A püspök lelke

1. §.

Azon az éjszakán, amelyen a püspök a lopott cigarettára gondolva, hangosan felzokogott, egy Garstein Fellows nevű gazdag gyárosnak volt a vendége. Garstein Fellowsék az acéliparban tűntek ki, de erős érdekeltségük volt a pénzvilágban is. A fiatal Garstein Fellows keze belenyúlt bizonyos kémiai üzletekbe is. A vállalat, Hartstein és Blumenhart nevű kisebb cégtársainak és más hozzájuk hasonló érdekeltnek köszönhette igazi elevenségét, akik nagymérvű, gentlemanhoz nem illő tudásra és energiára tettek szert Németországban és Német-Svájcban, míg Fellowsék régi és jó princhesteri anyagból voltak gyúrva. A Fellows-cég már 1819. óta állott fenn Princhesterben. Fellowsék nem tartoztak azon emberek közé, akiket a püspök szeretett, nem szívesen szállt meg házukban, viszont azonban politikájához tartozott, hogy a helyi plutokrácia köréből minél többeket meglátogasson, minél többet érintkezzék velük, hogy így rászoktassa őket az egyház jelenlétére. Elődének, a szent életű, de világi dolgokkal nem törődő Hoodnak különböző hanyagságai közé tartozott, hogy amikor csak lehetett, visszautasította az éjszakára való meghívásokat. A reggel volt az ő munkaideje. Hogy könyvei és zsoltárai között lehessen, lemondott sok adományról, amelyekhez pedig legkönnyebben az ebéd utáni hangulatban lehet hozzájutni és nem törődött a társadalmi egység létrehozásának lehetőségével. Scrope dr. kezdettől fogva változtatni igyekezett ezen a rendszeren. Minthogy Lady Ellánál ez irányban nem tapasztalt valami túlságos buzgalmat, annál nagyobb erőfeszítést fejtett ki a maga részéről. Az volt az érzése, hogy az ilyenfajta emberekhez való viszonyából hiányzik az, ami a jó és ügyes francia és ír papoknál tapasztalható leginkább, akik szívesen és készségesen látogatják meg embereiket és barátságosan veregetik meg vállukat. Minél kevésbbé szerette ezeket a gazdag embereket, annál inkább érezte az effajta eljárás sikeres utánzásának szükségességét. Nevüket, fiaik és leányaik rövid jellemzését kis jegyzőkönyvébe szokta beírni és ezt szokta tanulmányozni, mielőtt látogatóba ment hozzájuk, hogy a megfelelő hangot eltalálja velük szemben. Ez alkalommal egy távirattal ő maga jelentette be meg magát Garstein Fellowsékhoz.

«Hivatalos ügyekben holnap Wombashban tartózkodom, számíthatok ebédre és éjjeli szállásra?»

Garstein Fellowsné minden ízében londoni asszony volt, a bankár Grunenbaumok családjából. Magas és karcsú asszony, határozott hajlandósággal a társadalmi szereplésre. Éppen egy társaságot látott vendégül házában és emiatt kissé habozott, mielőtt a püspök kérésére a választ megszövegezte.

Garstein Fellowsné arra törekedett, hogy a brit világban szemmellátható társadalmi sikerei legyenek, de érezte, hogy ez a brit világ nagyon komplikált valami. Alapjában véve nem is egy világ, hanem még ennél is több s ha valaki sikerekre akar szert tenni benne, az összes rendszerekkel békés viszonyt kell fenntartania és valamennyit ki kell elégítenie. Legalább Garstein Fellowsné így látta a dolgokat és azért az volt a rendszere, hogy ismeretségeit társadalmi körzetek szerint csoportosította és mindegyiket a maga megszokott módján kezelte. Mivel pedig manapság a brit élet állandó változásnak és átalakulásnak van alávetve, nem érdektelen megismerni azt az osztályozást, amelyet Garstein Fellowsné felállított. Legbecsesebb és legkívánatosabb ismeretségnek tartotta s első helyre tette az «udvari ódonságokat», amelyekről tudta, hogy a legóvatosabb kezelést kívánják. A Buckingham palotából szétáradó méltóság és nyugodt jóízlés tudniillik kivételesen nagy benyomást tett nyughatatlan és felületes lelkére. Ezért Garstein Fellowsné serényen és költséget nem kímélve, kapaszkodott azokba, akik többre becsülik a szép fogatokat az automobiloknál, akiknek feltűnés nélküli barátaik vannak a legmagasabb körökben, akik feltűnés nélkül semmivel sem foglalkoznak a jótékonyságot kivéve s akik inkább drágán, mint feltűnően öltözködnek, valamit értenek a vízfestéshez, de egyébként semmi közük a «művészethez». Ő maga ugyan nem tartott fogatot, parádés lovakat és öreg családi kocsist, mert azt hitte, hogy tolakodónak és nagyzolónak tartanák. Ezért inkább közönséges és igénytelen 80 lóerős Daimleréhez ragaszkodott. Különös alkalmakkor, amikor a társadalmi megbecsülés centrumának közelébe férkőzhetett, egy sapkaszerű, kis fekete kalapot viselt, melyet egy kicsiny, de nagyon jó és csak a legelőkelőbb körök által ismert kis üzletben vásárolt. Ezt a sapkaszerű kalapot minden egyes alkalommal néhány percig tartó, nagyon gondos művelettel szokta a fejére illeszteni.

Garstein Fellowsné véleménye szerint a püspökök a társadalmi rangsornak ehhez a legmagasabb és legelőkelőbb csoportjához tartoztak, bár tisztában volt vele, hogy vannak olyan püspökök is, különösen az olyan aránylag felvilágosodottabbak, mint Princhester püspöke, akik a rendszer második csoportjába éppen olyan jól bekapcsolhatók, mint az elsőbe. Ez a második csoport, a «komoly liberális csoport» volt, amely az előbbinél kevésbbé fárasztó és kevésbbé unalmas. Ez az, amely eszmecserét szokott folytatni könyvekről és más hasonló dolgokról, amely látogatja a premiéreket, ha Granville Barker lép fel, amely ismeri és értékeli azokat az embereket, akik a komoly és szürke munka mezején működnek Ceciltől Sidney Webbig.

A harmadik csoportot az előkelő, de nem hirhedt intellektuellek alkották. Ez a csoport is elfogadható társaság a püspökök számára, akikből kevesebb példány is elég, mert a fajtájuk örökkévaló. Végezetül a negyedik csoport következett, ez a ragyogó, de egyúttal kissé árnyékos világ, melynek egyik szárnya erősen áthajlott az éjszakába és a különcködésben nem ismert határt. Ez a világ, noha megvoltak saját mértékei, mégis úgy viselkedett, mintha a megbotránkoztatás lett volna a célja. Ebben szoktak megfordulni a táncosnők, színésznők és a már bűnbocsánatot nyert elvált asszonyok, de nem a püspökök. Ez a negyedik osztály volt Garstein Fellowsné utolsó világa, mert a kizárólag sportoló körökkel nem tudott mit kezdeni, a puszta divathölgyekről és a lomha vidéki családokról pedig azt tartotta, hogy azok egyáltalában nem valók semmire. Mikor a püspök sürgönyét megkapta, társasága éppen «csillogó kétesek» csoportjából került ki s ez volt az oka, hogy a püspök sürgönyére adandó választ némi tépelődés előzte meg.

Miközben a válaszon gondolkozott, végig futott a vendégeinek névsorán s azt fontolgatta, hogy ki lehet az, aki ellen a püspök kifogást emelhetne? Itt volt mindenekelőtt Lady Sunderbund, ez a csodálatraméltó amerikai özvegy, mesébe illő gazdagságával és lelkesedő természetével. Tulajdonképen már csak a próbát kellett kiállania, hogy egy fokkal magasabbra kerüljön s a magasabb osztályba való besoroztatását csak ruháinak mély kivágása késleltette. Ez a nő teljesen ártalmatlan volna, ha nem érintené a teozófia és a kelta reneszansz kérdését és ha nem árulna el túlzott intellektuális hajlamokat és ha… igen, ha ebédnél nem jelennék meg valami fantasztikusan hiányos ruhában, amire különben óvatosan figyelmeztetni is lehetne. Nem, Lady Sunderbund mindenesetre ártalmatlan.

