A püspök lelke

1. §.

A püspök csak az utolsó néhány esztendő óta tapasztalta magán ezeket az ideges és erkölcsi válságokat. Az olyan emberek közé tartozott, akik későn kezdenek kételkedni. Ami kételye szellemi fejlődésének során felmerült, az vagy nagyon gyenge volt, vagy pedig sikerült rá megfelelő választ találni, tehát meggyőződésében nem hagyott észrevehető nyomokat.

Most is úgy érezte, hogy kellemetlen közérzése inkább fizikai, mint szellemi természetű s hogy idegszerkezetének, vagy agyvelejének védőburka vékonyodott és gyengült meg, semminthogy új irányú gondolatok kezdtek volna ébredezni lelkében. Ezek a lelki kételyek eleinte nem is voltak igazi kételyek, inkább idegenszerű és eleinte ellenőrizhetetlen megrezzenései voltak intelligenciájának. Nevelése nagyon védett körülmények között történt. Egy tekintélyes paplaknak volt jó összeköttetésekkel bíró gyermeke. Egy háromtagú család egyetlen megmaradt utódjaként gondosan nevelték, ő pedig készségesen tanult. Könnyűnek és természetesnek tetszett neki, hogy a dolgok nagy részét adottaknak tekintse. Könnyen és szívesen fogadta el a világot olyannak, mint aminőnek találta, Istent pedig úgy, amint megismerte. Férfikoráig az élet úgy adódott számára, mint gyermekkorában a gondosan megmelegített és elkészített üveg. Nem kellett soha kérni, annyira természetszerű adomány volt.

A história különben a legtöbb püspöknél ezt mutatja, amióta egyáltalán püspökök vannak a világon.

A fejlődés, melynek folyamán a fiúkból püspökök lesznek, állandóan egyforma és csak kevés változást és zökkenést tüntet fel. Az egyházi életrajzok tanulmányozója azt kénytelen tapasztalni, hogy a korai hivatás divata mindenkor általános volt körükben. Csak nagyon kevésnek élettörténete nem árulja el a leendő püspököt már zsenge gyermekéveiben. How wakefieldi püspök már tizenegy éves kora előtt zsoltárokat szerzett, Benson érseknek pedig alig idősebb korában már kis kápolnája volt, melyben istentiszteleteket tartott és – kedvesen világi vonás a kisfiú részéről, – túlságosan kíváncsi nővére elől oltárát függönnyel takarta el. A püspöki méltóságra hivatottaknál ritkán fordul elő, hogy multjok annyira átnyúlik a külső világba, mint Lang yorki érseknél történt, aki mint ügyvéd kezdte pályafutását. A korai hivatás mindig általános volt a püspöki tapasztalatok terén. Benson érseknek az istentisztelet terén tett korai kísérletei az embert Becket Tamásra, a «gyermekpüspök»-re és szent Athanáznak gyermekkori miséire emlékeztetik, amelyeket a jó Sándor püspök figyelt meg. Szent Athanázról feljegyezték, hogy kora gyermekkorában már egész sor ártatlan játszótársát tökéletes és érvényes módon megkeresztelte, püspök korában pedig, mikor «megszűnt szemlélni a gyermeki játékokat, megmaradt benne a hittérítő buzgalma.» És amint a mult püspökeivel történt, bizonyára úgy fog történni a jövő püspökeivel is. R. J. Campbell főtisztelendő úr lelki zarándokútjáról írott könyvében meghatva olvashatjuk például, hogy gyermekkorában kiszökött az erdőbe és ott kis oltárt készített magának.

Az ezekhez hasonló lelkek, kezdettől fogva meg lévén állapodva, vagy képtelenek az igazi szkepticizmusra, vagy pedig csak katasztrofális változások után válnak szkeptikusokká. Ők csak nehezen tudják megérteni a kétkedő lelkeket, emezek pedig mindig bizonyos hitetlenséggel nézik őket. Hitüknek formái már a gyermekkorukban megvannak és meghatározott formák nem egykönnyen változnak meg és ha egyszer magukra vették ezt a védőburkot, intelligenciájuk lehet tevékeny és eleven, sőt lehet szokatlanul tevékeny és eleven, de mindig csak a védőburkon belül.

Szellemi minőség dolgában végtelen nagy különbség van azok közt, akik valamely hithez úgy jutottak el s akik a hitben nevelkedtek fel. Az előbbiek a hitet kívül-belül egyaránt ismerik. Ezek nemcsak az tudják, hogy van, hanem azt is, hogy esetleg nincs. Az utóbbiak oly biztosak hitükben, mint az égnek, a levegőnek vagy a nehézségi erőnek felérzékelésében. Szellemi struktúrájuknak ez az elsődleges jelensége s nemcsak nem kételkednek a hitben, de kétségbe vonják a kétkedők jóhiszeműségét. Azt hiszik, hogy az atheisták és a gnosztikusok alapjában véve hívők s csak valami rejtelmes makacsság készteti őket a tagadásra. Ez volt Princhester püspökének esete is; ő is, mint egykor édesapja, nem a megismerés vagy az elmélkedés alapján, hanem egyszerű jóhiszeműségből fogadta el a szülői paplak átörökölt igazságait, amelyeket támogatott az egyház, a korona, a birodalom, a méltóság, a tekintély, a gazdasági rend, sőt még a kötelező görögnyelvi oktatás is. Ha egyetemi diák korában néha megcsapta is a modernség szele s tetszelgett magának William Morris szocializmusával s ha egyetmást megtanult is Swinburneből, mindez ment volt a tudatos zabolátlanságtól. Titánkodás sohasem volt a célja s mindig jobban érdekelte a szertartás művészi oldala.

Lelkészi pályájának St. John’s Woodban töltött első évei alatt, majd további pályafutása idején, mint pinneri választott püspök, sohasem tért el hazulról hozott életmértékeibe vetett mélységes hitétől. Jóindulatú volt, leereszkedő és szüntelenül tevékeny. Ismerte Webbséket s egyaránt sikerei voltak a munkásosztályból való hallgatóság, mint az előkelő gyülekezetek körében. Családi élete Lady Ellával és öt kis leányával egyszerű, szép és olyan boldog volt, mint aminő zűrzavaros korunkban kevés család élete. Mindaddig, míg Princhester püspöke nem lett, – hivatalában Hoodot, az első püspököt követte abban az időben, mikor Békeszerző Edvárd király őfelségének uralkodása már vége felé járt, – a bekövetkezendő bonyodalmaknak még sejtése sem vetődött útjába.

2. §.

Mint tisztalelkű és bizakodó ember érkezett Princhesterbe. Az igazság és valóság mértékéül még mindig az otteringhami ódon paplak otthoni mértékét alkalmazta. Még Londonban sem vesztette el illuzióját. Ez az idegenszerű emberi sivatag, amely hitetlen vidékein a hittérítő érzését váltotta ki belőle, nagyjában mégis jóindulatú sivatag volt. Nem árult el ellenszenvet vagy rosszakaratot. A fiatal pap mindig úgy érezte, hogy ha a londoni embert szíve zugáig átkutatja, megtalálja benne a régi paplaknak, erkölcsi szabályainak és sugallatainak tökéletes elismerését.

Princhester azonban egészen más volt.

Princhester azt az érzést keltette, hogy más és sokkal komolyabb esettel került szembe.

Princhester ipari jellegű volt és nem volt szégyenérzete. Vidéki kerület volt, melyet a kohók, aknák és ásítozó fekete szörnyetegek leptek el. Földje fel volt szaggatva, meg volt fakulva, keresztül-kasul húzgálva korlátokkal. Már az ipari élet betörése előtt is, mikor a kohók még nem lobogtak, fekete ország lehetett. Lakói nyers és őszinteség nélküli emberek, akik a tekintély láttára félrefordítják fejüket és összeráncolják szemöldöküket. Néha látni lehetett, amint a fák megpörkölődtek és sisteregtek a kémiai művek gázától. A drága és kedves otteringhami otthonra emlékeztető paplakok itt-ott megmaradtak ugyan, de olyanformán, mintha a füstöt és lángot okádó borzalmas vascilinderek félretaszigálták, ide-oda lökdösték és beárnyékolták volna őket. Az ősrégi princhesteri apátság temploma, amely az új egyházkerület székesegyházául szolgált, első pillanatra úgy hatott, mintha egy apátnő ivott és utána szeneskocsiban hált volna. Úgy állt ott a főtéren, mintha bocsánatért esengett volna, a parvenű városház pedig mintha szegény rokona felett gyámkodott volna…

A vidék régi arisztokráciája festőietlen módon tört le. A Walshinghamok nemzetsége, Lady Ellának Pringle közelében élő rokonsága, szegény, hivalkodó és tudatlan, amellett teljesen népszerűtlen volt. A vidék gazdag emberei mind a maguk erejéből lettek gazdaggá és a nonkonformizmus felé hajlottak. A munkásokat nem lehetett a «szegény néposztály» kifejezéssel illetni, mert béreik magasak voltak, csak lakásaik voltak nagyon rosszak s a természetük gyanakvó. Nagy tömegekben látogatták a labdarúgó mérkőzéseket és nem törődtek vele, ha esett az eső. Az uralkodó szellem a szarkazmus felé hajlott. Aki Londonból jött ide, annak az az érzése lehetett, mintha a légkör kékesszürkeségét hamuszürkeszín váltotta volna fel s a füstből és lágy piszokból undorító és visszataszító szennybe került volna.

Mikor a püspök először hallotta Princhestert említeni, örömmel gondolt a hozzá kapcsolódó históriai képzetekre. De mikor egyházmegyéjét igazán megismerte, ez a megismerés mélységesen megrendítette.

Mindössze egyetlenegy figyelmeztető szó oktatta ki arról, hogy mi vár itt reá. A gratulációk ideje alatt Gantling lorddal találkozott, aki szokása ellenére az Athenaeumban ebédelt. A lord nem igen szokott vele társalogni, de ez alkalommal a lósportot űző nagy mágnás odalépett hozzá s azt mondta:

– Úgy fogja magát érezni, mint egy arkangyal a tüzes kemencében. Az öreg Hood kamásliját sárral szokták befecskendezni.

Majd némi elmélkedés után hozzátette:

– Londonban egy püspök úr, olyan szabad, mint a pacsirta. Senki sem törődik vele… De Princhester… Egészen más. Princhester nincs hozzászokva a püspökökhöz, ámbár reméljük, hogy önt még ott is szeretni fogják…

3. §.

A bonyodalmak a püspöki palota elhelyezése körül lármás veszekedéssel kezdődtek. Hood mindig kitért a kérdés elől. De egy sereg lokálpatriotizmustól és vetélkedési szellemtől eltelt gazdag, befolyásos és erőszakos magacsinálta ember, abból a fajtából, amely Angliát azzá tette, ami, felbőszülve Hood kitérő válaszain, elhatározta, hogy utódját rögtöni döntés elé állítja. Az új püspöknek persze sejtelme sem volt a dologról. Mivel tudta, hogy a püspöknek egyházkerületében állandóan utazni kell, a Pringle Junction pályaudvar közelében akart magának lakást keresni, mert innen könnyen el lehetett érni az egyházkerület csaknem minden pontját. Ebben egyetértett vele Lady Ella is, aki a Kibe völgyének ritka vidéki csendjét és rokonainak, a Walsinghamoknak a közelségét nagyon szerette. De ez a szándéka sajnos nem egyezett meg a kerület hat vezető városa egyikének elhatározásával sem, mert valamennyi azt szerette volna, hogy az egész ipari Angolország legnagyobb és leglátványosabb püspöki palotája náluk épüljön föl, az övék legyen, náluk terpeszkedjék és hivalkodjék.

Az új püspök már rövid ideig tartó szabadságra ment és kezdeményező lépéseket is tett, hogy a Pringletől két mértföldnyire fekvő Ganford Houset megszerezze, amikor a megdühödött helyi ambiciók tudomására ébredt.

Eleinte a befolyásos iparbárók csak egymás között vetélkedtek. A püspök azonban elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy Ganford House tervét mindenkit kielégítő közvetítő megoldásként vetette a vitába és azt javasolta, hogy a püspöki palota építését hagyják arra az időre, amikor ő már eltávozott oda, «ahol a földi hangokon túl örök csönd honol». A szükséges óvatossági rendszabályokon kívül tehát megfeledkezett arról a nagy befolyásról, melyet az építészek és építési vállalkozók játszanak a helyi jellegű ügyekben. Javaslata egy időre feléje és Lady Ella felé összpontosította az egész vidék viharzó szenvedélyeit.

Az emberek ugyanis Lady Ellának sem hagytak nyugtot. A Walsinghamok szegénységük és tartózkodó magatartásuk miatt már régen népszerűtlenek voltak a kerületben. A meggazdagodott iparbárók, akik szeretnek baráti kezet, igaz, hogy acélszorítású baráti kezet nyujtani s akik megfontoltan vendégszeretők ugyan, de a maguk részére is követelik a bebocsáttatást és meghívásokat, kevélységnek tartották tartózkodásukat. Ami pedig a közvéleményt illeti, Princhester egy mozgékony hetilapnak, A fehér holló-nak hatása alatt állott, amelynek illusztrációit szinte monopolisztikusan egy «Vigyorgó» álnév alatt dolgozó, ragyogó tehetségű fiatal karrikaturista rajzolta.

Lady Ella természetesnek tartotta, hogy eleget tegyen a legelső princhesteri fényképész kérésének, aki le akarta fotografálni. Ahol csak lehetett, segített urának közéleti munkájában és Wealdstoneban saját érdemei révén is népszerűségre tett szert. A fénykép önmagában is eléggé el volt torzulva, Lady Ella állát a valónál nagyobbnak tüntette fel, természetes báját pedig teljesen eltüntette. Mindez csak kiindulási pontul szolgált a «Vigyorgó» gyilkos tehetségének enyhe túlzásaihoz… Az ujságot, melyben a rajz megjelent, a püspök véletlenül fedezte fel Pringle Junction állomás ujságárus boltjában.

A képet gondosan elrejtette felesége elől s csak később tudta meg, hogy felesége is ugyanezt tette, mert A fehér holló-nak ezt a számát neki is megküldték. Lady Ella így szemrehányást tett önmagának, hogy íme, ő az a sebezhető pont, amelyen urát meg lehet támadni.

Mikor a püspök a palotaépítés ügyében behódolt Princhesternek, ez az elhatározása csak új bonyodalmaknak lett a kiindulási pontja. Princhester azt akarta, hogy a palota palota legyen. A lambethi és fulhami építészet legszebb remekeit egy modern bank márványos ragyogásával szerette volna kombinálni. A püspök építészeti ízlése azonban gyakorlati jellegű volt. Azt szerette volna, hogy a palotát tompított stílusban, zöld palatetővel és hosszú, vízszintes vonalakkal, célszerűen építsék. Azt kívánta, hogy az épületnek legyen egy kissé félreeső szárnya is, benne egy-két világos kis hálószoba, társalgó, vizsgaterem és hasonló célú helyiség, melyet ajtók és folyosók választanak el az épület többi részétől, nehogy a felavatandó papjelöltek tea és miegyéb kedvéért szanaszét legyenek kénytelenek kóborolni az egész palotában. Ezzel szemben az egyházkerület pompázó kapubejáratot és architektonikus tornyokat kívánt s egyáltalán nem törődött azzal, ha a felavatandó jelöltek akár a püspök hálószobájának szőnyegein alszanak is. A felavatandó papjelöltek az egyházkerület képzeletének körén teljesen kívül estek.

Princhester ezenfelül a püspök egyházi berendezkedésével sem volt megelégedve. Princhester úgy érezte, hogy többet érdemelne azért, mert a nonkonformizmusból a magas egyház felé hajolt el. Olyan püspököt szeretett volna, aki mitrát visel és aranyos kocsiban jár. Princhester görbe pásztorbotot kívánt. A «Vigyorgó»-tól megbabonázva, inkább kormánypálcát és udvarnagyot szeretett volna, semmint Lady Ellát. A felesége ellen irányuló támadások kegyetlensége és igazságtalansága módfelett elszomorította a püspököt és nagy csalódást okozott neki. Nem tudta meghiúsítani őket és védekezni sem tudott ellenük.

A palota már várta lakóját, de a bonyodalmak és keserűségek még mindig szárnyaltak, duzzadtak és dagadoztak, mikor György király koronázása közeledett. Közvetlen a koronázás után, a társadalmi elégedetlenség egyik hulláma, a nagy vasúti sztrájk, a szociális és politikai bizonytalanságnak ez a különös megnyilvánulása öntötte el az országot. Vele egyidőben kezdődött a püspök egészségi állapotának rosszra fordulása.

4. §.

A következő napok egyike szokatlanul fáradságos és jelentőségteljes volt a püspök számára.

Az ipari életben tapasztalható nyugtalanság a szó szoros értelmében szomorúsággal töltötte el a püspököt. Szilárd meggyőződése volt, hogy az egyház hivatása közvetítőként fellépni a munkaadók és alkalmazottak között. Azt szokta mondani, hogy a szocializmusnak – természetesen a helyesen értelmezett szocializmusnak, – az a célja, hogy keresztény elveket vigyen bele a munkaviszonyba. Nem törődve sem a mindkét oldalról tapasztalható bizalmatlansággal, sem azzal a határozott figyelmeztetéssel, hogy «maradjon meg a saját hivatásánál», minden áron a kibékítés módját kereste. Mindenkit felkeresett, akiről azt hitte, hogy valamelyik oldalon befolyása van s azon volt, hogy a társadalmi béke előfeltételeit megtalálja. Kerületi szokásos körútjain, ahol csak tehette, ilyen békítő megbeszéléseket folytatott.

Néhanapján, különösképen pedig az említett napon, úgy érezte, hogy emberi rosszindulaton és veszekedési hajlamon kívül nincs is más hajlam az emberekben. Azon napok egyike volt ez, mikor erős keleti szél fúj és a színtelen, fénnyel megtelt, acélkék ég a még megdermedt világot fehéres foltokkal és tintaszerű árnyékokkal árasztja el. E magas légnyomású nyers napok szokták Angolországban fölébreszteni a tavasz boldogságának érzését. A püspök e nap délutánján bérelt egyfogatúban hajtatott a ledöngölt salakos úton a szántóföldek között, melyek a vasárnap megszentségtelenítői ellen drótsövénnyel voltak körülvéve. Vigasztalan elmélkedésbe merült a politikai és társadalmi kilátások fölött, hiszen e napokban nem voltak szokatlanok az ilyen természetű gondolatok. A világot valami különös nyugtalanság fogta el. Nagy Viktória királynő halála óta a nemzeti életben egyre növekvő zavarok voltak észlelhetők s olyanforma érzés szállta meg az embereket, mintha valami tömör nehéz és méltóságteljes iratnyomót hirtelen fölemeltek volna gondolataikról s ezek most egyszerre szanaszét kezdtek volna röpködni. Nem mintha Viktória királynő papírnyomó lett volna, vagy mintha egyáltalán súlya lett volna neki, hanem véletlenül épen akkor zárult le a rettenetes állandóság korszaka, mikor a királynő meghalt. Már öregedő fia úgy követte őt, mint ahogy az uszály követi a ruhát és tisztára söpörve hagyta maga után az új korszakot. A gazdasági és társadalmi életnek majdnem minden részében kavarodás volt észlelhető, de ez a kavarodás lényegesen különbözött Viktória korának liberalizmusától és radikalizmusától. A nyugtalanság nemcsak kétkedésben és tagadásban, hanem türelmetlenségben és oktalanságban is jelentkezett. Az emberek kevesebbet érveltek, de gyorsabban cselekedtek. Mintha a lázongás öncél lett volna, a fegyelmezetlenség és az erőszakosságra való hajlandóság megnehezítette a békítő és kiegyenlítő tárgyalásokat. A szélsőséges elemek mögött még szélsőségesebbek látszottak állani, akik túl akarták szárnyalni az előttük állókat…

A püspök a délelőtt legnagyobb részét egyik tekintélyes munkaadónál, egy magas, fekete, szikár és ideges embernél töltötte. A vitatkozás láthatólag kimerítette és lehangolta. A munkaadó nem titkolta el azt a meggyőződését, hogy az egyház olyan ügyekbe avatkozik, amelyek kívül esnek feladatkörén. Soha azelőtt a püspöknek nem volt alkalma ilyen tisztán látni, hogy egy gazdag és «beérkezett» angol szemében milyen távol állhat az egyház az élet realitásától.

– Ne törődjék ezekkel a dolgokkal, – mondotta, – nem az ön hivatása.

Azután hozzátette:

– Amazok talán hajlandók önt meghallgatni, feltéve, hogy jól beszél, de nem hiszik el, hogy ön érthet ezekhez a dolgokhoz és nem bíznak szándékainak tisztaságában. Semmibe sem veszik beszédét, hacsak véletlenül olyasvalamit nem mond, amit ellenünk felhasználhatnak.

A püspök néhány ellenvetést kockáztatott meg. Úgy vélekedett, hogy talán lehetne beszélni valami együttműködésről, a haszonban való részesedésről, valami állandó viszony teremtéséről, vállalat és munkásai között.

– Szó sincs róla, – felelte a munkaadó tömören. – A dolog lényege az, hogy a munkások rosszindulatúak, úgy érzik, hogy munkaadóikkal szemben alárendelt viszonyban vannak. Bennük a fegyelmezetlenség és a kötelesség megtagadásának szelleme dolgozik. Ez a viszály tulajdonképen olyan régi, mint maga az ördög.

– De hisz az egyháznak épen az a feladata, – mondta a püspök derűsen, – hogy az embereket kibékítse rendeltetésükkel.

– Talán azzal, hogy a Hiszekegyet zsolozsmázza nekik, – mondta a munkaadó, addig elrejtett gúnyos mosollyal.

Majd, mielőtt még a püspök válaszolhatott volna, így folytatta:

– Küzdelem előtt állunk. A vallás jobban tenné, ha addig, amíg ez a harc véget ér, visszavonulna az utcáról. Az emberek nem akarnak az ész szavára hallgatni. Eszük ágában sincs. Belehabarodtak a szindikalizmusba. Úgy tesznek, mintha szántszándékkal követnének el bolondságokat és esztelenségeket. Nem érvekről, hanem mérkőzésről van szó. Ők nem akarnak békét a munkaadókkal. Bármennyit adunk nekik, többet követelnek. Ha meg is egyezünk a vezetőkkel, a többiek nem tartják be a megállapodásokat… Általános támadás folyik a rendszer ellen. Nem akarják, hogy ez a rendszer megmaradjon… semmi körülmények között. Én vagyok a kapitalista, a kapitalistának pedig el kell tűnnie. Azt akarják, hogy elhordjam magamat a gyáraimból és hogy valami… valami – itt aztán társaságban nem használatos kifejezést mormogott, – átkozott politikus üljön a helyemre. Az aztán tudná, hogy mit kell csinálni. De mielőtt ez megtörténnék, felveszem a küzdelmet. Az is így tenne az én helyemben.

