A podolini takácsné

I.

Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.

De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.

Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.

De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.

Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:

– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az erdei haramia.

A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.

– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.

– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem kevésbbé erős hangon.

– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.

– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.

– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.

– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy-kisasszonyok.

– De éppen ő…

– Ugy-e mondtuk, mama?…

– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a vonat.

Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.

A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.

– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.

– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.

A leányok lehajtották a fejüket.

– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri, hogy férjhez ád.

II.

„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.

– Ment ám episztóla tótországba!

De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)

Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:

– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.

Erre Vitkóczyné stantepede elájult.

Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.

– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?

(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)

– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…

Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.

Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.

– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.

– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…

– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.

Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik senki.

Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.

– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett mérgelődéssel Vitkóczyné.

Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház asszonyát az ebédlőbe.

Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában gondolta.

A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:

– Ez volna a szeplős Sári?

Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a lábára.

Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.

Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett beszélni:

– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…

A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.

– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.

Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:

– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, Züzánn?

– Azt hiszem, boldog lettél volna.

– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne pótolni.

Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással emelkedett föl:

– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi valcerre?

A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.

– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.

A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt lobogtatott.

– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – kiáltotta.

A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.

Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:

– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.

A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.

– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.

*

Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.

– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?

Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:

– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.

Bajmoki cinikusan nevetett:

– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!

– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, hazaballagott.