III.
Arnóti István fölrezzent. Míg a komornyik odabenn volt, elnyomta a fáradtság. Kezét a kandalló szélére, fejét a tenyerébe támasztva, félálomba merült. A repülőgépén, szélben, viharban, veszedelemben nem fogott volna ki rajta semmi fáradtság. De ennek az üldögélésnek, ennek a tétlen várakozásnak, ennek a síri csendnek, mely körülvette, senki sem lett volna képes ellentállni. A komornyik hangja ijesztette fel:
– Őfelsége beszélni kíván önnel.
Föl… egy ugrás… elröppen minden fáradtság… ez a szó: a király… gyorsabban megkergette a vérét, mint a légcsavarok üvöltő, zúgó zöngéje. Követte a komornyikot és teljesült katonaéletének legforróbb vágya: szemben állt szeretett királyával.
Csak homályosan látta. Mint valami szétfoszló árnyékát az íróasztal letakart lámpájának. Megállt a nagy szárnyasajtó előtt feszesen, mintha ércből lenne öntve. A komornyik bejelentette és ő látta, amint a király intett a fejével, föltekintett hozzá és kellemesen csengő hangján, lassan, világosan ejtve a szavakat, így szólt hozzá:
– Lépjen közelebb, Arnóti István hadnagy úr!
Ruganyos léptekkel lépett a legfelső hadúr elé és az előírás szerint kétlépésnyi távolságban ismét »vigyázz«-állásba vágta magát. A király intett a komornyiknak:
– Hívja fel telefonon a szikratávíróállomást és kérdezze meg, van-e új hír Przemyslből.
A komornyik kiment és Arnóti István egyes-egyedül volt hőn szeretett uralkodójával. A király végignézett rajta és örült derék külsejének. Jótette nem veszett kárba, meg lehetett elégedve.
– Kérem, legyen szíves a villamos lámpát felcsavarni. Szeretném önt egyszer teljes világításban szemügyre venni.
Egyszerű, csekély szolgálat volt csak, amit a király tőle kívánt, de Arnóti Istvánt ideges szívdobogás fogta el, mikor súrolnia kellett az uralkodó térdét, hogy az íróasztalon, a kis dolgozólámpa mellett álló nagy villamos lámpát meggyújthassa. A világosság ráesett. Úgy állt ott, mint egy fényszóró sugarában.
– Köszönöm, – szólt a király, – megint lecsavarhatja. Beérem a gyengébb fénnyel. Csak azt akartam látni, hogy az ön ifjú arca mit mond nekem. Szeretek az emberek szemében olvasni és ebből megalkotni véleményemet.
Egyet-kettőt szippantott szivarján, kissé követte a füst útját, majd folytatta:
– Önt egy nekem nagyon kedves, de, sajnos, elesett tiszt helyébe állították. Ön tudni fogja, hogy amit megbízásomból teljesítenie kell, annak a legnagyobb fontossága van. Írásainak soha ellenség kezére jutniok nem szabad. Parancsolom, hogy szerencsétlenség esetében az önre bízott papirokat, ha csak lehetséges, semmisítse meg. Élnek még szülei?
– Parancsára, felséges uram, anyám él.
Rövid szünet. A király ki akarta kutatni, vajjon a fiú tud-e valamit apja súlyos eltévelyedéséről. Ismét szippantott néhányat, mielőtt tovább kérdezett:
– Itt, Bécsben?
– És apja?
Különösen rövidnek, szigorúnak hangzott a kérdés.
– Parancsára, felséges uram, apám, Arnóti Ferenc százados, aki azelőtt a hadsereg szolgálatában állt, részt vett egy szerb-montenegrói fölkelésben és ott elesett.
– Mikor?
– Parancsára, felség, nem sokat tudok róla, mert ez még akkor történt, amikor én születtem.
– Sohasem kutatott utána?
– Parancsára, felség, nem kutattam.
– És miért nem?
– Parancsára, felség, anyám teljesen kilátástalannak mondta, mert ő maga már megtett minden lehetőt.
Nem hallotta, amint a király, aki előtt megelevenedett anyjának képe, halkan rámondta: – Derék asszony.
– Ön katonai nevelésben részesült?
– Parancsára, felség.
– Ennek örülök. Anyja gond nélkül él?
– Parancsára, felség, jövedelmével szerényen beéri.
– És ön nála él?
– Van talán már jegyese?
– Parancsára, felség, van. Bechner Márton, székesegyházi gondnok, egyetlen leánya, Hedvig.
– Igen, igen?… Nagyon tekintélyes ember… olyan család, melynek minden jót kívánok.
A komornyik belépett.
– Nos?
– Felség, a szikratávíróállomás, legnagyobb sajnálatára, szakadatlanul folytatott kísérletei ellenére, sem képes az éjjel Przemysl-lel összeköttetést kapni. Azt hiszik, hogy az ottani szikratávíróállomáson valami zavar állhatott be.
– Köszönöm.
A komornyik visszalépett és a király ismét a repülőhadnagyhoz fordult:
– Akkor nem marad más hátra, mint hogy ön azonnal Przemyslbe repül és ezt a mappát, mely óhajaimat és parancsaimat tartalmazza, átadja a vár parancsnokának.
– Parancsára, felség.
A király átnyújtott neki egy vaskos bőrtáskát és fölkelt székéből.
Még egyszer a szeme közé nézett az előtte állónak, azután kezet nyújtott neki és így szólt:
– Induljon hát, Isten nevében.
A komornyik elkísérte az ajtóig, kinyitotta előtte, becsukta utána. Arnóti István gyors léptekkel végighaladt a burg folyosóján és lépcsőin. Az őrszemek némán üdvözölték. Odalenn az udvaron pedig a két magyar baka látta, amint a királyi szoba ablakai most már elsötétedtek.
A király most már aludni térhetett. Fiatal, új futárja belevetette magát az órák óta várakozó katonai gépkocsiba, rákiáltott az alvó vezetőre, aki rögtön a harmadik sebességet állította be. A kocsi zúgva, zakatolva kiszáguldott az udvarból a viharos időbe. Az őrtiszt nem tartóztatta fel, mert tudta, hogy a bennülő a király repülőfutárja. Egyrészt irígyelte ennek a bajtársának vakmerő hősiességét, mely becsületet és rangot szerző teljesítményekre képesítette, másrészt azonban, bár épen nem volt gyáva, sőt a mellén viselte a harctéren szerzett katonai érdemkeresztet, megvallotta önmagának, hogy ebben az őrült időben nem merészkednék a levegőbe felszállni.
Sötét éjszaka borult a repülőtérre és csak a hetes számú hangáron világító villamos lámpa jelezte, hogy ott még ezen az éjjelen történendő lesz valami. Ott állt Arnóti István kétfedelű repülőgépe indulásra készen. A villamos világítás rideg fényében úgy festett, mint valami fantasztikus, esetlen, őskori szörnyeteg.
A hangár félig nyitott ajtajában egy kis ládika mellett ültek Arnóti István munkásai: két szerelő és egy gépész. Olajtól zsíros bőrruháik fölé kurta, vékony kék vászonblúzokat öltöttek. Kávét ittak.
A gépész fölkelt, még egypár lámpát gyújtott.
– Jön. Nyissátok szét a tolóajtókat.
A szerelők nem akarták hinni. Azt hitték, hogy a gépész csalódott. Ez azonban szitkozódni kezdett.
– Tudjátok, hogy minden perc drága. Az ördög elvisz mindnyájunkat, ha nem úgy megy minden, mint a karikacsapás. Megérkezni, a nyeregbe pattanni, a gépet kitolni, csavarját elindítani és aztán… start!
Most mégis hozzáláttak. A nyitott kapun egész fényzuhatag áramlott ki a szabad térre. És a viharon, esőn keresztül, mezőkön át, toronyirányt jött a gépkocsi. Megállt a hangár mellett. Egy ugrással ott állt Arnóti a gépnél.
Mindent még egyszer végigvizsgált. Olajozót, gáztartót, a csavarokat, a feszítődrótokat, aztán a fölszerelési tárgyakat. Végül kinyitotta a vezetőnyereg alatt lévő szekrényszerű mélyedést és oda helyezte a király mappáját. Ekkor a gépésze, aki némileg bizalmas viszonyban volt vele, oldalba lökte és kifelé mutatott a repülőtérre:
– Ott is jön még valaki, hadnagy úr.
Arnóti István fürkészve nézett ki a sötétségbe és hallgatódzott. Tényleg egy gépkocsi közeledett. Hozzá igyekezett-e? Most már igazán nem volt több ideje. A szeles időben úgyis időveszteséggel kellett számolnia; már pedig szeretett urának üzenetét a lehető leggyorsabban akarta elvinni a várba.
– Halló! – kiáltozta már messziről egy hang, átharsogva a viharon. – Még ne induljon!
– Miért… miért? – Arnóti a hangárja elé lépett. Az autó megérkezett. Katonai gépkocsi. Olyan mint az övé. Két fiatal tiszt ugrott ki belőle. Tisztelegtek és bemutatkoztak. Alig értette meg a neveket. De bajtársak voltak, tehát szeretreméltóan viszonozta üdvözlésüket.
– Bajtárs úr, – szólt az idősebbik, – a hadügyminisztériumból jövünk, Jenő főhercegtől kell fontos rendelkezéseket vinnünk Przemysl vár parancsnokának. Parancsom volt a palotába sietni és reméltem, hogy még ott találom és csatlakozhatom önhöz. El kell vállalnia, hogy elvisz magával mint kísérőt a várba. Hiszen ebben a rémidőben talán jobb is kettesben repülni. A gépének pedig mit sem tesz a súlyom. Könnyűterhű vagyok: 72 kiló.
Arnótiban egymást kergették a gondolatok két bajtársának váratlan, hirtelen föllépése felől. Katonai pályafutása alatt talán most történt először, hogy nem tudta, mit kell csinálnia. Új teendőire vonatkozólag utasításokat senkitől sem kapott. A király pedig csak azt kötötte a lelkére, hogy valami szerencsétlenség esetén a rábízott aktatáskát tartalmával együtt semmisítse meg.
– Kihez van szerencsém? – Kérdezte még egyszer attól a bajtársától, aki útitársául ajánlkozott.
Ez nevetett és horvátországi származásra emlékeztető kiejtéssel szólt:
– Trachendorf György kapitány, huszár vagyok. Bemutassam megbízásomat?
– Bocsánat, nem szükséges. Nem kételkedem.
– Hát, akkor rajta!
Arnóti a gépéhez lépett, kijelölte kísérője számára a pilótanyereg mögött lévő, utasnak szánt helyet, fölvette a bundáját, fejére kötötte a jól bélelt bőrsapkát, felhúzta a pamutkeztyűt, baslikot kötött a nyakára és amikor észrevette, hogy útitársa egyáltalában nincs ilyen útra fölszerelve, beküldte az egyik szerelőt, hogy kerítsen hasonló bundát és egyéb ruhaneműt a kapitány részére.
Most aztán készen voltak. Arnóti, már a nyeregben ülve, még egyszer végiggondolta, nem feledkezett-e meg valamiről. Ekkor a gépésze fölmászott hozzá és odaadta neki, amit csakugyan elfelejtett, a browningját. Ezt bedugta a bunda szertáskájába, balról, úgy, hogy jól kézhez álljon. Azután még egy utolsó: – Szerencsés utat, hadnagy úr – a motor már búgott, kattogása elnyelte a viszonzásul mondott – szervusz-t.
Kitolták a gépet. Egy utolsó vezényszó: – rajta! A csavarok üvöltve felujjonganak. Arnóti a legmagasabb forgásszámra állítja be a motort. A legmodernebb hadigép még egynéhány métert ugrik a földön. Azután mint egy óriásmadár, egy ugrással elhagyja a talajt és zúgva, berregve útra kél a levegőben.
A gépész és a két szerelő ott álltak és utánanéztek a gépnek, ameddig csak hallhatták csavarjának búgását. Azután visszafordultak, hogy lefeküdjenek a hangárban felállított tábori ágyakra.
– Már el is ment. No bizony, hagyhatott volna nekünk egy virgóniát – szídta az egyik szerelő azt a tisztet, aki Arnóti útitársát idekísérte, de azóta már eltávozott. Bezáródtak mögöttük az ajtók és csakhamar a hetes hangár előtt is kialudt az utolsó lámpa, mely életet jelzett a repülőtéren.
Az a szürke automobil, mely a repülőtérről visszahozta a tisztet, a belvárosban, a Kärntnerstrasse egyik háza előtt állt meg. A tiszt kiszállt. Jó borravalót adott a soffőrnek, aki hálás köszönetet rebegett. Azután ment a kapu felé, mely előtt a kocsit megállította. Itt várnia kellett, hogy a házmester kinyissa a kaput.
A soffőr minden további érdeklődés nélkül elhajtott. Nem vetett ügyet rá, hogy a tiszt lopva figyelte őt és hogy, amint a gépkocsi eltűnt, gyors léptekkel továbbment az utcán. Befordult egy sötét kis melléksikátorba és megállt egy ház előtt, melynek elsőemelete még meg volt világítva.
Egy halk fütty… fenn kinyilt és rögtön megint bezárult egy ablak. Néhány másodperc telt el. A tiszt a ház árnyékában várt. Azután kinyilt a kapu. Gyorsan besurrant rajta. Gyorsan bezárták utána a kaput. Mindez olyan zajtalanul történt, hogy aki épen arra ment, az is alig vette volna észre.
Most fenn volt. Ott egy gázláng világított, melynek fényét vörös selyemfátyol tompította. Szemben vele az, aki ajtót nyitott. Egy karcsú, fiatal asszony. Arca határozottan szláv jellegű.
– Elment, Sasa… becsaptuk a kis hülyét. Sikerült.
– Reszkettem mindkettőtökért. Még az utolsó pillanatban is közbejöhetett volna valami előre nem látható dolog.
– Itt ki volt zárva. De most segíts, hogy minél előbb kibujjak ebből az egyenruhából. Aztán a legelső reggeli vonattal elutazunk Bécsből. Prágában biztosabbak vagyunk.
Reggel felé bementek a házmesterhez, aki fiatal házasoknak tartotta őket, beadták hozzá a lakás kulcsát és azt mondták, hogy egy hétre Budapestre utaznak. Rábízták a lakást, vigyázzon rá. Ez volt az utolsó, amit a házmester a fejedelmi borravalókat osztogató elsőemeleti lakókról ebben az életben hallott.
Arnóti István azonban útban volt már néhány óra óta és örült, amikor a fölkelő nap szikrázó, vörös színekkel megfestette a ködtengert, mely fölött 2000 méternyi magasságban lebegett. Ez a csodás látvány, a napfölkeltének ez a földönjáró emberek előtt ismeretlen képe volt számára minden repülés alkalmával a napnak legfelemelőbb, legmagasztosabb pillanata. Ilyenkor még az alatta dühöngő háborúról is meg tudott feledkezni és az az érzése volt, mintha el nem múló, csodálatos vágyakba burkolná az örökkévalóság.
Abban a magasságban, melyben most repült, a délkeleti szél már nem volt annyira érezhető. Csak most, a fölkelő nap első hősugarai okoztak a levegőben erős, váratlan és ellenőrizhetetlen hullámokat, melyek oldalt fenyegették készülékét és amelyekkel minden lélekjelenlétét, minden erejét szembe kellett helyeznie.
A csavarok dörgő zúgása elfojtott minden hangot. A mögötte ülő százados tehát egy cédulát nyújtott oda neki. Ez állt rajta:
»Mit gondol, mikor leszünk a várban?«
Laikus kérdése. Arnótinak nevetnie kellett rajta. Kivette bundájának zsebéből jegyzőblokkját. Amint kivette, keze a browningot érte. Fölírta papírra:
»Lehetetlen válaszolni. Ha jó utunk lesz, délben.«
Most egy kissé lejjebb bocsátkozott a géppel, hogy könnyebben tájékozódjék. Ezer méternyi magasságban megállapodott. A levegő tisztult. A szél szétrongyolta a felhőket és a ködöt. Tisztán, mint valami játékszerskatulyából kirakva, terült el alatta a tájék. Délelőtt 10 óra volt. Ekkor úgy vélte, hogy a csavar danáját áttöri egy másik hang. Olyan hang, melyet utolsó repülései alatt elég gyakran hallott.
Ágyúdörgés… Olyan közel lenne már Przemysl? Megint belenyúlt a nagy zsebbe, hogy kivegye látcsövét. A browning hideg vasa megint keze ügyébe került. Szeméhez emelte az üveget és előre nézett. Tényleg – ott kellett lenni Przemyslnek. Ott, ahol a láthatáron vastag, fekete füsttömegek emelkedtek égnek.
Nem látta, amint mögötte a vélt bajtárs ugyancsak látcsövén át fürkészte a tájt, majd eltette az üveget és helyette egy revolvert vett elő. Egy ökölben elrejthető, mellényzsebben elférő kis browningot, mely mégis elég ahhoz, hogy ilyen közvetlen közelből egy emberéletet kioltson.
Ekkor – egy szélroham! – Szent Isten! – A gép meginog. Arnóti nagynehezen lesz ura az oldalkormánynak. Már balfelé lejt az egész készülék. Még egy-két foknyi elhajlás és – a nagy zuhanás következik. Átok állt a fiatal pilóta ajkán. Csak később látta be, hogy inkább imát kellett volna rebegnie. Hálaimát – megmentett életéért.
Mert mögötte ült: a halál. Abban a pillanatban, amelyben félrelibbent a gép, egy éles csattanás, süvítés. Az útitársát majd kivetette üléséből a szélroham. Csak a feszítődrótokba kapaszkodva tudott helyére visszacsúszni. Golyója, az előtte ülő fejének szánva, célt tévesztett.
Arnóti hallotta a lövést és közvetlen maga mögött látta az idegen fegyveres kezét. Egy pillanatig elfogta a rémület. De rögtön megint hatalmában volt a gép. Jobbkezét rátette a magassági kormányra. Ha végveszedelembe kerül, siklórepüléssel leszáll. Balkézzel előrántotta a browningot. A csavar zúgásán keresztül is meghallotta azt az orosz káromkodást, melyet az idegen a félreröppent golyó után küldött. Látta, amint az a kéz ismét erősebben megragadja a zökkenésben majdnem elejtett fegyvert.
Hidegvérrel, a jó repülő legbecsesebb tulajdonságával, fölemelte balkezével a browningot. Egy lövés: az idegen fenyegető keze lehanyatlott, a kis pisztoly kiesett belőle a pilóta nyergére. Most egy vasmarok megragadta nyakát. Hatalmas erővel húzta hátra, fojtogatta. Még egy orosz káromkodás, közvetlenül maga fölött egy gyűlöletet villámló tekintet, egy meglazult, lehulló, álszakáll és még egy nyugodt célzású lövés, balkézzel, a feje fölé. A két szikrázó szem közé. Vér és agyvelő fröccsent Arnóti István arcába. Egy utolsó természetfeletti kiáltás. Az acélujjak szétváltak, leváltak a megtámadott nyakáról. Arnóti mélyen fellélegzett, ölébe ejtette a browningot, balkezével ismét megragadta a kormányt – és tudta, hogy most már örökké csendes utassal folytatja repülését.
Csak most dobogott a szíve. Most látta tisztán azt a veszedelmet, melyből kimenekült. Egyúttal azonban keserves szemrehányásokat tett önmagának, hogy ő, aki a király kitüntető szolgálatában állt, ilyen könnyelmű volt és így rá hagyta szedni magát.
Az ostromlott vár körül álló pokoli zenebona mind közelebb került. Szabad szemmel is világosan meg tudta különböztetni a szétrobbanó srapnelek fehér felhőcskéit. Azután megérkezett a gép Przemysl fölé; egy emberek csinálta pokol kavarodásába. Hogy fütyült és zengett, hogy ropogott és durrant, hogy üvöltött és sivított, őrjöngött és zajongott, mintha százezer ördög rémületes zenekara húzná a nótáját.
Az oroszok felfedezték. Remélték, hogy mihelyt 1000 méternél alább száll, elérik és leszedik vaszáporukkal. Most cselekedni kellett. Minden ideg, minden izom a végsőig megfeszült. Itt csak az ő híres meredek siklórepülése segíthetett, melynél bajtársai gyakran hitték, hogy gépével együtt apróra zúzva éri a földet.
Elhallgattatta a motort. Egy pillanatig majdnem mozdulatlanul állt a gép a vár fölött. Élesen nézett maga alá. Leszállásra alkalmas helyet keresett. Most felfedezte, a város közepén.
– Rajta! – adta ki a vezényszót önmagának. A büszke kétfedelű szinte kelletlenül kezdett sülyedni, hogy aztán a motor súlyától elragadva, meredek görbében csússzék lefelé. Azok a tisztek és katonák, akik a várból figyelték az érkező gépet, azt hitték, lezuhant. Megállt a szívverésük, amint figyelték a soha nem látott vakmerő lesiklást. Ezeket a katonákat, akiket az orosz gránátok zápora sem tudott megfélemlíteni, dermesztő rémületbe ejtette ez a zuhanó leszállás.
Nem ismerték Arnóti István acélizmait, csodás lélekjelenlétét, mesteri tudását. Ez a fiatal ember, mintha maga lett volna a gép, annyira minden idegével, minden inával kezelte, vezényelte a kormány emelőrúdjait. Meredek siklórepülésében is mindig tartott a készülék repülőfelületei alatt annyi levegőt, hogy bármikor ismét rendes helyzetbe egyensúlyozhassa magát.
A lehetetlennek látszó vállalkozás sikerrel járt. Keményen, de biztosan földet ért a gép a tér kellő közepén… Dörgő éljenzés, hurrázás fogadta mindenfelől. Tisztek, katonák odaszaladtak minden oldalról.
Lelkendezve futottak a géphez és ott – az üdvözlés torkukon akadt – látták, amint Arnóti István rámutatott a háta mögött heverő halottra… Aki merev, kitárt szemekkel feküdt és beszédes tanuságot tett egy átélt veszedelmes drámáról.
A repülőhadnagy fölemelkedett üléséből:
– Adjon Isten, bajtársak, és most mindenekelőtt ezt a muszkát szedjétek le innen. Meg akart gyilkolni. Kétezer méter magasságban.
Feloldódott a dermedtség… hozzáláttak és a halott nemsokára ott feküdt a gép mellett. Arnóti s a többi tiszt átkutatta: belső zsebében megtalálták igazoló papírjait. Pitrokowski Ivanovnak, az orosz császári kémszolgálathoz beosztott őrnagynak az orosz főhadiszállás kiállította meghatalmazásait és egy jelentékeny pénzösszeget.
Arnóti István elindult a várparancsnokhoz. Tiszttársai elkísérték. Útközben mondta el nekik veszedelmes légi kalandjának részleteit. Amint megérkezett, azonnal a parancsnok elé került. Aznap délután Arnótinak egy pilóta kollégája kirepült a várból, hogy egyfedelű gépén továbbítsa a körülzárt vár személyzetének postáját. Este érkezett Krakóba, ahol a lapok tudósítói természetesen megostromolták a legújabb hírekért. Elmondta nekik a király repülőfutárjának esetét az orosz kémmel. Így került a hír még aznap éjjel hosszú táviratok útján az összes lapokba. Másnap reggel hatalmas betűk, hangzatos címek hirdették a rémesen érdekes eseményt. Egy órával bajtársa után Arnóti is felszállt, hogy visszarepüljön Bécsbe. Magával vitte a parancsnoknak a vár helyzetéről szóló jelentését és egy csomó helyőrségi tiszt levelét családjukhoz.
Mikor Arnóti István túl került az orosz srapnelek lőtávolán, nem tudott a kísértésnek ellentállni: hosszú nyolcast írt le gépével az orosz ostromló csapatok hadállásai felett. Nagy érdeklődéssel szemlélődött és büszkén látta ott állni az osztrák-magyar monarchia dacos védőbástyáját, Przemyslt, melyet most másodszor körülözönlött a muszka. A vitéz vár be volt burkolva ezer haláltokádó ágyú gőzébe és füstjébe.
Milyen érdekes volt ez a látvány! Mindenhonnan, a legkisebb sáncokból és a legnagyobb védőművekből egyaránt ki-kiugrottak a piros tűznyelvek, mintha egy ott rejtőzködő hatalmas kígyó egyszer-másszor kipattantaná rejtekéből lángokat lehelő fejét. Túlnan pedig, az oroszok oldalán, sötét, esővel fenyegető fellegek keretében, mintha annak a látványnak tükörképe tárult volna eléje. Nevetett, amikor az oroszokat, kiket a gépe megijesztett, úgy látta nyüzsögni, ide-oda futkosni lövészárkaikban, mint a megzavart hangyaboly fürge lakóit.
Mindenfelől fegyvercsövek irányultak feléje, aki elérhetetlenül, biztos, fenséges magasságban lebegett felettük. Látott maga előtt egy hevesen tüzelő üteget. De erre már nem állhatta meg, hogy ne tegyen ő is valamit a várért. Tapogatódzó keze ráakadt az acélburokban csillogó anelinit-bombákra, melyek közvetlenül a pilóta nyerge mellett voltak megerősítve. Kikapcsolt egyet és az éles zúgással vetette magát egy ütegre. Arnóti István világosan látta a robbanás hatását, a fellobbanó fényt, hallotta a durranás robaját, mely úgy hangzott, mintha egy üveggel megrakott vasúti vonat izzé-porrá zuzódott volna. Azután egy magasra fellobbanó fekete füstgomolyag zárta el előle az okozott pusztítás képét. Repült egy második bomba, süvített egy harmadik. A gép szűk körökben keringett az üteg fölött és addig el nem hagyta ezt a pontot, amíg megelégedéssel meg nem állapíthatta, hogy szerencsés kézzel hajított bombái azt a helyet, melyen az imént még egy orosz üteg állt, néhány formátlan, tölcséralakú, mélyen, feketén tátongó lyukká alakították át.
A láthatáron két orosz biplán emelkedett fel, hogy üldözőbe vegye. Ezeket el kellett kerülnie, a király részére rábízott fontos jelentések érdekében. Hogy fedezete legyen, visszatért még egyszer a vár fölé, kirántotta zsebéből jegyzőblokkját és rövid jelentést írt a parancsnok részére bombázásának eredményéről. A cédulát egy ilyen célra szánt kis pléhdobozba helyezte és ledobta. Látcsövén megfigyelhette, hogy odalenn megtalálták levelét és búcsút intettek neki.
Most, megelégedve az eredménnyel, a legrövidebb úton repült Bécs felé. Az éjszaka nyugodt és csendes volt. A szélvihar elült. A tiszta csillagos égboltozat megkönnyítette a repülőgép vezetését.
Ott ült nyergében. Nem történt semmi. A motor ütemes zenéje és a csavarok egyhangú zúgása majdnem elaltatta. És amikor keleten ismét fölkelt csodálatosan színdús pompájában a nap, ott látta maga alatt Bécs városát. A hetes hangár előtt álltak munkásai. Fürkészték a hajnal kék egét, nem látnak-e valahol északkelet felé egy fehér pontocskát, melybe gyakorlott pilótaszemük felismerhetné visszatérő gazdájuk kétfedelű repülőgépét. Mellettük álltak mások, gépészek, gépmunkások. És valamennyi a csodálat hangján róla beszélt, a távollévőről, akinek hőstettét fennen hirdették a városból már korán reggel kihozott újságlapok.
Most megszólal a jelzőállomás beszélőkürtje. A jelzőtorony zászlóbeszédje azt jelenti, hogy repülőgép közeledik. Ott fenn, látcsővel, messzebbre látnak, mint idelenn Arnóti István emberei. De egy kis idő mulva meglátják ők is. Eleinte kicsiny, ezüstösen ragyogó pont. Azután igen gyorsan, egy másodperc törtrészében megnő madárrá. Még egy pár pillanat és a nagy embermadár, a kétfedelű repülőgép bontakozik ki belőle.
A gépész és a szerelők odarohannak, ahol valószínűleg le fog szállni.
– Ő az! Ő az! – ordít a gépész, teljes tüdőből, hangban jelezve gazdájáért való lelkesedésének fokát.
A biplán siklórepülésben leereszkedik a térre és alig pár száz méternyire tőlük földet ér. Még egypár métert gördül a talajon, azután megáll. Mire a gépész odaér, Arnóti már kiszállt és messziről kiáltja:
– Autót!
Egyik embere rögtön a gépkocsiszínhez vágtat, hogy kocsit hozzon.
– Isten hozta, hadnagy úr! – üdvözli a gépész és elébe nyújtja munkától kemény, kérges tenyerű, olajos kezét.
– Adjon Isten, fiúk!
Mindenfelől odafutnak az emberek és nyújtogatják feléje kezüket. Ő még nem tudta, miért üdvözlik ilyen ujjongással. Ekkor gépésze előveszi az újságot, mely még Arnóti képét is közölte és kiált:
– Ezt aztán jól csinálta, hadnagy úr! Ezért érdemkereszt lesz. Ezt egyhamar nem csinálja utána senki!
– Mi bajotok? – kérdi Arnóti és az újság után nyúl. Igazán nem is képzelte, hogy kalandja már aznap ki legyen szerkesztve egy bécsi lapban. Még alig nézett bele, már megérkezett az autó. Benne két fiatal repülőtiszt. Csak azért jöttek vele, hogy üdvözöljék bajtársukat hőstettéhez. Arnóti jóformán szégyelte magát. Leintette őket.
– Ugyan, ne csináljatok feltünést. Mindegyik közületek ugyanígy cselekedett volna.
De azt mégsem akadályozhatta meg, hogy dörgő hurrát ne kiáltsanak utána, mikor gépkocsija gyors iramban elindult a burg felé.
A király megint a dolgozószobájában volt és a hadügyminiszter előadását hallgatta. Mint mindennap, ma is korán reggel talpon volt és végighallgatta összes minisztériumainak jelentéseit, közölvén mindegyikkel utasításait.
Milyen más a palota nappal, mint éjjel, amikor Arnóti István az óriási hallgatag épületből távozva, az összes lépcsőkön és csarnokokban csupán az őrszemekkel találkozott.
Jóformán hajnal óta egyik autó a másik után robogott a belső udvarra. Közismert, híres emberek, az állammal és az uralkodóval szoros kapcsolatban álló férfiak szálltak ki belőlük. És ezekhez az udvari tisztviselők és szolgák nagy tömege. Rengeteg katona és polgáregyén. A felséges király pedig, aki körül mind ez a szorgos, hatalmas, nyüzsgő élet keringett, ült, hallgatott, figyelt, fontolgatott, óhajokat, javaslatokat hallatott, vagy pedig parancsolt.
Az előszobák zsúfolva voltak hadsegédekkel, parancsőrtisztekkel és udvari civilszemélyzettel. Ők terelték be a munka dagadó árját a királyhoz, hogy bölcs tanácsaival, rendelkezéseivel ő jelölje ki az elintézés írányát, medrét. Mennyi rengeteg tudást, milyen gyors felfogást, sokszor száraz, műszaki anyagnak milyen pontos ismeretét kellett ennek a fejedelemnek egy hosszú uralkodás évei alatt elsajátítania.
És most a hosszú békekorszakot követő háború még meg is kétszerezte a rendes munkaterhet.
Akármilyen sokan voltak is itt, a termekben csend honolt. Az emberek udvariasan köszöntötték egymást, néhány halk szót váltottak egymással, azután mindegyik elmerült a maga dolgába.
Ekkor valahonnan nekiindulva valami nézelődés, valami suttogás hullámzott végig a kihallgatási termek hosszú során. Talán a nagy lépcsőház felől jött, ahová még ki sem tisztított repülőgúnyájában most lépett be a sok jól kiöltözött udvari személyiség közé Arnóti István hadnagy, a király repülőfutárja.
A főkapuban halkan egymást figyelmeztették a lakájok:
– Itt jön a király repülőhadnagya.
Mint a futótűz, terjedt tőlük tovább. Nemsokára mindenki tudta, az egyszerű őrszemtől a miniszterig, a lakájtól a valóságos titkos tanácsosig, sőt egészen a felség főhadsegédéig, hogy az a fiatal tiszt, akinek a neve ma mindenek szájában volt, épen belépett a palotába és mindjárt szemtől szembe fog állni velük.
A szolgák mélyen meghajtották magukat az egyszerű repülőhadnagy előtt. Az őrszemek különös ünnepélyességgel tisztelegtek. És azután, mintha tiszteletére sorfalat állnának, úgy kellett hajlongó urak közt egészen addig a szobáig végighaladnia, melyben az utolsóelőtti éjszakán a király parancsát várta.
Kényelmetlenül érezte magát. A jelentéseket tartalmazó táskát keményen szorongatta a hóna alatt. Színte vesszőfutásnak érezte útját. Ugyan miért bámészkodnak rajta! Hiszen láttak az emberek Bécsben elég tisztet. Akár repülőtisztet is.
Ez ugyan igaz volt. De Arnóti Istvánt még keveset láttak. Azt a repülőhadnagyot, akinek olyan hőstettét közölték a lapok, hogy ahhoz hasonlót a legelevenebb képzelettel is alig lehetett volna kigondolni.
Mindezeknek, akik megbámulták, tulajdonképen hallatlan dolog volt, hogy ez az ember úgy sétált végig köztük, mintha nem is történt volna vele semmi és hozzá még olyan fiatalos, majdnem gyermeteg mosoly ül üde száján, hogy ez már sehogyan sem való egy hőshöz. Csak a ruházata volt háborúsan piszkos és a belőle kiáradó benzinszag valami ellenséges áramlatot kevert az udvari termek gondosan ápolt légkörébe.
Az előszobában várnia kellett. Előírás szerint jelentkezett a király főhadsegédénél, aki, erre várakozó százak irigységét felkeltve, bizalmas kézszorítást váltott vele. Azután a főhadsegéd, aki mindig beléphet a királyhoz, bement a jövevényt bejelenteni.
Azonnal ismét kijött. Velejött egy idősebb udvari tanácsos, akinek meg kellett szakítania előadását. A főhadsegéd egy kézmozdulattal belépésre szólította fel Arnótit.
És most mindenkinek várni kellett. Még a legmagasabb méltóság viselőjének is.
A király jóságos, kegyes mosollyal fogadta a jelentést, átvette a mappát és elolvasta a vitéz vár parancsnokának írásait.
Kedvező hírek voltak. Az oroszokat napról napra nagy veszteségek érték, anélkül hogy még ezek árán is akár csak egyetlenegy előretolt új földsáncot is be tudtak volna venni. Néhány orosz zászlóalj megtagadta a rohamra adott parancs teljesítését. Nem akarták magukat belekergetni a biztos halálba, mely arra, akit a golyózápor megkímélt, a sáncárkokban és az éles drótsövények közt várakozott. Aknák, farkasvermek, erősáramú villamos vezetékek, csapdák mindenfelé. Ezek mögött pedig a páncéltornyok és betonsáncok, melyeket egy hősies őrsereg védelmez. Orosz foglyok beszélték, hogy ezeket a zászlóaljakat bilincsre verték, úgy vezették el és hogy ezentúl a rohamra vezényelt csapatok háta mögött felállított gépfegyverek fogják az engedelmesség megtagadását a saját legénységen nyomban megtorolni.
Azóta a muszkák inkább megadták magukat kirohanások alkalmával a vár őrseregének, úgy hogy a jelentés napjáig több ezer foglyot, sok ágyút és gépfegyvert őrzött a vár mint hadizsákmányt.
A király letette a jelentést és intett Arnótinak, hogy lépjen közelebb. A mellette levő újságtartóból kivett egy reggeli lapot, még egyszer végigfutotta a címoldalt, megrázta a fejét és ránézett az előtte álló hadnagyra.
– Hogyan történhetett ez? Beszélje el.
Arnóti István rövidesen és világosan elmondta királyi urának a repülőtéren történt esetet. Hogyan érkezett meg lihegve a két tiszt, hogyan beszéltek Jenő főherceg állítólagos fontos üzenetéről, mely a várparancsnoknak sürgősen átadandó és hogyan nem támadhatott benne semmi kétely, amikor azt a két embert annyira tájékozottnak látta útjának célja, rendeltetése, előzményei, indulásának időpontja felől, hogy még azt is tudták, hogy kevéssel azelőtt a király előszobájában lehetett volna ráakadni. Mindezt a lapok persze nem tudták és nem is közölhették.
A király megköszönte az előadást. Arca, mely a kérdés föltevésénél elkomolyodott, ismét felderült. Belátta, hogy a hadnagy helyében, ő sem cselekedhetett volna másképen.
– Most menjen haza és pihenjen, amíg új megbízásom lesz az ön részére, Arnóti István… főhadnagy úr. Azért a magatartásért, melyet repülés közben az orosz kémmel szemben tanusított, fogadja a legjobbat, amit önnek, mint legfőbb hadura, adhatok: a vitéz katonák érdemkeresztjét. Isten, aki kegyesen megóvta, vegye tovább is védelmébe!
Arnóti Istvánnak forrón fejébe szállt a vér. Kavargott minden a szemei előtt. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy az előírt tartását megőrizze. Lehajolt a királynak odanyújtott keze fölé és megcsókolta azt. Azután ment. A főhadsegéd követte. Az ajtónál megrázta a kezét:
– Üdvözlöm előléptetéséhez, főhadnagy úr és mindenek felett az önt ért királyi kitüntetéshez. Megengedi, hogy átvezettessem a felség katonai irodájába, ahol kézhez veheti érdemkeresztjét.
Egy parancsőrtiszt vezette, egy udvari tanácsos tűzte mellére az ellenség előtt tanusított hősiesség büszke jelét. Azt sem tudta, hogyan került vissza gépkocsijába és hogyan adta meg a vezetőnek lakása címét. Mintha álomban lenne, úgy repült végig az utcákon, elérkezve végre abba a csöndes sikátorba, ahol egy aggódó anya várt reá.
IV.
Bechner Hedvig reggeli misén volt jegyesének anyjával. A templomból kijövet szótlanul mentek hazafelé. El voltak mélyedve gondolataikba, melyek egyazon helyen jártak. A parton haladva, ebben az időben nem épen szokatlan hang ütötte meg fülüket. Egy nagy néptömeg moraja volt, amelyből ki-kicsendült egy-egy katonanóta. A hang után mentek és a nagy napoknak mindennapos, de mégis minden nap megrendítő és fölemelő látványa tárult eléjük. Egy tiroli vadászzászlóalj indult a harctérre. Éjjel érkeztek a legények. Egy bécsi kaszárnyában háltak. Most pedig mentek a vasúthoz. Ismerték rendeltetési helyüket. A muszka ellen!…
A város lakóssága pedig, mint ilyenkor mindig, ezrivel kísérte a vitéz tiroli fiúkat. Fölpántlikázták a fegyverüket, virágot tűztek a sapkájukra, elhalmozták őket szivarral, cigarettával, ennivalóval. És boldog volt a sok-sok ezer ember közt mindegyik, ha a markos tiroliak egy-egy hosszú rikkantással köszönték meg a lelkes ünneplést. Menetközben pedig énekeltek. Szikráztak szemeik. Azok az éles szemek, melyekről minden bajtárs tudta, hogy soha el nem hibázzák a céljukat. Nem pocsékolták a töltényeket. De ha leadták a sortüzet, akkor aztán:
»Ahány puska, annyi muszka!«
Szögestalpú csizmájuk döngette az utca kövezetét. Siralom volt rá is gondolni, hogy ezek a szép szál legények a muszka csordáknak áldozatul eshetnének. Aki ilyent gondolt, annak vad dühben ökölbe szorult a keze, körmei pedig belevésődtek a tenyerébe. De sokan voltak a tömegben, akik átkozták éveik sokaságát, vagy sopánkodtak testi gyengeségük miatt, mely lehetetlenné tette számukra, hogy fegyvert ragadva vessék magukat az ellenség elé.
Félúton megállt a zászlóalj pihenni. Szembejött vele egy gépkocsisor. A vörös kereszt jelvénye volt minden kocsin. Sebesülteket hoztak a pályaudvarról. A tiroli csapat szótlanul nézte a menetet. Elnémult a tömeg is. Csak akkor menekült a lidércnyomás alól, amikor az egyik kocsiból egy magyar huszár kidugta bekötözött fejét és odaszólt a harcba indulóknak: – Rajta pajtások! Grísz Gott! – Mint egy ember, úgy mennydörgött a tömeg utána: – Grüss Gott! Éljen! Éljen! – Sebesültek, útrakész katonák és az utca tömege: együtt lelkesedtek, együtt kiáltoztak és a pillanatnyi megdöbbenésnek vége volt.
Bechner Hedvig és jövendőbeli anyósa végignézték ezt a jelenetet.
A sebesültszállítmány elvonult. A tiroli zászlóalj újra kezdte az éneket és tovább masírozott. A tömeg oszladozni kezdett, amikor egy csomó rikkancs furakodott az emberek közé. Éles hangon kínálgatták a reggeli lapokat. És hogy fokozzák a vásárlási kedvet, hangosan kikiáltották a főszenzáció címét.
Az anya hirtelen meghökkent és megmarkolta fia menyasszonyának karját. Az utca zaján keresztül füleihez hatolt az Arnóti név. És újra:
– Arnóti István repülőhadnagy hőstette.
A két asszony egész testében remegett. Alig volt annyi erejük, hogy odaszólítsák a rikkancsot és megvásároljanak tőle egy újságot. Azután, mint valami becses zsákmánnyal, kimenekültek a lappal a tömegből. Megálltak egy kapu alatt és lázas sietséggel végigolvasták, ami ott meg volt írva Istvánjuk przemysli repüléséről és úti élményeiről. Hogy dobogott a szíve mind a kettőnek! Szemük könnyezett. Az anya nekitámaszkodott a falnak, mert hirtelen gyengeség fogta el és lábai felmondták a szolgálatot.
– Menjünk, anyám, – mondta Bechner Hedvig, – nem állhatunk itt. Támaszkodj rám. Adjunk hálát az égnek, hogy megoltalmazta Istvánt.
A Szent István-székesegyház mellett mentek el. Az anya még nem akart hazamenni. Imádkoznia kellett. Az óriási épületben csend honolt. Csak az oltárokon fénylettek a lámpák. Hallatszott a misét mondó papok mormolása, a ministráns fiúk válasza. Elmosódottan látni lehetett az oltárok előtt csoportosuló ájtatos emberek sötét tömegét.
A két asszony térdre hanyatlott egy imaszékben. Nem sóvárogtak a pap szavára Magukban imádkoztak. Olyan szavakat intézve Istenükhöz, amilyeneket a szívük adott az ajkukra.
Majdnem egy órát töltöttek itt. Hedvig szülei ezalatt elolvasták a hírt és türelmetlenül várták haza lányukat. Kimaradásukat nem tudták megmagyarázni. Az apa már ideges lett. Fogta a kalapját, felöltőjét és elment a századosnéhoz, megnézni, mi történt.
Mikor odaért, a két hölgy még nem volt odahaza. Várnia kellett és megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor hallotta őket a lakásba lépni. Ez ugyanabban az órában volt, amikor Arnóti István a király előtt állt és jelentést tett neki repüléséről. Ők hárman nem tudták, hogy már visszaérkezett és még tele voltak gonddal, aggodalommal miatta, amikor egy odalenn megérkező autó az ablakhoz kergette őket.
Már csak az üres kocsit látták ott.
Arnóti István már bement a házba, felrohant a lépcsőn, kinyitotta az előszoba ajtaját és egyszerre csak köztük termett.
Ujjongva kívánt nekik jó reggelt, összecsókolta az anyját és a menyasszonyát, mielőtt csak még a szájukat is kinyithatták volna és aztán az öreg gondnokot megborzongató hidegvérrel leült a reggelihez terített asztal mellé és vidáman szólt:
– Reggel óta folyton arra gondolok, milyen kedélyes lesz itt ülni az asztalnál és egy kis meleg kávét inni puha kenyérrel. Nagyszerű! Épen jókor jöttem. De jövet nagyszerű időm is volt. Gyönyörű, hogy te is itt vagy, Hédi. Ezt nem is vártam. No de, most már üljetek ide ti is. Hiszen látjátok, hogy már töltöttem magamnak kávét. Add csak azt a cukortartót, édes Hédikém és te, anyuska, szelhetsz nekem egypár vaskos kenyérdarabot. Hadiszeleteket, hiszen tudod már. Farkasétvágy számára. És ha netalán lenne az éléskamrában egy kis húsmaradék. Hedvigkém, ide mellém, apa pedig üljön anyus mellé a tekintélyes pamlagra.
Úgy hadart, alig tudták követni. Anyja sietett neki kenyeret vágni és örült, mikor sietve utánakapott és jóízűen falt. Épen másodszor kért kávét, mikor apósa hirtelen felpattant helyéről és rábámult leendő vejének mellére. Csak most vette észre a ragyogó, aranyos érdemjelet, mely oda volt tűzve.
– István, – rebegte az öreg úr, és a hangja még reszketett az izgatottságtól és a megindulástól, hogy alig lehetett hallani: – István, édes Istvánkám… én… én üdvözöllek! Hédi, te nem látsz semmit?
– Nem, – A lány eddig, épen úgy mint az anya, csak István szemeibe nézett és a kitüntetést nem vette észre. Csak most látták mind a ketten, amire a gondnok mutatott.
– Igenis, édeseim, – szólt István és becézve, szeretettel simogatta a mellén csillogó jelvényt, – felséges urunktól, a mi jóságos Ferenc József királyunktól. Épen most kaptam. Még olyan friss, mint itt ez a kenyér. – És egyúttal fölkelt, tréfásan haptákba vágta magát menyasszonya előtt, – egyúttal van szerencsém tisztelettel jelenteni, hogy Őfelsége kegyelméből főhadnaggyá léptem elő.
Erre megkapta a katona vitézségének legszebb jutalmát: Két telt, gömbölyű lánykar átfonta a nyakát, két forró, piros ajk kínálta csókkal és két boldogságtól ragyogó kék szem nevetett rá, olyan kedvesen, olyan édesen, hogy ez mégis csak még szebb volt a főhadnagyi rangnál, sőt még az érdemkeresztnél is.
– No, gyerekek, – kiáltott az apa, – menjetek szét legalább egy pillanatra, hogy kezet nyújthassak neki.
A két fiatal lény már nem is gondolt az öregekkel, ifjú szerelmük újjongásában megfeledkeztek az egész világról.
– Hagyjál no, Hédi! – szólt István, – mert az öreged még megharagszik és az anyám is azt akarja, hogy neki is maradjon valami belőlem.
A gondnok úr nem mulasztotta el az alkalmat: egy kis ünnepi szónoklatot rögtönzött, melynek István alig értette meg a felét. Amikor pedig megsokalta, hirtelen átölelte az érdemes apóst, úgy magához szorította, hogy annak elállt a lélegzete, aztán megcsókolta mind a két arcát és azt mondta:
– No de most édes anyuskámon a sor.
Az pedig csöndesen ült a székében és összekulcsolta kezeit. Eltűnt előle a szoba, más kép merült fel előtte, mely fia helyett ijesztő elevenséggel tárult eléje: a férje. Mennyire hasonlított István az apjára. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, ugyanaz a modor. A fiú elűzte a látomást, hozzásietett, megcsókolta.
– Édes, édes fiam – és egészen akaratlanul hozzátette: – Ha ezt az apád megérte volna.
Alig mondta ki, már meg is bánta. István elbocsátotta a kezét. Arcáról eltűnt a sugárzó boldogság. Komolyan nézett anyjára.
– Az apám – halkan mondta, de meghallották mindannyian. Azután tovább rámeredve anyjára:
– A király kérdezősködött apámról. Őfelsége szemmelláthatólag csodálkozott, hogy sohasem igyekeztem apám utolsó nyugvóhelyét felkutatni. Nagyon elhagyatottnak érezheti magát ott a föld mélyén, akinek a sírját senki fel nem keresi.
– Bizonyára kemény sors az, – szólt a gondnok, – hogy sohasem láthattad apádat és hogy nem is vagy képes magadnak róla képet alkotni. Vannak az életben órák, melyekben nehezen nélkülözzük azokat a kedveseinket, akik elköltöztek és legnehezebben azokat, akik nagyon közel álltak hozzánk és akiket még sem láthattunk soha.
Ekkor menyasszonya megint hozzá simult és megint vállaira tette karjait. Érezte, hogy ebben a pillanatban szerelmesének épen őreá van szüksége.
– István, – mondta halkan, – apád nem fekszik elhagyatottan. Istenben nyugszik és a mi gondolataink nála időznek. Hallottam egyszer egy szép mondást: »Csak azt kell halála után megsajnálni, akire többé nem gondol senki.« Gyere, István, most pihenned kell. Nehéz órák vannak mögötted… Kérlek, pihenj most; délután hozzád jövök és ha nem leszel szolgálatban, akkor felhasználjuk a gyönyörű időt, megyünk sétálni, valahol kinn uzsonnázunk, este pedig megyünk az öregekkel színházba. Ilyen nehéz szolgálat mellett kell néha egy kis szórakozás. Mert mikor vége lesz a háborúnak, ha Isten is úgy akarja, mint egészséges és remélem, boldog férjem fogsz mellettem állni. Akkor majd megajándékoz téged az élet sok-sok széppel és jóval, hogy elfeledtesse veled azt a sok nehéz, kegyetlen dolgot, melybe a háború belesodort.
Megcsókolta a férfit, akinek szavaival visszaadta a nyugalmát.
– Te csodalány, – kiáltott fel, – milyen boldog is vagyok, hogy ilyen menyasszonyt mondhatok a magaménak.
A lány elment apjával. István magára maradt édesanyjával. Ez pedig, mivel félt, hogy esetleg megint apjára találja terelni a beszélgetést, maga vezette hálószobájába és kényszerítette, hogy lefeküdjék. Ő is most kezdte érezni, hogy mindeddig csupán izgatottsága tartotta talpon. A vetkőzésnél alig tudta a szemét nyitva tartani és csak a legény segítségével került az ágyba. És alig hogy lefeküdt, máris mély álmatlan álomba merült.
Delet harangoztak. És ő még mindig aludt. Fogalma sem volt róla, hogy kinn az utcán megint az ő nevét kiáltozták és megint az ő neve jött ki a déli lapokban. Meg volt pedig írva, hogy főhadnagy lett és hogy kitüntette a király. Volt azonban Bécsben egy egészen új bulevárdlap. Csak a háború alatt keletkezett és mindig külön szenzációkat keresett. Ez a lap reggel óta érdeklődött a nap szenzációjának hőse felől. Tudakozódott, adatokat gyűjtött személyéről, multjáról. És hozott egy cikket, mely mindenkit meghökkentett, aki Arnóti Istvánt ismerte.
A gondnok is megvette ezt a lapot, mikor irodájából a Szent István-téren keresztül hazament. Szivarral a szájában ment és útközben olvasott. Néha neki is ment egyik-másik szembejövőnek. De az öreg úrtól nem vette rossz néven senki és ő sem törődött vele, ha valaki egy kissé keményebben hozzádörgölődzött.
Olvasás közben mind bizonytalanabb lett a járása. Meg is állt, mélyen lélegzetet vett. Eldobta alig megkezdett szivarját. Azután kezével a fejéhez kapott, mintha szédülne. Gyors elhatározással bement a szomszédos kávéházba. Ott ilyenkor még nem sokan voltak. Könnyű volt csöndes helyet találni. Megrendelt egy konyakot. Egyszerre csak szeszre volt szüksége. Előbb lehörpintette az erős italt, csak azután vette megint elő a lapot. Lopva körülnézett az üres asztalok között, mint aki valamit titkol vagy rejteget. Azután még egyszer elolvasta: