A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

VII.

Bechner gondnok a reggelinél ült feleségével és lányával. Kijelentette, hogy ma tovább marad itthon, ráér később bemenni hivatalába. Várta Kohut hadnagy válaszát.

Megjött a postás és levelet hozott. Felbontotta és mivel nem ismerte a kézírást, szokása szerint mindenekelőtt az aláírást nézte meg. Áhá, szólt magában, Kohut hadnagy úr írásra szánta magát. Elolvasta. Tudta, hogy felesége és lánya ilyenkor figyelik az arcát, hogy abból állapíthassák meg, kellemes vagy kellemetlen volt-e a levél tartalma. Közönyt erőltetett tehát arcvonásaira. De nehezére esett ezt a közönyt tanusítani, mert a hadnagy levelének hangja és modora felforralta vérét. Röviden, velősen így szólt a levél:

A gondnok zsebébe dugta a levelet, leánya elé tolta az üres kávéscsészét és így szólt:

– Innék még egy csészével.

Maga is csodálkozott nyugalmán. Meg sem remegett a keze, amikor a csészét szájához emelte. Azután rágyújtott és az újság után nyúlt.

– Hála Istennek! – most végre a lap mögé rejtőzhetett a két nő elől. Most már dühösen összeráncolhatta a homlokát és összeharaphatta az ajkait. Legszívesebben megpofozná azt a hadnagyocskát. Vagy a térdére fektetné, mint egy iskolásgyereket és megmagyarázná neki érthetően, kiadósan, jó sok példán, hogy apa és fiú mennyire két különböző ember ezen a világon.

Az lenne csak szép, ha azért, mert az apa semmirekellő volt, a fiúnak is okvetetlenül csirkefogónak kellene lennie. Holott milyen gyakori az ellenkezője. Hányszor tapasztalta, hogy tekintélyes, becsületes ember fiából naplopó lett. Vagy megfordítva, hányszor látta, hogy jelentéktelen vagy épen rosszhírű apák gyermekei tisztességes, közbecsülésben álló életmódot folytattak.

Ilyen zöld fickó!… Ez merészelte egy öreg embernek a szeme közé mondani, hogy István nem való katonatisztnek. Ez az ember, aki csak a pénze révén lehetett tiszt és aki sehonnai volt István derekasságához, rátermettségéhez képest. No jó… de majd megkapja a leckéjét. Majd megmutatja neki. Belebujhat akár tíz hadnagyi zubbonyba. Éretlen tacskó, semmi más.

Csak azon búsult, hogy mint öreg embernek, olyan elégtételt kellett ettől a fiatal úrtól követelnie, amely tulajdonképen nem is volt elégtétel. Mert hiszen Arnóti Istvánon ez nem segíthetett. Nem lehetett annak mi előnye sem abból, ha Kohut hadnagy agyonlövi az öreg gondnokot, de abból sem, ha netalán, a sors akaratából, a hadnagy maradna mint holt ember a helyszínén.

Nem ért rá az asztal mellett tovább szőni gondolatait. Szolgálatba kellett mennie és addig, amíg övéitől elköszönt, megint magára erőltette a közömbös arcot. Sok év óta először volt ma hivatalában szórakozott. A számsorok sehogy sem akartak egymással összhangba kerülni. Minden összeadás más-más eredményre vezetett. Végre is odatolta az aktákat a titkárának, kijelentette, hogy rosszul érzi magát és felkérte őt, hogy helyettesítse ma. Kiérve az utcára, céltalanul együtt tartott a járókelők tömegével. Kijutott a körútra, ahol az emberek tolongva ellepték a járdát. A királyt várták, aki bejelentette látogatását valamelyik hadikórházban. Erre kellett jönnie.

A gondnok is megállt és a tömeg izgatottsága az ő gondolataiba nyugalmat vitt. Mikor az agg király arra hajtatott, lelkesen éltette és sírt örömében, hogy ilyen életerősnek, ilyen ruganyosnak látta az uralkodót még ezekben a súlyos napokban is.

Ezen aztán elgondolkozott. Egyszerre elröppentek borús gondolatai. Gyöngének szidta magát, aki egy kis sorscsapástól kétségbeesik. És íme itt ez a király! Milyen tragédiák sujtottak le rá megsemmisítő erővel és egy sem volt képes sem testét, sem lelkét megtörni. Hajthatatlanul állt Isten védelmében, mint egy páncélos őrszem, népeinek élén. Eltelve attól a törhetetlen akarattól, hogy a rábízott milliókat az igaz úton előreviszi.

A gondnok elmélyedve folytatta sétáját. Egyszerre csak kinn találta magát a práterben, anélkül hogy tudta volna, mint került oda. Végtelenül jól esett neki a gyönyörű park délelőtti csendje. Volt már egy éve, hogy utoljára itt járt. Lassan végigsétált az utakon, nem is gondolva másra, mint környezetére. Végül az idő fordította vissza lépteit hazafelé. Az asszonyok otthon ne vegyék észre, hogy nem a hivatalából jön.

Délután pedig fel fogja keresni barátját, Hartdegen tanárt, aki ugyancsak katonatiszt volt és akivel majd megbeszéli az ügyet. Amint megint az emberek forgatagába ért és gyors léptekkel hazasietett, ismét előtérbe lépett Kohut hadnaggyal való ügye. Kihívás nélkül nem megy a dolog. Az öreg professzor, akit délután, uzsonnaidőben látogatott meg, feszült figyelemmel hallgatta barátjának érdekes és különös közleményét. Mikor a végére jutott, először is odanyújtotta neki a szivarosdobozt:

– Kedves Bechnerkém, mindenekelőtt gyújts rá egy ilyen jó külföldi szivarra. Ezek az utolsók azokból, melyeket kubai utazásomról magammal hoztam. Úgy hiszem, soká fog tartani, amíg az ember megint hozzájut valami eféléhez.

Gyufát nyújtott neki, megvárta az első kék füstfelhők felszállását, azután székében hátratámaszkodva, lábait keresztberakva, szólt:

– Hát ez bolond dolog, amibe te itt belekeveredtél. Tanácsot akarsz tőlem, úgyebár. Ha nem lettél volna tiszt, a dolog elég egyszerű lenne. No de így… de így… bizony, édesem, így segédek után kell nézned.

– Tudom, – szólt a gondnok röviden, – nem is ebben kérem a tanácsodat. Azt akarom tőled hallani, jogomban vagyok-e, ha Istvánomat védelmembe veszem.

– Hm! – A tanár elgondolkozva szippantott egynéhányat, mielőtt válaszolt:

– Természetesen jogodban áll távollevő vődet megvédeni. De én nem tettem volna.

A gondnok tanácstalanul nézett barátjára:

– Te… nem… tetted… volna?

– Nem. Mert Kohut hadnagy is jogában van.

– No de kérlek. – A gondnok idegesen dobolt az asztalon.

– Igen, igen… dobolj csak öregem. Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy tisztekkel van dolgod.

– De az hallatlan lenne!

– A becsületügyi kódex.

– Nevetséges! Elavult mondások. Ilyesmi ma nincs, nem lehet. István makulátlan becsületességű, vitéz fiú, aki a király személyes szolgálatában áll. Hogyan szabad ilyen tudatlan embernek, csak azért, mert tiszti kabát van rajta, piszkos sértésével hozzádörgölődznie. Pofon lenne itt a helyes elintézés.

– No, no! – A tanár csitító kézmozdulatot tett. – Igazságtalan vagy. Kohut hadnagy mindenesetre meg van győződve róla, hogy viselkedése kifogástalan. De…

A tanár félbeszakította szavát, hosszas szünetet tartott, mely alatt szivarját rágva nézett öreg barátjára. Azután fölkelt, keményen a gondnok vállára csapott és felkiáltott:

– Azt hiszem, kedves Bechnerem, neked is igazad van.

– Most egyszerre? Miért csereberéled oly gyorsan a nézeteidet?

– Igen! Az előbb említettél valamit, amire nem gondoltam.

– És az?

– Eddig ugyanis jövendőbeli vődet csak mint a tisztikar valamelyik tetszőleges tagját vettem figyelembe. Ilyen minőségben, az apában rejlő akadály mellett is, keresztülcsúszhat valaki és viselheti a tiszti kardbojtot mindaddig, amíg az addig titkolt akadály nyilvánosságra kerül. Akkor aztán persze jön az ezredparancsnok és tanácsolja a rendelkezési állományba való helyezés kérelmezését. Ilyen esetet eleget ismerek. Az egyikben az apa vagyonbukott lett, amikor a fiú már tiszt volt. Ki kellett vetkőznie az uniformisból. A másik esetben kiderült, hogy az apa ifjúkorában valami kis sikkasztásért büntetve volt, később gazdag feltaláló lett; de amikor a mult emlékét felújították, a fiú katonai pályafutása bizony kettétörött tőle. Tudnék még sok hasonlót elmondani, de elég. Tisztikarunk mindenesetre szigorúan megköveteli, hogy aki hozzátartozik, makulátlan hírnevű családból származzék. Ez alól, apjának látszólag súlyos eltévelyedése mellett, Istvánod sem lehet kivétel. És mégis… itt ennek a te Istvánodnak valami rendkívüli esemény tehette lehetővé a tiszti rang elérhetését. Mert a király személyes szolgálatában áll. A király pedig jól tudja, ki viselheti becsülettel az egyenruhát. Jobban tudja, mint Kohut hadnagy úr és az ő bajtársai. Valami titoknak kell a dolog mögött rejleni, amelyről mi ketten nem tudunk, de amelyet a felséges úr feltétlenül ismer. Ha pedig a király a te Istvánod mellett döntött, akkor mi mindannyian fogjuk be szépen a szánkat és ismerjük el ezt a derék Istvánt feltétlenül becsületes és a tiszti rangra lehető legjobban minősített embernek. Ez lenne nekem, a római jog tanárának, logikus következtetésem.

– Köszönöm – szólt a gondnok és odanyújtotta barátjának jéghideg kezét.

– Ohó, barátom, mintha nem jól lennél. Hozatok neked egy kis forró teát, egy jó korty rummal.

A tanár csöngetett, amire bejött a házvezetőnője. – Istenem, – szólt az ajtóból, – hiszen az urak még sötétben ülnek.

Meggyújtotta a lámpát, aztán köténye zsebéből elővette az estilapot és azt odanyújtotta a professzornak. Ez azalatt, amíg a teát megrendelte, szétteregette az összehajtott lapot és átfutotta az első oldalt. Fölkiáltott: – Szent Isten – szegény Bechnerem.

Ez ijedten felugrott és oda lépett a tanárhoz, aki már bánta, hogy ilyen váratlanul figyelmeztette barátját egy szerencsétlen hírre. De most már késő volt a hibát jóvátenni. Tűrnie kellett, hogy a gondnok kivegye kezéből az újságot. Rámeresztette tekintetét a nagy címbetűkre és lassan hátrálva, visszaesett székébe. Úgyszólván betűznie kellett, hogy elolvassa:

Azután következett egy hosszú leírás, hogyan jelent meg a főhadnagy az osztrák-magyar csapatok fölött, látszólag elvesztvén uralmát gépe fölött. A cikk vége azt mondta:

Az öreg úr melle zakatolt, a szíve pedig dobogott, mintha meg akarna repedni. Kiejtette kezéből a lapot. Szemei lezárultak. A tanár látta, hogy barátja mély ájulásba esett. A házvezetőnő jeget, konyakot, hideg borogatást hozott. Ketten fogták a holttá vált embert és lefektették a bőrpamlagra. A tanár hamar kigombolta az eszméletlen ember mellényét, szétnyitotta ingét és boldog volt, hogy szívverését érezte. De azért sokáig tartott, amíg a gondnok a gyöngéd, gondos ápolás hatása alatt magához tért és tágra nyitott szemekkel, mit sem tudva a történtekről, körülbámult a szobában. Végre teljesen visszatért öntudata. Nagynehezen fölkelt és a tanárra támaszkodva visszament székéhez.

– Kedves, jó, öreg barátom, – szólt most a professzor, – súlyos csapást mért rád a háború. De hát így kell lenni. A hazának szüksége van minden fiára. Mindnyájunk létéről van szó. És mindenki, aki életével fizeti meg elkövetkező győzelmünket, még évszázadok multán is élni fog a haza hálás emlékezetében. Itt bizony elmerül az egyes ember az összességben és egyik sem számít többet, mint a másik. Ez kell, hogy megvigasztaljon, édes öregem. De azonfelül megvan még az a reményed, hogy Istvánod nem esett el, hanem csak orosz fogságba került.

A gondnok fejét rázta.

– Méltányolom vigasztaló szavaidat, de nincs visszhangjuk lelkemben. Talán később, ha kissé megnyugodtam. Most kérlek, légy szíves, hozass nekem egy kocsit. Haza kell mennem. Mert ott vár rám, az ő menyasszonya – az én lányom.

Kínnal beszélt, könnyek fojtogatták, amint folytatta – és az én szegény, édes feleségem…

Aztán kiment a szobából, sírva. A tanár elkísérte. Nem akarta most magára hagyni. Vele szállt be a kocsiba. Ott a gondnok hirtelen megszorította barátjának karját:

– Uram Isten! És az ő szegény, szegény anyja. Hogyan fogja ezt elviselni?

A tanár némán kinézett a kocsi ablakán. El kellett fordítania tekintetét barátjának fájdalmasan feldúlt arcáról, hogy őt magát is el ne fogja a gyengeség. Odakinn a nagyváros néptömege zajlott a fényesen megvilágított kávéházak előtt, meg-megállt a sokaság a pompás üzletek ragyogó kirakatainál, nevetgélve, trécselve járkáltak az emberek, mintha béke lenne és mintha a halál kegyetlen keze nem ragadna ki magának minden percben ezernyi áldozatot a legszebbek, a legifjabbak, a legreményteljesebbek közül.

Itt, a rideg Bécsben ugyanaz a világ volt, mint máskor, azelőtt. Itt nevettek, tréfálkoztak az emberek… Amott pedig elvéreztek azokért, akik itt fecsegve szórakoztak… Akik pedig fekete gyászfátyoluk alatt siratták elesetteiket, azok odahaza búsultak, keserűséggel eltelve e hangos világ ellen. Nem tudták belátni, hogy ez a forrón lüktető élet az ország egészséges életerejének megnyilatkozása.

A kocsi megállt és a házmester, aki kinyitotta ajtaját, tudta már, hogy miről van szó:

– A mi szegény főhadnagy urunk.

– Hallgasson – szólt a tanár és föltámogatta barátját a lépcsőn.

