A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

XII.

A »Bulwark« angol páncélos cirkáló teljes erővel felfodrozta az ellene szegülő Atlanti-oceán szürke vizét. Kürtőinek vastag füstzászlója összekeveredett a piszkos köddel, mely egybeszőtte a vizet és az eget.

Fenn a parancsnoki hídon állt sir Robertson, olajos egyenruhában, csuromvizesen. Mellette a többi szolgálattévő tiszt.

Néhány óra mulva látniok kellett Southampton világítótüzeit. Bár ma, ezen az éjszakába olvadó napon, nem volt könnyű őket a ködön keresztül megpillantani. Nem messze tőlük felbukkant egy angol hajóraj.

Szikratávíró segítségével érintkeztek. Figyelmeztették sir Robertsont, mint első tisztet, hogy Havre kikötője előtt már mutatkoztak német tengeralatti naszádok, a »Bulwark« tehát legyen résen.

Sir Robertson közölte a hírt a többi tiszttel, ezek pedig tovább adták a legénységnek, hogy most, amikor már közelednek a csatornához, mindenki kettőzött figyelemmel vizsgálja a víz színét.

– Ezek az átkozott németek! – szólt az első tiszt mellett álló jelzőtiszt.

– Miért – kérdezte sir Robertson lakónikusan.

– Alig hihető. Hallatlan szemtelenség, hogy ilyen másodrendű tengeri hatalom azzal az ő maroknyi tengeralatti naszádjával keresztül merészkedik a csatornán.

– Látja, hogy megteszik – felelt sir Robertson. – És mi a kezünkbe vehetjük a szemünket, hogy megelőzzük a támadást. Mert ezek a németek, úgy látszik, a flottájuk rövidségét megtoldják támadó lépéseik sebességével és vakmerőségével. El szeretném kerülni a tengeralattjáróikkal való ismeretséget.

A zászlótiszt nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Hiszen ez majdnem úgy hangzott, mintha sir Robertson az átkozott németek pártján állna.

– Nem értem önt, uram, – felelt, – én mindig úgy véltem, hogy egy angol tengerésztiszt nem fél a világon semmitől.

– Csak attól, hogy elsülyed – válaszolt sir Robertson még nyugodtabban, mint eddig.

Ez a válasz pedig a zászlótisztet még jobban összezavarta. Talán afféle borsos tréfa volt ez, amilyeneket a vén tengeri véreb egyszer-másszor megeresztett?

– Jól van, – szólt, – egykönnyen a németek előtt még el nem sülyedünk. Ha lőtávolba kerülnek, olyan hamar összelövöldözzük őket, hogy végre is alaposan kikergetjük ezt a felfuvalkodott népséget vizeinkből.

– Hogy mondhat ilyent – felelt sir Robertson. – Hiszen magának egészen hamis fogalma van a német flottáról. Nem lesz olyan könnyű azt úgy összelövöldözni, amint maga gondolja. Nekik is vannak ám páncélos hajóik, ágyúik legénységeik, akár csak nekünk. Nem hallott ön semmit az »Emden«-ről? Lássa, ez német munka. Elég dolgot adott nekünk. És ön komolyan gondolja, hogy ilyen derék hajókat, amelyeknek ilyen halálmegvető személyzetük van, egy-kettőre össze lehet lövöldözni? Ha önt az a szerencse találja érni, hogy résztvehet egy tengeri ütközetben Anglia és Németország közt és ha abból ép bőrrel jut partra, kezeskedem, hogy ifjú évei mellett is hirtelen meg fog őszülni és hogy idegei mindörökre fel fogják mondani a szolgálatot. Mert az aztán nem hadgyakorlat lesz ám, amilyent már egynéhányat végigcsinált. Én a japán tengernagy fedélzetén résztvettem az oroszok ellen Tsuzima előtt vívott csatában. Igaz, hogy az oroszok rosszul lőttek és a legénységük nem sokat ért, de azért a mi zászlóshajónkon mégis úgy éreztem magamat, mint a pokol tornácán. Széjjellőtt kazánok perzselő gőze leszedte a bőrt az ütegfedélzet legénységéről. Vérző kezekkel, összeégett arccal, fájdalmukat belebömbölve az ágyúdörgésbe, kiszolgálták ütegeiket és egyik gránátot a másik után röpítették az ellenség felé. A víz behatolt. Épen középen. Önkéntesek elő. Saját testükkel tömték be a páncéllemez szakadékát, amíg a hajóácsoknak sikerült a meglékelt kamrát vízhatlanul elzárni. A szakadék előtt álló eleven bástyát pedig, pár tucat derék embert, ki kellett szolgáltatni a halálnak. Benn maradtak. Nem tudtak kijönni. Hőstettükért ott a hajón, minden mentés lehetősége nélkül, kellett megfulladniuk. Akar még többet hallani? Elmenne az étvágya a mai vacsorától. De sokkal külömbül akkor se lesz, ha a németekkel kell majd megütközni. Legyen szíves tehát a jövőben az én jelenlétemben több tisztelettel beszélni olyan ellenfélről, akit utóvégre még nem bírtunk le és aki nagy bátorságának már számos próbáját adta. Hiszen ránk nézve kétszeres megtiszteltetés lenne, ha ilyen ellenséget csakugyan legyőznénk.

