X.
Arnóti István anyja nem ment haza azon az estén, melyen az újságból megtudta a vélt gyászhírt. Hedvig ottmarasztalta és a saját szobájában készített neki fekhelyet. Nem akarta az öreg asszonyt magára hagyni mérhetetlen és vigasztalan fájdalmában. Alvásról persze nem sok szó volt ezen az éjszakán. A gondnok házánál máskülönben reggel hat órakor még nem szoktak felkelni. Ma azonban örült mindenki, hogy gondolatainak sötét magányából kimenekülhetett.
A virrasztástól sápadt arccal ültek a reggelihez terített asztal mellé. Fáztak. Megborzongatta őket a benső hideg. És a kályhák sem adtak ilyenkor még elegendő meleget. Az éj folyamán fagy állt be. Reggel felé pedig sűrűn havazott. A december téliesen, fehér köntösben köszöntött be.
Máskor karácsonyelőtti örömmel töltötte volna el őket ez az idő. Mert hó és karácsonyfa együttesen megadta volna a szent ünnep képét. Hedvig bele is kezdett már az Istvánnak szánt karácsonyi kézimunkába. Repülőnek valót készített. Vastag, kötött melegítő zubbonyt, hósapkával. Az ablakon állt a kézimunkakosár. Amint most kitekintett a vajudó reggel fakó szürkeségébe, ezen a munkán akadt meg a szeme. És ez volt az mely új reménnyel táplálta nagy erőfeszítéssel fenntartott hangulatát. Hirtelen egy belső hangra kellett figyelnie, mely így szólt hozzá:
Lehetetlenség! Ne engedd át magadat a sötét gondolatoknak. Azt a munkát ott nem hiába kezdted. Meglásd, Istvánod fog még örülni ennek. Adok neked egy jó tanácsot. Reggeli után, úgy mint minden nap, ülj szépen az ablak mellé, vedd elő a karácsonyra szánt kézimunkát, gondolj Istvánra, örülj a közeledő ünnepnapoknak és azután tekints ki olykor az utcára, a vidám hófuvásba, vajjon az, akire gondolsz, szíved szerelme, nem jön-e gyors léptekkel eléd. Hiszen ismered kemény, ruganyos lépteit. Figyelj csak: nem kopognak-e már az utcán?
Ijedten nézett anyjára, aki kisírt szemekkel ült, a kávéját sem itta meg, azután apjára, aki szintén alig ivott, semmit sem evett, hanem csak erősen füstölt. És aztán István anyjára, aki csakúgy gépiesen, mint aki nem is tudja, hogy mit csinál, egy-egy korty kávét ivott, egy-egy falat kenyeret evett hozzá… Üres tekintettel meredt maga elé. Olyan sápadt volt, hogy az erek kéken rajzolódtak homlokára, a száj szegletei néha-néha eltorzultak, mintha tudtán kívül is rettenetes fájdalmat kellene leküzdenie.
A kandallón ezüst csengéssel nyolcat ütött az óra. A gondnok felkelt és elment az irodájába. Hedvig behívta a szolgálót és leszedette az asztalt. Anyja hirtelen ránézett és rémülten felugrott, rászólva lányára:
– Mondd csak, Hedvig, hogyan vehetsz fel tarka selyemblúzt. Rögtön menj a szobádra és öltözködj át. Majd azután bemegyünk mindannyian a városba és vásárolunk magunknak megfelelő ruhát.
Azt mégsem akarta kimondani, hogy: gyászruhát. De Hedvig megértette és dacosan felelt:
– Azt hiszem, kísértetet láttok mindnyájan. Kezdve apán, akit egyáltalában nem értek. Eszem ágában sincs, más blúzt felvenni. Addig, amíg a hadügyminisztérium meg nem erősíti, hogy István nincs többé az élők között, vétkeznék ellenünk és ellene, ha egy újsághír alapján mint halottat elsíratnám. István nem halt meg. Hallatlan, hogy ti milyen kishitűek vagytok. Ki fog benneteket nevetni, jogosan szidni fog benneteket, hogy olyanok vagytok, mint a kis gyerekek. És most hagyjál engem, édesanyám. Nem akarok összezavarodni és hogy lássátok, mily kevéssé hiszem Istvánom halálát, íme az ablak mellé ülök és tovább dolgozom az ő karácsonyi ajándékán.
És anélkül, hogy a két öreg asszonnyal tovább törődött volna, csakugyan leült az ablakhoz és úgy dolgozott, mintha tényleg nem lenne semmi más gondja.
A két asszonynak elállt a szava. Az anyja nem mert válaszolni, mert ilyen izgatottan még nem látta a lányát soha. A gyermek most először lépett mint felnőtt elébe. Megmutatta, hogy kinőtte a gyermekruhát és öntudatosan, önállóan tud gondolkodni. István anyja pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy virág, melyet lesujtott a felhőszakadás, amikor a jótékony napsugár ismét új életre kelti.
Tulajdonképen szégyenkezett, hogy ez a fiatal lány erősebb és józanabb tud lennie mint ő, az idősebb tapasztaltabb, higgadtabb asszony. Hogy a fia iránt való szeretet ezt a lányt több hittel, erősebb bizalommal töltötte el, mint őt, az anyát. Szinte tisztelettel nézett Hedvigre, azután halkan felkelt, kezet nyújtott a gondnoknénak és így szólt:
– Hedvignek igaza van. Köszönet gyengédségtekért. Most hazamegyek. Hiszen a jó vagy rossz hír ott ér utól leghamarább.
– Elkísérjelek? – kérdezte Hedvig az ablakból. Odament hozzá az asszony és szeretettel simogatta a lány szőke fejét.
– Nem, gyermekem. Erős lettem újra. Köszönöm, amit az imént mondtál. Visszaadtad vele a bátorságomat. Most már énbennem is újra ébred a remény.
– Igen, igen, édes anyuskám, – felelt Hedvig, – a mi Istvánunk okvetlenül visszajön. Fülembe cseng lelkem szava és bízom érzésemben, mely azt súgja, hogy nincs neki semmi baja. Délfelé hozzád jövök, hátha addig hírt kapunk.
A gondnok pedig elment a hivatalba. Az utcán földre szegezte tekintetét, mintha röstellne az emberek szeme közé nézni. Elkeseredetten monológizált:
– Így van ez… hát ilyen öreg lettem és eddig jól ment minden. Az ember eléldegél és elüldögél a régi nemtörődömségben. A régi kaptafára szabja napjait és épen csak az újságból tudja, hogy most háború van. Odakinn a határon a muszka lángba borítja a galiciai parasztok viskóit, agyonveri az asszonyokat, az embereket lelövi vagy felakasztja, a gyermekek elzüllenek, elvesznek, ha csak a jó szerencse valahogy könyörületes kezek közé nem tereli őket. A katonáink verekszenek az orosszal, ezrével elhullnak, ezrével kórházba kerülnek, sok közülük örök életére nyomorék marad, aki még megvan, az is azzá lehet. Mi pedig szépen nézzük mindezt, itt-ott adakozunk, ha épen akarunk és észre sem vesszük, mily kevés jogcímünk van rá, hogy jól menjen sorunk… No de akkor – elkeseredetten fölkacagott, olyan hangosan, hogy az arramenők visszafordultak utána – ott fölöttünk a mi úristenünk csak tudtunkra adja és tudtukra adja másoknak is, hogy a testvéreink, hogy a népünk keserves háborúban senyved. Tudtunkra adja nekünk, akik fényűzésben, tékozlásban éljük mindennapos életünket és zsörtölődünk, ha kenyerünk nem olyan fehér, a kalácsunk nem olyan friss, mint máskor volt. Ej! hát minek nekünk kalács? Az meg nem térít. Az csak istentelenebbé tesz. Csapás kell. Keserves csapás. – Megállt és összekulcsolta kezét. Nem törődött az utca zajával. Az ég felé emelte tekintetét: – Köszönöm neked, jóságos nagy Istenem, hogy leküldted rám ezt a gondot, hadd tanuljam meg belőle, milyen fájdalom és nyomorúság él ma százezernyi ember lelkében és hadd tudjam meg, hogy velük érezni kiválasztottál.
