A püspök lelke

1. §.

Ezen az éjszakán a püspök hőmérséklete száz és fél fokra emelkedett. Az orvos nagyfokú lelki izgatottságot állapított meg nála, melyet még valami izgatószer hatása is fokozott. Eléggé modern és világos fejű orvos volt ahhoz, hogy bevallja, hogy nem tudja megállapítani, miféle izgatószer volt az, amelyet a püspök használt. Ő is és a többiek is mind túltették magukat a püspöknek azon a kijelentésén, hogy szakított az egyházzal, hogy nem ámíthatja tovább Istent püspöki működésével és hogy rögtön le kell köszönnie méltóságáról.

– Ne gondoljon ezekre a dolgokra, – mondotta az orvos. – Igyekezzék megszabadulni ezektől a gondolatoktól, amíg a hőmérséklete lejebb nem száll. Majd ha kipihente magát, elég ideje lesz, hogy gondolkodjék ezekről a dolgokról.

Lady Ella mindent megtett, hogy ura el ne hagyhassa a szobát és még abba is alig egyezett bele, hogy Whippham bejöhessen. Whippham kétségbeejtően hivataloskodó volt.

– Egyáltalán ne méltóztassék aggódni, – mondta a püspöknek. – Minden teljesen rendben lesz. Szerencsére a húsvéton már túlestünk. Buncombe úr Eastern Bledesiából mindenesetre eljön. Itt van Bliss kanonok úr is. A háború folytán amúgy is csak két papjelöltünk van. Játszva elintézünk mindent.

A püspök úgy vélte, hogy neki kellene beszélni a két papjelölttel, de a többiek megakadályozták. Az éjszaka túlnyomó részét azzal töltötte, hogy két képzeletbeli papjelöltnek nagy jelentőségű dolgokat beszélt.

Határozott vágyát fejezte ki Eleanor társasága iránt. Eleanor néhány barátnőjénél tett látogatás után ismét hazatért. A többiek elhatározták, hogy a püspököt Eleanor felügyelete alatt pihenni küldik valahová. Egy külföldi utazás gondolatát elvetették. A püspököt Franciaország nagyon is élénken emlékeztetné a háborúra. A püspök maga hirtelen Hunstantonra és enyhe levegőjére gondolt, ahová a régi cambridgei napokban járt felolvasni.

– Szennyes kis hely, – mondotta, – de olyan hatása van, mintha bor pezsegne az ember ereiben.

Lady Ella a Zeppelinek miatt aggódott. Eddig már háromszor jelentek meg Hunstanton fölött. A Wash öble kitűnő útjelző számukra.

– Érdekelni fogja őt, – mondta Eleanor, aki jobban ismerte az édesapját.

2. §.

Egy meleg, csendes és napos délutánon a püspök a Wash vizének szemlélésében volt elmerülve. Ott ült, ahol egy kis agyagos fal alig egy lábnyira emelkedett a part legmagasabb homoklerakódásai fölé s nézte a fövenyt, a tengert és az eget. Nagyon szépnek találta.

A legválogatottabb és legfinomabb színek közepette kis, fekete kamáslis alaknak tűnt föl. Tőle jobbra és balra az alacsony, szürkésen sós part húzódott, míg mögötte márgás földemelkedések voltak, melyeket a finom homoktól félig elborított szürkészöld szálas fű fedett. Fölötte az ég tökéletes kék félgömböt alkotott, melyen távoli cumulusok úszkáltak és foszlottak széjjel. Előtte vízszintesen bársonyos homokmező terült el, távolabb pedig az apály alacsonyabb színvonalán, a tenger látszott.

Eleanor egy megfeneklett halászbárka fekete bordáit ment megvizsgálni, mely egy sekély tócsa szélén feküdt. Rózsaszín lábú, ragyogó és szinte áttetsző alaknak látszott. Ismét szégyenkezés nélküli gyermek lett belőle. Harisnyáit a parti sás közé rejtette el és úgy futkározott fel-alá a szárazon maradt tengeri csillagoktól a kagylóhéjakhoz, a kagylóktól a tengeri pókokhoz. Közvetlen közelben a kavics sárgás és violaszínű volt, de nyugatra, Hunstaton felé, a homok barnás lilába játszott át s vízi növényekkel benőtt hordalék-kövek alacsony gátjaitól és áthatóan kék kis tavacskáktól volt megszaggatva. A tenger zefirkék szegélyt alkotott, mely nyugaton ezüstösre változott s az ezüstfehéren csillogó homoktól még vakítóbban fehér habszegély alatt vált el. Messze nyugat felé, feketén és a délutáni égtől tisztán elválva, egy parányi kocsit lehetett látni. Körülötte egész sor kagylószedő volt. Kissé közelebb, a ragyogóan nedves fövényen sirályok tömege tevékenykedett rejtelmes módon. Ez a két mozgolódó csoport s Eleanor lebegésszerű, áttetsző mozdulatai csak még áthatóbbá tették és fokozták a végtelen és jóleső csendességet.

A püspök sokáig, mozdulatlanul ülve szívta be magába e gyógyító hatású szépséget s lassan-lassan kezdtek a gondolatok agyában gyülekezni. Két levél jutott eszébe, melyeket magával hozott. Kissé vontatottan vette ki őket zsebéből s miután a borítékok felett hosszú ideig tépelődött, olvasni kezdte őket.

Először Likeman levelét olvasta.

Likeman nem tudott megbocsájtani neki.

«Kedves Scrope, – hangzott a levél, – az ön magyarázata semmit sem magyaráz meg. Az anyaegyházzal szemben követett hűtlenség szenzációs bejelentése, melyet ön a legkárhoztatandóbb és legsajnálatosabb körülmények között, a gondozására bízott ifjú és érzékeny lelkek jelenlétében követett el, amikor a konfirmációs szertartás tiszteletet követelő kötelességét kigúnyolta, igazolja azokat a súlyos aggodalmakat, melyeket az ön jellemének gyengeségével szemben tápláltam. Vérmérsékletében mindig éreztem a színészkedésre való hajlandóságot, a látszólagos elmélyedés és látszólagos egyszerűség utáni törtetést és a személyes feltűnés utáni sóvárgást. Ön sohasem elégedett meg vele, hogy másodkézből fogadja el Isten hitét. Személy szerint akart megismerkedni vele. Néhány önhöz intézett intelmet beszámítva, e kételyeimről soha senkinek sem tettem említést, mert azt hittem, hogy az évekkel beálló érettség és a tapasztalás, növekvő erőt kölcsönöz önnek az érzelmi túlzások veszélyei ellen és az ön kivételes személyi fontosságáról táplált túlzott hite ellen…»

A püspök idáig olvasta a levelet és elmélkedni kezdett.

Vajjon csakugyan igaza volt-e a levél írójának?

Semmi kétség, hogy nagyon sok gyengéje volt, de vajjon lehetett őt önhittséggel vádolni? Nem. Ez nem igazságos megítélése az ő esetének. Nyilvánvaló, hogy a keserűen csalódott öreg ember sebezni akart. Scrope azt kérdezte magától, vajjon lehet-e őt okolni azért a csalódásért. Ez a kérdés már nehezebbnek látszott.

Végül elintézte a kérdést. Összegyűrte a levelet és pár pillanatnyi habozás után elhajította… Nagyon szomorú maradt, nem annyira saját maga, mint inkább a Likemanra való visszaemlékezés miatt, melyet ez a levél váltott ki belőle. Likeman iránt mindig nagy vonzódást érzett s ez most váratlanul nyilt sebbé változott.

3. §.

A másik levél Lady Sunderbundtól érkezett s mint emberi dokumentum, sokkal figyelemreméltóbb volt az elsőnél. Lady Sunderbund olyan papíron írt, amely a perverz keresettséget nyilvánvalóan elárulta, de levele sokkal összefüggőbbnek mutatkozott, mint beszéde s hiányzott belőle az «r» betűnek a furcsa elhagyogatása, mely még legkomolyabb megjegyzéseinek is a furcsaságnak talán igaztalan árnyalatát kölcsönözte. Hajszálvékony tollal írt és fiús módon gömbölyűre formálta betűit. Egyes kifejezéseinek aláhúzással adott nyomatékot.

Scrope két kézre fogva, térdén pihentette a levelet és olyan kifejezéssel nézte, mely mozgásba hozta szemöldökeit, míg össze nem értek és ráncot vetett szája szögletére.

«Kedves püspököm,» – kezdődött a levél.

«Gondolkozom, gondolkozom és gondolkozom a csodás istentiszteleten és a csodás alkalmon, melyet mondanivalói számára kiválasztott, mikor egy sereg fiatal élet állott életének nagy és komoly ügye elé. A legszebben cselekedett. Kedves püspököm és mesterem, a kezdet mindenesetre nagyszerű volt. És most mindnyájan hitelezők módjára állunk önnel szemben, mert ön oly sokat nyujtott, hogy most még többel tartozik nekünk. Útnak indított bennünket s most velünk kell jönnie. Ön szétzúzta a régi egyház burkát és most szanaszét rohanunk, a nélkül, hogy tudnánk, merre tartsunk. Önnek egy oltalmazó új egyházat kell építeni számunkra, mely ment a tévedésektől és egyenesen Istenre tekint. Az emberi nemzedék királya! – mily csodás, csodás kifejezés. Mindent kifejez. Mondjon róla többet, minél többet. Fogadjon engemet elsőnek, – nem kiváltságosnak, csak az elsők közül valóknak tanítványai sorába. Azt mondják, hogy ön leköszön az egyházban viselt tisztéről. Valószínűleg igaz. Ön eldobja magától, – hogy is mondotta? – a kicsorbult régi serleget, melybe ön öntötte az élet vizét. Tegnap meglátogattam Lady Ellát. Sokat nem mondott. Úgy látom, hogy nagyon tartózkodó és méltóságteljes hölgy. Csak annyit közölt velem, hogy ön Londonban szándékozik megtelepedni, ahol remélem, felállítja az isteni király első oltárát. Ebben a munkájában én is segíteni akarok Önnek.

Kedves püspököm és mesterem! Borzasztóan szeretnék segíteni. Egész szívemmel és lelkemmel. Szeretném, ha dolgozhatnék önért. (Az «önért» három vagy négy erős tollvonással át volt húzva és ez volt helyébe írva: «a mi királyunkért»). Szeretném, ha az volna a kiváltságom, hogy segíthetek felépíteni az Isten uralma alatt Egyesült Világ Első Templomát. Borzalmas dolog, ilyesmit még mondani is, de ön tudja, hogy én nagyon gazdag vagyok. Ez a borzalmas háború, még sokkal gazdagabbá tett. Acél és hajózás és más egyebek… Vagyonkezelőim jól gazdálkodtak. Szégyenlem, hogy ilyen gazdag vagyok. Adni akarok és elő akarom segíteni az ön kezdeményezését. Szeretnék segíteni a világi részben. Meg akarom könnyíteni, hogy ön helyt tudjon állani és megfelelő környezetben és komor következmények nélkül tudja betölteni hivatását azon áldozatok miatt, melyeket hozott. Kérem, ne dobja félre ajánlatomat. Életemben sohasem vágytam úgy valami után, mint ahogy most ez után vágyódom. Ha nem tehetem meg, úgy érzem, hogy számomra nincsen megváltás! Részvényeim és kötvényeim tömegével és egész vagyonommal kívül maradok a tű fokán. Óh, bár templomot építhetnék Istennek és valahol a közelében élhetnék, mint a szegény asszony, aki a kápolnát söpri és aztán meghalhatnék, hogy a kápolna kövei alatt temessenek el! Ne nevessen rajtam. Amit mondok, azt szóról-szóra hiszem. Már évek óta gondolok erre, különösen amióta a Certosa di Paviát láttam. Hiszen ön ismeri szépségét és azt a két pihenő alabástrom-alakot! De eddig nem láttam e szolgálat útját. Most látom. Lázban égek, hogy megtegyem. Segítsen rajtam! Feleljen nekem! Engedje meg, hogy ön mögött álljak és lehetővé tegyem hivatását. Érzem, hogy itt van az én hivatásom…

Háromszor megírtam ezt a levelet és mindegyiket széttéptem. Kétségbeesetten szeretnék megmondani mindent, de olyan nehéz megmondani. Félek, hogy megvet érte. Tudom, hogy valami rikító szín vesz körül engem. Szenvedélyesen szeretem a ragyogást. Különc vagyok. De belül lélek van bennem, valóságos, élő, lüktető lélek. Ez a lélek pedig önhöz kiált: «Engedd, hogy segítsek! Engedd, hogy segítsek!» Mindenre kész vagyok. Mindent hajlandó vagyok eltűrni, csak megőrizhessem azt a fényes látomást, melyet ön a székesegyházban elém tárt. Éjjel-nappal előttem van a szent hely képe, melyet önnek emelni akarok és ahol önt prédikálni hallom! Kezem vágyik a munka után. Tegnapelőtt így szóltam magamhoz: «Méltatlan vagyok, világi nő vagyok, gazdag, divatos, cicomás nő vagyok. Sohasem lesz hajlandó úgy elfogadni, aminő vagyok». Letettem összes ékszereimet. Valamennyit. Szemügyre vettem ruháimat és elhatároztam, hogy nagyon egyszerű és sima szürke ruhát csináltatok magamnak. Nagyon egyszerűt, szürkét és simát. Ön talán azt hiszi, hogy nálam ez is különcködés vagy túlzott önhittség? Nem mondanám, ha nem akarnám, hogy ön is megértse, hogy mennyire elevenek bennem még a külső képtelenségek is és hogy mennyire hajlandó vagyok bármire is, csakhogy szolgálhassak. Ne törődjék az én hóbortos énemmel. Engedje meg, hogy elmondjam, milyennek látom én az új templomot.

Azt hiszem, hogy önnek valami jó fekvésű helyre van szüksége, London központja körül. Nem nagyon nyugatra, mert akkor munkája divatos színezetet ölthetne. Nem is nagyon keletre, mert akkor a tisztán emberbaráti munka köthetné le. Valahol a kettő között kellene lenni e templomnak. Bizonyára akadnak üres telkek a Kingsway körül, melyeket meg lehet szerezni. Ott kell felépíteni a tabernaculumot. Egy nagyon tiszta, nagyon egyszerű, nagyon szépen proporcionált épületet kellene emelni, melyben ön hivatását teljesíthetné. Ismerek egy fiatal embert, egy igazán arravaló fiatal embert, aki valami ilyesfélét tudna alkotni. Valamit, ami teljesen új, teljesen modern és mégis ünnepélyes és komoly. Lady Ella, úgy látszik, arra gondol, hogy ön valahol London északnyugati részében akar megtelepedni, – de erről csak nagyon keveset mondott nekem. Én azonban nem oda, nem a Westend-külvárosok közé képzeltem önt, hanem központba, aminő az ön lelke, valami papi lakás félébe, mely az épülethez tartozik. Valahogyan így képzelem álmaimban. Mindezt különben később is elintézhetjük. Képzeletem és vágyam előrerohan velem. Még nem jött el az időelőtti tervek ideje s nincs célja, hogy éjjel-nappal tervezgessek. Ez a levél egyszerű felajánlkozás. Fel akarom ajánlani, amim van. Itt vagyok minden földi javammal. Fogadja el, kérem. Nemcsak önt kérem. Kérem, fogadja el Istenünk, királyunk nevében. Jogom van arra, hogy igénybe vegyenek. Önnek pedig nincs joga, hogy visszautasítson. Önnek teljesíteni kell hivatását. Önnek kötelessége, hogy elfogadjon engem, mert Önnek minden lépcsőfokra rá kell lépnie, amely Isten szolgálatához vezető útjába esik… Várom tehát. Várom… tövisek között. Tudom, hogy önnek időre van szüksége, hogy gondolkozzék, de ne tartson sokáig. Gondolja meg, hogy várok.

Az ön szolgáló leánya, legalázatosabb segítője Istenben (az ön Istenében)

Agatha Sunderbund.»

Az utolsó oldal szélén még néhány odavetett sor volt olvasható:

«Ha döntött, – táviratot kérek. Ha nem mondhatja is: «Beleegyezem», legalább ezt a szót mondja: «Kedvező». Üresség vesz körül, míg nem hallom. Agatha S.»

A levél rendkívül nagy megfontolást követelt. Lady Sunderbund aláhúzgált sorai dacára is erősen érvelt. Eddigelé a püspök még sohasem eszmélt rá, hogy milyen könnyű a tanítvány szolgálata a mester szolgálatához képest. Az ajánlat sok tekintetben eltaszította és zavarba ejtette, de sok tekintetben vonzotta is. Az érv pedig, hogy ő miért köteles elfogadni a neki felajánlott közreműködést, hatott rá. Ez az érv kétségkívül jól volt megválasztva. És igen, azonfelül nagyon megfelelő módon kapcsolódott bele bizonyos más természetű, szintén zavart okozó nehézségekbe.

4. §.

A püspök észrevette, hogy a fövenyen Eleanor közeleg feléje. Megúnta a vízben pacskolást, felvette harisnyáját és cipőjét és megint a komoly és felelősségteljes fiatal hölgy lett belőle, aki Princhesterből való távozása óta atyját gondozta. A püspök zsebretette a levelet és mosolygó arcot öltött Eleanor közeledtére. A lánynak nyilt szemöldökét és hajának lobogását és fejének szép mozgását nézte. Öröm volt megállapítani, hogy a sok tanulás Cambridgeben legkevésbbé sem görnyesztette meg vállát.

– Nos, öreg atyuskám, – mondta, amint közelebb ért. – A jó színedet már visszanyerted.

– Mindent visszanyertem már. Ideje, hogy visszatérjünk Princhesterbe.

– Semmiesetre sem. Hová gondolsz? Ebben a szép időben? Maradunk még néhány napig.

Atyja lábához ült.

– Gondolj a te agyondolgozott kis leányodra. Milyen jó itt!

– Nem maradhatunk, – mondta a püspök olyan komolysággal, hogy a leány akaratlanul is feltekintett rá. – Vissza kell mennem.

Szeme leányának tiszta és szilárd tekintetével találkozott.

– És mi a te véleményed az egész esetről, Eleanor? – kérdezte hirtelen. – Te is őrültségnek tartod, amit a székesegyházban cselekedtem?

Eleanor összerezzent a kérdésre.

– Atyuskám, – felelte, – amit akkor délután mondottál, egész életedben a legnemesebb dolog volt. Én is szerettem volna hallani. Gyönyörűségem telt volna benne. Eddig még nem mondtam meg neked, de nagyon szerettem volna… Otthon megértették, hogy nem beszélek róla és hogy nem emlékeztetlek rá. Megigértem az orvosnak. De most, hogy kérdezed és már jól érzed magad, megmondhatom. Kitty Kingdom elmondta nekem, hogy mit érzett. Azt mondta, hogy mintha a fény és rend sugárzott volna be a reménytelenül sötét zűrzavarba. