A püspök lelke

1. §.

Dale dr. túltett még azon is, amit a püspök elképzelt róla.

Szikár, sovány, sötét fiatalember volt, hosszú, fekete hajjal és szabálytalan, megnyúlt arccal. Álla balfelé el volt görbülve. Szürke szemével, amely nyilvánvaló bizalmatlanságot árult el, merően vizsgálta a püspök arcát. Ha fényképész vagy arcképfestő lett volna, sem lehetett volna áthatóbb tekintete. Hangja nyers volt, pedig a püspök a hangokkal szemben különösen érzékeny volt.

Vizsgálatában nagyon messze visszament a püspök betegségének kezdetéig és súlyt helyezett a püspök szívének, nyelvének, szemének és térdének megvizsgálására, ami még jobban felkavarta a püspök lelkét.

– Brighton-Pomfrey neuraszténiát állapított meg?

– Az volt a diagnózisa, – felelte a püspök.

– Neuraszténia, – mondta a fiatalember olyan hangon, mintha az egész világ iránti megvetését akarta volna vele kifejezni.

A püspök kezdte a kabátját kigombolni.

– Remélem, nem akarja megszegni az ivást és dohányzást illető fogadalmát? – kérdezte a fiatalember s a gúnyolódás halvány árnyalata volt a hangjában.

– Hacsak lehet, nem, – hagyta helyben a püspök. – Ha kár nélkül tehetem, illetőleg, ha nem megy munkabírásom rovására, – tette hozzá. – Ugyanis nagyon el vagyok foglalva.

– Azt hiszem, találunk majd módot rá, hogy a fogadalmát megtarthassa, – mondta a fiatalember, míg a püspök átkokat szeretett volna szórni a fejére. – Azt hiszem, – ismételte, – valahogy majd csak segítünk a bajon.

2. §.

A püspök kezét kinyujtva ült az asztal mellett és várta, hogy hová fejlődik ez a kellemetlen orvosi vizsgálat. Majdnem ott tartott, hogy a lehető legbarátságtalanabb módon megkérdezze, vajjon mikor jön haza Brighton-Pomfrey.

A fiatal orvos Brighton-Pomfrey kandallójának szőnyegén állt és most nyilván azon gondolkodott, hogy mit mondjon.

– Annyi kétségtelen, – mondotta olyan hangon, mintha önmagával vitatná meg a kérdést, – hogy önnek valami erősítőre van szüksége. Akárhogyan, de szabadulnia kell ebből az állapotból.

A püspök beleegyezőleg bólintott. A fiatalembernek erősítő szere némi reményt ébresztett benne.

Dale dr. tovább elmélkedett, majd úgy tett, mintha hirtelen eltávolodnék az erősítő szer gondolatától.

– Az ilyen dolgokban az zavar legjobban, hogy az előidéző okokat nagyon nehéz megállapítani, mert azok a fizikai és szellemi jelenségek határvonalára esnek. Az ember orvossághoz vagy életrendjének megváltoztatásához folyamodik és ez zavarja gondolkodását. Vagy egy gondolathoz folyamodik és ez zavarja az egészségét. Könnyű azt mondani, amit sokan mondanak, hogy minden gondolatnak fizikai alapja van. Ez épen olyan könnyű, mint amit a keresztény tudomány hivői állítanak, hogy tudniillik testi állapotunkat gondolatainkra kell visszavezetni. Az én véleményem szerint az igazság nincsen sem az egyik, sem a másik részen. Én például nem mondhatnám önnek, hogy menjen haza és imádkozzék a nyugtalanságok és zavaró jelenségek ellen, mert épen e nyugtalanságok és zavaró jelenségek azok, amelyek az eredményes imádság lehetőségét elrabolják.

Úgy beszélt, mintha e fejtegetésekre nem is várt volna választ a püspöktől.

– Nem látom be, hogyha egy eset közvetlenül a metafizika határa elé állít bennünket, miért kellene a doktornak megállani. Miért ne bocsátkozhatnék bele a metafizikába vagy a pszichológiába olyan mértékben, mint amennyire ezt az eset megértése kívánja. Feltéve persze, hogy ön megengedi, hogy a vizsgálat során…

– Folytassa… – mondta a püspök, aki hirtelen belekapaszkodott az erősítő szer gondolatába. – Leghelyesebb, ha a saját módján igyekszik kinyomozni az ügyet és úgy tér át az eset gyakorlati részére.

– Ami ebben az esetben, az ön esetében lényeges, – folytatta Dale dr., – az a valóságra alkalmazott mértékeinek szétzilálódása. A kedélyélet jelenségeinek egy csoportjában zavar támadt. A neuraszténia nagyon is általános fogalom… Mindegy, mondjuk, hogy ez a neuraszténiának bizonyos formája. Ezen a ponton, be kell vallanom, hogy egy munkáról beszélek, amelyen dolgozom és ki akarok adni. Először be kell fejeznem, azután kiadom… Abból a gondolatból indulok ki, hogy minden élőlény olyan állapotban él, mely nem nagyon különbözik az őt környező dolgokra vonatkozó hallucináció állapotától. Az igazság, a lényegbe vágó igazság el van rejtve előlünk. Mindig. Mindenesetre kell, hogy a bennük dolgozó illuziókban meglegyen az igazságnak valamely mértéke, a valónak valamely működő mértéke, mert máskülönben a lény összezúzná és elpusztítaná magát, de a tűznek és a veremnek felismerése mögött széles mezeje lehet még a csalódásoknak, melyen évek hosszú során át tévelyeghetünk. Amíg nem eszméltünk rá, nem törődünk vele… Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat.

– Követem önt, – mondta a püspök kissé fáradtan. – Követem. Jelenségek és fogadalmak és így tovább. Kant és egyebek. Pragmatizmus.

Felsóhajtott.

– És más hasonlók, – egészítette ki Dale dr., kissé gúnyolódó hangon. – Amint látja, mi belenevelődünk egy bizonyos életbe, beleilleszkedünk bizonyos körülményekbe és szokásokba és kijelentjük: «Ez igaz», vagy «ez mindig így van». Mindjobban és jobban beleilleszkedünk életünkbe, mint egészbe és mind biztosabbnak érezzük magunkat. Mindaddig, amíg valami nem történik, ami rázkódást idéz elő illuzióink körében. Ez lehet valami ellentmondó tény, valami véletlen, vagy esetleg valami alig észrevehető változás az egészségünkben, ami kétkedő érzéseket vált ki belőlünk. Vagy lehet akár csak a szokások megváltozása, vagy pedig, amint feltételezem, a bíráló ösztönnek és képességnek alig észrevehető meggyorsulása. Ilyenkor hirtelen úgy érezzük, mintha elvesztünk volna egy idegen országban, mintha a valóságban sohasem láttuk volna azelőtt a világot.

Az orvos szünetet tartott.

A püspököt akarata ellenére érdekelte, amit beszélt.

– Amit ön előad, az esetnek a lelki oldalára bizonyos mértékig áll, – ismerte be.

– Intelligens betegek elől sohasem szoktam eltitkolni gondolataimat, – mondta Dale dr., bizonyos nyugodtan támadó hangon. – Az ilyen titkolódzás a gyógyászat mesterségének sötét korszakába való. Én pontosan el akarom mondani, hogy mit hiszek és tételezek fel önről. Mindennek a kezdete valami jelentéktelen és alig észrevehető belső zavar, amit véleményem szerint önnek Princhesterbe költözése és az ottani víz okozott…

– De a princhesteri víz nagyszerű. Az odavalók büszkék rá.

– Mindegy. Nagyszerű azoknál, akik azt szokták meg. Tényleg legjobb ivóvizeink közül soknak egészen különleges sajátosságai vannak. A burtoni víznek például Beetham mérése szerint kilenc fokos radioaktivitása van. Ezt csak mellékesen jegyzem meg. Az én elméletem az ön esetére alkalmazva az, hogy változás történt a vérében, ami annyira megnövelte érzékenységét és bíráló ösztönét, hogy különböző zavaró tünetek – nem tudom melyek, de mégis hivatkozhatom rájuk, mert látom nyomaikat, – jelentkeztek életében.

A püspök igenlőleg intett.

– Ön elvesztette a gyökereit. Egyik házból a másik házba költözött, de nem találta meg a biztosságnak azt a bonyolult érzését, amely az embernek csak az igazi otthonában van meg.

– Oh, ha látná az új palota kandallóit és díszítéseit! – mondta beismerően a püspök. – A valóságban idegenek nekem.

– Ez csak feltevésemet igazolja – mondta Dale dr. – Utána következett az álmatlanság, amely a testi kellemetlenség növelésével még növelte a lelki idegenség érzését. Én intellektuális rendellenességre gyanakszom.

Ismét szünetet tartott.

– Tényleg úgy volt, – mondta a püspök.

– Ön nem érezte magát seholsem otthonosan. Nem volt otthon az egyházkerületében, a palotájában, a testében, a meggyőződéseiben. Azután következett a háború. Minden egyébtől eltekintve, az egész világ lelkülete sokkal erősebben szenved a háború megrázkódtatásától, mint általában feltételezik. Valószínűleg ön maga sem vette észre, hogy mikor, de étkezéseinél többet ivott, általánosságban pedig jóval többet dohányzott, mint azelőtt. Ez volt természetes és érthető válasza a történt rázkódtatásra.

– Ah! – mondta a püspök és az arca felderült.

– Azt hiszem, Tolsztoj mondotta, hogy a szellemi életet élő emberek közül kevesen tűrnék el a világot úgy, amint van, ha nem dohányozhatnának és nem ihatnának. Ez helyes. Még regényíróknak is vannak világos pillanataik. Bizonyára az ilyen dolgok lecsillapítják a lelki nyugtalanságokat és eltompítják a szkeptikus érzékenységeket. Ön pedig épen akkor mondott le róluk, amikor lelkileg legerősebben volt otthontalan.

– És minél hamarabb visszatérhetek hozzájuk, annál jobb, – mondotta a püspök felderült arccal. Tisztán látom…

– Azt nem mondhatnám, – jegyezte meg Dale dr…

3. §.

– Ez az a pont, – mondotta Dale dr., – amiben az én kezelésem különbözik – a nevet, mintha idegenkednék a hangzásától, csak húzódozva ejtette ki, – Brighton-Pomfrey dr. kezelési módszerétől.

– Eddig – mondotta a püspök, – mindenesetre ő kezelt.

– Ő bizonyára arra törekednék – folytatta Dale dr. – hogy visszaadja önnek a régi illuziók körét, a régi megszokott érzéseket, gondolatokat és ismert körülményeket. Ő igyekeznék visszaállítani a régi állapotot. Nyugalmat rendelne önnek. Elküldené önt valami fürdőhelyre, amely mint jelenség új, de körülményeit illetőleg régi. Elküldené például a skót felföldre, Észak-Olaszországba, vagy Svájcba. Eltiltaná az újságoktól s helyettük botanizálást, megnyugtató olvasmányokat rendelne, mint Trolloppe regényeit, Gladstone életét, A. C. Benson munkáit, emlékiratokat és sok más hasonlókat. Olyan helyre küldené önt, ahol van egy jó anglikán káplán s ahol időtöltésből ön vállalhatná az istentiszteletek egy részét. Ő valami más vízzel igyekeznék elmosni a princhesteri víz hatását, például controlexevillei vízzel, utána pedig Salutarisra és Perrierre fogná önt. Nem tagadom, a háború előtt talán én is ilyen kezelésre fogtam volna önt, de most…

Dale dr. elhallgatott.

– Most?… – kérdezte a püspök.

Az orvos arca sötét szenvedélyt árult el.

– Most nem, – mondta nyugodt határozottság hangján. – Most nem teszem meg.

Mindaddig komoran hallgatott, míg csak a püspök meg nem szólalt.

– Akkor hát mit ajánl? – kérdezte a püspök.

– Tegyük fel, hogy nem teszünk kisérletet a régihez való visszatéréssel, – mondta Dale. – Tegyük fel, hogy nem vissza, hanem előre törekszünk.

– Hova?

– A valósághoz… Tudom, hogy az eredmény kétséges. Tudom, hogy veszedelmes, amit mondok, de az a meggyőződésem, hogy az emberek lelkét nem hagyhatjuk tovább az illuziók körében, a puha tollakkal kipárnázott fészkekben. A fátyol mögött vagy Isten van, vagy a sötétség. Miért ne igyekeznénk megtudni?…

A püspök teljesen el volt kábulva. Akárcsak magát hallotta volna beszélni.

– Méltatlan volna az én taláromhoz… – mondotta.

Dale dr. befejezte a mondatát:

– … hogy visszariadjak.

– Engedje meg, hogy kissé jobban kifejtsem, amire gondolok, – folytatta. – Azt hiszem, hogy a gondolattársulás kötelékeinek a meglazulása, amelyek az embert mindennapi élethez és mindennapi énjéhez fűzik, tíz eset közül kilencben azoknak a kötelékeknek a meglazulásából származik, amelyek mindennapi egészségéhez kapcsolják. A rendes körülményektől való elszakadás példáját láthatja ön azoknak az embereknek az esetében, akik nevükről és lakóhelyükről megfeledkezve, valósággal az énjüket elvesztve, bolyongani kezdenek. Az ilyen emberek nemcsak az önmagukkal való azonosságuk érzését vesztették el, hanem életük körülményei is úgy kifakultak az emlékezetükből, ahogy egyszerűen elfelejtünk egy tartalomnélküli történetet, melyet valaha olvastunk. Száz meg száz ilyen esetet volt alkalmam megfigyelni. Nem állítom, hogy a személyazonosság tudatának elvesztése szükségszerű dolog volna. Ez csak egyik jelensége annak, ha a valóság megrögzítésének képessége meggyengült. Ez az agy vérszegénységének egy fajtája, melynek következtében az érdeklődés megfakul és felmondja a szolgálatot. Egyáltalán nincs rá ok, hogy valaki elfeledkezzék egy történetről, mert nem hisz benne, ha az agya elég erős, hogy meg tudja tartani. De mihelyt az ember elveszti visszaemlékezéseibe vetett hitét, az agy fáradt és elgyengült, az agyvelő örül, ha megszabadul tőlük. Ha például a személyazonosságuk tudatát elvesztett embereket látjuk, mindig az az érzésünk, hogy ezt a tudatot a fáradt agyvelő engedte elpárologni.

A püspök majdnem úgy érezte, mintha őt is kezdené valami elhagyni.

– De hogy alkalmazza ezt az én esetemre?

– Arra is rátérek, – mondta Dale dr. feltartva hosszú és nagy kezét. – Mi történnék, ha az ön esetét egészen új módszer szerint kezelnénk? Mi történnék, ha narkotikumok helyett erősítő és izgató szereket adnék önnek? Mi történnék, ha úgy hatnánk a vérére, hogy a dolgoktól való különválás érzésének fokozása mellett, érzékeit az ön körül levő dolgoknak új és elevenebb átérzésére igyekeznénk felfokozni.

Mialatt beszélt, páciensének habozását figyelte és úgy folytatta:

– Egyszerre megszabadulna a ki nem elégültségnek attól az érzésétől, melyről most azt képzeli, hogy a dohányzás hiányából ered. A világ egyszerre áttetszővé válnék, de ön valószerűség gyanánt fogá fel. Ahelyett, hogy visszakábítaná magát a régi megelégedésbe…

– Ön új kábulatot akar előidézni, – mondta a püspök.

– Csak még egy szót, – mondta Dale dr. – Értse meg, hogy miért akarok így cselekedni. Könnyű és lehetséges volt megpihenni és az embereket belekábítani régi lelkiállapotukba, amíg a világ nem változott meg és míg a változásnak e legvadabb forgószele nem söpört rajta végig, amelyben most vagyunk De most… hova küldjem önt, hogy megpihenjen. Hova küldhetem önt, hogy ne lássa és ne hallja a nagy katasztrófát? Brighton-Pomfrey kétségtelenül még akkor is pihenni küldené az embereket és kellemesen szórakoztató nyugalmat rendelne nekik, ha az ítélet napja jönne a mennyben s ha a föld megnyílna, a tenger pedig halált okádna. Akkor is tengeri fürdőre küldené az embereket. Az én gondolatom az, hogy nemcsak az egyetlen helyes dolog, hogy túl akarja magát tenni ezeken a dolgokon, hanem az egyetlen, amit tehet. Ha egyenesen keresztülgázol ezeken a kétségeken és előjeleken…

Szünetet tartott, azután hirtelen befejezte a mondatát:

– … akkor meghalhat, mint az őrült, de nem hal meg szelídített házinyúl módjára.

4. §.

A püspök gondolataiba mélyedve ült az orvos szobájában. Ami lebilincselte és vonzotta, az a remény volt, hogy megszabadul az elégületlenségnek, kelletlenségnek és nyughatatlanságnak attól az érzésétől, amely évek óta megkeserítette életét. Ami viszont visszariasztotta, az ennek a hosszú, szürkearcú, sovány fiatalembernek a személye, izgatott modora és nagy, fekete hajtömege volt. Akarta az izgatószert, de nagyon félt tőle.

– Ha ön azt hiszi, hogy az izgatószer használata a helyesebb… – kezdte el.

– Ha az édes apám volna, akkor is azt ajánlanám, – mondta Dale dr. – Én mindent elértem vele, – tette hozzá.

– Ha megkaphatnám külön rendelés nélkül.

– Rendelni nem is lehet. A lényege… egy esszencia, amelyet magam próbáltam ki. Nem szerepel a pharmacopaeában.

A püspököt ismét az aggódás érzése fogta el.

Végül mégis megadta magát. Nem kívánta ugyan az orvosságot, de nem is akart elmenni a kilátásba helyezett erősítő szer nélkül.

Dale egy kis orvosságos üvegcsét adott neki és az ablak elé tartva, nagyon óvatosan, tíz cseppet csepegtetett bele a drága folyadékból.

– Csak akkor vegye be, – mondotta, – ha nagyon szükségét érzi.

– Soha még ilyen aranyszínű folyadékot nem láttam, – mondta a püspök, átnézve az üvegen.

– Ha többre lesz szüksége, még többet is csinálok. Később talán majd rendelni is lehet… Most egy kis vizet kell hozzá önteni… így.

– Milyen szépen játszik benne a fény, mikor opalizál!

– Tessék kiinni.

A püspök teljesen leküzdte vonakodását és ivott.

– Nos? – kérdezte Dale dr.

– Még mindig itt vagyok, – mondta a püspök mosolyogva.

Kellemes bizsergést érzett az egész testében.

– Kissé felkeverte a véremet.

5. §.

A püspök kint állt az utcán, Brighton-Pomfrey háza előtt. A tömör ajtó bezárult mögötte.

Merész dolog, vagy ha úgy tetszik, esztelenség volt tőle, hogy kiitta az orvosságot. Élesen figyelte saját magát, készen mindenre, a legkellemetlenebb vagy a legkülönösebb meglepetésekre. Azt kérdezte önmagától, hogy biztosan áll-e a lábán és hogy nem kóvályog-e a feje?

Töprengéseit a biztonság érzése váltotta fel.

Hirtelen azt érezte, hogy teljesen biztos Istenben.

Ez az Isten nem volt ugyan talán Nicaeának az Istene, de mit érdekelték most a teológusok szegényes és kisszerű szőrszálhasogatásai és meghatározásai. Nem voltak ezek egyebek, mint a hibás kifejezései annak, amit bizonyára mindenki tudott, de amit senki sem tudott pontosan kifejezni. Itt volt Isten és nyilvánvalóan közel volt Istennek országa. A látható világ úgy lebegett a püspök előtt, ahogy napföltekor a köd lebeg. Büszkén és öntudatosan állt szemben a mindenséggel, amely eladdig kétkedésekre és mentegetődzésekre kényszerítette őt, a mindenséggel szemben, amely addig sötét volt, most pedig egyszerre áttetszővé változott…

Az új erősítő szer első hatása a teljes biztonság és teljes bátorság volt. A püspök úgy indult el a Mount Street és a Berkeley Square irányában, ahogy egy szultán indul útjára rabszolgái között.

De ez csak kezdete volt a gyógyszer hatásának.

Még nem tett tíz lépést, mikor úgy tetszett neki, hogy egyénisége sokkal szilárdabb és nagyobb, mint a körülötte levő embereké. Valamennyien különös módon kicsinyeknek tetszettek, mintha egy színházi látcső fordított végén nézte volna őket. Az utca két oldalán levő házak és az utcán nyüzsgő forgalom hasonlóan osztozott ebben a jelenségben. Amit látott, olyan volt, mintha a világot moziban látta volna. Az egész nagyon meglepő hatású volt és kissé lecsökkentette az elégültség első fellobbanását.

Egy egyenruhát viselő ember haladt el mellette s a püspöknek úgy rémlett, mintha nagyon különös szemekkel mérte volna őt végig. A következő járókelőket, akik mellette elmentek, néhány divatosan öltözött fiatalembert, egy uszkárt vezető hölgyet, egy fűszeres inast, aki kosarat vitt a karján, viszont ő mérte végig sanda és bizalmatlankodó tekintettel, de egyik sem látszott rajta valami különöset észrevenni. Azután egy autótaxi soffőrjén akadt meg a tekintete és megint kétkedni kezdett önmagában.

Az az érzése volt, mintha az orvosszer hatása dagály módjára növekednék. Úgy tetszett, mintha betöltené egész testét és szétáradna benne, noha már egészen telítettnek érezte magát. Négy esztendei tespedés után és petyhüdtség után nagyon jól esett ez a duzzadó érzés, de túláradóbb módon jelentkezett, mint bármikor azelőtt. Pillanatnyilag semmi sem látszott, de úgy tetszett, mintha tagjai megdagadtak és emelkedtek volna… Szinte vigyáznia kellett, hogy ne kezdjen el lebegni.

Mégis nehezére esett, hogy a lebegést teljesen elrejtse a járókelők előtt. Egyébként teljesen bizonyos volt a körülötte levő dolgok rendjében és biztos volt benne, hogy Isten vele van. Amit látott, nem lehetett puszta képzelődés; hiszen a szeme nyílásán át látta az illúziók és látszatok világát. A világ, amely sürögve rohant pillanatnyi érdekű dolgai után és amely nem törődött az örökkévaló dolgokkal, melyek őt röviddel azelőtt még annyira foglalkoztatták, mindenesetre nála sokkal halandóbb volt.

Ismét egy egyenruhába öltözött ember haladt el előtte.

Most látta először a háborút valami mérhető jelenségnek, amelynek van eleje és vége és csekélyebb jelentőségű a halhatatlan emberi léleknél. Azelőtt nagyon nyomasztó hatással volt rá a háború. Látta, hogy nyomasztó hatással van az utcán járó összes emberekre is. Meg akart mondani nekik mindent. Meg akarta mondani nekik, hogy minden jóra fordul s hogy legyenek jó hangulattal. Vágyat érzett, hogy megáldja őket. Kezét az áldás mozdulatára emelte. Nagyon nehezére esett, hogy uralkodjék önmagán.

Egész úton lefelé a Berkeley Squareig a püspök teljes erejével küzködött önmagával. Meg akarta fegyelmezni és korlátok közé akarta szorítani önmagát. Lépés közben úgy érezte, hogy nagyon magasra emeli a lábát és nem érteti tökéletesen a földre. Mintha légpárnákon járna.

A nagyságnak és a dolgok áttetszőségének érzete egyre növekedett. Túlzott kitérésekkel kerülte el a járókelőkkel való összeütközést. Közben úgy érezte, hogy figyelmét mindinkább magára vonja valami, ami túlesik a látható dolgok fátyolán. A Piccadillyre érkezett, de a Piccadilly is nagyon parányinak tűnt fel előtte, aki most érezte Isten jelenlétét.

Érezte, hogy Isten jelen van, bár nem tudta meglátni. Ugyanakkor itt is volt, ebben az átmeneti jellegű világban, amelyben fel-alá siettek az emberek, akik másokat közveszélyes módon bökdöstek oldalba hónuk alá szorított esernyőjükkel, rohanó emberek, rendőrök, vöröskeresztes gyüjtőperselyeket csörgető fiatal asszonyok, előkelően öltözött sétálók, munkakerülők. Mesterségesen elterelték az emberek gondolatait Istenről.

A püspök Prince előtt ment át az út tulsó oldalára és miközben felesleges módon ugrott el egy omnibusz elől, egy autótaxi majdnem elgázolta.

A gyalogjáró szélén megállt, hogy összeszedje magát. A megmenekülés érzése, ahogy az emberek mondani szokták, magához térítette.

Mitévő legyen most? Nyilvánvalóan az opalizáló folyadék túlságosan erős volt számára. Nem kellett volna meginnia. Hallgatnia kellett volna a belső ellenkezés szavára. Megértette, hogy nincs olyan állapotban, hogy az utcán járhasson. Elvesztette – mi is volt Dale kifejezése? – elvesztette a valóság iránti érzékét. Mitévő legyen? Nyugtalan volt, de nem félt. Gondolatai épen úgy megduzzadtak, mint testi szervezete és dübörögve lüktettek agyában. Mitévő legyen?

Brighton-Pomfreynek nem lett volna szabad ilyen vadtekintetű kísérletezőre bízni betegeit.

Vagy nem különös-e, hogy egy mérsékletben és emberek tiszteletében eltöltött élet után, most itt áll a Piccadilly gyalogjárójának szélén – részegen!

Eszébe jutott, hogy nincs messze az Athenaeumtól s ha valahol, ott bizonyára kipihenheti magát, hogy tiszta öntudatát visszanyerje.

A látott dolgok összesége mögött, a magas házak és a nyüzsgő tömeg mögött a hatalmas és ragyogó ür érzése, a csodának és a jelenlétnek érzése lebegett, de nem engedheti, hogy ez megint elhatalmasodjék rajta! Máris túlságosan rabja lett neki. Megnyugtatásul sutogva ismételgette magában:

– A Piccadillyn vagyok.

Ha uralkodni tud magán, úgy érezte, eljuthat az Athenaeumig, mielőtt… mielőtt ismét bármi történnék vele.

Magában mormogta, hogy mit kell csinálnia:

– Egyenesen a gyalogjáró mentén… A Piccadilly Circusnál jobbra. Onnét lassan felfelé… Lebegés nélkül… Junior Army and Navy Stores… Azután a könyvkereskedő…

Egyszerre azt érezte, hogy nem biztos a saját nevében és ismételni kezdte:

– Edward Princhester… Edward Scrope, Princhester püspöke.

Közben pedig belső hangok mondogatták:

– Istennek országába jutottál. Isten van veled. A tér és idő csak illuzióink és álomlátásaink szüleménye. Most is Isten van veled.

6. §.

Az Athenaeum portása látta belépni a püspököt. Nagyon jó színben volt, az arca ki volt pirulva, de nagyon különös volt a kifejezése. Kék szeme tágra nyílt és szokatlanul révetegnek és feltűnően kéknek tetszett.

Az étterem felé haladt, habozott, megnézte a kifüggesztett híreket, nem tudta, hogy bemenjen-e a dohányzóba, lassan felment a lépcsőn és elhaladva az aranyozott nagy angyal mellett, a társalgó felé tartott.

A társalgóban csak Sir James Mouncet találta, aki szíve szerint szerette Sir Walter Scott regényeit és kimerítően ismerte az angol irodalom e hatalmas alakja életének minden részletét. Azt beszélték róla, hogy iránta való lelkesedésből még a beszéde is skót tájszólás szerint alakult át. Rendes körülmények között elég volt csak érdeklődést mutatni nála, hogy legalább egy órát beszéljen hőséről. Ezuttal a Bradshawt tanulmányozta.

A püspök a kétségbeesés ösztönével csapott le rája. Érezte, hogyha Mounce elhagyná, nem volna semmi, ami a mindennapi élethez kapcsolja.

– Sir James, – mondotta, – a napokban nem tudtuk eldönteni azt a kérdést, hogy mikor jelent meg a Waverley-nek első nyilvános előfizetési felhívása.

Hm, – mondta Sir James, – nagyon szívesen beszélném meg önnel ezt a kérdést. Valóban nagyon szívesen. A dolog azonban nagyrészt attól függ, hogy mit értünk a «nyilvános» kifejezés alatt. Most azonban…

Valamit beszélt, hogy estére Birminghamban kell lennie és hogy el kell érnie a vonatot. Nem szívesen ugyan, de haladéktalanul ott hagyta kinálkozó hallgatóját, de megigérte, hogy a legközelebbi alkalommal, ha a klubban ismét találkoznak, «kimerítően» visszatér a kérdésre.

Az ajtó bezárult mögötte. A püspök magára maradt. A földöntúli világ fényessége árasztotta el. Körülötte az összes tárgyak nagyon összezsugorodtak és a körvonalak határozatlanokká váltak.

A püspök úgy látta, hogy nem tehet egyebet, minthogy visszavonul e babaház könyvtárának egyik csendes szögletébe és parányi testét megpihenteti a miniatür karosszékek egyikében. Azután ha el is veszti eszméletét, vagy ha öntudatlanságszerű állapota tejes öntudatlanságba megy is át… egy püspök, aki az Athenaeum könyvtárszobájának karosszékében szundikálni látszik, egyáltalán nem kelthet feltűnést.

Eszébe jutott, hogy nagyon megfelelő elrejtett zug volna az északi könyvtárszoba, ahol Croker szobra áll. Ott az ember akárhányszor teljesen egyedül lehet… A szoba üres volt s a püspök a Pall Mallra néző ablakhoz lépett, helyet foglalt az íróasztal előtt álló kényelmetlen kis karosszékek egyikében, háttal Benevenuto Cellininek.

Mikor leült, hárfa húrjához hasonló zengéssel megpattant valami az agyában.

7. §.

A püspök a megkönnyebbülés mélységes sóhajtásával érezte, hogy a földi világ eltűnik körülötte.

Ragyogó fényesség vette körül.

Azt érezte, hogy valami térségen van, amelyen azonban nincsenek épületek, fák vagy határozott körvonalú dolgok. Halványan, inkább csak sejteni lehetett távoli halmokat, lába alatt parányi drágakőszerű virágok csillogtak s az istenség és végtelen béke érzése árasztotta el egész lényét. Közben benyomásai tisztúltak. Úgy tetszett neki, mintha mezítláb volna. Nem volt többé püspök és nem volt püspök módjára öltözve. A földi világgal együtt ez is eltűnt. Egy csillagalakú kőlapon ült.

Érezte, hogy ezen a helyen kell megtalálnia Istent.

A gondolatokat nem tudta elválasztani a szavaktól. Úgy tetszett neki, mintha a lelkében beszélne.

– Őrült voltam, el voltam kábulva és meg voltam zavarodva. Olyan voltam, mintha megakadtam volna a tövisek között.

– Az isteni hivatást akartad szolgálni a tövisek között.

Először úgy tetszett a püspöknek, mintha ez a felelet is a saját agyában hangzott volna el.

– Minden kicsinyes volt és ostoba. A megismerésem nehézkes volt, mint az agyag.

– Vágyaktól eltelt agyag.

– Minő vágyak!

– A vágyaid vakok voltak. De nemsokára megjön a világosság.

– Megláthatom ezt a világosságot?

– Már itt is van, nézzed és lásd!

8. §.

A püspök mind határozottabban kezdte észrevenni, hogy valaki ül mellette. Egy nagy erejű és szépségű, derűs tekintetű és jóságosszemű földöntúli alak.

A püspököt különös gondolat és különös bátorság fogta el.

– Mondd meg, – kérdezte suttogó hangon, – mondd, te vagy az Isten?

– Istennek angyala vagyok.

A püspök néhány pillanatig elmélkedett.

– Szeretnék valamit tudni Istenről… – mondotta. – Szeretném megismerni Isten lényegét, – folytatta kimélyülő szenvedéllyel. – Hosszú esztendőkön keresztül lassan ébredtem rá Isten szükségességére. Testem és lelkem beteg az Isten utáni és az Isten megismerése utáni vágytól. Nem tudom, hogy mi történt velem, hogy az életem miért lett ilyen zűrzavaros és zilált s hogy régi vágyaim és szokásaim miért hagytak el engem. Úgy pusztulok el az Isten utáni sóvárgásban, ahogy a tutajon levő ember elpusztul víz nélkül és megőrül, mert csak tengert lát maga körül. Nemcsak gondolataimnak, de gondolat alatti érzéseimnek, idegeimnek, csontjaimnak és ereimnek is szükségük van Istenre… Értsd meg, én abban a csalódásban nevelkedtem fel, hogy ismerem Istent és nem tudtam, hogy nem vagyok felkészülve és felvértezve az élet megpróbáltatásai, küzdelmei és nyerseségei ellenében. Biztonságban levőnek és biztosnak éreztem magamat. Úgy tanultam, hogy mi emberek, akik még negyedmillió év előtt majomszabásúak voltunk s akiknek a karja még ma is szőrös és majomfogakat viselünk az állkapcsunkban, eljutottunk Isten teljes és tökéletes ismeretéhez. Mindent belefoglaltunk a hitvallásba. Egy szót sem szabad rajta változtatni. Egy mondatán sem szabad többé kételkedni. Ennek a hitnek tanítóját nevelték belőlem. Úgy tetszett, hogy mindent megmagyaráztak nekem, de mikor magam is belenéztem és mikor a szükség érzete bennem is fölébredt és hitemhez fordultam, elavultnak láttam és összezsugorodott előttem. Nem volt egyéb régen elmult görögök és egyiptomiak összefoltozott elméleteinél, hajdani hitviták kiaszott és elkorhadt mumiájánál, mely porrá hullott szét, mikor kibontottam. Engem meghalt idők régi ruhájába öltöztettek és elfelejtett áldozatoknak oltára elé állítottak s olyan szertartásokat végeztettek velem, melyek egykorúak az első magvetés idejével. Egyszerre tisztán láttam, hogy itt nincs Isten, hogy nincs Isten hitvallásomban, székesegyházamban, szertartásaimban és életemben. De ugyanakkor tudtam, úgy tudtam, mint soha azelőtt még az életemben, hogy minden bizonnyal jelen kell lenni Istennek.

A püspök elhallgatott.

– Folytasd, – szólalt meg mellette egy jóindulatú hang, – folytasd.

– Ugyanaz az érzésem lehetett, mint a gyermeknek, aki anyja mellett halad, feltekint rá és látja, hogy azt az arcot még nem látta soha azelőtt, hogy nem az anyja és hogy a szava, amelyekről azt hitte, hogy érti őket, most, mikor hallgatja, az ő fülének idegen nyelven hangzanak… Ahogy most látom, nagyon közönséges ember voltam, nagy vonásokban nem éltem és nem gondolkoztam. Egyik napról a másikra éltem, anélkül, hogy távolabb tekintettem volna a napnak a végénél. Úgy fogadtam az életet, amint kaptam. Ha nagy megrázkódtatás nem érte volna az életemet, véges-végig így éltem volna. De az élet, amely könnyen és biztosan kezdődött számomra, folytonosan nehezebbé és különösebbé vált. Továbbra is élhettem volna a hivatásomnak, osztogathattam volna az áldásaimat, hihettem volna, hogy hiszem, amiről azt kellett gondolnom, hogy hiszem is… De most eltévesztettem az utamat és elvesztem és hangos szóval kiáltok Isten után…

9. §.

– Ha akarod, beszéljünk arról, ami gyötör, – mondotta az angyal. – Beszéljünk Istenről, a hitről, melyben nem találsz megnyugvást és beszéljünk egyházadról.

– Úgy érzem, mintha azóta, hogy kételkedni kezdtem, tehát éveken keresztül küzdöttem volna, hogy veled beszélhessek.

– A történet, amit hited ki akar fejezni, ugyanaz, amit minden vallás ki akar fejezni. Isten a szívedben és Isten a csillagok fölött is van. Ugyanaz az Isten?

– Nem tudom, – felelte a püspök.

– Vajjon, tudja-e valaki?

– Azelőtt azt hittem, hogy tudom.

– Hited tele van levantei kifejezésekkel és képekkel. Tele van a zavaros emberi gondolkozás toldozott-foldozott ellentmondásaival. Ellentmondás van a két Isten, a csillagok fölötti és a szívedben lakozó Isten között. Hited azt mondja, hogy mindkettő ugyanaz az Isten, akik mégis különböznek egymástól. Azt mondja, hogy a kettő együtt öröktől fogva való és egyik fia a másiknak. Egy harmadik személyt is adott hozzájuk… de ezt ne kutassuk most.

A püspöknek hirtelen az a vita jutott eszébe, amely Garstein Fellowsnénál folyt le.

– Ne kutassuk, – egyezett bele ő is.

– Más vallások ugyanezt a történetet más módon fejezték ki. A gnosztikusok és a puritánok is ezt tették. Ezek azt mondják, hogy a szívekben lakó Isten fellázadt a csillagok felett honoló Isten ellen s hogy a szívek Krisztusa éppen olyan lázadó, mint Prometheus, vagy Hiawatha, vagy az áldozati Istenek bármelyike. Ez az Isten az emberből való. Fellázad a csillagoknak, kristályoknak, mérgeknek, szörnyetegeknek és a tér halott ürességének magas Istene ellen… A manicheusok és a perzsák úgy képzelik, hogy a mi Istenünk örökkön-örökké harcol a hallgatásnak és sötétségnek a csillagok fölötti lénye ellen. A buddhisták Buddhát az emberek vezetőjének tették meg, aki az embereket az anyagi lét hiábavalóságából és zűrzavarából vezeti ki az utána következő végtelen békességbe. De alapjában véve mindez egyazon történet. Két valóságos lénynek története. Mindig ugyanaz a történet és ugyanaz a rejtély, mely különböző nevek alatt előtör. Az egyik annak a lénynek a története, aki ösztökél, hív és vezet bennünket, a másik azé, aki minden felett és mindenen kívül s mindenben és minden alakban van, hozzáférhetetlen és fel nem fogható. Valamennyi vallás ki akar fejezni valamit, amit maga sem tud tisztán. A kettő közötti viszony elröppen előlük és elröppen az emberi ész elől, mint ahogy a víz kicsurog az ember tenyeréből. Egységet és ellentétet kell kifejezniök egyidejűleg. A lényeg az egyeztetés és a kiegyenlítés, a végtelenség és az erőfeszítés.

– És az igazság? – kérdezte mohón a püspök. – Mondd meg, mi az igazság?

Erre a kérdésre esetlen bizalmaskodás volt a felelet. A nagy kéz hirtelen belemarkolt a püspök hajába, aztán kedélyeskedve zilálta szét és átfogta koponyáját.

– De hát, – kérdezte, – fel tudja-e ez fogni az igazságot? Ez a kis agytartó volna elég az igazság megismeréséhez? Hát a csillagokat talán megeheted és bepakolhatod a bendődbe? Óh, az örökkévalóság kérdései nem ezen belül intéződnek el.

A kéz most kissé megrázta a püspök fejét, majd ismét eleresztette.

Az angyal olyan hangon kezdett magyarázni, ahogy az idősebb testvér szokott magyarázni a fiatalabbnak.

– Hát nézd, nem elég neked, ha valamit tudsz arról az Istenről, aki emberi mértékkel mérhető formában jelent meg? Arról, aki a te bolygódon született, embertől származott, aki egy személyben emberi és isteni és aki örök vezéred? Hiszen ez az Isten is sokkal több annál, mint ami betöltheti agyadat és ami igénybe veheti lényed minden képességét. Ő a bátorság, ő a hősiesség, ő a király, aki harcol érted és veled a halál ellen.

– De, nem ő a végtelen? Nem ő a teremtő? – kérdezte a püspök.

– Amennyiben tégedet illet, nem, – felelte az angyal.

– Amennyiben engemet illet?

– Mi közöd neked a teremtéshez?

Úgy tetszett, mintha e kérdésnél a nagy kéz végigsimította volna a távoli ég feketeségét és úgy hagyott volna nyomot a csillagokon, napokon és ragyogó ködfoltokon, mint ahogy a végighúzott kefe nyoma megmarad a bársonyon.

A püspök merően nézett maga elé, aztán lassan lehajtotta a fejét és kezébe temette arcát.

– És nekem az egyházi rend volt a hivatásom! – mormogta. – Huszonhét éven át hirdettem az embereknek mindezeknek tökéletes és kizárólagos igazságát.

És most hirtelen ismét a kamáslijában, talárjában és papi kalapjában volt, amint parányi kicsi, fekete alakhoz hasonlóan, egy határtalanul nagy térség közepén áll…

10. §.

Határtalanul nagy térség volt csakugyan, az egész ürre kiterjedt, boltozatát pedig a mennynek ébenszerű feketesége alkotta, melyről láthatatlan fonalakra erősítve függtek alá a csillagok. Alatta a föld csak atomok ködének látszott, amelyen alig kezdődött meg az élet. Még mielőtt a püspök arcáról levette volna a kezét, tudta, hogy most meglátja Istent.

Lassan tekintett föl, félve, hogy a rémület erőt vesz rajta.

De nem rémült meg. Csak egy fel nem fogható lénynek alakját látta. Annak az egy lénynek alakját és hasonmását, aki nagyobb mint a föld és a csillagok, de nem nagyobb, mint az ember. Örökkön-örökké ifjú, örökkön-örökké kezdődő és örökkön-örökké diadalmaskodó lényt látott. E lény megjelenése és anyaga meleg és élő világosság volt, olyan, mint a nap fölkeltének csillogása. Benne élt a remény és hősiesség, mint a tavaszi napfényes reggeleken. Örök bátorság volt, hősiessége és bátorsága pedig átáradt az őt szemlélő emberbe, elárasztotta és hatalmába ejtette. Istennek ez a jelenvalósága lebegett a püspök fölött és szavak nélküli beszédben látszott beszélni hozzá.

Felszólította, hogy adja meg magát. Megparancsolta neki, hogy vesse bele magát az élet árjába, a földnek nagy történésébe, amely jobbágyainkká teszi az atomokat, leigázza a csillagokat, amely fellobogtatja a lelkesedésnek fehér lángjait, hogy örökre elnyomja a fájdalmat és amely úrrá lesz a halál fölött. Benne testesült meg a teremtés szelleme, általa áradt bele az emberekbe és szüksége lévén rájuk, ez a szellem neki fel is ajánlotta őket. Mert szüksége van az emberekre, szüksége van a szolgálatukra, ugyanúgy, mint ahogy nagy királyoknak, tábornokoknak és vezéreknek szükségük van az emberekre, hogy használják őket.

Egy pillanatig, az idők végtelenségéig, a püspök meggörnyedt Isten lényében és dicsőségében. Lényének legbensejéig érezte az isteni bátorságot és bizodalmat. Egynek érezte magát Istennel.

Az idők végtelenségéig… Soha a püspök nem tapasztalta a valóságnak ilyen átható érzését. Úgy tetszett, mintha azelőtt soha igaz dolgot még nem ismert volna. A bizonyosság érzésével érezte, hogy neki Isten a királya és ura s hogy Isten elfogadja az ő méltatlan szolgálatát is. Lelke a teljes meggyőződés erejével fogadta be azt a gondolatot, mely egyúttal teljes boldogság is volt.

11. §.

A püspök gondolatai és érzései egy időre elválni látszottak az időszerűség követelményeitől, de aztán nagy ívben tértek vissza e korlátozáshoz.

Ugyanakkor azt érezte, hogy a körülötte levő dolgok megváltoznak, hogy a fény kezdi elveszteni isteni sugárzását, hogy a glória és az ő nagy biztonsága valami meg nem határozható módon fogyni, apadni kezd.

Ez az új változás észrevehetetlen fokozatokban következett be. Isten sugárzó, derűs és kiegyensúlyozott felismeréséből, minden a változás és mozgás felé tolódott el. Ismét benne volt az időben, a dolgok újra történni kezdtek, mintha az idő homokja kezdett volna újból reászóródni, Isten pedig mintha távolodott volna tőle. Az önmagáról való megfeledkezés egéből lassankint a különös pathetikus és földi öntudat állapotába siklott át.

Élesen ráeszmélt püspöki ruhájára és arra, hogy Isten távolodik tőle.

Érzése olyanforma volt, mintha Isten távolodnék, ő pedig képtelen volna felkelni, hogy kövesse.

Azután olyasvalami történt, mintha Isten elhagyta volna, ő pedig lélekszakadva, nagy aggódás közben rohant volna utána, hogy nem éri utól. Biztos volt benne, hogy nem is érheti utól…

Felfedezte, hogy a kamáslija kigombolódzott, a gombok legnagyobb része felpattant s püspöki öve lecsúszott. Valami rosszakaratú, ismeretlen erő akadályozta mozgásában s futás közben esetlenül igyekezett felkapkodni ezeket a dolgokat.

Végre kénytelen volt megállni, hogy az utolsó akaratos gombbal vesződjék.

– Istenem! – kiáltotta. – Istenem, Uram, várj meg! Irgalmazz nekem!

E szóra Isten megfordult és a kezét nyujtotta felé. Úgy rémlett, mintha megállt és visszamosolygott volna. Úgy állt és mosolygott, mint egy jóakaratú ember. Elkápráztatta és megvakította hívét, de mégis nyilvánvaló volt, hogy kinyujtotta a kezét, amelyet meg lehetett ragadni.

Kimondhatatlan szeretet és öröm ragyogta be a püspök egész lényét, mikor megragadta Isten kezét és mindkét kezével kétségbeesetten átkulcsolta. Mintha idegeit, ereit és egész lényét elárasztotta volna az aranyos fény…

És most ismét, mintha belemerült volna Istenbe, és egy lett volna Istennel…