– Hát ön nem hisz Anglia győzelmében?

Erre sir Robertson a parancsnoki híd páncélkorlátján keresztül a vízbe köpte bagóját és olyan különös tekintettel nézett a kérdezőre, hogy ez elfordult és jónak látta a közös szolgálat hátralévő ideje alatt sir Robertsont minden további kérdéstől megkímélni. De amikor később ott horgonyoztak a southamptoni kikötőben és a tisztek összeültek vacsorázni, nem tudott a kísértésnek ellentállni és tiszttársainak olyan beállításban beszélte el sir Robertson szavait, hogy úgy hangzott a dolog, mintha a »Bulwark« első tisztje egyenesen a németekkel tartana. A parancsnoknak azonban nem mert erről szólni senki, mert Robertson első tiszt volt és utóvégre olyan formában mondhatta meg a véleményét, amint neki tetszett.

A legtöbb angol tiszt, aki hallott Robertson szavairól, nevetett ugyan és azt mondta, hogy az öreg fél már a puskapor szagától, hanem azért jól tudták ők is, hogy ami előttük áll, bizony borzalmas, félelmesen véres munka lesz. Egy kicsit rettegett is attól mindegyik.

Másnap Robertson megint partra szállt. Az angol kikötőváros csúnya volt, piszkos, szénsalaktól feketéllő utcáival. Egy személyszállító gőzös, mely mellett el kellett haladnia, fogoly német matrózokat hozott. Megállt, hogy szemügyre vegye a kékruhás fiúkat.

Milyen mások, mint azok az angol katonák, akiknek sorfala közt végig kellett haladniok. Ezek a németek derült tekintettel, nem is foglyok módjára nézelődtek szét a Tommy Atkinsek között. Robertson hallotta, amint mulattak egymás közt az ángliusokon.

– Rajta csak, hősöcskék, – szólt egy német főkormányos egy angolhoz, aki szidalmazta, – minket, néhány embert itt csak megtréfálhattok. De várjatok csak, majd amikor a császárunk fog itt kiszállni, attól majd megtanultok keztyűbe dudálni.

Az angol csak annyit értett belőle, hogy »Kaiser« de erre is már puskatussal felelt. Mert a császár neve vörösposztó volt nekik. Azt megtették számukra világ zsarnokának. Egy második Nérónak állították be őt az angol újságok, amelyek mindennap kitaláltak rá valami hazug utálatosságot, valami képzelt kegyetlenséget, úgy hogy már ő volt az angol kisdedek mumusa. »Jön a császár!«

– Igen, igen, – gondolta sir Robertson és tovább ment, – el fog jönni. Ne legyen gondotok rá. Csakhogy nem a gyerekeknek, hanem a férfiaknak, azok közül is a legnagyobbaknak, a legfőbbeknek fogja a nadrágját kiporolni. Elég soká tűrtem ezt a fajtát, ezt az utálatos féregnépet.

Az utolsó szavakat már majdnem hangosan mondta és maga is megijedt vigyázatlanságán. Valaki meghallhatta volna.

Ekkor hangos kiabálást, szitkozódást, lármát hallott maga mögött. Visszafordult és látta, hogy angol katonák a csőcselékkel versengve kémeknek kiáltanak ki és durván szidalmaznak néhány polgári öltözetű németet, akiket ugyancsak az a gőzös hozott mint foglyokat. Látta, amint egy vénasszony, anélkül hogy a katonák meggátolták volna benne, az egyik német embert arcul ütötte. Az angolok hangosan röhögtek hozzá. A hárpia olyan nagyot ütött, hogy a németnek eleredt az orra vére. Jól öltözött, intelligens külsejű öreg ember volt. Botra támaszkodva, nehézkesen cipelte magát tovább. De az az ütés, mely őt érte, úgyszólván csak jeladás volt a tömegnek. Most már mindenfelől ütlegelték valamennyi fogoly németet és az angol katonák még az ujjukat sem emelték fel védelmükre.

Erre már képtelen volt magát tovább türtőztetni. Visszament és a megtámadott németek, meg a fenyegető néptömeg közé ugrott. Hangosan rajok kiáltott:

– Elég, vagy közétek lövetek.

Rögtön csend lett. A katonák tisztelegtek, mihelyt látták, hogy magasrangú tengerésztiszttel van dolguk.

– Mi történt itt – kérdezte az egyik Tommytól.

– A németek szidalmaztak minket angolokat.

Az öreg úr, akinek még mindig vérzett az orra, elébe állt, udvariasan meghajtotta magát és folyékony angol nyelven így szólt:

– Engedje, uram, kijelentem, hogy közülünk egy sem mondott ki egy szidalmazó szót. Minden ok nélkül támadtak meg és ütlegeltek bennünket. Őszintén megvallom, uram, én tizenkét év óta élek egy angol gyarmaton és, bár német vagyok, megszerettem Angolországot. De amit az utolsó időben kiállottam, az leírhatatlan. Úgy tekintenek bennünket, mint egy csomó kitagadottat, akin kitölthetik a mérgüket. Istenem, mi lett az angol népből.

