A püspök lelke

1. §.

A püspök szinte átmenet nélkül eszmélt rá, hogy az Athenaeum-klub kis északi könyvtártermében ül és John Wilson Croker szobrára mered. Mozdulatlanul ült és mélyen elmerült gondolataiba. Hideg és vizsgálódó aggyal kérdezte önmagától, hogy látomás jelent-e meg előtte, vagy álmodott. Ha álmodott, úgy álma mindenesetre szokatlanul élénk és nagyon meggyőző volt. Még mindig úgy érezte, hogy Istennel van együtt, de egyáltalán nem zavarta, hogy ugyanakkor együtt van Crokerral is. A lelki megrendülés és bizonytalanság érzése, amely betegségének ideje alatt meggyengítette gondolkodását, elpárolgott. Ismét biztos volt önmagában.

Egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy való, vagy képzeletbeli dolgok estek-e meg vele. Tisztában volt vele, hogy a látottakból nagyon sok rendkívül kifejezésteljes, míg a többi szimbolikus jelenségű volt. Példának okáért az, hogy püspöki öve és kamáslija gátolják őt az Isten utáni rohanásban. De az egész eset eredménye és lényege lelkében nem valaminek kifejezése és szimboluma, hanem valóság gyanánt maradt meg s ez a valóság volt Istennek jelenléte és királysága. Isten vele volt, körülötte volt, felette volt és támogatta őt. Ismét visszatért világába és rendes életébe, ruhájába, testébe és klubjába, de Isten megnyilatkozott előtte és teljesen világosan és nyilvánvalóan maradt jelen.

Hogy egy meghatározott látomás adta-e neki a meggyőződést, vagy tudat alatti lelkének meggyőződése szülte-e az álmot, nagyon alárendelt jelentőségűnek tetszett, amellett a meggyőződés mellett, hogy csakugyan ez volt az az Isten, aki után vágyódott és az az Isten, akinek uralkodnia kell életén.

– És az a bizonyos szer? Óh, annak a szernek kevés köze van az egészhez. Csak kitisztította a fejemet… Láttam. Valóban láttam. Tudom.

2. §.

Hosszú időn át úgy tetszett, mintha a püspök ragyogó elmélázások ködébe burkolódzott volna. Hogy álom volt-e vagy látomás, nem érdekelte. A lényeges az volt, hogy tisztába jött Istennel és megtalálta. Azonfelül rájött arra is, hogy teológikus természetű zavarai megszűntek. Isten magasabb, egyszerűbb és közelebb eső volt bármilyen teológia és a hármas hiszekegy Istenénél. Ezek a hitvallások úgy hevertek lelke körül, mint ahogy a ruhadarabokat szokták szétdobálni. Isteni voltuknak emléke, vagy képzelete nem tapadt többé hozzájuk. Most pedig… Most pedig kilép a világba.

Az Athenaeum kis könyvtárának nincsen látható ajtaja. A püspök a könyvektől eltakart bejárathoz lépett és a könyvállványok között elrejtett kilincs után nyúlt. Most hirtelen egy különös gondolat tartotta vissza és megállt. Mi lehetett az igazi jelentősége a püspöki övvel és csattos cipőkkel vívott szimbolikus küzdelemnek és mennyiben gátolták ezek őt Isten kutatásában?

Mely különleges jelentőségű cselekedetre szánja rá magát?

A hármas hiszekegy ruhadarabok módjára repült szanaszét. Ő azonban még mindig viseli az egyházi ruhát e hármas hit szolgálatában…

Hosszú tépelődés után a nagy olvasóterembe ment át. Teát, kétszersültet és vajat rendelt és magába mélyedve ült le az egyik sarokba. Félkilenckor még mindig ott ült és gondolkodott.

Az olvasó előtt bizonyára különösnek tetszik, hogy ez a püspök, aki négy hosszú éven keresztül kétkedett, bírálta az egyházat és hitelveinek rendszerét, még sohasem került szembe azzal a lehetőséggel, hogy megválik egyházi méltóságától. De ez a püspök az egyházban nőtt fel, egész élete annyira egyházi és anglikán jellegű volt, hogy a multjától való legnagyobb eltávolodás mellett is megmaradt püspöknek, sőt esetleg olyan eretneknek, aki tágítja a hitét és szabadabban jár el a gyakorlatban, de megtartja palotáját és méltóságát és aki inkább véleményében tér el előző énjétől, semmint a megfogható valóságban. Egy püspök szempontjából a a hitetlenség az egyházzal szemben, nagyobb fokú szkepticizmust jelent, mint a hitetlenség Istennel szemben. Isten láthatatlan, akit nem lehet észlelni a napi jelenségek közepette, míg az egyház állandóan körülveszi a szóbanforgó püspököt. Képzetében az orthodoxiától való esetleges legmesszebb menő eltávolodás valami olyasféle lehetett, amit Chasters «Krisztus megújhodásának» nevezett. Új gondolat volt, mely a szakításnak és újszerűségnek rettenetes erejével jelentkezett, hogy Isten más is lehet, mint a hiszekegy Istene és hogy a képzeletben másként is jelentkezhetik, mint az anglikán gondolkozás fehér, lágy és kompromisszumos megváltója. Hogy a püspök hibásnak lássa az egyház egész tanítását, sőt magát az egyházat is, gondolatnak olyan új volt s úgy hatott rá, mint a felhőtlen égből lecsapó villám. De most, most megérlelődött már lelkében az a mindinkább meggyőződéssé erősbödő érzés, hogy az igaz Isten szándéka és ujjmutatása, hogy mindenestől otthagyja egyházát és mesterségét.

A látomás első felcikázásában ezt az ujjmutatást parancsolónak látta. Igen, mindent ott kell hagynia…

De hova? hogyan és mikor?

Először azt hitte, hogy tüstént le kell köszönnie tisztéről, de aztán nagyon hirtelennek tartotta ezt a lépést. Gondolkodni s elmélkedni akart. Inkább ezt, semhogy elhamarkodottan cselekedjék. Noha az imperativust föltétlennek tartotta, valami késleltető és gátló ösztön azt súgta neki, hogy «gondolkoznia» kell. Ha visszatér Princhesterbe, állásának mindennapi kötelességei egyszerre a végleges kihívás formájával állítják szembe. Úgy határozott, hogy két-három napra lefoglalja a Reform-klub egyik vendégszobáját, Princhesterbe pedig minden további magyarázat nélkül azt sürgönyzi, hogy «halaszthatatlan ügyek» tartották vissza a városban. Azalatt talán ez a gátló erő megszűnik működni.

Pedig dehogy szűnt meg. Lelkét két napig a csodálkozás töltötte a vele történtek fölött, de céltalan és alaktalan ösztöne épen olyan erős maradt, mint azelőtt. Egy-egy véletlen klubbeli párbeszédet leszámítva, e két nap alatt senkivel sem beszélt. Igaz, hogy eleinte nem is érezte a beszéd szükségességét. Szellemileg és egyébként is tevékeny maradt s az az átható, élénk érzése volt, hogy Isten, az igaz Isten folyton szemmeltartja és várja, hogy kövesse. Őt követni pedig azt jelentette, hogy egészen otthagyja azt a világot, melyet eddig ismert. Hogy lábát egy meredek szegélye felé emelje, nem igényelt volna többet a püspök elhatározásának tárházából. Elhatározásának legszélén állott. Legfőbb agymunkája valami ködös kisérletféle volt, hogy megmagyarázza, miért nem követi rögtön a hívó szót.

3. §.

Isten jelenvalóságának szokatlanul eleven érzése lassanként megcsökkent. De az a meggyőződés, hogy valóban közvetlenül hallja őt s hogy eleget kell tenni neki, változatlanul megmaradt benne.

Harmadnapra még inkább megváltozott lelkiállapota. Többé nem érezte, hogy Isten a Pall Mallon, vagy a St. James Parkban van jelen, ahol járkálás közben elmélkedni szokott. Inkább úgy érezte, hogy valahol a látóhatár fölött lebeg…

Azt sem érezte többé, hogy egyenesen beleéli magát Isten lelkébe. Azon töprengett, hogy mit is mondana tulajdonképen Istennek. Újból meg újból ezt forgatta elméjében és próbálgatta a mondatokat. Ezzel egyidejűleg az a kívánsága támadt, hogy előbb máson próbálja ki, amit mondani akar s miközben ezen töprengett, hirtelen Lady Sunderbund feléje hajló, figyelmes arca villant meg előtte. Ha valaki, úgy Lady Sunderbund bizonyára meg tudja érteni a nagy változást, mely lelkében végbement.