A püspök az ablakhoz lépett és kinézett a munkaadó kertjének ragyogó tavaszi rügyeire s a zöldelni kezdő fák alatt elterülő kora tavaszi pázsitra.

– Nem osztozom fölfogásában, – mondotta, – hogy ezek a kérdések kívül esnének az egyház hivatásán.

A munkaadó föl s alá lépkedett s aztán megállt a püspök mellett. Érezte, hogy kissé nyers volt a püspökkel, de nem tudta megtalálni a szavakat, melyekkel enyhébb színezetet adhatott volna a dolognak.

– Ilyen esetekben a szenteltvíz nem sokat ér, – próbálta magyarázgatni. – Bennünk megvan a jó szándék, hogy megjavítsuk a dolgokat, vagy véget vessünk nekik. Örökké semmi sem tarthat. A helyzet nem maradhat úgy, ahogy ma van.

Egyszerre minden bevezetés nélkül rátért valamire, amit addig elhallgatott.

– Annyi bizonyos, hogy az egyház átkozottul sok kellemetlenséget okozhat nekünk. Az önök egyházi urai közül sokaknak telik kedve abban, hogy minduntalan a szocializmusról beszélnek, sőt hogy a szocializmust prédikálják. Ne higyje, hogy valami túlzó kiritikus szellem beszél belőlem. Elismerem, hogy a szocializmusnak bizonyos tisztességes formája mellett nagyon sok érvet lehet fölhozni, hogy lehet hivatkozni Ruskinre és más hasonlókra. Hiszen manapság mindnyájan szocialisták vagyunk. Ideálnak elsőrangú a szocializmus, csakhogy félre szokták magyarázni. Embereinknek erkölcsi támasztékot nyujt ellenünk. Azt hiszik, hogy ők a szocializmus. Bátorítja őket, hogy megfeledkezzenek a kötelességükről és ostoba követeléseket támasszanak. Osztályharcot és más hasonlót emlegetnek. Önök, egyházi urak, nem nagyon tudják, hogy a szocializmus Ruskinnél kezdődhetik és Marxnál végződhetik. Az osztályharcot a kommunizmustól csak egy lépés választja el.

5. §.

E megbeszélés után a püspök folytatta útját a mogham banksi vikariátus felé. A mogham banksi vikárius a legprogresszívebb papi szocialisták közé tartozott és abban a hírben állott, hogy szoros kapcsolatot tartott fenn a munkáspárt szélsőséges elemeivel. Rokonszenvezett a zászlókkal, eltiltott jelvényekkel, szokatlan órákban tartott istentiszteletekkel és az utcai körmenetekkel. Tüntetett a miseruhákkal, papi ruhában kertészkedett és azt mesélték róla, hogy papi sapkájában alszik. Annyi azonban bizonyos volt, hogy a templomát telerakta virágokkal, gyertyákkal, mellékoltárokkal, gyóntatószékekkel, az elhunytakért való könyörgés-mintákkal és más hasonlókkal. Az istentiszteletei alatt két ízben is voltak tüntetések és általában szüntelen aggodalmat okozott a püspöknek, aki mindent elkövetett, csakhogy ne tudja meg pontosan, hogy tulajdonképen mi is történik Mogham Banksban. Érezte, hogy előbb-utóbb valamit cselekednie kell ugyan, de azt gondolta, hogy annál jobb, minél tovább húzhatja a dolgot. Most Morrice Deans arról értesítette, hogy három-négy munkásvezért meghívott teára és egy kis őszinte megbeszélésre és ezt az alkalmat nem lehetett elszalasztani. A püspök tehát, miután a Pringle állomás éttermében hirtelen elfogyasztotta a nem túlságosan emészthető lunchöt, egyfogatú bérkocsiba szállt, melyen a kórházba szállított ragályos betegek illatát lehetett érezni és az ipar által feldúlt vidéken keresztül útra kelt a megbeszélés színhelyére.

Soha azelőtt a vidék nem tűnt fel előtte olyan feldúltnak, mint ezen a napon.

Lehetséges, hogy a ragyogó, de csípős tavaszi napfény kiemelte az ellentétet az élősövények és barátságos családi otthonok Angolországa s a mechanikai jellegű kor nyers valósága között. Soha azelőtt kiásott gödrök, mesterséges halmok, ledöntött fák, hullámbádog és kátrány tömege, feltörő füstgomolyagok és hajszába vesző sietség nem jelentkezett a püspök világában ilyen kirívó módon. A földeken keresztül undorítóan formátlan vaspóznákon villamosvezeték futott valamely ismeretlen végpont felé. A halom hajlása kissé eltakarta a póznákat, melyek mintha megszökni és szökés közben elrejtőzni igyekeztek volna.

– Vajjon hová vezethetnek ezzek a póznák? – kérdezte magában a püspök, kissé kihajolva a bérkocsi ablakából. Azután hozzátette: – Hová vezethet mindez?

Egy helyütt az utat javították. Ezen a szakaszon egy nagy gőzhenger, mechanikailag felaprózott gránitkövek halmai és valami bűzös anyaggal, aszfalttal vagy más hasonlóval tele kazánok sorakoztak, amelyek illatukkal Milton poklára emlékeztettek. Ezeken túl, nagy hirdetőtáblán a princhesteri Musichallnak, annak az alávaló helynek reklámja hivalkodott, mely megrontotta a fiúkat és leányokat. Ugyanaz a tábla egyúttal pneumatikot és konzervhúst is hirdetett…

A délutáni megbeszélés nem adott valami megnyugtató választ a püspök ama kérdésére, hogy – hová vezethet mindez?

Az egész megbeszélésnek mindössze csak annyi eredménye volt, hogy a világtól való elidegenedésnek azt az új és különös érzését erősítette meg benne, amelyet a délelőtti beszélgetés ébresztett.

A három munkáspárti vezér, akiket Morrice Deans meghívott, szemmelláthatólag meg volt elégedve a püspökkel és festőinek találta. A violaszín árnyalat, melyet a püspök belevitt a társaságba, nyilvánvaló elégtétellel töltötte el őket, de azért egész magatartásukból ki lehetett érezni, hogy a nagy viadalba való beavatkozását olybá tekintik, mintha valaki egy hatalmas folyó vize fölött gyöngéden integetne át a túlsó partról.

– A nézeteltérés a modern munkaadó és modern munkás között már gyógyíthatatlan betegséggé nőtte ki magát, – mondta a munkások legfőbb szóvivője, olyan öblös, elnyujtott hangon, hogy a püspök előtt teljesen eltűnt az a tény, hogy ez az ember pártjának egyik legolvasottabb embere. – Disraeli – folytatta, – két nemzetnek nevezte őket, de az már régen volt. Most már a két faj esetével állunk szemben, mert a gép két különböző fajt csinált belőlük. A munkaadó külön él a munkásaitól. Valami vidéki nemes családból, vagy más hasonló környezetből, idegen nőt vesz feleségül és gyermekeit születésüktől kezdve, teljesen eltérő módon nevelteti. Még a beszédjük sem közös. Az egyik keletre néz, a másik nyugatra. Hogy lehessen hát várni, hogy megegyezzenek? Különben pedig nem is akarnak megegyezni, mert a harcot állni kell. Ők azt mondják, hogy örökre rabszolgák vagyunk… Olvasta ön Lady Bell «A műhelyben» című könyvét? Lady Bell jóindulatú hölgy, de ferde irányba tereli az egész dolgot… Mi azt mondjuk: Soha! Mi magunk akarjuk intézni sorsunkat, nélkületek akarjuk intézni, mert ha még egy keveset tanulunk, nélkületek is boldogulni fogunk. Kikényszerítjük, amit lehet s ha elértük, újból nekigyűrkőzünk, hogy még többet kényszerítsünk ki. Mi vagyunk a morlokok. Feljövünk a mélységekből. Nem a mi hibánk, ha másformák lettünk, mint ők.

Most a püspök szólalt meg:

– Önök nem értették meg a kereszténység szellemét. A kereszténység szelleme azt mondja, hogy az emberek egy közösséget alkotnak és nem kettőt.

– Erről nem sokat beszél a vallás tanítása, – vetette közbe a másik munkásvezér, aki racionalistának látszott. – Az istentisztelet ezt nem juttatja kifejezésre.

A vikárius vágott bele a vitába:

– Ez azért van, mert önök nem iparkodnak megérteni a szertartások szimbolumait.

– Ha az egyház rejtvényekben akar beszélni… – mondta a racionalista.

– A szimbolumok még nem föltétlenül rejtvények, – válaszolta Morrice Deans s a beszélgetés most erre a kisebb jelentőségű tárgyra terelődött. A püspöknek és a munkások fő szóvivőjének ez alatt alkalmuk volt, hogy jól szemügyre vegyék egymást. A vikárius belekapaszkodott tárgyába, egyes jelentéktelen dolgokat kezdett magyarázni, amiről ellenfele kicsinylő udvariaskodással vett tudomást.

– Nagyon érdekes, – hagyta helyben.

A püspök szerette volna, ha a szertartástannak finomabb kérdéseit nem vonták volna bele a vitába.

Elméjét valami sokkal hatalmasabb dolog foglalkoztatta. Hirtelen fölismerte, hogy ez a világ kicsúszott a régi intézők kezéből. Az ég, a szél, a távirópóznák, szinte leszögezték mindazt, amit ezek az emberek csiszolatlan hangjukon mondottak, hogy az egyház mindezen dolgok körén kívül esik. De ugyanakkor érezte azt is, hogy mindezen visszataszító dolgok és visszavonások számára az egyház egy orvosságot tart kezében, a mindenható Atya egyetemességének és az emberek egyetemes testvériségének tanítását. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban sem a kifejezést, sem a helyes hangot nem találta meg, hogy ezt vigye bele a vitába és ezt állítsa szembe amazoknak makacs elhatározottságával. Szerette volna átgondolni az egész dolgot, de ebben a pillanatban nem volt mondanivalója, pedig vele szemben ott ült a munkáspárti vezér és mosolyogva várta, hogy mit fog neki mondani, ha a vikárius és a racionalista közötti vita véget ér…

6. §.

Ezen a napon a püspök képzeletének hosszú képcsarnokába a többiek mellé egy új kép sorakozott. Nagy falfestmény volt, erősen Puvis de Chavannes modorában. A kép középpontja ő maga volt, Princhester püspöke. A székesegyház nagy kapujának lépcsőin állott a piactér fölött, ahol a villamos vasutak találkoznak. Régi divatú, pompázó ornátusát viselte, miséző köntöse alatt hímzett inge és dalmatikája, zsinóros szandál, violaszínű keztyűs kezében a főpásztori bot, mellén a kereszt, fején mitra és zsinóros szandál a lábán. A főbejárat sűrűn sorakozó oszlopait és íveit bájos részletességű színes képek tarkázták, melyekből nem hiányzott semmi, csak a későbbi idők mindent bekormozó szürkesége.

Jobbján a munkaadók csoportja állott. Pompás öltözékben álltak a XV. század divatja szerint. Balján kevésbbé festői mesteremberek sokkal nagyobb tömege. Velük együtt látni lehetett e képen feleségeiket és gyermekeiket is, akiket nagyon meghatottak az írásnak szavai. Mindenki nagyon tisztességtudó módon viselkedett.

A püspök békét vitt az emberek közé. «Nyájának» és «gyermekeinek» nevezte őket.

De milyen más volt a valóság, mint ez a kép.

A valóságban egyik tábor sem hasonlított sem nyájhoz, sem gyermekekhez.

A munkásvezért türelmetlenné tette a szertartásról folyó vita, félretolta teás csészéjét a veszélyes körzetből és az asztal sarkán áthajolva, félig halk hangon kezdett a püspökhöz beszélni:

– Én úgy tapasztalom, – mondotta, – hogy az egyház nem a mi nyelvünkön beszél. Nem is hiszem, hogy tudna beszélni a mi nyelvünkön. Nem hiszem, hogy megértené, hogy kik vagyunk mi tulajdonképen. Ezeket a dolgokat ki kell küzdeni és megoldásra kell vinni. Nagy, nehéz, zajos és nem valami kellemes feladat. Lehet, hogy a megoldás vért is kíván. Ön a harc közepén nem kiálthat megálljt és nem csinálhat valami millénium-félét, csak azért, mert önnek úgy tetszik… Persze, egészen más volna, ha az egyháznak volna valami terve, ha valamit tudna javasolni és ha kegyes palliativ eszközökön kívül egyebe is volna. De hát van neki?

A püspöknek az volt az érzése, hogy mintha minden törekvése meghiúsulna. Csak ennyit tudott mondani:

– Az egyház mindenkor felajánlja közvetítését.

7. §.

E gondolatokkal lévén elfoglalva, mozdulataiban kissé lassú és figyelmetlen volt és szokásos szerencséjéhez képest Pringle Junction állomáson pontosan lekéste a 7⋅27-kor Princhester felé menő vonatot. Ha végig rohant volna az átjárón és félrelökte volna útjából az embereket, még elérhette volna, de püspökhöz nem illik, hogy alsó átjárókon rohanjanak és az embereket taszigálják. Ámbár megzabolázta ajkait, bensőleg szitkozódott a lekésés miatt.

Éhes volt és fáradt. A késés folytán csak jóval kilenc óra után érhet haza, mikor a többiek már bizonyosan megebédeltek, a felesége pedig azt fogja hinni, hogy Morrice Deansnél maradt ebéden. Nyilvánvaló, hogy így nem várják otthon meleg étellel.

Azt hitte, hogy sikerül önuralmat gyakorolnia, de öntudat alatti énje úgy működött, hogy nem szégyenítette volna meg Tertullianust azoknak a városatyáknak földöntúli üdvösségét illetőleg, akiknek makacssága Princhesterbe helyezte palotáját. Fel-alá sétált a perronon, hátán összekulcsolt kezeit tördelte és mesterkélt erőfeszítéssel iparkodott megőrizni külsőleg nyugodt magatartását. Nagyon kis jelentőségű dolognak tartotta, amikor az estilapok hirdető plakátjain ezt olvasta: «Suffragettek megzavarták Lloyd George wombashi békéltető népgyűlését.» Egy év óta szigorúan tartózkodott a helyi sajtó termékeinek vásárlásától és semmi okát sem látta, hogy ezt a saját érdekében alkalmazott védőrendszabályt most megváltoztassa.

Egész lelkét a haragos tehetetlenség érzése töltötte el.

Vajjon lehet-e őt és általában lehet-e az egyházat hibáztatni, ha tehetetlen a társadalmi ellentétekkel szemben? Vajjon egy nála ügyesebb és nagyobb ékesszólású ember nagyobb eredményeket érhetne-e el, mint ő?

Irígyelte Manning bíboros nagy bölcsességét. Ő bizonyára egyenesen tudott volna nekivágni a dolgoknak. Bizalmat tudott volna ébreszteni az egyház és saját maga iránt.

Igen, de vajjon nagyobb eredményeket is el tudott volna érni?

A püspök lassan lépegetett a perron végéig s onnan nézte az állomás mögött összefutó és a halmok között eltűnő sineket, a mellékvágányok és teherkocsik, blokkházak, őrkunyhók, szénhegyek, villamos jelzőoszlopok, raktárépületek, fordítókorongok és műhelyépületek tömkelegét, melyet kékes halmok lejtője zárt be. Egy vonat zörögve és dübörögve szaladt be a nagy alagútba és nyomban utána elcsendesedett, zárólámpái felvillantak, majd rögtön eltűntek, utána még fehér gőzgomolyagok tódultak kifelé a fekete torokból, aztán lassan emelkedtek fel a levegőben, mígnem a lenyugvó nap fényében teljesen eltűntek. Most először volt ezen a napon lágy színezete a napnak, amely megaranyozta a fekete energiának e képét. Akármilyen is a nappal, az estére hajló késő délutánok mindig szépek, hacsak egy parányi napsugár rezeg is a levegőben. Láttára a püspök lelkében a puszta fekete zűrzavar helyét a mechanikai nagyság képe foglalta el. Hatalmas, iromba és erős volt ez a kép, amely nem a bárány, hanem a sárkány lelke volt. Vajjon megadatik-e neki, hogy úrrá legyen e sárkány fölött, hogy otthonába vezesse és megáldja?

A perron legvégén állt, lábát szétterpesztette, kezét a hátán összekulcsolta és túltekintett a látható dolgokon.

Nem kellene-e neki valami merész és megkapó dolgot cselekednie? Nem kellene-e meghívni a munkásokat és munkaadókat a székesegyházba, ott döbbenetes beszédeket intézni hozzájuk, lüktetően eleven dolgokról?

Mindenesetre rövid beszédeket… Olyan beszédeket, amelyek új és meggyőző elevenséggel juttatják kifejezésre az egyház álláspontját.

E gondolatnál szokatlanul zsúfoltnak, elevennek és nyüzsgőnek látta a nagy templom hajóját. Az orgona hangjai még úsztak az egymásba fonódó ívek alatt, mikor a pap a sekrestyéből felment a szószékre. A gyülekezetet feszült várakozás töltötte el. Ő pedig valami ismeretlen oknál fogva lelki szemével sokáig nézett a pap után, aki most fölfelé haladt a szószék lépcsőjén. Kívül sötét volt és viharos. A színes üvegablakok teljesen fakóknak tetszettek s akkor a figyelmes csend közepette egyszerre megcsendült a szószékről a pap tenorja. Az első hang úgy röppen végig a templomon, mint fénysugár a sötétben és a pap most úgy beszél ezekhez az emberekhez, ahogy soha azelőtt még nem beszéltek hozzájuk…

Igen, ilyesvalaki talán megállást tudna parancsolni ezeknek a durva összeütközéseknek. Ilyesvalaki bizonyára véget tudna vetni az emberek önzésének. Ilyesvalaki bizonyára rá tudná venni őket, hogy tekintetüket Krisztus, a királyok királya és a szolgák szolgája felé fordítsák.

Ez a kifejezés nagyon tetszett neki: «Krisztus, a királyok királya és a szolgák szolgája»…

Aztán más jutott az eszébe. Beszédének ez volna a tétele: «Egyazon testnek tagjai».

A beszéd most véget ért. A nagy gyülekezet, amely lélekzetét visszafojtva hallgatta, felsóhajtott és mozgolódni kezdett. A békéltetés munkája megtörtént. És utána: «Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében…»

Kívül a nap hirtelen megvilágosodott. A fenyegető vihar elvonult. A festett ablakokon át mennyei nyilak módjára színes fénynek tömege árasztotta el a hallgatóságot.

A tőkéről és munkáról tartandó nagy templomi beszédnek gondolata annyira megkapta a püspök képzeletét, hogy majdnem lemaradt a 8⋅27-es vonatról is. Csak akkor vette észre a vonatot, mikor már bent volt az állomáson. Sebesen kellett végighaladnia a perronon. Nem szaladt ugyan, de érezte, hogy csattos félcipői sebesebb ütemben villognak, mint ahogy püspökhöz illenék.

8. §.

Abban a pillanatban, mikor feleségével találkozott, érezte, hogy valami fontos és kellemetlen dolognak kellett történnie.

Az asszony nagyon csendesen és komoly hangulatban várta őt a belső hallban. A lámpafény ráesett halavány arcára, fekete hajára és hosszú fehér selyemruhájára s ettől még a szokottnál is finomabbnak és nem e világhoz tartozónak tűnt fel, míg a püspök még kormosabbnak és szennyesebbnek érezte magát.

– Mindenekelőtt mosdani szeretnék, mondta, noha egy pillanattal előbb még csak az étkezésre gondolt. – Tea óta semmit sem ettem és akkor is inkább beszélgettünk, mint uzsonnáztunk.

Lady Ella elmélkedett.

– Valami kevés hideg vacsorám van számodra. Majd tálcán felvitetem a dolgozószobádba. Nem az ebédlőbe. Ott van Eleanor. Négyszemközt szeretnék beszélni veled. Előbb azonban menj fel a szobádba és mosd meg szegény, fáradt arcodat.

– Talán csak nincs valami komoly baj? – kérdezte a püspök, megütközve a felesége hangján.

– Majd elmondom, – tért ki az asszony a kérdés elől.

Egy darabig kölcsönösen vizsgálgatták egymást, aztán a püspök felment a lépcsőkön.

Mióta Princhesterbe költöztek, Lady Ella nagyon megváltozott. Urának úgy tetszett, mintha méltóságban növekedett volna. Halkabb lett, magatartásában tartózkodóbb; az a kevéske fennhéjázás, amely benne volt, szinte «uralkodó osztály» modorának bizonyos árnyalata, teljesen megszűnt. Egy időben megvolt benne a hajlandóság arra, hogy a tekintély kikövetelésének magaslatára emelkedjék és olyan irányba látszott fejlődni, mintha azoknak a tolakodó természetű és mindenbe beavatkozó öreg hölgyeknek egyikévé akart volna válni, akik a brit közügyekben olyan nagy szerepet játszanak. Ebben az időben állandóan ellenkező véleménye volt mindenről, folytonosan rendreutasított másokat s nem egyszer megbántotta és megalázta az embereket. Princhester azonban leszoktatta ezekről a hajlamokról. Princhester magábamélyedésre kényszerítette s ezáltal új és finomabb elemmel gyarapította szépségét. Princhester utolsó nyomát is kiirtotta belőle annak a hajlamnak, hogy feltűnést keltő módon mozogjon, hangjának pedig lágyabb árnyalatot kölcsönzött.

Most, hogy a dolgozószobában az ura mellett megállott, új módját árulta el a körültekintő figyelemnek. Szemügyre vette a tálcát, melyen felhozták a püspök vacsoráját.

– Ne igyál abból a burgundiból, – mondotta. – Látom, hogy holtra vagy fáradva. Már tegnapelőtt bontottuk ki és különben is nehezen emészthető. A hideg hús sem valami különös. Inkább hozass fel egy kis üveg pezsgőt abból, amit utolsó betegségemkor rendeltél. Még van belőle egy féltucat üveg.

A püspök úgy érezte, hogy «hosszú idő után» ez a kedvező alkalom, amikor kívánsága megvalósul. Dunk, az inasa, nemsokára átnyujtotta neki az értékes és üdítő poharat…

– Nos, hát mi történt, édesem? – kérdezte a püspök, miután kissé üdébbnek érezte magát.

Lady Ella a márványkandallóhoz lépett. A kandalló egy princhesteri mesterembernek nagyon ügyes alkotása volt, Gill-stílusban. Szemlélődő aszkéták helyettesítették rajta a kariatidokat.

– Nagyon aggódom Eleanor miatt, – mondotta az asszony. – Az ebédlőben van s vacsorázik. Negyedkilenckor jött haza, mikor mi már félig megebédeltünk.

– Hol volt? – kérdezte a püspök.

– A ruhája két helyütt el volt szakadva. A csuklója megrándult és meg van sérülve.

– Drágám!

– Az arca egészen zilált. Sírt, mikor hazaérkezett.

– De hát mi történt vele? Csak nem gondolod…?

Férj és feleség megdöbbenve nézett egymásra. Egyikük sem mondta ki a rettegett szót, mely mindkettőjük ajkán volt.

– Nagy ég! – mondta a püspök és arckifejezése kétségbeesettre változott.

– Sejtelmem sem volt, hogy tud ezekről a dolgokról. Azt hiszem, hogy Walsinghamék kisebbik leánya, Phoebe az oka. Egy leány gondolatait és barátnőit sohasem lehet ellenőrizni. Bizonyára Phoebe vette rá, hogy vele menjen.

– De hát tudta, hogy miről van szó?

– Ez teszi az esetet épen súlyosabbá.

Az asszony fontolgatni látszott, hogy elröpítheti-e a nyilat.

– Nagyon sok mindenről tud. Érvel és vitatkozik… Én már nem tudok dűlőre jutni vele.

– A szavazati jog kérdésében?

– Minden tekintetben. Olyan dolgokról beszél amelyekről nem is sejtettem, hogy hallott róluk. Sohasem hittem volna, hogy megértse ezeket a dolgokat…

A püspök letette kését és villáját.

– Az ember sok mindent olvashat. Sok dologról beszélhet is a nélkül, hogy tökéletesen megértené őket, – jegyezte meg.

Lady Ella ebbe a megnyugtató gondolatba igyekezett belekapcsolódni.

– Nem úgy van, ahogy gondolod, – mondotta végül. – Eleanor felnőtt személy módjára beszél. Ez a szökés csak véletlen. Alapjában véve másról van szó. Úgy látszik, azt hiszi, hogy az itthoni nevelés nem kielégítő. Az egyetemre szeretne menni. Mintha mi rejtegetnénk előle bizonyos dolgokat.

– Miféle dolgokat? – kérdezte a püspök.

– Azt mondja, hogy mi falakkal vesszük őt körül.

Lady Ella nem fejezte be, amit mondatával sejteni engedett.

9. §.

A püspök sokáig hallgatott.

Lady Ella a kandalló szőnyegén állva kezdte bejelentését, de azután a nagy karosszék támlájára ült, olyan közel húzódva urához, amint csak lehetett és bizalmaskodóbb hangon folytatta, hogy az eset teljes meglepetésként érte, mert mindig azt hitte, hogy Eleanorban teljesen megbízhatik. A lány töprengő természetű ugyan, de sohasem gondolhatta volna, hogy azok a dolgok foglalkoztassák. Folyton a könyvtárat bújta és szívesen olvasta a hetilapokat és havi folyóiratokat, de az elégedetlenségnek még a nyomát sem mutatta soha.

– Nem értem, – mondotta a püspök. – Miért volna elégedetlen? Talán valami más után vágyódik?…

– Úgy van, – mondotta Lady Ella. – Azt képzeli, hogy itthon el van zárva a világtól. Olyan kifejezéseket használ, mint «bebörtönzött», «mesterkélt élet» és… hogy is mondjam csak?… «kolostorszerű». Azt is mondta…

Lady Ella egy pillanatig szünetet tartott, mintha Eleanor szavait pontosan akarta volna visszaidézni:

– «Odakint való dolgok történnek. Odakint az ember realitásokkal áll szemben»… A mellett úgy tesz, mintha nem hinne igazán.

Lady Ella megint szünetet tartott.

A püspök karját székének támlájára fektette és lehajtotta a fejét.

– Az ifjúság erjedése, – mondotta végül. – Az ifjúság erjedése… Kinek a révén juthatott ezekhez a gondolatokhoz?

Lady Ella nem tudta megmondani. Abban a véleményben volt, hogy a st. aubynsi iskola tökéletesen biztos ugyan, de hát manapság semmi sem biztos. Bizonyos, hogy a leányok, akik ott összeismerkedtek, olyan dolgokról is beszélgettek, aminőkről egy nemzedékkel előbb a leányok még nem beszéltek. Valószínűleg hozzátartozóik is bátorították őket, hogy bármiről véleményt nyilvánítsanak. Úgy látszik, hogy Phoebe Walsingham és Kitty Crosshampton, akiből Kingdomné lett, voltak a vezetői ezeknek a túlkorai szellemi kirándulásoknak. Phoebe még vallásos kételyeket is megkockáztatott.

– A kis Phoebe! – mondta a püspök.

– Kitty még regényt is írt, – folytatta Lady Ella.

– Már regényt írt?

– Szökésekkel és más hasonló dolgokkal. Le is írógépelte. Azt hiszem, hogy Crosshamptonné okosabban tette volna, ha nem engedi meg, hogy a leánya ebben az irányban fejlessze a család képzelőtehetségét.

– Mindezt Eleanor mondotta el neked?

– Úgy van. Annak bizonyítására, hogy gondolkoznak és hogy meg szeretnék ismerni a dolgokat.

A püspök elmélkedett.

– Szóval egyetemre akar menni?

– Úgy van.

– Nem hiszem, hogy az egyetemi kollégium sokkal rosszabb volna az iskolánál… Már tizennyolc éves… Különben majd beszélek vele…

10. §.

Gyermekeink valamennyien örökké változók. Örökké új idegenek szemünkben. Mindennap eltűnnek és a tegnapi gyermek jelmezében folyton új személy jelenik meg, míg egy váratlan fejlődés nyílvánvalóvá teszi csalódásunkat.

A püspöknek is meg kellett ismerni a fiatalságnak ez örökös újszerűségét. Egy fárasztó nap befejeztével, egy félóra alatt ismerte meg.

Lement az ebédlőbe. Igyekezett minél kevésbbé mesterkélt modort mutatni és cigarettával kezében lépett be. Iszonyodott attól, hogy családja körében nagyképűen viselkedjék s a püspököt mindig kívül hagyta otthoni lakosztályain. Eleanor már befejezte vacsoráját, a karosszékben ült a tűz előtt és egyik kezével fájó csuklóját tapogatta.

– Nos, mi történt? – kérdezte a püspök, miközben lassan a kandalló felé lépkedett.

Azzal a furcsa képzettel jött az ebédlőbe, hogy még mindig piszkosan, megtépve és könnyek között találja leányát, úgy, ahogy az anyja leírta neki. Eleanor azonban már legjobb esti ruháját vette fel, haját rendbehozta és a tűz fényében sokkal inkább hölgynek, igaz, hogy nagyon fiatal hölgynek tetszett, mint bármikor azelőtt. Fekete volt, mint az anyja, de nem olyan fűz hajlékonyságú. Inkább apjának erőteljes alakját örökölte, vállát pedig a tennisz és hockey fejlesztette. A tűzfény bájosan juttatta kifejezésre testének vonalait, melyekben már az érlelődő ifjúság jelentkezett. Mikor atyjának válaszolt, hangjában olyan határozottság rezgett, mintha már ura volna saját magának.

– Anyám már bizonyosan elmondta neked, hogy szégyenletesen viselkedtem.

– Nem, – mondta a püspök, szavait mérlegelve. – Nem, de mindenesetre elővigyázatlan voltál, Nórácskám.

– Nagyon fel voltam izgatva… Kezdték kitaszigálni a többi asszonyokat… Nagyon goromba módon. Felizgatott, ami történt.

– De nem azzal a szándékkal mentél oda, hogy botrányt csinálj? – kérdezte a püspök.

– Nem, – felelte Eleanor. – De elmentem.

A püspök szerette leányának azt a hajlandóságát, hogy megmondja az igazat.

– Velük együtt mentél? – kérdezte.

– Az még nem jelenti azt, hogy azzal a szándékkal is mentem, – felelte a leány.

– És így történt a dolog?

– Igen, – felelt Eleanor a tűz felé fordulva.

Szünet következett. Ha törvényszéken lettek volna, a leány ügyvédje bizonyosan így szólt volna: «Lord elnök úr, ez az én esetem.» A püspök készülődött, hogy bevezesse a tárgyalásnak új fázisát.

– Azt hiszem, Nórácskám, nem kellett volna oda elmenned.

– Anyám is azt mondja.

– Az én állásomban levő embereket családjuk után is meg szokták ítélni. Te, ha meggondolatlanul cselekszel, nemcsak magaddal szemben követsz el valamit, de ettől eltekintve, az nem is leányoknak való hely. Te már nem vagy gyermek. Mi szabadságot engedtünk neked, több szabadságot, mint amennyi a legtöbb leánynak van, mert azt hittük, hogy okosan tudsz vele élni. Te tudtad… tudhattad, hogy ott esetleg kavarodás és botrány lesz.

A leány a tűzbe nézett s nagyon megfontoltan és nyomatékosan beszélt:

– Nem értem, hogy miért ne volna szabad olyan dolgokról tudomást szereznem, amelyek történnek?

A püspök egy pillanatig leánya arcát tanulmányozta. Az volt az érzése, mintha valami alapvető jelentőségű dolgot fedezett volna fel a szülő és gyermek közötti viszonyban. Gondolkozásának modernsége feleletének mérsékelt voltában jutott kifejezésre.

– Gondolkoztál-e azon, hogy anyád és én, akik öregebbek vagyunk nálad és többet is tudunk, mint te, jobban meg tudjuk ítélni, hogy mikor jött el az ideje, amikor ezt vagy azt megismerheted?

A leány összeráncolta homlokát és úgy tett, mintha az izzó parázsból akarná kiolvasni a feleletet. Már épen meg akart szólalni, mikor hirtelen más gondolata támadt és új irányba igyekezett terelni a beszédet.

– Én úgy érzem, hogy mindenkinek ki kell venni a részét a gondolkozásból… Gondolkoznia kell a maga fejével… magának, – mondta kissé félszegen.

– Azt hiszed, hogy megbízhatsz magadban?

– Nem erről van szó. Az ember maga tudja legjobban, hogy mikor éhes.

– És te úgy érezted, hogy éhes voltál?

– Magam akartam megtudni, hogy mi jelentősége van a szavazati jogért és más egyebekért folyó mozgalomnak.

– Azt hiszed, hogy mi útját akarjuk állni fejlődésednek?

– Tudod, hogy nem ezt hiszem, de te el vagy foglalva.

– Nem vagy-e kissé türelmetlen, Eleanor? Elvégre is még alig vagy tizennyolc éves… Mi mindenféle szabadságot megadtunk neked.

A leány hallgatása azt mutatta, hogy nem vonja kétségbe, amit atyja mond.

– De mégis, – mondotta hosszabb szünet után, – más leányok, nálam fiatalabb leányok, benne vannak ezekben a dolgokban. Beszélnek ezekről és minden egyébről. Teljesen szabadon… Ti nagyon jók voltatok hozzám, – mondotta egyszerre, minden átmenet nélkül. – Ez az eset nem volt egyéb puszta véletlennél.

Atya és leánya egy darabig hallgattak, mintha megfelelőbb tárgyat kerestek volna.

– Tulajdonképen mit is akarsz, Eleanor? – kérdezte a püspök.

A leány atyjára nézett.

– Általánosságban? – kérdezte.

– Anyád úgy véli, hogy elégedetlen vagy.

– Elégedetlen… borzalmas kifejezés.

– Mondjuk, a hiányát érzed valaminek.

Eleanor egy pillanatig nem felelt. Úgy érezte, hogy elérkezett a perc, mikor előállhat kívánságával.

– Newnhamba, vagy Sommervillebe szeretnék menni, dolgozni szeretnék. Úgy érzem, hogy rettenetesen tudatlan vagyok. Annyi minden van, amiről nekem sejtelmem sincs. Ha fiú volnék, az egyetemre mehetnék…

– Igen, – mondta a püspök és gondolataiba merült.

Ő maga is elég messzire ment el a nőmozgalom kérdésében. Ő maga is a teljes egyenlőséget hangoztatta s most úgy érezte, hogy e kijelentésének emléke gátolja elhatározásában.

– Idehaza is olvashatsz, – mondta, hogy mellékvágányra terelje az ügyet.

– Ha fiú volnék, nem ezt mondanád.

A püspök válasza nagyon bizonytalanul hangzott.

– De ebben a házban… bizonyos légkör uralkodik.

Ráhagyta, hogy a leány a feleletet maga egészítse ki azzal a különbséggel, amely a nő és a felelősségre termett, keményebb férfi között uralkodik.

A leány habozása előre jelezte a felelet súlyos voltát.

– Az igaz, – mondotta. – Érezem.

Tétován folytatta:

– Mintha álomvilágban élnénk… nem a valóságban. Odakint, – vállának egy mozdulatával a leeresztett ablakredőnyt jelezte, amely eltakarta az éjszakát, – az ember mindenféle gondolatokkal és – légkörökkel találkozik. Itt minden oly szép. A legkedvesebb otthonban volt részem. De az az érzésem, mintha ez így nem mehetne tovább. Mintha ezek a sztrájkok, kételyek és kérdések…

Ennél a szónál megállt, de a kijelentés már elhangzott.

A püspök nyugodtan válaszolt:

– Krisztus egyháza, gyermekem, sziklán épült.

A leány nem felelt. Félrefordította fejét, úgy, hogy atyja nem láthatta arcát és mereven bámult a tűzbe.

Hallgatása volt a harmadik és legnagyobb nyílvessző, mely a püspököt ezen a napon érte…

Nagyon hosszú idő mult el, amíg egyikük megszólalt. Végre a püspök törte meg a csendet:

– Majd beszélünk ezekről a dolgokról, Nórácskám, ha nem leszek ilyen fáradt és több lesz az időm… Te olvastál könyveket… Mikor Caxton felállította a nyomdáját, azt hitte, hogy egy új hatalmat állít az egyház és a tanítvány, a szülő és a gyermek közé… Most fáradt vagyok. Majd legközelebb beszélünk.

A leány felállt és megfogta atyja kezét.

– Sajnálom, drága apuskám, hogy megszomorítottalak. Sajnálom, hogy elmentem arra a gyűlésre… Olyan fáradtnak látszol.

– Nyugodtan kell mindent megbeszélnünk, – mondta a püspök, megszorítva leánya kezét, miközben összeránduló arcáról észrevette, hogy a fájósat fogta meg. – Szegény kis kezed…

– Nehéz megmondani, de mégis mindent meg akarok mondani neked, atyuskám. Nem titkolok el semmit előled…

Megcsókolta atyját. A püspöknek az volt az érzése, hogy mikor csókolja, a leány rajta sajnálkozik…

E pillanatban azt gondolta, hogy e percnél alkalmasabbat sem lehetne képzelni a «kérdések» megbeszélésére, de a fáradtság és bizonytalanság érzése ismét legyőzték őt.

11. §.

A lapok megírták Eleanor szerepét a suffragette-botrányban. A fehér holló egyetmást elmondott róla.

Ezúttal azonban nem támadott. Sokkal rosszabbat cselekedett. Dicséretekkel halmozta el… szemérmetlen módon.

A tudósítás egyszer egyszerűen Nórának, egyszer pedig «duhaj Scrope kisasszony»-nak nevezte.

Az egyik alcím reá vonatkozott:

«Duhaj hölgy a rendőrök ellen.»