Sir Robertson a sapkájához emelte a kezét, szalutált és így szólt:

– Nagy sajnálkozással láttam az esetet. Higyje el, uram, vannak még angolok, akik másképen gondolkoznak. Intézkedni fogok, hogy ezeket a katonákat, önöknek elégtételül, megbüntessék.

Azután a feszesen előtte álló Tommykhoz fordulva:

– Parancsaitok ellenére a legnagyobb mértékben meggondolatlanul viselkedtetek. Amit pedig nekem elmondtatok, az nem igaz. Magam meggyőződtem róla, hogy hazudtatok. Mihelyt a foglyok elvonultak, követtek engem a kikötő parancsnokához.

Nem mertek válaszolni. Ő pedig feszesen és szótlanul ottmaradt előttük, amíg az utolsó fogoly is elhaladt. Akkor sorakoztatta az embereket, vállhoz a fegyvert és élükre állva vezette őket a parancsnokságra.

A parancsnoknak nagyon kellemetlen volt a dolog. Ismerte ezeket az eseteket, amelyek naponta megismétlődtek, anélkül, hogy angol részen eddig valaki tiltakozott volna. Ez ma először történt. Mért is vitte az ördög épen arra a »Bulwark«-nak ezt az első tisztjét.

A katonákat legszívesebben elbocsátotta volna egy megrovással, de sir Robertson olyan arcot vágott, hogy a parancsnok elszégyelte magát majdnem egyenrangú tiszttársa előtt és mégis csak szigorú zárkába vitette őket. Amikor azonban ki volt mondva az ítélet, így szólt Robertsonhoz:

– Az elzárt legénység nem lesz önnek nagyon hálás. Tisztelni kell embereink dühét minden ellen, ami német. Ez elnézést érdemel.

– Sajnálom, uram, – felelt Robertson, – de nem osztom az ön véleményét. Védtelen foglyokat a csőcseléktől bántalmazni, sőt ütlegelni hagyni, ez ellenkezik a népjog rendelkezéseivel.

A parancsnok görcsösen rángatódzott, mint egy megtaposott hernyó. A pokolba kívánta szeretett tiszttársát. Mégis védekezni próbált:

– A népjog rendelkezéseit előbb a németek szegték meg. Nekünk tehát nem kell most már ahhoz tartanunk magunkat.

– Ezzel a felfogásával is szemben állok, parancsnok úr. Azért, mert az ellenfelem csirkefogó, nekem még épenséggel nem kell szintén azzá lennem. Már pedig az ön szavai körülbelül erre lyukadnának ki. Én eddig angol létemre még mindig előkelő gondolkodásra és tisztességes eljárásra törekedtem. Másra akar most oktatni?

– Sajnálom, sir Robertson, – felelt a parancsnok, – hogy beszélgetésünknek ennyire éles fordulatot ád. A háború mindnyájunkat idegessé tesz.

– Mi öreg katonák nem vagyunk alávetve az ilyen divatnyavalyának.

– De ön nagyon izgatott, sir Robertson.

– Szeretném látni, milyen izgatott lenne ön, ha Németországba kerülne mint fogoly és ott ilyen gyalázatos bánásmódot kellene elviselnie. Akkor igaza lenne, ha követné lapjaink példáját és hún csordának nevezné a németeket. Rosszabbaknak dicsőséges szövetségeseinknél: a kozákoknál.

Az utolsó mondást gúnyos nevetéssel, dühös, szatirikus arckifejezésénél kísérte Robertson. A parancsnok nagyon kényelmetlenül érezte magát, de hogy mégis némi tisztességgel vonuljon vissza, még a következőket mondta:

– Uram, ha ön újságokat olvasna, megtudná belőlük, hogy a mi foglyainknak Németországban sokkal rosszabb a dolguk, mint a németeké nálunk.

Erre Robertson felkacagott:

– Hiszen ön ostobaságokat beszél. Ha ezért felelősségre akar vonni, rendelkezésére állok. Amit most mondott, azt ön maga sem hiszi. Mint tengerésztiszt, olvastam útközben semleges lapokat. Teljesen tárgyilagos és pártatlan közleményeikből ismerem a helyzetet. Ha parancsolja, elküldöm önnek ezeket az újságokat, mihelyt visszamegyek a fedélzetre. Amit ön mondott, annak ugyanis épen az ellenkezője áll. Azt hiszem, csak előnyére válhatna, ha meggyőződnék róla, hogy a mi nagy angol lapjaink milyen hazug módon ráncigálnak a sárba egy tisztességes gondolkodású ellenséget. Ajánlom magamat, parancsnok úr.

Szólt, fejébe csapta sapkáját és elhagyta a hivatalt. Azzal tisztában volt, hogy most a parancsnok személyében egy meglehetősen befolyásos és elkeseredett ellenséget szerzett magának. De ez neki most mellékes volt. Egy hónappal ezelőtt még bizonyára óvakodott volna így eljárni. Akkor még további előléptetést remélt, hajóparancsnoki rangra tartott igényt. De ez most mind a multé volt. Most csak egyetlen egy gondolata volt: a háború.

Az a háború, melyet most egymaga akart megvívni az angol nemzet ellen. Az a háború, mely végre módot nyújtott neki, hogy azt a becsületes nevet, melyet egykor egy menthetetlen cselekedetével maga becstelenített meg, régi ragyogásában visszanyerje. Csakis ezért élt tovább. Csak az a remény tartotta mindezideig az élők között, hogy valamikor talán még alkalma nyílik, a világ és önmaga előtt becsülettel kiérdemelni a halált.

Most leszámolt mindennel. Reá nézve mellékes volt, hogy mit érhet el, mit vívhat ki még magának. Hanem az ő vére… az ő megújult élete… fiatal és hős tiszt, mint ő… azt fosztotta meg nevétől, azt fokozta le tettével, az talán csak nagy nélkülözések árán tudta elérni, amivé lett.

Azon segítenie kellett és segíteni akart. Arra pedig csak a becsület teljessége képesíthette. Feleségére gondolt, fiának anyjára. Igyekezett magának róla képet alkotni. Bizonyára megvénült és megőszült. Megőrölte a fiáért való gond. De azért mégis lehetővé tette, hogy tiszt lehessen.

Gondolatai hirtelen elakadtak egy ponton. Mintha ez a külföldön eltöltött utolsó huszonkilenc esztendő egy lobbanással semmivé lett volna. Angol tengerészegyenruha helyett régi ezredének parádés kabátjában látta magát. A régi tiszti egyenruha. Ez hirtelen alapot adott gondolatainak.

A fiából tiszt lett. Ezt mint megdönthetetlen tényt tudta az újságok közleményeiből. És mégis lehetetlenségnek tűnt fel előtte. Képtelenség, a fia egy… a vére egy… egy – erőszakot vett magának, hogy mégis csak kimondja azt a rettenetes szót – egy hazaárulónak… és tiszt és a király személyes szolgálatában áll.

Dühösen toporzékolt a járdán, úgy hogy az emberek ijedten elkerülték. Azután élesen felkacagott és gyors léptekkel tovább ment. Ezen senki sem segíthet. Amit megtett, rajta ragad, amíg a király szava le nem törli róla. De ő meg fog szólalni…

A királynak most kellett kézhez venni azt a levelet, melyet a bécsi amerikai nagykövetség útján hozzá juttatott. Kitekintett a kikötő vizére. Kémények és árbocok erdején keresztül kereste a »Bulwark«-nak messze kinn horgonyzó páncéltömegét. Ott feküdt a hajóóriás. Készen Németországnak nekirontani, mindent elpusztítva, ami toronyágyúinak és torpedóinak működési körzetébe kerül.

Az angol admiralitás parancsa talán már holnap kirendeli őket az Északi-tengerre. Ott pedig a tengerészeti lord rendelkezése szerint halált és pusztulást kell a hajónak vinnie mindenfelé.

Sir Robertson csendesen nevetett és most már egészen nyugodtan megtömte a pipáját. Miután rágyújtott, bement a kikötőből a városba ebédelni.

Dél felé lehetett, mikor befordult az egyik főutcába. A rikkancsok ellepték a járdát és éles hangon ordítottak valamit, ami a mindennapos angol szenzációkkal ugyancsak furcsa ellentmondásban állt. A tömeg összefutott és nem hitt a fülének. Jóformán verekedtek a lapokért, melyeknek első oldalán vastag betűk hirdették:

»Német cirkálók bombázzák Scarboroughot.«

– Halló, – gondolta sir Robertson, – ez már aligha hazugság. – Tényleg, ez nem lett volna az ő hazudozási módjuk szerint. Vett egy újságot, bement a legközelebbi vendéglőbe, megrendelte az ebédet és olvasott. Szorosan szeme elé emelte a lapot, nehogy valaki meglássa megelégedett, örvendező mosolygását.

Azután összehajtogatta az újságot, végignézte a jelenlevő angolokat, akik mind izgatottan, rémüldözve beszélték meg a hihetetlennek hangzó eseményt, és ezt mormogta: Jön a császár.

Nem maradt egyedül az asztal mellett. Sokan voltak a helyiségben. Néhány kereskedő igen udvariasan köszöntötte és az asztalához telepedett. Kétségkívül nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy egy asztalon ehetnek egy magasrangú tengerésztiszttel. Ő közömbösen evett és hallotta, amint halkan Scarboroughról beszélgettek. Az egyik hozzá fordult:

– Bocsánat, uram, ha zavarom. De ön talán az egyetlen, aki felvilágosíthat bennünket arról, amit az újságok közölnek. Nem méltóztatik-e ezt a német tengeri támadást újságíróink képzelőtehetségének számlájára írni?

Kissé elmosolyodva felelt Robertson:

– Hát az igaz, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak megáldva.

– Nekem is ez a véleményem, – felelt az angol kereskedő, – és épen ezért nem hiszem, hogy német cirkálók lennének oly vakmerőek, hogy bombázzanak angol kikötővárosokat.

– Miért ne?

A kereskedő és barátai csodálkozva néztek Robertsonra. A kereskedő végre megszólalt:

– De hiszen épen ön mondta az imént, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak megáldva.

– Persze, uraim, mert minden, amit belőlük eddig megtudtunk, ellenkezik a valósággal.

– Ellenkezik a valósággal? Hát ön másképen tudja?

– Természetesen – mondta Robertson, hosszan nyújtva a szót és utána nagyot húzva pipájából, melyre, befejezvén étkezését, épen most gyújtott rá. – Különben nem beszélnék így. Tisztnek nem szabad könnyelműen dobálódzni a szavakkal.

– Hát ön nem hisz flandriai győzelmeinkben és flottánk sikereiben az Északi-tengeren?

– Megfelelek önöknek, uraim. Ami lapjaink azt jelentették, hogy az oroszok útban vannak Berlin felé, tényleg pedig csak mint foglyok érkeznek oda. Igaz, hogy százezrével.

– Milyen számot mondott, uram?

– Néhány százezer, uraim. A többi orosz, aki még nincs elfogva, valahol Lodz és Varsó körül fekszik. És tovább nem is fognak jutni. Ami pedig a franciákat illeti, hát Joffre tábornok ugyan ég a vágytól, hogy kiüzze a németeket az általuk megszállt francia tartományokból, de hát nincsenek meg a hozzávaló katonái. Az igazság az, hogy francia is már egypár százezer ül Németországban mint fogoly. Belgiumról, uraim, mely mint német tartomány már német közigazgatás alatt áll, talán szólanom sem kell. Az a mi expediciós seregünk, melyet Belgium segítségére küldtünk, ezidőszerint felénél is kisebbre összeolvadva fekszik az Yser-csatorna előtt és nagy kérdés, nem lenne-e okosabb, ha hazajönne Angliába. Mert nekünk idehaza nemsokára nagyobb szükségünk lehet katonákra, mint Franciaországban.

A kereskedők rémüldöztek. Hisz ez még sokkal rosszabb volt, mint ahogy akárki elgondolta volna.

– Hát ön azt hiszi, hogy a németek átkelnek Angliába?

Sir. Robertson vállait vonogatta:

– Uraim, háborúban mindenre készen kell állni. Hiszen önök épen most olvasták, hogy a németek, noha hajóhadunk, melyet immár húsz év óta van szerencsém szolgálni, a világ leghatalmasabb flottája, ma reggel mégis eredményesen bombáztak néhány angol kikötővárost.

– Hát ez az ön nézete szerint csakugyan megtörtént?

– Egészen bizonyosan.

– Akkor nem értem flottánkat. Bocsásson meg, uram. Hát minek van annyi hajónk?

– Erre már engedje el a választ – szólt Robertson. – Mi megtesszük a kötelességünket és ez önnek legyen elég.

– Hallatlan – kiáltott a kereskedő. Anélkül hogy sir Robertsonnal törődött volna, megvitatta barátaival, hogy milyen rosszul vezetik az angol flottát. Sir Robertson felkelt és elment.

Megundorodott ettől a környezettől. Ettől a nagyzoló kalmárszellemtől, mely aranyaival, amelyeken páncélos hajókat építtet és tart fenn, az egész világon uralkodni akar. Fenntartja pedig olyan legénységgel, melyet a földkerekség minden országából szed össze. Úgy mint annak idején a kalózok, akik ugyancsak így verődtek össze, hogy a tengerek rémei legyenek.

Sir Robertson visszament a kikötőhöz, beült egy csónakba és kieveztetett a »Bulwark«-hoz. A kis ladik megállt a hajó falánál, úgy álltak egymás mellett, mint egy kis dióhéj egy ősvilági szörnyeteg mellett. Vastag páncélbőr fedte ezt a szörnyeteget, tengerek rémét, mellyel senki sem bírhat.

És mégis!… Egy magános ember állt ott a fedélzeten… első parancsnoka a páncélos óriásnak… És számára nem volt a »Bulwark« más, mint egy díszes, dicsőséges koporsó…

XIII.

Három napot és három éjszakát vett igénybe az Arnóti István számára végtelennek tetsző utazás a sebesültszállító vonaton. Sok állomáson megálltak. Mindenütt várta a vonatokat a lakosság. Ételt, italt, dohányt, ajándékokat hozott a sebesülteknek. Mindenki igyekezett fájdalmukat enyhíteni. Arnóti István minden egyes állomáson megpróbálta, nem juthat-e valami gyorsabb alkalmatossággal tovább. Az állomások katonai parancsnokai szívesen lettek volna a király futárjának segítségére, de nem volt rá lehetőség. A sínek alig bírták a szállítmányokat a harctér felé és a harctér felől. Gépkocsi sem volt kapható. A főhadnagy türelmetlensége mellett is kénytelen volt beletörődni a változhatatlanba és azzal vigasztalódott, hogy hiszen sebesült állapotban úgy sem tehetne még szolgálatot, a karja pedig épen úgy gyógyul itt útközben, mint otthon valamelyik kórházban.

Igaz, hogy valami nagy kényelemről szó sem lehetett. Aki egypár órára ki akart nyújtózkodni, annak meg kellett várnia, míg rákerült a sor. Akkor lefekhetett a kocsi padlójára, az útitársak lábaihoz, minden kocsiban kettő fért el, szalmára és takarókba ágyazva. A többi pedig vigyázott, hogy az alvókat valahogyan fel ne rugdossa. Mindössze négy óráig tartott ez a pihenés, de elég volt ez is, mert az emberek már hozzászoktak és sem a zakatolás, sem a rossz levegő, sem a többiek beszélgetése meg nem zavarta álmukat.

Még ezek boldogak voltak a súlyos sebesültekhez képest, akik a kórházakká alakított teherkocsikban voltak elhelyezve, szalmaágyon két sorban fekve egymás mellett. Mozdulni sem tudtak, ember ember hátán feküdt, fájdalmukat panasz nélkül tűrték és ha valamelyik egyszer-másszor mégis felsóhajtott, megsajnálta a többi, mert tudta, hogy szenvedései tűrhetetlen fokra hágtak.

Végre mégis Bécsbe érkeztek.

Ott, ahol máskor a megérkező utasok árja szokott a pályaudvarról kihömpölyögni, most hosszú sorban álltak a hordágyak, mellettük orvosok, ápolónők, szanitéckatonák, lenn az északi pályaudvar alatt pedig a szokásos autók, fiákerek és szállodai omnibuszok helyett a betegszállító kocsik sorakoztak. A nézőközönség megilletődve, csendben nézte, hogy mint szállítják el a hordágyra fektetett sebesülteket. Hányan vártak ott, belebámulva minden fiatal arcba, melyet eltorzított a fájdalom és a nélkülözés, remélve, hogy egy régóta hírt nem adott kedvesüket fedezik fel az érkezők között.

Milyen gyötrelmeket szerzett ez a háború. És mégis mindezeknek a szenvedőknek milyen könnyű volt most a szívük. Az édes haza fogadta őket ismét gyengéd karjaiba, elfeledtette velük minden fájdalmukat és egy se volt köztük, aki a megérkezés pillanatában hálaimát ne rebegett volna. A kórház valóságos mennyország volt számukra. Ott levetették róluk egyenruhájuk rongyait, gondosan, alaposan lefürösztötték róluk a piszokréteget, mely egész testükre rárakódott, az összekuszált, elvadult hajat, szakállt megnyírták, megmosták, megfésülték, éhségüket, szomjúságukat csillapították. Csöndesen feküdtek most tiszta, puha ágyaikban. Körülöttük az orvosok, akik minden tudományukkal igyekszenek a háború ütötte sebeket meggyógyítani. Ágyaik mellett jószívű nők, akik gyengéd kézzel enyhítik fájdalmaikat.

Arnóti Istvánnak a pályaudvaron jelentkeznie kellett az inspekciós orvosnál, azután hazamehetett. Otthon már napok óta várták, egynéhányszor a pályaudvarhoz is kimentek, hátha jön. Aztán feladták és türelemmel odahaza várakoztak. És most végre itt volt. Belépett. Soványabb lett. Arca sápadt. Karja felkötve. Anyja, menyasszonya ágyba akarták fektetni. De ő nevetett:

– Hiszen már meggyógyult. Csak azt sajnálom, hogy olyan késő van. Különben mennék a burgba, a királynál visszajelentkezni.

Másnap ez is megtörtént.

A főhadsegéd fogadta. Közölte, hogy a király beszélni akar vele és hogy egy segédtiszt fogja meghívni az audenciára.

Menyasszonya örült és boldog volt, hogy könnyű sebével még jó ideig nála kell maradnia.

– Oh, édes, milyen szép lenne, ha karácsonykor még idehaza lennél.

– Ne mondj ilyent, Hédikém. Minden nap, melyen el vagyunk vonva a haza szolgálatától, elveszett. Minden emberre szükségünk van a fronton.

Vacsoránál a gondnok elmondta, hogy milyen izgalomba ejtette balesetének híre az egész családot.

– Csak a Hedvig – szólt anyja – maradt bátor. Mi többiek már azt hittük, hogy örökre elvesztettünk téged.

– No, nem sok hiányzott, kedves anyám – felelt – és bizony nem ülnék most itt. A kozákok golyói hajszálnyira fütyültek el a fejem mellett. Ha eltalálták volna készülékem kormányát, széjjelzúztam volna magamat.

Mindent el kellett mesélnie. Menekülését a hínáron keresztül, a galiciai parasztviskó feltalálását és különösen azt az emlékezetes lovaglást a német dzsidásokkal az orosz vonalakon keresztül.

A gondnok szemei ragyogtak, élénk szelleme elébe varázsolta a kalandos helyzeteket.

– Kedves Istvánom, – szólt, – mikor hírül vettük, hogy megérkeztél a főhadiszállásra, azt úgy megünnepeltük itt, anyádnál, mintha karácsony lett volna.

*

Aznap este a bécsi amerikai nagykövetség levelet kapott a marseillei amerikai konzultól…

*

A nagykövet megnézte a két levelet és titkárához fordult:

– Kérem, igyekezzék megtudni Arnóti Mária századosné lakcímét. Ha megvan, kérek egy küldöncöt.

Másnap délelőtt Arnóti Istvánt a királyhoz rendelték kihallgatásra. Mikor az előszobában sorját várta, odaérkezett az amerikai nagykövet. Csak futólag nézett a férfias megjelenésű emberre és tovább beszélgetett egy tábornokkal, aki elmondatta magának az orosz front mögött szerzett tapasztalatait. Ez azonban persze nem volt egyedüli hallgatója, hanem megfelelő távolságban körülállta őket a többi jelenlévő is.

Az amerikai nagykövetnek is feltűnt a csoport és mivel ő is érdeklődött háborús epizódok iránt, tehát ő is közelebb lépett, meghallgatni, amit ez a fiatal tiszt elbeszél. Épen akkor egy mellette álló magasabb miniszteri tisztviselő így szólt egy udvari szolgálatban álló úrhoz:

– Arnóti főhadnagy úrnak kétségkívül kedvezett a szerencse.

A nagykövet meghökkent.

– Bocsánat, uraim, – fordult a miniszteri tisztviselőhöz, – az a sebesült tiszt, akinek az elbeszélését hallgatjuk, talán Arnóti főhadnagy úr?

– Igenis, uram, – volt a válasz, – az az úr, aki ott őexcellenciájának épen az orosz front áttörésénél átélt nyaktörő kalandját beszéli el, csakugyan nem más, mint őfelsége futárja, Arnóti István repülőfőhadnagy úr.

– Köszönöm szépen.

A nagykövet engedelmet kérve, keresztülment a körülállók sorfalán, üdvözölte a tábornokot, azután Arnóti Istvánhoz fordult.

– Engedje meg, főhadnagy úr, hogy egy pillanatra félbeszakítsam. Van egy megbízásom, mely az ön édesanyjához vezet és nem ismerem lakcímét.

Arnóti nagyon csodálkozott, hogy mi dolga lehet a nagykövetnek az ő édesanyjánál, de megmondta lakásuk címét.

A nagykövet meghajtotta magát és visszavonult. Mint diplomata, ő ment be elsőnek a királyhoz. Csak azért jelentkezett kihallgatásra, hogy megbízásának eleget téve, személyesen adja át mr. William Robertson amerikai polgár levelét az uralkodónak. Ezzel ugyan meglehetős sokat engedett meg magának, de mint lelkiismeretes követ, pontosan meg akart felelni megbízója óhajának és azzal tisztában volt, hogy a levelet csakis így juttathatja egyenesen a király kezébe.

A király megkérte a nagykövetet, hogy foglaljon helyet, míg ő a saját kezéhez átadott levelet felbontotta és elolvasta. A főhadsegéd is a szobában tartózkodott. A király sokáig olvasta az írást és arca, melyet rendszerint jóságos mosoly szokott felderíteni, olyan komoly lett, hogy a nagykövet is, a főhadsegéd is feszült érdeklődéssel figyelték. Vajjon mi lehetett abban a titokzatos levélben?

A király letette az írást a balkéz felől álló iróasztalra és elmélyedve, mintha egyedül lenne, nézett maga elé. Mind a két úr hallotta halkan ejtett szavait:

– Milyen hősöket nevel ez a háború és milyen sok-sok ezreknek kell meghalniok.

Még egypár percig elgondolkozott, elmélyedt. Rengeteg napi munkája mellett drága percekig. Végre a nagykövet halk köhintéssel emlékeztette jelenlétére.

A király lassan felemelte fejét, kezét nyújtotta a nagykövetnek és így szólt:

– Nagykövet úr, nem közölhetem önnel, hogy mit hozott nekem. Egy nagy hőstett híre ez. Köszönöm a nekem tett szolgálatot.

A nagykövet mély meghajlással távozott. Azután gyors egymásutánban folyt le a többi kihallgatás. Mindenki, aki a királytól jött, figyelmeztette a várakozókat:

– Uraim, őfelsége ma nagyon komoly.

Miután Arnóti szolgálatból volt kihallgatásra rendelve, tehát ő maradt utolsónak.

– Lépjen közelebb, főhadnagy úr – szólt a király, amint a fiatal tiszt a szobába lépett. Egyúttal intett a komornyiknak, hogy adjon a főhadnagynak széket. Ez elpirult és nem akart leülni, mert ez a legnagyobb mértékben szabályellenes volt. A király látta habozását és aznap először ismét felderült az arca. A szokott jóságos mosollyal szólt:

– Mint hazánk legfőbb őre szent kötelességem az érte megsebesült fiainak is gondját viselni. Foglaljon helyet, főhadnagy úr.

Igy már aztán le kellett ülnie. De soha széket szűkebbnek nem érzett ennél a kényelmes karosszéknél. Valahányszor a király megszólalt, mindig fel akart ugrani, hogy az előírt feszes állásba vágja magát.

A király meghallgatta jelentését és mikor végzett, így szólt:

– Százados úr, maga kiérdemelte magának a gyors előléptetést. Miután sebe majdnem begyógyult, de repülőgépét egyelőre még nem lesz képes kezelni, tehát mint futáromat el fogom önt küldeni a német császár őfelségéhez a német nagy főhadiszállásra. Kérem, jelentkezzék, mihelyt utazni képes.

Ezzel el volt bocsátva. Mint főhadnagy ment be a királyhoz, mint százados jött ki. A parancsőrtisztek üdvözölték, ő pedig majdnem szégyenkezett, mert amit csinált, nem látszott előtte olyan értékesnek, hogy soronkívül századossá lépjen elő érte.

De a király jobban tudja. A király mondta. És a királynak vakon engedelmeskedni kell.

Olyan izgatott volt, hogy a lenn várakozó gépkocsit, mielőtt hazamenne, előbb egy kávéház elé dirigálta és bement oda, kissé megnyugodni. A helyiség zsúfolva volt, csak az ajtó mellett talált helyet. Lapokat hozatott. Régen nem olvasott újságot, pótolni akarta, amit mulasztott. A főpincér előkeresett neki egy csomó már meglehetősen szétrongyolt újságot, ahány az utolsó hetekről akadt. Arnóti István pedig belekezdett az oroszországi és franciaországi haditettekre vágyakozó hírétvágyát kielégíteni. Mindent olvasott. Csak azokat a cikkeket ugrotta át, melyeknek élén vastag betűkkel a saját nevét látta állni. Ilyen ostobaság! Bosszankodott. Mint látványosság van itt kidobolva. Nevetséges. Az ő helyében más is ugyanígy tett volna.

Nem is tudta, keze milyen közel járt a veszedelemhez. Ott volt előtte az a bulevárdlap is, mely multjában turkált. De ő persze azt is olvasatlanul átlapozta.

Meglehetős későn került haza. Anyja nem volt otthon. A cseléd jelentette, hogy sétálni ment. A századosné azt hitte, hogy ő menyasszonyánál van. Erre csakugyan elment oda. Útközben egy kis vendéglőben ebédelt.

Anyja azonban nem sétálni ment, hanem a legnagyobb izgalomban követte az amerikai nagykövetség gyorsfutárját, akit a nagykövet sürgős ügyben érte küldött. Mert a királynak átadott levél sorsából a nagykövet arra következtetett, hogy az Arnóti századosnéhoz címzett írás is sürgős és fontos lehet. Ezért rögtön magához kérette az asszonyt, amint a királyi palotából hazaérkezett.

Arnóti századosné csodálkozva hallotta, hogy igen titokzatos levele van és hogy ugyanattól a kéztől, mely neki írt, a király számára is jött egy levél. Most végre kezébe kapta a levelet és megnézte a cím betűit. Rábámult arra a néhány szóra, egész testében megremegett és valami támasz után kapkodott. A nagykövet maga adott neki egy széket és nem tudta magának megmagyarázni viselkedését.

A borítékot még fel sem bontotta és szeme még mindig oda volt szegezve a címre. Pontosan leírva a neve. A nagykövet nem ismerhette ennek a pár szónak a hatását. Minden egyes betű a sorsnak egy-egy eleven hirdetője lett. Mindegyik egy-egy fenyegető árnyék, mely mintha magával vonná őt is az árnyékországba.

Kinn a kristályosan ragyogó hó csillogva verte vissza a napsugarat, benn pedig fekete éjszaka borult reá. Hideg borzongás futotta végig, halálthozó fagy. Megnyílt előtte egy sír, egy csontváz, melyet régen eltemetett, fölkelt és ott állt előtte, a nagy betűk koszorújából övezve: egykori férje, Arnóthy Ferenc gróf százados.

– Nagy Isten, segíts a te végtelen jóságodban – fohászkodott a kínjában, rettegésében vergődő lélek.

Feje hátrahanyatlott a székben, szemeit lezárta. A követ aggódva felugrott:

– Rosszul van, századosné asszonyom? Parancsol valami hűsítőt?

Nagynehezen feltápászkodott:

– Ha szabad egy pohár vizet kérnem.

Egy szolga meghozta, amit kért. Megitta és kért valami eszközt a levél felbontásához, mert a boríték nagyon vastag volt. Kinyitotta. Lassan – nagyon lassan, folyton habozva, utat nyisson-e annak a borzasztó hírnek, melyet ez a boríték rejt? Reszkető ujjakkal vett ki belőle néhány bélyeges papírt és egy levelet. Ezt hamar a végére fordította és olvasta az aláírást:

»Férjed. Arnóthy Ferenc.«

Megint éjszaka borult reá. De összeszedte magát és a nagykövet kérdő tekintetével találkozott. Ez új erőt töltött belé. Mindent, a levelet és az okiratokat ölébe tette és így szólt:

– Bocsánat, nagykövet úr, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt a levelet most mindjárt elolvassam.

– Haza akar menni?

– Nem, nem…

A nagykövet látta, hogy most itt szemeláttára egy előtte ismeretlen, de nagyszabású dráma játszódik le, melynél talán felebaráti segítségre lehet hivatva. Rámutatott a papirokra és így szólt:

– Asszonyom, talán mégis megkísérelné az olvasást?

Az asszony majdnem hangtalanul felelt.

– Egy halott van itt köztünk. – Ez mégis aggasztotta a nagykövetet. Gondolkozott, nem lázas-e ez az asszony? Talán félrebeszél? Nem jó lenne-e orvost hivatni? Még egy kísérletet tett:

– Asszonyom, szedje össze magát. Ezekben a háborús napokban mindenkinek, aki részes bennük, el kell szánva lennie aggasztó hírekre is.

– Igaza van, nagykövet úr. Kegyeskedjék megbocsátani, hogy szíves türelmét igénybe vettem. De ön persze nem tudja, hogy mit adott át nekem. Súlyosabb ez a háborús napok legrosszabb híreinél. Istenem, adjál erőt, hogy el tudjam olvasni.

A nagykövet halkan mondta:

– Isten meg fogja önt erősíteni. Kísérelje meg, olvassa.

Annyi bensőséggel, annyi jósággal volt ez mondva, hogy az asszony végre mégis megemberelte magát. Elővette a levelet és bár megfagyasztotta a vérét minden szó, mégis végigolvasta: