A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

Eddig minden szép volt és jó volt. A gondnok itt szünetet tartott. Mert most jött az, aminek elolvasása előtt egy kicsit rendbe kellett szednie az idegeit:

Az öreg ember homlokára kiült a hideg verejték. Reszkető kézzel még egyszer teletöltötte poharát az elébe tett üvegből… Ő, aki máskor semmit sem ivott. Ott ült az asztal előtt és annyira megzavarta az eset, hogy merően bámulta a márványlapot. A főpincér, aki ismerte, sajnálkozva nézte szenvedő vonásait. Azt hitte, hogy valami nagy szerencsétlenség érte. Talán valami közeli rokona elesett a háborúban.

Egy fél óráig tartott, amíg annyira volt, hogy folytathatta útját. Lakásának ajtaja előtt kissé habozott. Mintha nehezére esett volna átlépni otthonának küszöbét. Míg az ajtót nyitotta, azon gondolkozott, megmutassa-e azt az újságcikket feleségének és gyermekének. Hiszen ezzel világos nappalon kísértetet hozott a házba. Hedvig kijött az előszobába. Várta apját. Lesegítette róla a felső kabátot. Jól ismerte apját. Azonnal észrevette rajta, hogy valami rendkívüli dolog történhetett vele. Már kérdezni akart, amikor apja ajkára téve ujját, hallgatásra intette, majd magához vonva őt, a fülébe súgta:

– Foglalkoztasd anyát a konyhában egy darabig. Négyszemközt a szobámban akarok neked valamit mondani. Anyának nem szabad róla tudnia.

– Az Isten szerelméért, mi történt?

– Majd azután – kinyitotta szobájának ajtaját és a lány igyekezett kívánságának eleget tenni.

– Siess, siess, anyuska, – szólt édesanyjához, – ki kell menned a konyhába, mert apuska a kedvenc tésztáját kéri. Nagyon megkívánta és tudod, hogy azt csak te csinálod a szája íze szerint.

Ez el volt intézve. Bement apjához. Az öreg úr cigarettára gyújtott és sűrűn fujta maga körül a füstöt. Hosszú léptekkel fel és alá járt a szobában, hogy a padló csak úgy recsegett és nyögött belé. Az íróasztalra mutatott:

– Ülj oda, gyermekem, a székemre és olvasd. Aztán megbeszéljük, hogy itt mit lehet csinálni. De mindenekelőtt, anya ne tudjon meg semmit.

A lányt hirtelen hideg borzongatta. Elsápadt. Aztán leült és olvasott. Apja figyelte. Látta, amint még egyszer átfutja a cikket és a vállait rázza, izgatott, heves lihegése. És akkor egymásra néztek.

– Csúnya cikk – szólalt meg az apa. – Valóságos orgyilkosság. Olyan bátor tiszt, mint István, nem érdemelt ilyent. Ez egyike azoknak a vad különkiadásoknak, melyek most a háború szenzációiból csinálnak üzletet. Ilyesmit nem is lenne szabad megengedni.

– Ha István megtudja! – felelt a leány. – Az Istenért, csak ne kerüljön ez a szeme elé. Ebéd után ketten elmegyünk anyjához. Neki tudnia kell róla.

– És ha a cikk igaz?

– Nem hiszem, apám. Gondold csak meg. A király személyes szolgálatába fogadta Istvánt. A mi szeretett, jóságos királyunk csak jobban tudja, mint ez az utca lapja. Ebből az irigyei beszélnek, akik útját szeretnék állni pályafutásának.

– Nekem is ez a nézetem, Hedvigkém.

A szomszéd szobában az asszony csörgette a tálakat és tányérokat az ebédlőasztalon, Hedvig leküzdötte izgalmát. Hangosan felkacagott. Hadd higyje anyja, hogy jókedvűen beszélgetett apjával. Az apa pedig többszörösen összehajtogatta azt a szerencsétlen lapot és mint valami nagyon veszedelmes dolgot, nagyon óvatosan elhelyezte kabátjának belső zsebében.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Az asszony semmit sem vett észre. Ebéd után pedig szokása szerint egy kicsit lefeküdt. Ezt az időt felhasználták Hedvig és apja, hogy átmenjenek a századosnéhoz. Mikor szemben ültek vele, mindenekelőtt megkérdezték, István alszik-e még.

– Azt hiszem, – nevetett anyja, – azt most ágyúkkal sem keltenék fel.

– Annál jobb, – szólt Hedvig, – mert valami fontos megbeszélni valónk van veled, amiről neki nem szabad tudnia. Anyám sem tud róla, de neked tudnod kell, hogy esetleg távol tarthasd Istvántól a talán keletkezőben lévő bajt.

Rémülten nézett az asszony leendő menyére és felelt:

– De hát mi az? Hiszen ez titokzatos. Sőt veszedelmes? Mit mondtál? Istvánra baj?

A gondnok elővette az újságot és odaadta István anyjának. Az pedig majdnem elájult, mikor csaknem három évtizeden keresztül féltve őrzött titkát így odavetve látta a nyilvánosság elé.

Úgy csapott le rá ez a leleplezés, mint egy villámcsapás élte legboldogabb napjának derült egéről.

Huszonkilenc év bizonyára nagy idő. És íme még sem elég nagy ahhoz, hogy az emberek felejtsenek. Aki ezt a cikket írta, valószínűleg nem fogja ennyivel beérni, hanem tovább fog kutatni. És akkor mindent megtud a világ és az ő Istvánjának jövője odavan. Egy hazaáruló fiával egyetlenegy bajtársa sem fog közösséget vallani.

A két látogató nem zavarta meg gondolatait. Tanácstalanul nézte még egyszer azt a papírdarabot, mely kevés szóval egy reményteljes fiatal ember becsületére, életére tört. És ekkor Ferenc József király képe derengett előtte. Az ő királya! Akire annyi millió ember közt is egészen külön jogot formált magának. A mult éjjelen is őnála jártak gondolatai. Félt, reszketett, hogy talán nem fog visszaemlékezni a nagy jóra, melyet vele és fiával tett. De a király emlékezett és jól tudta, hogy ki az az Arnóti István.

És a király előtt az ő fia becsületes ember volt. Ez a tudat megint kiegyenesítette. Ez megszilárdította hitét. Tekintete megnyugodott. Tisztán, biztonsággal nézett fiának menyasszonyára és ennek apjára. Sőt, még mindig szép szájára részvétteljes mosoly ült, amikor így szólt hozzájuk:

– A mi Istvánunk a királyt szolgálja. A király előléptette és kitüntette. A mi királyunk pedig csak derék, becsületes tiszteket ismer. Ez legyen nektek elég. István apja pedig, az én uram, Ferenc százados, még az ő születése előtt elesett Montenegróban. Az itt megnevezett kémpör csak akkor kezdődött, mikor ő már kilépett volt a hadseregből. Uram és én ismertük azt az embert. Én magam hozzájárultam leálcázásához. Talán ezért hozzák a mi nevünkkel kapcsolatba. Most pedig többet ne kérdezzetek, mert bántana. Halottakról ne beszéljünk. Istvánnak, sajnos, sohasem volt apja, ami elég keserves volt reá nézve. Nekem pedig… nem volt férjem. Adja Isten, hogy a cikk mögött ne álljon Istvánomnak valami ellensége, aki további módokon töpreng az ő megsemmisítésére.

– Igazad van, kedves anyám, – szólt Hedvig, – én is ezen gondolkozom.

De az apja felfortyant:

– Az ilyen aljasságot virgáccsal kellene megtorolni. Ilyen alakot nyilvánosan meg kellene vesszőztetni. Isten mentse meg attól, hogy megismerkedjem vele.

Arnóti István mit sem tudott róla, hogy ellene, aki most egyszerre nyilvánosan szerepelt és a király különös kegyének örvendezett, az irigység milyen sötéten fenyegető fellegeket tornyosit.

Délután, a megbeszélt órában, anyjánál várta menyasszonya. Jókedvben, vidáman indultak sétájukra. A délutánnak abban a különösen hangulatos órájában mentek el, amelyben a nap utolsó sugarai pompázó szinekkel festik meg az utcát, amikor a nagy város szabályosságát, palotáinak kemény sorát valami selymes, jóleső puhaság enyhíti.

A belváros díszes kirakatainak kristályüvegein itt-ott már kiragyogott a villamos lámpák csillogó tüzijátéka, átjárva a szürkületbe boruló utcák homályát. Ez a nagyváros órája, amikor kibontakozva a komoly munka forgatagából, pihenésre készül és újra föléleszti az emberek fáradt, elfásult arcvonásait.

A kávéházak, cukrászdák zsúfoltak. Egész hintósorok érkeznek be a práterből, a város szép kertjéből, a járdákon jól öltözött hölgyek és urak sűrű tömege tolong, színházba vagy jó vacsorához sietve, az estét kellemesen eltöltendő.

Mikor Arnóti István menyasszonyával végigsétált a belváros legszebb utcáin, meg is jegyezte:

– Ha a tömeg közt nem találkoznánk mankón járó, felkötött kezű, bekötözött fejű sebesültjeinkkel, az ember el sem hinné, hogy milyen nagy és veszedelmes háborúba vagyunk belekeveredve.

– Igazad van, édesem, – szólt a leány, – de én mint nő figyelmeztetlek még valamire, amiből a háborús idők felismerhetők.

– No, erre kíváncsi vagyok.

– Hát nézd csak. Látod itt a sok szép asszonyt. De a mi híres fényűzésünket, pompás öltözékeinket nem látod sehol. Egyszerűen járunk. Mindegyikünk szégyenlené, ilyen időkben ékszerrel, ruhával, cicomával törődni.

Bementek egy cukrászdába. A háború ott ült az ajtó mellett. Hedvignek a markába nyomott pamutot és kötőtűket, hogy ott üldögélve, úgy mint a többi hölgy, érmelegítőt kössön katonáinknak. A kötőtűk csengése hallatszott minden asztalnál. Szép, ápolt kezek végezték buzgón a szokatlan munkát.

Két szűk helyre akadtak. Kávéztak és közbe azon tanácskoztak, hol töltsék szüleikkel az estét.

Színházba megyünk, – javasolta a leány, – kérd el a főpincértől a napi műsort. Talán akad valahol valami kedvedre való.

Belenézett a műsorba és fölfedezett valamelyik színházban egy estére kitűzött premiert.

– No, ezt megnézzük – kiáltott fel a leány látszólag örömrepesve. És most már nem sok türelemmel időzött a cukrászdában, mert hiszen szólni kellett szüleinek, hogy a színházba el ne késsenek.

Este pedig ott ültek mindnyájan a nézőtéren. Mosolygott, vidám arcot vágott mind. Arnóti István nem vehette észre, hogy anyjának, apósának, menyasszonyának mesterséges a vidámsága. Ott volt az egész város. Mindenki, aki számít. Amennyiben nem állt szemben az ellenséggel. Sok volt az egyenruha. Több mint máskor. Sok volt a nézőtéren a sebesült katona is, aki annyira volt már, hogy színházba mehetett.

Milyen más volt ezeknél a mai látvány benyomása ahhoz képest, amit az utolsó hetekben átéltek. Hiszen csak nemrég civilruhában járt a legtöbbje. És egyszerre, máról holnapra, egyenruhába került, hogy éljenezve, hurrázva, dalolva, nótázva, a katonabanda lelkesítő hangjai mellett, százezernyi embertömeg kíséretében elvonuljon oda, ahonnan nincs mindenkinek visszatérés.

Betört a muszka a határon. Ezrek menekültek a kozákok elől. Vérfagyasztó gyalázatosságok híre jött. Haragra, gyűlöletre lobbantották katonáink szívét.

– Boszúra a muszka ellen!

Sokalták az utat, az időt, amíg a tűzvonalba értek. Szívesen elhallgatták a halálthozó orosz srapnelek fütyülő, üvöltő muzsikáját. Bizony, az másként szólt, mint a nyitányba épen most belekezdő színházi zenekar lágyan csengő dallamos összhangja. A sebesültek szinte elcsodálkozva hallgatták. Mintha bámulnának azon, hogy ilyen is van még ezen a világon. Ők odakinn a lövészárkok elkeseredett harcaiban már el is felejtették. Már jóformán nem is gondoltak arra az ezernyi szépségben pompázó dicső hazára, mely ott terült el mögöttük. Az ő szemük csak előre volt szegezve a tudatlan csordára, melynek barbár uralmától, nagajka-kormányzatától nekik kellett ezt a gyönyörű, édes hazát megoltalmazniok.

De most mindent láttak. Jól esett látni mindazt, amiért öröm és büszkeség volt odafönn megszenvedni. Nemes, lelkesítő gondolat volt hősi fegyverrel védelmezni ezt a sok szépséget, ezt a sok értéket, ennek a szellemi kincstárnak minden pompáját. Pedig milyen nehéz volt sokszor az a vitézi védelem. Ott feküdt az ember piszokban, iszapban, mocskos volt tetőtől talpig, nem ismert se vizet, se szappant és ma, puha, piros bársonyszékben terpeszkedett, mindenfelől mint hőst ünnepelték és mindenfelé belenézhetett szép, jóságos, kedvesen mosolygó asszonyok, lányok szemeibe.

Az embert szinte meg is szégyenítette mindez. Fölemelő, büszke helyzet volt. Nem egy most fogadta meg, hogy visszakerülve a harctérre, még az eddigit is megkettőző vitézséggel, kitartással fog lesújtani az oroszra.

Még a nyitányt játszották, amikor épen az az udvari tanácsos, aki délelőtt a király meghagyásából István mellére tűzte vitézségének fejedelmi jutalmát, páholyából kihajolva, észrevette a fiatal repülőtisztet szerény elsőemeleti helyén. És mint a futótűz, úgy járta be a színházat:

– Ott fenn ül. – Kicsoda? – A király repülőfutárja, Arnóti István, ma lett főhadnagy… megkapta az érdemkeresztet. Nem olvasta az újságban? – Hogyne, hogyne! Az orosz kém. Rendkívül érdekes, – gyönyörű dolog. Hát ő az? – Nagyon fess ember.

Ez a szó szép asszonyi ajkakról jött. És most már az első erkély felé fordult minden látcső a fényes teremben. Megvolt az est hőse, még pedig a nézőtéren és nem a színpadon.

V.

Arnóti Istvánnak másnap délelőtt sem volt szolgálata. Egy királyi ordonánctiszt meghozta neki a parancsot, hogy délután 4 órakor a gépe legyen indulóra kész, ő pedig jelentkezzék ugyanakkor a királyi palota hadsegédi hivatalában.

