… Miközben ezeket mondotta, a székesegyház hosszú hajója megfakult boltozatának árnyai, a sötétbarna kórus aranyozott orgonája, az ülő alakok sorai úgy tűntek fel előtte, mint valami könnyű és áttetsző függönyre festett kép. A püspöknek megint úgy tetszett, mintha tisztán látná Istent. Ismét ragyogó fényesség áradt szét körülötte s megnyilvánult előtte az emberek szivének és lelkének szépséges és csodás meghódítása.
Felemelte kezét és Istenhez kiáltott. Olyan mély meghatottsággal és olyan parancsoló komolysággal kiáltott, hogy a jelenlevők közül többen hirtelen felfelé irányozták a tekintetüket, hogy lássák az alakot, akire néz s akihez beszél. A gyermekek meg voltak győződve a harcos, fegyveres és ragyogó isteni lény jelenlétéről…
– Óh, Istenünk, vezérünk, urunk és legbensőbb barátunk, – imádkozott a püspök, – bocsásd meg tökéletlenségünket és kicsinyes indító okainkat. Végy pártfogásodba és azonosíts bennünket a te nagy céloddal. Fogadd el szolgálatainkat és ne taszíts el magadtól bennünket. Tégy a te országod szolgáivá, használd életünket hódító harcodban és hozz békét és egységet a világra. Kicsiny és erőtlen teremtmények vagyunk. Erőtlen a szavunk és még erőtlenebb a cselekvésünk, mindazonáltal sugározd ránk a te fényességedet és nem lesz egy is közöttünk, aki ne lángolna fel a te tüzedre és aki ne üdvözülne a te kegyelmedben. Tégy a te célodnak részeseivé, Istenünk. Jöjjön el a te országod a mi szívünkbe és e világra egyaránt.
Elhallgatott és pár pillanatig mozdulatlanul állt, kitárt karokkal és felfelé fordított tekintettel…
Az aranyos köd, amely agyában kavargott és örvénylett, ritkulni kezdett, Isten közvetlen jelenlétének érzése elhalványodott és távolodott. Ráeszmélt a székesegyház szószékére, amelyen oly különös testtartással állt és az alant csodálkozó gyülekezetre. Kezét maga elé ejtette. Tekintete az előtte levő könyvre esett, megfogta két sarkát és nem törődve a megszokott renddel és gyakorlattal, olvasta belőle az áldást, miközben akaratlanul megváltoztatta a szavakat:
– Istennek áldása, aki Atya, Fiú és Szentlélek s ma is királya az egész emberiségnek, legyen rajtatok és maradjon veletek mindörökké. Amen!
Utána ismét feltekintett, mintha megint Isten ragyogó látomását akarná látni, de csak a székesegyház hajójának határozott körvonalú és hideg űrét látta, a nagy kerek ablak színes üvegét és hálószerű cirádáit.
Mikor az orgona első hangjai belezúgtak a gyülekezet mozgolódásába, megfordult és lassan, mint aki még félig álmodik, lement a szószékről.
13. §.
A sekrestyében Bliss kanonokot találta.
– Segítse le rólam ezeket a ruhákat, – mondta a püspök. – Utoljára viseltem őket.
– Ön beteg, – mondta a kanonok, miközben a püspök arcát vizsgálgatta.
– Nem vagyok beteg, de a számból vette ki a szót. Érzem, hogy önkívületben voltam. Olyan önkívületben, melyben az igazság valónak tetszik. Borzalmas érzés, ha az ember valóságok közt tudja magát. Borzalmas érzés, ha Isten megszáll egy papot… Templomban többé nem misézhetek.
Whippham egy széket tolt elébe, hogy leülhessen. A püspök kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Nehézkesen ült le és görcsösen markolta meg a szék karfáját.
– Már el is felejtettem, hogy mit beszéltem, – mondotta.
– Nagyon izgatottnak látszott, – mondta Bliss. – Szokatlanul hangos és csengő hangon beszélt.
– Mit mondtam?
– Pontosan nem tudom, elfelejtettem a kifejezéseket. Nem is akarok rá visszaemlékezni. A második adventről beszélt. Borzasztó dolgokat. Azt mondotta, hogy Isten közel van. Szerencsére, részben görögül beszélt. Azt hiszem, hogy a gyermekek nem értették meg. Tévedett a szövegben. Megváltoztatta a kérdést és nem a szöveg szerint mondta az áldást. Szavakat hagyott el és más szavakkal helyettesítette őket. Megdermedve ültünk, hogy még mi következik.
– A pringlei konfirmációt el kell halasztanunk, – mondta Whippham. – Azon gondolkozom, hogy kinek telefonáljak.
Most Lady Ella jelent meg, férjéhez sietett és letérdelt széke mellé.
– Sohasem hittem volna, hogy ez megtörténhessék, – mondta, miközben megfogta férje kezét. – Hiszen neked lázad van…
– Nekem teljesen természetesnek tetszett, amit cselekedtem, – jelentette ki a püspök.
Lady Ella Blissre tekintett.
– Orvosért kell küldenünk, – mondta a kanonok, megértve a tekintetet.
– Beszélnem kell az orvossal, – mondta Lady Ella úgy, mintha férje nem hallotta volna. – Valami történt, ami érthetőbbé teszi az esetet az orvos előtt. Mielőtt az orvos megvizsgálná, egy pillanatra nekem kell beszélnem vele.
Hirtelen hangok forgószele és világos színek felvillanása, mely még a gazdag templomi ruhákon is túltett, szakította félbe a beszélgetést. A rector mögött, hátul, Lady Sunderbund jelent meg és elszántan nyomult be a sekrestyébe. A rector útját állta és széttárt karokkal állt meg előtte.
– Beszélnem kell vele… Csak egy pillanatra…
A püspök feltekintett és felesége arckifejezése tűnt fel neki. Lady Ella megkövülten ült, hallgatta, hogy mi történik, de nem fordult meg.
A püspököt valami meghatározhatatlan rémület és az a szenvedélyes vágy fogta el, hogy bármi áron is megakadályozza Lady Sunderbund behatolását. Úgy érezte, hogy ez az asszony még tetézné a leküzdhetetlen bonyodalmakat. Hozzá méltatlan kibúvóhoz folyamodott. Lassan hanyattdőlt székében, mintha bágyadtság venne rajta erőt, szemét eltakarta kezével és hangosan sóhajtott:
– Hagyjatok magamra! – kiáltotta gyötrődő hangon. – Hagyjatok magamra! Senkit sem akarok látni… Nem bírom tovább.
Nyomasztó hallgatás következett s aztán a Lady Sunderbund körül támadt mozgolódás zaja távolodni kezdett.