A hölgy címét megtalálta a telefonkönyvben. Kérdezősködésére rögtön azt felelte, hogy ha «kizárólag vele» óhajt beszélni, egyedül találhatja. Csakugyan ezt akarta.

Mikor azonban a Hyde Parkra néző nagy, tágas és pazar díszítésű lakás felé fordult, melynek bútorai az Omega Workshop jellegét viselték magukon, már nem volt egészen bizonyos benne, hogy ez a találkozás csakugyan az az óhajtandó valami lesz-e, aminek feltételezte.

Amint felfelé haladt a St. James Streeten és maga mögött hagyta a Ritzet, a világ megint elvesztette áttetsző jellegét és ismét valószerűvé változott. Az az érzése volt, mintha egy délutánra eltávolodott volna Istentől. A szoba kalandos modernsége, melyben várakozott, megerősítette ebben a hitében. Az egyik fehér fal kizárólag Wyndham Lewis egy kis festményének volt szentelve. A kép olyan volt, mintha földrengést ábrázolt volna egy rózsaszínű anilin-városban, hirtelen zöld papírdobozok között. Szerette volna, ha ezt a képet nem látta volna meg.

Hátat fordított neki s az ablakon át kitekintett a fákra és a zöld pázsitra. Az erkélyt fekete és arany vázákba ültetett fehér és rózsaszín gerániumok díszítették. Fekete és arany volt az erkély rácsozata is s valószínűtlen rózsaszín sávok tarkították.

Lady Sunderbund körülbelül öt percig váratott magára. Mosolyogva közeledett a püspök felé.

Úgy volt öltözve és úgy lépkedett keresztül a szobán, hogy Botticelli Tavaszára emlékeztetett, – csak egy kis polonaise csipkével megtetézve. A püspök azt szerette volna, ha nem emlékeztet Botticellire és ha neki nem kell töprenkedni a csipke-polonaisen. Nem kérdezte meg önmagát, hogy Lady Sunderbund jelent-e meg előnyösebb színben Garstein Fellowséknál vagy az emlékezete csalta-e meg, vagy pedig hogy talán ízlésének mértéke változott-e meg, annyi azonban bizonyos, hogy valami határozott csalódottságot érzett.

Egy ideig Lady Sunderbund nézeteiről beszélgettek, azután a szobát és berendezését csodálta meg, noha nagyjában az volt a véleménye, hogy minden, ami itt van, tulajdonképpen értelmetlen és méltatlan egy szobához. Végül narancssárga tálcán, fekete edényben hozták a teát s a püspök mindenféle apróságokra terelte a beszélgetést, csakhogy ne kelljen rátérni arra, amiről tulajdonképen beszélni akart. De mert már telefonon jelezte, hogy «folytatni akarja a multkori eszmecserét», Lady Sunderbund, ámbár észrevette elfogódottságát, alkalmat igyekezett nyujtani neki a beszédre. Eleinte csak célzásokat tett, utóbb azonban oly világosan és félreérthetetlenül terelte rá a beszédet, hogy nem lehetett kitérni előle.

– Mennyire öhvendek, hogy ismét láthatom, – mondotta. – Öhvendek, hogy folytathatjuk eszmecsehénket. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam hóla.

Miközben beszélt, szinte sugárzott róla a boldogság.

– Minden szót át meg átgondoltam, amit ön mondott, – folytatta, miután kedveskedőleg hajolt a püspök felé. – Oly nagy segítségemhe volt, mikoh azt hallottam, hogy a hit tulajdonképen szimbolum… és a többi is, amit ön mondott. Néha-néha azt éheztem, hogy ön nem is állhat meg ott, ahol most van, meht amit nekem mondott, azt kifelé is meg kellene mondani.

Ez a megjegyzés belesodorta a püspököt a beszélgetésbe. Ilyen bevezetés elől udvariatlanság nélkül már nem lehetett kitérni. Miután engedélyt kért a látogatásra, ostobaság lett volna, ha kis dekorativ esetlegességek által elriasztatta volna magát a tulajdonképeni céljától. Egy nőnek lehetnek fekete csíkokkal tarkázott aranyos virágcserepei és mégis lehet benne mély megértés. A püspök elhatározta, hogy megmondja neki, amit agyában forgat, de mintha valami láthatatlan akadály akadályozta volna meg annak elmondásában, hogy valóságos látomása volt Istennel. Úgy érezte, mintha ez az Istennel való találkozás bizalmas és magánjellegű találkozás lett volna s hogy nem szabad dicsekednie egy kiváltsággal és nem mondhat el másoknak olyan dolgokat, melyekre Isten amazokat nem érdemesítette.

– Mióta nem láttam önt, – mondotta, – nagyon sokat gondolkoztam megbeszélésünk tárgya fölött.

– Én pedig megphóbáltam, hogy gondolkozzam, – hangzott a megerősítő válasz, mintha valami együttműködés-félét akart volna kifejezni.

– Istenben való hitem állandóan erősbödik, – mondta a püspök.

Lady Sunderbund felragyogott. Ajka szétnyílt. A figyelem sugárzott le róla.

– De nem olyanformán nő, mint az egyházba vetett hitem, egyáltalán nem. Anglikanizmusban születtem és nevelkedtem és most szinte megdöbbenéssel tapasztalom, hogy kifelé haladok mindenféle katholicizmusból… valósággal kívülről látom a dolgokat…

– Ahogy például a buddhizmust látjuk, – egészítette ki Lady Sunderbund.

– És mégis közelebb… végtelenül közelebb érzem magamat Istenhez.

– Igen… úgy van, – hangzott a megerősítés.

– Azelőtt azt hittem, hogy ha valaki kilép a régi keretek közül, csak a sötétségbe és kétkedésbe juthat…

– És most nem éhzi?

– Nem.

– Akkoh ön az első lépést tette meg egy új vallás felé.

A püspök egy pillanatra megállt.

– A vallás felé, – mondotta azután.

– Milyen hemek! – kiáltott fel Lady Sunderbund és a puff szélére feszítve mindkét kezét, előrehajolt. Olyan volt, mint egy modern képből kivágott részlet.

– Úgy tetszik nekem, – mondotta Scrope, – mintha mindez a legtermészetesebb dolog volna a világon.

Lady Sunderbund nagyon lassan tért vissza a földi dolgokhoz. A teáskészletet olyan méltóságteljes és ünnepélyes mozdulatokkal kezelte, mintha valami különleges jelentőségű szertartást végzett volna. A püspök is lassankint kiemelkedett vallomásának mélységéből.

– Cukrot parancsol? – kérdezte és a cukorfogót kezében tartva, mozdulatának közepén megállt.

A beszélgetés elakadt s csak akkor folytatták, miután már a teáscsészék fölé hajoltak és némi frissítőt vettek magukhoz.

– Azt jelenti-e, amit mondott, hogy el kell hagynia az egyházat? – kérdezte az asszony.

– Először magam is ezt hittem… de most magam sem tudom. Nem tudom, mitévő legyek.

Lady Sunderbund a következő gondolat kifejtésére várakozott.

– A helyzetem épen olyan, – folytatta Scrope, – mintha valaki egész életét egy szobában élte volna át s azt képzelné, hogy ez a szoba az egész világ. Azután, mikor egyszer kilép az ajtón, felfedezi a tengert, a hegyeket és csillagokat. Így voltam én vele az anglikán egyházban. Most olyan különösnek tetszik elképzelni, – pedig egy esztendő előtt még a világ legtermészetesebb dolgának tűnt volna fel, – hogy valaha azt hittem, hogy a kompromisszumos anglikánizmus a hitnek végső igazsága s hogy a világ végeztéig semmit sem lehet tudni, amit Cosmo Gordon Lang már nem tudott volna s hogy nem lehet Istenről és lényéről más képzetet alkotni, mint amelyet már Randall Davidson ismert.

Szünetet tartott.

– Én megtettem, – tette azután hozzá.

– Én megtettem, – ismételte az asszony, tágranyílt, ragyogó kék szemekkel.

– Az angol egyház a legjobb esetben csak kápolna a nagy út szélén.

– Az út szélén, amely hová vezet?… – szónokiaskodott Lady Sunderbund.

– Lássa, Lady Sunderbund, – mondotta a püspök, – az én helyzetem épen olyan, mint azé az emberé, aki váratlanul kilép az ajtón.

Az asszony halkan és nagyon találóan megjegyezte:

– Pedig a világ máh megvolt, mielőtt felfedezték volna.

A püspököt meglepte a szavak találó volta.

– Úgy érzem, hogy el kell jutnom a nyers igazsághoz. Tulajdonképen mit kell tennem? Le kell mondanom a papi hivatásomról, mert megismertem Isten igazi nagyságát? Nem tudom, mitévő legyek?!

Most a gondolatoknak új rétegét kezdte feltárni.

– Azt szokták mondani, – folytatta, – hogy aki egyszer pap volt, mindig pap marad. Másnak el sem tudom képzelni magamat, mint ami vagyok.

– De többé nem ohthodox…

– Úgy van, nem vagyok többé orthodox és nem vagyok megelégedve önmagammal. Olyan pap vagyok, aki keres és kutat.

– Az embehi haladás és testvéhiség egyházában, – sugalmazta Lady Sunderbund.

– Mindenesetre. Egy haladó és megismerésre törekvő egyházban.

Az asszony mély helyesléssel bólintott.

– Azok az athéni szavak nem hagynak nyugton. «Az ismeretlen Istennek». Hogy úgy mondjam, – a kinyilatkoztatás régies kifejezés, – szuggeráló erővel hatnak rám… hogy ott álljak az oltár előtt, melyen idegenszerű nevek olvashatók és régi szimbolumok láthatók, én pedig az egész emberiségnek beszéljek az egy igaz Istenről…!

4. §.

Ez alkalommal nem jutott tovább ennél a pontnál, noha még majd egy óra hosszat folytatta az eszmecserét. Amit azonban ezután mondott, az lényegileg nem volt egyéb, mint ismétlése az előbbieknek. Társalgás közben Lady Sunderbund érvényre tudta juttatni eredeti báját és Scrope már kezdte megszokni, hogy el tudja feledtetni modorának bizonyos mesterkéltségét s lakásának és toilettjének túlhajtott modernségét. Nagyszerű hallgató volt. Senki sem tudta volna pompásabban segíteni a püspököt, hogy ki tudja fejezni, amin tépelődött. Ezt olyan nagyon értette, hogy mikor Scrope menni készült, azt érezte, hogy bármely intelligens hallgató előtt a lehető legösszefüggőbben és a legelfogadhatóbb formában tudná feltárni a kérdést. Szempontjai úgy megtisztultak, hogy nem zavarta többé Isten közvetlen és ragyogó jelenvalósága. Káprázatai és extázisa megszűntek, – problémája pedig minden más nagy emberi problémának, a politika, tisztesség és erkölcsi elv problémájának színvonalára csökkent le, amelyek nem olyan sürgős jellegűek, mint például egy égő ház problémája.

Az a vágy, hogy lelki élményeit külsőleg is kifejezésre juttassa, egyre erősbödött benne. Le akarta szögezni helyzetét s cselekedni akart. A klubban akart ebédelni s az úton azon gondolkozott, hogy kikkel közölheti gondolatait. Rampound lord asztalához ült és már közel volt hozzá, hogy tárgyát megpendítse előtte. Bluish lordnak azonban ez este pokoli kedve támadt, hogy nyers törvényszéki adomákat eregessen meg, ami nagyon sajnálatraméltó szokásuk az ügyvédféle embereknek s a teológia pedig rendszerint el szokott merülni és el szokott pusztulni az ilyen adomák hömpölygő áradatában. Mikor Scrope lefeküdt, az ágyban régi barátja és pártfogója, Likeman püspök jutott eszébe s az a gondolat ébredt benne, hogy tőle kellene tanácsot kérnie. Másnap úgy is cselekedett.

Azóta, mikor a püspök még csak Scrope tisztelendő úr volt s Likeman káplánjai históriai nevezetességű koszorújának legfiatalabb és legtevékenyebb tagja, barátságuk egy pillanatra sem szűnt meg. Likeman második atyja lett neki. Az öreg úr tapintata és támogatása a bizonytalanságnak és nyugtalanságnak azokban a napjaiban ragyogott különös fénnyel, mikor a drága öreg Viktória királynő, Istennek földi képviselője, a tizenegyedik órában sem akarta őt püspökké kinevezni. Rájött a rossz órája és berzenkedett a püspökre. Pedig jó német kiejtéséért szerette Scropet, de felbőszítették őt az újságok hírei, – nem lehetett megállapítani, hogy ki írta őket és ki mutatta meg őket az öreg hölgynek, – melyek a várható rangemelést előre bejelentették. Ezért, valahányszor a Scrope nevét említették előtte, a Welfek családi vonásának megfelelően mindig kivörösödött, ő maga pedig szinte megmerevedett. Így történt, hogy egy gazdag lelki élet aratását több hónapig nem lehetett betakarítani s csak Likemannak sikerült ismét kedvezőre változtatni az uralkodói hangulatot.

Ilyenformán nagyon is érthetőnek tetszett, ha Scrope némi magyarázattal tartozott Likemannak, mielőtt nyílt törésre vitte volna dolgát a magas egyházzal.

Úgy találta, hogy a háború óta Likeman szemmelláthatóan megöregedett és megráncosodott, de még mindig olyan jólelkű, tisztán és élesen látó volt, mint régente. Hangja is egészen úgy hangzott, mint egy kedves öreg asszonyé.

Párnák közé temetkezve ült, – «manapság ugyanis az embernek meg kell őrizni vitalitásának minden foszlányát» – és egy időre csak arra szorítkozott, hogy látogatója történetének fejleményeit meghallgassa.

Természetesen oly emberek előtt, mint Likeman, nem lehet látomásokról, vagy sugalmazásokról beszélni.

– Fel vagyok zaklatva s úgy érzem, hogy valami nincs rendben, – körülbelül ez volt az a hang, melyet a püspök használt.

Likeman olykor lassan bólintott fejével, olyanformán, ahogy a doktorok szoktak cselekedni, ha ismerős sziptomákat mesélnek el nekik.

– Úgy van, – mondotta, – mindezeken átestem én is… Igaz, némi kis különbség volt a lényegtelen részletekben… Mily tisztán látott meg mindent!… Ön is túlteszi magát a mi ostoba régi háromságainkon… mint én, már nagyon régen, – mondta az öreg Likeman, sovány kezével fogdosva és tapogatva székének karfáját.

– De…!

Az öreg ember felemelte a kezét és ismét visszaejtette.

– Ön is otthagy mindent… nyílegyenesen. Én is azt tettem. A reggelnek szárnyaira kél és elrepül a föld tulsó határáig… És ott megtalálja…

Felemelte egyik sovány újját, mintha minden szavának nyomatékot akart volna vele kölcsönözni.

– És ott megtalálja a sorsot, aki nem más, mint az Atya, a szív hatalmát, aki nem más, mint a Fiú, az elérhetetlen istenségből reánk sugárzó fényességet, aki nem más, mint a Szentlélek Isten…

– De én nem ismerem a Szentlélek Istent, a sors pedig nem az Atya. Az én látomásomban csak egy Istent láttam, akit nem feszítettek meg, aki harcos, aki meghódít és akit meg kell hódítani.

Az öreg Likeman fiatalabb kollegájára meredt.

– Ön látta!?

Princhester püspöke nem szándékozott idáig elmenni, de most már kénytelen volt ragaszkodni szavaihoz.

– Mintha a saját szememmel láttam volna… A világosság és bátorság Istenét.

– Önnek látomásai voltak, Scrope?

– Úgy tetszett, mintha láttam volna.

– Nem, ön csak álmodott.

– De miért ne láthattam volna?

– Látni?… Szellemi dolgokat. Szimbolumokat valóság gyanánt. Metaforákat. Mintha mozgó emberek volnának!

– Ön úgy beszél, mintha agnosztikus volna.

– Valamennyien agnosztikusok vagyunk. Hitünk saját maguknak s az ismeretlenhez való viszonyuknak kifejezése. A háromegy istenség csak lelki szükségletünknek és hajlandóságunknak formája. Mindig azt hittem, hogy ezeket ön is adottságok gyanánt fogadja el. Ki látta, hallotta, vagy érezte valaha is igazán Istent? Isten nem az érzékekben, vagy az agyban, hanem a lélekben van. Ön realista, ön materialista…

Az öreg püspök hangja nagyon elkomolyodott.

Princhester püspöke elmélkedett. Isten látomása már távol esett emlékeiben és nehéz volt visszaidézni. De végül mégis megjegyezte:

– Azt hiszem, hogy kell Istennek lenni s ez az Isten épen olyan valóságos személy, mint ön vagy én. Amellett ő nem az a teológiai Isten, akit mi a világnak hirdetünk.

– Megszemélyesítés, – mondotta Likeman. – A tizennyolcadik században szépséges női alakok formájában szokták ábrázolni a tudományt és a matematikát. Ifjú emberek úgy szerették a tudományt és a szabadságot, ahogy Pygmalion szerette Galateát. Legyen, ha ön úgy akarja. Képzelje el az istenségét látható személynek. De hagyja meg nekem az én – spiritualizmusomat.

– Ez a spiritualizmus olyan légies, akárcsak a köd… Engedje meg, hisz ön egyáltalán… valamit?

– Mindent! – felelte Likeman nyomatékosan és hirtelen elevenséggel felegyenesedett ültében. – Mindent, amit valaha együtt vallottunk. Hiszem, hogy egyházam hitvallása mindent kifejez, amit ki lehet fejezni annak – az emberi lélekhez való viszonyáról. – Magyarázó kézmozdulattal fogta át egyik kezével a másiknak csuklóját s aztán így folytatta: – Igen, a hozzá való viszonyt a lehető legjobban kifejezi. Ahol úgy látszik, hogy ellentmondás vagy abszurditás van, ott csak a misztérium a paradox jellegű. A bűnbeesés és a megváltás története olyan tökéletes szimbolum, hogy ha valamit elvennénk belőle, vagy hozzáadnánk, az igazságát csökkentenénk. Ha egyik-másik pontjában lehetetlennek tetszik, akkor semmi másra nem lehet következtetni belőle, hacsak saját lelki hiányosságomra nem. Hiszek egyházamban is, Scrope, amely a vallás megtestesült igazsága, az isteni eszköz az emberi ügyekben. Hiszek hagyományának biztonságában, tanításának teljes és tökéletes valóságában, tekintélyében és isteni voltában.

Elhallgatott, fejét kissé féloldalt hajtotta és gyengéden mosolygott.

– Mondhatja-e ezek után, hogy ön nem hisz?

– De a históriai Krisztus, Jézus, az ember?…

– Az élet lehet metafora is. Miért nem? Igen, én mindent hiszek. Mindent.

Princhester püspökét egy pillanatra megdöbbentette mindennek ez a tökéletes elfogadása.

– Látom, – mondta, – hogy ön mindent hisz, amit vall.

Egy pillanatig azon erőlködött, hogy összeszedje magát.

– Azt kell mondanom, – folytatta Likeman, – hogy az ön látomása, ha látomás volt, csak egyik képe az istenségnek. Csalódik, ha azt hiszi, hogy az eretnekségben nincs igazság. Csakhogy az eretnekség legtöbbször részleges felismerése valamely lényeges igazságnak. A legtöbb eretnek olyan ember, aki valamely részleges igazság szikráját fátyolon át látta fölcsillanni… Megvakította őket ennek látása. Minden egyéb eltűnt előlük… Meg vannak babonázva. Önt a harcos Isten felfedezése megbabonázta. A Fiúisten, mint hős. És ön ezt az egy megjelenési formát akarja imádni. Ön a vadonba akar elvonulni, egy disszenteri sátorba, ahelyett, hogy minden idők nagy templomában maradna.

Vajjon igaz-e ez?

Néhány pillanatig úgy tetszett, hogy igaz.

Princhester püspöke komoran ült és tépelődött. Valahol a messze távolban látta a sugárzó útmutatót, aki hívta, hogy kövesse, de aztán egy gondolat ötlött eszébe és elmosolyodott.

– Minden idők nagy temploma, – ismételte. – Emlékszik-e arra a kavarodásra, mikor az öreg királynő megkötötte magát?

– Emlékszem, persze, hogy emlékszem, – mondta Likeman és megrendíthetetlen biztonsággal mosolygott. – Miért ne emlékeznék?

– Hatvan esztendőn keresztül valamennyiünket, akik ön szerint minden idők nagy templomának vagyunk püspökei, az a kis ingerlékeny vörös hatalom nevezett ki. Az erősített meg és az tartott helyünkön. Emlékszem, hogy annak idején alig mertem önnek elmondani… háborgó méltatlankodásomat… jóformán még magam előtt sem mertem bevallani…

– Mindez nem lényeges, – legyintett kezével az öreg Likeman.

Azután, mintha meg akarná erősíteni, amit mondott, mégegyszer legyintett:

– Egyáltalán nem…

Némi szünetet tartott, mintha azon gondolkodott volna, hogy miként fejezze ki magát, azután folytatta:

– Én Krisztusnak egész földi egyházáról beszéltem… Ezek a Viktóriák, Edvárdok és más hozzájuk hasonlók csak időbeli esetlegességek, aminthogy az anglikánizmusnak a római közösségtől való elválása, vagy a görög orthodox közösség is csak időlegesség. Önnek is bizonyára feltűnhetett, hogy minden idők bölcs férfiai hasonló dolgok nehézségein felül tudtak emelkedni. Miért? Mert tudták, hogy mind e szabálytalanságok, szakadások és eltorzulások dacára, amelyek egy székesegyház falán levő kopásokhoz, kis repedésekhez és toldozásokhoz hasonlítanak, az építmény jó, mert oltalmat és biztonságot nyujt. Másutt nincs oltalom és biztonság. Így jutok el az ön problémájához. Tegyük fel, hogy igaz, hogy önnek egy véletlen látomásában megjelenik Isten harcos formája és hogy nem hasonlít a Szentháromsághoz, hogy nem hasonlít az apostoli hitvallás Istenéhez, hogy látszólag semmi közössége sincsen az egyházzal s így az a kérdés merül föl, hogy most kilépjen-e az egyházból? Hová akar menni, ha kilépett? Az egyház megmarad. A doktrinákat nem változtatjuk meg azzal, ha más szavakat használunk és a hangsúlyt másként alkalmazzuk. Elég, ha az öntudatunk kapujában használunk más hangsúlyt.

– De megtehetjük?

– Megtesszük. Hogy példát mondjak: hol van ma a pokol? Nyolcvan év előtt ez a kérdés lázba hozta az egész egyházat. Ahogy valami atheista egy ízben kifejezte magát, minden hivő léleknek központi fűtése van… Ne nézzen mást, csak a lényegbe vágó kérdést. Azt a kérdést, hogy ön szakítani akar az egyházzal. Kérdezze meg önmagától, hogy azután mit akar kezdeni… Mi lesz önből? Különc akar lenni? Disszenter?… Negativum. A tagadás szelleme… Itt akarja hagyni az egyházat? Nem akarja többé szolgálni az egyházat? Ennyi az egész. Cselekedni semmit sem tudna. Az egyház menne tovább a maga útján, minden menne tovább a maga útján. Mindössze ön veszne el a külső vadonban.

– De hát akkor?…

Az öreg Likeman előrenyujtotta egyik csontos újját.

– Maradjon az egyházban és módosítsa belülről. Az új világosságot, melyben része volt, vigye az oltár elé.

Kis szünet következett.

– Nem szoktak új bort önteni régi palackokba, – elmélkedett a püspök hangosan.

Az öreg Likeman valamit mondani akart, de köhögési roham fogta el.

– Adjatok azokból a pilulákból… eh, eh… Nem szeretem ezt a köhögést… eh, eh…

Az inas megjelent és kis ezüst orvosságos dobozt nyujtott át neki. Az öreg püspök reszkető kezébe vette.

– Mi, akik a hivatásban élünk, Scrope, nem hihetünk olyan megoldásokban… A mellett az igaz vallás – mondotta ihletszerű hangon, – olyan, mint az óbor… Olyan régi, mint maga a lélek. Minek keresnénk helyébe újat… Ön Krisztus földi egyházának püspöke, – összegezte a megállapításait. – Ön el akar szakadni tőle. Öreg tengerész módjára akar bolyongani, aki elhagyta hite hajójának roncsait és meg akar magyarázni valamit, amire senki sem kíváncsi. Ön el akarja hagyni az egyházat… Bizonyára van vagyona?

Az öreg ember a pilulákat kezében tartva, választ várt meglepő kérdésére.

– Nem, – felelte Princhester püspöke, – alapjában véve nincs.

– De hát édes fiam! – mondta Likeman a régi mester hangján. – Fiam, hát van magának sejtelme arról, hogy mekkora értéke van a munkapiacon egy ex-püspöknek?

– Erre sohasem gondoltam.

– No látja… Nős és van gyermeke?

– Öt leányom van.

– Akkor nősült meg… igen, emlékszem, mikor St. Johns Woodba került. Feltételezem, hogy a felesége természetesnek találta, hogy ön hozzá van kötve az egyházi pályafutáshoz. Valószinű, hogy ez is belejátszott elhatározásába.

– Erről az oldaláról még nem fontoltam meg a dolgot, – mondta Princhester püspöke.

– Nem mondom, hogy ez döntő szempont, – mondotta Likeman, – nem döntő jelentőségű. De ez is beleesik a latba. Mérlegelni kell…

Az öreg ember új szempontokat vetett fel. Amellett érvelt, hogy a dolgot el kell halasztani és meg kell fontolni. Ha valaki esztendőkön át viselte a püspöki tisztet, többé nem szabad ember elhatározásaiban. Az ilyen ember hivatalos része a nagy építménynek, amely nagyszámú és tőle függő hivőnek hitét hordozza. Nincs joga, hogy szellemi és erkölcsi alapjaikban durván megingassa a hivőket. Ő megérthet valamit, de hogy értse meg a nyáj, melynek ő a pásztora? Saját lelkével csinálhat, amit akar, de mi történik amazokkal? A támasztékot rántja ki alóluk, megdöbbenti őket, megszomorítja őket, megrabolja bizalmukat, de semmiről sem győzi meg őket.

– Az intellektuális egoizmus olyan súlyos bűn lehet, mint az anyagi önzés, – állapította meg Likeman püspök s hozzátette: – És feltéve, igen, feltéve, hogy önnek mindenben igaza volna, vajjon akkor is nem inkább svéd tornára, vagy valami megfelelő diétára volna-e önnek inkább szüksége?

– Úgy látom, – mondta Princhester püspöke, – hogy ön elhatározásom elhalasztását kívánná.

– Három hónapra…

Princhester püspöke beleegyezett a három hónapba.

– Három hónapra… Minden egyházi szolgálatot beleértve. Mert mindezek után, feltéve, hogy kárhozatos ismételni olyan imákat és hitbeli tételeket, melyekben nem hisz és kárhozatos végezni olyan egyházi funkciókat, melyeket babonáknak tart, senkit sem lehet lehet kárhoztatni, csak önt magát. Más oldalról azonban, ha olyan kételyeket juttat kifejezésre, melyeket még nem emésztett meg tökéletesen, mások lelkével végez kísérletet…

5. §.

A püspök sok megfontolni valót talált öreg barátjának tanácsaiban. Sokáig beszélgettek és sok oldalról világították meg a kérdést s kiderült, hogy az öreg sok aggodalmat tudott szétszedni, nem egyet le is tudott győzni, de a legtöbb legyőzhetetlenül ott maradt a háttérben. Így aztán Scropenak az maradt a meggyőződése, hogy Likemannak nincs igaza, de ez a meggyőződés mégsem volt még egyéb, nagyon élénken érzett eszménél. Tisztán látta, hogy ő már nem egyházi ember és nem keresztény a szó általánosan elfogadott értelmében és hogy okvetlenül el kell hagynia az egyházat. De a sürgősség érzése már nem szorította. Az eset megfontolást kívánt és nagyon sok elővigyázatot – mások szempontjából.

Nem szedte többé Dale orvosságát, mert egészségesnek érezte magát és jól aludt. Kissé félt is az erőshatású folyadéktól. Másnap hazautazott Princhesterbe, mert a három hónapra kötött kompromisszum mellett püspöki működését újra kezdhette. Csak mikor ismét otthon volt palotájában, akkor ébredt tudatára az otthona iránti rettenetes felelősség súlyának is, mely a beszélgetés folyamán szintén szóba került.

Lady Ella szeretettel és aggodalommal fogadta.

– Fáradt voltam és szellemileg ki voltam merülve, – mondta püspök. – Ez a pár nap, melyet Londonban töltöttem, egy kis változatosságot hozott.

Az asszony ráhagyta, hogy tényleg jobb színben van és pár pillanatig olyan félő aggodalommal vizsgálgatta, mintha mindenáron segíteni akart volna rajta.

A püspök, miközben a feleségét nézte, újból felismerte a szépségét, női méltóságát és gyengédségét. Valami lágy, selymes anyagból való szürke ruhát viselt, melybe némi kékes szín játszott bele s gazdagnak tetsző csipkével volt borítva. Haja hullámosan volt hátrafésülve magas homlokáról s csuklóján és nyakán vékony aranylánc csillogott. Egész egyénisége szinte képzeletet felülhaladó módon beleillett a környezetbe, a nagy barátságos, kulturált, de anglikán színezetű szobába, melyben bekötött könyvek álltak sorban, egy nagy zongora, melyen harmadik leánya, Miriam, már csinosan kezdett játszani és ragyogó ezüst és finom porcellán teáskészletek.

A püspök nézelődve foglalt helyet az alacsony karosszékben felesége mellett.

Elképzelni sem lehetett, hogy mindezt durván szét lehessen rombolni…

Mikor beesteledett, még zavaróbban jelentkezett a püspök gondolataiban otthonának és ezeknek a durván szét nem rombolható, egymásba kapcsolódó dolgoknak érzése. Ebédnél az otthonnak mindenféle vonatkozása vette körül. Ez volt a család ideje, nyolctól tízig, mikor szokás szerint dolgozószobájába szokott visszavonulni. Tekintetét végigjártatta az asztalon. Eleanor néhány nap óta odahaza volt, kissé lesoványodott és halovány, de különben élénk és boldog. Az első szigorlatát most tette le a társadalmi tudományokból és a másodikra készült. Úgy határoztak, hogy a legközelebbi szeptemberben Clementina is vele megy Newnhamba. Ő a történelemből akart képesítést szerezni. Miriamnak zenei hajlandóságai voltak. Ő, Phoebe, Daphne és Clementina az ügyes mademoiselle Lafargenak, egy protestáns francia nőnek gondozása alatt állottak. Protestáns volt, de túlságosan protestáns. Egyike azoknak a ritka francia protestánsoknak, akikben Bergsonnak és Monodnak a szelleme «alig gyanítva mozgat lelket és szívet.» A leányokat Blent, egy kiváló fiatal mathematikus oktatta, aki Lady Ella mellett ült. Whippham tisztelendő, a káplán, a püspök jobbja mellett foglalt helyet, készen arra, hogy a londoni távollét alatt kissé felszaporodott hivatali hátralékok eltakarítására a szükséges intézkedéseket megtegye. A püspök ismételten szemügyre vette a derűs arcokat, melyek közte és felesége nyugodt szépsége között mosolyogtak s hol az egyik, hol a másik felé fordulva, beszélgetett velük. Nagy örömet érzett azon, hogy neveltethette őket, hogy lehetőségeket nyujthatott nekik az életre. Még a ruháik is tetszettek neki, melyekről tudta, hogy egyszerűségük mellett sem voltak olcsók. Miriam és Blent barátságos hangon vitatkoztak Debussyről, az öreg Dunk pedig parancsokra úgy várakozott, mint valami különleges dologra s ez nagyon alkalmassá tette őt szolgálatára.

– Mindnyájan, akik itt vannak, – elmélkedett a püspök, – arra számítanak, hogy minden ezentúl is így megy tovább…

Eleanor anyjának valami kérdésére válaszolt. Oly megdöbbentően hasonlítottak egymáshoz és mégis oly furcsán különbözők voltak. Eleanor is fekete volt, mint az anyja, de talán hiányzott belőle anyjának előkelő tartózkodása s többet tudott kifejezni, erősebben tudott érezni s könnyen tudott nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lenni…

Mindezek itt körülötte benne bíztak és nagyon is igaza volt Likemannak, mikor azt mondta, hogy bármily hirtelen szakítás megingatná azt a bizalmat, melyet beléje helyeznek.

Tekintete a gyümölcsös tálra, egy nagyon régi és szép ezüstdarabra esett, mely az asztalt díszítette. A püspöki gyűrűvel kapta káplánjaitól a Mindenszentek templomában, mikor pinneri püspökké nevezték ki. Vajjon akkor gondolta-e csak egy is, hogy ő lesz az, aki egy napon az egyház-anyára fogja emelni ijját, ő, aki mindnyájukat felnevelte?

Ebéd után együtt szokott maradni a szalonban családjával. Ezuttal nem mehetett le rögtön, mert Whippham mindenféle apró, jelentéktelen dologgal állt elő s a jövő havi pringlei és princhesteri konfirmáció dolgában kért utasítást. Mikor végre a szalonba lépett, Miriamot a zongoránál találta, aki nagyon szépen játszotta Beethoven utolsó szonátáinak egyikét. A püspök ugyan nem tudta, hogy ez az Opus 109-e vagy a 111, de nagyon szerette. A szonáta ünnepélyes volt, de ünnepélyessége leírhatatlan bájjal váltakozott. Clementina, Daphne és mademoiselle Lafarge a katonák számára kötöttek, Phoebe és Blent pedig sakktábla fölé hajoltak. Eleanor az esti lapot olvasta. Lady Ella az asztalfőnél a kávéskészlettel volt elfoglalva. A püspök, mielőtt végigment volna a szobán, hogy helyet foglaljon a felesége mellett, egy pillanatra megállt s e békés kép szemléletébe merült.

– Fáradtnak látszol, – suttogta az asszony gyengéden.

– Mindenféle kellemetlenségek…

– A Chasters-eset?

– Ami belőle fejlődött. Majd elmondom később. – Úgy érezte, hogy ha beszélni kezdene, sok mindent el kellene mondania.

– A Chasters-eset megint kiújult, apuskám? – kérdezte Eleanor.

A püspök bólintott.

– Kár.

– Micsoda?

– Hogy magára hagyták.

– Sir Renigald Phipps csinálta. Az egyház maga sokkal türelmesebb lett volna, ha nem lett volna világiakról is szó. Így azonban azt hitték… ők azt hitték, hogy valamit tenniök kell.

A püspök a zenét használta fel ürügyül és más tárgyra terelte a beszélgetést.

– Miriam, drágám, – kérdezte, – mi az, amit játszol, 109 vagy 111? Sohasem tudom biztosan.

– Ez mindig 111, atyus – felelte Miriam. – A másik a 109. Azután, mintha úgy érezte volna, hogy kissé kihívó volt, hozzátette: – Akarod, hogy eljátsszam a másikat is?

– Nagyon szeretném.

Hátradőlt székében és oly módon készült elmerülni a zene élvezetében, hogy Eleanornak ne legyen alkalma szóvátenni Chasters eretnekségét, de aztán behozták a fekete kávét, Blent szava pedig végérvényesen megtörte a csendet: – «Ha nem tévedek, – mondta, – három lépésre matt.»

Eleanor az ifjúság konok komolykodásával ragaszkodott Chasters-esethez.

– De szükséges volt-e, hogy te is fellépjél Chasters ellen?

– Nagyon bonyolult ügy, drágám, – felelte a püspök.

– És az érvei?

– A gyakorlati megfontolások kívánták így…

– Ugyan, mi jelentőségük van a gyakorlati megfontolásoknak az ilyen esetekben?

– Ez már egyetem utáni téma, Nórácskám, – mondta félig mosolyogva, félig sóhajtva a püspök.

– De… – kezdte Eleanor újból, mintha friss erőt gyüjtött volna a vitához.

– Atyus fáradt, – lépett közbe Lady Ella, megveregetve Eleanor kezét.

– Nagyon fáradt vagyok, – mondta a püspök.

Így szabadult meg ezen az estén Eleanortól.

Tudta azonban, hogy nemsokára mindent meg kell mondani feleségének és figyelmeztetni kell a változásra, amely be fog következni, mert gazságnak tartotta volna, ha figyelmeztetés nélkül hagyja lezuhanni fejükre a lavinát… Mielőtt tehát aludni tértek, megfogta felesége kezét és azt mondta neki:

– Nagyon sok mondani valóm van neked. A körülmények megváltoznak. Az egész világ megváltozik. Az egyház nem élhet tovább álomvilágban…

– Nem, – suttogta Lady Ella. – Remélem, ma éjjel jól fogsz aludni.

Az ura felé hajtotta komoly, szép arcát, hogy megcsókolja.

6. §.

A püspök azonban nem aludt jól ezen az éjszakán.

Nem mintha álmatlan lett volna, de hosszú ideig ébren gondolkodott, anélkül, hogy gondolataiban előbbre jutott volna. Gondolatai minduntalan erős akadályokba ütköztek, melyek bezárultak előtte. Isten látomása, amely betöltötte az eget, most végtelenül finom, gemmaszerű, kemény, tiszta metszésű meggyőződéssé változott lelkében, melyet meg kellett tisztítani az egyházi szimbolumoknak, tantételeknek, szervezetnek és félreértéseknek borzadalmas bonyodalmaitól, hogy helyreállíthassa az egyszerű és élő Istennek egyszerű és élő tiszteletét. Likeman zavarba ejtette és hallgatásra késztette ugyan, de elmélkedése meggyőzte, hogy ilyen bonyodalmas magyarázatok közepette a szellem nem tud megélni. A hit lehet szimbolikus, de a szimbolumoknak nem lehet kibúvó jellegük. Ha az egyház mindent szimbolizál, a minden semmit sem jelent.

Ezen az úton jutott arra a következtetésre, hogy el kell hagynia az egyházat.

Ezen a ponton azonban éreznie kellett zavaros helyzetének másik oldalát. Mikor így ágyában feküdt, olyan érzése volt, mint az alvónak, aki álmában rohanni, ugrani, vagy kiáltani akar, de sem mozdulni, sem pedig hangot adni nem tud. Nem tudta elképzelni, hogy miként hagyhatja el az egyházat.

Felesége valósággal úgy jelent meg előtte, mint aki mindazt képviseli, ami őt tehetetlenné teszi. Soha egyetlen tervüket, vagy cselekedetüket sem titkolták el egymás elől s most belátta, hogy minden lépését, mely a dogma szerinti kereszténységtől eltávolítja és tisztéről való lemondása felé viszi, először vele kell megbeszélni s mielőtt a világ elé lép elhatározásával, a feleségét illeti az elsőség.

Ámde ezt a közlést csak valami döbbenetesen megrázó jelenet formájában tudta elképzelni.

Így történt, hogy a dolgot napról-napra halogatta, közben pedig végezte püspöki teendőit. Prédikált és olyan frázisokat használt, amelyekről tudta, hogy várják tőle. Állandóan tépelődött, hogy miért esik annyira nehezére, hogy teológiai kérdéseket beszéljen meg Lady Ellával.

Egy délután Eleanorral a Prin partján sétálgatott. Beszélgettek és egyszerre azt vette észre, hogy leányának bizonyos kérdéseire majdnem szószerint ugyanazokat a kifejezéseket használja, melyeket Likeman mondott neki.

Teológiai tisztán látásának problémája egyszerre és váratlan módon bonyolulttá változott.

Épen az egyházkerületi segítő-bizottság tagjaival tartotta szokásos második keddi megbeszélését s arra törekedett, hogy a túlbuzgó világiak felesleges szűkkeblűségét enyhítse és mérsékelje. Andrews püspök sapkáját és a violaszin talárt viselte, melyet ez alkalommal mindig tudatosan szokott magára ölteni, mert tudta, hogy a segítő-bizottság tagjai nagyon szeretik a violaszínt. Épen szabadulni igyekezett két-három nagyon elszánt fecsegőtől, – hitbuzgó világi elemeink között ugyanis vannak olyanok, kiknek bőbeszédűsége nem ismer határt, – mikor Miriam jött fel hozzá.

– Anyus azt izeni, hogy gyere le a szalonba, ha lehet. Lady Sunderbund van odalent, aki úgy látszik, veled óhajtana beszélni.

A püspök egy pillanatig habozott, de azután úgy itélte, hogy tanácsosabb, ha ő is jelen van a társalgásnál.

Lady Sunderbund ragyogó öltözetben jelent meg. Paplanhuzatra emlékeztető vöröses ruhát viselt, hófehér prémmel és fehér szőrme-kalpaggal. Már messziről nyujtotta hosszú, fehérkeztyűs kezét a püspök felé s a pajtáskodás és egymást megértés hangján mondotta:

– Eljöttem, püspököm.

– Nagyon örvendek, hogy felkeresett, – mondta a püspök, a minden őszinteség nélküli udvariaskodás hangján.

– Eljöttem, Princhesterbe hogy itt maradjak! – jelentette ki diadalmaskodó hangon.

Lady Ellát nyilván csak kényszerű időtöltésnek tekintette és úgy vélte, hogy most megkezdheti az igazi társalgást. Szép arcélét a püspök felesége felé fordította és azokat az előzményeket kezdte mesélni, melyek Princhesterbe vezették.

– Lady Ellának máh mondottam, – mondta – hogy béheltem egy házat, gondoskodtam bútohokhól és minden egyébhől! Itt. Phinchestehben! A lelkemet ön elé akahom letenni, ahogy Claphamban mondani szokták. Idejöttem, hogy lelkem üdvösségéhől gondoskodjam. Egy kis házat… édes kicsi házat béheltem… A jövő hónapban máh tele lesz vihágokkal. Abban a kis csendes utcában van az önök kehtje mögött. És most itt vagyok!

– Az öreg doktor háza? – kérdezte Lady Ella.

– Egy öheg doktohé volt? – kérdezte Lady Sunderbund. – Nagyszehű! Most majd a páciens lakik a házában!

A püspök felé fordult.

– Oh, én nagyon sokat gondolkoztam azokon, amiket ön mondott nekem. Ujha, meg ujha. Olyan csodálatos volt, mintha a hajnal kapuját nyitotta volna ki előttem. Új világosság. Mintha akkoh kezdődött volna.

Tapsolt a kezével.

A püspök úgy érezte, hogy ennek a helyzetnek sok olyan oldala van, melyeket egyszerre nagyon nehéz felfogni és mérlegelni. Kavargó gondolatai közepette azonban rendkívüli fontosságúnak tetszett, hogy Lady Ella meg ne tudja, hogy a Lady Sunderbunddal való eszmecsere révén akart Londonban könnyíteni a lelkén. Mind e pillanatig eszébe sem jutott, hogy a hűtlenség árnyéka vetődhetik reá, amiért Lady Sunderbundot felkereste, de most úgy érezte, hogy az ügy végtelenül rosszul eshetnék Lady Ellának. A fődolog az volt tehát, hogy mindenekelőtt erről a tárgyról terelje el a beszélgetést. Másodsorban azonban óvakodni kellett attól is, nehogy az új teológiai fejleményeket minden bevezetés nélkül tálalják föl.

Az jutott eszébe, hogy ez az általános feszült hangulat rögtön megenyhűlne, ha mindhárman leülnének.

– Épen két óra hosszat kellett beszélnem, – mondotta Lady Ellának. – Nem ártana, ha egy kis teát kaphatnék.

A székre mutatott, mely felesége jobbján állott, üléssel kínálta meg Lady Sunderbundot és lelkipásztori szelíd erőszakot alkalmazva, leültette. Ő maga egy kis zongoraszéken foglalt helyet feleségétől balra, hogy a teáskészlet, a kekszek és miegyebek a vendég bizalmaskodóbb lelkesedésével szemben védőgátul szolgáljanak. Közben tisztábban kezdte látni a követendő utat és ebbe az irányba kezdte terelni a beszélgetést.

– Remélem, Lady Sunderbund, – mondotta, – hogy ön nem kis mértékben fog hozzájárulni Princhester egyházi életének fellendítéséhez. Előre figyelmeztetem azonban, hogy a mi egyházkerületünk nehéz és sok munkát kíván. Köszönettel vesszük anyagi segítségét olyan mértékben, amint csak lehet, az idejét és meg akarjuk dolgoztatni önt.

– Meg akahnak dolgoztatni! – kiáltotta lelkesedő hangon.

– Úgy van, – mondta a püspök, a lelkesedést semmibe sem vevő hangon.

– Én is azt remélem, hogy Lady Sunderbund nagy segítségünkre lesz, – mondta Lady Ella. – Segítő kezekre van szükségünk. Nagyon sok itt a testi és lelki nyomor…

Lady Sunderbund a megértéstől sugárzott.

– Ehhe is visszatéhek, – mondotta. – Most azonban nem a munkáha gondolok, hanem ahha, hogy úgy akahok dolgozni, mint a középkoh szegény diákjai. Tanulni és okulni akahok. Gondoskodni akahok saját lelkem üdvösségéhől és segíteni akahok másokén is. Utolsó megbeszélésünk óta…

A püspök szükségesnek látta, hogy kenyérrel és vajjal kínálja meg.

Egy darabig a teázást használta föl arra, hogy a beszélgetést késleltesse, miközben lázasan, de hiába kutatott agyában valami olyan megfelelő gyakorlati tárgy után, amely Lady Sunderbund lelkesedését leköthetné és elnyomhatná. Lady Sunderbund azonban hirtelen Lady Ellához fordult:

– Uhának nézetei valóságos kinyilatkozás voltak számomha. Olyan volt, mintha a vakságom egyszehhe megszűnt volna.

Lady Ella mindig szerette hallani, ha az urát dicsérték. Arcszíne kissé megélénkült.

– Nagyon közönséges nézetek, – mondotta szerényen.

– Osztja őket? – kérdezte Lady Sunderbund.

– Természetesen, – felelte Lady Ella.

– Nagyszehű! – kiáltott fel Lady Sunderbund.

– Mondja csak, Lady Sunderbund, – szólalt meg újból a püspök, – kívülről is át akarja alakíttatni az öreg orvos házát?

Úgy tetszett, hogy végre sikerült felfedezni a mentő tárgyat.

– Egyáltalán nem. Csak egészen fehéhhe festetem, az ajtót pedig… még nem is tudom, hogy csinálom az ajtóval… Vagy ahanyszínű lesz, vagy nagyon mély kék.

A vendég és Lady Ella, akinek az ilyen ötletek nagyon újszerűek voltak, a szürke és sötét árnyalatú színek hatását vitatták meg a házak festésében. Lady Sunderbundnak oroszos ízlése volt.

– Nem tudom elviselni a szühkét, – mondotta. – Sem a köhnyezetemben, sem a hitemben. Egyáltalán sehol.

A püspökhöz fordult:

– Ha szabad volna, az ön székesegyházát kívül-belül kifestetném.

– Valaha úgy is volt, – mondta a püspök. – Nem tudom látta-e ön az elyi templomot? Ott a régi festéseket nagyrészt restaurálták…

Ettől a ponttól kezdve aztán igazi veszedelem többé nem merült fel a látogatás végeig. Végül a püspök magára maradt a feleségével.

– Nagyon érdekes személy, – jelentette ki a püspök kisérletképen. – Nem láttam még embert, akinek hibái jobban szembeötlenének. Wimbush Houseban találkoztam vele.

Az órájára nézett.

– Mit értett a te új nézeteid alatt, mikor kinyilatkoztatásról beszélt? – kérdezte Lady Ella hirtelen.

– Bizonyára félreértett valamit abból, amit Garstein Fellowséknál mondottam. A gondolkozása nagyon kapkodó.

Az ablakhoz fordult, a körmét nézegette és hirtelen eszébe jutott, hogy még valami dolga van…

Az egész társalgásnak az lett az eredménye, hogy most még nehezebbnek látszottnak megmagyarázni Lady Ellának a nézeteiben beállott változásokat.

7. §.

Néhány nappal Lady Sunderbundnak Princhesterbe való megérkezése után a püspök levelet kapott Likemantól. Az öreg embernek úgy látszik, kétségei voltak a legutóbbi beszélgetés hatása dolgában.

«Kedves Scrope, – hangzott a levél, – szüntelenül legutóbbi eszmecserénkre és azokra a lelki nehézségekre gondolok, melyeket ön oly őszintén tárt föl előttem. Beszélgetésünk során nagyon sok kérdést érintettünk s a nyomukban támadt utógondolatok folytán, nem vagyok egészen biztos abban, hogy mit mondottam és mit nem mondottam. Érzem, hogy sok tekintetben talán nem voltam olyan világos és meggyőző, mint ahogy azt ügyem igazsága megkövetelte volna. Pedig ön egyik hozzátartozója az én saját külön kis társaságomnak, ön egyike volt legjobb munkásaimnak a jó munkások csapatában s így az ön élete és pályafutása engemet is nagyon közelről érdekel. Tudom, hogy megbocsájt nekem, ha némi atyai hangot vegyítek a testvéri intelmekbe. Én mindenkor beható figyelemmel kísértem önt. Még megvannak a Szent Máté egyházánál együtt töltött napokról szóló régi naplóim. Végignéztem őket, hogy felidézzem, mi volt ön egykor nekem. Szokásom volt, hogy első benyomásaimat mindazokról följegyeztem, akik velem együtt dolgoztak, mert szilárdan hiszek az első benyomások igazságában és félek, hogy az állandó együttműködés eseményei és szokásai elhalványíthatják őket. Most azt látom, hogy azokban a napokban az ön neve mellé ezt a megjegyzést írtam: «lelkesedő, de túlzott érzékenységű». Egész életre terjedő barátságunk után sem tudnék igazabbat írni önről. Ma talán azt mondanám önről, hogy ha ez az ember nem volna gentleman, újjákeresztelő lenne belőle. Önben a lelkesedőnek és az újjákeresztelőnek lelke lüktet és azt hiszem, hogy a világtörténelem mai nagy válságának szorongattatásai és kérdései e tulajdonságait erősebben vetették fölszínre, mint ahogy valaha is sejtettem volna.

Nagyon megértem türelmetlenségét a mai egyházzal szemben és rokonszenvezem is vele. A pompázó jelentéktelenség látványát mutatjuk, melybe nehéz beletörődni. Alig csinálunk valamit, de ostoba követelményeket támasztunk magunkkal szemben. Széltében el van terjedve az a vélemény, hogy az ország a háború után valósággal félig automatikus módon fogja belevetni magát az egyház és a túlzó toryk karjaiba. Ezt a lehetőséget egy pillanatra sem fogadhatom el. Miért történnék így? Az erőszakos, de egyúttal tétova reakciós szellem inkább forradalmat okozhat, mely megfoszt bennünket kiváltságos helyzetünktől. Értem teológiai aggodalmait is, – teljesen értem. A hitelvek, ha egy pillanatra megfeledkezünk szimbolizmusukról és ha át nem tetsző tényállításoknak tekintjük őket nem állhatnak meg, és hihetetlenek. Annyira hihetetlenek, hogy senki, még a legjámborabb sem hihet bennük. Az ilyenek legfeljebb kellő tisztelettel – elfordítják a fejüket. Credo quia impossibile. Ez a tétel ellenkezik a nyugati lélekkel s meg tudom érteni, ha valaki hajlandó így kiáltani: «Ez nem Isten egyháza!» és ott hagyja az egészet…

Önnek úgy hiszem, valami álma volt, mely ezt az elválási drámát felidézte.

Nos, drága testvérem és néhai tanítványom, arra kérem, ne tegye meg, amit akar. Könyörgöm önnek, várjon. Adjon nekem és esetleg még másoknak időt. Három hónapra bírom igéretét, de kérem, várjon még azontúl is. Hagyja, hogy a reform belülről érjen meg az egyházban. Az egyház több, mint a hitelvei, több, mint a papjai, vagy hivői. Nézzen székesegyházára, mely kiemelkedik és uralkodik Princhester fölött. Nem csupán Athanasius kedvéért áll; hanem csak esetlegesen áll az ő kedvéért, mert valójában az egész vallásért áll ott. A vallás szerkezetében, – engedje meg, hogy olyan őszinte legyek, mint a magánbeszélgetésben, – a doktrinák ismételten megváltoztak. Ma két eltérő vallásos hit van egymás mellett. Az egyik egyre fakul, a másik pedig ragyogásában egyre növekszik. Az egyik a barbároknak majdnem materialisztikus hite, az a hit, amely olyan dolgokat tételez fel, hogy Krisztus, Isten valóságos fia, alászállt a poklokra és ott valami idegen turistához hasonlóan nézte a gyötrődéseket és diplomáciai udvariaskodásokkal kezeltetett három földi napon keresztül. A másik oldalon van a tisztán spirituális hit, melyet ön és én osztunk s amely nem barátkozhatik meg az ilyen groteszk képzetekkel. Az én érvem önnel szemben az, hogy az új hit, a tisztább meglátás erősbödik s hogy attól amire ön hivatkozik s amit én is elismerek, csak az igaz Isten mentheti meg az egyházat. Ám, ha így van, akkor az olyan ember, mint ön, nem cselekedhetik elhamarkodottan és nem hagyhatja el az egyházat, mihelyt világossá válik előtte a dolog. Érti az én szempontomat, vagy nem? Nem alkalmi szempont ez mostani vitánk számára. Hosszú évekkel ezelőtt rájöttem már erre és útját már a Szent Máté templomában tartott bőjti prédikációimban éreztem.

Még egy teljesen magánjellegű közlés az ön számára: Dolgozom valamin. Mindent nem mondhatok el önnek, mert nem egyedül dolgozom. Nagy változások vannak készülőben s remélem, hogy nagyon rövid időn belül abban a helyzetben leszek, hogy az ön közreműködését is kikérjem. Ennyit már az ügyek mai állása mellett is elmondhatok. Titokzatos, de rendkívül hatalmas erők működnek, hogy az egyházat felszabadítsuk, megfosszuk számos szűkös korlátjától s hogy Nagy-Britannia és Amerika nonkonformista és disszenter szervezeteivel és a keleti egyházzal közös modus vivendit találjunk. De ezúttal többet nem mondhatok erről.

Végezetül, kedves Scrope, engedje meg, hogy újból nyomatékosan a lényegbe vágó vallási tényre hívjam fel figyelmét:

ΜΗΦΟΒΟΥ ΕΤΩΕΙΜΙΟΠ ΠΩΤΟΣ ΚΑΙΟ ΕΣ ΧΑΤΟ ΚΑΙΟΖΩΝ.1)

Ha ez az igéret nem is vehető igéretnek olyan értelemben, mint ahogy például a bank megigéri, hogy az öt fontos papirpénzért öt arany sovereignt fizet, mégis változatlan igazsággal biztosít, hogy

ΟΕΝΑΡΞΑΜΕΝΟ ΣΕΠΤΕΛΕΣΕΙ. 2)

ΕΠΙΦΑΥΣΕΙ.» 3)

Az öreg ember reszketősen, de mégis határozott, nagy betűkkel írta le e görög szavakat. Szokása volt, hogy leveleiben mindig a görög új szövetséget idézte, sohasem az angol fordítást. Iskolásabb szellemű püspökeinknél ez nem épen szokatlan s olyan, mintha valami kiválóan tudományos ember H²O-t írna víz helyett, nátronszódát konyhasó helyett, vagy mintha lakásának halljában kitömött krokodilust akasztana föl, hogy a genius loci meglegyen. Princhester püspöke minden nehézség nélkül értette meg e rövid idézeteket, nagyon szépeknek is találta őket, de egyáltalán nem tudta megérteni, hogy Likeman miféle meggyőző erőt tulajdonított nekik. Minél tovább töprengett rajta, annál jobban érezte, hogy azok tulajdonképen nem Likeman mellett szólnak, a végén pedig az öreg ember ravasz érveitől teljesen eltérő színezetet öltöttek magukra és levelének épen ellenkező értelmet adtak, mint aminőt írója adni akart.

8. §.

A püspök még a levélen gondolkozott, mikor Lady Ella megzavarta. Levelet tartott kezében s azt kérdezte, ne küldjön-e huszonöt fontot a püspök egy szegény unokaöccsének, egy leányiskolai tanárnak, akit a térdét pusztító csontszú munkaképtelenné tett. Az asszony úgy vélekedett, hogy ismét embert lehetne belőle csinálni, ha felkeresné Barkert, a hitetlen, de nagyon tehetséges orvost, akinek a csontátültetés a specialitása. De nincsen pénze…

A püspök ellenvetés nélkül beleegyezett. Az orvosi beavatkozás sikerében kételkedett ugyan, de Lady Ella rendületlenül bízott benne, miután a Walsingham családban az orvos igen nagy sikereket ért el.

– Jól esik az embernek, ha ilyeneket cselekedhetik, – mondta az asszony, az ura mellé állva, mikor a kérdés el volt intézve.

– Igen, – hagyta helyben a püspök, – jóleső érzés, ha az ember olyan helyzetben van, hogy megteheti…