A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

Hosszas szünet állt be, melyet nagy erőfeszítéssel félig elfojtott zokogás szakított meg. A századosné volt. Térdre esett. Igy akart a királynak hálát rebegni. A főhadsegéd felemelte. A király kezét nyújtotta neki és érezte, amint az asszony forró könnyei ráhullottak. Azután így szólt a király:

– Asszonyom, én önnek annak idején kilátásba helyeztem, hogy fia, a jelenlegi Arnóthy István gróf százados, majdan visszanyerheti nemességét. Viselkedése arra jogosítja, hogy ezt a célt elérhesse. De, ha én már ma azzal tüntetem ki önöket, hogy visszaadom családjuk régi nevét és rangját, akkor ehhez ugyan Arnóthy István gróf százados úr is megtette a magáét, de azért ez az ő érdeméből csak a háború végeztével következett volna be. Hogy ez a kitüntetés már most érte önöket, az néhai Arnóthy Ferenc gróf századosnak az érdeme. Ezeket a szavakat nemcsak önhöz intézem, asszonyom, hanem az összes jelenlévő urakhoz. Elsősorban önhöz, ezredes úr, akinek ezredénél Arnóthy Ferenc gróf százados csaknem harminc évvel ezelőtt szolgált. Hadseregem e tisztjének emléke nincs előnyösen feljegyezve az ezred történetében. Ma azonban, 30 év után, ebben a háborúban egykori századosom, Arnóthy Ferenc gróf olyan tettet vitt véghez, amelyet a legnagyobb haditettek közé számítok és amely őt az én szememben ennek a háborúnak egyik legnagyobb hősévé avatja. Arnóthy Ferenc gróf százados értünk és szövetségesünkért harcolva esett el a becsület mezején. Amit cselekedett, azt értünk és szövetségesünkért tette és lemosta vele azt a foltot, mely valamikor címerére esett. Én, a legfelső hadúr, megadom a halottnak a legnagyobb tiszteletet és becsülést. Kijelentem, hogy hadseregem büszke lehet egykori tisztjére. Kohut hadnagy úr!

A megszólított összerezzent.

– Parancsára, felség.

– Jelentették nekem, hogy ön olyan mendemondák alapján, melyek a jelenlegi Arnóthy István gróf százados apja felől füleihez jutottak, feljogosítottnak érezte magát arra a hitre, hogy ilyen emberrel közösen nem viselheti kardbojtomat. Hallotta, amit mondtam. Ehhez tartsa magát. Köszönöm, asszonyom. Köszönöm, uraim. Menjenek Isten áldásával.

Az ezredes ismét megpengette sarkantyúját, elköszönve a királytól. Azután Kohut hadnagy. Úgy érezte magát, mintha megkövesült volna minden tagja. Az urak mélyen meghajtották magukat. A századosnétól még egy kézszorítással búcsúzott a király. Az asszony megcsókolta a jóságos kezet, azután a két úr támogatásával elhagyta a szobát.

Odakinn az ezredes maga elé állította Kohut hadnagyot. A professzor örömét lelte a csoportban. El tudta képzelni, hogy az ezredparancsnok mi mondani valót talált a hadnagyhoz. Ez rákvörös arccal állt feljebbvalója előtt. Délután pedig tisztelgett a gondnoknál is, a tanárnál is és kötelességszerűen kimentette magát a helyzet hamis megítéléséből fakadt tévedéséért. Örült, amikor másnap ezredéhez, a harcvonalba rendelte vissza egy parancs.

A professzor este a gondnokékkal és a századosnéval, most már Arnóthy grófnéval, együtt ünnepelte – saját szavai szerint – azt a győzelmet, melyet a front mögötti harcban együttesen vívtak ki. Akinek pedig ezt a győzelmet köszönhették, az szilánkokra rongyolva, a véghetetlen víztömeg ölében talált örök nyugalomra. És a fia, miután királyának fontos leveleit átszolgáltatta Vilmos császárnak, egy német császári gépkocsiban robogott visszafelé, hogy idehaza ismét tovább szolgálja a hazát, ha kell, akár életével is.

Ez akkor volt, amikor egész családja együtt ült a professzorral, aki magasra emelve poharát, lelkesen harsogta a felköszöntőt:

– Isten áldd meg a királyt!

Huszonnégy órával később István hazaérkezett, de édesanyját nem találta otthon. A szolgáló azt mondta:

– A grófné őméltósága elment.

István ránézett a lányra, nem ment-e el az esze. Évek óta volt a családnál. Ismerte józanságát, derekasságát.

– Mit beszél, Berta? Mért nevezi anyámat grófnénak?

– Igaz is, édes Istenkém, – szólt a lány, – bocsánatot kérek a százados úrtól, hiszen a százados úr még nem is tudhatja. Tegnap reggeltől estig folyton nyikorgott az ajtó, annyian jöttek a századosnét üdvözölni. Bizony kérem, tegnap óta, hiszen százszor is hallottam, grófok lettünk. Már az ajtóról is le kellett vennem a régi táblát.

– No de, Berta, – szólt a százados ismét nagykétkedve, – jöjjön ide. Mit ivott? Bort, sört? Mi jut az eszébe?

– Százados úr, hiszen tetszik tudni, hogy én csak kávét iszom…

– Eh, hagyjon a fecsegésével. – Boszúsan bement a szobájába, a szolga segítségével levetkőzött és lemosta az út porát. Még el se készült, mikor a szépen kifényesített csizmával bejött a legény és azzal a bizalmassággal, melyet megengedhetett magának, így szólt:

– A Berta kinn ül a konyhában és úgy bőg, mintha elesett volna a babája. Pedig az a nehéz tüzérségnél szolgál, a harminc és feles mozsaraknál. Nem egykönnyen lehet baja. Amit pedig a Berta mond, az stimmel ám. Nem volt elég cipőkenőcsöm, lementem hozni és akkor azt mondta nekem a házmester, hogy:

– Na, gróf úr, most jól megy nektek! És én szívből örülök neki! Mert a százados úr meg is érdemelte!

István megint káromkodni akart. Hát itt minden tótágast állt? Hiszen tisztára hülyeség, amit ezek összevissza fecsegnek. Felhúzta a csizmát, kiment az első szobába, hogy telefonon beszéljen a menyasszonyával. Bizonyára ott lesz édesanyja is. Felemelte a kagylót, bemondta a számot és csakhamar Hedvigjének hangja csengett felé. Ujjongó kiáltás:

– Vissza vagy, drága kincsem?

– Igen, Hédikém. Anya nálatok van?

– Már uzsonna óta. Hiszen te is jössz mindjárt?

– Hogyne. Hiszen annyi a mesélni valóm. Beszéltem a német trónörökössel. Nagyszerű volt, Hédikém.

– Nekünk is van ám sok mesélni valónk.

– Úúúgy? Na micsoda?

Hallotta, amint a lány valamit megbeszél a mellette lévőkkel, azután megint beleszólt a készülékbe:

– Hallod-e, mindenségem.

– No, édes kis Hédikém?

– Mond meg igazán, István, nagyon szeretsz?

– Gyerek, hiszen te tudod legjobban.

– Akkor is szeretnél, ha generális lennél?

– Még akkor is, ha altábornagy lennék.

– Nagy megtiszteltetés, kedves uram. De hát ha gróf lennél?

István meghökkent. Hát ez mi! Idegesen rágta bajuszát és nem felelt mindjárt. Ezüstösen csengett a lány kacagása és pajkosan mondta:

– No lám, akkor már gondolkozol rajta. Szép szerelem, mondhatom. Mint altábornagy még hajlandó az úr, de mint gróf már fontolgatja.

– No persze, drágám, altábornagy utóvégre lehetek még, ha elég okos és szerencsés és elég öreg leszek hozzá. Hanem gróf? Abból már alig lesz valami?

Megint ezüstösen pereg a lányajkról a kacaj.

– Hátha máris gróf vagy, csak épen nem tudsz róla?

– Szent Habakuk, te is kezded. Micsoda ugratás ez. Itt a Berta azzal fogad, hogy anyám, a grófné őméltósága elment hazulról. És most te jösz és folytatod?

– István?

– Itt vagyok.

– István, ne haragudj.

– Nem… nem…

– De István, hátha csakugyan gróf vagy? Akkor is szeretsz-e még?

Erre már dühös lett.

– Elég! – kiáltott a telefonba – mindjárt hozzátok jövök.

De azért még egy kicsit a fülénél tartotta a kagylót és újra hallotta az ezüstös nevetést és menyasszonya hangját, amint a körülállóknak mondta:

– Előkészítve van, de hinni nem hiszi.

Ezzel az összeköttetés megszakadt.

Ő pedig az íróasztalhoz ment. Apja képét akarta megnézni. Felcsavarta a villamoslámpát. Friss virág volt a kép körül. Csak akkor vette észre, hogy egyáltalában majdnem kábító virágillat tölti be a szobát. Minden tele volt rakva virággal. Még így sohasem látta az anyai házat.

Hirtelen nagy nyugtalanság fogta el. Torkáig érezte verni a szívét. Mi történhetett?

A színeikben pompázó virágok titokzatosan mosolyogtak rá. Homlokát dörzsölte. Vajjon ébren van-e és ez-e régi otthonuk? Csoszogó léptekkel ment a sok virág terhét szinte nyögő mahagóni asztalkához. Az egyik virágkosárkában egy névjegy. Visszahökkent. Talán tévedett. Újra olvasta. Ez nem csalódás. Világos, a névjegy a régi ezredesétől jött. A név felett kézírás:

Most már hideg verejték szállt István homlokára. Fuldokolva lélegzett. Gépiesen fölemelt egy ibolyacsokrot. Rózsaszín levélke volt benne.

Elgondolkozott. Hogy jut eszébe Hedvignek hogy anyját üdvözölje és virágot küldjön neki, mikor se születésnapja, se nevenapja, sem újév, sem karácsony?

Reszkető kézzel még egy névjegy után nyúlt, A professzor. Kezeírása:

Alatta pedig:

Elugrott az asztaltól, mintha varázslat várna ott rá. Kiáltott a legény után. Ez berontott a szobába. Ijedten. Azt hitte, hogy gazdáját valami baj érte.

– Hallod-e, – szólt a százados, – látod ott azokat a virágokat?

– Parancsára, százados úr, igenis látom.

– Jól van. Hozzál egy pohár vizet.

Míg a legény kinn járt, István az ablak felé fordult és íme ott egy virágokból készült, nagy, kétfedelű repülőgép állt előtte. A csavarok babérlevelekből, a szárnyak zöld fenyveslombból, a szélek és a nyereg rózsákkal bekerítve.

Hosszú, nemzetiszínű szalagja földig ért. Felemelte és elolvasta, amit az aranybetűk mondtak:

Megtapogatta a kétfedelűt. Még mindig hitetlen volt. A rózsák fölé hajolt, vajjon érzi-e az illatot. A feje lázban égett. Visszament az íróasztalhoz. Apjának arcába bámult.

Végre a legény elhozta a vizet. Egy hajtásra kiitta. Jól esett a hideg ital. Kiküldte a szolgát. Fel akart kelni. Tekintete az íróasztalra esett. Ott, apjának képe mellett feküdt egy nagy, pecsétes írás. Fel volt bontva. Elolvasta a tartalmát. A királyi elhatározást, mely anyjának és neki visszaadja a régi nevet, a régi rangot. Sötét fátyol borult a szemére. Ő, aki sok ezer méternyi magasságban is meg szokta tartani tiszta látását, nyugodt fejét, most szédült, minden táncra perdült előtte, azt hitte, össze fog esni.

Nagynehezen úrrá lett az izgalom gyengesége felett. Kiment a szobából. A legény rásegítette a kabátját. Aztán, mikor indult, így szólt a fiú:

– Parancsol a méltóságos gróf úr még valamit éjszakára?

Nem felelt, hanem elhagyta a házat. A gondnokéknál csodálkoztak, hogy olyan sokáig elmarad. Csak amikor megérkezett és Hedvig örömkiáltással a nyakába borult, érezte, hogy milyen fáradt és mennyire el van csigázva. Még mindig álomban járt. És ez az álom sem volt földies. Nem függött össze a megfogható dolgokkal.

És azután az anyja…

– István… édes, édes fiam…

– Anyám, én mindezekből nem értek semmit. Amit otthon felfedeztem, a sok virág, a királyi elhatározás… álom az vagy való?

– Való, fiam, – szólt a gondnok, – és mivel anyád nem elég erős neked mindent, amit tudnod kell, elmondani, tehát Hedvigre bíztuk ezt a feladatot. Menjetek, hallgasd meg őt.

Más szobába mentek. Egymás mellé ültek. Szorosan egymás mellé. És a lány halk hangon, ahogyan alkonyatkor mesét mondanak a gyermekeknek, elbeszélte neki életének kegyetlen, de boldogságra fordult meséjét, mely íme valóra vált. A férfi a leány vállára támasztotta fejét. Előtte állt, fényben úszva, apjának alakja és anélkül, hogy észrevette volna, folytak könyei. A lány végzett. Még csak ennyit mondott:

– Isten áldd meg a királyt.

És ő susogva rámondta:

– Isten áldd meg…

Vége.