Öreg idő.
A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni a regékből.
Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül pedig zúg-búg a Bakony.
A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják, pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan, mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik ráhallgatnak.
A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái. Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi öreg emberek.
János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is megkóstolgatta.
Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a közeledő Jánost, az öccsét:
– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.
A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik, akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval, paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:
– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem azért jött.
– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.
– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart látni.
– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.
János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:
– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik.
Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.
A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.
– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha itthon maradsz.
Mari néni erre ijedten kiszól:
– Csak nem bolondult tán meg az idő?
János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami láthatatlan személynek.
– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?
A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan, romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való kóborlásában látott Himfy.
De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:
– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai. Maholnap közibük megyünk mi is.
János bácsi incselkedve nevet:
– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is férjhez adlak még, Mari néném.
Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak messziről fenyegeti meg Jánost:
– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé, amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.
– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is megjártam.
– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü Jánoshoz.
– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, – fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.
Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő meghódítására.
Mari néni egyszerre felsóhajt:
– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre?
Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:
– Emlékszem, de csak homályosan…
– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a forradalomban.
Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János bácsi bólint:
– Emlékszem.
És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk, merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy mulik el az este.