A püspök lelke

1. §.

Az Eleanorral való megbeszélést követő éjszaka volt az első a püspök álmatlan éjszakáinak sorozatában. Életének új szakasza ettől az éjszakától kezdődött.

Az orvosok azt szokták mondani, hogy az álmatlanság közvetlen oka mindig a testnek mérgezett, vagy kimerült állapota. Kétségtelen volt, hogy a megelőző nap fáradalmai és rendszertelen étkezései a püspöknél is eddig szokatlan kémiai zavart idéztek elő, amihez még hozzájárult idegeinek idegen hatások által megzavart és a megszokott körülmények által nem enyhített állapota. A kémiai rendellenességeket a szellemi működés zavarai is szokták követni. A püspök állapotában is a lelki momentumok játszották a lényeges szerepet. Életében első ízben voltak valóságos kételyei saját maga, életének berendezése és összes meggyőződései felől. Ez a kétely nem volt egy vagy más tételre vonatkozó meghatározott gyanakvás, hanem általános kétely. A dolgoktól való elválásnak és a valószerűtlenségnek érzése volt, mely egyidejűleg rendkívüli bizonytalanságot okozott és rendkívül nyomasztóan nehezedett reá. Olyan volt, mintha a rettenetesen szilárd és át nem látható világban ő maga ingatag és áttetsző volna, olyan volt, mintha nem húsból és vérből hanem valami papirszövetből lett volna.

E bizonytalanság a püspöknek fizikai érzéseire is kiterjedt. Szinte úgy érezte, mintha a bőre nem a tulajdon bőre lett volna.

Miközben pedig így testileg, szellemileg elerőtlenedve feküdt, az aggodalmaknak újból meg újból visszatérő végtelen sora ostromolta.

Töprenkedéseinek középpontjában Eleanor állott.

A megszokott és családi dolgok új megértésének Eleanor volt a központja. Nemcsak az az érzése támadt, mintha a dolgok egyetemével azonosított létének egész világa vált volna áttetszővé és láttatott volna maga mögött megdöbbentő, meg nem fékezhető valóságokat, hanem úgy tetszett neki, mintha tulajdon leánya is kinyitotta volna a menedékül szolgáló üvegháznak a viharos és lázadó világba nyíló ajtaját és most ott állott volna fiatalon, tudatlanul, bizakodva, kalandvágyóan, hogy kilépjen rajta.

– Vajjon, lehetséges-e, hogy Eleanor nem hisz?

Rendkívül élénken jelent meg előtte, úgy, ahogy az ebédlőben látta, karcsún felegyenesedve, félig gyermeknek, félig nőnek, törékenyen, de félelmet nem ismerően. Az ajtó pedig, amelyet oly megfontolatlanul feltárt, viharos háttérre nyílt, hasonlatos azokhoz, amelyeket a XVIII. században szoktak festeni a Diana-képek mögé. Vajjon csakugyan azt hitte-e Eleanor, hogy mindaz, amire ő tanította, hogy az az élet, amelyen ő vezette végig – mi is volt a kifejezése? – csak álomvilág volna, nem pedig valóság.

Felsóhajtott, megfordult és ismételte a szavakat:

– Mintha álomvilágban élnék, nem a valóságban.

A szél besüvített az ajtón, melyet Eleanor kinyitott és mindent felforgatott a szobában. A leány pedig továbbra is nyitvatartotta az ajtót…

A püspök csodálkozott önmagán. Felfortyanó méltatlankodás fogta el. Hát nem tanította ő a gyermekét? Hát nem nevelte őt a hit légkörében? Hát megengedhető volt-e, hogy most ilyen módon forduljon szembe vele? Hisz amit a leány cselekedett, az valójában nem más, mint arcátlanság, a tisztelet hiánya…

Különös, hogy ezt eddig észre sem vette.

Nem az lett volna-e a kötelessége, hogy a «kérdések» első említésénél mennydörögjön. Most már tisztán látta, hogy mit kellett volna cselekednie. Hangos szóval kellett volna kiáltania:

– Térdre, Nóra. Kérj bocsánatot Istentől!

A hit ugyanis érzelmi természetű…

Sebesen, de nagyon mélyrehatóan kezdett gondolkozni azon, hogy mit is kellett volna mondani Eleanornak. Az álmodozás ékesszólása ejtette hatalmába s csakhamar azt vette észre, hogy szónoklatot tart Morrice Deans vendégeinek. Természetesen, azokra is mennydörögnie kellett volna s egyszerre azt is tudta, hogy a makacskodó munkaadónak mit kellett volna mondani. Szintén mennydörögni kellett volna. Mennydörgés a magasabb klérus privilégiuma… Jupiter nevében.

De hát miért is nem mennydörgött?

Az éjszaka sötétségében gesztikulált és marokra szorította a kezét.

Úgy van. Az ilyen helyzetekbe bele kell markolni, még pedig keményen. Nem szabad késlekedni vele. Lám, a középkorban volt markoló erő a violaszín keztyűkben.

2. §.

A nap elmulasztott alkalmainak e késői megragadásáról a püspök az egyháznak olyan pesszimisztikus megítélésére tért át, aminőre azelőtt soha sem volt példa életében.

Azt érezte, mintha egy szellemi léggömbből a vigasztalan valóság világába zuhant volna. Eddig ismeretlen és pusztító jellegű kérdéseket vetett föl magának. Olyan kérdéseket, melyek a gondolkozás futóhomok-alapjait érintették. Miért mutat az egyház ilyen erőtlenséget? Miért nincs hatalma a modern ipar lüktető életének közepette a munkások és munkaadók fölött? Miért nincs hatalma a kérdéseket felvető ifjúság fölött? Mintha az egyház is, a korona is csak megtűrt valami volna, a multnak önmagát túlélt különös emléke…

Ámde ezt még feltételezni sem szabad… Küzködött önmagával, hogy megtalálja a megfelelő álláspontot. Mindhiába. Nem találta meg és állandóan elégedetlen maradt önmagával…

Az egyház elvégre nem kerülhet át leviták módjára az út túlsó oldalára, hogy így meneküljön a társadalmi összeütközések küzdelmei és nyomorúságai elől. Nincs joga ahhoz, hogy amikor gyermekei az élet kenyerét kérik, gótikus kődarabokat adjon nekik.

