A püspök lelke

1. §.

Egy hónap mulva visszatért a püspök tépelődő lelkiállapota és álmatlansága. Semmit sem tett meg mindabból, amit pedig nyilvánvalóan meg kellett volna tennie azután a látomás után, mely az Athenaeumban jelent meg előtte. A londoni eseményeket követő megkönnyebbülés és javulás szinte nyomtalanul tűnt el s félt Dale doktor orvosszerétől, mert tudta, hogy az meggyorsítaná a dolgokat. Erkölcsi gyengeségének állapotában mindazok az ösztönök, melyek hatalmába ejtették, tovább is működtek benne.

Noha többé egy szót sem szólt nejének hite változásáról, kétségtelen volt, hogy valami árnyék ereszkedett le közéjük. Az asszonyoknak az a végtelenül finom érzékenysége, amellyel a kifejezés és viselkedés árnyalatait azonnal felismerik, feleségében is megvolt és így nem lehetett kétsége aziránt, hogy az asszony is érezte, hogy valami megváltozott köztük. Lady Sunderbund eközben gyakori látogatója lett a székesegyháznak s a komor Princhesterben olyan feltűnő jelenség lett, mint egy ritka paradicsommadár. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a püspök prédikációit, vagy beszédeit meghallgassa s nehány hosszú és gondos levelet intézett hozzá, melyekkel azonban a püspök Lady Ellát nem zavarta. Lady Sunderbundnak ezenkívül állandóan voltak közlendői s szemmelláthatólag nagyon tevékeny szerepet szándékozott játszani az egyházkerület ügyeiben.

Elkerülhetetlen volt, hogy ő és a püspök néha véletlenül ne találkozzanak és beszélgessenek. Elkerülhetetlen volt az is, hogy a püspök ne tegyen bizonyos összehasonlításokat gyors és benyomások befogadására hajlandó lelkének hajlékonysága és Lady Ella intellektuális viselkedésének bizonyos védekező alapjellege és merevszerűsége között.

Ha Lady Sunderbund, nem pedig Lady Ella előtt kellett volna kifejtenie valamit, napjában tízszer is megtette volna. Minthogy pedig állandóan magyarázatokat hánytorgatott lelkében, csak természetes volt, hogy azok lassanként ebbe a befogadásra éhes csatornába áradtak át és minél kevesebbet mondott feleségének, Lady Sunderbund annál inkább lett neki lelki bizalmasa.

Lady Sunderbund pedig elég okos volt ahhoz, hogy e közlések bizalmas természetét megértse és ilyenek gyanánt kezelje őket, főleg ha a véletlen úgy hozta magával, hogy Lady Ellával és a püspökkel került egy társaságba.

Miriammal is nagyon összebarátkozott és csinos kosztümképek gyüjteménye révén bevezette őt az «orosz ballet» miszteriumaiba, «Mussogohszki» és «Imszky Kohzakof» munkáiba.

A püspök kedvelte ugyan a vallásos színezetet Musszogorszki zenéjében, de nem volt képes megérteni a kosztümök egy részének «jelentőségét».

2. §.

Egy vasárnap éjszaka történt, – a negyedik vasárnap volt húsvét után, – mikor a püspök életének legfőbb válsága megkezdődött. Egész nap rendkívül tompa és nyomott hangulatban volt s úgy érezte, hogy istentisztelete valószerűtlen, szertartása pedig méltatlan. Éjszaka sivár és kínzó álmatlanság gyötörte. Lelkét eleinte jellemének aljassága és gyengesége foglalkoztatta. Napról-napra érezte, hogy egyre nagyobbakká válnak a nehézségek, hogy hitének változását megmondja Lady Ellának. Így aztán napról-napra halogatta a dolgot. Ha mindent egyszerűen és természetesen megmondott volna neki azon az estén, amikor Londonból visszatért s amikor még semmi sem jött közbe, minden másként alakult és minden sokkal egyszerűbb lett volna…

Felsóhajtott és megfordult ágyában.

A legélesebb önvád fogta el s nagyon nyomorultnak érezte magát. Azt látta, hogy a köznapi dolgok kicsinyességeinek közepette Istennel való kapcsolatát elveszítette. Hihetetlennek tetszett neki mindaz, ami az utolsó hónapban történt! Látta Istent. Megérintette Isten kezét. Isten neki ajándékozta magát és ő nem törődött ezzel az adománnyal. Még mindig sötétségben és elhagyatottságban tévelygett, egy erastianus világ zavaros céljai és hitvány kibúvói közepette. Több, mint egy hónap óta, mióta Isten látomása olyan eleven, valóságos és önbizalmat keltő volt, hogy egy szentnek, vagy prófétának sem lehetett különb látomásban része, a közeledésnek csak tétova kisérleteit mutatta. Elismerte, hogy esztelen és gyáva késlekedést mutatott s hogy a képzetek, szokások és kisebb érdekek bilincsei épen olyan erősek voltak benne, mint voltak a látomás előtt. Hihető-e, hogy egy olyan teljesen a közvetlen szükségletek és ösztönök által irányított életben, mint az övé, egyáltalán volt-e ilyen látomás? Valamennyien a sötét áramlás teremtményei vagyunk. Szükségleteink, testi ösztöneink és apró hiúságaink árjában úszunk. Ha néha-néha a lelki képzelő erő buborékja támad is belőlünk, csakhamar szétpattan és ott hagy vissza bennünket, ahol voltunk.

– Milyen tetű vagyok! – kiáltotta a püspök.

Még mindig hitt Istenben, habár a kétkedés árnyalatával. Hit Istenben, akit látott, a hősi bátorságban, a ragyogó szándékban, a fényben, mely egy pillanatra megérintette. De mit kezdjen Istennel, ő, a tétovázó, a parány?

Parányi volt, nevetséges volt. Vagy nem voltak-e nevetségesek például a feleségével szemben űzött apró ravaszkodásai? Nem voltak-e komikusak? Lehet-e más szóval jellemezni, mint ezzel?

Megfordult és a sötétbe meresztett tekintettel feküdt ágyában.

– Ki szabadít meg engem a halálnak ettől a testétől? Mi joga van egy violaszín harisnyás és térdnadrágos kis püspöknek, aki palotájában visszaretten Isten legsajátabb szavától, hogy olyan nagy és tragikus kifejezést használjon, mint «a halálnak ez a teste?»

Ő volt a világ legvalószerűtlenebb teremtménye. Közönséges kis rovar. Mi különbség van az ő cselekvése és a kenetteljesen játszott krikett között? Vajjon mi jelent többet Isten előtt? A világegyetem Istene előtt. Igen, – az ember Istene előtt?

Saját válaszától megdöbbenve ült ágyában. Leírhatatlan vágyódás szállta meg Isten után, leírhatatlan vágy a bátorság után, mely egyetlen egyszerű hívásra kielégíti ezt a vágyódást. Megkísérlette, hogy imádkozzék.

– Óh, Istenem! – könyörgött, – bocsáss meg nekem. Neked ajánlom magamat!

De aztán úgy érezte, hogy nem imádkozik igazán s csak magával akarja elhitetni, hogy imádkozik. Úgy tetszett neki, hogy ő is csak egyike a porcellán tányér-figuráknak, a falra festett alakoknak s az elfelejtett idők történeteiben szereplő emberek bizonytalan életének.

– Óh, Istenem! – mondotta. – Óh, Istenem, – ismételte, kézmozdulatával és arcvonásaival is jelezve a fohászkodást.

– Vérszegénység! – mormogta s ez új gondolatra késztette.

Felkelt ágyából, felvette a kulcsokat az éjjeli szekrényéről és asztalához lépett.

Dale orvosszerét tartotta kezében. Így állt nehány másodpercig, miközben agyában különös ellenszenvet érzett azzal a gondolattal szemben, hogy mit kezdjen ezzel az orvossággal?

Erőlködött, aztán végre megfordult. A kis üveggel visszament ágyához, a vizes kancsó melletti pohárba hullatta a csöppeket s húszig számlált. A lámpa fényénél vizet töltött hozzá s aztán állva várta meg, amíg a lassan felemelkedő gyöngyszemek összeolvadtak a keverék opálos egyformaságában. Azután letette a vizes kancsót és csak a poharat tartotta a kezében. Nézte, de a tartalmát nem itta ki.

Félt.

Tudta, hogy csak ki kellene hörpintenie s a zűrzavaros világ egyszerre ismét áttetszővé változnék, eltűnne és látni engedné a háttérben levő nagy egyszerűségeket. De félt.

Félt a várt dolgok nagyságától. Félt a nagy imperativumoktól, melyekről tudta, hogy rögtön hatalmukba ejtik életét. Várni, tétovázni akart még. Ott akart maradni, ahol volt, a megszokott börtönben, holott kezében tartotta a menekvés kulcsát. Gondolkozni akart… mielőtt az utolsó lépést az igazság jelenvalóságába megtette volna.

Letette a poharat és visszafeküdt az ágyába.

3. §.

