I.
Az álom.
1. §.
Elkeseredetten folyt a vita. Egy vércseorrú fiatalember mutatóújját előrenyujtva állott az előtérben. Arca hevesen rángatódzott, ajka nagyon gyorsan mozgott, de nem lehetett megérteni, amit beszélt.
Mögötte, nagyszemű, kis, vöröses ember a ruháját rángatta és ötleteket sugdosott neki.
Kettejük mögött nekihevült, felizgatott és sötét arcok tömege nyüzsgött…
A gyülekezet közepén aranyos trónján ült a császár. Kézmozdulataival hallgatást parancsolt és alig hallhatóan, olyan nyelven beszélt, amelyet a többség nem használt, de mégis uralkodó volt. A jelenlevők abbahagyták a közbekiabálást és az öreg ember, Arius, kezdett vitázó hangon beszélni. Mindezek a szenvedélyes arcok egy darabig figyelemmel szegeződtek rá. Úgy hallgattak, mintha alkalomra lestek volna, azután hirtelen, mintha előzetesen megbeszélt rendezés szerint történt volna, ujjukat fülükbe dugták és borzadályt mutatva, összeráncolták szemöldöküket. Egyesek hangosan kiáltoztak és úgy tettek, mintha menekülni akarnának. Néhányan csakugyan fel is kapták köntösüket és elfutottak. Nyüzsögve szaladtak szét minden irányba. Olyanok voltak, mint azok a kicsiny barátok Carpaccio képén, akik Szent Jeromos oroszlánja elől menekülnek. Az egyik vakbuzgó ekkor hirtelen előre ugrott és hatalmasat ütött az öreg ember szájára…
A terem mintha egyre tágult volna. A nekihevült vitázó alakok megszámlálhatatlan tömeggé sokasodtak. Vihartól űzött hópihék módjára kavarogtak. Érvelő csoportokban hullámoztak. Ellentmondások árjában fonódtak össze. Furcsa képeket alkottak, mígnem a mérhetetlen csarnok ködös sötétségéből, a tömeg feje felett sugárzó és növekvő háromszög, jelent meg, melyben egy szem ragyogott. A szem és a háromszög megtöltötte az eget. Csillogó sugarakat lövellt szanaszét, vakító ragyogásban izzott és mennydörgésszerű szavakat látszott hangoztatni, de amelyeket mégsem lehetett hallani. Olyan volt, mintha a mennydörgés megtöltötte volna az eget és mégis, mintha nem lett volna egyéb, mint mikor az ér lüktet az alvó fülében. A feszülten figyelő agy hallani és érteni igyekezett és a megértés határán olyant pattant, mint a túlfeszített hegedűhúr…
Nicaea!
Ez a szó úgy maradt vissza, mint a hamu a fellobbanó láng után.
Az alvó felébredt és mozdulatlanul feküdt. Mintha még lenyügözte volna a belső erőfeszítés, amely túlélte az álmot, melyből felébredt. Csakugyan így történt-e az eset? A még nehézkesen működő és álomtól beárnyékolt arc nem tudott dönteni, hogy így történt-e vagy sem. Csakugyan így viselkedtek-e azok, mikor a nagy misztérium dolgában döntöttek? Ki mondotta, hogy ujjukkal bedugták a fülüket és rémülten kiáltozva menekültek. Kiáltoztak? Eusebius volt, vagy Athanasius? Vagy Sozomen… Athanasiusnak valamelyik levele vagy védőirata? De bizonyos volt, hogy a Szentháromság nem jelenhetett meg láthatóan háromszög és szem alakjában. Nem jelenhetett meg e gyülekezet fölött…
Bizonyára csak álom volt az egész. Vajjon Rafael nyomán rajzolódott-e meg ez az álom? Csakugyan Rafael nyomán? Az álomtól kábult agy mellékútra tévedt. A Vatikánban van-e az álmot szuggeráló kép, ahol az egyik festményen az összes egyházatyák együtt vitatkoznak? Ott azonban bizonyára az Atya és Fiú vannak szimbolum gyanánt megfestve… szóval mégis valami szimbolum. De egyáltalán a Szentháromságról folyt-e ez a vitatkozás? Nem inkább a kehelyről és a galambról? Bizonyára kehely volt és galamb! De akkor honnan kerül ide a háromszög és a szem? Honnan kerülnek ide a vitatkozó emberek? Bizonyára van valami ilyen kép is…
Mekkora tömege a vitatkozásnak! Milyen végnélküli vitatkozás! Szakadatlanul tartott egészen tegnap estéig… mikor az a kellemetlen, vércseorrú fiatalember mutatóújját kinyujtva, rátámadt halálosan fáradt ellenfelére és vitatkozott, vitatkozott. Támadott és vitatkozott.