Mindjárt reggeli után eljött érte a menyasszonya és ketten együtt felhasználták a szép időt egy kis kirándulásra. Amint elmentek hazulról, az anyát rögtön elhagyta mesterkélt jókedve. Egész éjjel álmatlanul feküdt, azon gondolkozva, hogyan segíthetné ki fiát a feje fölött tornyosuló viharfelhők veszedelméből. Megvallotta önmagának, hogy tartósan nem lesz lehetséges előtte bujócskát játszani. Mert hiszen akkor egy napon keserves szemrehányással léphetne eléje fia:

– Miért tetted ezt? Miért hagytál katonatisztté lennem? Hiszen tudod, hogy köztünk, tisztek közt, milyen szigorú, megdönthetlen fogalmak irányadók becsület és származás tekintetében. Nem lett volna szabad megengedned, hogy tiszt legyek. Tudnod kellett, hogy valamikor önhibámon kívül mélyen megalázhatnak, anélkül hogy jogom lenne védekezni. A hazaáruló fia épen olyan becstelen itt, mint akár az apja maga.

Fel szeretett volna sikítani kínjában és nem tudta, hogyan legyen urrá rettenetes gondolatai fölött. Zokogva vetette magát párnáira és épen olyan kétségbeesetten fojtotta beléjük meggyötört lelkének jajszavát, mint akkor, amikor férje szétzúzta minden boldogságát. Mint egy őrült, úgy meredt bele a sötétségbe. Majd az imában keresett vigasztalást. Azután ismét széttépte a rózsafüzért, hogy a gyöngyök ezerfelé is szétszaladtak, mintha tettétől megrémülve menekülnének. Elátkozta önmagát, amiért a kinálkozó új jövő kedvéért, el nem dobta magától életét. Most már minden hiába. Most kiderült, hogy csak halasztás volt az egész. És most, huszonkilenc év után, két életnek kell, még sokkal kegyetlenebbül, bűnhődnie egy helyet.

– Édes Istenem – segíts hát rajtam.

Felkelt, felöltözködött. Alig várta a reggelt. Hogy a templomba menekülhessen önmaga elől. Hátha a misén talál vigasztalást. Félt egyedül lenni. Aztán az ablak előtt ült, egészen csendesen. Kibámult a sötét utcára. Számolgatta a szomszédos templom órájának kongó ütését. És még annyi órán át kellett gyötrődnie, amíg emberek közé mehetett. És az, akiért annyit szenvedett, akiért őrületes kétségbeesés szorongatta anyai szívét – nyugodtan aludta az erőteljes ifjúság egészséges álmát.

A templomban kissé megnyugodott. Már a sok ember látása is elterelte egy kicsit gondolataitól. Mikor pedig teljesen megvirradt és a cseléddel együtt takarításhoz láthatott, majd amikor megterítette az asztalt a reggelihez, megint földerítette arcát a rendes, jóságos mosoly, mely eltörölte a gyötrelmek éjszakájának nyomát. De azért volt olyan óvatos, hogy a lapokat, mielőtt fiának helyére tette, előbb végignézte, nincs-e bennük valami újabb, nyugtalanító közlemény. Nem volt semmi. Csak rossz hírek a harctérről. Az oroszok friss túlerővel igyekeztek a magyar és osztrák arcvonalat áttörni, hogy Krakó elé kerüljenek.

István vidáman jött reggelizni. Megcsókolta anyját. Jó étvággyal evett, azután rágyújtott és elolvasta az újságokat. A fogait csikorgatta, mikor a megújult orosz előtörésről olvasott. Az ellenség így akarta ellensúlyozni azokat a súlyos vereségeket, melyeket a németektől Hindenburg alatt szenvedett.

– No megálljatok csak, – szólt Arnóti István és lecsapta az újságot, – majd elbánunk veletek. Nem jöttök keresztül. Ha százszor annyi szerencsétlen muzsikot fogtok is gépfegyvereitekkel és kozákjaitokkal tüzünk alá kergetni.

Csakhamar megjött a menyasszonya. Karonfogta és boldogan elmentek. Kimentek Schönbrunnba és amíg ott sétáltak a királyi kastély szép kertjében, így szólt a leányhoz:

– Tudod, az éjjel még sokáig feküdtem ébren és apámra gondoltam, akiről nem is tudok magamnak képet alkotni. Pedig de sokszor és milyen nagyon sóvárogtam utána, hogy bárcsak lenne apám, akihez hazajöhetnék, aki édesanyám mellett lenne, aki dícsérne vagy korholna. És ez a sóvárgás még fokozódott az utóbbi időben, mióta kitört a háború. Most még inkább szerettem volna, ha lett volna apám, akinek bebizonyíthatnám, hogy méltó vagyok hozzá. És ma éjjel végre megtaláltam azt, aki mindenben, amire sóvárgok, megfelel számomra az apának. És tudod-e, hogy ki az?

A lány fejét rázta. Hogy élhesse bele magát az ő férfigondolataiba? Ő nagyon szerette apját, de mint lány, anyjában is megtalált mindent, ami gyermeki szükségleteit kielégíthette. Nem tudta másképen elképzelni Istvánnál sem. Sőt, ő az anyát az apa fölé helyezte. Úgy képzelte, hogy ha már valamelyiket nélkülözni kell, még kevésbé keserves az apa hiánya, mint az anyáé. A férfi pedig tovább mondta:

– Talán vakmerőnek fog hangzani, hisz magamnak is úgy hangzik. Mert mi jogom van nekem arra, hogy ennyire megkülönböztessem magamat két ország annyi millió embere felett. És mégis úgy éreztem ma éjjel, mintha hirtelen megtaláltam volna a hiányzó apát. Még pedig a mi hőn szeretett Ferenc József királyunk személyében.

A leány csodálkozva nézett rá.

– De, István, hiszen ő a mi uralkodónk.

A férfi intett:

– Igazad van, Hédi, nektek császárotok, királyotok, uralkodótok. Én azonban olyan csodálatos adományban részesültem tőle, hogy csak azzal az egy érzéssel tudok betelni. Velem szemben úgy alakult át ez a király – emberré, mintha az apám állt volna előttem és beszélt volna hozzám. De, Hédikém, ezt persze nehéz szavakban megértetni. Ez az én legsajátabb érzelmi ügyem. Eddig a királyt csak úgy ismertem, mint a nép szeretetének fényétől beragyogott uralkodót. Sokszor, mikor még nem voltam az ezrednél, hanem még az iskolába jártam, kiszaladtam a Mariahilfer-strassera, hogy lássam a királyt, mikor Schönbrunnból bejön. »Éljen« kiáltottam és megelégedetten mentem tovább, ha láttam barátságos mosolyát és találkoztam jóságos tekintetével. De azért akkor még csak a király volt ő számomra is. Azon az éjjelen, amikor a palota előszobájában vártam parancsait és amikor megjelenhettem előtte, azon az éjjelen nyertem más képet róla. Istenem! Hálából legszívesebben letérdepeltem volna előtte. Akkor egyszerre betelt szívemben az apának üresen maradt helye és a király töltötte be. Nem az a király, akinek mint katona engedelmességgel tartozom, nem az a király, akit mint alattvalója szeretek, tisztelek, hanem az a király, aki mint ember az ő kimondhatatlan jóságában megnyerte a lelkemet és azt az érzést töltötte belém, hogy nála minden, de minden ellen oltalomra találok. Itt van a te apai védelmeződ, aki rólad gondoskodik, akiért fentartás nélkül helyt állhatsz életeddel.

– Igazad van, kedves István, – szólt a lány, – értem nagy tiszteletedet a király iránt, annál is inkább, mert hiszen az ő személyes szolgálatában állsz.

– Nem, nem úgy, kedves Hédikém, tévedsz érzelmem okaiban. Ezzel semmi dolga nincs a személyes szolgálatnak. De mondtam már, ezt nem tudja senki más megérteni, de nem is kell, hogy megértse más. Ma éjjel óta, hogy ez a megismerés derengett bennem hiánytalanul boldog vagyok.

Ettől az utolsó mondástól megijedt a lány. Ilyesmit nem volna szabad kimondani. Úgy hangzik, mintha az ember kihívná a sorsot. Legszívesebben meg is mondta volna ezt a vőlegényének. De uralkodott magán, hogy el ne rontsa kitünő hangulatát.

Ellenben hirtelen nagyon csöndes lett. A férfi azonban észre sem vette, hanem mesélt neki utolsó útjának szépségeiről. Milyen gyönyörű látvány az, amikor magasan lebeg a fellegek fölött, maga alatt a föld még az ég leplébe burkolva, míg őt ott a magasban már simogatják a fölkelő nap első sugarai. – Olyan ez, mint a rózsás szűzi ajkak csókja, – ömlengett, – ha valaki megpillant odafenn, amint szép gépmadaram fehér szárnyai visszaverik a rózsaszínű sugarakat, valami új, tarkán lebegő csillagnak nézhet. Amelyik számára jött valahonnan és elmegy tőle valahová. És aztán látnod kellett volna, amikor közeledtem Przemyslhez és épen a Kárpátokon repültem keresztül, a Magas-Tátra hófödte bércei hogyan ragyogtak fel époly színesen, mint magam, az első sugárkévék csókjai alatt. És a felhőket, hogy díszítették a szivárványszerű tarka színszalagok. Alattam pedig a fekete éjszaka lassanként hogy alakult át zöldeskék légtengerré, mely egyre világosabb lett, amíg földanyó végre teljes fehér fényében ragyogott felém.

– Ez igazán nagyon szép lehet.

– Bizony, nagyon szép. Szeretném, ha egyszer elkísérnél, hogy odafenn, Isten véghetetlen, nagy székesegyházában ujjongó reggeli imádság töltse el lelkedet. Azt mondom neked, Hédikém, ez tisztít, ez felszabadít minden földi gond, minden vágyakozás alól.

Letelt az idő, vissza kellett menni a városi vasúthoz, hogy hazainduljanak. A kocsihoz érve látták, amint előttük felszállt két tiszt, mind a kettő sebesült, karjuk felkötve. Az egyik, egy csehországi dzsidás, régi ismerőse volt. Ugyanabban a kerületben nőttek fel és nem egyszer tettek meg közös kirándulásokat. Az apja nagybirtokos volt; gazdag ember, akinek vagyoni viszonyai megengedték, hogy fia versenylovakat tartson és tagja lehessen az előkelő osztrák automobil-egyletnek.

Mikor István belépett a kocsiba, ez már annyira megtelt, hogy menyasszonyával ott kellett helyet foglalnia közvetlenül az ajtó mellett és így nem jutott két bajtársával közelebbi érintkezésbe. Ezek látták őt felszállni és Arnóti István tisztelegve üdvözölte őket. Még a sapka szélén volt a keze, amikor máris átfutotta a hideg, borsódzott a háta, mert a dzsidás úgy tett, mintha nem venné észre köszöntését és a mellette ülő tiszt figyelmét is elterelte, hirtelen figyelmeztetvén azt valamire az ablak előtt. Ez félbeszakította már megkezdett tisztelgését és a megjelölt irányba tekintett. Ez a tiszt gyalogos volt a deutschmeister ezrednél. Arnóti merően ránézve a két tisztre, egész lassan ült le és menyasszonya észrevette, hogy hirtelen nagyon nehéz lett a lélegzete.

– Valami bajod van? – kérdezte aggódva.

– Nem, nem, – szólt idegesen, – már jobban vagyok, valószínűleg tévedtem.

– Sápadt vagy, kedves Istvánom.

– Igen?… Sebaj, majd elmúlik.

– Ismered azt a két tisztet?

– A dzsidást igen jól ismerem. Kohut András… az apjának nagy petroleumtisztítója van. Nagyon gazdag ember. A másikat csak látásból ismerem.

A kocsi elindult és mind a ketten kinéztek az ablakon. Mikor odaértek, ahol ki kellett szállniok, Arnóti István az ajtóból még egyszer visszafordult, hogy bajtársait köszöntse. Ezek megint nem látták, mélyen ráhajoltak egy könyvre, melyből a dzsidás magyarázott a másiknak valamit. Arnóti István kiszállt és mikor ott állt az utca forgatagában, cigarettára gyújtott. Majd így szólt:

– Azt hiszem, kísértetet láttam. Hisz ez nevetséges lenne.

A lány karon fogta és tovább vonta.

– Nem mondanád meg, István, hogy az utolsó félórában mi van veled? Micsoda kísértetet láttál és mi az, ami nevetséges lenne?

Görcsösen szívta a cigarettát.

– Én Istenem, hát mért ne mondanám meg neked. Mikor beléptem a kocsiba és köszöntem két tiszttársamnak, nem viszonozták tisztelgésemet, hanem kinéztek az ablakon. Úgy éreztem, mintha készakarva tették volna és súlyosan meg akartak volna sérteni. De hát ez csak nevetséges!

A lány szívdobogást kapott… egyszerre besötétült előtte, minden boldogsága oda volt. De uralkodott magán, rámosolygott és úgy mondta:

– De, édes István, ugyan miért ne üdvözölnének téged a tiszttársaid. Hiszen az képtelenség.

– Persze-persze. Megérdemlem, hogy összeszidjál. Valószínűleg nem láttak.

De a lány jobban tudta. Ez annak a cikknek a következménye volt. A méreg már hatott. Istenem, hogy fog ez végződni! Hazakísérte vőlegényét és nála maradt addig, amíg el kellett mennie a palotába; azután fölkereste édesapját és elmondta neki az esetet.

Az nyugodtan végighallgatta, majd felírta magának a dzsidástiszt nevét és nem szólt semmit. De amikor a leány később megint benézett hozzá, már nem találta odahaza. Azt hitte, hogy apja megszokott esti sétájára ment és ezért távozása nem keltett benne semmiféle aggodalmat.

Az apa azonban a legközelebbi kávéházban kikereste a címtárból Kohut hadnagy lakását és ez néhány perc mulva csodálkozva forgatta ujjai közt azt a névjegyet, melyet legénye elébe tett és amelyen ez volt olvasható: Bechner Mihály Alajos, a Szent István-székesegyház gondnoka. Az öreg úr pedig belépett a szobába.

– Miben lehetek szolgálatára, gondnok úr?

Az pedig nem sokat kertelt, hanem elmondta, amit hallott és felvilágosítást kért a hadnagytól. Meglehetősen kihívó volt a hangja és a dzsidáshadnagyot csupán látogatójának ősz feje tartotta vissza a hasonlóan éles választól. Így szólt:

– Tiszt vagyok és jól tudom, mi a tennivalóm. Arnóti István hadnagy úr nem téved, ha felteszi, hogy én nem akartam köszöntését fogadni. Ha így cselekedtem, bizonyára van erre okom. Ezt azonban nem tartozom önnel közölni, hanem csak a becsületbíróságnak mondom meg.

Az öreg úrnak főtt a feje. Homlokát elöntötte a verejték. Ugy kellett zsebkendőjével megtörülnie. Fölkelt.

– Kohut hadnagy úr.

– Parancsára, gondnok úr.

