A fejnélküli barát.
A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek. Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja, ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya. És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron, amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi, megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:
– Lizi, engedd haza a diákjaimat!
Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva felel:
– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni.
És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár, megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.
És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, – vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana: találkozott a fejnélküli baráttal.
Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört szemét:
– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…
A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán ütött az óra…
– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol.
És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak.
– Hónap múlva meg fog halni!
És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:
– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…
Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke fejével.
– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…
Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:
– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…
A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi táncot járna, forgott a sarkán.
Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt, amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva, szerelmesen kiáltott föl:
– Soha sincsenek azóta olyan processziók!
És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett tudomást a sikátor.
– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az apostol-szakállu Fábián takács.
És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna. Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg király vállán a hermelin-palást.
És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.