Egyházkerületére és leányára vonatkozó kötelességeiről véget nem érő terveket kezdett kovácsolni. Hogy miként vihetne új szellemet papságába? Azt szerette volna, ha nagyobb mágneses erő lakozott volna benne és ha megjelenése sötétebb és hatalmasabb lett volna. Szerette volna, ha nem a Whippham felületes fiát vette volna maga mellé káplánnak. Szerette volna, ha dékán is állott volna mellette, a helyett, hogy saját magának legyen a dékánja, egy kevéssé rokonszenves spirituális rektorral. Szózaton, felhíváson tépelődött, amely visszhangra talál. Sorozatos, súlyos beszédeket szeretett volna intézni a munkaadókhoz és munkásokhoz a «Fors Clavigera» szellemében… Csak ne volna olyan nehéz, akár a munkaadókat, akár a munkásokat becsábítani a székesegyházba…

Ám jó… De ha a nép nem akar jönni a püspökhöz, a püspöknek kell felkeresni a népet. Tehát ki kellene lépni a székesegyházból… a térre, ahol a villanyosok találkoznak.

E gondolatokkal összeszövődve, újból, meg újból felmerült előtte Eleanor problemája.

Hogy milyen könyveket szabad neki olvasni? Hogy milyen könyveket kell vele elolvastatnia? Hogy nincsenek-e könyvek és barátok, amelyektől és akiktől parancsolóan el kell tiltani? Parancsolóan! És mi legyen az eltiltás határa?

Gondolataiban felhívást kezdett megszövegezni az úgynevezett modern irodalom ellen.

Lelke már kissé megnyugodott és már-már álom szállt szemére, amikor a reggellel hol ez, hol amaz a kis élőlény kezdett ébredezni és arra serkentette a püspököt, hogy üdvözölje a közeledő nappali világosságot.

Valami zsivaj kezdődött, hangoknak nyüzsgő tengere, melyből az egyéniségek hol kiemelkedtek, hol ismét eltűntek. Egy ideig a távolból tisztán hallatszott egy kakuk hangja, amely úgy szólt, mint a pásztor-szimfóniák kakukja s amely mintha a földön gomolygó párákból kivezető utat jelezte volna.

A püspök próbált nem ügyelni e hangra, de e hang makacsul követelt bebocsáttatást fülébe. Most erőszakkal akarta nem hallani s mikor nem sikerült, fülére húzta a takarót, majd kissé később felült ágyában.

Egy nagyon jelentéktelen körülmény ismét arra utalt, hogy milyen új és különös módon szakadt el nevelésének világától. A kedvetlenség hangulata, melyet magával, egyházával és hitével szemben érzett, az egész élő világra átterjedt.

Tudta, hogy ezek a hangok a «kis szárnyas énekesek» hangjai, amelyek «vidám kórusban» üdvözlik a reggelt. Tudta, hogy egy éber püspöknek az volna a kötelessége, hogy boldog teremtéseket megáldja s hogy Ken reggeli himnuszának elmondásával csatlakozzék hozzájuk. Inkább szokásból rákényszerítette hát magát a himnuszra s haragvó arccal, iskolamesteri hangon mormogta:

Tovább nem jutott. Megállt. Hallgatva ült és arra gondolt, hogy milyen kiállhatatlan teremtmények ezek az éneklő madarak. Figyelmét különösen a fekete rigó vonta magára. Sohasem hallott még ilyen hiábavaló hangismétléseket… Küzködni próbált a bírálat sötét hangulata ellen. «A szeretet imája a legszebb ima…»

Nem, ő még sem szerette a madarakat. Hiábavalóság lett volna ezt állítani. És ha akármit mondanak is más madarakról, a kakuk kiállhatatlan személy a madarak között…

Most egy másik madár kezdte különösképen gyötörni. Ez a madár vagy húsz másodperces, szabályos időközökben hallatta rövid, átható és rikácsoló hangját. Ha a madarak világában ismeretes a szamárköhögés, akkor ennek bizonyára szamárköhögése volt s a püspök annyira haragudott rá, hogy betegsége dacára sem kegyelmezett volna neki, ha kezeügyébe került volna. A szünetek közben haragosan várta, hogy a hang mikor szólal meg ismét.

Kisvártatva újból a fekete rigó jelentkezett. Éles, hencegő hangja volt. Mintha ugyanannak a szólamnak fáradhatatlan ismétlésével hivalkodni akart volna. A püspök agyában valamely ismeretlen oknál fogva, Isten tudja, mi okon, egy darabig az «oleografikus hang» kifejezése kavargott s a hang azt a különleges és észszerűtlen benyomást tette rá, hogy ez a madár kíméletlen ipari munkával nagy vagyonra tett szert. Igazi princhesteri fekete rigó, – gondolta magában haragosan a püspök.

Ez a saját egyházkerületére egy cseppet sem hízelgő megjegyzés ellentmondás nélkül töltötte el a püspök lelkét s még más, nem kevésbbé rosszindulatú vonatkozások is következtek.

Egy olaszországi útjuk alkalmával a püspök és Lady Ella Firenzében egy éneklő madarakat védő egyesületbe iratkoztak be. A püspök most némi csodálkozással emlékezett vissza erre a dologra s úgy tetszett neki, hogy a gyümölcstermelőknek és az olaszoknak meg kellene engedni, hogy azt csinálhassanak az éneklő madarakkal, ami nekik tetszik. Semmi kétség, hogy tulajdonképen azoknak van igazuk…

Kezével végigsimította homlokát. Elvégre a világ nincsen kizárólag az éneklő madarak számára teremtve. Kell, hogy mindennek meg legyen a maga helye és ideje. Az éneklő madarak tulajdonképen fényűzés, elnézés, kihágás…

Vajjon ettek-e az éneklő madarak a paradicsom gyümölcséből? Talán közös akarat mozgatja őket és talán még vezérük is van ebben a zsivajgásban…

A püspök elhatározta, hogy egy darabig fel-alá járkál szobájában s azután újból lefekszik…

A napfelkelte úgy találta a püspököt, hogy fejét és vállát kitolva az ablakon, a fekete rigót kereste. Mindenáron látni akarta. Meg volt győződve, hogy nem közönséges fekete rigóval van dolga.

Azután ismét a jelenkori egyház céltalanságának érzése fogta el, de ezúttal a legfurcsább formában. Félig kívül lógva az ablakon, hirtelen assisi Szent Ferenc jutott eszébe és az, hogy a szent szavára a röpködő fecskék halkabban kezdtek csicseregni.

Furcsa, hogy manapság minden másként van.

3. §.

Négy éjszaka telt el hasonló módon. A közbeeső nappali bágyadtság délutáni pihenőket követelt s a püspök ráeszmélt, hogy az álmatlanság ejtette hatalmába.

Nem ment ugyan rögtön orvoshoz, de baját elmondta mindenkinek, akivel találkozott. Mindenki tanácsokkal próbált segíteni rajta. Eleanorral rögtön az ebédlőben lefolyt társalgást követő napon beszélni akart, de ez a testi és lelki fáradság visszatartotta tőle.

Az ötödik éjszaka a pünkösdöt megelőző hétnek első napja volt. A püspök vörös talárt viselt ezen a napon, melynek kimagasló eseménye a papjelöltek fogadása volt. A jelöltek jó hatást tettek rá, hiszen magunk szellemülünk át, ha azt akarjuk, hogy általunk mások átszellemüljenek. A püspök jobb hangulatban tért aludni, mint az utolsó napok bármelyikén. Éjszaka felébredt ugyan, de másként, mint a megelőző napokon. Ken verssorait idézte magában:

Közvetlen azután, hogy e verssorokat elmondta, mintha valami sugallat lett volna, drága és meghitt szavak áramlottak át agyán:

«Ő adjon néked édes álmokat…»

E szavak csodálatos módon besugározták lelkét és megnyugtatták. A kétkedés felhői mintha eloszlottak és eltűntek volna s őt épen és nyugodtan hagyták volna a tiszta ég alatt. Kétségtelennek érezte, hogy e szavak igéret voltak s ezért hamarosan elaludt és aludt, míg csak fel nem keltették.

A következő nap azonban annál zajosabb volt. Whippham összekeverte a napi időbeosztást és túlzsúfolta délutánját. A szállítási alkalmazottak nagy sztrájkja ezen a napon kezdődött és a villamos társaság kocsiszínjeiből, ahol valakit lehurrogtak, kellemetlen zaj hatolt be a püspöki palotába. Ebédjét valósággal úgy kellett bekapnia különböző hivatalos dolgai közepette és sietség uralkodott a papjelölteknek tartott előadásán is. Pedig pünkösd hetében nem szerette a sietséget. Nyugodt méltóság, a lassan kiejtett komoly szavak, a térdelő alakok és valami hűsen sötét lelki csirázás ideáljai közé tartoztak. De hol van ott hűsen sötét lelki csirázás, ahol egy Whipphamhoz hasonló szamárnak van a keze a dolgokban?

A reggel friss bátorságával szánta rá magát, hogy Eleanorral beszélni fog, miután ezt a beszélgetést amúgy is nagyon sokáig halogatta. Csakhogy a megbeszélés sokkal kevésbbé kielégítőnek bizonyult, mint ahogy szerette volna.

A papjelöltekkel tett tapasztalatai megfeleltek a rendes tapasztalatoknak. Mielőtt a jelöltek megérkeztek, olyasmit érzett, ami közel állott az elkedvetlenedéshez az invázió miatt, majd nagyon meg volt lepve a neofiták hitén és fiatalságán, mindezt követte pedig az alkalomnak megfelelő beszéd. Az első napokban valamennyien csak egyszerűen neofiták voltak, a nélkül, hogy egyéniségük áttörte volna az alázatosság egyformaságát. De azután a kis egyéni vonások kezdtek kidomborodni belőlük s ezek a vonások nem igen voltak kellemesek. Egyik-másik állandóan hajszolta a püspök kegyeit, nagy étvágyat mutatott arra, hogy hozzá külön szavakat intézzenek, vagy hogy különleges elismerésben részesítsék. A püspök már arcukról fölismerte e vágy kifejezését. A teremből és a folyosókról már ismerte a felkínálkozás e folyton megújúló mozdulatait.

Ez alkalommal főleg egy szeplős és rosszul táplált fiatalember tolakodott előtérbe, aki nagyon gondosan elkészített memorandumfélét nyujtott át a püspöknek. Bizonyos kételyei voltak az első egyházatyák és az evangéliumok első hiteles másolatainak időpontját illetően, melyeknek jelentőségét nem lehetett alábecsülni.

A püspök belenézett az írásokba. Tartalomjegyzékük és rövid összefoglalásuk hiányzott, egy pár lap meg volt számozva, aztán átnyujtotta őket Whipphamnak. Mikor utólag átnézte s úgy a stílus, mint a gondolkozás kezdetlegességéről meggyőződött, az a fényes gondolata támadt, hogy a fiatalembert Bliss kanonokhoz utasítja, «akinek – mint mondta, – különleges ismeretei ezen a téren messze meghaladják az enyéimet».

Miközben ezt mondta, kiolvasta a fiatal ember tekintetéből, hogy legfeljebb egy-két napra szabadult meg tőle. Mégis az írások futólagos átnézésének az volt a közvetlen eredménye, hogy az orthodox hitnek minden dátumhoz, tételhez és érvekhez kötött fontossága iránt lecsökkentette a püspök hitét s valami bizonytalanul szimbolikus és liberális értelmezést juttatott előtérbe. Ebben a hangulatban kezdett beszélgetni Eleanorral.

Nem sok alkalmat adott a leánynak arra, hogy ellenvetéseit előadhassa. Elébe ment a félúton, rokonszenvet és megértést mutatott iránta. «Irodalmi hajlandóságot» fedezett fel a leányában, tehát «irodalmi hajlandóságú» volt a kulcs is a többi megállapításokhoz. Kissé maga is meg volt lepődve saját liberalizmusán, hiszen néhány év telt azóta, hogy behatóbban nem mérlegelte saját nézeteit és így nem volt elkészülve arra a felfedezésre, hogy mennyire osztozik leánya szkepticizmusában. De a valóságban osztozott benne. Annyira osztozott, hogy voltak pillanatok, amikor szinte azt hitte, hogy a leánya az, aki régi módi és konzervativ.

Néha úgy rémlett ugyan, hogy kissé kitér a dolgok elől, de a leány mintha észre sem vette volna, mikor pedig végre belejött a dologba, nyilvánvaló lett a leány nagy megkönnyebbülése és öröme. A püspök azelőtt sohasem vette észre, hogy milyen tiszta és szép szeme van leányának. A legszebb és legbecsületesebb szemek voltak, melyeket valaha látott. Miközben beszélt, Eleanor állandóan reá függesztette ezeket a szemeket és arca mindjobban felderült. Tekintete csodásan ragyogott, mikor arra eszmélt, hogy tulajdonképen nem is állanak olyan távol egymástól, hogy nem különböznek egymástól s hogy egyszerűen csak félreértették egymást…

A püspök maga sem tudta, hogy tulajdonképen miként jutott idáig, de miközben liberalizmusát úgy mellékesen hangoztatta, azzal lepte meg önmagát, hogy még mielőtt Eleanor megismételte volna kérését, már hozzá is járult leányának Newnhamra vonatkozó kívánságához. Ez az engedékenység nagy segítségére volt a továbbiakban.

– Minden külső tudományt tanuságtételre hívhatsz. Az egyház szívesen látja őket… Most pedig magam óhajtom, hogy menj…

Ez a beszélgetés azonban ismét legmélyéig felkavarta lelkét. Ő maga volt meglepve legjobban, hogy az egyetemre való beiratkozást megengedte. Megdöbbent s érezte, hogy új magatartását meg kell magyaráznia Lady Ellának…

Szinte fatalisztikusan vette, mikor ezt az éjszakát is ébren töltötte s úgy feküdt ágyában, mintha mozdulatlanul bár, de mégis öntudatosan feküdne valami mély és hideg víz fenekén.

Újra meg újra ismételte ugyan, hogy «Ő adjon néked édes álmokat», – de a szavakból minden meggyőződés elpárolgott.

4. §.

Sem álmatlansága, sem saját magában és hitében való bizonytalansága nem fejlődött egyszerű és rendes módon. A makacs szenvedés és a megkönnyebbülés időszakai váltogatták egymást. Majdnem egy éven keresztül csak általános nyugalma esetleges megszakításainak tekintette ezeket a zavarokat és nem értette meg, hogy életének új szakasza és gondolkodásának irányváltozása kezdődött. Álmatlanságáról mindenkinek panaszkodott, de kételyeiről senkinek sem beszélt s legfeljebb azzal árulta el őket, hogy a ködös általánosság, a szimbolizmus, a költőiesség és türelmesség iránt egyre nagyobb hajlandóságot mutatott. Eleanor látszólag meg volt elégedve a magyarázattal, melyet atyjától kapott s nem sürgetett további magyarázatokat. Magaviselete legfeljebb annyiban változott meg, hogy nem volt olyan közlékeny, mint azelőtt. Szeptemberben azután elment Newnhamba. Kételyei nem érintették Clementinát és többi nővéreit, a püspök pedig nem tett további kisérleteket, hogy tovább kutassa családjának a formális nyugalom felszíne alatt lappangó lelki életét.

Saját lelki küzködései csaknem kizárólag az éjszakára szorítkoztak. Az álmatlanság időszakai alatt furcsa kettős életet élt. Napközben nagyjából ugyanaz az én volt, aki volt azelőtt. Tevékeny, önmagában biztos és egyházias s legfeljebb, ha külső megjelenésében váltotta föl némi fáradtság, izgulékonyság és álmosság a régebbi gyorsaságot és derűt. Biztosan hitt Istenben, az egyházban, a királyi családban és önmagában. Így volt napközben. Az ébren töltött éjszakákon azonban egy teljesen eltérő új ember bontakozott ki, akiben a hideg rettenthetetlenség és a szégyent nem ismerő gyávaság váltogatták egymást. Bírálgató, hitetlen, kedvetlen és aggodalmaskodó lett s önmagát kínozta folytonos aggódásával. Valaki, vagy valami állandóan a párnája mellett ült és kérdezgette:

– Mit cselekszel? Merre haladsz? Helyesen jársz-e el a gyermekeiddel? Minden rendjén van-e az egyház dolgában? Minden rendjén van-e az országgal? Cselekszel-e egyáltalán valamit? Alapjában véve más vagy-e színésznél, aki egy elavult darabban furcsa kosztümöt visel? A nép hátat fordít neked.

Ilyenkor nyugtalanul forgolódott fekvőhelyén. Zsoltárokat és imádságokat suttogott magában és azoktól várta a megoldást.

– «Ő adjon néked édes álmokat», – ismételgette magában sokszor, de hiába. Nem volt semmi hatása.

A munkászavargások az 1912. év előhaladtával némileg enyhültek s a helyi sajtó keserű hangja a püspöki palota iránt szintén jelentős mértékben alábbhagyott. Még a népszerűség bizonytalan sugara is körülövezte egy darabig, amikor régi pártfogóját, a szeretetreméltó öreg Hoch und Unter Christiána hercegnőt fekete főkötőjével, süketségével és egyéb járulékaival együtt sikerült elhoznia a gyermekkórház új szárnyának megnyitására. A princhesteri konzervativ újság ebből az alkalomból tudtára adta az egyházkerületnek, hogy a püspök folyékonyan beszél németül s ennek következtében persona grata a királyi nagynéni körében s hogy továbbá Christiána hercegnő nem az egyetlen királyi személyiség, aki a püspök mögött áll és aki Princhestert meg fogja látogatni. Ez ugyan nem volt igaz, de helyi szempontból hatásos volt és némileg igazolta azt a fennhéjázást, amellyel Lady Ellát igazságtalanul gyanúsították. Másfelől azonban ezek a híresztelések újabb bonyodalmakat rejtettek magukban.

A püspök Brighton-Pomfrey doktort kereste föl, hogy egészségi állapotát megbeszélje vele. Brighton-Pomfrey ez alkalommal újból revidiálta általános utasításait, bizonyos étrendet írt elő, azt ajánlotta, hogy a világos portói kivételével a vörös bortól tartózkodjék s hogy az egyiptomi cigarettákkal bánjon nagyon mértékletesen.

Az 1913. év azonban nagyon viharos év volt. A munkászavargások újra éledtek, a suffragett mozgalom hevességében és támadó voltában nagyon megnövekedett, a kerületben pedig egymásután három egyházi botrány is követte egymást. Az első az volt, hogy a kensititák elkeseredett hajszát indítottak Morrice Deans ellen, aki kifejezésük szerint a szentségeket «babyloni öltözékben» szolgáltatta ki, a gyermekek gyóntatása körül túlment a megengedett határokon, általában pedig felháborította Mogham Bankst, a második az, hogy Wombashban egy népszerű prédikátor könyvet adott ki «A fény az oltár alatt» kétségbeejtő címmel. A könyv félig arianusnak, félig pantheistának tüntette fel szerzőjét, aki a Szentháromság dogmáját oly kevés tisztelettel kezelte, mint amennyit az ember egy betolakodott macskával szemben szokott csak tanusítani. A harmadik eset végül abban állott, hogy a pringlei új munkásnegyed bádogból épült missziós templomának ismeretlen, de agyondolgozott papjáról valami többnejűség-félét sütöttek ki. A pap erre egy röpiratnak botrányos formáját választotta védekezésül. A röpirat az «Igaz és hazug házasság» címet viselte s a nagyközönséget felesleges dolgok ismeretébe avatta be. Idézte Ábrahám és Hoseás eseteit, Lutherről olyan részleteket elevenített fel, melyekről jobb volna megfeledkezni és olyan, egy cseppet sem kánoni tekintélyekre hivatkozott, mint Milton, Plato és John Humphrey Noyes.

A fegyelmezetlenségnek ez a szokatlan összetorlódása nagyon kedvezőtlen hatást tett a püspökre. Hogy úgy fejezzük ki magunkat, egyszerre három fronton is hosszantartó eljárásokba bonyolódott, amelyek nagyszámú és lelkinyugalma szempontjából túlságosan élénk személyes tárgyalásokat igényeltek.

A három fárasztó vitában a poligámiával vádolt pringlei pap volt a legvirgoncabb, Morrice Deans a legalaposabb és legfárasztóbb, a wombashi pantheista pedig a legszemtelenebb módon destruktív. A pringlei pap nyilvánvalóan nem volt jelen, mikor a lelki fügefaleveleket osztogatták, tudatlan, kihívó tekintetű, nyershangú, szeplős és racionalista lelkületű ember volt, szélesen hadonászó kezekkel, aki valósággal mellékajtón csúszott be az egyházba, mert tulajdonképen fáradhatatlan munkás volt és fékezhetetlen hevességgel és a legteljesebb részletességgel fejtette ki a püspök előtt intim életének vonatkozásait. A püspök nem volt kíváncsi ezekre a részletekre, hallani sem akart róluk és mindent megtett, hogy kikerülje azokat a vitatárgyakat, melyekkel a derék ember tiszteletreméltó, de makacs módon szorongatta.

– Bátorkodom emlékezetébe idézni lordságodnak, hogy még szent Pál is megengedi, hogy jobb házaséletet élni, mint megégni, – mondotta a pringlei bűnöző. – Az én esetem azonban az volt, hogy házas voltam és mégis égtem… Figyelembe véve Charlotte kiválóságait, fel kell tételeznem, hogy lordságod is elismeri, hogy ebben a helyzetben a megpróbáltatás sokkal erősebb volt annál az abszolút coelibátusnál, amely Szent Pál szeme előtt lebegett.

A püspök lehetőleg nem hallgatta meg ezeket az érveket és egyáltalán nem felelt rájuk. Utólag azonban a vétkező eljött, zokogott és azt hangoztatta, hogy azért tették tönkre, törték meg a szívét és bántak vele méltatlanul, mert nem gentleman. Alapjában véve ez igaz volt, de egyúttal elkerülhetetlen. A vége az lett, hogy megfosztották hivatalától, inkább a hangja és védekezése, semmint a vétke miatt, a közvélemény pedig teljesen egyetértett az ítélettel. Az elítélt egy ideig még jobbra érdemes erőfeszítést fejtett ki, hogy valami úgynevezett munkásegyházat szervezzen meg Pringleben, míg végre bizonyos pénzügyi természetű nézeteltérések után, kettősnél tágabb családjával eltávozott, hogy a clydei progressziv mozgalmakból vegye ki részét.

A Morrice Deans ellen megindított vizsgálat egészen más természetű volt. Igen sok tanulmányt követelt, ami nagyon kimerítette a püspököt. Az egyházi ruhák tekintetében igen tekintélyes ismeretei voltak ugyan, de tulajdonképen a külsőségeknek csak poétikus részével törődött és keményen neki kellett feküdnie, ha a kérdés jogi részébe is bele akart hatolni. Káplánja, Whippham, teljesen hasznavehetetlennek bizonyult ebben a dologban. A püspök gyorsan, símán és amennyire csak lehet, Morrice Deans javára szerette volna befejezni az ügyet. Az volt a véleménye, hogy Morrice Deans megfelelő ember plébániájában és ezenkívül attól félt, hogy Mogham Banksban, ahol a nép már teljesen megszokta a díszes ornátusban való istentiszteleteket, egy puritán pap tökéletesen aláásná az egyház befolyását. A dolgot így talán símán el lehetett volna intézni, de Morrice Deans kezelhetetlennek, üldözői pedig fáradhatatlanoknak bizonyultak. Így aztán a püspök nem egyszer késő éjszakáig törte a fejét kompromisszumokon és kétértelműségeken, amelyekkel egyfelől a kensititákat arról győzhetné meg, hogy Morrice Deans nem viselt ornátust, mikor viselt, Morrice Deanst pedig abba a hitbe ringatná, hogy ornátusban volt, mikor nem volt. Ebben az állapotban Whippham volt az, aki először ajánlott a püspöknek zöld teát kávé helyett, amely emésztési zavarokat szokott okozni. Whippham azt mondta, hogy a zöld tea nagyon jó izgatószer éjjeli fennmaradásainál.

Semmi kétség, hogy a zöld tea valamennyi méreg között a legtetszetősebb színű, de a Morrice Deans esetével kapcsolatos többletmunka, az éjszakai fennmaradások, a készülődések és irka-firkák, többet felemésztettek a püspök energiájából, mint amennyit pótolni tudott. E mellett «A fény az oltár alatt» esetet is dűlőre kellett vinni.

A püspök gyűlölte ezt a Chasterst, aki «A fény az oltár alatt» című könyvet írta. Gyűlölte, de épen annyira félt is tőle, Chasters, nemcsak makacs, hanem durva magatartást is tanusított. Prédikációiból és irásaiból tüntető és gúnyolódó szellem áradt ki s minden, amit mondott és cselekedett, kihívó szellemmel volt telítve. Nem annyira utánozta, mint inkább túlozta Matthew Arnold stílusát. Bármi történt vele nyilvánosan, nagyon széles nyílvánosság előtt történt, mert könyve Londonban is nevet szerzett neki.

A püspök megítélése szerint Chasters természeténél fogva jellemtelen ember volt. Úgy látszott, mintha a harminckilenc cikket csak azért írta volna alá s csak azért vetette volna alá magát a próbáknak és tette le a felszentelést megelőző fogadalmakat, hogy aztán mindezeket annál sikeresebben támadhassa hátba. Az a szerepe, hogy egyházi ruhában játszotta a racionalista előadót, nem csupán a különcködés színezetével bírt, hanem jövedelmet, sőt tekintélyt is biztosított neki. E mellett azonban társadalmi és egyházi kötelességeit kemény és ultra protestans módon látta el. Prédikációi rettenetesek voltak. «Rendszerint egy tételt választ magának – mondotta a püspök egyik informátora, – azután tételét pontról-pontra veszi, először, másodszor, harmadszor, negyedszer, mintha valaki egymásután tépdesné a virág szirmait, mignem a megmaradt puszta szárat a szemetes kosárba hajítja.»

A püspök majdnem egy egész évig ki tudott térni «A fény az oltár alatt» esete elől s csak akkor cselekedett, mikor arról értesült, hogy egy másik könyv van készülőben «A kereszténység igazi lényege» címmel. Az első könyvnek egy megjelölt, nagyon felháborító módon megjelölt példányával késő éjszakáig ült dolgozószobájában. A megjelölt példányt egy öreg ezredes küldte el neki, aki a wombashi egyházközség tagja volt s az orthodox laikusok legrosszabb indulatú fajtájához tartozott. A püspök megállapította, hogy szokatlanul tehetséges hitvitázóval van dolga, aki tekintélyes mennyiségű ismeretet hordott össze, a végből, hogy megmagyarázza az oltári szentség lelki jelentőségének minden részletét. Chasterstől az utalások révén Leggehez és Frazerhez tolódott el a püspök és első ízben kezdte megérezni a modern bírálat mérvét és hatalmát az egyház tanításával és rendjével szemben. A cáfolatok útját a zöld teának kellett volna bevilágítani, de ehelyett az egész vizsgálatot a melancholikus belenyugvás fénye világította be. A püspök sem éjjel, sem nappal nem tudta megtalálni a Chasters elleni ellentámadás megfelelő módját, mert Chasters szellemileg nagy képességű s ezenfelül könyörtelenül támadó hajlandóságú ember volt. A dolgot viszont halogatni nem lehetett már, mert a cselekvés szüksége nyilvánvaló lett. A püspök szabad idejét állandóan lekötötte az egyháztörténelem irodalma s állandóan foglalkoztatták a hitelvek módosulásából származott ellentétek, melyek parancsoló módon tolultak gondolkozásának homlokterébe. Szeretett volna valakivel beszélgetni a zavaró kérdések hálójáról, amelybe belebonyolódott. Különösen Bliss kanonok véleményét szerette volna hallani, de saját tételei már nagyon ingadozókká váltak s attól félt, hogy érvelés közben elárulja magát. A multban bizonyos lelki szerénység jellemezte egyéniségét. Voltak dolgok, melyekről sohasem beszélt s még a gondolattól is megrettent, hogy róluk beszéljen, míg most, hála a zöld teának, teológiai természetű álmokkal és szokatlanul élénk látomásokkal tarkázódtak álmatlanságának szinte fájdalmas időszakai. Látta, hogy Frazernek áldozatokat bemutató királyai, furcsa és idegenszerű szertartások közepette, festői és rettenetes mészárlásokat rendeznek. Hosszú körmeneteket és szertartásokat látott, melyekben feltűnő szimbolumokat hordoztak magasan az emberek feje fölött, míg ő félve zsugorodott össze a hatalmas és ijesztő ég előtt. A zöld teának ez álmai és látomásai nem annyira az alvásnak voltak jelenségei, mint inkább az álmatlanság egyre súlyosbodó eleven megnyilatkozásai. Állapotának súlyosbodásához nagy mértékben hozzájárult az is, hogy túlmenve Brighton Pomfrey utasításain, megfontolatlanul és tervszerűtlenül több olyan bódító- és altatószerrel kisérletezett, melyeket bajának hallatára barátai és ismerősei ajánlgattak. Életében első ízben kezdett titkolózni a felesége előtt. Jól tudta, hogy nem tanácsos bevenni ezeket a szereket, tudta, hogy testileg-lelkileg egyaránt ártalmasok, de gyötrő sóvárgás epesztette utánuk. Idegeinek növekvő ziláltsága lassan és észrevétlenül jellemét is aláásta.

Maga is meglepődött azon a ravaszságon és képmutatáson, amelyet ezeknek az orvosságoknak a szedésénél ki tudott fejteni. Kimódolta, hogy miképen kerüljön egy teafőző-készülék a hálószobájába és hogy azt a finom kínai teát, amelyet Lady Ella szerzett be számára, titokban miképen helyettesítse a zöld teával, mely után legyőzhetetlen mohóság vett rajta erőt.

5. §.

E vallási és testi izgalmak és kínlódások az 1914. év tavaszán és nyarának elején jelentkeztek legerősebben. E hónapok nagy szellemi és erkölcsi zűrzavar ideje voltak. E napok levegőjében valami nagy dolog előérzete reszketett s valami olyan nyomasztó hangulat áradt szét, mint aminőt érzékeny idegzetű emberek tapasztalnak a vihar előtt. Az erkölcsi légkör barátságtalan és izgatott volt. Az egész világ hangulata izgulékonynak és rosszindulatúnak tetszett. A suffragettek szokatlanul ellenséges magatartást tanusítottak, a munkásmozgalmat a szabotázs és lázadó hangulat jellemezte, a reakciós toryk és a lármás vén arisztokrata nőknek egy csoportja pedig azon buzgólkodott, hogy megakadályozza Irország sebeinek gyógyulását. Zajos küzdelmek és vad fegyelmezetlenség rázták meg a társadalom és politika épületének minden részét. Ekkor váratlanul felrobbant a szarajevói bomba, amely mindezt a zsivajt elhallgattatta. Európának ingadozó egyensúlyi rendszere a sülyedő hajó módjára felborult.

A történelemnek legrohanóbb és legfeszültebb hete után, Európa belezuhant a háborúba.

6. §.

A háború első hatása, mint a legtöbb képzelő erővel bíró lélekre, a püspökére is az volt, hogy megszilárdította és felemelte. A hétköznapi dolgok és keserűségek, mintha hirtelen eltűntek volna. Az emberek elfordították tekintetüket a gyógyíthatatlannak tetsző vitáktól és végtelennek tetsző küzködéstől s ráeszméltek a nagy és tragikus jelenségre, amely mindenkiben felébresztette az áldozatkészség közös érzését. Nagyon sok olyan férfi és asszony szemében, akik biztonságban születtek és nevelkedtek, az 1914. év augusztus és szeptember hónapja életüknek mindent felülmuló hősi időszaka lett. E napokban a szolgálat és áldozatkészség eszméi számára a lelkek ezrei születtek újra.

Komor és pokoli, de kétségkívül nagy dolog volt a háború. Megszámlálhatatlanul sok lélek először érezte meg a történelem hősi jellegét és először ismerte meg saját viszonyát az emberi nemzedék sorsához. A bizonytalan tető, mely alatt komédiaszerű életét éltünk, lezuhant és átszakította a talajt lábunk alatt. Fejünk felett megláttuk a csillagokat, lábunk alatt pedig a feneketlen mélységet. Felismertük, hogy az élet bizonytalan és kalandszerű s hogy része az idő és tér nagy véletlenének…

Egy időre ugyan a háború füstje és gőze ismét elfedte a nagy távlatokat, de új felismerésük emlékezetét már nem tudta teljesen eltörülni.

Az első két hónap folyamán a püspök minden érdeklődése annyira elterelődött közvetlen környezetétől és mindennapi foglalkozásától s annyira felszívódott a nagy eseményekben, hogy legszemélyesebb története alig tért el valamiben a viszonylag foglalkozás nélküli emberek legtöbbjének történetétől. E drámai napokban a németek nagy rohanással törtek előre Párizs felé s úgy látszott, hogy Franciaország le van terítve és Franciaországgal együtt a liberális civilizációnak egész szerkezete is elbukik. E megdöbbentő képzetek alól a püspök a marnei csata után szabadult fel, mikor már különféle és összefüggéstelen hadi jótékonysági munkák kötötték le figyelmét. Egyébként azon igyekezett, hogy a háború mindez új jelenségeit és sürgető képzeteit bizonyos vonatkozásba hozza önmagával.

Egyet mindenesetre nagyon élénken tapasztalt, azt, hogy a háború szolgálatába valóságos és megfogható módon nem tudott belekapcsolódni. A vöröskeresztes munka lázas tevékenységgel, sok jövés-menéssel járt, nagy készülődések történtek a sebesültek fogadására és a menekült családok elhelyezésére s készülődés történt – bár feleslegesen, – a végzetes munkanélküliség elhárítására is. A háború problémája és a német lélek rejtélye egy időre háttérbe szorított minden intellektuális érdeklődést. A püspök csakúgy, mint mások, szintén elmerült Nietzsche, Bernhardi, Houston Stewart Chamberlain és a hozzájuk hasonlók tanulmányozásába; több prédikációt tartott a német materializmusról és a német jellem megdöbbentő leromlásáról s akármelyik világi emberhez hasonlóan minden kezébe kerülő újságot elolvasott. Ő is aláírta az orosz orthodox egyházhoz intézett felhívást, amely «Testvérek» megszólítással kezdődött és revizió alá vette felfogását a Filioque vitájában. A két nagy államegyház, az orosz és angol egyesítésének gondolata mindig vonzotta őt. Eddig azonban a lehetőségeken kívül esőnek, agyrémszerűnek, utópisztikusnak tetszett ez a gondolat, míg most, ebben a különös időben megváltoztak a kilátások és nagyon is a gyakorlati lehetőségek körébe tolódtak át. A polgármester, a városi tanács és a hazai tartalékhadseregnek egy egyenruhás különítménye egy nagy könyörgő istentiszteleten jelentek meg, a helyi befolyásos emberek pedig, olyan emberek, akik azelőtt sohasem mutattak türelmet egymás iránt, most két izben is értekezletre jöttek össze a püspöki palotában és soha nem tapasztalt átfogó és megértő nézeteknek adtak kifejezést.

Mindezek a dolgok eleinte nagyon frissek és érdekfeszítők voltak. Utóbb azonban ezek is belekerültek a rendes kerékvágásba és megszokottakká váltak. Mihelyt azonban a megszokottság érzése uralkodóvá lett a püspök lelkében, ismét jelentkezni kezdett a valóságtól való elszakadásnak és hiábavalóságnak érzése. Egy nap arra eszmélt rá, hogy a háború áradata és vihara akkor is teljesen úgy haladna a maga útján, ha se székesegyház, se pedig püspök nem volna Princhesterben. Azt képzelte, hogy ha az érsekekből patriarchák, a patriarchákból pedig érsekek lennének, ez alig jelentene többet a világ folyamatban levő eseményei szempontjából, mintha két ember kezet fogna egymással, mikor a házuk ég. Néha napján bizony mindnyájunknak vannak szerencsétlen gondolataink. A szerencsétlen gondolat pedig, amely úgy sebezte meg a püspököt, mint ahogy az előretolt lövészárokban a golyó éri az embert, tulajdonképen csak egy kép volt, a hordóját görgető Diogenes keze, amely akkor támadt benne, mikor Szent Crispinus napján, az angol történelem kétesen dicsőséges napján, a régi kolostori épületen át, alkalmi istentiszteletre és beszédre sietett.

Nagyon mérges hatású gondolat volt.

A gondolatot alkalmasint egy hetilap cikke ébresztette föl benne, melyet lunch után futott át. Azoknak a hitetlen lelkekben megszületett cikkeknek egyike volt, amelyek manapság oly gyakran jutnak kifejezésre időszaki irodalmunkban. Az író vakmerő módon a keresztény egyházakat a teljes hatástalanság vádjával illette. Ez a háború – mondotta, – mindenekfelett az eszmék háborúja, az anyagi megszervezés küzdelme a szabadsággal, az erőszak küzdelme a törvénnyel; lényegét sokkal kimerítőbben megvitatták, mint bármely más háborúét. Szinte a levegő is sűrű lett a magyarázatoktól és védekezésektől. De az elemi erejű jelenségek közepette hol hallatta szavát az egyház? A legválasztékosabb hangnemben szónokló hazafias püspököket és papokat elégszer lehetett ugyan hallani, de hol voltak ezek a püspökök és papok, mikor a béke szavát kellett volna hallatni? Hol maradt az egyház áldása? Hol maradt az egyház vétója? Ahhoz teljesen feleslegesek a kánoni könyvek, hogy valaki segítő munkával serénykedjék a katonai egészségügyi szolgálat, vagy a különben igen üdvös hatású vöröskereszt körül. Különben pedig… ugyan ki is várta tulajdonképen az egyház szavát?

Ezt írta a cikkíró és ez vezetett Diogeneshez.

A püspök feleletet keresett lelkében a vádakra és eközben újból meg újból vissza-visszatért Diogenes képéhez.

Furcsa hasonlattal élve, ez a kép olyan volt, mintha egy szakállas nyílvessző fúródott volna bele a püspök agyába, mikor Szent Crispinus napján felment a szószékre és onnét a gyér és szórványos gyülekezetre tekintett, amelynek legnagyobb részét korosabb, gyermektelen és foglalkozás nélküli emberek tették.

És ezen az éjszakán ismét az álmatlanság ejtette hatalmába.

Kétségtelen, hogy az egyháznak befolyást kellett volna gyakorolni erre a nagy viharra, a háborúnak a legnagyobb viharára, amely valaha felkavarta az emberiséget. Az egyháznak félelem nélkül oda kellett volna állani a harcolók közé, mint a falfestmények alakjai állanak Krisztusnak magasra emelt keresztjével s a kereszténység ujjáébredt tudatának kellett volna megenyhíteni a fegyverben álló nemzetek tekintetét. Az egyháznak ellenállhatatlan hangon, ezüstös harsonák hangján így kellett volna szólni: Emberek, tegyétek le a fegyvereket és hallgassatok rám!

Ehelyett azonban az egyház távoltartotta magát a harctól. Felgyűrte talárját és helyi jellegű hordócskáit görgette nagy buzgalommal…

7. §.

Mindezekre pedig a dohányzás és alkohol hirtelen abbanhagyása folytán a püspök kedélyállapotának súlyosbodása következett. Az alkohol élvezete szinte szükségszerű enyhítője a békeidőbeli politika valószerűtlenségeinek. De a háborúban komoly veszedelem s így érthető szándék volt birodalma érdekeinek előmozdításaban, mikor a király elhatározta, hogy példát nyujt államférfiainak, amit azonban szerencsétlenségre nem valami széles körben követtek, hogy a háború tartamára lemond az alkoholról. Princhester püspöke legott elhatározta, hogy tüstént és tökéletesen lemond úgy az italról, mint a dohányzásról. Ebben az időben idegeit manila szivarokkal és sok ópiumot tartalmazó különös nagy és nehéz egyiptomi cigarettákkal igyekezett megnyugtatni. Szétdúlt idegzete erre a hirtelen változásra ijesztő módon reagált és egész ingatag lényéből valósággal epesztő vágyat váltott ki egy cigaretta, csak egyetlenegy cigaretta után.

A manila szivarokról, mintha könnyebb lett volna lemondani, de a cigaretta valósággal szimboluma lett elveszett nyugalmának és jó közérzésének.

Valósággal letört ennek a súlya alatt.

Az olvasó már ismeri a lopott cigarettának és a kis fiúnak történetét s tudja, hogy a püspök, akit e szégyenteljes emlék gyötört, miként zokogott hangosan az éjszakában.

8. §.

A püspök görgette hordóját és lehet-e buzgóbb és kitartóbb hordógörgetőt képzelni ezen a világon, mint aminő ez a püspök volt? Görgette rossz egészségi állapota és álmatlansága dacára, mialatt a világháború borzalmas háttere gyötörte. Görgette, mialatt felismerte a nagy, de ki nem elégített nemzeti szükségleteket és szenvedélyesen keresett valami tevékeny szerepet a maga és egyháza számára…

A lobogó kételyek éjszakáinak és a tompa belenyugvás nappalainak szerencsétlen váltakozását az ellentétek erősödése még súlyosabbá tette. A reménykedés ama rövid időszakát, mely a marnei csatát követte, azt a reményt, hogy a háború gyorsan, drámailag és igazságos módon csakhamar véget ér és minden a régiben marad, vagy még kellemesebb lesz, mint volt azelőtt, a kétségbeeséssel határos időszak követte. Antwerpen eleste s a flandriai bizonytalan helyzet rettenetesen ránehezedtek a püspök lelkére. Egy ideig a Zeppelinek lidércei üldözték, melyek tűzesőt bocsájtanak alá Londonra. Szinte apokaliptikus látomásai támadtak. A Zeppelinek újév táján jelentek meg, az yperni csata után, amelyben a szövetségesek defenzivája majdnem összeomlott. A kora tavasz eseményei, a brit hadvezetés neuve-chapellei véres eredménytelensége, a tengeri katasztrófa a Dardanelláknál, a Falaba elsülyedése és az oroszok mazuri veresége a nemzeti veszedelmek rettentő nagyságának és tulajdon tehetetlenségének érzetét még jobban fölfokozták a püspökben. Szégyelte magát, hogy az ő egyháza visszatartja a papokat a besorozástól, míg a francia papok egyenruhát viselnek a lövészárokban. A londoni püspök kirándulása, hogy a fronton, szabad ég alatt tartson istentiszteleteket, csak még nyomatékosabbá tette a hordógörgetést. Ott görgette a hordót, ahol legjobban útban volt vele.

Miben rejlett a hiba? Mire volt tulajdonképen szükség?

A Westminster Gazette, a Spectator és a közvéleménynek más megbízható képviselői, szintén ezt a kérdést hánytorgatták. Fejtegetéseikből ki lehetett érezni a hit nagy szükségét a mindenféle felelősségteljes állásokban levő egyéneknél, valamint azt az általános meggyőződést, hogy az egyház zavarban van a hit megnyilatkozásával szemben. «Mi az egyházak hibája?» ez volt például a címe a Westminster Gazette egyik cikksorozatának.

Így történt, hogy a püspök egy ízben Sir Harry Johnston egy maróan éles közleményét olvasta, amely összezsugorodó hitének velejéig hatolt. Sir Harry egyike azoknak az embereknek, akik épen olyan jól tudnak írni, mint amilyen jól tudnak gyors tenorhangon beszélni. Johnston azt írta, hogy ahelyett, hogy tisztán és Kisázsiának, Görögországnak és Rómának felgyülemlett mithológiája nélkül adnák elő Krisztus igazi evangéliumát… «valószínűtlen hitregékkel túlterhelve tárják elénk, mint például a betlehemi gyermekmészárlás, amely sohasem történt meg…» Továbbá, hogy a híveket olyan hitelvek ismétlésével untatják, melyek megszüntek hihetők lenni… «Egymásnak ellentmondó tételek…» «Bizánci időkben és a középkorban szerkesztett imádságok és litániák…» «minden korszerűségnek hiánya.» «Furcsa egyoldalúság, amely Jeruzsálem lerombolása óta tapasztalható a kereszténység magyarázatában…» «Ha, – így fejeződött be a cikk, – a püspökök továbbra is a vallás külső cifraságaira és olyan szabályok megtartására helyezik a fősúlyt, amelyeket ezerhatszáz vagy kétezerötszáz év előtt élt emberek állítottak fel, akkor a mind műveltebb és gyakorlatibb felfogású munkásnép sem hétköznap, sem vasárnap nem megy el a templomba.»

A püspök kezében tartotta az újságot és a benyomásokra nagyon hajlamos lélekkel azt kérdezte önmagától, hogy ez az éles vád mennyiben lehet igaz és feltéve, hogy általában igaz, mi a kötelessége most az egyháznak és püspökeinek, akikről Cypriánus azt mondja: «ecclesia est in episcopo». A hitnek a tételei bennünk szólalnak meg, mennyiben ne szólaltassuk meg őket?

Ez ideig még semmiféle lépést sem tett Chasters ellen. Feltéve, hogy ő maga is Chasters mellé állana és az egész egyházmegyét, a princhesteri egyházat a legszélsőbb modernizmus felé engedné sodródni, összeütközést, sőt ha kell, küzdelmet kockáztatna meg az érsekkel… Ám ettől az eshetőségtől, amely különben is csak egy pillanatig foglalkoztatta, legott visszariadt. Hiszen hívei, a bigottok tömege, tüstént harcba szállana vele. Ő nem mehet bele olyan vitákba, amelyek az egyház tanításai felett folynak s különben is mi az, amit a vallás külső cifraságának és mi az, amit «lényegének» neveznek? És mi «Krisztus igazi evangéliuma», amelyet az író olyan könnyed hangon mert emlegetni?

Letette az újságot s felemelte a bibliát. Találomra felütötte. Az a furcsa vágy szállta meg, hogy vajha most olvasná először életében. Így túlságosan megszokott volt neki, aminthogy az utóbbi időben teológiájában és vallásos hitében minden túlságosan megszokott volt nála. Fáradt lelkében minden gépszerűvé, halottá és jelentőség nélkülivé vált…

Whippham jelent meg az ajtóban, hogy valami újabb hordógörgetésre emlékeztesse és a püspök tépelődései egyelőre megszakadtak.