Mikor beértek a lakásba, a professzor nagyon szerette volna, ha csendes dolgozószobájában marad. Milyen siralom! István anyja félóra óta itt volt látogatóban. Itt a két másik nővel együtt érte őt is a rettenetes hír. Együtt olvasták az estilapot. A két idősebb asszony oda volt fájdalmában. És Hedvig ott ült az asztal előtt, mintha megkövesült volna. Sápadt arcát szótlanul fordította a belépő urak felé. Keze folytonosan az asztal síma lapját surolta, mintha ott ráncokat egyengetne. Ez volt rettenetes lelki megrázkódtatásának egyetlen megnyilatkozása.

A gondnok tanácstalanul nézett feleségére és István anyjára, akik egymást átkarolták, mintha egyik a másikat megtámogathatná, megvédelmezhetné. Azután barátjával bement a szobájába, feltárta az összes ablakokat, mert úgy érezte, hogy meg kell fulladnia és így szólt a tanárhoz:

– Köszönöm, kedves öregem, és kérlek, menj most megint haza. Nem jó itt ebben a gyászházban.

VIII.

A marseillei kikötőben veszteglő bolgár torpedózúzó legénysége ugyancsak rossz kedvében volt, mert a délutánra kért kimenőt megtagadták tőle. Többnyire macedónokból állt az olasz hajó személyzete. Tüzes fiúk, akik még a tisztjeikkel szemben sem nagyon fékezték vérmérsékletüket. Ebben az esetben azonban dühük kivételesen nem a feljebbvalók ellen szórt szitkokban tört utat magának, hanem az ellen az átkozott ánglius ellen irányult, aki ma délelőtt olyan nagyképűen gőzölgött be a kikötőbe, mintha azt akarta volna mondani, hogy: No ti ugyan meg nem éritek a zászlótisztelgést.

Az angol hajó a bolgár hadinaszádtól nem messze vetett horgonyt, úgy hogy a bolgár legénység szemmeltarthatta az angol fedélzet sürgését-forgását. Ott is álltak mind a jobbfedélzet párkányán, cigarettáztak, bagóztak és tengerészmódra hegyeseket köpködtek a víz tükrére. A szemeik pedig szikrákat szórtak a dühtől az ángliusra, mely megfosztotta őket a kimenő szórakozásától.

A kapitány ismerte embereit. Jól tudta, hogy ott a szárazföldön, összekerülve a fennhéjázó angol matrózokkal, nagyon könnyen belekeverednek egy kis parázs veszekedésbe. És ebben a bolond háborús időben jónak látta elkerülni minden olyan incidenst, melyet esetleg súlyos politikai ügynek sem lenne nehéz felfujni. Mert azzal tisztában volt, hogy az ő macedón tengerészei ki nem állhatják az angolokat.

»Bulwark« volt az angol páncélos cirkáló neve. Hatalmas alkotmány volt, vasból és acélból készült. Szürkésfekete színben meredt ki az opálkék habok közül. Összes lőrései föltárták a torkukat, páncéltornyának hosszú ágyúcsövei pedig úgy álltak ki az elülső páncéltetőzet fölött, mint egy özönvízelőtti szörnyeteg agyarai.

Az angol hajó kimenősei csakhamar megtöltötték a nagy legénységi bárkákat, melyeket egy kis gőzkomp kivontatott a kikötő mólójára. A páncélos két motoros naszádja pedig ugyanekkor a szabadságolt tiszteket vitte ki a szárazföldre. Többnyire fiatal emberek, csak egynéhány idősebb tiszt volt köztük. Az utóbbiak közt a páncélos első tisztje, sir William Robertson, akit »öreg tengeri véreb«-nek neveztek – titokban. Ott állt a naszád fedélzetén, széles tengerészvállait nekitámasztotta a kis hajócska kormányosi kajütjének, tengerészmódra szétterpesztette lábait és erősen pöfékelt a tipikus angol shagpipából. Ősz körszakálla a mellét verte, arcára éles, mély barázdákat vont a sósvíz és az idő. Bajtársai közt csöppet sem volt népszerű. Szófukar, magábazárkózott, nőtlen és látszólag család nélküli ember létére úgy látszott, hogy csak a szolgálat kedvéért él. A fiatal kadétek, a middik, akik először kerültek szolgálatközben a keze alá, jobban féltek tőle, mint a kapitánytól. Megegzecíroztatta őket, amíg rajtuk tapadt az ing és testük felmondta a szolgálatot. Senkit sem kezelt keztyűs kézzel. Önmagát legkevésbé. Szabad óráit látszólag nem kedvezménynek nézte, hanem büntetésnek. Ilyenkor legszívesebben mások helyettesítésére vállalkozott és ez volt az egyetlen pont, melyet bajtársai kedvük szerint valónak találtak. Ma azonban, mikor a harmadik tiszt, aki fedélzeti őrségre volt beosztva, helyettesítésre kérte, megtagadta a kérelem teljesítését és kiment a szárazföldre.

Őtőle ez tulajdonképen furcsaság volt, mely feltünést kelthetett volna. Mert Robertson ugyancsak ritkán hagyta el a páncélost. Rajta élt, mióta azt vízrebocsátották. Ismerte minden zugát. És nemcsak első tisztje volt, de úgyszólván össze volt nőve vele. Róla, magánkörülményeiről nem sokat tudtak az emberek. Még a kapitány őlordsága is csak vajmi keveset tudott volna róla mondani. Születése szerint állitólag amerikai volt és huszonnégy év előtt az amerikai kereskedelmi tengerészettől lépett át az angol haditengerészet szolgálatába. Afrikában, Egyiptomban, Indiában és Kínában tanusított vitézségét számos kitüntetés és érdemrend bizonyította. Ezeket azonban a különös ember ott hevertette kajütje asztalának nyitott fiókjában, mint valami értéktelen cicomát és ha a szolgálatára rendelt matróz olykor meg nem tisztogatta volna őket, a gazdája felől rozsda marhatta volna valamennyit.

A naszád orra beleütközött a kikötő falába és a tisztek beszélgetve, nevetve, tréfálkozva partra szálltak. Kettős, hármas csoportokba verődtek össze mind, csak Robertson ment, zsebretett kezekkel, az óceánon felnövekedett tengerész himbáló lépteivel, egymaga be a kikötővárosba. Tiszttársai, ha mellette elmentek, hirtelen abbahagyták a beszélgetést, némán köszöntötték és örültek, ha elkerültek mellőle. Mert az öreg, nézetük szerint, ma megint nagyon veszedelmes kedvében volt. Ilyenkor a rangban alatta álló, fiatalabb tisztekkel szemben hamar kéznél volt nála egy-egy vaskos gorombaság.

Francia tengerésztisztek bemutatkoztak a szövetséges bajtársaknak és rendelkezésükre bocsátották magukat, hogy megmutassák nekik Marseillet. Valamennyi köszönettel vette a szíves ajánlkozást, csak sir Robertson, a »tengeri véreb« utasította vissza. Mikor a franciák barátságos üdvözléssel hozzá közeledtek, dünnyögött valamit a bemutatkozásra, értelmetlenül rájuk nézett, aztán zsebben tartott kezekkel, jó szélesen, hegyesen széttárta könyökeit és szó nélkül ment tovább. Azok elcsodálkozva néztek utána és nem tudták, mire magyarázzák viselkedését. De a páncélosnak egy utána jövő fiatal tisztcsoporja, megfigyelvén a jelenetet, nevetve megmagyarázta a francia bajtársaknak:

– Jó lesz elmenni a mi nagy toronyágyúnk lőtávolából. Ez a vén tengeri véreb nekimegy mindenkinek, aki útját állja.

Sir Robertson nyilván ismerte Marseillet. A kikötőtől, anélkül hogy valakit megkérdezett volna, egyenesen bement a város közepébe. Amikor jobbfedélzet irányában egy nagyobb kávéházra akadt, betért oda. Egy kancsó bort és cigarettát rendelt a pincérnél. Ujságokat is kért. A legújabb angol és francia lapokat. Beléjük temetkezett és olvasott. Megkezdte a szövetséges seregek yperni és reimsi győzelmeiről szóló híreken. Hogy ott már megint elfogtak tízezer németet. Aztán az oroszokról olvasott. Azok már nincsenek messze Budapesttől és Bécstől. Egész Sziléziát is megszállták már. A kozák járőrök Berlint nyugtalanítják. Személyi hírek is akadtak. Vilmos császárról és a német tábornokokról. Hajmeresztő dolgok. Végül pedig, a »Legújabb«-ban, az az örömhír, hogy Berlinben kitört a forradalom.

Különösen a »Daily Mail« tudott erről a forradalomról csodákat mesélni, míg a »Times«, hogy ő se legyen külön szenzáció nélkül, a bécsiek rettenetes rémületéről újságolt és arról, hogy a magyar és az osztrák fővárosokat hogyan erősítik meg lázas igyekezettel egy utolsó kétségbeesett ellentállás kísérletére.

Hoztak ezek a lapok tengerészeti ujdonságokat is. Így a Falkland szigetek mellett vívott ütközetről, ahol megsemmisült egy egész német hajóraj. És egy másik tengeri csatáról, mely Helgoland mellett folyt le. Miután Robertson arcának mindig haragos, dühös volt a kifejezése, senki sem csodálkozhatott rajta, hogy ezeknek a híreknek olvasása közben sem vágott barátságos ábrázatot.

Ekkor a bolgár hajónak néhány szabadságolt tisztje is bevetődött ugyanebbe a kávéházba. Ők is lapokat kértek a boruk mellé. Belenéztek a »Times«, a »Daily Mail«, a »Figaro« és a »Matin« hasábjaiba. Egyikük fenhangon felolvasta a cikkeket, a többi pedig, különösen a legrettenetesebb esetek leírásánál, hangosan felkacagott. Kezdett a dolog feltűnő lenni. Annyira, hogy az egyik tiszt, tekintettel a szomszédos asztalnál ülő magasabb rangú angol tengerészre, mérsékletre intette társait.

A bolgárok nyilván azt hitték, hogy sir Robertson nem érti meg őket. Ez azonban a tengeri szolgálat sok évének során sok nyelvet elsajátított és épen úgy tudott bolgárul, mint olaszul, franciául vagy angolul. Sőt, ha épen kellett, egynéhány néger nyelven, esetleg még japánul és kínaiul és meg tudta értetni magát, ő tehát megértette, mikor az egyik tiszt így szólt a többiekhez:

– No, pajtások, majd ha végeztetek az angol és francia hazugságok egész szemétdombjával, akkor felolvasom nektek az igazságot, úgy ahogy azokban a német lapokban áll, melyeket épen most vettem át a postán.

– Halljuk, halljuk, – kiáltott a többi – kezdd el mindjárt. De ne nagyon hangosan olvasd.

Az angol és francia lapok azonnal eltűntek, a bolgár tiszt felbontotta a mellette lévő székre helyezett vaskos csomagját és kivett belőle egy német újságot. Félhangon olvasta a háborús híreket. Háttal ült sir Robertson felé, aki olyan sűrűn fujta a pipájából a füstöt, hogy egész ködfelhőbe burkoltan ült helyén. Úgy látszott, mintha egy szót sem értene a felolvasásból, tényleg azonban megfeszített figyelemmel leste a szavakat. Végighallgatta, hogy mit jelent a német legfelsőbb hadvezetőség és az osztrák-magyar vezérkar a harcterekről.

Az ördögbe is… hiszen ez pont az ellenkezője volt mindannak, amit épen most a francia és az angol lapokban olvasott. Hiszen itt világosan hallotta, amint a német hadvezetőség közzéteszi, hogy Németország immár 500.000 orosz foglyot őriz és hogy a muszkákat épen a napokban érte Lodznál igen súlyos vereség. Mennyire elcsodálkoztak volna a bolgárok, ha történetesen megértik azt a magyar szót, melyet az angol tiszt az orosz vereség hallatára a fogai közt szétmorzsolt: Rajta!

Azután elővette a bolgár tiszt a hazai lapjait, melyeknek tudósítói ugyancsak megerősítették a német újságok jelentéseit.

– Pincér, – szólalt meg az angol, – hozzon nekem még bort.

Szolgálatkészen sietett a francia pincér eleget tenni az angol tengerész óhajának.

– Pajtások, – szólt a bolgár, – most még egy külön csemege. Egy bécsi bulevárdlap belekeveredett a csomagomba. Hallgassátok meg, van valami szenzációja.

– Halljuk, halljuk – hangzott karban.

– Terringettét, ha az ember ebben résztvehetne.

– Ez az átkozott semlegesség.

Az angol egyszerre nem fért meg a székén, vagy talán az ablak mellé akart kerülni, szóval olyan helyre ült, mely közelebb esett a bolgárok asztalához. Előtte állt a bor, a teletöltött poharat egy hajtásra kiürítette. Azután cigarettára gyújtott. Ez olyan fényűzés volt, melyet csak szárazföldön engedett meg magának. A fedélzeten mindig csak a közönséges, kurtaszárú shagpipát szorongatta a fogai közt, akár odalenn a gépházban az utolsó szénlapátoló.

A bolgár tiszt belekezdett az olvasásba.

És következett a részletes leírás, a 2000 méternyi magasságban lefolytatott küzdelem, a szerencsés megérkezés Przemyslbe. A tudósítás erősen hathatott a tengerésztisztre, mert csak úgy csurgott homlokáról a verejték.

– Hogy hívják azt a derék legényt? – kérdi valamelyik.

– Bizony hogy hívják, ezt a nevet meg kell jegyezni.

– Arnóti… Arnóti István!

– Mennyi idős?

– Itt van a képe is. Huszonkilenc éves. Nagyszerű ember. Gyerekek, fizetek egy üveg pezsgőt. Megisszuk ennek az Arnóti Istvánnak az egészségére.

Az angol tiszt vadul szívta cigarettáját. Majd eldobta és a borlap után nyúlt. A szomszéd asztalnál tényleg pezsgőt rendeltek. Mikor töltve voltak a poharak, a legidősebb újra megintette társait.

– Bajtársak, francia kikötőben vagyunk. Ne nagyon eresszük ki a hangunkat.

– De bizony, – kiáltott egy másik, – bolgár tisztek vagyunk. Talán jogunkban áll a véleményünket fennhangon nyilvánítani.

Magasra emelték a poharaikat és ugyanekkor, de mégis úgy, hogy a másik asztalon nem látták, ugyanezt cselekedte a vén tengeri véreb is… Az idősebb bajtárs figyelmeztetése mellett is hangosan, lelkesen hangzott a felköszöntő!

– Bajtársak… a hős magyar tiszttárs… Arnóti István repülőhadnagy… éljen!

– Éljen! – hangzott vissza és »ex« kiürültek a poharak.

A szomszéd asztalnál az angol is ivott; azután letette a poharat és kezével végigtörülte a szemeit. Titokzatos nedvességtől ragyogtak. Talán a szokatlan francia cigaretta füstje marta őket.

A bolgárok most képeslapokat, tintát, tollat kértek. Írni akartak Arnóti Istvánnak, hadd tudja meg, hogy még ellenséges földön is megemlékeztek róla.

– De itt nem dobjuk be a levelezőlapot – szólt az egyik.

– Nem, – felelt a másik, – itt lefoglalják. Hazavisszük Dedeagacsba. Onnan egyenesen eljut hozzá.

Még javában írtak, amikor egyszerre csak, mint egy sötét árnyék, asztaluk mellett állt az angol tiszt, udvariasan köszönt és valamennyinek, csodálkozására anyanyelvükön szólt hozzájuk:

– Uraim, bocsássák meg, ha zavarom önöket. Kérni akarom önöket, hogy egy bécsi lapot legyenek szivesek átengedni. Nagyon érdekeltek azok a hírek, melyeket önök most felolvastak.

Egy pillanatig ugyancsak elbámulva néztek reá és egyik sem tudta, mit feleljen neki. Végre megszólalt a legidősebb:

– Tisztelt bajtárs úr, ha önnek ez az újság örömére szolgál, én nem kevésbbé örülök, hogy szolgálhatok vele.

Ez tulajdonképen ugratás volt. Mert ugyan mért szolgálnának német-osztrák-magyar győzelmi hírek egy ángliusnak örömére. Talán inkább ellenkezőleg. De az angol így szólt:

– Engem különösen annak a repülőhadnagynak a hőstette érdekel. Azt a lapot kérném tehát.

– Tessék.

– Köszönöm szépen.

És most sir Robertson ott ült megint asztalánál, előtte a bécsi lap. Olvasta a cikket és azután nézegette a repülőhadnagy képét, mely fénykép után volt klisírozva. Hogy átalakította ez a kép az öreg »véreb«-et. Lágyak, kedvesek lettek az arcvonásai, szemeiből csupa mélységes jóság ragyogott, durva keze pedig becézve simogatta a képet. Bozontos, ősz szakálla alatt gügyögve, édesgetve ejtett különös szavakat.

– Én kis kölyköm… édes, édes fiacskám… Istenem… ha ezt egyszer mondhatnám neked!… Te, mindenem, és te… nem is tudsz felőlem. Bátor lettél vitéz. Hős vagy. Az Arnóthyak büszke vére. És én Istenem, a nemességtől megfosztottak… drága, nemes fiam. Oh, nagy Isten, ha segíteni tudnék rajtad… És a király szolgálatában állsz. Így jó, fiam. A király… a király…

Nem jutott tovább. Szeme elhomályosult, mintha sóködből fátyolt font volna eléje az oceán. Mennyire égette valami. Hogyan rágódott a szivén. Megragadta a vihar, egy forgószél és elfulladt tőle a lélegzete. Hirtelen megelevenedett előtte életének szfinxje és feléje nyújtotta oroszlánkarmait, hogy megragadja és szétzúzza kőszivén.

A bolgár tisztek fizettek és menni készültek. Odanéztek az angolhoz, aki szorosan a szeme elé tartotta a lapot. Ne lássa senki mélységes lesujtottságot. Mint tehetetlen hajóroncs kavargott az örvényben. Körülötte sziklák, hullámok alatta, fölötte. A bolgárok ott hagyták az ujságot. Számukra értéktelen volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő azon gondolkozik, miképen tarthatná meg azt a lapot. Azt a drága lapot, melyet Isten maga küldött neki. Azt a lapot, mely hírt hozott neki szíve véréről, aki az övé volt és akit még sem ismert és akit nem is fog ismerni sohasem.

Mikor odakint álltak a kávéház tükörablaka előtt, még egyszer kiváncsian visszatekintettek az öreg angol tengerésztisztre, aki háttal feléjük, mozdulatlanul ült az újság mögött.

– Hallod-e, – szólt az egyik tiszt, – ez az ánglius úgy megijedt az igazságtól, hogy úgy járt, mint Lót felesége.

Azután nevetve mentek tovább, hogy élvezzék a szép napot.

Sir Robertson még majdnem egy óra hosszat ült a kávéházban. Miután a bolgárok elmentek, összehajtogatta az újságot és mint valami kincset, úgy tette el legbelsőbb mellzsebébe. Azután tovább ment a városba. Mint egy kormányát vesztett hajó, ingadozott a tömegen keresztül. Mindenki óvakodott a szélesvállú, mogorvaképű emberrel érintkezésbe jutni. Ittasnak nézték, aki veszekedő kedvében van. Végigcsatangolt a kikötőn és egy külső móló felé vette irányát. Ott, szemmel a tenger felé, leült egy kőfalra. A tenger ma halk danával mosta a kikötő dacos falait és mit sem árult el a habjaiban szunnyadozó rettenetes erőből. Ez az olajsíma víztükör sehogyan sem illett a benne dúló hangulathoz. Mert őbenne megsemmisítő fenyegetéseket kavargatott az életnek vadul kitört viharja. Hirtelen arra fordult ültőhelyében, amerre az angol páncélhajó horgonyzott. Szélesen, dacosan állt az ott a kikötő előtt. Az angol hatalomnak, az angol tengeri uralomnak büszke képe. Hencegően, öntelten, mint aki senki másnak át nem adná helyét.

»Fft!« hegyeset köpött a hajóóriás felé. Neki ugyan nem imponált Anglia hatalma, ereje. Hiszen ő is egy része volt annak. Védve jó vastag páncéllemezek és jó öblös toronyágyúk által.

Goddam! Felkacagott. Ha ezek odaát tudnák, hogy az ő hajójuk fedélzetén ki tölti be az első tiszt hatáskörét. Feldiszítenék vele az árbocot. De, inkább tartották volna őlordságát németnek, inkább őt fosztották volna meg parancsnoki rangjától, minthogy valaki sir Robertson vérbeli angolságában kételkedett volna.

Behúnyta szemeit és végigtekintett régmult esztendőkön. Egy régi jelenet: Bécsben. Vágtató fiákeren egy menekülő katonatiszt… Egy kitaszított, aki mint őrült rohan világgá. Sokszor készül életének végét vetni. De egy megmagyarázhatatlan hatalom mindig visszatarja.

Olasz hajón, mint fedélközi utas érkezett Amerikába. Mint fedélközi utas, bár közel 9000 korona volt a zsebében. 9000 korona ördög pénze! Nem mert ehhez a pénzhez hozzányúlni. New-Yorkban első dolga volt ezt az összeget egy bankba vinní. Ott keresztelte el önmagát William Robertsonnak. Csak úgy találomra. Talán valahol olvasta ezt a nevet.

Azután ott állt az óriási városban néhány centtel a zsebében, lerongyolódott ruhában, munkát keresve. Semmi sem emlékeztetett rajta többé arra az előkelő megjelenésre, mely nemrég még annyira lénye volt.

Keserű harag fogta el minden fényűzés, minden hiúság, az életnek minden kényelme ellen. Rongyos külseje szinte jól esett neki. Uj, más embernek érezte magát így. Nem akart többé semmit sem tudni Arnóthy Ferenc gróf századosról, akit ő maga temetett el mindörökre. Az az ember meghalt és annak a másiknak, aki a helyét elfoglalta, semmi köze sem volt hozzá.

