The Project Gutenberg eBook, A przemysli repülő, by Kurt Matull

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László,
and the Online Distributed Proofreading Team Europe
(http://dp.rastko.net)

A PRZEMYSLI REPÜLŐ

REGÉNY A NAGY HÁBORÚBÓL

ÍRTA

KURT MATULL

BUDAPEST

ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

7877. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

I.

Éjfélt ütött. Csúnya novemberi idő. A délnyugati szél hónak, esőnek keverékével seperte végig Bécs városát. Hidege meleg köpenyeikben is megremegtette a császári palota udvarának őrszemeit. Két magyar baka állt ott a poszton. Fel-feltekintettek a palota ablakaira, amelyek mögött néha, délben, mikor az őrséget váltják, meg szokott jelenni Ferenc József, a szeretett király.

Most is, késő éjszakának idején, halvány fény szűrődött ki az uralkodó dolgozószobájának ablakából. Az őrszemek világosan látták a király árnyékát az ablak függönyeire rajzolódni. Sőt azt is megfigyelhették, hogy a király odalépett az ablakba, szétvonta a függönyöket és kitekintett a rosszul világított, sötét palotaudvarra.

Egy katonai automobil állt ott. Motorjának halk kattogása jelezte, hogy indulásra kész. A kormány mögött, bundájába temetkezve, állt a vezető. Alaktalan tömeg, mely feljebbvalójának parancsára vár, hogy ismét emberré bontakozhassék ki. Két órája ül mozdulatlanul. Boldog, hogy két nap, két éjjel óta végre alszik. Mert amióta kitört a háború, megerőltető szolgálatában nem sok ideje maradt pihenni. Robogni kellett mindig. Őrült iramban, ahogy csak bírta a gép. És még így se volt a hajsza soha elég sebes. Mert ebben a kocsiban is, mint mindenütt, kegyetlen zsarnokként ott ült a háború, halálosan sujtva ostorával, lángoló, mérges lehelletével megkergetve embert, állatot, gépet… szüntelenül… nyughatatlanul…

Az ablak függönyei ismét összecsukódtak. Az uralkodó megjelenése jó hatással volt a bakákra. Nem érezték már a dermesztő időt. Szégyelték, hogy húsz esztendős létükre szitkozódtak az éjjeli szolgálat miatt, míg odafenn öreg királyuk sem talált nyugalmat, hanem jóságos, tiszteletreméltó arcával komoly munka fölé görnyedve ült íróasztala előtt.

A király várt. Bizalmas komornyikja útján meghagyta, hogy összes hadsegédei, parancsőrtisztjei és mindazok, akik személye körül napi szolgálatot teljesítenek, vonuljanak vissza. Iránta való kötelességérzetből meg ne zavarják éjszakájuk nyugalmát. Ilyen parancs nélkül senkinek se jutott volna eszébe elhagyni szolgálatát, amíg a komornyik azt nem jelenti, hogy a felséges úr hálószobájába vonult.

Przemysl…

Oda kalandoztak a király gondolatai, mióta, délelőtt, meghozták neki a hírt, hogy vitéz várát másodszor is körülzárta az ellenség. A tudósítások hiányosak voltak és nem adtak teljes képet. Megbizást, adott tehát, hogy drótnélküli távírón keressenek összeköttetést a várral és azonnal közöljék vele a kérdezősködés eredményét.

Ez a vár és személyzete a gigászi küzdelemben tanusított rendkívüli hősiességével különösképen kivívta a király szeretetét. Amíg pontosabb híreket nem kapott róla, nem tudott volna nyugalmat találni. Türelmetlensége vitte székéből, íróasztala mellől az ablak elé, ahol a két őrszem megláthatta.

Ketten ültek a király előszobájában.

A régi, öreg komornyik, urának bizalmasa és Arnóti István, a fiatal repülőhadnagy. Az utóbbi szorosan a kandalló mellé telepedett, belemeredt a pattogó hasábfák tüzébe és szívta a király kedvenc virgóniáját, melyet az uralkodó íróasztaláról hozott neki a komornyik. Szívta pedig már a tizediket és merengve nézett a kék füstkarikák után, melyek hosszú sávokra felbomolva beszívódtak a kandallóba, rövid küzdelmet vívtak az égő tölgyhasábokkal, hogy végre is belevesszenek a lángforgatagba. – A semmiségbe – gondolta és hozzáfűzte gondolatában, hogy valamikor az élet is úgy foszlik szét semmivé, mint annak a virgóniának a füstje.

Ugyanez volt az érzése olyankor is, amikor repülőgépével fölszállt, amikor az emberek és a tárgyak egyre kisebbek lettek alatta és amikor végre, a felhők közé érve, elszabadulva mindentől, ami földi, az éggel szemben találta magát.

Este 6 óra óta ült itt az előszobában, várva a király parancsát, hogy a felség óhajait és rendelkezéseit még az éjjel továbbítsa légi úton az oroszok szorongatta várba. Idegölő volt ez a várakozás. Pedig neki a viharos délkeleti szélben szüksége volt még minden idegére a veszedelmes úton.

A komornyik megvendégelte a király konyhájából. Ő pedig az ifjúság egészséges étvágyával látott hozzá. Csak az italokat utasította vissza. Ennek pedig az öreg komornyik nagyon örült. Szeretett mindenkit, aki a szeszt nem szerette. Pedig ez az éjszakai várakozó még fiatal tiszt volt, aki bizony nem vetett meg egy kis bort vagy egyébb italt.

De Arnóti István repülőhadnagy mind félretolta azokat a palackokat, melyeket a komornyik a kandalló mellé helyezett asztalkán elébe rakott Kijelentette:

– Tisztelt uram, szolgálatban vagyok. Meg kell bocsátania, ha legjobb itókáját is érintetlenül hagyom. Legföljebb útravalónak adhat egy kis üveg óbort. Ezt odafönn, amikor nagyon is kiveri az embert az Isten hidege, mintha orvos rendelte volna, kávéskanalanként nem rossz ám becsöpögtetni. Egy kis ennivalót is hozzá. Mert nekem nem volt időm, hogy effélékkel ellássam magamat.

Ezek ketten egyebet alig is beszéltek. De amikor megjöttek az estilapok, a komornyik egynéhányat odanyújtott a tisztnek. És örültek mind a ketten, hogy német részről Hindenburg hadserege megint jelentékenyen előrenyomult az orosszal szemben.

Arnóti István csak délután 2 órakor érkezett repülőgépen Krakóból. A harcvonalról hozott híreket és jelentéseket átadta a hadügyminisztériumban. Azután hazasietett bécsi lakásába, holtfáradtan ágyára vetette magát és nyomban elaludt. Észre sem vette, amikor anyja, aki háztartását vezette, legényével együtt szép óvatosan, hogy meg ne zavartassék, leszedegette róla a nehéz bőrfelszerelést. Pedig milyen boldog volt az anya, hogy egyetlen fiát a veszedelmes út végeztével ismét maga mellett tudta. Hány imája, áldása kísérte őt mindenhol és hány ideges, aggodalmas órát kellett a koros hölgynek átélnie, amíg fia vissza-visszatért. A lakása közvetlen közelében lévő Mária-templomban bizony egy misét sem tartottak nélküle.

Sokat eljárogatott a Nikolai-utcába is, ebbe a bájos kis óbécsi zugba, ahová a világváros életéből, zajából semmi el nem jutott. Fiának menyasszonyát és ennek szüleit kereste ott fel, hogy Istvánról beszélgessenek egymással. Az öregeknek, István anyjának, valamint jövendőbeli apósának és anyósának, Bechner Márton székesegyházi gondnoknak és feleségének, bizony sehogy se volt kedvükre, hogy István, két évvel ezelőtt, amikor hadnagy lett, belépett a repülőosztaghoz. Hiszen katona létére, most, ebben a borzasztó háborúban, kettős veszedelem leselkedett reá.

Ha figyelmeztették erre, jóízűen nevetett, ragyogó fehér fogait mutogatta rövidre nyírt kis fekete bajusza alól, mely az időjárás viszontagságaitól kiélezett, lesoványodott arcának amerikaias jelleget adott és így szólt:

– Uraságtok, kiki a maga módján. Én modern gondolkodású katona vagyok. Nem tudok arról lemondani, hogy ura legyek egy repülőgépnek és ezzel szolgáljam a földön masírozó bajtársaim ügyét. Mert hát mit csináljanak ők szegények, ha valamikor háború lesz és nem lesznek bajtársaik a levegőben, akik mint őrangyalok fölöttük lebegvén, közölhetnek velük minden gonosz ravaszságot, amit az ellenség eldugott ütegekben, rejtett hadállásokban számukra tartogat? Hiszen akkor vakon belerohannánk minden egérfogóba és nem is tudnánk védekezni. Ha azt mondjátok, hogy a repülőgépet golyó is, bukás is érheti, azt felelem, hogy csak a képzelődésben van meg ez a kettős veszedelem. Gyerekek, akit a halál meg akar ragadni, annak igazán mindegy lehet, mi módon jut a föld alá.

Az öreg hölgyek persze szörnyűködve csapták össze a kezeiket az ilyen felfogás hallatára és kijelentették neki, hogy javíthatatlan bűnös, aki meg sem érdemli az ő nagy szeretetüket. De ezt csak a szájuk mondta. A szívük hangja szerint az ő Istvánjuk a bátorságával, az erejével, a csinos, jóképű megjelenésével, mind a két család büszkesége volt.

Hedvig pedig, a menyasszonya, mindig az ő oldalán állt.

Ha egyszer-másszor néhány nappal tovább kimaradt, ha már a legsúlyosabb lehetőségeket kezdték számba venni, akkor ő volt az egyetlen, aki megőrizte nyugalmát, higgadtságát és tudta, hogy nem illik addig panaszra nyitni száját, míg az elkerülhetetlen sors át nem adja kegyetlen üzenetét. Mindezideig azonban boldog reménységgel volt eltelve és sziklaszilárd bizalommal jegyesének ereje és ügyessége iránt.

És akkor kiütött a háború és Arnóti István repülőhadnagy kísérleteit, gyakorlatait a hazának minden erőt fölemésztő, szigorú szolgálatába állitotta.

Az anya a legénnyel halkan kilopódzott a hálószobából. Még egy pillanatig hallgatódzott, figyelte fiának szabályos, mély lélegzetét. Azután azt mondta a legénynek, hogy elmegy a Nikolai-utcába, a menyasszonnyal közölni, hogy István szerencsésen megérkezett.

A jóravaló dunántúli sváb gyerek csak intett és hozzálátott a hadnagy fölszerelésének tisztogatásához. Ez bizony ilyenkor, háborúnak idején, nem volt könnyű feladat. Valahányszor a hadnagy hazakerült, a ruházata olyanformán festett, mintha valami orosz-lengyelországi falu utcájának térdig érő sarában hempergett volna benne. A bőrneműekről úgy kellett az agyagréteget késsel lekaparni, hogy az eredeti anyag megint napvilágra kerüljön.

Még el sem készült a munkájával, amikor a ház előtt megállt egy automobil. A gép szava az ablakhoz csalogatta a kíváncsi legényt. Bizonyosra vette, hogy a zakatoló kocsi csak őhozzájuk hozhat látogatót. Mert a csendes kis utcába úgyis csak a hadüzenet óta jártak gépkocsik és ezek is rendszerint ott álltak meg a repülőtiszt lakása előtt. Siető, lihegő ordonáncok szokták a csukaszürke autókból kiugrálni, hogy épen úgy, mint a most érkezett látogató, idegesen nekirontsanak a csengetyűzsinórnak és azt majdnem leszaggatva, sürgessék a bebocsáttatást.

Ez aztán mindig boszantotta a derék sváb fiút. Ezek a tiszt uracskák úgy tettek, mintha neki egyéb dolga se lenne, mint mindent félrelökni és az ajtóhoz rohanni. Egészen lassan, kopogó katonaléptekkel ment tehát végig a deszkapadlón az ajtóig, lassan, körülményesen félrehúzta a reteszt és amellett olyan hangosan, hogy a kivül álló is meghallotta, motyogta:

– Wart a bissl. No, mindjá. Mintha égne! Az ember nem is hinné. Hogy sietnek. Nem köll úgy lármázni. Ekelhaft.

Végre engedett a retesz, az ajtó fölpattant, ő pedig hüvelykujjával a nadrág szegélyén, nekivágta magát nyílegyenes állásban a falnak – jobbra arc! Mert az ajtóban a király hadsegéde állt.

Ismerte az egyenruhát. Ott állt egynéhányszor a »burg« udvarán. De ismerte régebben is. Akkorról, amikor még nem volt katona, hanem kovácslegény. Bécsben dolgozott és olykor elment délben az őrségváltáshoz, elmaflálkodni. Ilyenkor aztán látta a sietősdolgú segédtiszteket is.

A tiszt az ajtó előtt mulatott a legény zsörtölődésén, belépve pedig röviden utasította, hogy gazdájának, Arnóti István hadnagynak, azonnal jelentse be a király egyik hadsegédét. A legény föltárta a századosné asszony fehérlakkos szalonjának ajtaját és betessékelvén a látogatót, szaladt fel a hálószobába, urát fölkelteni.

Kihallatszott az elülső szobába, a hadsegédhez, amint a legény tüdejének minden erejét megfeszítette, hogy gazdáját kiragadja álmából.

– Hadnagy úúúrrr – –

Mogorva dörmögés a válasz.

– Hadnagy urrramm – –

Megpróbálta lehúzni a takarót. Ezért belérúgott az alvó. Most félretett minden köteles tiszteletet. Megragadta gazdájának vállait és úgy húzta ki az ágyból. Ez hatott. Volt vagy egy méter hosszú az a kacskaringós terringettét, melyet a hadnagy úr végigropogtatott, mikor fölébredve, a szőnyegen ülve találta magát. Nem tudta, mi történt vele. Félálomban azt hitte, hogy repülőgépének pilótaüléséből kissé gyengédtelenül kipenderült valami vetés közé. De csakhamar fölismerte legényét, aki tovább ordítozott rá:

– Hadnagy uram! Hadnagy uram!

– Nó, viziló – mi bajod?

– Jelentem alásan, egy tiszt úr várja a hadnagy urat az elülső szobában.

Fel!… egy ugrással a mosdótál előtt. – Kár, a fürdőből nem lett semmi… Ördög tudja, már megint mit akarhatnak tőle. A hideg víz végleg elűzte a fáradtságot. Még gyorsan végigtörli a kefével rövidre nyírt haját. Felkapja a blúzt, melyet a legény készen tart. Azután futólépésben előre.

A százados úr, a király parancsőrtisztje, barátságosan üdvözölte fiatal bajtársát és mindjárt áttért a szolgálati ügyre. Arnóti István repülőhadnagynak mégis csak nagyot dobbant a szíve, amikor röviden, katonásan átadták neki a parancsot, hogy azonnal jelentkezzék Őfelsége személyes szolgálatára, mivelhogy a király eddigi repülő futárja, Bélaváry gróf, az ellenség előtt elesett.

Erről Arnóti István még nem tudott. Csak azt tudta, hogy Bélaváry gróf egyik legkörültekintőbb, legszerencsésebb, de egyúttal legvakmerőbb pilótája volt a hadseregnek, akinek nem egy nyaktörő kalandjáról beszéltek szakkörökben.

A király parancsőrtisztje, amint megbízásának eleget tett, rögtön el is távozott. A háború nagy idő, minden pillanatban új tetteket követel. Arnóti István az órájára nézett. Szűken mért egy óra ideje volt öltözködni, gépét indulásra elkészíteni és elmenni a palotába a királyi parancsért. Egypár pillanatig gondolkozott. Aztán a telefonhoz… Repülőtér… Az ő hangárjának a száma… A szerelőé…

– Mindent elkészíteni… A gép valószínűleg egy óra mulva felszáll.

A kagylót leteszi. Majd új számot kér. Katonai gépkocsiszin.

– Azonnal egy autót… Arnóti István hadnagy, repülőosztag… Címemet tudják.

Megint letenni a kagylót… egy kis türelmi próba… újra fel lehet venni… Bechner székesegyházi gondnok.

– Arnóti István beszél, kérem sürgősen az anyámat… Ott vagy? Kézcsók… kérlek, gyere rögtön… Nagyon fontos eset… rohannom kell… Nincs több időm, jöjjetek ide… Ha soká késtek, már nem találtatok itt… Szervusz.

A telefon pihenhet, de a hadnagy, mintha az utolsó 24 órát nyugodtan, zavartalanul végigaludta volna, úgy szaladt a hálószobájába.

– Rajta! Péter, – kiált legényére, – igyekezz. Ide a bőrruhát. Remélem tiszta… A bunda olyan lehet, mintha disznók háltak volna rajta… Utoljára átázott szántásban értem a földet. Előre, előre! nincs időm.

Ment minden, mint a karikacsapás. Alig telt el 10 perc és a hadnagy készen állt, bőrgúnyában, fölötte a tiszti köpenyeg. A kapu előtt is most zakatolt a gépkocsi és megadta a jelzést.

– Le a bundát, takarókat… itt a kézitáska.

A hálószobán keresztül repültek a tárgyak a legény felé, aki ügyesen elfogta őket. Szaladt le velük, nyomában a hadnaggyal. A lépcsőn szembe jött vele az anyja, a menyasszonya, apósa, anyósa.

– Gyerek… István, – szól az anyja lihegve, – hová sietsz?

– No, ez ugyan szép dolog, – nyöszörög fáradtan az após, – állj hát meg egy pillanatra.

– Gyere ide, Hédikém, nesze csók, – felel a hadnagy és átkarolja jegyesét ott a lépcsőházban. Csókolódznak, mit sem törődve a házmesterrel és a többiekkel, akik körülállják. Mintha egyedül lennének. Arnóti István nevet:

– Hadijog, – mondja, – nem érünk rá a lakásba visszamenni.

– De hát hová sietsz, édes Pistikém? – faggatja anyja.

– Lenn vár az autó. Elvisz a burgba, a királyhoz. Ki vagyok nevezve repülőfutárnak. Mától fogva Őfelsége személyes szolgálatában. Bélaváry gróf elesett vagy lezuhant. Tudom is én… Isten veletek, valamennyietekkel. Szervusz, kedves apósom, istenveled, kedves anyós, és te, édes jó anyám gyere ide, csók nélkül már csak el nem ereszted a fiadat.

Anyja két lépcsőfokkal feljebb állt és ő látta, hogy most, amint lejött feléje, meg kellett fogódzkodnia a lépcső karfáján, mert egész testében reszketett.

Azt hitte, örömtől reszket. Örül annak a megtisztelő megbízásnak, mely fiát az uralkodó személyes szolgálatába szólította. Elébe nyújtotta kezét és felkiáltott:

– De hát mi bajod van?… Hiszen krétafehér lettél… rá sem ismerek az én bátor anyácskámra.

Szorosan előtte állt az öreg asszony, akinek haját már át-átfonták az ezüst szálak és a szeme közé nézett még mindig szép kék szemeivel:

– A király hítt?

– Igen, édesanyám.

– Személyes szolgálatára?

– Hiszen hallod, édesanyám!

– Egy Arnótit.

Hangtalanul mondta ezt és a hadnagynak, ha nyugodtabb lett volna, kétségkívül feltűnt volna a különös hangsúly, anyjának meglepő viselkedése és bizonyára kutatta volna mindezeknek az okát. Igy azonban semmit sem hallott, semmit sem látott, hanem ujjongva mondta: – Bizony a polgári származású Arnóti István hadnagy lett Bélaváry gróf utódja.

Ekkor az após megköszörülte a torkát és beleszólt:

– Bélaváry? Nem az volt az a vakmerő ember, aki elsőnek repült itt Bécsben a Szent István-tornyán keresztül a burg udvarára? Akkor mindenki azt hitte, hogy a nyakát töri.

Arnóti István kacagott.

– No, egy kicsit soká tartott, amíg ez a hit bevált. Előbb a háborúnak kellett kitörni. De most igazán ég veletek. Gyerekek, Istenemre mondom, nincs már egy percem sem. – Még egy csókot váltott a menyasszonyával és mielőtt ez még egy búcsúszót ejtett volna, a kapun, melyet a házmester szolgálatkészen nyitvatartott, kisietett a gépkocsihoz, egy ugrással az ülésen termett és odaszólt a soffőrnek:

– Repülőtelep. – És még egy utolsó búcsúszó: – Szervusz, Péter – a legény odanyújtja még csupa piszok széles kezét a gazdájának, aki szívélyesen megszorítja. Azután egy zökkenés – mintha egyet ugrott volna – nekiindul a kocsi maga mögött vonszolván a benzingőznek felhővé sürüsödő uszályát.

Pont 6 órakor jelentkezett Arnóti István repülőhadnagy a burgban, a király szolgálattevő segédtisztjénél és parancsot kapott, hogy a felség előszobájában tartózkodjék. Ott várt most óráról órára arra a nagy pillanatra, amikor először léphet a királynak, hőn szeretett uralkodójának, színe elé, hogy meghallgassa azt, amit neki, csak neki mondani fog.

Szebbnek találta ezt minden érdemrendnél, melyet vakmerő röpködéseivel bizonyára még meg fog szerezni. Fenségesebb volt ez mindannál a dícséretnél, elismerésnél, melyben feljebbvalóitól részesült.

Nem is sejtette, hogy a király, mint ember, milyen közel állott hozzá az éjnek ebben az órájában. Hiszen olyan feladat megoldását várta tőle, hogy ilyent régebben a képzelet országába utaltak volna. Azt, hogy repüljön be egy várba, melyet az ellenség körülzárt.

A palota órája tizenkettőt ütött. Az öreg komornyik odalépett a hadnagyhoz, aki épen azzal foglalatoskodott, hogy rágyújtott a tizenegyedik virgóniára.

– Parancsol a hadnagy úr egy kis teát süteménnyel?

– Inkább kávét.

– Amint a hadnagy úr kívánja.

Még el sem hangzottak a szavak, amikor a király szobájából egy finom ezüst harangocska halk hangja csendült ki. A komornyik belépett a szobába, ahol halvány világításban, iróasztala előtt ült a király. A belépő felé fordulva, mondotta:

– Amenyiben a hadnagy úr még nem szítta el valamennyi virgóniát, melyet iróasztalomról kiküldtem neki, kérje meg, legyen szíves nekem egy-két darabot átengedni. Egy kis könnyű kávét is megrendelhet.

A komornyik kiment és mosolyogva fordult Arnóti Istvánhoz:

– Bocsásson meg, hadnagy úr, Őfelsége megjegyezte, hogy az Önnek küldött virgóniaszivarok az utolsók voltak, melyek legfelső személyes használatára az íróasztalra voltak készítve. Őfelsége kéri a hadnagy urat, engedné meg, hogy két szivart Őfelségének visszavigyek.

Ez a beszédmód egészen idegen volt a hadnagy számára. Szinte zavarosnak találta. De azért megértette, hogy a királynak, miután egy ládika szivart kiküldött neki, most későn éjjel magának nincs több szivarja és tőle kér kettőt. Egészen belepirult ebbe a példátlannak talált kérelembe.

A király, az ő királya, akinek szívesen feláldozta volna minden csepp vérét, két virgóniát kér tőle. Őtőle, Arnóti Istvántól kér a király szivarokat, még pedig azokból, amelyeket ő épen a felséges úr jóságának köszönhet. Felugrott a kandalló mellől, kipattant kényelmes karosszékéből, odanyújtotta a szivardobozt a komornyiknak és így szólt:

– Bocsánat, ha helytelenül viselkedtem és nem adtam a dobozt rögtön vissza, azt hittem, hogy tetszés szerint élhetek vele.

A komornyik könnyedén meghajtotta magát:

– Igenis, hadnagy úr. Erre a célra küldte Őfelsége a szivarokat. De ön bizonyára hallott róla, hogy Őfelsége, ami legkegyelmesebb urunk, aki szenvedélyesen szeretett virgóniaszivarokat színi, néhány évvel ezelőtt orvosi rendelkezésre kénytelen volt ezt az élvezetet korlátozni. Mindamellett állandóan ott kell tartanunk egy dobozt a megszokott szivarokkal a felséges úr íróasztalán, mert ő egyszer-másszor az orvosi tilalom ellenére is kegyeskedik egy-egy szivart elfüstölni.

– Hála Istennek – Arnóti István föllélegzett. Tehát nem követett el hibát, amikor olyan mélyen belemarkolt a király kitünő szivarjai közé. Mert csakugyan jók voltak. Meg tudta ítélni, mivel neki is a virgónia volt a kedvenc szivarja.

Lakájok felhozták az udvari konyhából a komornyik megrendelte kávét apró süteménnyel. Tálaltak a hadnagynak. A királyt a komornyik szolgálta ki. Benn maradt nála, amíg megitta kávéját. Azután rágyújtott a szivarra, melyet ura megkívánt.

Elgondolkozva nézett a király a felszálló kékes füstfelhők után, azután így szólt komornyikjának:

– Kérem, adja ide onnan az asztalról a zöld táskát.

A komornyik odanyújtotta. A király egy kis kulccsal kinyitotta a táskát és kivett belőle néhány iratot. A negyedik darabot megtartotta kezében, a többit maga elé tette az asztalra. Átfutotta a sárga, kemény papirosból készült borítékot:

»Mínősítési jelentés. Ezredszám, zászlóalj és század… Azután: Arnóti István József, hadnagy, született Bécsben, 1886 február 10.«

A király szétnyitotta az akták borítékát…

Tulajdonképen felesleges volt elolvasnia, hogy mit jelentettek Arnóti István hadnagyról a fellebbvalói. Magától értetődik, hogy az a tiszt, akit a király személyes szolgálatára kirendelnek, csakis rendkívüli tehetség és kifogástalan jellem lehet.

A királynak azonban volt oka mégis érdeklődni az iránt, amit Arnóti István hadnagyról a feljebbvalói szürke, katonás rövidséggel jelentenek, mert épen neki, a királynak, mint embernek, különös joga volt megerősítését keresni annak a dícséretnek, mellyel ezek a jelentések a hadnagyot elhalmozták.

Öröm töltötte el, hogy az, amit sok évvel azelőtt uralkodói kegyből és emberi jószívűségből Arnóti Istvánért cselekedett, ilyen szép gyümölcsöket érlelt. Jóságos mosoly surrant át az örökké ifjú agg királynak friss kinézésű arcán, amikor az ezredparancsnok utolsó jelentéseiben a következőket olvasta:

A király összecsukta az aktát és félig lehúnyt szemei előtt elvonult egy régi kép… 25 év előtt:

Egy bájos, fiatal asszony… ifjú házas… Arnóthy Ferenc gyalogos százados felesége.

Ugyanebben a szobában volt… ugyanezek a bútorok és ugyanez a király. Ott pedig, ahol most a komornyik áll, reszketve tántorgott be a szobába a fiatal századosné, akit rendkívüli magánkihallgatáson fogadott. Az asszony térdre akarta vetni magát előtte, de az ő lovagiassága ezt nem engedte. Igyekezett a kétségbeesetten síró nőt megnyugtatni.

Milyen jelenet! Micsoda dráma! Milyen vitéz egy nő!

És most ott ült kinn, tőle csak egy ajtó által elválasztva, az előszobában, személyes szolgálatára kirendelve, az, aki csak akkor jött a világra és akit elsősorban illetett a királyi kegy, mely bámulatos, határtalan jóságában mindent megbocsátott, amit Arnóthy Ferenc százados menthetetlen eltévelyedésében elkövetett.

Akinek az élete fölött egykor itt mondatott ki az ítélet, annak a vére a király tiszteletreméltó egyenruhájában kinn ült, a sorsdöntő szoba ajtaja előtt. A régi magyar nemesi család sarjából egyszerű polgárgyerek lett. Így akarta a király, az új sarj érdemelje ki újra azt a nemességet, melyre apja méltatlannak bizonyult.

Ő nem tudta, hogy polgári nevét a vér kötelékei fűzik egybe a hasonló hangzású magyar nemesi családnévvel. Arnóthy Ferenc százados családja számára meghalt. Feleségéről nem tudták, hová lett. A gazdag mágnáscsaládban senkinek fogalma sem volt róla, hogy Bécsben él egy egyszerű, igénytelen polgárasszony, Arnóti századosné, akinek szerény nyugdíjat juttatott a királyi kegy és aki fiának az uralkodó jósága lehetővé tette, hogy katonai pályára léphessen.

Az asszony maga pedig egy teremtett lélek előtt egyetlen szót sem ejtett arról a szerencsétlen titokról, mely most már 29 esztendő óta rejtve maradt, mintha mély sírba földelték volna el. A férje halott volt… Számára… fia számára… mindenki számára, aki tudni akarta, vagy akinek tudnia kellett.

Akkoriban, az első években, amikor még rajta látszottak a bánat sujtó kezének nyomai, elég sokszor faggatták a fiatal századosnét hirtelen eltűnt urának holléte felől. Mindenkinek ugyanazt felelte: Az uram kilépett a szolgálatból, de kalandos természete belekergette egy-balkáni fölkelésbe és ott elesett.

Jóformán maga is elhitte már. Annál is inkább, mert hiszen ő sem tudta, hogy egykor hőn szeretett férjének maradványait a világ melyik sarkában lelhetné fel. Ez az asszony sohase hitte volna, hogy a mult valaha még kézzelfoghatóan közel, visszatérhessen hozzá.

De ma, mikor ott a lépcsőn fia szájából hallotta, hogy ez a király személyes szolgálatára rendeltetett, a kebléből majd kiugrott a szíve. Egymást kergették, ütötték, egymást elnyelték azok a képek, azok a rémes jelenetek, melyekről azt hitte, hogy régen túltette rajtuk magát. Látta önmagát azon a nehéz, nehéz úton, mely odavezette a nagy palotába, a király elé, hogy az emberi jóságtól új alapot nyerjen egy új élet számára…

A király intett. A komornyik a szoba félhomályából az asztal mellé lépett, urához, aki így szólt:

– Kérem, hívja be a kinn várakozó Arnóti István hadnagyot.

A komornyik meghajtotta magát és hangtalanul kiment a szobából.

II.

Ugyanebben az órában, éjfél körül, ott ült a századosné öreg bidermeier-íróasztala előtt, melyet még apjától örökölt. Kinyitotta a titkos fiókokat és a simára csiszolt asztallapon maga elé teregette képeit, leveleit.

Órák óta azzal foglalkozott, hogy újra átkutatta a kezdetben annyira boldog, később annyira súlyossá vált multat. Azon kezdte, hogy előszedte a fiókból István apjának arcképeit, föléjük hajolt és könybeborult tekintettel belenézett az ott ábrázolt javakorbeli katonatiszt nevető szemeibe.

Ezek a nevető szemek… ez a büszke, parancsoló száj!… hogyan szerette mindezt valamikor és hogyan tartotta magát akkor a legboldogabb asszonynak. Igaz, a férfi családja nem szívesen vette, hogy magyar főnemes létére elvett egy polgárí származású szegény leányt, egyszerű bécsi hivatalnok szép gyermekét. Jobbnak találta volna, ha a fiatal Arnóthy gróf, akire az ifjabb mágnásfiúk cifra nyomorúsága várt, kissé könnyelműbben és egyúttal kissé számítóbban gondolkozik.

Kedélybetegnek mondták, amikor közölte velük komoly szándékát, hogy meglehetős sok adóssága és veleszületett előkelő kedvtelései mellett is pénz nélkül házasodik. De nevető szemei veszedelmesen föllángoltak, ha legkevésbé is kétségbe vonták ennek a szándékának komolyságát. Hamar készen volt azt, akinek viselkedése sértette, a zöld gyepre hívni. Hajnalban 4 és 5 óra közt, pisztolyra vagy kardra. Neki mindegy volt.

Így hát visszavonultak tőle. Kevéssel lakodalma után észrevette, hogy nem tekintik többé szalonképesnek régi köreiben. Ekkor ki akarta dacolni jogát magának és asszonyának. Hiába. Néhány nagyon kínos nyilvános botrány következett. Ezek miatt áthelyezték egy vidéki ezredhez. És fölszállt benne a keserű gyűlölet, mely épen a kis csehországi helység magányában talált a legtáplálóbb talajra.

Ameddig még az előkelő bécsi ezrednél állt, hitelezői türelmesek maradtak. De amikor Jungbunzlau hepehupás kövezetén kezdett csörtetni kardja, egyszerre csak ott termettek ők is.

Hajszolták. Megfenyegették, hogy elszedik tőle az utolsót is, amije még volt, a három tiszti csillagját.

Ekkor ő, aki addig ellenszenvvel viseltetett a szesz iránt, elkezdett esténkint a piactéri vendéglőbe járni, hogy leöblögesse búbánatát. Ezt a korcsmát, a kis város legelőkelőbb helyiségét, nemcsak tisztek, hanem mindenféle átutazó egyének is látogatták.

Ott ismerkedett meg egy emberrel, aki ezután a százados életének, halálának ura lett. Nem igen tudták, kicsoda. Csak többhónapos időközökben jött Jungbunzlauba, azt mondta: üzleti dolga van ott.

Tarokkozott a századossal. Így ismerkedtek meg. Másnap már a lakására is ellátogatott.

Ez az idegen, aki éles, oroszos kiejtéssel beszélt, a vidéki városban meglehetős feltünést keltett. Választékos ruházata, jó modora, drága bundája, gyémántjai miatt vagyonos embernek tarthatták. Megjelenése szerint katonatiszt lehetett valamikor, mert bár ötven körül járt, peckesen tartotta magát. Mozdulatai kimértebbek, keményebbek voltak, mint polgári egyéneknél lenni szokott.

Arcának ellenben visszataszító brutális kifejezése volt, mely az angol John Bull karrikaturájára emlékeztetett. Buldogszerű képén széles nevetés ült, mely feltolta húsos ajkait és felfedte erős, sárgás fogsorát.

Férjének képe mellett ennek az embernek a képe is fölmerült a századosné előtt. Látta őt, amint először átlépte szerény lakásuk küszöbét és kifogástalan meghajlással udvariasan kezet csókolva neki, keményen fölnevetett, mondván:

– Nagyságos asszonyom, bocsássa meg nevetésemet, de komikus dolog ilyen szép asszonyt ilyen gyönyörű férfi oldalán egy ilyen, bocsánat őszinteségemért, orosz-lengyel szálláson találni.

Ezek a szavak juttatták az asszonynak legelőször eszébe otthonuk szegényességét. Eddig ügyet sem vetett rá. Az ő világa nem fényűzésből, nem elegáns bútorokból, szőnyegekből állt. Az ő világa – a férje volt. Hiszen nem lett volna igazi asszony, ha nem kívánt volna magának egy tiszta, rendes otthont. De hiszen ez az otthon is tiszta és rendes volt. Szobáinak padlója olyan fehérre volt surolva, hogy enni lehetett volna róla. Hogy nem álltak benne bársonyszékek, puha pamlagok, hogy a bútorzat csak olcsó nyírfaszékekből állt, melyeknek egy kis axminster-szőnyeg adott alapot, arra eddig semmi súlyt nem helyezett. Beérte azzal, hogy apró ablakai előtt hófehér függönyök díszlettek és hogy egypár tarka virág festette barátságosra a rideg tisztilak levegőjét. Illatuk minden drága divatszagosítónál kellemesebben töltötte be a kis szobát. Az idegen ebédre maradt. Férje kívánságára néhány drága szezónételt kellett sovány konyhapénzének terhére feltálalnia.

Ezután, amikor már a szivarra, likőrre, kávéra került a sor, férje, házasságuk óta legelőször, kérte, hogy a vendéggel, akivel fontos megbeszélni valója van, hagyja egyedül.

Fontos…! Néhány hónappal később átkozta önmagát, amiért olyan ostoba volt, hogy férje óhajának eleget tett. Halálra büntette volna magát érte, ha nem hordta volna magában a súlyos felelősséget egy második életért.

Ha legalább hallgatódzott volna, amint kíváncsiságában sok más asszony szokta, ha valami érdekes dolgot lehet megtudni. De nem. Nyugodtan, minden balsejtelem nélkül hagyta el a szobát és kinézett az ablakon Bogislaw herceg öreg várának durcás falai felé.

Észre sem vette, hogy órákig ült ott. Csak akkor kelt fel, amikor besötétedett. Kiment a konyhába, hogy világításról gondoskodjék. Beküldte a cselédlányt a lámpával, megkérdeztette, van-e az uraknak a vacsorára vonatkozólag valami különös óhajuk.

A cseléd visszajött a válasszal. Hogy menjen át a szállodába és hozzon egypár üveg pezsgőt. Az Istenért! Alaposan megrémült az asszony. Az ő kasszájából asztali borra is alig telt. Adósságból pedig elég volt. Ezt megígérte az ura. A hitelezőkkel való izgalmaknak egyszer már véget kell vetni.

Míg így tépelődött, a cseléd felkötötte a kendőjét és fogta a kosarát.

– Hát van pénze?

– Hogyne, nagyságos asszony. Adott a százados úr 50 forintot.

– Ötven forint! – Ennyi pénzt a fiatal asszony régóta látott egy rakáson. Az ura pedig javíthatatlan könyelműségében pezsgőre költötte…

A lány visszajött. Bevitte a pezsgőt a szobába… jeget is kellett hoznia. Várta, hogy most csak behívják őt is.

Nem hívták. Tanácstalanul ült szobájában. Nem gyújtott lámpát. Sötétségbe burkolta magát és gondolatait. Végre elaludt. Csak éjfél után ébredt fel. Kopogó lépteket hallott és gyertyafény lobogott a szemébe.

Előtte állt a férje. Szájában cigaretta, nevetve dadogta:

– Még fenn vagy, Rézikém? Vagy elaludtál? Ejnye, te vártál. Az ördögbe is, add csak azt a széket… de nehéz a csizmám… mégis csak sok volt. Hiszen… az em–bernek… már… egészen… szokatlan… a pezsgő.

Fölkelt, elvette tőle a gyertyát, széket tolt neki, gyorsan, mert tántorgott. Ilyen állapotban még nem is látta az urát soha.

Részeg!… Lefektette.

A legényt nem akarta híni, sem a cselédleányt. Holtra szégyelte volna magát.

A százados zajosan kacagva, értelmetlenül fecsegve, végre az ágyba került és rögtön elaludt. Ő pedig összeszedte a földre szórt egyenruhadarabokat. Amint máskor a százados maga szokta. Szép tisztán, rendesen a ruhafogasra aggatva valamennyit.

A kabát belső zsebéből kezébe hullt egy vastag bankjegycsomag…

– Szent Isten! – Eleresztette, mintha lángba kapott volna. Rábámult, mint valami kísértetre. Azután alvó férjére nézett, mintha tőle várná a rejtély megoldását. Honnan jutott a pénzhez?

Percek multak, amíg föl merte szedni, meg merte olvasni. Elállt a lélegzete, mikor a végére ért:

– Tízezer forint.

Csöndesen ült most, kezében a pénz, fejét törve, miként juthatott a férje ehhez? Holott épen aznap reggel, mikor konyhapénzt kért tőle, nevetve mondta:

– Édesem, minthogy becsületszóra megfogadtam neked, hogy többé adósságot nem csinálok, tehát, sajnos, csak üres századosi zsebekkel szolgálhatok. Isten tudja, hogyan jövünk ki elsejéig. Magadnak kell rá módot találnod.

Erre aztán délelőtt levelet írt apjának egy kis pénzért. Ha nem is volt neki sok, számukra szerény fizetéséből is mindig le tudott csípni valamicskét.

És most… Honnan került ez a pénz?

A bádogtartóban utolsót lobogott a gyertyaláng.

A sötétség, a fekete éjszaka, mely szemeire borult, megsugta a választ.

A százados nem tudta, hogy a felesége ezen az éjszakán csak reggeli szürkületkor feküdt le, akkor is csak azért, hogy a cselédlánynak ne legyen a szokatlan virrasztásáról semmi pletykázni valója.

Pont hétkor jött a legény gazdáját fölébreszteni. Fölkelt. Mielőtt még jóreggelt mondott volna a feleségének, tekintete az éjjeli szekrényre esett, melynek horgolt takaróján ott feküdt a bankjegycsomó. Egypár pillanatig rábámult, aztán felkapta a pénzt és lapozgatta, forgatta ujjai közt. Majd ránézett a feleségére, találkozott ennek kérdő tekintetével. Ránevetett:

– Csodálkozol, úgy-e? No de, ne aggódj, szerelmem, nem kölcsön. Mit is akartam mondani, ne nagyon törd a fejecskédet rajta, holnap Bécsbe utazom és kifizetem kínzóim falkáját. De persze nem teljes összegben. Jó kereskedő leszek. Igyekszem egyezkedni. Hadd maradjon belőle valami. Kár, hogy nem maradhat meg az egész áldás. De ez persze magunk közt marad. Hallod? Szigorúan magunk közt.

Gépiesen ismételte az asszony: – Teljesen magunk közt. – De aztán bátorságot vett magának:

– Miért kaptad ezt a pénzt?

– Hiszen mondtam már, se nem kölcsön, se nem ajándék. Dolgoznom kell érte. Úgyszólván előleg. Katonai tudományos munka.

– Attól az idegentől, aki tegnap vendéged volt?

A férfi elfordította fejét, mintha nem bírná az asszony nézését elviselni. Azután felelt:

– Természetesen. Az az ember katonai szakkönyveket ad ki. Valószínűleg jó üzletet csinál velük. Krakóban székel. No hát, – megint feléje fordult, – most már mindent tudsz. Remélem ád az öreg három nap szabadságot, hogy Bécsbe utazzak. Erre föltétlen szükségem van. Nehéz lesz elválnunk egymástól, úgy-e? Először történik. De nem kell azért sírni. Hiszen nem megyek háborúba. Épen egészségesen kerülök vissza. És az a három nap nem a világ.

Délfelé visszajött az ura a szolgálatból. Közölte vele, hogy a szabadságot megkapta. Ebédre meghívta barátját, Micislaw urat, akivel délután még sok megbeszélni valója van. Az asszony egész délelőtt megmagyarázhatatlan izgalomban volt. És annyira idegessé lett, hogy végül olyan volt, mint a lázbeteg. Valami belső hang dübörgött benne. Retteneteset mondott neki: Urad hazudik… Le akarta küzdeni ezt az érzést. Nem akarta hallani ezt a hangot. Menekült előle. De mindig utána hangzott:

…Hazudik…

Körmeit belevéste tenyerébe, föllázadt a rettenetes szó ellen. Végre azonban kénytelen volt megnyugodni annak túlerejében és kutatni kezdte, hogyan jusson a hazugság nyomára. Mikor most férje bejelentette, hogy az idegen ismét vendége lesz, ráakadt a módra. Közel lesz megint hozzá. Ahhoz, aki nézete szerint férjét az első hazugságba kergette. Mennyire gyűlölte azt az embert! Milyen szívesen megölte volna ezért a borzasztó gonosztettért, amely szétzúzta minden időkre legszentebb bizalmát! Nem ismert önmagára. Minden női művészettel azon volt, hogy az ebédhez lehetőleg kicsinosítsa magát. Megnyerő szeretetreméltósággal mulattatta az idegent az asztal mellett. Szinte túlzott szeretetreméltósággal. Úgy hogy a százados többször élesen fürkészte tekintetével, a vendég pedig nem volt tisztában vele, vajjon az a sok kedvesség, csak a személyének szól-e, vagy talán a férj szegte-e meg adott becsületszavát és mégis eljárt a szája annak a kis gazdagságnak a forrása felől, mely a nőt annyira megörvendeztette.

Mikor feltálalták a kávét, az asszony fölkelt, kezet nyújtott a vendégnek és így szólt:

– Most magukra hagyom az urakat és pihenni megyek. Talán lesznek oly kedvesek, hogy engem nem hanyagolnak el megint annyira, mint tegnap.

Az idegen kézcsókkal udvariaskodott.

– Boldog leszek, ha mielőtt ismét szerencsém lesz a nagyságos asszony társaságához.

Még megcsókolta a férjét és ment. Besurrant a hálószobába, levetette a cipőjét, papucsot vett fel és zajtalan léptekkel a konyhába ment. Mindent átgondolt előre, A cselédlányt elküldte a szénkereskedőhöz, aki messze kinn lakott a város előtt, a legényt pedig a kaszárnyába menesztette, hogy hozza rendbe a százados úr lovát, ha netalán ki akarna lovagolni. Megkönnyebbülten föllélegzett. Biztos volt benne, hogy senki meg nem lepheti. Egyedül volt a konyhában. Még egy pillanatig várt, amíg a kapu becsukódott a távozók mögött. Azután zajtalanul, mint az árnyék, végig lopódzott a folyosón, férje dolgozószobájának ajtajáig.

Odabenn ugyan halkan beszéltek, de ő világosan hallott és megértett minden szót. Forróság öntötte el, azután a hideg rázta. Tántorogva, nagynehezen visszavánszorgott hálószobájába. De megtört az ereje. Még be tudott menekülni az ágyba. Arcára vonta a dunnát, beletemetkezett a párnákba, hogy senki meg ne hallja görcsös, elcsukló zokogását. Úgy feküdt ott, mint egy halálra sebzett vad. Eddig derűs égboltjára örök éjszaka borult. Egy nagy, szép világ elveszett számára. Azt hitte, hogy belehal. Kívánta a halált. De megsemmisítő fájdalmából felkorbácsolta az a tudat, hogy nem áll jogában önkezével véget vetni életének. Szíve alatt új élet sarjadzott. Az hatalmasabb volt, elnémította az ő óhajait, nyugalomra kényszerítette. Így sikerült annyira magához térnie, hogy amikor férje kijött és behívta, mit sem fedezett fel arcán abból a rémes viharból, mely lelkében tombolt.

Ekkor hallotta, hogy az idegen még ma éjjel utazik férjével együtt Bécsbe. Elsápadt. Ura azt hitte, hogy az elválás gondolata miatt. Megölelte, hogy csókjaival megnyugtassa. Ő pedig legszívesebben eltaszította volna magától. Azt a férfit, akit röviddel azelőtt még mint legkedvesebbet, legjobbat szeretett minden emberek felett. De uralkodott magán és mosolyogva hallgatta az idegent:

– Nagyságos asszonyom, becsületszavamra, épen, egészségesen hozom haza az urát. Szerencsés véletlen folytán nekem is Bécsben van üzleti dolgom.

Úgy tűnik fel neki ez az ember, mint a testet öltött sátán. Csöppet sem terhelte volna a lelkiismeretét, ha ezt, aki mindent szétrombolt benne, mint egy veszett kutyát, lepuffanthatja.

Szeretetreméltó mosolyának álarcában kikísérte az urakat az éjjeli vonathoz és aztán megállt a védetlen, széles pályatesten, utána nézett a vonatnak, melyet mint valami gonosz kísértetet, mely szárnyaira emeli a gaztettet, elnyelt az éjszaka.

Üresen csillogtak előtte a vassínek. Az állomásfőnökhöz ment:

– Mikor indul a következő vonat Bécsbe?

– Reggel 4 óra 30-kor, nagyságos asszonyom.

Most 11 óra volt. Hazament. Egy kézitáskába becsomagolta a legszükségesebbeket. Aztán éjjel 3 órakor kigyalogolt a pályaudvarra. Csúnya idő. Méltó a gondolataihoz. Vihar és eső.

Egyedül ő szállt fel a vonatra. Fagyos, mozdulatlan arccal ült a második osztályú szakaszban. Mereven kibámult az ablak előtt elvonuló sötét képekre, amíg a hajnal derengett. Mikor más utasok jöttek a szakaszába, lehunyta szemeit és ki se nyitotta őket Bécsig. Ott meg volt ijedve, hogy amire rászánta magát, azt most meg is kell cselekednie. Becstelenné lett férjéből talán még az utolsó pillanatban becsületes embert csinálni, legalább a világ előtt.

A világ előtt igen… Ő előtte soha.

Mert abból, amit hallott, jól tudta most már, hogy mit akart a férje Bécsben. Hogy az idegen, pénzének csábító hatalmával, mit parancsolt rá. És hogy a magyar és osztrák hadsereg tisztje, házasságáig folytatott könnyelmű életmódjának rabja, hitelezőinek áldozata, mit akart elkövetni.

Hazaárulás!

Töprengett férje könnyelműségén. Az indító okon, azon a kövön, mely a borzalmas lavinát meggörgette.

Nem volt ő könnyelmű abban az értelemben, hogy túlsokat áldozott volna szépségnek, játéknak, italnak. Nem… másokon segített… A mások adósságát fizette ki olyan adósságokkal, melyeket ő csinált. Remélte persze, hogy bátyja, a hitbizomány örököse, vagy valamelyik dúsgazdag rokona az utolsó pillanatban segítségére lesz. Az a pár ezres, mely számára egy vagyon volt, nekik csak egy kis kocsipénz- vagy szivarpénzszámba ment. De azok úgy gondolkoztak: minek született valaki Arnóthy grófnak, ha ezzel se tudja megcsinálni a szerencséjét? Azután jött a szerelmi házassága, melyet az egész család hadüzenetnek tekintett.

Mikor az asszony ott ült a Bécs felé robogó vonatban, szemrehányásokkal illette önmagát, hogy mindjárt kezdetben mért is nem utasította vissza a fiatal tiszt udvarlását. Megtört szíveiket túlélték volna mind a ketten és a férfinak legalább meg lett volna mentve a pályafutása.

Megérkezett, kocsiba ült és behajtatott a városba. A pályaudvarról kijövet ott állt előtte a Tegetthoff-szobor. Itt ismerkedtek meg. Alig egy éve. Ma is, mint akkor, ragyogó napfény. De számára már nincsen ragyogása.

Hazaérkezett az apjához, aki tisztviselő volt a rendőrség bünügyi osztályán és elmondta neki, hogy mi kergette őt Bécsbe. Az öreg azt hitte, hogy lázas és félrebeszél. Nem akart hinni a leleplezés horderejében. De mikor lassanként megértette gyermekének rettentő helyzetét, fölébredt benne a hivatása. Fagyos önuralommal fogta a kalapját, botját és röviden így szólt:

– Gyere!

Végighajszolták valamennyi szállodát… Órák hosszat. Valahol csak megszállt az a két ember. Apjának tisztviselői segítségükre voltak. Mindhiába. Délután már-már bátortalanul feladták a további kutatást. Nem maradt más hátra, mint elmenni a hadügyminisztériumba és férjének ott alkalmazott barátjánál, Wartensberg századosnál, talán az utolsó percben meggátolni a legrosszabbat.

Ezt kellett Arnóthynak fölkeresnie és az idegennel összehoznia. Ezért kapta a 10,000 forintot. Warstenberg százados nagy bizalom letéteményese volt. Ő volt a titkos mozgósítási tervek és térképek őre. Ott kellett volna az idegen akarata szerint valaminek történnie.

A hadügyminisztériumba megérkezve, hallották, hogy Arnóthy százados egy idegen úrral már több óra óta benn van Wartensberg százados szobájában és a szolga nem tudja, szabad-e a megérkezetteket bejelentenie.

Az asszony azonban nem sokat teketóriázott. Lenyomta a kilincset és belépett a nagy szobába, melyet betöltött a sűrű dohányfüst és amelynek falait nehéz vasszekrények, a titkok letéteményesei borították. Érdekes beszélgetés közepén toppant be. Wartensberg százados örült barátja látogatásának és nem gyanított semmit. Hiszen bajtársával, tiszttársával állt szemben, aki még személyes jóbarátja is volt.

Ezért teljesen közömbösnek tartotta, hogy a különböző osztályfőnökök titkárai ilyenkor hozták vissza a napközben kivett aktákat és megőrzés végett visszatették őket a százados asztalára. Ennek minden egyes darabnál meg kellett győződnie róla, hogy visszajött minden, amit kiadott és hogy az illető csomóból nem hiányzik egy irat sem. Az a titkár, aki visszahozott egy aktacsomót, egészen bizonyos lehetett benne, hogy Wartensberg százados, mielőtt elismeri a visszaszolgáltatást, előbb minden egyes darabot átnéz. És ez csak természetes volt, mert hiszen sokszor a legkisebb lapnak is megbecsülhetetlen értéke lehetett az ellenség részére.

Most hát itt állt az asszony a százados előtt, akit váratlan belépése ugyancsak megijesztett. A zöld ernyővel borított asztali lámpa fénye még sápadtabbnak mutatta arcát és természetfölötti módon megnagyobbítani látszott úgyis tágra nyilt szemeit.

Wartensberg százados fölugrott ültőhelyéből. Csak akkor ismert az asszonyra, mikor már közvetlenül előtte állt:

– Nagyságos asszonyom…

És a férje, reszketve, mintha valami rémképet látna, székében megfogódzott:

– Hogyan kerülsz te ide?

És végül az idegen, aki egyszerre megfeledkezett rendes brutális nevetéséről és idegesen harapdálta ajkát.

– Bocsásson meg, százados úr, – szólt az asszony, – de az urammal kell egypár nagyon fontos szót váltanom.

Arnóthy százados kurtán fölnevetett:

– És ezért utánam utaztál?

– Igen, ezért és azért az úrért ott.

– Sajnálom, nagyságos asszonyom, – szólt Wartensberg százados, – hogy a férjével való megbeszélés céljára még önnek sem engedhetem át szobámat. Más helyiség pedig nem áll rendelkezésemre.

– Tudom, százados úr – felelt, azután, keményen szeme közé nézve az idegennek, éles hangsúlyozással hozzátette:

– Ez a szoba, mely az ön gondjára és óvatosságára van bízva, ellenségeink számára nagyon értékes titkokat foglal magában. Épen ezért kérem az urakat, szíveskedjenek engem apám lakására követni.

– Megengedik, uraim, hogy most szállodámba menjek – szólt most az idegen – és hogy holnap folytassam a megbeszéléseket arról a katonai műről, melyet önök ketten közösen fognak megalkotni.

Erre az asszony metsző gúnnyal fölkacagott.

– Nem, nem uram. Épen az ön jelenlétét kívánom akkor, amikor urammal beszélgetni fogok. Ön igen fontos, becses tanu.

Tekintetük összetalálkozott, mintha két éles penge keresztezte volna egymást.

Wartensberg százados kezdte észrevenni, hogy itt valami veszedelmes dolog akar lejátszódni. Még nem volt biztos benne, van-e abban neki is szerepe. Könnyed meghajlással mondta:

– Nagyságos asszonyom izgatott. Nem óhajt helyet parancsolni?

– Köszönöm, százados úr, talán szabad kérnem az elintézendők tartamára szíves védelmét.

– Megbolondultál? – tört ki a férj.

– Csak féltem, hogy meg fogok bolondulni – válaszolt hidegen.

– De hát mi az, nagyságos asszonyom? – kérdezte most Wartensberg idegesen. – Én természetesen, óhaja szerint, szívesen állok rendelkezésére.

Az idegen azonban majdnem a szavába vágott. Dühösen kiáltotta:

– Nevetséges! Igazán nem tudom, mit keresnék én Arnóthy úr és neje intim megbeszélésénél. Megengedik uraim, hogy távozzam… Viszontlátásra holnap öt órakor.

– Ön nem fog távozni, – szólt az asszony, – különben is láthatja, hogy az ajtó meg van szállva. Az az úr, aki ott áll, rendőrtisztviselő és azonkívül az apám.

Néhány pillanatra mindenki mintha megbénult volna. Szünet állt be. Arnóthy százados hallhatóan csikorgatta a fogait és a széktámla recsegett görcsösen belekapaszkodó ujjai között. Az idegen tehetetlenül ráncigálta kezére a keztyűjét. Wartensberg százados pedig, akinek kínos kezdett lenni a jelenet, becsöngette ordonáncját és behívatta azt a tiszttársát, akivel közösen szokta lezárni a titkos fiókokat.

Miután a százados eleget tett szolgálati kötelességének, szótlanul hagyták el a hadügyminisztériumot, hogy a kapu előtt várakozó bérkocsin elhajtassanak az apa lakására.

Az idegen, mielőtt a kocsiba szállt volna, egy gyanus mozdulatot tett, mintha el akarna ódalogni. De azonnal útját állta a rendőrtisztviselő, aki most már nem a családtag, az apa, hanem csakis a tisztviselő szerepében érezte magát. Anélkül hogy a két férfi csak egy szót is váltott volna, az idegen beszállt a kocsiba.

Wartensberg százados már útközben remélt egy felvilágosító szót barátjának feleségétől. De csak amikor hazaértek, tudta meg azt, ami rosszabb volt mindennél, amit elgondolhatott. Az idegen dühös felkiáltással fogadta a századosnénak róla és férjéről tett leleplezését. Rövid birokra került a sor. Nem akarta engedni, hogy belső zsebét átkutassák.

Azt hitte, hogy elbír Wartensberg századossal. Lebecsülte ennek erejét. Úgy lefogta ez, mintha csavarok közé szorította volna. Addig pedig a rendőrtisztviselő kiürítette az idegen zsebét. Wartensberg szemei természetellenesen kitágultak: – már mai látogatását is arra használta ez az ember, hogy az orosz akták mappájából két fontos iratot magához vett.

Birkozás közben senki se vette észre, hogy Arnóthy százados elhagyta a szobát. Csak most… odalenn elindult egy kocsi és szédületes iramban robogott a városon keresztül…

Arnóthy százados eltünt.

És elő sem került többé soha. Egyetlenegy levél jött tőle külföldről. Azt írta benne, hogy öngyilkos lett és ne kutassanak utána.

Ezzel azonban nem javította meg feleségének helyzetét. Neki most el kellett viselnie mindent.

Végtelen tanukihallgatásokat a letartóztatott, veszedelmes orosz ügynök bűnperében. Nevét meghurcolták a nyilvánosság előtt.

Ez volt az az időpont, amikor Istvánt a világra hozta. Eleinte úgy tekintette a fiú születését, mint valami borzasztó csapást. Egy év mulva, mikor a nyilvánosság már napirendre tért az eset felett, elment a királyhoz, gyermekének nevet és jövőt könyörögni. Apja, egyetlen támasza, a nagy izgalmakba belebetegedett. Megölte egy szívszélhüdés. Minden segédeszköz nélkül maradt, a gyermekről is gondoskodnia kellett és nem tanult volt semmit, amiből a házat kenyérrel elláthatná.

Elment hát a királyhoz.

Az ismerte történetét. És az asszony nem tudta, hogy ő uralkodójának szemében hősnő. Mert hiszen az ő közbelépése óvta meg a hazát egy veszedelmes árulástól.

A király fölemelte az előtte térdre bocsátkozó, keservesen zokogó asszonyt és meleg, jóságos szavakkal vigasztalta. A szegény asszony szinte meg is feledkezett róla, hogy ez a kedves, jóságos ember: az uralkodója.

Kapott a király magánpénztárából egy szerény nyugdíjat és mikor István fölserdült, a király költségén nevelkedett katonatisztnek.

És most, ezen az éjszakán, szorosan egymás mellé került ez a három ember: a király, az anya és Arnóti István hadnagy. És csak épen ez az utóbbi, aki körül és akiért minden történt, nem tudott semmiről semmit.