Aztán folytatta útját, megkönnyebbülten, hogy lelke megtalálta azt az utat, melyen keresztjét elcipelheti.
Ime, vállára ütött a háború. Megtanította őt, mint mennyei sugallat, hogy emlékezzék önmagára és szégyelje magát, amiért azt a sok jót, amit eddig élvezett, mint magától értetődőt, fagyos közömbösséggel fogadta.
A hivatalban, mint mindig, most is ellátta napi munkáját, nyugodt arcán senki fel nem kutatta volna keserves aggodalmának nyomait.
Mikor a hivatalos óra már végefelé járt és ő szokott pedáns módján már gondosan elzárt mindent, ami íróasztalán hevert, telefonhoz szólították. Már azt akarta mondani a titkárnak, válaszolja, hogy: Elment már. De aztán mégis odament és megismerte barátjának, a professzornak hangját, aki arra kérte, látogatná meg ebéd után, mert fontos közlendője van.
Legszívesebben rögtön odament volna, de ha nem jött volna pontosan ebédre, ezzel családját nyugtalanította volna. Visszanyert erkölcsi erejével most úgyis feleségét és lányát akarta megtámasztani, fölegyenesíteni, arra intvén őket, hogy ugyanazzal a türelemmel viseljék sorsukat, mint más százezrek ugyanakkor széles e hazában.
Hedvig közvetlenül előtte ért haza. Néhány percre beszólt a századosnéhoz, megkérdezni, nincs-e hír Istvánról. De nem jött senki és semmi.
Az apa csodálkozott, amikor feleségét és lányát, ellentétben reggeli magatartásukkal, nyugodt megadásban találta és fölöslegesnek ismert fel minden vigasztalást. Megmondta, hogy ebéd után azonnal barátjához kell mennie.
Ez már idegesen, türelmetlenül várta és örömmel üdvözölte:
– Mindenekelőtt, kedves öregem, közölhetem veled, hogy nincs még okod a te szeretett Istvánodért gyászt ölteni. Amennyire a hadügyminisztériumban eddig megtudakolhattam, úgy látszik, hogy az esetnek kedvező lefolyása volt. Egyébként minden pillanatban várok egy barátomtól, aki a minisztériumban befolyásos állást tölt be, részletes értesítést.
– Hiszen már nyugodtabb is lettem, – felelt a gondnok és a tanár íróasztala mellett foglalt helyet, – mert beláttam, hogy ezidőszerint a haza érdekét elébe kell helyeznünk személyes érzelmeinknek és vágyainknak és szégyenkeznünk kellene, ha saját gondunkat különbnek képzeljük, a haza, az összesség gondjánál.
A tanár odanyújtotta a szivarskatulyát és mindaketten rágyújtottak. Aztán megszólalt:
– No most hallgasd meg, ami érdekes közlendőt ígértem.
– Igazán nagyon kíváncsi vagyok, kedves barátom.
– Lehetsz is. De amit mondok, egyelőre titok marad. Én is csak úgy tudtam meg, hogy becsületszóval fogadtam hallgatást. Csak azt kötöttem ki, hogy kizárólag veled, aki részére tudakozódom, közölhetem az adatokat.
– Részemre megtudakoltál valamit?
A professzor kezeit dörzsölte, mint aki meg van elégedve önmagával.
– Igen, igen, öregem… a te ügyed nem hagyott nyugton. Világosságot akartam neked szerezni. És aztán, amit nekem tegnap elmondtál, annyira ellentmond a hadseregünk tisztikarában fennálló hagyományoknak, hogy az én személyes érdeklődésemet is felkeltette. Hiszen ha az ember már közjogot és államjogot tanít, úgyis sok mindenféléről kell tudnia, amiről a tömeg nem is álmodik.
-Még tegnap este levelet írtam egy iskolatársamnak, a nevét még veled sem közölhetem. Hiszen elég neked annyi, hogy hát az embernek megvannak az összeköttetései, még befolyásos férfiakkal is, és az én iskolatársam azok közül való. Olyan hivatal élén áll, amelyik szoros összeköttetésben van az udvarral. Ma reggel korán fölkerestem, beküldtem a levelet és azonnal fogadott. Természetesen elmondtam neki az egész tényállást, a veled és Istvánnal szemben feltornyosult drámai fergeteg egész fejlődését. Azután elmondtam azt az én véleményemet is, hogy az egész lehetetlen dolog, mert hiszen felséges urunk világosan tudtul adta mindeneknek, hogy ő, a legfelsőbb hadúr miként ítéli meg a dolgot.
A házvezetőnő, aki kávét hozott, itt megszakította a beszéd folyását. A tanár intett neki, mire rögtön ismét ment. Ő maga töltött vendégének.
– Nos, tovább, kedves barátom.
– Ismerem az ügyet – szólt öreg iskolatársam titokzatos mosollyal. – Annál jobb, – feleltem én, – akkor legalább nem kell hosszas kutatásokat végezned. – Ő behívott egy tisztviselőt, mondott neki egy számot, és behozatott egy aktacsomót a titkos levéltárból. Mielőtt szétnyitotta, megmutatta nekem a külső fedőlapot és azon egy előtte jól ismert nevet: Arnóti századosné.
A professzor kis szünetet tartott, vendégének arcát fürkészte és látta, hogy az feszült érdeklődéssel figyel. Azután folytatta:
– Az aktacsomó elég terjedelmes volt. Barátom felütötte az utolsó oldalt és egy nyugtát mutatott nekem. Illetve közönséges postai feladóvevényt, amilyennel a postahivatal a feladott pénzösszeget elismeri. – Olvasd a címet – szólt hozzám. Én pedig legnagyobb meglepetésemre olvastam: elküldetett 1914 szeptember 31. 600 korona.
– Arnóti századosné címére?
– Igenis, öregem. Istvánod anyjának a címére. Ez a barátom nemcsak az utolsó nyugtát mutatta meg nekem, hanem egy egész halommal, sok, sok esztendőről, azt hiszem, körülbelül harminc évről. Pontosan évnegyedenként azzal a matematikai szabatossággal, mely az udvari hivatalokat annyira jellemzi.
– Udvari hivatalt mondtál?
A professzor meghökkent:
– Elszóltam magamat, állami hivatalt akartam mondani.
– Kicsoda? Az iskolatársam? Nem, öregem, távolról sem.
– Hát akkor hogy jön ahhoz, hogy pénzt küld neki?
– Másnak a megbízásából teszi.
– Kinek a megbízásából?
A professzor megint szünetet tartott, mint a színész a főhatás előtt. Tudta, hogy most már közölheti a fődolgot, mely őreá nézve épen olyan váratlan és hihetetlen volt, mint amilyennek most a gondnok találni fogja.
– No, ne kínozz hát – kérlelte a gondnok.
A professzor nevetett.
– Hát kínozlak? Még mindig nem higgadtál meg? Nem vagyunk még elég öregek? De most gyere egészen közel, hogy senki más meg ne hallhassa. Nem tudom, háznépemből nem megy-e el valaki épen most az ajtó előtt és nem akarom, hogy kívüled bárki más megtudja, hogy ki az adakozó.
A gondnok furcsán érezte magát. A vér fejébe szállt, reszketve közelebb hajolt a tanárhoz, hogy megtudja, ki az a veszedelmes ember, akinek a nevét ennyire titkolni kell.
– Még közelebb, barátom – szólt a tanár és száját odaillesztve a gondnok füléhez, súgta:
A gondnok most egyszerre fázott, a fogai vacogtak. Kezéből kiejtette a szivart és a tanár hamar utána kapott, nehogy kiégesse a szőnyeget. Azután látta, hogy vendége milyen sápadtan fordítja felé az arcát.
– Igyál egy korty kávét.
A gondnok engedelmeskedett.
– És most gyújtsál új szivarra.
A gondnok keze reszketett, mikor szájához emelte a szivart és egészen lassan kérdezte:
– És… és… tudsz rá magyarázatot?
– Hogyne tudnék. Természetes. Ne bámulj úgy rám. Tiszta sor az egész. És a mi királyunk, Isten tartsa még sokáig, te, több abban az emberi jóság és irgalmasság, mint mindnyájunkban együttvéve.
A gondnok helyeslően bólintott.
– Halljad hát tovább. Magasállású barátommal, amint már említettem, közöltem az egész tényállást. Köteles voltam így cselekedni és más módon nem is nyerhettem volna meg támogatását. Igy történt, hogy ő tovább lapozott az akták közt és rájöttünk annak a kegydíjnak a történetére, melyet a századosné a király magánpénztárából húz. Kedves Bechner…
A tanár megint félbeszakította elbeszélését. Nagyokat húzott a szivarból és belebámult a füstbe, míg a gondnok idegesen rágta szivarját és leste a folytatást. Végre megengedett magának egy kis sürgetést:
– Rólam talán megfeledkeztél?
Ez kiragadta a professzort gondolataiból. Csakugyan megfeledkezett egy pillanatra környezetéről, annyira elmélyedt abba, amit látogatójával közölnie kellett.
– Igaz, igaz, édes Bechnerem. Bocsásd meg szórakozottságomat. De te vagy az oka. Mert az, amit megtudtam, néhány óra óta annyira lefoglalt, hogy minden mást ki kell kapcsolnom. Nos hát, öregem, ha én rendelkeznék a vitézségi érmek fölött, Arnóti századosnénak bizonyára kijutna egy. Vagy ha én lennék a király, bizony ezzel jutalmaznám azt, amit ez az asszony a hazáért tett.
– Talányokban beszélsz, kedves barátom. Milyen tettet gondolsz?
– No, ne türelmetlenkedjél. Hiszen látod, beavatlak már mindenbe. Egyszerre talán el sem bírnád. Nos hát, képzeld magadat a következő helyzetbe. Volt egy asszony, szegény, de nagyon tisztességes családból. Az apja magasabb rendőrtisztviselő. Az asszony maga boldog, egy év óta egy köztiszteletben álló csinos tisztnek a felesége, aki született gróf. Boldogságuk jó ideig zavartalan. Addig, amíg a férj hitelezői megkezdik a hajszát. Ezek pénzt adtak neki a nevére. Tudták ugyan, hogy a vagyont bátyja örökli, de azt várták, hogy fényes nevével, ragyogó megjelenésével, tiszti rangjával, gazdag házasság vár reá. Most a szegény lánnyal kötött szerelmi házasság véget vetett a hitelezők reményeinek. A tisztnek ott kell hagynia előkelő ezredét és át kell helyeztetnie magát egy cseh fészekbe.
– A hitelezők itt is felkutatják. Följelentéssel fenyegetődznek. Tudod, hogy ez tisztnél milyen következményekkel jár. Kétségbeesik. És épen ebben a hangulatban megismerkedik egy orosz ügynökkel: egy kémmel, aki ajánlkozik, hogy egy csapásra leveszi minden gondját. Szövetkeznek és Bécsbe jönnek, hogy itt keresztülvigyenek valamit, ami kiszámíthatatlan kárt okozhat a hazának. És akkor az asszony beleavatkozik. Kilesett mindent és hazaszeretetből, becsületérzésből lemond mindenről, boldogságáról, szerelméről, jövőjéről. Ő is Bécsbe siet, segítségül veszi apját és leleplezi az orosz kémet. Gondold meg, hogy ez mit jelent. Fontold meg: egy asszony, aki feláldozza hőn szeretett férjét. Meghasadt szívéből kiirtani a szerelmet és… gyermekét várva… reménytelenül menni az egyetlen fénysugár nélkül sötétlő jövendő elé. Kedves Bechner, ez olyan tett, hogy ennél hősiesebbet még a mai háború sem termett.
A professzor elhallgatott és fujta a füstöt. A gondnok homlokán verejték gyöngyözött. Felkelt és többször, nyughatatlanul végignézte a szobát. Aztán megállt a tanár előtt:
– És mindazt, amit elmondtál, Arnóti századosné csinálta?
– Igen, igen. Róla beszélek. Hősnő az barátom. Nem kell csodálkozni, ha ilyen asszony fiának ereiben ugyancsak hősi vér csergedez.
– Igen.
A tanár csodálkozva nézett a gondnokra:
– Ez minden mondani valód? Azt hittem volna, terád is úgy fog hatni, mint énrám. Én valósággal ujjongok miatta.
– Túlságosan meg vagyok indulva, öregem, semmint, hogy mondhatnék valamit. Van-e még valami közölni valód?
– Még egypár részlet. A századosné apja meghalt nemsokára azután, hogy unokája megszületett. A százados, a férj, elmenekült. Valahol elzüllött. Talán már meg is halt régen. A századosné küzködött az élet nehéz gondjával, mely apja halála után reá szakadt. Nem sikerült. Gyermeket várt. Nem akarta, hogy az koplaljon. Akkor elment a királyhoz. A mi derék, jó királyunkhoz, kedves Bechner. És a király megköszönte neki, amit cselekedett. Hálás volt azért, amit ez az asszony saját boldogsága árán a hazáért tett. Azóta a király magánpénztárából évi járadékot húzott, mely távol tartotta a szükséget. És amikor a fiú nagyobb lett és nevelést kellett neki adni, ugyancsak a király gondoskodott róla, hogy katonának képezték ki és hogy tiszt lett.
Egészen halkan, mint távoli visszhang, visszacsengett a gondnok ajkairól:
– És hogy tiszt lett.