Egy büdös, piszkos osztrigahalász fedélzetén talált foglalkozást. Komiszabb élet, mint a nagyváros utcáján kóborló gazdátlan, rühes kutyáé. Az ilyen hajó a világ minden sarkából, a leggazabb, legzüllöttebb egyénekből szedi össze személyzetét. Néhány hónap keserves munkája után, az első megkeresett dollárokkal zsebében, egy cethalász fogadta fel. Az élet itt sem sokat különbözött attól, melyet az osztrigáshajón folytatott. Csak a szag volt más: most halzsírtól és fókavértől bűzlött. Egy teljes esztendeig viaskodott a hideggel, az éhséggel és a jégzajlással. Azután halzsírral, fókahájjal megrakodva visszatért a hajó és ő újabb amerikai dollárokhoz jutott. Túlságos sokhoz a rongyéletre, melyet folytatni akart. Több mint száz dollárt megint a bankba vitt és növelte vele Robertson kontóját.

A hajóügynökök, akik a legénységet szerzik, most már kemény, kipróbált embernek ismerték, Így most már egy Buenos-Ayresbe menő kereskedelmi gőzös fedélzetére került. Volt ott szép lány, tüzes ital és sárgaláz. Számára nem termett egyik sem. Ép bőrrel került vissza. És most tengerészélete más-más gőzösökön elsodorta Japánba, Kínába. Majd Amerikába visszatérve egy amerikai ágyúnaszád fedélzetére jutott. Ott hasznát vehették az ilyen gyakorlatilag alaposan kiképzett tengerésznek, nem kutatták családját, papírjait, hanem tudása szerint értékelték az embert.

Öt év mulva főkormányosi rangban hagyta el a szolgálatot. Megkapta bizonyítványát az amerikai tengernagyi hivataltól. Ezzel igazolhatta, hogy az ohiói születésű Robertson Vilmos, főkormányos az amerikai ágyúnaszád fedélzetén, szolgálatát legteljesebb megelégedésre ellátván, az amerikai haditengerészetnél bármikor ismét fölvételre találhat.

Akkor, évek óta először, kivett egypár száz dollárt megtartott pénzéből, tisztességes polgári ruhát vásárolt és a második kajütben utazva áthajózott Angliába, Southamptonba. Találomra, mint akinek az élet úgy se más egy kis sétánál. Southamptonban a változatosság kedvéért belépett az angol tengerészethez és bizonyítványa alapján mindjárt tiszt lett egy csatahajón.

Harcok Afrikában, vad napok Indiában és Kínában… És ő, aki nem ismert veszélyt és önmagát nem kímélte soha, olyan nagy becsben állott vitézsége miatt, hogy előléptették és mikor a »Bulwark« vízrebocsáttatott, kinevezték a nagy hadihajó másodtisztjének. Pár év mulva első tiszt lett és ha kora véget nem vet a számadásnak, nemsokára parancsnoka lehetett egy angol hadihajónak.

Mindezek a képek mint egy kalandos, fantasztikus regény fejezetei vonultak végig lelki szemei előtt. Kereste a halált és ez gúnyos kacagással kímélte életét. Néha, mikor másoktól észrevétlenül, megragadta a honvágy és felmerült előtte szép, fiatal feleségének a képe… azé az asszonyé, akit olyan boldogtalanná tett, akkor legszívesebben sajátkezűleg megfojtotta volna magát. Olyankor semmit sem akart látni, semmiről sem akart hallani. De még mindig megszólalt benne az a belső hang, amelynek különös hatalma volt fölötte… és visszatartotta. És most… megtapogatta a kabátját, ott van-e még az az újság, ez a legbecsesebb kincs, mely számára teremhetett. Újra elővette. Itt kinn, az elhagyatott mólón letehette az álarcot. Mereven nézte fia képét. Azután hangosan felordított, úgy hogy a sirályok ijedten felrebbentek a vízről. Olyan volt a kiáltása, mint akit halálra sebeztek. És addig verte ökleivel a gránitfalakat, amíg tagadhatatlanul omlani kezdtek könyei.

Órákon át marcangolta a fájdalom. Gondolkozott, mi jót tehetne fiáért, akinek apja nem lehet soha. Akit még csak nem is láthat. Hiszen haza nem mehet soha, de… szemei rászegeződtek a szürke angol páncélhajóra és fürkésző tekintettel nyugodtak rajta.

Hirtelen megragadta egy gondolat. Egy gigászi tett gondolata. Felugrott, a lapot visszatette zsebébe és ment a város felé.

Mikor estebédre megjelent a »Bulwark« tiszti étkezőjében, a régi, változatlan volt és semmi el nem árulta rajta az átélt rettenetes órákat.

Csak a middik, a kadétok, akik máskor úgy féltek tőle, mint az ördögtől, ma nagyon csodálkoztak első tisztükön. Ma egészen különös, szokatlan, valósággal szelíd módon szórakozott azokkal a fiatal angolokkal, akik itt a páncélos fedélzetén készültek tiszteknek. Nem tudták a dolgot mire vélni. Bizalmasan megveregette a vállukat, megsimogatta a legfiatalabbnak síma, szőke haját és elnézett minden, a fedélzeten szigorúan tilos csínytevést. A fiúk tisztában voltak vele, hogy sir Robertsonnal valami különös dolognak kellett történni.

Este bezárkózott kajütjébe és két hosszú levelet írt. Mielőtt lezárta őket, mindenféle okiratokat mellékelt az íráshoz. Aztán mind a két levelet betette egy nagy borítékba, melyet a bécsi amerikai nagykövetséghez címezett.

Másnap délelőtt megint partrament és fölkereste az ottani amerikai konzult. Ennek átadta a levelet és a konzul becsületszavára megfogadta, hogy semleges országokon keresztül a legrövidebb úton eljuttatja azt Bécsbe.

És ezzel sir Robertson elérte, amit akart.

IX.

Arnóti István az ablakhoz lépett és óvatosan kitekintett. Neki persze az volt a nézete, hogy kozákok vannak ott az ajtó előtt. Azok dörömbölnek karddal, csizmasarokkal, hogy a gyermekek felsikítanak tőle, az asszony imádkozik, a paraszt pedig tanácstalanul néz a vendégére. Ez mindenesetre készen tartotta a browningot. Arról volt szó, hogy lehetőleg drágán adja az életét. Valamit súgott a parasztnak, aki erre az ajtóhoz ment és kikiáltott:

– Ne csapjatok olyan lármát. Csak felöltözöm.

És erre – Arnóti István szíve feldobogott az örömtől – németül válaszolt odakinn egy parancsoló hang:

– De csak sebesen. Semmi kedvem itt gyökeret verni. Csak felvilágosítást kérünk. Nyisd ki szaporán.

Ekkor Arnóti István maga rántotta félre a reteszt. A holdfényben szürke egyenruhás katonákat látott. Lándzsáikon fekete-fehér zászlócskákat lengetett a szél. A háttérben lóháton volt látható még egy csapat, ez őrizte azoknak a lovát is, akik leszálltak.

Egy tiszt állt Arnóti István előtt. Egymásra néztek és a tiszt nem tudta, minek nézze a paraszt mellett álló különös alakot.

De Arnóti István felkiáltott:

– Isten hozta, német bajtárs. Önöket az ég küldte ide.

– No, nem épen, – nevetett a porosz tiszt, – talán inkább Hindenburg. Összekötő őrjárat volnánk. Igyekszünk érintkezést találni a szövetségesekkel. Vannak-e kozákok erre?

– Voltak… odaát, két mérföldnyire. Meg is kergettek ott, amikor baj érte a repülőgépem motorját. Pont köztük kellett leszállnom. Engedje meg, bajtárs uram, hogy bemutatkozzam: Arnóti István főhadnagy, a császári és királyi osztrák-magyar közöshadsereg repülőosztagától, a király Őfelségének személyes szolgálatában.

A német tisztelgett és ugyancsak bemutatkozott:

– Hohenfels Kurt kapitány, a kilences dzsidásoktól.

Azután odaszólt a parasztnak:

– Tud-e az embereimnek valami meleget főzni? Kávét vagy teát? Huszonnégy óra óta vagyunk nyeregben és egy falatot sem ettünk.

A paraszt a feleségéhez sietett, hogy teljesítsék az óhajt. A kapitány kiadta altisztjének a szükséges biztonsági rendelkezéseket. Ez leszállást vezényelt és kiállította az őrszemeket.

– Teringettét, milyen rossz itt a levegő, – szólt a kapitány, mikor Arnóti oldalán belépett a szobába, – inkább azt ajánlanám, hogy a főhadnagy úr öltözködjék fel melegen és üljünk le odakinn a ház előtt.

– Amint parancsolja, kapitány úr.

A kapitány csak most vette észre, hogy Arnótinak, aki még nem ért rá kabátot felvenni, megsebesült a balkarja. Sajnálkozását fejezte ki ezen és mint jó bajtárs, segítségére volt az öltözködésnél. A szigetről magával hozott egyenruháját vette fel. Azután kinn álltak együtt a holdfényben. Arnóti István elbeszélte a szövetséges bajtársnak balszerencséjét és azt, hogy neki minden áron vissza kell jutnia az osztrák-magyar frontra.

– Ezt akarjuk mi is és pedig még ma éjjel – felelt a kapitány. – Nézetem szerint az oroszok odaát egészen a tópartig állnak és frontjuk követi a part ívét. A tó a hátuk mögött van és mi itt a tó mögött, mintha üres térben állnánk, teljesen fedve vagyunk. Ez az oka annak is, hogy ez a parasztviskó még mindig sértetlenül áll. Félreesik az orosz arcvonaltól. Balfelé odaát és a tónak egész szemközti partján az oroszok tanyáznak. Az ő frontjuk azonban mindjárt a tó mögött jobbfelé, amerre mi igyekszünk, félkörben elkanyarodik északnak. Most csak azt remélem, hogy teljes vágtatásban sikerül keresztültörnünk az orosz vonalakon. Akkor elértük, amit akartunk. Az orosz urak pedig tudni fogják, hogy jó lesz egykettőre megint egy csomó kilométert hátrálni, mert holnap reggel itt már a hátukba kap egynéhány német zászlóalj. Ha ön jó lovas, főhadnagy úr, hát odakinn áll két elesett emberem felnyergelt lova. Az egyik rendelkezésére áll. Hanem tudnia kell lovagolni.

– Tudok, kapitány úr.

– No jó. Hiszen, ami azt illeti, ebben a pillanatban alkalmasabb lenne az ön külön fegyverneme. És egy kicsit biztosabb. Amit mi tervezünk, ahhoz jobb repülni tudni, mint lovagolni.

A kávé elkészült és a kapitány meghagyta az altisztnek, hogy a legénységet lássa el. Mindegyik elővette a nyereg zsebéből az ivósajkáját, aztán sorba elvonultak az üst mellett, melyből a parasztasszony kávét töltött mindegyiknek.

– Igyatok, fiúk, – szólt a kapitány, – hogy átmelegedjetek. Hideg az éjszaka. De csak lenne még hidegebb. Legjobb volna, ha csonttá fagyna a föld, hogy ezek a muzsikok ne tudják magukat belapátolni a földturásaikba. Akkor aztán majd ellátjuk őket. Utálatos harcmodor ez. Az ember nem jut tovább. No, és még hozzá ebben az időben, ezek az utak. Hogy néznek ki a szegény lovak. Isten legyen nekik irgalmas. Fülig piszokba, sárba vannak burkolva.

– Igenis, kapitány úr – szólt az altiszt. – Ezeket a lovakat már meg sem lehet tisztítani. Kapitány úrnak szemet kell húnynia miattuk. Hiszen az emberek nem tehetnek róla. Alig van idejük az állatokat megetetni, megitatni. Majd ha otthon leszünk, megint minden másként lesz és megszűnik ez a disznó gazdálkodás.

A kapitány nevetett:

– Igaza van. Majd ha otthon leszünk. No még egy kis időbe beletelik. Ezek a muszkák… ha az ember tizet agyonver, huszat elfog, rögtön előtoppan másik hatvan. Olyan szaporák ezek, mint a nyulak. Hanem azért majd csak elsózzuk a levesüket. Készen vagytok, fiúk?

– Parancsára igenis, kapitány úr.

– Hát akkor fel a tevékre! A főhadnagy úrnak adjátok oda azt a pejkancát, a Walhallát. És alaposan szedjétek össze a csontjaitokat, mert keresztül vágtatunk a muszkák lövészárkain. Üssetek és lőjjetek le a bitangokból amennyit csak tudtok. De valahogy ott ne marasztaltassátok magatokat, mert lefagy az orrotok Szibériában. No, rajta!

Arnóti István még pénzt adott a parasztnak, azután ő is nyeregbe pattant.

A lovak egymás nyomában jártak. Lehetőleg közvetlenül a tó partján, mert odébb az idelátszó országút nyüzsgött az orosz kocsioszlopoktól és gyalogsági tömegektől, melyek lassacskán nyomultak előre.

A kapitány volt az élen. Utána Arnóti István lovagolt. A fenyveserdő védelmében a kapitány elővette a látcsövét és figyelte az oroszok összekötő útját. Zavarosan idehangzott onnan a kocsik és katonák zaja. Túldübörögte a legfeljebb két mérföldnyire levő arcvonalon álló ágyúk gigantikus dobpergése.

Mikor a fenyveserdőn áthaladtak, jobbfelől látták az orosz ágyúk vörös felvillanását, míg mellettük lecsaptak az osztrák-magyar tüzérség gránátjai és srapneljei, feltúrva a szántást.

Vakmerő vállalkozás volt az, amire ez az őrjárat készült. De Arnóti István tudta, hogy a Hindenburg-hadseregnél nem volt semmi, amit ne tudtak volna megcsinálni, hogyha akarták.

Néhány pillanatig megálltak, még a dzsidások az erdő szélén, az éjsötét lombok védelméből látták maguk előtt a lángvörös mennyboltozatot. Itt-ott rakéták szálltak fel, ragyogó, ezüstös csillagesőt hullattak a földre, míg valamelyik osztrák-magyar fényszóró szélesen világító kísértetkarja szét nem oszlatta az egész tüzijátékot.

Ez a maga fénykévéjével belemarkolt az orosz hadállásokba és az orosz ütegek megkettőzött dühhel válaszoltak megjelenésére.

A kapitány látcsövével alaposan átkutatta az előtte fekvő területet és azután még egyszer szólt az embereihez:

– Nem szabad egyhamar megijednetek. Egészen lassan odalovagolunk a lövészárkokhoz és semmiféle kiáltásra nem válaszolunk. Hadd higyjék az oroszok, hogy hozzájuk tartozunk. Gyors felfedezéstől nem kell tartanunk. Nem sejtenek itt ellenséget. Ha pedig észreveszik, hogy hányadán vannak, hát ott látjátok a fényszórót, abba az irányba tartunk. Aki pedig élénkbe áll: csak a fejét! Most pedig Isten nevében, fiúk, rajta!

Az emberek beszélgetése elnémult. A cigaretták, pipák eltűntek. Csak a halk lódobogás, a kardhüvelyek csendülése és egy-egy lónak prüszkölése hallatszott.

A kapitány nem csalódott. Mikor megkerültek egy dombot, melyről egy orosz üteg szakadatlanul tüzet okádott az osztrák-magyar arcvonalra, néhány kozákszotnyával találták szemben magukat. Ott táboroztak ezek és egyáltalában nem törődtek az árnyakként előttük elsurranó dzsidásokkal.

Tábori tüzek nem égtek, hogy az ellenségnek el ne árulják az állásokat. Őrszemek sem voltak kiállítva, mert itt, a lövészárkok kellő közepén senki sem sejtett ellenséget.

Azután rombadőlt tanyák mellett vezetett el az útjuk. A szétroncsolt falak mögött, csak úgy a szabadban, még sátrak által sem védve, hevert az orosz gyalogság, nyilván rohamra készen. Ez volt a lövészárkokba vezényelt csapatok tartaléka és akkor kellett a harcba beleavatkoznia, ha vagy az övéi, vagy az ellenséges csapatok rohamra mennek. Arnóti István látta, amint a kapitány hirtelen hátrafordult a nyeregben és így szólt:

– A kakas csipje meg! Ott egy lovasőrjárat egyenesen nekünk tart. Vigyázzatok emberek!

De elmult ez a veszedelem is. Kozákok voltak. Apró lovaikon közvetlenül mellettük ügettek el és bizonyára azt hitték, hogy a kis csapat valamelyik előttük ismeretlen orosz lovasezredhez tartozik.

Hiúzszemekkel fürkészve az éjszaka félhomályát, a vakmerő lovasok végre elérték az első lövészárkot. Ott mindenki aludt. Az árok mentén lovagoltak addig, amíg áthidalásra akadtak. Ötszáz méterrel odébb volt a második lövészárok. Ott őrszemek álltak. Az egyik azt hitte buta fejével, hogy valami nagy dolgot csinál, ha megszólítja őket. Miután nem kapott választ, még tovább akarta magát kitüntetni és megállást vezényelt. Egyúttal a kapitánynak orra alá dugta fegyverét, úgy hogy a puska csöve lovának fejét fenyegette. A kapitány egy betanult muszka káromkodással felelt és kardjával kiütötte a fegyvert az ember kezéből. A puska leesett a kemény, köves talajra… Elsült… egy durranás – és felszabadult a pokol. Sürgött, forgott valamennyi, mint a megzavart hangyaboly lakói. Vaktában elsütögették puskáikat az éj sötétjébe. Ordítoztak és egy se tudta, miről van szó. Nem láttak semmit. Csak egynéhány lovas röpke árnyát látták elsuhanni.

Ezek az árnyak pedig most már nyúlt galoppban vágtattak az első lövészárok felé. Az orosz katonák itt is összevissza szaladgáltak. Hátrafelé bámultak. A lövöldözés miatt azt hitték, hogy ott támad az ellenség és hogy ők el vannak vágva az öveiktől.

Mielőtt még magukhoz térhettek volna a nagy ijedségből, egy tömeg nekik rohant az éjszakából. Karabélyok golyói fütyültek a füleik körül. Bömbölő hurrákiáltás dörgött a fülükbe. Akik szemben látták magukat a dzsidásokkal, azok eldobálták fegyvereiket, fejetlenül szétszaladtak és ezzel megbontották azoknak a rendjét is, akik védekezésre készültek. Mire összeszedelőztek, a hátborzongató, rettenetes kísértetjárás eltűnt az éjszakában.

Most azonban már megelevenedtek a dzsidások áttörte orosz vonalak. Jelzések hangzottak mindenfelől. A parancsnokok azt hitték, hogy rohamra indultak a magyar honvédek. Viszont az osztrák-magyar lövészárkokban is ijedten fegyvert ragadtak az elülső lövészárok legénységei. Ők természetesen azt hitték a lövöldözés hallatára, hogy egy orosz rohamtámadást kell fogadniok. Ekkor az őrszemek észrevették az idegen lovasokat, akik a kapitány parancsára most egészen lassan közeledtek.

Mi volt ez? Miért lovagolnak olyan lassan? Állj! Ki vagy?

A kapitány érkezett elsőnek az osztrák-magyar lövészárokhoz. Leszállt a lóról és kiáltott:

– Ne lőjetek, legények. Német bajtársak vagyunk. Keresztül jöttünk a muszkákon.

Már akkor osztrák és magyar tisztek is odaérkeztek és eleinte szótlanul megbámulták a lehetetlent, az összes orosz vonalakon keresztültört német dzsidáscsapatot.

Hanem aztán kitört az ujjongás. Ezernyi kéz nyujtott feléjük szivart, cigarettát, bort, ételt és a derék lovasok azt sem tudták, hová tegyék szövetséges bajtársaik bőkezű adományait.

Az orosz front pedig most megdühödve szikrázott. Lövészárkai szakadatlanul ontották a gyorstüzet. Ámbár a dombos terület jó fedezetet nyújtott a dzsidások lovainak, mégis egy kicsit kedélytelen kezdett lenni a tartózkodás az elülső lövészárkok előtt.

Félóráig maradtak. Megetették, megitatták a lovakat. Azután megint nyeregbe.

Arnóti István olyan boldog volt, hogy legszívesebben nyakába borult volna német tiszttársának. Hiszen ennek a huszárvágása nélkül még mindig ott ülne a galiciai parasztkunyhóban, azzal a biztató kilátással, hogy vagy agyonlövik, vagy elfogják az oroszok.

Reggelre megérkeztek a parancsnokság székhelyére és az a kis öreg tábornok, aki itt vezényelt, meghívta a német kapitányt és Arnóti István főhadnagyot reggelire. Orvost is hozott, aki megvizsgálta és újra bekötözte István sebét.

– Egy hét mulva jó lesz – mondta ez biztatólag. – Hanem a karját fel kell kötnie.

– Hála Istennek, – felelt Arnóti István, – féltem, hogy hosszabb ideig leszek szolgálatképtelen.

Azután rendelkezésére bocsátottak egy gépkocsit, mert neki lehető leggyorsabban kézbesíteni kellett a király írásait a főparancsnokságon. Oda pedig ötven-hatvan mérföld volt még az út. Délután megérkezett a főhadiszállásra és rögtön a főherceg elé vezették, akinek saját kezéhez kellett a király leveleit átszolgáltatnia. Kétórai várakozás után a főhercegi vacsoraasztalhoz rendelték. Ott jelentést kellett tennie megmeneküléséről és el kellett mondania a német dzsidásőrjárat vakmerő kalandját. Mikor végzett, a főherceg megtöltette a borospoharat, fölemelkedett és szólt:

– Az én kedves bajtársaim, a Hindenburg-hadsereg vitéz kapitánya és derék legénysége: éljenek!

És amíg odakinn a hatalmas ágyúk dübörögtek, rémes üvöltésük visszhangját eljuttatván a főherceg főhadiszállására is, zenebonájukba belekeveredett az ujjongó éljenzés, mely a főhadparancsnok asztaláról vitt szíves testvéri üdvözletet Hindenburg tábornagyhoz és hős dzsidásaihoz.