– Nekem is volt szerencsém tiszti rangban szolgálni és harcolni. Csak súlyos sebesülésem kényszerített rá, hogy kilépjek a hadseregből. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy jövendőbeli vőm megsértéséért önnek hasonlóval ne fizessek. Vegye tudomásul, hogy én, mint egykori tiszt, ugyancsak kitünően tudom, hogy mi a tennivalóm. Amennyiben ön holnap délelőtt 10 óráig ezért az engem is ért sértésért nem kér bocsánatot, akkor, öreg voltom mellett is, meg fogja hallani a továbbiakat. Van szerencsém.

A fiatal hadnagynak torkán akadt a búcsúszó, tanácstalanul nézett a szobát elhagyó gondnok magas, szikár alakja után. Mikor az ajtó bezárult, egy nótával próbálta e látogatás nyomán támadt rossz hangulatát elfütyülni. De nem igen sikerült. Cigarettára gyújtott, de az is csütörtököt mondott. Végre, mind kényelmetlenebbül érezvén magát, felöltözködött és elment egy kávéházba.

Jóideig ült ott egyedül, elgondolkozva. Az ő nézete szerint teljesen korrekt cselekedet volt Arnóti hadnagytól a köszöntést megtagadni. Mikor az a cikk megjelent, több tiszttársával beszélgettek róla. Még aznap átkutatták a szóbanforgó ezred harminc év előtti irattárát. Így jutottak arra a megdönthetetlen meggyőződésre, hogy Arnóti István hadnagy kétségtelenül a néhai Arnóthy gróf fia. Ez utóbbi pedig egy orosz kémmel való, hitelesen megállapított összeköttetése folytán épen csak annyira kerülhette el sorsát, hogy állami segítség nélkül végezhetett magával. Ilyen körülmények közt tulajdonképen skandalum volt, hogy ennek az embernek fia tiszti kardbojtot viselhessen. Itt minden követ meg kellett mozdítani, hogy a tisztikar mielőbb megszabaduljon ettől az embertől.

Hiszen Kohut András mint ember határozottan rokonszenvezett Arnóti Istvánnal. Ifjúkorában kedves játszótársa volt, nem egy csinytevésnél tartotta érte a hátát és volt oka őt föltétlenül becsületes és igazságszerető embernek tartani. Ha Arnóti civilruhában szállt volna fel a kocsira és köszöntötte volna, a rajta lévő egyenruha mellett is, hozzálépett volna, hogy megrázza kezét. Megtette volna, még ha tudja is róla mindazt, ami mostani magatartására kényszeríti.

De… Arnóti István nem mint civilista köszöntötte, hanem mint tiszt. Itt aztán nem lehetett neki többé akarata. Itt meg kellett mutatnia ennek a tisztnek, hogy mint tiszttársát többé nem ismeri. Másra Kohut András dzsidástiszt nem volt képes kilyukadni. Most azonban a jövendőbeli após is beleavatkozott a dologba és mintegy megelőzte Arnóti Istvánt.

A dzsidáshadnagy megrendelt egy konyakot. Már a kávé sem tudta hangulatát emelni.

Az após – még egyszer elővette a névjegyet és olvasta – a Szent István-székesegyház gondnoka, szolgálaton kívüli katonatiszt… közbecsülésben álló férfi… idegesen ide-oda forgatta a névjegyet. Nem volt képes olyan utat kifürkészni, mely az öreg emberen keresztül napirendre vezethetne. Ez okvetlenül pisztolya elé állítja, ha nem kér bocsánatot.

Olyan keményen tette le az asztalra a konyakos poharat, hogy letörött a lába. Az öreg úrral, az sehogy se megy. Ezt nem tudta magára venni. Még ma fel kell keresnie egy barátját, hogy megbeszélhesse, mit tegyen. Elkáromkodta magát, azután odadobta a pincérnek a neki járó összeget, balkarjára huzatta köpenyét, még felkötött jobbkarjának oldalán a kabátujja üresen csüngött alá.

Egyanekkor Arnóti István, új királyi parancsokkal ellátva, néhány percre hazajött, hogy anyjának istenhozzádot mondjon és hogy összeválogassa az útravalót a nagy főhadiszállásra, a főherceg-főparancsnokhoz vezető repüléséhez. Épen, amikor a dzsidáshadnagy összeült barátaival az eset megtárgyalására, Arnóti István nekilendíttette a légcsavarokat és repülőgépével fölemelkedett a földről.

VI.

Metsző hideg volt az éjszaka és Arnóti Istvánnak még a bundáját is átjárta a folytonos éles légvonat. Lebocsátotta sapkájának bőrrostélyát, mert a hideg vágta arcát. Reggel felé ködös lett az idő. Magasabbra kellett szállania, hogy a körülötte örvénylő ködtenger fölé próbáljon emelkedni. A földből nem látott semmit. Pedig ennél a repülésnél szüksége lett volna arra, hogy az alatta elterülő vidékből merítsen tájékoztatást. Hiszen más módon nem szerezhetett bizonyságot a magyar és osztrák csapatok hadállásainak hollétéről.

Neki az volt a nézete, hogy már fölöttük lebegett. Mindamellett, hogy olyan magasan volt, mégis felhallatszott hozzá a földről a köd tompította ágyúdörej és kénytelen volt lejebb menni, még ha ezzel a srapnelek fenyegető közelébe jutott is. A készülék lebocsátkozott. Mikor 3000 méternyi magasságba ért le, Arnóti István gyakorlott füle a csavar mennydörgésszerű robaján keresztül is kivette, hogy a motor már nem dolgozik egyenletesen.

Feszült érdeklődéssel fürkészte végig a kis csodagépet, mely a repüléshez szükséges óriási erőt szolgáltatta és igyekezett tisztába jönni a működési zavar oka felől. Mint az ember szívverését figyelő orvos, úgy hajolt a gép fölé és világosan megállapíthatta, hogy a motor elakadt.

Zúgva, ragyogva, mint egy szikrákat szóró acélnap, forgott ugyan még a légcsavar és elvitte őt még egypár ezer méteren, ámde mit használt az? Le kellett szállni. Tekintet nélkül arra, hol köt ki. A magassági kormányt beállította a siklórepüléshez és a készülék pontosan engedelmeskedett. Kisiklott a sűrű ködfelhőből és alaposan megerőltette látását, nemcsak azért, hogy alkalmas kiszállási helyet találjon, hanem azért is, hogy meglássa, merre van.

Balról, jobbról égő tanyák. A magaslatokat beburkolja az ágyúk szürkésfehér gőze. Köztük egy völgysikátor húzódik, melyben világosan látott gyalogsági oszlopokat, mint valami szürke folyamot, keresztüláramlani. Azután ezernyi apró felhőcskét látott a rétekről felszállni és tudta, hogy a vonalak, melyeket ezek rajzolnak, a lövészárkok helyét jelölik meg.

Most felfedezték. Nem messze tőle felrobbant egy orosz srapnel. Olyan közel, hogy a légrázkódás megtaszította gépét, mint egy szélroham. Most komoly kezdett lenni a dolog. Nyilván túlhaladta már az osztrák-magyar arcvonalat és a világ semmilyen hatalma nem lett volna képes holt motorral a gépet megállítani és visszavinni. A magasságmérő 1500 métert mutatott és kérlelhetetlenül mászott lejjebb.

Most már a lövészárkokból is rátüzeltek. Világosan látta, hogy az árkokban lévő oroszok, hogy mutogatják a repülőgépet egymásnak és hogyan veszik célba. Fffü, fffü, hangzott minden pillanatban és ő tudta, hogy ez az orosz golyók hangja volt, amint készülékének hordfelületeit átlyukasztották. Azután több éles, csattanó csörgés. Benzinszag vette körül… egy golyó eltalálta a motor benzincsatornáját.

Teljes hidegvérrel mérlegelte a helyzetet és azon volt, hogy biztosan kikössön a géppel. Fenyőerdőt látott maga alatt, mely láthatólag némi távolságban egy tó partjáig ért. Ekkor szúró fájdalom járta át balkarját.

– Eltaláltak – mormogta magában és érezte, amint meleg vére lecsurog karján és a keztyűjébe folyik. Alatta hangos üvöltés. Látta, amint kozákok vagy más orosz lovascsapatok üldözik gépét a mezőn keresztül. Ha eléri az erdőt, ezek ellen is fedezetet talál. Már csak egypár méter választotta el a gépet az első fák koronájától. Most már arról van szó, vajjon a gonoszan ráleselkedő ágak a felnyársalás kegyetlen halálát tartogatják-e számára, vagy pedig sikerül-e a gépnek maga alatt letörni a gallyakat és baj nélkül leérni a földre.

Egy reccsenés!… szilánkokra hasadnak köröskörül a faágak. A nehéz motor a ráerősített oszlopos csavarokkal erőszakosan utat tör magának. És most egy utolsó kemény zökkenés, mely kiveti őt üléséből. Az arcába csapódó gallyak után kapott és leereszkedett rajtuk a földre. A bőrkeztyű rongyokra szakadt. Egy métert még ugrani kell… és megmenekült a haláltól.

Most aztán gyorsan kellett cselekedni. Nem is törődött sebével, hanem újra fölmászva a gépre, kinyitotta a nyereg alatti szekrényt és kikapta belőle a király írásait tartalmazó mappát. Gyorsan vállára vetette a táska bőrszíját, újra belenyúlt a szekrénybe és kivett belőle egy robbantó patront a hozzátartozó gyújtózsinórral. Mielőtt megerősítette a motor alatt, szerető tekintettel simogatta még egyszer végig gépét, mely eddig oly hűséges volt hozzá. Azután fülelt, nem hallja-e az üldözőket és tényleg a távolból már kivette az őt kereső muszkák halkított hangját. Elhelyezte a patront, ráerősítette a zsinórt, elővette tűzszerszámát és meggyújtotta.

Aztán, amint a lábai vitték, befutott a fenyvesbe, abba az irányba, melyben a tópartot sejtette. Nem ért messzire, amikor maga mögött már felhangzott annak a robbanásnak döreje, mely teljesen megsemmisítette készülékét. Ennek ugyan nem sok hasznát veszi az orosz. De most, amint ziháló mellel, fáradhatatlanul előrerohanva, keresztülvágta magát a sűrű fenyőerdőn, ráért önmagáról egy kicsit gondolkodni.

Nem volt-e tulajdonképen őrültség, itt, az orosz front mögött azt hinni, hogy megmenekülhet a fogságtól? Nem legjobb lett volna eleget tenni a király parancsának és megsemmisíteni a bizonyára igen értékes királyi közléseket tartalmazó táskát, mielőtt az oroszok kezébe esik?

Föllázadt a gondolat ellen. Még nem akarta magát megadni sorsának. Eddig mindig sikerrel szembehelyezte a sorssal a maga vasakaratát és mindent legyőző szellemét.

Kijutott az erdőből és maga előtt látta elterülni a tónak égerfákkal szegélyezett és sűrűn nádas, mocsaras partvidékét. A legközelebbi lépés már annak a veszedelemnek tette ki, hogy menthetetlenül besüpped a feneketlen mocsárba. Jól ismerte ezeket a galiciai ingoványokat azokról a kacsavadászatokról, melyekre egyszer-másszor egy barátja meghívta. Itt minden ballépés még veszedelmesebb volt, mint a havasokban egy gleccser jégfelületén. Ott még a mentőkötélen, a vezető segítségével ki lehetett kúszni abból a jégszakadékból, melybe az ember belezuhant, itt azonban a sülyedő fölött örökre összecsapódtak a fekete, iszapos hullámok és nem volt földi hatalom, mely az ingovány rettenetes öleléséből kiszabadíthatta volna.

– Vigyázz, István! – bátorította önmagát – ezúttal nem kacsára, hanem emberre megy a vadászat. És te magad vagy a vad.

Az egyik eperfától a másikhoz ugrált, jól tudva, hogy ott, ahol a karcsú, fehér fatörzsek ruganyos ágaikkal kiemelkednek a mocsárból, van a talajnak egy kis szilárdsága. Zegzugos utat követett. De azért örülhetett, hogy egyáltalában elérte az ingoványt, mely számára most védelmet nyújtott. Mert a part felől, az erdő széléről hallatszott már a kutyák ugatása, az üldöző kozákok hangos kiáltozása. Látni nem láthatta őket, mert sűrű nádfal állt közöttük, elrejtve őket szemei elől.

De most szünetet tartott a menekülésben. Térdei annyira reszkettek, hogy ugrása bizonytalanná vált. Leguggolt a szűk helyen és nekitámasztotta hátát egy nyírfa ezüstösen csillogó törzsének.

Ahol most állt, a talaj máris bizonytalanná vált. Az apró, zöldelő növények csalóka takarója alól a nehéztalpú csizma nyomása alatt nagy vízhólyagok buggyantak ki. Úgy néztek fel reá, iszapfödte szemeikkel, mint egy szörnyeteg, mely most készül felbukkanni a föld alól.

Most a fájdalom is megint belenyilalt a karjába, mert ugrálás közben, amint két karjával lendületet vett, a véres sebére rátapadt ing ismét levált és fölfakasztotta a sebet.

Azon gondolkozott, hogy mielőtt tovább menekül, a nála lévő kötszerrel bekötözze sebét. De akkor ismét odahallatszott a kozákok kiáltozása, akik kutyáiktól nyomra vezetve, benyomulni készültek a mocsaras bozótba.

Tehát tovább! Minden ugrás életkérdés. Ha egy negyedméterrel rövidebb, búcsút mondhat ennek a szép világnak. Verejtékes testén tapadt minden ruha.

Terhére volt a bunda és a súlyos aktatáska. De azért csak tovább! Ebben összepontosult minden gondolata. Még azt sem vette észre, hogy minden, amit itt csinált, régen meghaladta erejét.

És most egy akadály: Előtte egy négy méter széles árok, tele fekete iszappal. A túlsó parton egy nádsziget. Tanácstalanul botorkált az árok szélén, egy keskenyebb helyet keresve, ahol az ugrás sikerülhet. Hiszen, ha nem mocsár lenne, átúszná. De itt a felszín alatt a feneketlen ingovány leselkedett, feléje nyujtva, mint egy óriáspolyp, ezernyi karját. Izgatottan fürkészte a talajt. Hirtelen megállt és bámult, mintha csodát látna.

Vele szemben, a másik parton, le volt taposva a nád. Világosan látszott, hogy ott egy ember, esetleg több, utat taposott magának az ismeretlen felé. És most lábnyomokat látott ott is, ahol állt, egy eperfa tövében. De hogyan keltek át ezek az emberek a mocsár árkán? Hiába törte a fejét és kétségbeesetten föltekintett az égre, mintha onnan várná a mentő gondolatot. Ejha! Elbámulva kiáltott fel. Mert íme, odafenn megtalálta az utat.

A szomszédos nyírfa törzsén világosan látszott, hogy nemrég felkúszott rajta valaki, le voltak töredezve itt-ott az ágai. Követte a nyomot. Felmászott a fa tetejére, – ránehezedett a nádsziget felé és a karcsú nyírfatörzs engedett a nyomásnak. Törzsének felsőrésze, mint a megfeszített ijj, meghajolt, áthidalva a víz tükrét. Arnóti ott függött néhány méterrel a sziget fölött és egy ugrással földet ért. A fa visszapattant, mint a nyíl és zúgva, méltatlankodva rázta magát a rajta elkövetett erőszak miatt.

Arnóti István elkábult az ugrástól. Mozdulatlanul állt néhány pillanatig. Hallgatódzott, vajjon követik-e még az üldözők. Nem hallotta őket. Elindult a keskeny hasadékon, mely a bozót belsejébe vezetett.

Szilárd talajt érzett a lába alatt. A biztonság érzése szállta meg. Azután hirtelen kiszélesedett előtte az embermagasságú sásfalak szegélyezte út. Előtte csillogott a tó tükre. Balról, a nád között, egy deszkakunyhót látott rejtőzni. Előtte ki volt kötve egy bárka. A parton halászeszközök.

Hála Istennek, fellélegzett és a kunyhó felé ment, hogy annak védelmében lefeküdjék. Tele volt rakva ládákkal és hordókkal. Egy csomó takaró feküdt ott. Világot gyújtott és annak fényénél látta, hogy a ládák cukrot, dohányt és kávét tartalmaznak. Most tisztában volt a helyzettel. Galiciai csempészek rejtekhelyére akadt, akik innen csempészték át árújukat a tó vizén keresztül Oroszországba.

Letette az aktatáskát, levetette a bundát, a kabátot, a mellényt és látta, hogy ingének ujját teljesen átitatta a vér. A zsebéből előkerült az összecsukható olló, amellyel levágta az ing ujját. Kinyitotta a kötszercsomagot és lement a pár lépésnyire lévő tópartra. Itt megvizsgálta a sebet. Hússeb volt, mely átjárta a felsőkar izmait. Most jött csak a fájdalomnak teljes tudatára, amikor a hideg vízzel megmosta és hűtötte sérülését. Ereje annyira fogytán volt, hogy a fájdalom első rohama majdnem elvette eszméletét. Alaposan össze kellett szednie magát, hogy a sebet rendszeresen megtisztítsa és bekötözze.

Erre kissé engedett a fájdalom. Bemászott a kunyhóba, az ott lévő takarókból fekhelyet készített magának és azon volt, hogy pihenjen, de el ne aludjék. Ez azonban nem sikerült neki. A vérveszteség és az izgalom túlságos nagy volt. Jótékony álomba merült.

Délutánig aludt és amikor felébredt, azt sem tudta, hol van. Lassan felemelkedett. A karjába nyilaló fájdalom ébresztette a valóság tudatára. És most újra elvonultak előtte a mai reggel borzalmas élményei. Emlékeztették veszedelmes helyzetére. Már besötétedett. Meggyújtott egy gyufát és megnézte, hány az óra. Fél négy volt. Tehát közel nyolc órát aludt. Azután hirtelen felnevetett:

– Hát még sem csíptek meg.

Most már csakugyan biztos lehetett benne, hogy az üldözők nem fognak ráakadni. Bizonyára azt hitték, hogy a mocsár ragadta ki a fogságból – mindörökre.

Éhség és szomjúság gyötörte. Ivott a tó vizéből. A bunda zsebében pedig akadt még egy kis kenyér, melyet anyja dugott oda és egy tábla csokoládé. Milyen jól esett! De legalább kétszer annyi lett volna. Átkutatta a bunda összes zsebeit és boldog volt, hogy a gondos anya egy csomag cigarettáról sem feledkezett meg.

Hogyan gondoskodott mindenről. Ő maga nem is gondolt volna erre.

Rágyújtott és kiülve a kunyhó elé, szemét a tó felületére szegezve, következőképen monológizált:

– Kedves Istvánkám, eddig szemtelen szerencséd volt. Teljesen érdemetlenül. Mert kis híja és agyonlőttek volna, vagy felnyársalt volna egy faág, vagy legalább is orosz fogságban ülnél. No, épen belefulladhattál volna a mocsárba is. Mert hiszen az eféle ingovány mirevaló? És aztán, Isten tudja, lehetett volna itt, ahova olyan zseniális módon kieszelt függő hidam elvezetett, valami más is, mint épen ez a csempészfészek.

– Ez a cigaretta azonban egy bécsi kávéházban sem esnék jobban, mint itt. Kár, hogy Hédi nem lát. Ha most nem lenne háború és nem csücsülnék egészen kétségtelenül az orosz front mögött, azt lehetne hinni, hogy itt, ez előtt a minden emberi zajtól védett idillikus halászkunyhóm előtt ülve, el vagyok telve a vadászat romantikájával. De most nézzük az érem másik oldalát: Kötelességem a király parancsát teljesíteni. Azaz el kell jutnom a nagy főhadiszállásra. Az pedig – és jobbkarjával kört írt le a levegőben – valahol itt hátul van. Köztem és közte van mindenesetre egy mocsár, amelyet nem szeretnék még egyszer kísérteni. Igazán nem. Az ember ne akarja kétszer egymás után megütni a főnyereményt. Marad tehát ez a csempészbárka, mely itt van kikötve, és a víz. Tehát, kedves István, szíveskedjél felkelni, cigarettádat úgyis elszívtad már, légy szíves hozzálátni annak a végrehajtásához, amit meg kell tenned és amihez Isten idenyujtotta neked a segítő karját.

Arcát megint elöntötte az a napsugaras mosoly, melyet anyja úgy szeretett rajta, de amelytől félt is, mert apjának emlékét keltette fel benne.

Lement a bárkához és megvizsgálta. Egy kicsit rozoga, de őt még valahogyan elbírja. Evezőt is talált. És aztán minden erejét meg kellett feszítenie, hogy az otromba csónakot a vízre taszítsa. Végre úszott. Most elhagyhatta robinsoni szigetét. De előbb előszedte térképét és megpróbálta, hátha tisztába tud jönni azzal, hogy hol van. Ez azonban nem sikerült. A ködben nem tudta megállapítani, kényszerű leszállása hol ért véget. Már el akarta magát lökni a parttól, amikor még valami eszébe jutott és újra kiszállt a csónakból. Visszament a kunyhóba és villamos zseblámpájával alaposan átkutatta minden zegét-zugát. Meg is találta, amit keresett. Egy ócska, piszkos nadrágot, hasonló kabátot, sőt még egy pár otromba, halzsírral megkent, szalmával kitömött csizmára is akadt az egyik sarokban.

– Nagyszerű, – nevetett maga elé, – most már világosan látom az utamat. Erre még nem is gondoltam. – Levetkőzött, felvette a rongyos, piszkos ruhát, felhúzta a hosszúszárú csizmát és egy pillanatig gondolkodott, mit csináljon az aktákkal. Kinyitotta a táskát, kivette a király leveleit és az inge alá rejtette őket.

Készen volt. Kár, – gondolta, – hogy itt nincs fényképész, jól festhetek.