A professzor felkelt, mind a két kezét barátja vállára tette és felkiáltott:
– Igenis, barátom. A te Istvánod kardbojtja szent és sérthetetlen. Azzá tette királya és hős anyja minden időkre. Most érd be azzal, amiben szolgálatodra lehettem. Ha adhatok neked még egy jó tanácsot, hát Kohut hadnaggyal való ügyedet add át nekem további elintézés végett. Hiszen tisztára hülyeség lenne, ha te, mint öreg ember, ilyen előzmények után párbajt vívnál ezzel a tacskóval.
– Ha még ebben is szolgálatomra akarsz lenni… beleegyezem.
XI.
Arnóti István, nem kapván más alkalmatosságot, sebesültekkel telt vonaton utazott vissza Bécsbe.
Milyen vad eseteket tudtak szenvedő utitársai elbeszélni azokról az ütközetekről és harcokról, melyek most már mögöttük voltak. Úgy hangzott mindez, mintha ebben a példátlan méretű háborúban minden emberséges érzés kiveszett volna a szívekből. Mintha a gyűlölet, az egymás elpusztításának vágya egyeduralomra jutott volna.
Mert másképen mi magyarázhatná meg, hogy az oroszok még a sebesültekbe is beleszúrtak vagy belelőttek, hogy kegyetlenkedtek velük, vagy hogy a megszállott helységek lakósait, csak azért mert nem oroszok, tucatszámra lelőtték, sőt, ami még rosszabb, nem egyszer válogatott kínok közt fosztották meg életüktől.
Különösen a megszállott községek zsidó lakóssága szenvedett rettenetes kínokat. Mintha az orosz katonaságnak egyenes parancsa lett volna, hogy épen ezek ellen a szerencsétlenek ellen járjon el különös és kérlelhetetlen kegyetlenséggel.
Irtózat fogta el Arnóti István lelkét, amint hallgatta őket. Itt ezen a sebesültekkel telt vonaton a háború felütötte előtte ezernyi kegyetlen szenvedéssel teleírt, könyvének lapjait. Kínok közt elfolyt embervér festette a betüket. És kínokat osztott mindenkinek, aki elolvasta.
És addig, amíg ő a döcögő vonaton átutazta az éjszakát, Bécs már megtudta az estilapokból, hogy Hindenburg dzsidásaival, akik az orosz front mögött ráakadtak, hogyan vágta keresztül magát veszedelmes lovasrohamban az ellenség vonalán és hogyan érkezett meg a főherceg főhadiszállására.
A jelentések megint tele voltak hőstettének dícséretével és Bécsben aznap este mindenütt az ő nevét lehetett hallani.
Volt is ujjongás a gondnok házában, mikor az estilap meghozta oda is a hírt. Rögtön István anyjához siettek, aki még nem tudott semmit, bár az estilap ott feküdt az asztalán. Nem nyúlt még hozzá. Ott ült a sötét szobában, kinézett az utcára és még azt is alig vette észre, hogy fiának menyasszonya szüleivel együtt belépett a szobába. Nagy ujjongás rázta fel:
– Anyuska… édes, jó anyuska… István él és megérkezett a főhadiszállásra.
És a fiatal lány megölelte az asszonyt, összecsókolta, forró örömkönnyeik összefolytak.
– De csakugyan igaz-e, Hedvig?
– Igaz, igaz, édes anyus, az estilapokban nagy cikkek vannak róla. István megint vitézül helyt állt. Keresztülverte magát a muszkán. Gyere ide az asztalhoz; lámpát gyújtunk és apa felolvassa neked a jelentést.
A századosné csak most vette észre, hogy a lány apja és anyja is ott állt a sötét szobában. Fölkelt vendégeit üdvözölni, de alig tudott menni. Mintha ólomból lettek volna a lábai.
Lámpát gyújtottak és a gondnok felolvasta a cikket. Aztán így szólt:
– Most pedig lemegyek és beszerzek egypár üveg jó vörösbort, hogy lelkünk örömét kellő ünnepséggel juttassuk kifejezésre. – Mikor visszajött, kalapban, kabátban jött a szobába, mert az épen újra kezdődő hóviharban egészen fehér lett.
– Hölgyeim, – szólt tréfásan, – van szerencsém mint karácsonyi hóember bemutatkozni és hozom önöknek a legeslegszebb ajándékot, Istvánunk visszatértét.
– Azám, apus, – szólt Hedvig, – csakhogy te nem vagy ám valami nagyon tartós hóember. Nézd csak, már leolvad rólad a hó. És akkor majd kikapsz a századosnétól.
– Ma este nem kap ki senki. Ma ünnepelünk. Boldogabb vagyok, mint valaha. Ma csak a karácsonyfa hiányzik, fényes gyertyáival. Ez lenne a háborús év legszebb karácsonyi ünnepe.
Sokáig együtt maradtak ezen az estén, alig tudtak elválni. Örültek az öreg úrnak, aki olyan kitünő hangulatban volt, hogy ilyennek nem is látták talán még soha.
– Tudod, apa, – mondta a lány, – annyira megváltoztál ma, mintha fiatal legényke lennél. Nem olyan, mint az én öreg hallgatag sokszor mogorva apuskám.
– Igazad van, lányom. Néha magam is szemrehányásokat teszek magamnak érte. Bizony, mikor fiatal voltam, amikor édesanyáddal megismerkedtem, én is tele voltam még életkedvvel, rózsaszínűnek láttam még az égboltozatot is. Hanem azután lassanként leszokik az ember mindenről. Az élet kemény. Az ember mindenütt beleütközik a szögleteibe és észre sem veszi, hogy évről évre szögletesebb, keményebb lesz maga is. Nagy öröm kell ahhoz, hogy az ember egy kis időre megfeledkezzék a koráról és ifjú legyen újra.
– Óh, papa, – felelt a lány, – amit te mondasz, nem érvényes a mi időnkre. Ma más az élet, mások az emberek. Mi nem leszünk öreg korunkra olyanok, mint ti.
– Adja Isten, hogy igazad legyen, lányom. Az új korszak, mely téged fölnevelt, talán csakugyan képes lesz a maga életéből kiseprűzni azt a megcsontosodott, pedáns, szent Bürokráciust, aki bennünket annyira megvénített. No, erre iszom egyet, éljen az új korszak, a szép jövő, melyet most alakít ki a leghatalmasabb világháború vasmarka.
Ugyanebben az órában Kohut hadnagy egy vendéglőben együtt borozott néhány tiszttársával és persze ott is Arnóti István főhadnagy körül folyt a beszélgetés. A többi tiszt nagyrészt a deutschmeisterek ezredéhez tartozott, ahhoz, amelyben Arnóti István is, az apja is szolgált. Arnóti Istvánt innen helyezték át a repülőosztaghoz. A tisztek sebesültek, lábadozók voltak és csak Kohut hadnagy elbeszéléséből ismerték Arnóti élettörténetét.
– Uraim, – szólt egy hosszú, szikár százados, aki a bosnyákoknál szolgált, – én sajnálom ezt a fiatalembert. Az ördögbe is, hát tehet ő arról, hogy az apja valami… no, mondjuk… valami kellemetlen históriát manazsált?
– Halló, – kiáltott az egész társaság, – ez két üveg pezsgő. Angolul beszélt.
A hosszú százados nyugodtan rágyújtott és szólt:
– Tévedtek. Isten verje meg Angliát. Az én számon ugyan ki nem jön annak az undok fajzatnak a nyakatekert nyelve. Manazsálni nem is angol szó, hanem amerikai, még pedig amerikai német. Ma este tehát az én költségemen nem pezsgőztök. Különben is a nyomorékgárda számára, melyhez egyelőre mi is tartozunk, törzsorvosi tilalom van minden szeszes italon, ha csak háromnegyedrésze a vízvezetékből nem való.
– Igaza van – szólt egy kis hadnagyocska, akinek ugyan alig pelyhedzett még az álla, de azért már a mi vitézségi érmünk és a német vaskereszt fityegett gyerekmellén. – A te véleményeden vagyok, kedves százados uram. Ilyenkor, háborús időben nincs helye semmi finnyáskodásnak, el a prüdériával.
– Francia, francia, – ujjongott a kórus, – de ő csak fizet!
A kis hadnagy nevetve beismerte, hogy prüdéria bizony francia szó és megrendelte a két üveg pezsgőt.
– De öt üveg savanyúvízzel – pótolta a százados.
Kohut hadnagynak nem tetszett a beszélgetés fordulata.
– Tagadom, uraim, – szólt, – nekünk háború idején is épen olyan finnyásán kell őriznünk karunk becsületét, mint akár békében.
– Lári-fári – mondta rá a kis hadnagy olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalokhoz is elhangzott.
– Csend, csend – intette a százados, mert látta, hogy Kohut összeráncolja a homlokát és hogy a kis hadnagy is éles válaszra készül.
A pincér elhozta a pezsgőt és a százados minden ellentmondás mellett is előbb félig megtöltette a poharakat vízzel, mielőtt egy csepp pezsgő került volna beléjük.
– Kár a pezsgőért, – panaszkodott az egyik tiszt, aki eddig még nem vett részt a beszélgetésben, – de mivelhogy a legidősebbnek engedelmeskedni kell, hát igyekezzünk ezt a borzalmas kotyvalékot leöblíteni, anélkül hogy békabrekegésre gondolnánk. Hiszen, ami azt illeti, még mindig külömb az esővíznél, melyet a lövészárokban pezsgőztünk.
– Még pedig hernyókkal fűszerezve – nevetett a százados. – Különösen Szerbiában. Szent Habakuk, mennyit korgott ott a gyomrom.
– No, de azért megéltetek.
A százados elkomolyodott:
– No, tréfán kívül – szólt elnyújtva. – Hallottam, hogy fenn, az orosz határon, ha nagy volt a szükség és sokáig késett az utánpótlás, tisztek és emberek napokon át nyers répával táplálkoztak.
– Bizony megettük – erősítette meg a kis hadnagy. – El is neveztük ezt a nem ritka csemegét kirántott répának. No, mert a földből úgy rántottuk ki. Mintha még ma is megfeküdné a gyomromat. Azóta, ha nálunk valaki répát emleget, rögtön azt kérdezik tőle, hogy rókát akar-e kergetni.
– Kedves egészségére! – mormogta rá egy zászlós mély basszus hangon. Egészen lent ült az asztal végén. A nagy gyereküknek mondták és mindenüvé magukkal cipelték. A nagy gyerek, bár ő volt a legfiatalabb, felkapta a pezsgőspoharat és mosolyogva megemelte. A többi követte a példát. Majdnem mind egy hajtásra itta ki a poharát, mert a helyiségben meleg volt és jól esett a hűsítő.
– Brrr! – mondott az italról véleményt a kis hadnagy és összerázkódott.
– Kérlek, – szólt a bosnyák százados, – ha netalán rókát óhajtanál kergetni, hát csak fordulj bizalommal a főpincérhez, az majd megmutatja, hogy merre szalad. Különben ez a keverék egészen jó. De amit mondani akartam, – a hadnagy úr félbeszakított és a zászlós úr folytatta, – el sem tudjátok képzelni, hogy abban a hármas kereszttel megvert Rácországban miket szenvedtünk. Azt mondom nektek, hogy a ti mocsaras ösvényeitek ott fenn északkeleten síma, tiszta országutak ahhoz a térdigérő hinárhoz képest, amelyen mi keresztülgázoltunk. Kvártélyról egyáltalán szó se lehetett. Örültünk, ha az a hely, amelyre összetört csontjainkat pihenésre vetettük, legalább csak nedves volt. De akárhányszor igazán megesett velünk, hogy este csonttáfagyott talajra feküdtünk, éjjel pedig megváltozott az idő, esett és reggelre úgy beleragadtunk az agyagos sárba, mint a légy a cukrosenyvbe, melyet a légyfogóra kennek. És aztán folytonosan hegynek és völgynek. Le, fel. A gazfickók mindig csak olyankor álltak helyt, ha alkalmuk nyilt egy biztos magaslatról kiadós ólomlevest zúdítani az öntözőkannáikból menetelő csapataink nyaka közé.
– Bocsánat, százados úr, – hangzott ismét a zászlós basszús hangja, – -mi az az öntözőkanna?
– Ne hoznánk neki egy lexikónt, – szólt a kis vaskeresztes hadnagy, – hát ez nem látott még öntözőkannát.
– No hát, mutathatunk neki egyet – szólt a százados. – A főpincér vásárolhat valahol.
– A százados úr megbocsát. Ha a százados úr olyan öntözőkannát gondolt, amilyennel a kertet locsolják, olyant ismerek.
– No látod, fiam. Hát most képzelj magadnak egy ilyen öntözőkannát, amelyet nem bádogból, hanem acélból készítenek és amelynek a likacsaiból nem víz ömlik: hanem szt-szt-szt, folytonosan golyók. Pici, csinos, fényes golyócskák, amelyeknek azonban megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy nem állnak meg az ember előtt, hanem, egy karom és egy lábam bizonyság rá, szépen keresztülgurulnak rajta. És amellett olyan szemtelenül nyikorog az ilyen öntözőkanna: pápápápárr-pápápápárr, hogy az ember dühbe gurul miatta. Nos hát, kedves fiam és zászlósom, ezt máskülönben, amúgy köznyelven gépfegyvernek hívják. Talán a legveszedelmesebb fegyver, melyet ebben a háborúban alkalmaznak. Sok ezer emberünk bánja. No és azt is elképzelhetitek, hogy mennél beljebb kerültünk abba az átkozott Szerbországba, annál szorosabbra kellett húznunk a nadrágszíjat, mert bizony alig akadt ott már harapni való. Még csak füstölni való se volt. Nem volt ott más, csak levegő és még azt is akárhányszor jó lett volna átszűrni, mert olyan büdös volt, mint nyár közepén egy sintértanya környéke. Ezek a tisztelt ellenségek, a szerb urak, úgy látszik egyáltalában nem óhajtották a halottakat eltemetni. Így aztán sokszor csakúgy feketéllett a mező a varjaktól és a keselyűktől, éjjel pedig rekedten üvöltöttek a farkasok. Legalább ezek gondoskodtak egy kicsit az elesettek eltakarításáról. Minket azonban megborzongatott az éjjeli danájuk. Az ilyen fenevaddal még halóporában se legyen az embernek dolga. Áldottuk is mindannyian azt a napot, amelyen viszontláttuk a piros-fehér-zöld határpóznákat. Én, sajnos csak mint sebesült láttam őket viszont. A sebesülteknek különben Szerbiában előjogaik vannak: minden idegen beavatkozás nélkül belefulladhatnak a saját szemetjükbe. Borzalmas egy ország az!
– Borzalmas bizony, kedves egészségedre! – szólalt meg ismét a zászlós, hogy egy új kortyra biztasson.
– Igen, igen, – vélte a kis hadnagy, – hallottunk szenvedéseitekről. De mindazonáltal kár, hogy a bitangokat ki nem irtottátok az utolsó emberig. Most aztán újra kezdődik a tánc. Hiszen sokat már nem csinálhatnak, mert nem lesz már sok hasznavehető emberük. De nekünk még épen elég vérünkbe fognak kerülni.
– Mondja csak, Kohut hadnagy úr, – fordult most a százados ehhez, – magának mi baja van? Hiszen olyan arcot vág, mintha azzal, hogy közibénk jött ma este, olyan vétket követett volna el, melyért nagynehezen várja az abszolúciót.
– Ugyanazt kell megállapítanom, – tette hozzá a vaskeresztes hadnagyocska, – úgy ül itt, mintha jég verte volna el a búzavetését.
– Hát akkor egyen hadikenyeret, – tanácsolta a százados szárazon, – rozskenyértől még senki se pusztult éhen.
Kohut hadnagy idegesen eltolta magától a pezsgőspoharat, hogy majd felborult.
– Nevethettek rajtam, – felelt kissé ingerülten. – Háborús históriákat mesélgettek egymásnak és amellett egészen elkanyarodtatok attól a tárgytól, mely nekem igazán fejfájást okoz.
– Igaz is, – hagyta helyben a százados, – Arnóti főhadnaggyal való forró levesét gondolja.
– Hideg vagy forró, az nekem mindegy. Én tálaltam ki, helyt állok érte. Ha holnap reggel megjelennek a gondnok úr segédei, nekem kell kiállnom. Nem nektek. És én most igazán nem tudom, helyesen viselkedem-e vagy nem.
– Miért nem tudod, fiacskám, – gúnyolódott a százados, – hiszen nem vagy már csecsemő.
Kohut hadnagy szertartásosan válaszolt.
– Engedje meg a százados úr azt felelnem, hogy ebben az ügyben egyáltalában nem vagyok képes tréfálkozni.
– No, és miért nem?
– Mert az az úr tiszt volt.
– Egyelőre háború van, – felelt a százados, – és te sebesült vagy. Ő ugyan kérhet tőled elégtételt, de egyelőre nem kaphatja meg. Most számunkra nincsen kakasviadalok ideje. A becsületügyi tanács mindannyiatokat kivet a szentélyből. Most minden ember és minden élet a hazáé. Később, majd a békekötés után, veszekedhettek, lepuffanthatjátok vagy felnyársalhatjátok egymást.
– Százados úr szíves engedelmével, ezt tudom. De bajtársaim azzal nem hoztak tisztába, hogy vajjon Arnóti főhadnagy úrral szemben tanusított magatartásom kifogástalan volt-e. Mert arra nem érzem magamat feljogosítva, hogy a főhadnagy urat csak épen megsértsem. Én feltételeztem, hogy ilyen urat ilyen formában kell kezelni. És most jönnek, akik kijelentik előttem, hogy Arnóti István főhadnagy úr kitünő ember és ezzel azt mondják, hogy ő a ti szemetekben teljesen alkalmas arra, hogy vitéz hadseregünk tiszti kardbojtját viselhesse.
Néhány pillanatnyi hallgatás következett. Mindenki gondolkozott a különös eseten és fontolóra vette, hogy mit is kellene Kohut hadnagynak válaszolni. Az első, aki szólásra jelentkezett, a vaskeresztes kis hadnagy volt.
– Uraim, ha én Arnóti főhadnagy helyzetébe képzelem magamat, hát ugyan elvinne az ördög mindenkit, aki tiszti becsületembe gázolni merészkednék. Mert én nemcsak katonája voltam hazámnak, hanem olyan dolgokat vittem véghez, amelyekkel kiérdemeltem a haza köszönetét. Ez pedig a katonatiszt számára: a becsület. Ha pedig engem a haza becsül, akkor nevetséges, hogy egyesek megtagadhassák tőlem a becsületet. Különben pedig, még ha nem is lenne katonatiszt, a becsület: becsület a civilistánál is.
Kohut hadnagy erősen köszörülte a torkát, mintha a szónokot félbeszakítani készülne. Ez azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy még nem végzett és tovább beszélt:
– Csitt, van még valami mondanivalóm. Ha pedig most a mi kedves bajtársunknak, Kohut hadnagy úrnak a helyébe gondolom magamat, akkor viszont neki kell igazat adnom. Ő annak a hagyományos szigorú felfogásnak alapján, melyet a katonatiszt családi becsületéről belénk oltottak, feljogosítva érzi magát megtagadni a tiszteletet attól, akire az apa ilyen családi multat örökített. Én azonban ezt a jogot csak béke idején érvényesíteném. Azt hiszem, egy velem történt példa élesen megvilágíthatja ezt az esetet.
– A századom egy napon utánpótlást kapott. Amint szemlélem az új embereket, feltűnik nekem egy szélesvállú, bikanyakú fickó. Homlokán egy vérpiros sebhely, melyről azonnal ráismertem. Hiszen tudjátok mind, hogy mielőtt a háború ismét rámadta a tiszti kabátot, albíró voltam. Nos hát, ebben a minőségemben volt dolgom azzal az emberrel. Szent Mihály, gondoltam magamban, pont ennek az alaknak kellett az én századomba kerülni. Micsoda féreg! A szabadságvesztések egész hosszú sora tarkította a multját. Utoljára két esztendőt kapott. A súlyos börtönbüntetés alól épen hogy kicsúszott.
– Nos hát, fekszünk az elülső lövészárkokban már másodnapja. Nem kaphatunk felváltást, mert az ellenséges tűzben lehetetlen hozzánk jönni, az összekötő árkok pedig még nem készültek el.
– Ellenben mi elkészültünk az ennivalónkkal és versenyt korgott a gyomrunk. Ekkor odajön ez a fickó az én fedezékembe, felém nyújtja a kezét és megszólít:
– Hát úgy-e szebb volt, hadnagy uram, mikor azt a két esztendőt rámdiktálta. Ott nem kellett koplalni, be is fűtöttek minden nap, szappannak és víznek sem voltam híján, no és attól sem kellett tartani, hogy agyonlyukasztanak.
– Bámulva néztem erre az emberre, aki a többiek jelenlétében ilyen nyiltan beszélt az elszenvedett büntetésről. Mert én mindeddig kíméltem titkát és egy szót sem ejtettem el multjáról, mely őt a többi ember megvetésének tehette volna ki.
– Így feleltem tehát neki: Hát akkor talán jobb lett volna, ha négy esztendőt diktálok magára, akkor nem kellene most itt feküdni a lövészárokban, nem kellene velünk fáznia, koplalnia. És annak se lenne kitéve, hogy, amint maga mondja, agyonlyukasztják.
– Erre az ember felnevetett: Kezét a szívére, hadnagy uram, nem szívesen cserélne-e akkor ön is velem?
– Elképzelhetik az urak, milyen röhögés rengette meg erre a fedezéket.
– Nem, barátom, – mondtam, – ezt az előnyt már csak teljesen magának engedném át.
– No, elhiszem, hadnagy úr, – felelt, – hiszen csak egy kis tréfát engedtem meg magamnak. Ha az ember már koplal, hát legalább hadd röhögjön egy kicsit. Különben azért jöttem ide, mert a hadnagy urat meg akarom kérni, hogy mire besötétedik, hadd mehessek ki a lövészárokból hátra, élelemért.
– Az lehetetlen – feleltem. – Hiszen nem jut keresztül itt mögöttünk.
– Én mégis azt hiszem, hogy lehet. Kérem, hadd próbálom meg.
– Ekkor magamban elgondoltam, hogy végre is nem nagy kár századomnak ezért a díszéért és ráhagytam: Nem bánom.
– Este, úgy tíz óra felé, hallom az embereimet éljenezni. A kiáltozás egyre közelebb hangzik. Kidugom a fejemet földváramból és néhány embert látok közeledni. Az egyik valami nagy terhet cipel a hátán.
– Az a fickó volt. Nagyot nevetett, mikor fedezékem előtt letette a nehéz zsákot:
– Egy kicsit súlyos volt, hadnagy úr, megizzadtam alatta, úgy tapad rajtam a ruha, mintha… uram bocsá!… megfürödtem volna.
– Elhittem neki sok vizsgálgatás nélkül. Az a zsák bizony megvolt vagy két mázsa.
– Siettünk is kipakkolni. Volt benne kenyér, oldalas, kolbász, kávé, tea, cukor, mindenféle konzerv… elég, hogy még egypár napig tarthassuk magunkat.
– Az ellenség tüze pedig pokoli hangversenyt üvöltött és fütyült hozzá.
– Megsebesült? – kérdeztem emberemet.
– Nem, hadnagy uram, a hézagokon jöttem keresztül.
– Erre volt megint kacagás.
– Hát látta azokat a hézagokat?
– Nem láttam, hadnagy uram, de éreztem. És most jó étvágyat kívánok.
– No, az meg volt, neki is láttunk az elemózsiának. Mikor már jóllaktam és már egy jó bögre feketekávén melengettem a kezeimet, az emberem megint felbukkant mellettem és vigyorogva kérdezte:
– Evett a hadnagy úr?
– Ettem.
– Hát akkor hoztam a hadnagy úrnak még valamit.
– Azzal a zsebébe nyúlt és kivett egy ezredparancsot. Az állt benne, hogy másnap délelőtt 10 órakor a század harckészen rohamra indul.
– Szigorúan rászóltam: Mért nem adta át a parancsot rögtön; hiszen az fontosabb.
– Nem, hadnagy úr. Elolvastam. Láttam, hogy ráér. De a hadnagy úrnak meg a pajtásoknak a gyomra, az nem ér rá. Aztán meg, a telt gyomor, jobban bírja ám az ilyen »sturm«-ot, mint az üres.
– No jól van hát, barátom, – szóltam, – magának köszönhetjük, hogy most már koplalnunk nem kell. Hanem holnap reggel, Péter barátom, csakugyan agyonlyukaszthatják.
– Nem hiszem, – nevetett az emberem, – be vagyok gyakorolva a hézagokra. Mesélhetnének erről egyetmást mindazok a hatóságok, amelyekkel eddig dolgom volt. Még a vasrácsokon is, ha csak nem voltak nagyon sűrűek, ráakadtam egy kis hézagocskára és akkor másnap a Péternek már csak hűlt helye volt. Így van a golyókkal is, hadnagy úr. Megvan a tapasztalatom. Ha a hadnagy úrnak is lett volna már dolga vasrácsocskák mögött, ön is tudná a módját.
Az egész asztal kacagott az elbeszélésre és a zászlós, aki megint szükségét érezte valami mondásnak, megint elsőnek emelte poharát:
– Uraim, kedves egészségükre, éljenek a hézagok.
– Nem is olyan rossz, – nevetett a bosnyák százados, – hiszen alapjában véve ennél az asztalnál is ilyen hézagban tartózkodunk. Itt nem érhet bennünket semmi baj. No, de folytasd, hadnagy úr. Az a fickó mesésen érdekel.
A hadnagy cigarettára gyújtott és tovább beszélt:
– Másnap reggel csakugyan rohamra mentünk. Nem értem rá századom büszkesége után nézni, embereim élén kiugrottam a fedezékből és megkezdtük indiánus táncunkat járni. Fel, le, hoch, nieder, mint a dróton rángatott paprikajancsi. Épen megint egy földhányástól fedezve feküdtem és fürkésztem magam előtt a talajt. Még háromszáz méter. Hogyan tesszük meg, talány volt előttem. Különösen itt jobbról egy ellenséges gépfegyver állt, melytől oldaltüzet kaptunk. Még egy méter előre, és kaszálni kezdi a sorainkat.
– Ekkor valaki megkopogtatja a csizmám talpát. Odanézek és felkiáltok: Ember, megbolondult, feküdjön le. Mert térdenállva ott van mögöttem a Péter és azt mondja: Hadnagy úr, kérem szíves engedelmét, hogy elhozhassam azt a géppuskát.
– Nem-et ordítottam, de épen akkor közvetlenül előttünk lecsapott egy gránát és a robbanás forgószele elnyelhette tagadó válaszomat, úgy hogy az emberem nem hallotta.
– Még egypár percig ott feküdtem, jól körülnéztem, de be kellett látnom, hogy alaposabb tüzérségi munka nélkül lehetetlen tovább nyomulni. Kiadtam a parancsot és elkezdtünk lassan visszamászni. Persze, fogcsikorgatva tettem. De kímélni akartam az embereimet.
– Így hátráltam vagy ötven métert, amikor jobbról, a vonalam előtt, fegyverropogást hallok a pokoli zajon keresztül. Odanézek és látom, hogy egy emberem körülbelül százötven méternyire előttünk fekszik és onnan tüzel a gépfegyverre. Előveszem a látcsövemet, hogy megnézzem, ki volt itt annyira okosabb nálamnál, hogy száz métert előrehatolt, ahelyett, hogy ötvenet visszakúszott volna. Hiszen az a fickó valósággal rámpirít. Uraim, felismertem az esetlen alakjáról: a Péter volt, a Szelnár Péter, ahogyan a régi vallatásból ismertem a nevét. Az ördögbe is, hát csakugyan nem fog ezen az emberen a golyó?
– Megállást vezényeltem, majd ismét visszamásztunk az ellenség felé. Felkúsztunk nyolcvan méternyire, mialatt én szakadatlanul a Pétert figyeltem. Egyre közelebb jutottunk hozzá. Ő lassan, egyre tüzelve, a gépfegyverhez közeledett. Ott már régen felfedezték és kétségkívül toporzékoltak miatta. Velünk már nem is törődtek. Egész golyózáporukat őrá irányították. Körülötte csak úgy pattogtak a földszilánkok. Egyszerre, a helyzet komolysága mellett is fel kellett kacagnom. A Péter kissé felemelkedik és megrázza magát, mint a kutya, mikor kijön a vízből. Aztán a kezével a szemét, száját törölgeti. Úgy látszik közvetlenül előtte csapott le egy golyó és telehányta sárral. Már azt hittem, eltalálták, de a következő pillanatban megint archoz rántotta a fegyvert és folytatta párbaját a géppuskával. Lövés lövést követ. De ő olyan gyorsan és olyan ügyesen mászik, hogy képtelenek a gépet utána igazítani.
– Ezáltal most mi is gyorsabban jutottunk előre. Már csak száz méternyire voltunk az ellenség előtt és levegőt csinálhattunk a Péternek, tüzünkkel rögtön elsimítván minden egyes muszkafejet, mely mutatkozott.
– Csak az a nyomorult gépfegyver, vagy amint a százados úr nevezi, az az átkozott öntözőkanna, az keservessé tehette számunkra még ezt a hátralévő száz métert. Uraim, hiszen tudják, küzdelem közben az ember egykönnyen meg nem ijed, de ennél a rohamnál csakugyan megrémültem. Egyszerre ugyanis felhangzott egy ordítás, egy valósággal állati hang, amilyent ember csak az állati dühnek kegyetlen pillanataiban tud kiüvölteni. Én és legénységem megszakítottuk a tüzelést. Mindnyájan hallottuk azt a vadul üvöltött hurrát és mindnyájunkat megijesztett a maga váratlan voltával. És most, uraim, valóságos csodát láttunk: a Péter felugrott, megmarkolta a forró puskacsövet, magasra emelte a puskatust és felfoghatatlan sebességgel nekiugrott a gépfegyver állásának.
– Hallottuk a muszkák ordítozását, lövéseket, de nem láttunk az egészből semmit, csak az a rettenetes üvöltő hurrázás hallatszott hozzánk. Azután a gépfegyver elhallgatott. Egy pillanatra halotti csend nálunk is, az ellenségnél is. Vajjon mi történhetett? Agyonütötték a Pétert, vagy lelőtték?
– Nem, uraim, láttuk, hogy valaki magasra emeli a géppuskát és fölfedeztük, hogy a mi Péterünk emelte a vállára. Igy jött most, a kétmázsányi súllyal megterhelve, egészen lassan keresztül a mezőn, a mi vonalunk felé. Pajzsnak használta a gépfegyvert, golyófogónak, mely megvédte a hátát.
– Most kiadtam a parancsot, szabad volt az út, tehát fel, rohamra! Nem volt időm Péterrel törődni. Az orosz árokhoz érkeztünk, ember ember ellen harcolt, a felét leütöttük, a másik felét elfogtuk. A roham sikerült. Pár óra mulva elém lépett a Péter, jelentkezett és megkérdezett:
– Legyen szíves a hadnagy úr nekem megmondani, hogy mit csináljak a gépfegyveremmel. Az a holmi igazán nehéz ahhoz, hogy az ember, mint a bornyút, állandóan a hátán cipelje.
– Ekkor kezemet nyujtottam annak az embernek, egy katonatiszt kezét, uraim, és így szóltam hozzá: Péter, maga derék ember. Maga mindazok mellett, amit multja rejteget, meg fogja kapni a vitézségi érmet. Erről én, mint feljebbvalója, kezeskedem. A jövőben pedig, kedves Péterem, gondom lesz rá, hogy más életet kezdjen. Magában derék mag rejlik. Kár lenne, ha végleg elzüllene.
– Az ember derekasan megrázta a kezemet és felelt: Nekem is mindig ez volt a nézetem, hadnagy úr. Ime, uraim, ezt el kellett önöknek mondanom, mert ez még élesebben megvilágítja a helyzetet, mint Arnóti főhadnagy esete.
A zászlós maga fogta a pezsgősüveget és ezúttal víz nélkül töltött.
– Uraim, – szólt, – tiszta bor van a pohárban. Ezúttal, ma este először, nincs benne víz. És én, mint ebben a körben a legifjabb, bátorkodom az idősebb bajtárs uraknak javasolni, ürítsük ezt Mihályfy hadnagy úr századának büszkeségére, a hézagpótló Szelnár Péterre.
Mindnyájan talpig ürítették poharukat, egy se volt ellenkező véleményen és miután ittak, megszólalt a százados:
– Most pedig, kedves Kohut hadnagy, járjunk már egyszer végére a dolognak.
A tisztek összedugták a fejüket, mindegyik kíváncsi volt, hogy mit lesz mondandó a legidősebb közöttük. A százados belefogott:
– Ha becsületügyi tanácsban elém kerülne ez az ügy, akkor a hadnagy úrnak – itt könnyedén meghajtotta magát Kohut hadnagy felé – azt kellene mondanom, hogy a hadnagy úr hazánknak komoly, nehéz napjaiban nem viselkedett bajtársiasan Arnóti főhadnagy úrral szemben. Mi mindannyian fegyverrel kezünkben, életünkkel védelmezzük a hazát az ellenséges túlerővel szemben. Egy sem tudja közülünk, vajjon a földanya nem holnap fogadja-e már mindörökre ölébe. Minekünk össze kell tartanunk, mint testvéreknek. És azt, aki velünk és érettünk helyt áll a haza védelmében, semmiért, soha becsmérelnünk nem szabad. Becsmérlés csak azt illetheti, aki gyáva, vagy aki megtagadja az engedelmességet. De valakinek a magánélete, amilyen volt, vagy úgy mint ebben az esetben, amilyen az apjáé volt: az addig, amíg a háború tart, teljesen közömbös legyen miránk nézve. És most a zászlós úr, ha úgy tetszik, kitöltheti a maradék pezsgőt, utána pedig indítványozok egy feketekávét. És ezzel a mai nap után pontot teszünk.
Kohut hadnagy gúnyosan mosolygott:
– Tisztelet a százados úr felfogásának, de nem tudom magamévá tenni. Meg kell tehát engednie, hogy számomra ilyen családból származó ember mint tiszt ne létezzék.
– Ahogyan tetszik, – szólt a százados kurtán, – de tőlünk akkor ne kérjen több tanácsot. Ez elég élesen hangzott és az együttlét kedélyességének véget vetett. A másik három tiszt is egy véleményen volt ezredtársával. Egy kicsit fölényben is érezték magukat a cseh Kohut felett. Ez felkelt. Hirtelen sürgős dolga akadt, fontos megbeszélés, melyről majdnem megfeledkezett. Nagyon udvariasan és nagyon fagyosan elbúcsúztak egymástól és mikor eltávozott, a zászlós, akit a százados kis borjúnak szokott volt becézni, így szólt:
– Egyáltalában különös, hogy ez a dolog miért izgatja épen olyan nagyon ezt a csehet.
– Csönd, – vezényelt a százados, – erről az ügyről többé egy szót se, a kávémat nyugodtan, kedélyesen akarom meginni. Csak sajnálom Arnótit, hogy a háború közepén ilyen kellemetlen ügybe ráncigálták bele. Mert Kohut hadnagy valószínűleg nem fog békén maradni. Lesz még ebből izgalom. Ha lenne egy ismerősöm, aki jó barátja Arnóti főhadnagynak, elküldeném hozzá és megüzenném neki, hogy ne sokat törődjön a dologgal és hogy mi, a deutschmeister ezred tisztjei, akik közt szolgált, őt mindamellett derék, tehetséges bajtársnak tiszteljük, aki minden tekintetben méltó a tiszti kardbojtra, sőt aki a tisztikarnak díszére válik.