Nagyon nyomott hangulatban ébredt fel. Azt álmodta, hogy egy végtelen épület megszámlálhatatlan oszlopai közt vándorolt. Olyan hatalmas és magas oszlopok voltak, hogy a boltozat már a sötétségben veszett el s valósággal hangyának érezte magát az oszlopokhoz képest. Vándorlásában állandóan egyedül volt és mindig úgy érezte, mintha valami hiányzanék neki, valami, ami folyton eltűnt előtte a távoli folyosókban, valami, ami nagyon kivánatos lett volna, valami körmenet- vagy szertartásféle, valami, amit hiába hajszolt, aminek csak halk visszhangját hallotta, valami ragyogó dolog, aminek csak néha látta halvány visszfényét a nagy csarnokokban, a ragyogó padlózat és ciklopi boltívek útvesztőjében. Így járt-kelt az oszlopok közt, míg egyszerre minden eltűnt s nem volt már se hang, se fény, csak teljes elhagyatottság, sötétség, csend és a bánat végtelen mélysége…

Világos nappal volt. Dunk a reggeli teát hozta s Dale orvossága még érintetlenül állt a pohárban az éjjeli szekrényen. A püspök felült ágyában. Érezte, hogy elmulasztotta az alkalmat. Tudta, hogy nagyon mozgalmas napja lesz.

– Nem – mondta, mikor látta, hogy Dunk habozott, vajjon félretegye, vagy ott hagyja-e a poharat. – Hagyja csak.

Dunk helyet csinált a teástálca számára és nesztelenül távozott a püspök ruháival.

A püspök mozdulatlanul feküdt, szemben a napfénnyel. Előtte volt az orvosság, melynek érintésére nem tudta elhatározni magát.

Ágyából el tudta olvasni a napi előjegyzés egyes sorait, melyeket esténkint Whippham tartozott összeállítani és az éjjeli szekrényre helyezni. Mára két konfirmáció volt előjegyezve, egy nagy a székesegyházban, a másik pedig este Pringleben, ezenkívül különböző ülések és találkozás Chastersszel. A konfirmációs beszédekre még nem készült el.

A napi munka borzalmasnak, nyomasztónak tetszett…

Kétségbeesett mozdulattal felkapta az orvosságos poharat és tartalmát egy hajtásra kiitta.

4. §.

Néhány pillanatig semmi sem történt, de kevéssel utóbb erősebbnek és kevésbbé nyomorultnak érezte magát. Erei és idegei zúgni és lüktetni kezdtek.

Valami kalandos érzés, szinte jóleső félelem fogta el a dologtól, melyre rászánta magát. Felkelt ágyából, hozzá sem nyúlt teájához és öltözni kezdett. Ugyanolyan szabadulási érzése volt, mint a rabnak, aki megnyomja a börtönajtónak kilincsét s nyitva találja. Ki a napfénybe, a külső világba és szabadságba…

Öltözés közbe tudta, hogy a csalódások világa néhány pillanat mulva szertefoszlik mögötte és a szabadulás isteni világa jelenik meg előtte…

A változás sokkal gyorsabban és sokkal rohamosabban következett be, mint a mult alkalommal s ezuttal különbözők voltak a tapasztalás egyes szakaszai s azok minősége is. A püspök ismét érezte, mint olvad össze ragyogó kavarodásban az a világ, amelybe az emberi élet be van börtönözve s a környező és amazzal átszövődő világ, de ez az állapot csak nagyon rövid ideig tartott. Korántsem telt most bele egy félóra, mint a multkor, hanem az élet minden mozzanata azonnal beleolvadt abba a külső szabadságba, melyet a püspök keresett. Az első látomás elemi jelenségei ezuttal úgyszólván teljesen elmaradtak. A püspök semmin sem állott. Semmi sem volt sem fölötte, sem alatta. Nem érezte a zuhanás és félelem érzését, hanem olyanformát érzett, mintha mindentől elszabadulva úszott volna. Fényt nem látott, de a sötétség világos volt fölötte. Biztos volt benne és tudta, hogy nincsen egyedül s az a lény van vele, aki az első látomás alkalmával Isten angyalának nevezte magát. Öntudatlan tudta, a nélkül, hogy kérdezett és kérdésére feleletet kapott volna. Tudta anélkül, hogy valamit gondolt és gondolatban választ kapott volna. Lelkiállapota most teljesen eltérő volt Isten első látomásától. Akkor megjelenésszerű volt a látomás, míg most érzékfölötti.

Mégis sejtésszerűen úgy tetszett neki, hogy még mindig saját szobájában van.

Először ő szólalt meg, mert a nagy angyal, akit inkább érzett, semmint látott, úgy látszik, várta, hogy megszólaljon.

– Eljöttem, – mondotta, – mert újra vágyódtam Isten látomása után.

– Te már láttad Istent.

– Láttam. Isten volt a világosság, Isten volt az igazság. De visszatértem az életbe és Isten eltűnt előlem. Úgy éreztem, hogy Isten hívott. Szólított. Hallottam őt, gondoltam rá és megérintettem a kezét. Mikor visszatértem az életbe, a zűrzavarban hirtelen eltűnt. Nem tudtam többé, hogy Isten miért hívott, sem azt, hogy mit kellett volna cselekednem.

– Akkor miért nem jöttél előbb?

– Mert kétkedtem és féltem. Testvér, miért nem érinted kezeddel az enyémet?

A sötétségbe merült alak kezdett láthatóbbá válni, de a püspök kereső kezét semmi sem érintette.

– Istent szeretném látni és megérteni. Új megnyugvást keresek. Meggyőződést keresek. Mindent szeretnék tudni, amit Isten tőlem kíván. A világ összeütközéssel, zűrzavarral és a háború szellemével van tele. Sötét és most szenvedéssel és vérontással van tele. Istent akarom szolgálni, aki megmenthetné, de nem tudom, hogyan, a világot.

A püspöknek úgy tetszett, mintha ezúttal habár homályosan, de félreismerhetetlenül meg tudná különböztetni a nagy angyal alakját és körvonalait. Rövid ideig tartó csend után az angyal szólalt meg.

– Először meg kellett értened Istent és kívánnod kellett őt, – mondotta az angyal. – Ez volt az első látomásod lényege. Minthogy bírni akarod őt, egyes olyan dolgokat mondok és mutatok meg neked, melyeket tudnod kell. Olyan dolgokat, melyeket mindenkinek tudni kell. Tudd meg tehát először, hogy közeleg az idő, mikor Isten eljövendő lesz e világba, hogy kormányozza. Közeleg az idő, amikor az emberek tudni fogják, hogy ő az igazi király. Tudd meg ezt az igazságot, hogy elmondhasd másoknak.

– Nem látomás, vagy álom ez, mely megint elhagy engem? – kérdezte a püspök.

– Hát nem vagyok én melletted?

5. §.

A püspök erőlködött, hogy minél jobban megtisztítsa az öntudatát. Azok a dolgok, melyek elméjében alaktalanul jelentek meg, most formát öltöttek és szavakban fejeződtek ki.

– Isten, aki megjelent látomásomban… a világ előtt még nem nyilatkozott meg?

– Közeleg. Még nem nyilatkozott meg, de a világban van már s akit te láttál látomásodban, azt csakhamar a világ is megismeri. Neked adatott az eljövendő dolgok meglátása. A világ már izzik Istentől. Az emberiség olyan, mint a parázsló tűz, mely nemsokára lángra fog lobbanni… Első látomásodban megmutattam neked Istent, – folytatta az angyal. – Most Isten jövetelének egyes jeleit mutatom neked s akkor meg fogod érteni a helyet, melyet a világban betöltesz és megérted a hivatást, mely reád vár.

6. §.

Miközben az angyal így beszélt, tenyerét felfelé tartva, felemelte a kezét. Ekkor kis kerek ködfolt jelent meg fölöttük, amely folytonosan sűrűsbödött, mignem ezüstös golyó alakját öltötte magára. Golyó alakú tükör volt, de nem ragyogott egyenletesen. Szürkés foltok tarkázták, melyek nagyon ismerőseknek tetszettek. Lassan forgott az angyal tenyerén. Nem látszott nagyobbnak, mint egy emberi koponya térfogata és mégis akkora volt, mint az egész föld. Csakugyan úgy látszott, hogy a föld volt. Igen, a föld. Az angyal keze eltűnt a püspök szeme elől, szertefoszlott, elillant s most a forgó világ szabadon lebegett. A püspök felett mindenütt villogó pontok jelentek meg, melyek csillagképekké alakultak, közelükben pedig, olyan közel, hogy alig néhány millió mérföldnyi távolságnak tetszett, a mindent magába olvasztó ürességben vörös, tűznyelves gömb formájában ragyogott a nap. Az angyal már csak puszta hang volt; a püspök és az angyal valahol a végtelen messzeségben voltak, de úgy, hogy a forgó ezüstgömböt elérhették.

Mindaz, ami történt, egész természetesen történt, úgy, ahogy álomban szokott történni. Csak később, mikor már minden az emlékezés formáját öltötte magára, kezdte megérteni a püspök, hogy milyen különös és érthetetlen volt az egész látomás.

A gömb volt a föld, szárazföldjeivel és tengereivel, hajóival és városaival, mezőivel és hegyláncaival. Oly kicsiny volt, hogy egyszerre mindent áttekinthetett és mégis oly nagy, hogy minden részletet tisztán láthatott. A hatalmas országokat kis foltoknak látta és ugyanakkor megpillantotta az országúton járó emberek arcát, látta az érzéseket szívükben, gondolatokat agyukban. És mindez nem tetszett különösnek és egy cseppet sem volt meglepő a püspöknek, hogy mindezeket így láthatja s hogy ő az, aki előtt ezek megjelentek.

– Ez az egész világ, – mondotta.

– Ez a világ látomása, – felelte az angyal.

– Csodálatos, – mondotta a püspök és egy pillanatig látomásának terjedelmét bámulta. Előtte volt India és Szamarkand, a késő délután fényében; Kina és az ezüstös folyók mentén épült nyüzsgő városok, melyek már belemerültek az éjszaka félhomályába. Látni lehetett, amint a szanaszétszórt lámpák csillogtak a sötétben. Ott volt Oroszország délnek idején és olyan tüzérségi harc folyt épen a Dunajec mellett, aminőt ember soha azelőtt még nem látott és nem hallott. Konstantinápoly feszülten várakozó utcáihoz közel voltak Gallipoli halmai, a brit imperializmus sírja, melyekről felrobbanó gránátoknak és golyóknak gőze, égő cserjéknek füstje és lángja emelkedett az ég felé. A Márvány-tengeren egy török katonákkal megrakott nagy hajó volt elsülyedőben. A víz alatt kékeslilán látszottak az angol buvárhajó körvonalai, mely a szállítóhajót megtorpedózta s most alámerült, hogy tettének színhelyéről távozzék. Berlin még ugyan távol volt éhségtől, mégis minőség dolgában egyszerűbb ebédjeire készült. A püspök úgy látta az európai háborút, mintha térképen lett volna rajzolva előtte és mégis minden emberi részlet tisztán kidomborodott rajta. Németországtól keletre és nyugatra száz meg száz mérföld hosszúságú lövészárkok felett bombák robbantak, a földön elesett emberek holttestei hevertek és sebesülthordozók sebesülteket hordoztak. Az arcvonalakhoz vezető utak hemzsegtek a tartalékoktól és a lőszeroszlopoktól.

Egy pillanatra a nagy küzdelemtől teljesen függetlenül néhány emberből álló kis csoport vonta magára a püspök érdeklődését. Ez, a csapat a déli sark jégsivatagjában tört magának utat, azután szeme nyugatra fordult az Atlanti oceán sötét hullámai felé, melyeknek az éjszaka függöny módjára ráomló szegélyén túl, mind több és több hajót lehetett látni, amint a nappal világosságában kelet vagy nyugat felé haladtak.

A csoda növekedett, az emberiség egyszerű és végtelenül sokoldalú sorsának csodája.

– Talán Isten látja így? – suttogta a püspök.

7. §.

– Nézd azt az embert, – szólalt meg az angyal és kezének sötét körvonala egy pontra látszott mutatni…

Egy kínai volt, akire mutatott. A kínai egy alacsony kis szobában ült együtt két társával. A szobát áttetsző papirablakok választották el a zsivajgó néppel telt zajos utcától. Az ultimátumról beszélgettek, melyet Japán küldött Kínának és melyben elsőbbséget követelt magának az európai befolyás fölött. A három ember egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ami történt, káros-e vagy hasznos országukra nézve. Erről a tárgyról aztán a háború megvitatására tértek át, majd általában a háborúkról, a nemzeti terjeszkedésről és az emberiségnek örökös súrlódásairól és egyenetlenkedéseiről beszéltek. A legöregebb azt mondta, hogy ez mindig így lesz, mert a mennynek ez az akarata. A kisebb, sárgaarcú, sovány emberke egyetértett vele. Utána az a fiatalember szólalt meg, akinek gondolataira irányozta az angyal a püspök figyelmét. A fiatalember nem értett egyet társaival.

A háború nem a mennynek akarata, – mondotta, – hanem az emberek vaksága… Az ember napról-napra és korszakról-korszakra változik. Az ember változik, a háború változik, minden változik. Kína valaha virágzó béke országa volt s lehet, hogy arra van hivatva, hogy békét adjon az egész világnak. Félretolta a pekingi bábcsászárt és tekintetét a nyugat új tudása felé fordította, mint ahogy az ember leteszi nehéz ruháját, ha valami munkába fog.

Ismét az öregebb ember szólalt meg. Szavai elárulták, hogy nem hisz a fiatalnak, de modora nem volt lekicsinylő.

– Te azt hiszed, – mondta, – hogy eljön az idő, mikor nem lesz háború a világon, mikor az emberek nem esküsznek össze és nem kovácsolnak terveket más emberek jóléte ellen?

– Azt hiszem, – mondta a fiatalember. Hitte volna-e valaha közülünk huszonöt esztendő előtt, hogy megérjük Kínában a köztársaságot? Közeledik a köztársaságok korszaka, mikor az emberek a föld minden országában csak az igazság uralmára és a menny birodalmára irányítják tekintetüket.

– … És Isten lesz a világ királya – mondotta az angyal. – Nem ez a hit a te hited is?

A másik két kínai minden ellenséges indulat nélkül ugyan, de kételkedett társának szavában.

– Ez a háború – mondta a fiatal kínai, – nagy aratást fog végezni a királyok sorában.

– De Japán… – kezdte az öregebb ember.

A püspök még tovább szerette volna hallgatni a beszélgetést, de az angyal sötét keze most a világnak egy más pontjára mutatott.

– Hallgasd meg ezeket, – mondta az angyal.

Oda mutatott, ahol Mezopotámia forró napja alatt Nagy Britannia és Törökország hadseregei táboroztak. Egy széles, lassan hömpölygő folyó homokos partján két lovas ügetett. Az egyik angol volt a másik török. Mindketten a török arcvonalról voltak visszatérőben, ahol az angol fegyverszüneti zászlóval jelent meg. Ha angolok és törökök kerülnek össze valahol, hamar meg szoktak barátkozni egymással, a jelen esetben pedig a barátkozást még az is megkönnyítette, hogy az angol törökül is beszélt. E tekintetben egészen kivételes angol volt. A török épen azt jegyezte meg, hogy a németeknek bizonyára nem tetszenék, ha látnák, hogy ők ketten mennyire összebarátkoztak.

– Kár, hogy a barátság népeink között megszűnt, – mondotta. Kissé elgondolkozott s aztán így folytatta:

– Ti angolok, nem vagytok olyanok, mint a mi keresztényeink.

Az angol tudni szerette volna, hogy miért.

– Nektek nincsenek díszruhás papjaitok. Ti nem dicsőítitek és imádjátok a képeket és kereszteket és nem civódtok egymás között.

– Mi is azt az Istent imádjuk, mint ti, – mondta az angol.

– Hát akkor miért harcolunk egymással?

– Ezt én is szeretném tudni.

– Miért hívjátok magatokat keresztényeknek és miért indítottatok háborút ellenünk? Mindnyájan, akik ugyanazt az Istent imádjuk, testvérek vagyunk.

– Legalább is így kellene, hogy legyen, – mondta az angol és elgondolkozott. Valami, ami teljesen új gondolatnak tetszett, nagyon meglepte.

– Ha nem volnának külön vallások, – mondta, – az emberek együtt imádnák Istent. Akkor nem volnának háborúk, legfeljebb néhanapján volna egy becsületes kis küzdelem…

– … Tekints most ide, – szólalt meg újból az angyal. – Közvetlenül a rettenetes csata mögött, ahol a német ágyúk sora vág utat az orosz áldozatokba, egy fiatal német katona beszélget két sebesült orosz fogollyal, akik az út szélére ültek le pihenni. Kelet-poroszországi német, aki keveset ért és beszél oroszul. Ezek hárman s épen arról beszélnek, hogy a háború nem Isten akarata, hanem az emberek tévelygése.

– Nézz ide, – mondotta az angyal és kezének árnyéka most Benares halottégető halmai fölött rezgett, ahol egy átalakult hitű bramin épen azt nézte, mint gyűrűzik föl a késő délután napfényében a temetési szertartás füstje, miközben barátjával, egy angol festővel, az indiai fajok, kasztok és szokások vak türelmetlenségéről beszélt.

– Vagy nézz ide!

Az angyal most egy kis embercsoportra mutatott, amely egy norvég fjord beszögellésének kis homokpartján állott. Hárman voltak. Egy öreg ember és két nő. Egy vízbefúlt német tengerész hulláját állták körül, akit az áramlás aznap sodort a partra. Egy ideig halkan suttogtak, mígnem az öreg ember hangosan megszólalt:

– Ez már a negyedik, akit a víz a partra vetett. Szegény vízbefúlt lelkek!… És mindez csak azért, mert az emberek nem szolgálják az Istent.

– De hát a népek eleget járnak templomba és eleget imádkoznak, – mondta az egyik asszony.

– De nem szolgálják az Istent, – mondta az öreg. – Úgy imádkoznak Istenhez, ahogy a koldúsnak szoktak bólintani. Nem szolgálják Istent, aki pedig mindenkinek királya. Hamis királyokat és császárokat ültettek trónokra s a halál ezért bántja egész Európát s a tenger ezért veti ki a halottakat még a mi partjainkon is. Miért kell a világnak így szenvedni? Miért kellett nekünk norvégoknak, akik szabad szellemű nép vagyunk, megengedni, hogy a németek, svédek és angolok királyt helyezzenek fölénk? Mert a hitünk hiányzik. A királyok titkos tanácsokat jelentenek, a titkos tanácsokkal pedig együtt jár a háború. Előbb vagy utóbb mi is háborúba sodródunk, ha nemzetünk lelke behódol a királynak… De örökké nem maradhat így az emberek társadalmában. Isten nem akarhatja, hogy az emberek örökké szenvedjenek. El kell jönni annak a napnak, mikor Isten maga fogja kormányozni a világot, az emberek pedig nem azt cselekszik, amit a királyok akarnak, ami a királyoknak kedvez, vagy amit megszoktak, hanem azt, ami igazságos…

– Ime, az emberek már ezer meg ezer helyen mondják ezt, – jegyezte meg az angyal. – De nézz ide s azt fogod látni, hogy itt már olyasmi történik, ami több a puszta beszédnél.

Az angol dél felé mutatott s ujjával egy kisebb, afrikanderekből álló csoportot jelzett, amely Windhuk irányában lovagolt. Két ember, mindketten búr farmerek, egymás mellett lovagoltak és egy német tiszttel beszélgettek, akit fogolyként vittek magukkal. Ez az ember juhganéjt rakott az ivóvíz-forrásokba és ezzel eljátszotta az életét. Mégsem ölték meg.

– Nem akarunk többé gyűlölködést Dél-Afrikában, – mondották őrei. – A búrok, angolok és németek éljenek békén egymás mellett. Az emberek nem gyilkolhatják egymást örökké.

– Most pedig figyeld meg a fogoly gondolatait, – fordult az angyal a püspök felé.

A német lelkét határtalan csodálkozás töltötte el. Biztos volt benne, hogy főbelövik és szépen, büszkén és dacosan, utolsó percéig bátor katona módjára viselkedve akarta végezni életét. Ezek az afrikanderek pedig, akik úgy lőhetnék fejbe, ahogy a férfit megilleti, most úgy bocsájtanak meg neki, mint ahogy a kutyának szokás. A német lelkében új és régi gondolatok kóvályogtak. A legvadabb és legkeményebb militarizmus légkörében nevelkedett. Könyörtelenségre, kérlelhetetlenségre és más hasonlókra okatták. Arra tanították, hogy a háború háború s minél elkeseredettebb, annál jobb s hogy minden ellenség fölött a borzalom a győzelem útja. És íme ezek az emberek, angolok és búrok, más utat is ismertek. Tizenhat évvel ezelőtt még harcban állottak egymással, most pedig ugyanazt az egyenruhát viselik, együtt lovagolnak és mosolyognak rajta, mert nem hisz nekik, hanem karját összefonva, egyre a fegyvereket nézi, amelyekkel ki fogják végezni. De ezek a fegyverek nincsenek kivégzésre szánva…

Ha így történhetett a búrok és angolok között, miért ne történhetnék ugyanúgy a franciák és németek között? Miért ne haladhatnának egy napon franciák, németek, búrok és angolok, oroszok és lengyelek együtt az emberiség új csillaga, a déli kereszt alatt, hogy együtt akadályozzák meg a kölcsönös jóakarat forrásainak megmérgezését?

Agya ellenszegült és küzködött ezekkel a gondolatokkal.

– Nehéz eltűrni ezeket a nemes megpróbáltatásokat, – suttogta magában.

Most egyik ellensége melléje lovagolt és egy ital vízzel kínálta meg.

– Csak egy kortyot, – mondta mentegetődző hangon. – Nagyon takarékoskodnunk kell vele…

Az angyal ismét más dologra hívta föl a püspök figyelmét.

– Amott egy másik lelket ugyanezek a gondolatok foglalkoztatják, – mondta.

A püspök egy fiatal német attasé washingtoni hálószobájába látott be. Az attasé a hajnali órákban is ébren volt. Ágyában ült és kezével sűrű haját zilálta szét.

Késő éjszakáig dolgozott az útálatos Lusitania-eseten. A hajó elsülyesztésének híre két nappal ezelőtt érkezett meg és egész Amerika lázban égett miatta. Az eset háborút jelenthetett. Az attasénak az volt a dolga, hogy magyarázó és igazoló cikkeket helyezzen el a sajtóban, elhitesse, hogy ami történt, kényszerítő cselekedet volt és hogy a nagy hajó lőszerekkel volt megrakva. Így akarta ellensúlyozni a felháborodást és az ellenséges hangulatot, amely az egész földrészen végigzúgott. Teljes odaadással dolgozott s egyik csésze kávét a másik után itta ki, míg végre vagy két órával azelőtt, teljesen kimerülve ágyba jutott. A vízbefuló asszonyok és gyermekek lidércnyomásától azonban nem tudott elaludni és saját érveinek ismétlésével igyekezett lelkét megnyugtatni. Mióta a háború megkezdődött, sohasem jutott eszébe, hogy Németország ügyének igazságában kételkedjék és most is csak teljes idegkimerültségének lehetett tulajdonítani, hogy kételkedhetett benne. Németország a legjobban szervezett, legműveltebb, legtudományosabb és legszabadabb gondolkodású országa a föld kerekségének s az egész emberiségnek érdeke, hogy uralkodó hatalom legyen a világon. Hazafisága olyan erős volt, mint a hittérítő buzgalma. Az angolok eltompultak, Franciaország dekadenciában van, az oroszok barbárok, az amerikai demokrácia nagyon elaljasodott, a világ többi része pedig «a fehér ember terhe». Az emberiségnek az a világos rendeltetése, hogy a büszke porosz sast szolgálja. És mégis, azok a szennyes holttestek, amelyeket a sülyedő kolosszus örvénye a mélységbe sodort… Szerette volna, ha ennek nem kellett volna megtörténni. Felsóhajtott és könyörgött, vajha ne kellene ezeknek a dolgoknak ismétlődni, mielőtt az ellenség szelleme megtörik és mielőtt a dicső német béke szétterjed az egész világon.

Hirtelen valami megakasztotta könyörgését. A semmiből és sötétségből valami azt súgta neki, hogy Isten nem hallgatja meg ezt a könyörgést…

Hát volna még más lehetőség is?…

A legrettenetesebb kétely volt, amely valaha is gyötörte, mert nevelésének és életének alapját rendítette meg.

Hát lehetséges volna, – gondolta, – hogy ne a mi régi német Istenünk volna az igazi Isten? Lehetséges volna, hogy a mi régi német Istenünk nem egyéb a törzsi bálványok utódánál és egyáltalán nem is Isten?

A püspök hosszú ideig vizsgálta a gondolatokat, melyek a fiatal attasé agyában kavarogtak, míg végre abban az idézetben tört ki, mely valaha a haldokló Goethe ajkáról röppent el:

– Több világosságot!

– Most hagyjuk el attasénkat, – mondta az angyal, – és hallgasd meg ezt a két fiatal asszonyt.

Az angyal Angolország fölé emelte kezét és oda mutatott, ahol Southend a Temze torkolatánál, egy éjszakai Zeppelin-támadás után lázban égett. Mindenki korán reggel talpon volt már, hogy mielőtt napi munkájába fogna, megnézze az összerombolt házakat. Két ápolónő, mesterségükben nem valami kiválóak és mint asszonyok nem valami műveltek, az izgalmas éjszaka után, a friss tengeri levegőt szívta a parton. Mindkettő sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. A rémes pillanatról beszélgettek, mikor «odafent» ezeket az utálatos jószágokat megpillantották és védtelenek voltak a lezuhanó bombákkal szemben. Mindketten gyűlölték a légi szörnyeteget.

– Nem volna szabad, hogy ilyen dolgok legyenek, – mondta az egyik.

– Nincs rájuk semmi szükség, – mondta a másik.

– Nem volna szabad, hogy az emberek ilyeneket csináljanak… háborúkat és más gonosz dolgokat.

– Hogy lehetne megakadályozni?

– A tudománynak kell megakadályozni őket.

– A tudománynak?

– Igen, a tudománynak. Az öcsém… nagyon okos fiú, mindig ezt mondja. Azt mondja, hogy mindezeknek a dolgoknak csak a tudomány vethet véget. A világ állandóan okosodik, szokta mondani az öcsém. Az embereknek mindig több lesz az eszük… ez a fejlődés. Az igazi tudomány az, hogy az emberek testvérek. Az igazi tudomány az, hogy ne legyen több háború. A tudomány azzal vet véget a háborúnak, hogy ilyen borzalmas dolgokat teremt, melyektől többé senki sem érezheti magát biztonságban. Ha senki sem érzi magát biztonságban, mondja az öcsém, mindenki a békét fogja akarni. Azt mondja, hogy könnyen békét lehetne teremteni az egész világon, ha nem volnának lobogók, királyok, kapitalisták és papok. Azt mondja, hogy egy országnak kellene lenni az egész világon. Azt mondja, hogy meg kell csinálni a világállamot.

– Isten uralma alatt, – mondta a püspök. – Isten uralma alatt.

– Az öcsém azt mondja, hogy a tudomány fog uralkodni a világon.

– Nevezd tudománynak, ha úgy tetszik, – mondta a püspök. – Isten a bölcseség.

– Íme, – mondta az angyal, – már a gyermekek és diákok szájából is hallod. Már az iskolás diákok is ellene vannak a nemzetek, vallások és királyok önzésének, ostobaságának és szerencsétlenségének. Most már ezer helyen, tízezer helyen hallhatod… Nézd, ez csillog-villog már az egész világon; már részeg a fénytől, mely szétárad az egész emberiségre. Nézd… már előre lángol…

– Az örök világosságtól.

– Istennek országától… Tekints ide! Nézz oda! Nézz amoda! Nézd ezt a derék kis acélsisakos francia papot, aki most először merészel gondolkodni az életében, nézd a méltóságteljes marokkói emirt, aki a harctéri sírásókat nézi, nézd azt az anyát, aki a fiát vesztette el… Látod-e, hogy mindnyájan egy irányba fordítják már tekintetüket, noha nem is sejtik, hogy mindnyájan egy irányba, az igazság uralma felé fordulnak, Isten uralma felé. Közösen, együttes erővel akarnak dolgozni, mert csak úgy lehet szolgálni Istent államban, városban és gazdasági életben egyaránt… Mindnyájan egyazon megváltás küszöbére jutottak, a közös emberi megváltás küszöbére, egyetlen igazságnak, egyetlen isteni akaratnak uralma alatt… Ez-e az a megváltás, melyet a te egyházad nyujt az embereknek?…

8. §.

– Most pedig, – mondta az angyal, – miután láttad, hogy ez a hit mint növekszik és mint árad szét az emberek szívében, miután láttad az aratásra érett sárga mezőket, – azt akarom, hogy lásd, mit cselekszenek a vallás hirdetői.

Az angyal mosolygott. Jelenvalósága láthatóbbá vált, a föld gömbje, a nap és csillagok elhomályosodtak és már kevésbbé voltak felérzékelhetők. A csend megszólalásra késztette a püspököt.

– E látomás fényében látom, hogy milyen parányi az én egyházam, – mondotta.

Tisztába akart jönni az angyallal és önmagával.

– Az egyház, melynek püspöke vagyok, csak része a mi nyomorúságos emberi küzködésünknek. Kicsiny és szánalmas, Isten országa eljövetelének előestéjén, de nagy, igen nagy, régi, hatalmas és tiszteletreméltó, ha magammal mérem össze. De legfőként emberi. Az én történetem az egyház történelme és az egyház történelme az enyém. Szinte azt hihetném, hogy én vagyok az egyház. A világ meglátta a világosságot, meglátták a sötétségben tévelygő emberek is. Meglátták ugyanúgy, mint ahogy én láttam Istent, de az egyház kezdett megfeledkezni és elmerült a másodrendű dolgokban. Akárcsak én… Az egyház akarta kifejezni az igazságot, de elveszett a teológia útvesztőjében. Rendet akart teremteni a világban és eladta magát Constantinusnak. Azok az emberek, akik a láthatatlan királyt vallották, visszariadtak szolgálatától. A legnagyobb szerencsétlenség volt, hogy a kereszténység eladta magát a császároknak és királyoknak. A mesternek azt az állítólagos mondást adták szájába, hogy adjuk meg a caesarnak, ami a caesaré és Istennek, ami Istené… Ki az a caesar, akinek meg kell osztoznia Istennel az emberek fölött? Ami a caesaré, nem lehet Istené. De Constantinus caesar ott ült a zsinat kellő közepén, körülötte voltak testőrei; a szegény fanatikusok, törvénycsinálók és rendszerezők aggodalmaskodóan szögezve rá szemüket, vitáztak, vitáztak a homousion és a homoiusion fölött. Eltorzították ábrázatukat, nagyon haragosaknak és lelkiismereteseknek igyekeztek feltűnni, hogy elrejtsék, mennyire félnek és milyen keveset tudnak és hogy nem merik felemelni kezüket a világbirodalom bitorlója ellen… És ettől a naptól kezdve a keresztény egyházak elkárhoztak és elvesztek. Megkötött egyházak lettek. Szolgaegyházak. Az én egyházam pedig kétszer is eladta magát, mert a nicaeai vétket azzal duplázta meg, hogy kiszolgáltatta magát Henriknek és Erzsébetnek, mikor a szentségek fölötti vitát színlelte. Igazában senki sem törődött többet az átlényegülés tanával, mint a régi árulók a személyes jelenlét tanával; a vita csak az árulás leplezésére szolgált.

A püspök az angyalhoz fordult, aki hallgatta.

– Mit tudsz mutatni egyházamban, amit nem ismerek? Miért kapjuk mi, anglikán püspökök püspöki székünket úgy, mint a bakák a kitüntetést? Viktória, az öreg német asszony, négy hónapig késlekedett kinevezésemmel… valami pletyka miatt… Mik vagyunk mi tulajdonképen?! Snape, akiből burhami püspök lett, mindig a prince consortot leste, mikor kilovagolt a Hyde Parkban és mélyen hajbókolt neki, azután gyorsan átsietett a parkon, hogy elérje, mikor visszatér. És ezt csinálta örökösen. Újra, meg újra… Ide sülyedtünk mi, a világosság hirdetői.

– Mindig megvetettem a nyomorúságos szolgalelket, – folytatta a püspök. – És itt vagyok én… Isten szólított, megmutatta világosságának tartalmát és mégis egy hónapig tétováztam. Ez az emberi szív titka, hogy tud vétkezni és vétkezik is a világosság ellen. Mi jogom van nekem, aki láttam a világosságot és mégis tévutakon bolyongtam, hogy más embereket megvessek? Azt kell hinnem, hogy valami agylágyulás tartott vissza az igazságtól…

– Az emberek kicsinyek. Még mindig oly kicsinyek, hogy nem tudják felfogni és megtartani Isten látomását. Ezért akarom újra látni Istent… De azt kell hinnem, hogy e nélkül a különös orvosság nélkül, amely úgy látszik, egyidőre felülemel a zűrzavaron és a köznapi személyes bonyodalmakon, nem lehetnék itt. Itt vagyok és szenvedélyesen szeretném megőrizni ezt a pillanatot és ezt a világosságot. Ha a sugallat megszűnik, vissza kell térnem otthonomba, megszokott helyemre, határolt viszonyaim közé. Az emberek kicsinysége! Az emberek feledékenysége. Tudni akarom a kötelességemet; tisztán akarom látni, olyan tisztán, hogy soha többé ne felejthessem el…

– Nézd ezt a világot, – mondotta a püspök a földgömb felé fordulva, – nézd, hogy mialatt kínai kereskedők, török katonák, iskolás diákok, norvég halászok, félig művelt ápolónők, búr farmerek Isten gondolatától vannak eltelve, mit cselekszenek, a nicaeai egyházak papjai.

Ezúttal a püspök sötét keze siklott végig az ezüst gömbön s most az angyal állt úgy mellette és hallgatta úgy őt, ahogy a mester áll a tanítványa mellett, aki kezdi tudni a leckéjét. A püspök ujja egy másodpercre egy bíborosnál állapodott meg, aki politikai cselszövésen törte a fejét, hogy miként idézhetne elő reakciót Franciaországban, majd egy pomerániai lelkészre mutatott, aki jól megművelt földjén sétált vasárnapi prédikációjával, fejében még az Anglia elleni kegyetlen gyűlölet visszhangjával. Azután egy mollah következett, aki a dzsihadot hirdette, akárcsak német pap lett volna, majd egy ágyban fekvő anglikán pap, aki a bűnhődős és megváltás nagy misszióján elmélkedett, amelynek helyre kell állítani a magas egyház tekintélyét, – anélkül, hogy valami különös bűn indokolta volna a bűnhődést és valami megváltás származhatott volna a tevékenységéből. A püspök keze keresve siklott fel és alá, de seholsem talált papot vagy vallásos szervezetet, aki vagy amely a hitnek ezt az új hajnalhasadását várta volna. Voltak ugyan köztük töprengők, de ezek is csak fogadalmuk korlátai között töprengtek. Mindenfelé csak az egyház volt, csak a dogma, a nemzet, a király, a tulajdon, a párt, de seholsem az igaz Isten volt az, akinek szolgálatában az ige hirdetői állottak. Mindenütt csak a közönséges, de független emberek voltak azok, akiknél Isten világossága felragyogott s mindenütt csak a dogma és a hivatásos egyházi emberek szervezetei voltak, akik Isten útjában állottak.

– Isten félretolja a papokat, – kiáltotta a püspök, – hogy elérje a közönséges embereket. Az egyházak nem szolgálják Istent, ember és Isten közé állottak, ők a barrikádok az embernek Istenhez vezető útjában.

A püspök keze most az érsek-prímást súrolta, aki palotájában épen most ült le reggelijéhez. A pompaszerető öreg ember violaszín talárt viselt, amely nagyon jól illett magas alakjához és püspöki gyűrűjét csókra nyujtotta vendégeinek, ami a reggeli üdvözlés megszokott formája volt az érsek-primásnál. A gyűrű-csókolás egyik legfáradságosabb napi munkája volt. Tőle hetven mérföldnyire, az öreg Likeman szabadalmazott Benger-tápszert reggelizett ágyában, levelei számára idézeteket keresett a görög testamentumból. És a princhesteri püspöki palota… Hálószobájának karosszékében érzéketlenül és mozdulatlanul ült Scrope püspök és öntudatlan állapotban Isten jöveteléről álmodozott…

– Látom hiábavalóságomat. Látom ürességemet. De mitévő legyek? – kérdezte a püspök a homály felé fordulva, mely ismét beburkolta az angyalt. – A tegnapi kötelékek kötnek holnapra is. Ez az én világom. Ezért vagyok és ebben élek. Merre van szabadulásom útja? Hogyan fordulhatok el ezektől a szokásoktól és kötelékektől, hogy az egy igaz Istent szolgáljam? Ha látom magamat, megértem a többiek helyzetét. Mi papok és igehirdetők valamennyien hálóban vagyunk. Istent akarom szolgálni. Mondani könnyű! De hogyan kell szolgálnom Istent? Hogyan kell elősegítenem a jövetelét és hogyan lehetek jövetelének részese?

Arra kezdett eszmélni, hogy ismét magába tér vissza s hogy az ezüstös gömbnek és csillagos űrnek látomása ismét beleolvad a nemlétbe.

Küzködött a visszatérés ellen. Érezte, hogy kérdésére még nem kapott választ. Hirtelen a felesége arca jelent meg előtte és megérezte, hogy ez az arc az ő személye és a megoldás közé áll.

… Mit keres itt a felesége?

9. §.

Úgy tetszett neki, hogy a nagy angyal még mindig a közelben van. Fölötte a tér végtelensége volt ugyan, de a püspök mégis arra kezdett eszmélni, hogy princhesteri palotája hálószobájának karosszékében ül. Ott volt és mégsem volt ott. Úgy tetszett, mintha két különálló és mégis rokon énje volna s az egyik figyelné a másikat. A második a körülötte levő dolgok tudatára kezdett ébredezni, míg az első amannak mozdulatait nézte és tőle teljesen különváltan hallgatta, amit mondott. A második én Lady Ellához fordulva mondotta:

– Mondom neked, Isten lesz eljövendő, hogy kormányozza a világot. El kell hagynunk az egyházat.

Közvetlenül a püspök mellett ült Lady Ella, olyan arckifejezéssel, mely ijedelmet és határozottságot árult el. A másik oldalon egy kis asztalkán volt a tálca a reggelivel. Már nem a püspök figyelte a körülötte levő dolgokat, hanem őt figyelték.

Mikor a püspök megszólalt, Lady Ella hajolt melléje. Urának megdöbbentő kijelentésével küzködött és igyekezett elűzni gondolatait.

– Edward, – mondotta, – te valami orvosságot szedtél…

A püspök oldalt fordult, hogy éjjeli szekrényén megpillantsa a kis üvegcsét. Már nem volt ott. Lady Ella tartotta a kezében.

– Dunk egészen megrémülve jött hozzám. Azt mondta, hogy eszméleten kívül vagy és nehezen lélekzel. Ide rohantam. Láttam, hogy mi történt. Azt mondtam neki, hogy senkinek se szóljon, hanem hozza fel a reggelidet. A többi cselédséget eltávolítottam és itt várakoztam melletted… Dunk, azt hiszem, megbízható… Mormogtál és ide-oda mozgattad a fejedet…

A püspök kábultságot érzett. Úgy érezte, hogy Isten közvetlen közelben van.

– Nem tudtam kötelességemet, – szólalt meg újból. – De most nagyon közel vagyok Istenhez.

Feleségének vállára tette a kezét.

– Tudd meg, Ella, hogy ő nagyon közel van hozzánk…

Az asszony zavartan nézett rá.

A püspök felegyenesedett székében.

– Néhány hónap előtt új erők kezdtek működni lelkemben. Különös kétségek és még különösebb megismerések támadtak meg. A régi egyház nem egyéb üres maszknál. Isten nem lakozik benne.

– Edward, – kiáltotta az asszony, – miket beszélsz?

– Haboztam, hogy megmondjam-e ezt neked. Most látom, hogy mindent meg kell mondanom. Az egyházunk tartalom nélküli hüvely. Olyan, mint az üres kígyóbőr. Isten már nincsen benne.

Az asszony talpraugrott. Annyira megrémült attól, amit hallott, hogy visszarettent és a székét hátrataszította.

– Te megőrültél! – kiáltotta.

A püspök elcsodálkozott felesége ijedelmén. Ő is felállt.

– Biztosíthatlak, drágám, – mondotta, – hogy nem őrültem meg. Elő kellett volna készítenem téged, beismerem…

Az asszony megborzadva nézett rá. Azután az üvegcsére esett a tekintete, melyet még kezében szorongatott.

– Oh! – kiáltotta s az ablakhoz sietve, kiürítette a kis üveg tartalmát.

A püspök csak akkor látta, hogy mit cselekszik, mikor már késő volt, hogy megakadályozza.

– Mit csinálsz?! – kiáltotta és odaugorva megragadta felesége csuklóját. Az üveg kiesett az asszony fehér ujjai közül és a kemény burkolatú kerti úton ezer darabra tört.

– Drágám, – mondotta, – te nem érted…

Szemben állottak egymással. A püspök magyarázólag folytatta:

– Idegerősítő volt. Beteg voltam. Szükségem volt rá.

– Méreg volt, – felelte az asszony. – Istenkáromlás volt, amit beszéltél.

A püspök elengedte felesége karját és a szoba közepéig ment. Ott megfordult és ismét szembenézett az asszonnyal.

– Nem volt istenkáromlás… Csak nem kellett volna téged megijesztenem és meglepnem… El akarom mondani neked a változásokat, melyek lelkemben végbementek.

– Most semmit sem akarok hallani, – jelentette ki az asszony. – Mindaddig nem, míg jobban nem leszel. Míg ezek az agyrémek…

Egyszerre egészen más hangnembe csapott át:

– Edward, hogy tehettél ilyent? Miért titkolóztál előttem? Tudtam, hogy álmatlanságban szenvedsz, de mindent megtettem volna, hogy segítsek rajtad. Szerettem volna… akartam rajtad segíteni… mindenáron. Az egész életem a tiéd… Hát volt valami értelme, hogy titkolóztál előttem?

Kezét az ura vállára tette és úgy kérdezte:

– Edward, hajlandó vagy megtenni valamit a kedvemért? Megpróbálod, hogy egyél valamit? Itt maradsz? Majd én lemegyek Whipphamhoz és minden sürgős dolgot elintéztetek vele. Talán, ha kipihened magadat… A délutáni konfirmációig nincsen halaszthatatlan dolgod… Nem értem, hogy mi történhetett veled? Néha sejtettem, hogy valami történik… De erről majd beszélhetünk. Most az a fontos, hogy mások meg ne tudják és senki se lásson meg semmit… Képzeld el, hogy a Fehér holló értesülne róla… Könyörgöm neked. Maradj itt, én majd elküldök az orvosért, aki Miriamot is kezelte.

– Nincs szükségem orvosra, – mondta a püspök.

– De igenis, szükséged van rá.

– De nem akarom…

Miután Lady Ella az orvost illetőleg engedett, a püspök magatartása azt mutatta, hogy némi zavaros, de erőtlen ellenkezés után belenyugodott intézkedéseibe…

10. §.

A nap további folyamán, mindaddig, míg csak a székesegyházba nem indult, egy percre nem hagyta el a püspököt az a furcsa érzése, hogy egy időben egyszerre két helyen van. Az angyal mellett, a nagy űrben, a csillagok között állt s ugyanakkor visszatért mindennapi életébe. Princhesteri palotájában tartózkodott, hálószobájában pihent és feleségével beszélgetett, majd pedig földszinti dolgozószobájába ment és rendes napi munkájához fogott.

Legfőbb törekvése az volt, hogy a délutáni két konfirmációs beszédével elkészüljön. Átfutotta jegyzeteit, félretolta őket és egy ideig mélyen elmerült gondolataiba. Eszébe jutottak Likeman levelének görög idézetei, melyek most valami különös jelentőséget látszottak ölteni. Önmagában ismételte a szavakat: «Epitelesei, Epiphausei».

Elővette kis testamentumát, hogy utánanézzen az idézeteknek. Az első, amely Filippibeliekhez írott levélből való volt, a régi szöveg szerint hangzott: «Aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi». A másik fordításban így hangzott: «Megvilágosodik néked a Krisztus». A püspöknek nem tetszett ez a szövegezés és az új fordítást vette elő, amelyben az «elvégezi» a «végre is hajtja», a «megvilágosodik néked» pedig «világosságot áraszt reád» kifejezéssel volt helyettesítve. Egy ideig ezeken gondolkozott.

Azután a beszédek kezdték foglalkoztatni, miközben az idézetek teljesen elvesztették jelentőségüket. Gyorsan írni kezdett, de miközben írt, úgy érezte, hogy az angyal a jobbjánál áll és helyesli, amit ír. Voltak pillanatok, mikor úgy tetszett neki, hogy teljesen az angyal irányítása szerint dolgozik. Azt kérdezte magától, hogy ez az automatikus lelki munka nem ugyanaz-e, mint amit az emberek «sugallat» néven ismernek?

11. §.

A püspök mindig nagyon érzékeny volt a páthosznak ama forrása iránt, mely az ifjúság látásában rejlik. Évekkel azelőtt, mikor feleségével együtt járt Firenzében, majdnem könnyekig meghatotta őt az üde arcú Tóbiás képe, aki Botticelli festményén az angyal mellett halad. Ezuttal is hirtelen és ellenőrizhetetlen módon ugyanaz az érzés ébredt fel benne, mikor meglátta előtte levő fiatal gyülekezetet, a noefiták sorát, akik eljöttek, hogy nyilvánosan tanuságot tegyenek Istenről. A háború a tragédia árnyékát vetette az egész ifjúságra. A háború előtt sokan irígykedtünk a fiatalságra és nagyon is biztosak voltunk boldogságának tudatában. A háborúban mindez megváltozott. Félelem és bizonyos gyengéd aggodalom vegyült minden gyermek felé fordított tekintetünkbe. Egyetlen serdülő legényke sem mehetett el mellettünk az utcán, aki olyan megpróbáltatásnak, sanyarúságnak és veszedelemnek ne lehetne kitéve, mint aminőt a régi hősök sohasem ismertek. A vállveregetés, a korral járó kicsinylő leereszkedés eltűnt a világból. Félelmetes nézni a mai ifjúságot.

Mialatt a rektor a konfirmációs szertartás bevezető sorait olvasta, a püspök a gyermekek arcát vizsgálgatta. Milyen közvetlenek voltak és milyen ártatlanok! Néhányan kissé kipirultak a nagy alkalom izgatottságától, mások kissé halványak voltak. De mind egyformán gyengédek, körvonalaikban lágyak, megjelenésükben és színükben üdék és bájosak. Valamennyiüknek oly lágyan hivő szájuk volt. Egyesek oldalról egymást nézegették, mások feszült figyelemmel ügyeltek. A sarokszéken ülő, jó megjelenésű fiú tekintete úgy hatott a püspökre, mintha különös dacosságot árult volna el. Felegyenesedve ült, tekintetéből fájdalom tükröződött, ajkát keserűen összeszorította. A püspöknek pedig megint úgy tetszett, mintha az angyal állana mellette és magyarázatokat nyujtana neki.

– Ez a fiú, – vélte a püspök, – csak azért van itt, mert nem térhetett ki az elől, hogy eljöjjön. Kibúvókat keresett, de az anyja sírt. Mi egyebet tehetett volna? Íme, az egyház manapság a fiúk lelkét sem tudja lekötni.

A rektor a szertartás bevezető részének végéhez érkezett:

– «Amit pedig saját hitvallásukkal megerősítenek ez alkalommal, igyekezzenek mindenkor hívségesen teljesíteni.»

– Akárcsak egy ügyes ügyvéd szögezne le valami kijelentést, – gondolta magában a püspök, azután felállt, kisímította a kezében tartott kis papírt, előrehajolt és megkezdte első beszédét.

Napjainkban nagyon kevéssé orthodox hangzású dolgokat lehet mondani anglikán szószékekről, anélkül, hogy ellentmondásra találnának. A templomi gyülekezeteknél nincs szokásban az éber és dogma szerinti bírálat. Így volt lehetséges, hogy a püspök minden akadály, vagy zavar nélkül mondhatta el azt, ami alább következik. Az egyetlen ellenkezés, amely beszéde folyamán hangzott, belsejében támadt abból az álomszerű ellentétből, amely a hely és az alkalom közt s azok között volt, amiket elmondott.

– Minden szertartás, – kezdte a püspök, – elavul. Minden szertartást már kezdettől fogva olyan dolgok árnyékolnak be, melyek értékükben alatta maradnak a szándéknak. Ti, gyermekeim, akik ma e viharokat látott régi épületben a régi dicsőségek s Isten rejtélye elfelejtett, vagy elhagyott elméleteinek szimbolumai alatt összegyűltetek, ti bizonyára különbséget fogtok majd tenni lelketekben a között, ami lényeges és ami lényegtelen, és zavaró, mikor magatokat felajánljátok Istennek, mindnyájunk urának és királyának. Mert ma az a célotok, hogy Istennek ajánljátok fel magatokat. Ez a lélek idejének eljövetele, mikor felszabadúltok a gyermeki függőség alól, melyben tanítóitok, a betanult kifejezések, az útmutatás és megszokás iránt voltatok. Ez az idő, mikor szemeteket egyenesen az Úrra szögezitek. Mikor ezt teszitek, a nagy testvériség mellett tesztek vallomást, a nagy testvériség mellett, mely az egész földet körülövezi, mely minden népre, nemzetre és országra kiterjed, amely Isten szellemét akarja belevinni a világ ügyeibe és az ő királyi trónját akarja felépíteni nemcsak a ti egyéni életetekben, hanem az egész emberiségben is, a manapság koronát és jogart viselő felemelkedettek, bitorlók, véletlenek és esztelenségek helyébe.

Szünetet tartott, amely alatt hallotta azt a bizonyos kis mozgást, ami ahhoz hasonlított, mintha az előtte levő gyülekezet felegyenesedni igyekezett volna ültében. Ez az a bizonyos mozgás, mely ösztökélő és megnyugtató hatással van a gyakorlott templomi szónokokra.

– Ez a lényege, kedves gyermekeim, a ma reátok váró komoly feladatnak, aminthogy ez a valóságos és gyakorlati célja minden igaz vallásnak. Ez a sacramentum, ez a ti katonai hűségeskütök. Köszöntitek és hűséget fogadtok Isten eljövendő országának. Erre akarom irányozni lelketeket, sok mindennek kizárásával, amiről nagyon jól tudom, hogy ez ünnepélyes szertartásra való előkészítésetek során szűkkeblű és szektárius volt. Isten olyan, mint a drágakő a kavicsok között. El kell dobnotok a kavicsokat magatoktól. Az emberi léleknek legfőbb diadala, mely mindent bekoronáz, az egyszerűség; Istennek legfőbb jelentősége egységében és egyetemességében rejlik. Isten, akinek köszöntésére ma összegyűltetek, a zsidóknak és egyúttal a pogányoknak istene. Az izlámnak az istene, a Brahmo Somajnak istene és számtalan tiszta életű hitetlennek is ismeretlen istene. Nem a burkolt teológiai rendszerek és megmagyarázhatatlan dogmák istene, mellyel tanítóitok teletömték fejeteket. Azt akarom agyatokba vésni, hogy mikor ittatok az italból, ne annak a kicsorbult régi ivóedénynek adózzatok őt meg nem illető tisztelettel, melyben ajkatokhoz emeltétek. Nem teljesíteném kötelességemet, ha mindazt, amit gondolok, nem tárnám fel teljes nyíltsággal előttetek.

A püspök úgy látta, mintha az a fiú, akinek arca az imént még dacot árult el, meglepő érdeklődéssel szögezné rá a szemét. A püspök előrehajolt az emelvény fölé és olyan ember meggyőző hangján beszélt, aki sokkal világosabb dolgokról beszél, semhogy fárasztó érvekre volna szüksége.

– A vallás, szárnyaló és teremtő lelkületű emberek közvetítésével mindig Istentől jött, de mindig nagyon gyorsan tevékeny és konzervatív emberek hatalmába került. Az utóbbiak, – természetüknél fogva szűkösek, aggodalmaskodók és gyanakvók, – minden korban úgy akarták megőrizni a vallás értékes adományát, hogy formulák és vallomástételek börtönébe zárták. Mikor meghatározásokat követelnek tőletek, ezt sohase felejtsétek el, mert ez olyan, mintha légmentesen lepecsételt dobozban akarnátok megőrizni a tenger üde fuvallatát. Ezek az emberek pontos megállapításokban és tekergő magyarázatokban keresték Isten egyszerű igazságát, írásba akarták foglalni Istent, okmányokba foglalni, leszögezni, bebalzsamozni az élő hitet, mintha attól féltek volna, hogy különben megromlik. Így aztán elvesztették Istent, jelentéktelen dolgok miatt; véget nem érő nézeteltérésekbe, vitákba, erőszakosságokba és sötétségbe zuhantak és megosztották a vallást egyik és másik hitvallás és tanító között. «A legjobbnak megromlása a legrosszabb», – mondta Aristoteles s a világ nagy vallásait, különösen a mi kereszténységünket nagyon elhomályosították, megosztották és megbomlasztották a hittel üzérkedők és a szektáriusok zavaros gondolatai és hamis rendszerei. A hazugság nem oly gonosz, mint a félig eltorzított igazság. Az eretnekség nem lehet oly kártékony, mint a szűkkeblű orthodoxia. Minden vallásos testület magában hordozza a túlzott állítás veszedelmét, mely tévesen állít és a túlzott nyomatékot, mely széttagol és megtéveszt. Óvakodjatok ettől a veszedelemtől. Ne higyjétek, hogy mert ma ez ódonan szép épületben összegyűltetek és mert én állok itt egy különös megalkuvás különös köntösében és, mert a színes üvegeken és faragott köveken sok hiú vitatkozás jelvényeit látjátok, elzárhatjátok magatokat és eltávolodhattok a hit nagy világától, a katholikusok, izlamiták, brahmanisták, buddhisták világától, amely Urunk, Istenünk közeli eljövetelének tudatára kezd ébredezni. Az egész világ reátok váró testvériségébe léptek be és nem hagyhatjátok el soha. Ez a hely, a ti templomotok, ne zárkózottság, ne sánc, hanem kapu legyen számotokra.

… A példák egész sorát idézhetném nektek, annak bizonyítására, hogy ez az egyszerű egyetemlegesség volt Krisztus tanítása is. De elég, ha azt juttatom eszetekbe, hogy Mária, aki egyszerűen az Úrhoz ment, volt az, aki megdicsértetett, nem pedig Márta, akit mindenféle dolgok kötöttek le. Tanuljatok hitet Máriától, nem pedig magyarázatokat a Mártáktól. Tegyetek le a tudatlan mult képzelődéseiről. A dogma betetőzése nem adatott meg a véges embereknek. Szenteljétek magatokat Istennek. Nem az egyházaknak és szokásoknak, hanem Istennek. Egyszerűen Istennek. Ő a vallás első és utolsó betűje. Ő az alfa és az omega. Epitelesei; ő az, aki a megkezdett jó munkát bevégezi.

A püspök beszédes hallgatás közepette fejezte be prédikációját, mely után megkezdte a kérdések feltevését.

– Akarjátok-e itt, Isten és e gyülekezet jelenlétében megújítani azt az ünnepélyes igéretet és fogadalmat, mely a keresztségnél tétetett helyettetek? Akartok-e hitet és tanuságot tenni saját személyetekben és kötelezitek-e magatokat, hogy…

A püspök egy pillanatra megállt. A következő szavak ezek lettek volna: «valljátok és cselekszitek mindazt, amit keresztszülőitek akkor vállaltak helyettetek?» Nem tudta azonosítani magát ezekkel a szavakkal, hanem így folytatta:

– … hogy hű szolgái lesztek az egy Istennek, az egész emberiség urának?

Egy pillanatig mélységes csend uralkodott a székesegyházban, mígnem egy hang, egy fiú hangja adta meg az elszigetelt választ:

– Akarom.

A püspök folytatta:

– Az Úrnak neve legyen segítségünkre.

A gyülekezet az imakönyvekbe pillantva, bizonytalanul felelt:

– Aki teremtette a mennyet és földet.

Ismét a püspök szólalt meg:

– Áldassék az Úr neve.

A gyülekezet visszatérő bizalommal mondta rá a refrént:

– Ma és mindörökkön örökké…

12. §.

Második beszéde előtt a püspöknek még a Veni Creator Spiritus-t kellett végig hallgatnia elangolosított formájában. Ez az ének a legborzasztóbb himnusznak tűnt fel előtte. Hibái hihetetlenül túlozva jelentek meg túlérzékeny lelke előtt. Az angol átformálás úgy hatott rá, mintha valami torzképlet, a himnuszok Charlie Chaplinja lett volna. Az egész ének tétovázó, nyelvtanilag agyon van gyötörve és egy bonyolódott dogma képtelenségeibe keveredik bele. A nagy angyal mozdulatlanul és irónikusan állt a püspök mellett, mialatt a gyülekezet énekelt.

– Ez a te egyházad!

– Véget kell vetnünk ezeknek a dolgoknak, – suttogta a püspök. – Véget kell vetnünk, örökre.

Az éneklők arcára tekintett és úgy érezte, hogy semmi sem sürgősebb, minthogy a himnusz felekezetieskedő dogmatizmusát Isten világosságának egyszerű látomásával helyettesítse…

Kezét a szószék korlátjára támaszkodva emelkedett fel, hogy szándékát végrehajtsa. Mialatt így nekikészült, második beszédének elkészített anyaga forgott elméjében. A következő imádságot és formulát nehézség nélkül olvasta fel s így jutott el második beszédéhez. Beszédének első része magyarázó jellegű volt.

– Mikor az imént hozzátok beszéltem, – kezdte el, – akaratlanul is egy görög szót használtam: epitelesei. Egy barátom írta hozzám intézett levelében egy másik szóval egyetemben, melyet szintén idézni akarok. Ez a levél nagyon erősen érintette azokat a dolgokat, melyeket nektek mondani akarok s így a két szó erősen megmaradt emlékezetemben. Az első a filippibeliekhez intézett levélből van véve s azt jelenti: «Ő, aki elkezdette a munkát, elvégezi», a másik, amely most lebeg előttem az efezusiakhoz írott levélből van véve s így hangzik: epiphausei, vagy hogy teljes legyek: epiphausei soi ho Christos, ami annyit jelent: «Krisztus világosságot áraszt reád». Ez a mondás nagyon erősen él lelkemben, mert azt hiszem, hogy erre a világra, amely nemrégiben még oly távol látszott esni Istentől, nemsokára soha nem látott hajnal derűl. Isten közel van hozzánk.

A ti kiváltságotok, a ti rettentő és súlyos terhetek, hogy egy közömbös kornak, a hamis királyság, hamis szabadság, elernyedés, mentegetődzés, kapzsiság, tékozlás, csalárdság és sötét készülődés korának legvégén, közvetlenül az összeomlás előtt születtetek. A ti életetek ez új korszak hajnalhasadásakor szökken virágba. Ti nem lehettek többé közömbösek. Hideg és sötétség, a kohó emésztő heve van előttetek. Olyan végletek között fogtok élni, aminőket gyermekkorotok nem ismert. Akármi történjék is, nálatok és a ti generációtoknál nincs meg a lagymatag életnek lehetősége. Országunk háborút visel. Az emberiség fele háborút visel. Halál és pusztulás tipor végig a világon. Milliószámra mennek tönkre és hullanak el az emberek. Az élelmiszer fogyóban van és hiányzik. A felhalmozott anyagi erőforrások pusztulnak, az emberiségnek összegyüjtött jóléte veszendőben és még mindig nincsen kilátás a méreteiben rettenetes és borzalmas mérkőzés befejezésére. Miért is keletkezett ez a harc? Mi tette lehetségessé? Azért keletkezett, mert az emberek megfeledkeztek Istenről. Lehetségessé vált, mert faragott képeket imádtak, mert fajok és birodalmak ábrándjai után szaladtak és mert megengedték, hogy korlátolt fejedelmek és bitorló királyok vezessék és félrevezessék őket. Lelkük elfordult Istentől, aki pedig egyedül képes csak kormányozni az egész emberiséget s az előző napok csalóka csillogásából és őrültségeiből belezuhantak a jelen napok sötétségébe és gyötrelmébe. És mindaddig e sötétségben és gyötrelemben maradnak, míg csak a nagy király felé nem fordulnak, aki eljövendő lesz, hogy kormányozza őket. E gyötrelmek közt maradnak, míg csak Isten haragjának kardja el nem söpri hamis vezéreiket és elnyomóikat és míg Isten igazsága és Istennek az emberiség közületei fölött emelkedő királysága békét nem hoz az egész világra. Ez a militáns és eljövendő Isten, ez az örökkévaló vezér, ez a halhatatlan törvényhozó az, akinek ma felajánljátok magatokat.

Mert most lesz ő igazán eljövendő. Közeleg felénk. Láttam őt keleten és nyugaton, lelkében, szívében és akaratában az embereknek, akik úgy fordultak feléje, mint ahogy a mágneses tű fordul észak felé. Most is, mikor hozzátok beszélek, Isten mindnyájunk fölött van, hogy felajánlásunkat elfogadja…