Ott volt még Ridgeway Kelso, valamint sötét és szenvedélyes katholikus barátja, Paidraig O’Gorman. Garstein Fellowsné bennük sem talált semmi kifogásolhatót s így még csak Gatling lordot és Lizzie Barnsettert kellett fontolóra venni. Érett megfontolás után ezek sem látszottak kifogásolhatóknak. Nem. Egyáltalán nem, ha volt is valami, ami…

Mindent összevéve, csak ez a kettő adott okot némi aggodalomra. Garstein Fellowsné ugyanis nem tudta, hogy Hoppart professzor, aki a közgazdaságtan tanítását olyan kedélyes módon tudta összekapcsolni a könnyű zene kultiválásával, egyúttal buzgón amatőrösködött a teológia terén és azt sem tudta, hogy Bentnek, az érzelgős regényírónak hasonló passziói vannak. Azt sem sejtette, hogy legidősebb fia, a fekete, romantikus megjelenésű etoni diák, már szintén belejutott a fejlődés teológiai időszakába. Egy ideig latolgatta ugyan, hogy Sharsper kisasszony, az írónő, az úgynevezett szociális kérdésekről nagyon liberális szózatokat szokott hangoztatni, de aztán megnyugodott, hogy ha kellőképen ügyel, elejét veheti még az esetleg félhangon tett megjegyzéseknek is. Ami Mariposát, a táncosnőt illeti, az csak spanyolul és egy kissé franciául tudott, de megjelenése teljesen kifogástalan volt és nem volt valószínű, hogy bármiképen okot szolgáltasson egy anglikán püspök megbotránkozására. Egyszerűen nem fog ma este táncolni. Különben is, ha egy férfi vesz észre valami kifogásolni valót, az nem esik olyan súlyosan a latba, mintha nő venné észre.

A fődolog elvégre is az, hogy a társaság ne bosszantsa a püspököt, a püspöknek pedig olyannak kell lenni, hogy a társaság meg legyen vele elégedve. A szokásos violaszínnek és az ezüst csattoknak nem szabad elmaradni.

Garstein Fellowsné megírta a választ a sürgönyre:

«Kis társaság van nálunk, ha nem zavarja, küldje szolgát podgyásszal.»

2. §.

Mikor Garstein Fellowsné ezt a meghívást elküldötte, nem számított a püspök zilált idegzetének beteges érzékenységével és azokkal a teológiai ösztönökkel melyek Hoppart és Bent külső világi lénye alatt rejtőztek.

A kavarodás ebéd után a szalonban kezdődött.

Minthogy a püspök nem dohányzott, iránta való figyelemből a férfiak nem maradtak vissza az ebédlőben, ellenben Mariposa és Lady Sunderbund cigarettára gyujtottak és kissé kihívó módon füstöltek. Az est hűvös volt s a kandallóban ropogó és lobogó fahasábok külön nyomatékot adtak a rendes fűtésnek. Garstein Fellowsné, aki nem számított arra, hogy a férfiak rögtön feljönnek az ebédlőből, egy kis asszonyi beszélgetésre félkörben csoportosította a székeket és így még mielőtt közbeléphetett volna, az egész társaságot együtt találta, Gatling lord és Barnsetter kisasszony kivételével, akik kissé feltűnő módon egy ablak felé húzódtak. A társaság olyan hangulatban volt, amelyből kissé nagyon is le lehetett olvasni, hogy – jól akarják viselni magukat.

Az általános társalgást Bent nyitotta meg.

– Mit olvas most? – kérdezte Garnstein Fellowsnétól. – Tudja, hogy érdeklődöm olvasmányai iránt?

Garstein Fellowsné a kandalló mellett állt. Ajkába harapott és lányos kifejezéssel nézte a szoba frízét.

– Megint nagyon sokat olvasok, – mondotta. – Azt hiszem, hogy nem kellene, de mégis megteszem.

– Egy ideig csak újságokat olvastam, – mondta Hoppart. – Naponta tizenkettőtől húszig is felvittem.

– Fárasztó lehet, – jegyezte meg a püspök.

– Az első dolog, amit megint olvasni kezdtem, – mondta Garnstein Fellowsné a püspök felé fordulva, – a biblia volt. Ne higyje azonban, hogy csak az ön kedvéért mondom.

– Én is eljutottam a bibliához, – mondta Bent meglepett hangon.

– Ezt már másutt is hallottam, – mondta Ridgeway Kelso kissé heveskedő hangon. – Mindazok, akik rendes körülmények közt nem szokták olvasni a bibliát…

– Kérem, Kelso úr, – tiltakozott a háziasszony, kissé összeráncolt homlokkal.

– Bocsánat, én Bentre gondoltam. Akárhogy is azonban, a megkomolyodás hullámában vagyunk s az emberek a vallás és a vallásos dolgok felé fordulnak. Nem tudom, mi az ön tapasztalata, püspök úr…

– Óh, nálam még nem jelentkezett a bűnbánók menete.

– Majd jelentkeznek, – mondta Hoppart.

Oldalt fordult a püspök felé.