– Legyen szíves megmagyarázni… – mondotta… És a szegény fáradt agy felvette a vitát és nem akart megnyugodni… A Szentháromságról…
A párnára nehezedő agy fáradságosan felébredt. Reménytelenül felébredt és működött, de reménytelenül nem tudott előbbre jutni. Olyan volt, mint mikor az úszó fadarabot az örvény megragadja és körbe, körbe forgatja. Örökösen körbe. Öröktől fogva… öröktől fogva született.
– Micsoda jelentőséget tulajdonít ennek a kifejezésnek: «Öröktől fogva született?»
A párnára nehezedő agy reménytelenül, felelet nélkül, menekvés nélkül meredt szembe ezzel a kérdéssel. Az ismétlődő kérdés közben forogni kezdett, gyorsan mozgó háromszög lett belőle, ellenőrzés alól kiszabadult villamos jelző módjára, melynek közepén merően nézett a mozdulatlan és haragvó szem…
2. §.
Mindenki ismeri az álmatlanoknak azt a szokását, hogy a juhokat kezdik számlálni.
Az ember mozdulatlanul fekszik, szabályosan lélekzik s elképzeli, hogy egymásután juhok ugrálnak át a kerítésen. Az ember nyugodtan és lassan számolni kezdi a juhokat, míg a képzeletbeli számok halványodó során át, beleszámolja magát a nagy semmi számjegyébe…
De sajnos, a juhokkal velejár a püspöki pásztorbot is.
Egyszerre egy fekete juh keveredett bele a fehér juhok hosszú sorába és hevesen küzködött a lába köré akaszkodó görbe bottal. Rosszindulatú, zilált hajú és kifeszített mutatóújjú fekete juh volt. Nagyon kellemetlen hangú fiatalember.
Erre a másik juh is nekibátorodott. Kiszökött a számlálás sorozatából, leült a nagy társalgó kandallójának tüze előtt és szintén érvelni kezdett. Egyebekben ott volt a szögletben Lady Sunderbund, egy ékszerekkel teleaggatott szép és hajlékony magas hölgy, figyelmet eláruló szemekkel és összeszorított ajakkal. Vajjon ő mit gondolhatott az egészről? Beszélni ugyanis nagyon keveset beszélt.
Szokatlan dolog, hogy egy ilyen fajtájú, kevert társaság a Szentháromságról vitatkozzék, pusztán azért, mert egy fáradt püspök keveredik közéjük. Téves lett volna feltételezni, hogy a hangulat a szabad gondolkodás, vagy a tudnivágyás felé hajlott volna, mert a fiatalember, aki mereven és félig álmatagon ült az asztalnál, a valóságban heves és elkeseredett ír római katholikus volt. Azután a kérdés, a kérdések kérdése, hirtelenül előkészület és bevezetés nélkül, majdnem meglepetésszerűen vetődött fel.
– Nem volna-e szíves megmondani, püspök úr, hogy a Spermaticos Logos miért azonos a Szentháromságnak második, nem pedig harmadik személyével?
Megfontolatlan, ostoba dolog volt tőle, hogy a kérdezőhöz fordulva, könnyedséget és modernséget affektálva, így felelt:
– Tényleg, ez a szerencsétlen beállítása az egész dolognak.
Erre a kijelentésre a szenvedélyes fiatalember egyszerre kirobbant:
– Szóval önök anglikánok, idáig jutottak?
A vitában az egész társaság résztvett, Lady Sunderbund, egy színésznő, egy táncosnő, – igaz, hogy ez nem sokat beszélt, – egy regényíró, valami mérnökféle ember és egy vasúti mágnás. Nagyobbrészt dúshajú, szellemeskedő, kelta típusú és meghatározatlan társadalmi állású emberek voltak, akik azonban mind egyformán nem voltak hozzászokva, hogy annak a tiszteletreméltó általánosságnak és gyöngéd tapintatnak hangulatában maradjanak, amely anglikán mértékek szerint feltétlenül kötelező olyan misztikus, mély s az ilyen vegyes társaságoknál manapság legalább is szokatlan vitákban.
A hangulat olyan volt, mintha állatok gázolták volna le valamely szent hely kerítését. Alig pár pillanat alatt nagyon kényelmetlenre változott a helyzet. A hangok kiabálóra változtak és mindenki hétköznapi tónusban beszélt olyan dolgokról, melyeket rendszerint még kiejteni sem szoktunk. Epigrammszerű szellemeskedéssel is kísérleteztek némelyek. Bent, a regényíró, még azt is kétségbe vonta, hogy a Szentháromságnak egyáltalán volt-e eredetileg harmadik személye. Azt állította, hogy ez csak a manicheusok túlzott dualizmusának ellenhatása gyanánt keletkezett jóval a János evangéliuma utáni időben. Makacsul azt állította, hogy ez az evangélium dualisztikus…
Az eszmecsere kellemetlen jellege a reá való visszaemlékezésben sokkal inkább kidomborodott, mint a vita folyamán. Akkor csak merésznek és különösnek tetszett, de nem lehetetlennek. De most, a hűs félhomályban olyan volt, mintha szentségtörés lett volna. A püspöknek a vitában való osztályrésze pedig, amely alapjában nem volt egyéb, mint hogy egy fáradt ember erőtlenül nyugodott bele egy félreismert hangulatba, most felületességnek és a hitbéli gyengeségnek tetszett. Amazok valósággal ugratták őt. Valaki azt mondotta, hogy manapság akarva, nem akarva mindenki ariánus. Nem rejtették el meggyőződésüket, hogy a püspök nem hiszi igazán azokat a tételeket, amelyeket hirdet…
Az a bizonyos első szerencsétlen kijelentés pedig állandóan fojtogatta a torkát…
Óh, miért is ragadtatta magát arra a kijelentésre?
3. §.
Az álom elrepült.
A felébredt alvó nehezet sóhajtott, felült a sötétben, az idegen ágyban és hálószobában. Először tapogatódzva kereste az ágy fejét, azután a villanylámpát, melynek valahol a kis éjjeli szekrényen kellett állani.
A tapogatódzó kéz megérintett valamit. Vizeskancsó volt. Azután a kéz folytatta a kutatás munkáját. Most valami fémes, síma tapintású tárgyhoz érkezett. Ezen vagy fent, vagy alul kellett lenni a villamos kapcsolónak.
A kéz eljutott a kapcsolóhoz, megfogta és fordított rajta.
A sötétség eloszlott. A felébredt alvó egy tükör visszfényében megpillantotta saját arcát és az ágy sarkát, amelyben feküdt. A lámpa ferde ellenzője volt, amely a bevilágított rész fölé olyformán vetett rézsút árnyékot, hogy nagyon élesen világított meg egy kis háromszöget, míg a szoba többi részét sötétben hagyta. Az ágy szokatlanul nagy volt. Sárga selyem mennyezete volt, fejénél aranyozott fafaragással díszítve. A mennyezet függönyei közül egy símára beretvált, halvány, zilált, barnahajú és fáradt kékszemű férfi arca tűnt elő. Éjjeli öltözéke vöröses pyjama volt, keze pedig, melynek újjai a barnás hajba mélyedtek, hosszúkás, keskeny és formás.
Az ágy mellett, a kis éjjeli szekrényen állott a villamos lámpa, a vizes kancsó és pohár, mellettük feküdt egy kulcscsomó, egy teletömött jegyzőkönyv, egy arany biztosítóval ellátott töltőtoll és egy aranyóra, amely negyednégyet mutatott. A tükörben látszó kép alsó végén aranyozott támlájú széket lehetett látni, amelyre egy különleges szabású öltöny volt rendetlenül odadobva. Újjain visszahajtó nélküli papi köntös, azzal a bizonyos oldalt gombolós hozzátoldással, amelyet a köznép a püspökök kötényének nevez. A sujtásos felsőkabát vége lelógott a szék hátán, az öv pedig a földön hevert. A fekete térdnadrág ott feküdt, ahová az ágy végéről lehajították és részben eltakarta a magas fekete harisnyát és ezüstcsattos cipőt.
Az ágyban fekvő ember fáradt tekintete egy pillanatig a püspöki méltóságának e látható jelén nyugodott, azután szemét az ágy mellett levő órára fordította…
Utána reménytelenül felsóhajtott.
4. §.
A vidéki doktorok semmit sem érnek. Az egész egyházkerületben egyetlen valamire való orvos sincs. Ha az ember beteg, Londonba kell mennie.
Belenézett a tükörből visszatükröződő fáradt szemekbe és mint mikor az ember megnyugtató igéretet tesz önmagának, ismételte:
– Londonba.
Fáradtnak és agyonhajszoltnak érezte magát. Kimerült és beteg volt, nem tudott megfelelni hivatásának. A tapasztalt kétkedés, a vitában való tehetetlenség hirtelen felismerése, az általános neuraszténia egyik jelensége volt. Ilyesfajta érzés már régebben kezdett beszűrődni a gondolkozásába. Most azonban avatatlan módon kifejezésre is juttatta.
Beteges állapotának közvetlen okát loyalitása szolgáltatta. Követte a király példáját. Teljes abstinenciát fogadott, aminek kiegészítése gyanánt önként lemondott a dohányzásról is. Emésztése, melyet Princhester már előzetesen érzékennyé tett, megzavarodott. Kémiailag az anyagcsere hiányosságaitól szenvedett, attól a névtelen testi állapottól, amely még mindig megcsúfolja az orvostudományt. Ez az állapot először közérzését befolyásolta kedvezőtlenül, aztán energiáját bénította meg, megrontotta kedélyhangulatát és felborította idegeinek egyensúlyát. Nappal mindig fáradtnak érezte magát, éjjel pedig nem tudott aludni. Idegennek érezte magát saját testében. Valósággal elszakadt a körülötte levő dolgoktól és a valószerűtlenség sajátságos jelenségét érezte mindenben. Mindezzel együtt végül a könnyű lelkiismeret jelentkezett nála, a lélek nehézsége és a lelkiismeret könnyűsége s ez tette lehetővé, hogy úgy beszéljenek róla, mintha a hitelvek egyáltalán nem érdekelnék, mintha semmi sem érdekelné…
Csak legalább dohányozni volna szabad!
Szilárdan meg volt győződve, hogy két-három egyiptomi cigaretta, melyet naponként a szabadban szívna el, csodát művelne vele s helyreállítaná idegeinek nyugalmát. Ez és ha lunch és ebéd idején erősen felhigított whiskyt innék szódával. Ha például most…
Lelkiismerete, becsületérzése elhagyták. Utóbbi időben többször tapasztalta a lelkiismeretnek ezt a hiányát, de mindig csak akkor ébredt tudatára, mikor már túl volt rajtuk.
Tovább elmélkedett, hogy hiszen a cigaretta füstjét belefujhatná a kandallóba. De nem volt cigarettája. Ha le tudna surranni a lépcsőkön…
Minek is mondott le a dohányzásról?
Hangosan sóhajtott. Való énje és a tükörkép kölcsönös kétségbeeséssel tekintettek egymásra.
Emlékezetében egy kis fiúnak, egy piszkos kis fiúnak képe merült fel, amint vigyorog, vigyorog és borzalmasan átlátva a dolgokon, feléje nyujtja az ujját. Az ujjat, amely vádol. A legrettenetesebb, legjobban megalázó, szégyenletes eset volt egész püspöki pályafutása alatt. Egy délután történt, a munkásleányok templomi szövetségének előadása előtt, melyet kéthetenként szokott tartani. Valami teljesen észszerűtlen és indokolatlan félelem, valóságos páni rettegés ejtette hatalmába, hogy előadását nem lesz képes megtartani. A félelem lunch után szállta meg. Belemarkolt agyába s ekkor merült fel benne a gondolat: «ha dohányozhatnék…» Dohányzott is. Bölcsebbnek tetszett, hogy megszegje fogadalmát, semhogy belesüljön beszédébe. Úrrá lett rajta a kísértés, melynek hatalma most szégyennel és borzalommal töltötte el. Dunkot, az inasát, valamilyen ürüggyel eltávolította az ebédlőből, úgy tett, mintha valami könyvre volna szüksége a pohárszék melletti könyvállványról és magában a Grönlandi jéghegyek dallamát dudolgatva, ravaszul a pohárszékhez lopakodott és féloldalt körültekintve, egyet ellopott a saját cigarettáiból. A vastagabb fajtából. A lopott cigarettával és a gyufaskatulyával a kert végébe, a borostyánok közé lopózkodott, óvatosan körülnézett, vajjon nem látja-e valaki s aztán rágyujtott. Az első gyönyörteljes szippantás után felemelve tekintetét, észrevette, hogy a szomszéd kertben egy tiszafa villaszerű ágai közül az a rettenetes kisfiú kukucskál elő. Mintha az Úristen küldte volna, hogy tanuja legyen ennek a jelenetnek!
Tekintetük találkozott. A püspök lelkében kétségbeesett tisztasággal idéződött fel szégyenteljes találkozásának minden pillanata és minden megtévelyedése. Sokkal jobban meg volt lepetve, semhogy el tudta volna titkolni a valót a gyermeki szemek könyörtelen vizsgálódása elől. Rögtön úgy tett, mintha a cigarettát a háta mögé akarná dugni s azután a földre ejtette…
A föltámadás alkalmával nem lehet a lelke leplezetlenebb.
A kis fiú nem vette le róla tekintetét. Lassan, de kétségtelenül megértette a tényállást és feléje mutatott az ujjával.
Soha két emberi lény még nem látott be tökéletesebben egymás lelkébe.
Egy piszkos kis fiú! Kis fiú, aki bizonyosan száz meg száz különböző kis csirkefogóságra képes.
Valóságos örökkévalóságnak tetszett, míg a lelkiismeretfurdalástól gyötört püspök tettének színhelyéről elmenekülhetett és annyi méltóságot erőltetve magára, amennyit csak lehet, visszaindulhatott a ház felé.
A munkásleányok templomi szövetségében aztán az elkészített beszéd helyett, a kísértésről és a bűnbeesésről beszélt. Arról, hogy mindenki vétkezett egyszer életében s hogy ő megérti és rokonszenvezni is tud az eltitkolt szégyen keserűségével. Megindító, de nem éppen helyénvaló beszéd volt, amely a princhesteri sajtóban félremagyarázásra, sőt erős bírálatra adott alkalmat.
A püspököt ettől fogva üldözte a kis fiú arca és kézmozdulata. A piszkos kis ujj valósággal megsebezte szívét.
– Istenem! – sóhajtotta. – Milyen szégyen! Hogy is tévelyedhettem meg…?
Görcsös kézmozdulattal oltotta el a lámpát. Összehúzódott ágyában, mintha be akarna gubódzani. Fejét a párnába temette, majd meg türelmetlenül le akarta dobni magáról a takarót és sóhajtott. Végre felült az ágyon és hangosan elmélkedett.
– Fel kell keresnem Brighton-Pomfreyt, – mondotta, – hogy engedje meg, mert ha nem dohányozhatom…
Hosszú szünetet tartott.
Azután ismét megszólalt a sötétben s nyugodtan, mintha elégtétel hangján beszélt volna magával, mondotta:
– Meg kell őrülnöm. Vagy dohányoznom kell, vagy meg kell őrülnöm.
Hosszú ideig ült így az ágyban és kezével átkulcsolta a térdét.
5. §.
Egyszerre borzalmas dolgok lepték meg. Félelmetesen szentségtörő és elbátortalanító dolgok.
A háromszög és a szem most tisztán láthatóan emelkedett ki az éjszaka fekete hátteréből. Mindkettő mintha haragos lett volna. Körben forogtak és forgásuk egyre gyorsabbodott. Azért történt, mert püspök létére nem hitt teljesen és tökéletesen a Szentháromságban. Ugyanakkor azonban, amikor nem hitt tökéletesen a Szentháromságban, hitetlensége miatt megrémült a Szentháromság haragjától… Félt. Remegett… Mindenekfelett pedig fáradt volt. Nagyon fáradt…
Megdörzsölte a szemét.
– Ha egy csésze teát ihatnék! – gondolta.
Azután meglepetve eszmélt rá, hogy az imádkozás eszébe sem jutott. Mit is kellene imádkozni? Kihez kellene imádkozni?
Megpróbálta, hogy gondolatait elterelje a körben forgó háromszögtől, amely olyan volt, mintha izzó kerék módjára rohant volna homlokának, egyúttal pedig mintha a világegyetem tengelye lett volna. Hogy védekezzék ellene, imádkozott. Nagy erőfeszítéssel ejtette ki száján a tanokat:
– Hozz világosságot a sötétségbe, könyörgök hozzád, óh, Uram…
Utána ismét felgyujtotta a lámpást és fel-alá kezdett járni a szobában. A tintaszerű félhomály, amely tavaszi reggeleken a napfölkeltét meg szokta előzni, halvány arccal találta őt, amint tekintete a nagy terraszra és a parkra meredt.