Halkan evezett közvetlenül a sásfalak mentén. Cél gyanánt kijelölt magának egy kicsiny, vörös tűzpontot, mely ott szemközt a parton fel-felcsillant mint egy törpe csillag. Vajjon mi lehetett? Tábortűz nem volt. Bizonyára ház. De ki volt benne? Ha muszkák, akkor csónakján még mindig visszamenekülhetett a víz sötétjébe, ha ugyan egy orosz golyó bele nem talál. Egy darabon a nádas fedezete nélkül kellett keresztüleveznie a tó tükrén, hogy odajusson.

Itt megszűnt a szélnek a nád közt folyton zümmögő zúgása. A csendben világosan hallotta az ágyúk távoli, tompa dörgését. Arra nézett. Tűzfényt tükrözött az ég. Ott volt a harcvonal. Ott folyt a küzdelem. Meglehetősen messze volt. A csónak orra csikorogva felfutott a part szemcsés homokjára. Egy kis galiciai parasztházikót látott maga előtt, csendesen, békésen állt a tó partján, egy kis kert közepén. Óvatosan odasompolygott és benézett az ablakon. A széles kemencénél, a kormos kémény alatt, a fatűznél melegedve, szorosan összebujva ült és állt egy paraszt család. Orosznak itt nyoma sem látszott.

Belépett. Ijedten rábámultak. A gyerekek felsikítottak. Az anya hangosan imádkozott: Üdvözlégy Mária. Bizonyára azt hitték, hogy jönnek a muszkák. A paraszt azonban nekiugrott, mint egy harapós kutya, káromkodással üdvözölte és a fejsze után nyult.

– Nyugodtan ember, – kiáltott rá Arnóti István, – nem vagyok ellenség. Magyar vagyok és megsebesültem.

A paraszt lebocsátotta a fejszét és morogva szólt:

– Ránk ijeszt, mintha nyomában járna az átkozott muszka. Mielőtt a házamat felégetik, feleségemet, gyermekeimet legyilkolják, előbb annyinak, amennyinek csak lehet, meglékelem a koponyáját. Akkor legalább megszolgáltam a nekem szánt golyót.

– Hát erre vannak a muszkák?

– Még eddig nem. Különben maga jobban tudhatja, mint én. Kívülről jön és azt mondja, sebesült!

– Igen, jó ember, az vagyok. Nagynehezen menekültem előlük. Keresztüljöttem a mocsáron és csónakon áteveztem a tavon!

– No, akkor szerencséje volt. Ezen a parton még nem járt katona. Még a mieink sem, akik pedig megvédhetnék azt a kis vagyonkánkat és rongy életünket. Nézze csak, milyen vörös még ott a vizen túl. Már negyedik éjjel ilyen. A muszkák ott mindenfelé fölperzselik a parasztok házait. Az asszonyokat, gyermekeket agyonverik. Nem volt időnk elmenekülni előlük. Nincs ám erre mindenkinek kocsija, lova. Szegény a vidék. No üljön le hát.

Aztán feleségéhez fordult, hogy főzzön a vendégnek kávét és tegyen elébe kenyeret, szalonnát, amennyi még van a háznál.

– Ez az utolsó, uram, amink még van. De ne mondhassa, hogy földit szükségében elhagytam. Nem környékbeli paraszt úgy-e?

A kemence tűze lobogva bevilágította Arnóti István arcát, a paraszt jól szemügyre vehette.

– Miért kérdi, jó ember?

– Mert a kabátja alatt olyan inget látok, amelyet csak a városi urak viselnek. – Erre Arnóti nem is gondolt. A parasztnak igaza volt. Ez az ing árulója lehetett.

– Hát nem akarok magával bujósdit játszani, – felelt a parasztnak, – fölvilágosítom, kit fogadott házába vendégnek. Tiszt vagyok az osztrák-magyar hadseregben, és pedig repülőtiszt. A készülékem tönkrement és le kellett szállnom az oroszok közé. Sikerült elmenekülnöm. Odaát a nádas szigetén ráakadtam egy kunyhóra. Ott találtam ezt a holmit, ami rajtam van. Azonkívül, hogy megjutalmazzam a vendéglátást, elárulom magának, hogy ott abban a kunyhóban sok láda cukor, kávé, tea és liszt van felhalmozva. Ha elhozza, véget ér a nélkülözés.

– Szentséges szűz Mária, – kiáltott fel az asszony, – milyen Istenáldás! Az uram talán még ma éjjel átmehetne, ha ön megmutatná a rejtekhelyet. Mert holnapra nincs már egy falatunk sem.

– Ha az ura evezni tud, szívesen, – szólt Arnóti István, – de az én erőm elfogyott. Túlságos nagy volt a vérveszteség. Karom megdagadt. Már fel se tudom emelni.

– Nyisd ki a ládafiát, anyjuk, – utasította a paraszt nagybuzgón a feleségét, – tiszta vásznat szedjél elő, hadd kötözzük be a tiszt úr sebét.

– Köszönöm, azt már magam elvégeztem. Ha indulni akar, kész vagyok.

Megitták még előbb a forró kávét, mely Arnóti Istvánnak nagyon jól esett, aztán mentek a bárkába. Arnóti a kormány mellé ült, a paraszt nekifeküdt az evezőknek. Előttük a láthatáron sárga és vörös lángnyelvek cikáztak végig, mintha zivatar lenne. És a villámokra szakadatlanul felelgetett a távoli ágyúk mennydörgése. A sásrengetegben nem volt épen könnyű ráakadni arra a keskeny kikötőhelyre, ahonnan a szigetet meg lehetett közelíteni.

Bámult a paraszt, mikor meglátta a felhalmozott kincseket. Jól megrakta ládákkal a csónakot. Utolsónak Arnóti a hátrahagyott ruházatát dobta a bárkába rakott ládák tetejébe. Azután visszaeveztek.

Órákig tartott az út és a gyermekek aludtak már, amikor visszaértek. Ott feküdtek egy sorban, egymás mellett, a kemence oldalán, egy szalmazsákon: – hét darab, fiú és leány. A legidősebb talán tízéves, a legkisebb még nem volt egyesztendős. Arnóti István nézte az alvásban nekipirult, egészséges, pufók gyermekarcokat és valami szent érzés szállta meg. A paraszt és felesége mellette álltak és nem tudtak, mit néz annyira a gyermekeken. Ő pedig szólt:

– Ezekért harcolunk. Ez a jövendő. Ezek lesznek hivatva az ezernyi elesett fölött, mindazok fölött, akik életüket és vérüket feláldozták, új erővel itt új világot teremteni. Isten óvja a gyermekeiteket!

Lassan, ünnepélyesen, szívrehatóan mondta. A paraszt levette hozzá a prémes sapkáját, az asszony pedig halkan utánarebegte: – Isten óvja őket, ámen.

Azután szalmaágyat vetett a vendég számára a kemence másik oldalán, leterítette magafonta durva vászonnal és saját kezével készített tarka pamuttakarót adott hozzá.

– Na, uram, most pihenjen le. Óvják meg a szentek, hogy semmi baj ne érje.

Az ajtót lezárták nehéz vasretesszel. A kemencén pattogtak a kialvó tűz utolsó szikrái. A sötét szoba kicsiny ablakán bevilágított a tűzpiros éjtszakai menyboltozat. És Arnóti István azon törte a fejét, hogyan juthatna vissza a hadsereghez.

Több órája feküdt már így ébren. Figyelte az alvók nyugodt szuszogását. Hirtelen fölrezzent, hallgatódzott és ijedten felült fekvőhelyén. Lódobogás, kardcsörtetés hallatszott. Rövid szünet. Azután kardmarkolattal dörömböltek az ajtón és parancsoló hangon követeltek bebocsáttatást.