– Azt hiszem, hogy mi is jelentkeznénk, ha… ha a régi bonyodalmas nehézségek nem volnának. Nem tudom, nem veszi-e rossz néven, amit mondok, de…

A püspök tekintete nyíltságot mutatott.

– Nagyon szívesen hallgatom, – mondotta. – Ha a háziasszonyunk megengedi… kötelességem, hogy tudomást szerezzek mindenről.

– Mindnyájan szeretnénk hallani, – szólalt meg Lady Sunderbund, a kandalló másik oldalán lévő alacsony székről. Hangja, mintha reszketett volna, arca pedig hirtelen érdeklődést árult el. – Miért ne beszélnének az emberek komoly dolgokról is?

– Vegyük például az én esetemet, – mondta Hoppart. – Az utolsó hetek folyamán nemcsak a bibliát olvastam, hanem az egyházatyákat is. Erősen olvastam Athanasiust, Eusebiust és – bevallom – Gibbont is. Úgy éreztem, hogy a régi kétkedések mind visszatérnek. Miért vagyunk hozzászögezve a hit bizonyos tételeihez? Miért kell például azt követelni tőlünk, hogy higyjünk a Szentháromságban?

– Úgy van, – vágott közbe hirtelen az etoni diák, de aztán hirtelen elvörösödött saját megjegyzésére.

– Most ismét olyan időket élünk, mikor az emberek vágyódnak Isten után, – mondta Hoppart.

– … És egy helyett hármat nyujtanak nekik! – egészítette ki meglehetősen közönséges módon Bent.

– Bevallom, nekem az az érzésem, hogy ezek az alexandriai csinálmányok eltorlaszolják az utamat, – fejezte be Hoppart.

– Hát szükség volt rájuk? – kérdezte Lady Sunderbund, nagyon lágy hangon.

A püspök hátradőlt karosszékében és belenézett a tűzbe.

– Nem hiszem, – mondotta, – hogy az emberek, akik Istent keresik, nagyon tépelődnének Isten természete fölött. Mindazonáltal, – mondotta lassú hangon, miközben kezével karosszékének támláját ütögette, – az egyház azt állítja, hogy bizonyos életbevágóan fontos igazságok reá bizattak és hogy bizonyos morális tévedéseket legjobban e szimbolumok megőrzésével lehet elkerülni.

– Ön tehát elismeri, hogy ezek szimbolumok?

– Az egyház mindig annak nevezte őket.

Hoppart egy kis mozdulattal és arcjátékával azt a gondolatot látszott kifejezni, hogy a püspök kitér a kérdés elől.

– A szónak igazi értelmében, – sietett a püspök megmagyarázni, – a hit tételei szimbolikusak. Kétségtelen, hogy ismerős szavak átvitt értelemben való használatával kifejezhetetlen dolgokat igyekeznek kifejezni. Azt hiszem, hogy manapság, ha az Atyáról és Fiúról beszélünk, csak valami nagyon távoli és túlzott értelemben lehet a biológiai atyára és fiúra gondolni.

Lady Sunderbund hevesen bólintott.

– Úgy van… úgy van, – mondta és arca még feszültebb figyelmet árult el.

– A legkifejezőbb szavaink és leggondosabb formába öntött hitelveink, a legjobb esetben is csak az árnyékát nyujthatják valami láthatatlannak, amit tapasztalatilag nem tudunk megrögzíteni.

A püspök fáradt tekintetét úgy emelte Hoppartra, mintha tudni akarta volna, hogy még minek a magyarázatát óhajtja. Lady Sunderbund helyeslése jól esett neki, de úgy tett, mintha nem látta és nem hallotta volna.

A szót Bent vette át s úgy beszélt, mintha csak mellékesen jegyezné meg s csak véletlenül mondaná:

– Engemet az zavar, – mondotta, – hogy az első keresztények a stoikusok Spermaticos Logosát miért azonosították a Szentháromság második, nem pedig harmadik személyével.

A püspök ügyetlenül válaszolt a kihívásra:

– Tényleg ez szerencsétlen beállítása a dolognak.

Erre a kijelentésre aztán az ír katholikus támadásba ment át…

3. §.

Hogy e vita után a püspök miként töltötte álmatlanul az éjszakát, már elmondottuk történetünk bevezetésében. Magyarázó kitérésünk után, most ismét e nyugtalan éjszakához térünk vissza. A püspök a szemek és háromszögek lidércnyomásából végtelen önvádra és gondolatok zűrzavarára ébredt. Először ébredt tudatára annak a nagy útnak, melyet régi hitétől és felfogásától tett meg, amióta Princhester püspöke lett. Nagy út volt ez és hosszú a kétkedés lejtője, melyen lecsúszott és lezuhant.

A tintaszerű félhomály, amely tavaszi reggeleken a napfölkeltét meg szokta előzni, halvány arccal találta, amint a terraszra és a parkra bámult.

4. §.

A lelki gyötrődések és álmatlanság éjszakái után, reggelenkint gyakran előfordult, hogy a püspök nem annyira kimerülve, mint inkább a megcsökkent lelki és testi tevékenység érzésével ébredt fel. Különösen olyankor történt ez vele, ha az éjszaka valami elhatározást szűlt benne. Így volt most is. Tisztán látta, hogy mit kell cselekednie. Három távirattal mindent elintézhet. Inasát visszaküldi Princhesterbe, így ő egyedül utazhat Londonba és megszerezheti Brighton-Pomfreytől az engedélyt a dohányzásra, ami az egyetlen lehetőség, hogy végleges szellemi letörését elkerülje. Magához veszi a podgyászát, az éjszakát Londonban tölti, dohányzik, jól alszik és másnap reggel visszatér Princhesterbe. Inasa, Dunk, már reggel félhétkor megfürödve találta gazdáját, amint a reggeli csésze teára várakozott és közben Bradshaw menetrendjét tanulmányozta. Már öltözködni kezdett, noha a londoni vonat csak 10 óra 45 perckor indult.

Garstein Fellowsné természeténél fogva és elvből is, a késői felkelők közé tartozott. A reggeliző szoba, noha az asztal már meg volt terítve s ragyogott az ezüstttől és friss virágoktól, a kandallóban pedig már sisteregtek és ropogtak a márciusi napfényt bátorító fahasábok, még keveset árult el az étkezésből. Az ajtóban, amely a reggeliző szobába és Garnstein Fellowsnénak daffodilláihoz és sáfrányaihoz vezetett, már várakozva állott Lady Sunderbund. Nagyon szivélyesen üdvözölte a püspököt és a legtermészetesebb módon kalauzolta őt a kertbe, amelyben alig nyíltak még a virágok.

A püspök nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de már az első pillanattól kezdve feltűnőnek tartotta Lady Sunderbund jelenlétét. Csak most nyílt alkalma, hogy jobban szemügyre vegye őt. Magastermetű volt, akárcsak Lady Ella, de nem olyan csendes és nyugodt, hanem valami szinte villamos elevenség áradt szét egész lényén, tekintete, mosolya és arcszíne pedig olyan volt, mintha ragyogása felülmulta volna a közönséges dolgok mindennapi színét. Ezen a reggelen szürkébe volt öltözve, de ruhájának színe azt a hatást keltette, mintha a szürke anyag, melybe fekete szálak szövődtek, aranyba játszott volna. Fejét nem annyira méltósággal, mint inkább büszkeséggel, magasan hordozta, sötét hajában valami fagyos mozgás volt s mintha fellángolt volna fejéről. Hajában ezüst díszítéseket viselt. Az «r» betűt beszédközben következetesen kihagyta. Nyilván külföldön sajátította el ezt a szokást. Nem csinált titkot belőle, hogy várta a püspököt.

– Nagyon szehettem volna még többet beszélni önnel, – kezdte. – Tegnap este kissé félénk voltam, meht a többiek mind olyan láhmásak és hevesek voltak. Nagyon öhvendek, hogy ön is kissé kohábban jött le. Váhtam ehhe az alkalomha.

Rögtön el is mondotta, hogy mi az, ami bántja. A vallás dolga már évek óta nyugtalanítja. Az élet… csupa szórakozás és játék, olyan fárasztó, ha hiányzik belőle a vallás. Ő pedig nem tudta megtalálni az igazi hitet.

A püspök komolyan bólintott fejével.

– Éhti? – sürgette az asszony.

– Nagyon jól értem… Meg akarja találni és meg akarja őrizni a hitet.

– Tudtam, hogy megéhti! – kiáltotta az asszony.

Nekibuzdulva és sebesen folytatta magyarázatait. Az orthodoxia mindig visszataszító volt az ő szemében… mindig… Valahányszor eltávolodott a kereszténységtől s a teozófia és a «keresztény tudomány» felé közeledett, mindig leküzdhetetlen nehézségekre bukkant s úgy érezte, hogy onnan egyre tovább és tovább sodródik. Tegnap este azonban, a püspök beszéde alatt úgy érezte, hogy ő megmutatja neki a helyes utat. Oly csodálatos volt hallani, hogy a hit tulajdonképen szimbolum.

– Valóban, – mondotta a püspök, – «szimbolum», ez a helyes kifejezés. A hit kifejezést évszázadokon keresztül nem is használták.

– Igen. Így van és igazi jelentése teljesen eltérő volt attól, amit valaha jelentett…

A püspök úgy érezte, hogy ez a mondat is csak szimbolikus természetű. Bátorítóan, de komolyan és megfontoltan bólintott.

Íme, előtte áll egy asszony, akinek az esete ugyanaz, mint ezer meg ezer hozzá hasonló művelt egyéné, akiket elepeszt a vágy, hogy e régimódi szimbolumok között megtalálják az igaz hithez vezető utat. A hithez, amelyről tudják, hogy e szimbolumok mögött rejtőzik.

Az asszony azt kérdezte, olvasta-e «A fény az oltár alatt?» című könyet.

– A szerzője vikárius Wombashban, az én egyházkerületemben, – mondta a püspök kelletlenül.

– Nagyszehű könyv, – mondta Lady Sunderband. – Spihituális szempontból hideg, de mint intellektuális munka csodálatos. Mi több spihitualizmust szehetnénk. Az volna a leghőbb vágyunk. Ha valaki…

Az asszony habozni kezdett. Összeszorította az ajkát és valósággal átsugározta gondolatát.

– Ha például ön… – mondta és szünetet tartott.

– Majd hangosan gondolkodom, – mondta a püspök.

– Igen, – mondta az asszony, hevesen bólintva és várakozásában szinte a lélekzetét is visszafojtotta.

A Chasters-esetnek bizonyára nagyon meglepő befejezése lett volna, ha a püspök is átmegy a heretikusok táborába. Nagyon megfontoltan beszélt tehát s ezt mondta:

– Ha már ön felvetette a kérdést, asszonyom, nem titkolhatom el, bár magam sem tudom, miként történhetett, hogy néhány év óta mind elégedetlenebb vagyok egyes alapvető tételeinkkel. Ennek az elégedetlenségnek azonban nem voltak határozott körvonalai… mindezideig. Azt hiszem, hogy eddigelé még senkinek sem tettem róla említést. Nem, még egy szót sem beszéltem róla senkinek. Ön az első, akinek bevallom, hogy érzéseim néha távol állanak az orthodoxiától.

Az asszony tekintete e szavakra csodálatosan felragyogott.

– Folytassa, kéhem, – suttogta.

A püspököt nem kellett biztatni. Miután már feltörte tartózkodásának burkát, boldog volt, hogy valaki hallgatja. Úgy beszélt, mintha bizalmas barátok lennének és úgy tetszett nekik, hogy csakugyan azok is. Csodás felszabadulás volt a hosszú és kínos egyedüllét érzése alól.

Vannak emberek, akik mindaddig nincsenek teljesen tisztában valamivel, amíg ki nem mondják. Így történt a püspökkel is, aki csak a Lady Sunderbunddal folytatott kedves eszmecsere során tudta elsőízben megítélni, hogy milyen mértékben távolodott el azoktól a meggyőződésektől, melyeket az otteringhami paplakban neveltek belé. Különösnek tartotta, hogy a kételyek csak ily későn érték utól, s okát abban kereste, hogy hite csak élete utolsó éveiben volt kitéve igazán komoly megpróbáltatásoknak. Mindeddig védve volt és nem volt semmi, ami tépelődésre késztette volna.

– És most ez a bohzalmas hábohu, – vetette közbe Lady Sunderbund.

… Princhester töprenkedésekre késztető és megpróbáltatásokkal járó változást idézett elő életében és «A fény az oltár alatt» esete is mélyen szántott lelkében. Kétkedései mindig két irányban mozogtak. Egyik oldalon az erkölcsi elégedetlenség volt, melyet az a fölismerés váltott ki belőle, hogy az egyház nem elégíti ki a gyakorlati életet, a másik oldalon az az intellektuális megfontolás, amely ezt az egyház ki nem elégítő jellegét főleg a kellő meggyőző erő nélkül megformulázott hitelveknek tulajdonította.

– De azért, ha mindent megfontolok, – mondotta a püspök, – még sem haladhatunk együtt Chastersszel. Ő megtámadja az egyházat és úgy cselekszik, mintha az egyház volna a hibás. Én pedig úgy érzem magamat, mint mikor a felnőtt fiú rájön, hogy az anyja nem tudja oly világosan kifejezni magát és nem oly tetterős, aminőnek valaha látszott. Az egyház alapjában véve igaz, azt biztosan érzem. Alapvető igazságában sohasem kételkedtem.

– Igen, – mondta Lady Sunderbund nagyon hirtelen, – igen.

– És mégis itt van az egyház ki nem elégítő volta… Ne csodálkozzék, asszonyom, ha nem tudom, hogy mitévő legyek. Érezzük, hogy az egyik oldalon ott van a tanuságtevőknek, a nagy embereknek, szentéletű embereknek, éleselméjű embereknek, a történelmi nagyságú alakoknak tömege, akik előtt csak a legnagyobb alázattal lehet meghajolnunk. Az egyik oldalon a nagy szerkezet és a nagy szervezet, – mi lett volna a világból az egyház nélkül? – A másik oldalon pedig itt vannak a kezünkből kicsúszott és ellenséges érzületű tömegek és az ugyancsak ellenséges érzületű ipari vezető személyiségek. Nem tudjuk, hogy miként férkőzzünk hozzájuk. Pedig ha nem tudjuk megtalálni a hozzájuk férkőzés módját, azt annak kell tulajdonítanunk, hogy gondolataink nem modern gondolatok és hogy mikor a hitnek kifejezést akarunk adni, csak alexandriai szőrszálhasogatások s olyan mondások és gondolatok vannak a nyelvünkön, amelyek Kisázsiában és Egyiptomban, tizenöt évszázad előtti keleti emberek között elevenek és jelentősek, megfelelők lehettek, de amelyek ma…

A következtetést, ahova jutnia kellett volna, a püspök csak kézmozdulattal fejezte ki.

Lady Sunderbund ismételte a kézmozdulatot.

– Valószínűleg nem vagyok az egyetlen testvéreim között, – mondotta a püspök, – de mitévő legyek?

Ismét a kezével fejezte ki a nehézség érzését.

– Az ember esetleg túllő a célon, – mondotta. – A tisztelet és a fegyelem érzése megköveteli, hogy az ember mindaddig helyén maradjon, amíg nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit kell cselekednie… Oly sokaknak oly sokkal vagyunk adósai. Meg kell fontolnunk, hogy milyen hatást idézhetünk elő, óh!… olyan embereknél, akiket sohasem láttunk.

Olyan dolgokat érintett beszédében, amelyek eladdig alig jutottak el a tudatos gondolkodás küszöbéig. Odáig jutott, hogy a nem hivő egyházi ember egész helyzetét kezdte vitatni s eközben valami nagyon szép szempontra bukkant.

– Ha volna valami más, valami alternativa, talán egy másik vallás, egy másik egyház, ahová át lehetne lépni, másként állana a dolog, de átlépni az egyházból a semmibe, ez nem jelenti a tévelygésből az igazságba való átlépést. Ellenkezőleg. Az ilyen eljárás nem volna egyéb, mintha az igazságot, lehet, hogy a rosszul kifejezett, külsőleg elburkolt és elavult jelmezben megjelenő igazságot elhagynánk a világ legfeketébb hazugságának kedvéért.

Lady Sunderbund lelkesedve fogadta ezt a megállapítást.

– Szigohúan hagaszkodnunk kell a valláshoz, – mondta s miközben komolyan nézett a püspökre, hüvelykujját kinyujtotta s úgy szorította ökölbe a kezét, mintha valamit meg akart volna markolni.

Csakugyan így volt, valamibe bele kellett kapaszkodni. A püspök is azt kereste. De mialatt kívülről a tagadás midianitái portyáztak e kapaszkodó lelkekre, a táboron belül a türelmetlen orthodoxia támadta meg és igyekezett kiüldözni őket. A püspököt egy ideig az a sajátságos türelmetlenség foglalkoztatta, amelyet az orthodoxia néha ki tud fejteni. A hitetlenség lehet türelmes és lehet nagylelkű, de a kérlelhetetlenség az orthodoxiával jár együtt.

– Ki volt az az erős ír hanghordozású fiatalember, aki tegnap oly hirtelen nekem támadt? – kérdezte a püspök.

– Az a fekete fiatalembeh?

– Igen, az a hangos fiatalember.

– Pathick O’Gohman. Kelta száhmazású és ez mindent megmagyaház. Azt mondják, hogy óhákat tölt naponta íh nyelvtanulmányaival s valósággal elemészti magát vele. Mindnyájan szehetnének íhűl megtanulni, de nem boldogulnak és annál jobban gyűlölik Angliát.

– Nagyon orthodoxnak látszik. Az ilyesmit én már az orthodoxia nevetséges fajtájának tekintem.

– Nevetséges…

Egy mély hangú gong körülbelül négyzetmérföldnyi területen jelezte a reggelit és Lady Sunderbund gépiesen a ház felé fordult, de a beszélgetést azért folytatták.

Az asszony új tárgyat érintett meg.

– Mit gondol, lesz valaha új, igazabb és jobb vallásunk?

A gondolat nagyon forradalmi volt a püspök számára.

Még küzdött e gondolat ellen, mikor a bokrok között házat és Garstein Fellowsnét pillantották meg, aki a terraszról zsebkendőjét lobogtatva, kiáltott feléjük:

– Reggeli!

– Óhákig szehetnék önnel elbeszélgetni, – mondta Lady Sunderbund.

– Én is nagyon örülök ennek az eszmecserének, – mondta a püspök. – Nagyon örülök.

Lady Sunderbund felkapta bő szoknyáját és a még harmatos pázsiton át, fürgén a ház felé indult. A püspök, kezét hátán összekulcsolva, komolyan és lassan követte s arcáról szokatlanul békés kifejezés tükröződött. Azon elmélkedett, hogy milyen ritka és becses dolog az intelligens nők barátsága. Különösen, ha még kedvesek és szépek is. Furcsa, de igaz, hogy egész életében ez volt az első női barátja. Ha ugyan, amint remélte, barátja lesz neki.

Lady Sunderbund olyan túláradó tavaszi ragyogással jelent meg a reggeliző szobában, akárcsak Botticelli Primaverája. Reggeli csókkal üdvözölte Garstein Fellowsnét. Szinte leáradt róla a boldogság.

– Nagyszehű embeh… – mondta a sietéstől elfulladva. – Nagyszehű embeh…

– Ridgeway Kelso?

– Nem, a püspök. Dhága embeh. Mennyihe szehetem… Ezek a kolbászkák ízlettek nekem olyan nagyon? Vehetek belőle háhmat? Máh néhány óhája felkeltem.

A «drága» püspök megjelent a napsugaraktól megvilágított ajtóban.

5. §.

A londoni vonatban olyan megelégedettség fogta el a püspököt, aminőt hetek óta nem tapasztalt. Két elhatározó és szabadító lépés volt mögötte. Az egyik az, hogy esetét egy másik emberi lénynek, még pedig egy nagyon bájos és rokonszenves emberi lénynek is elmondhatta s így nem volt tovább zsákmánya a titkos és elrejtett gondolatoknak, melyek külső életének látszólagosságait állandóan ostromolták. A másik az, hogy néhány óra mulva viszontlátja Brighton-Pomfreyt és a cigarettát. Úgy tervezte, hogy az étkezőkocsiban eszik valamit, két órakor megérkezik Londonba, autóba ül, egyenesen a bölcs öreg doktorhoz hajtat, őt jóindulatú és megértő hangulatban találja a kávénál és már három óra előtt nyilvánosan és becsületes kielégültséggel szívhatja el cigarettáját.

Brighton-Pomfrey kapujáig semmi akadály sem keresztezte ezt a tervet. Az idő nagyon szép volt s leeresztette az autó fedelét s amint így végig robogott az utcákon, hazafias megelégedéssel látta felvillanni az üres falakon a verbuváló plakátokat és nyüzsögni az utcákon a khakiba öltözött emberek tömegét. Az ajtónál azonban csalódás érte. Brighton-Pomfrey egészségügyi megbizatással a harctérre utazott. Több hétig ott marad… Esetleg Dale dr. vizsgálhatná meg a püspököt.

A püspök habozott. Dale dr. teljesen ismeretlen volt előtte.

Találkozni öreg barátjával Brighton-Pomfreyval és egyszerűen és tapintatosan megmondani neki, hogy tulajdonképen mit akar, nagyon egyszerű dolog lett volna. Egészen más azonban, ha egy idegen orvossal kerül szembe, akinek csak lassan és nehezen lehet elmagyarázni egész betegségének történetét, fogadalmát és letörését és aki előtt szinte lehetetlen kitenni magát mindenféle faggatásnak és leleplezésnek. Vissza akart fordulni.

Ha visszafordult volna, bizonyára egészen más irányba terelődött volna a további élete. Nagyon kicsiny és jelentéktelen dolog volt, ami elhatározását visszabillentette. Az a gondolat, hogy bármilyen kellemetlen és alkalmatlan lesz is a vizsgálat, a végén mégis ott lebeg az engedélyezett és jogos cigaretta lehetősége.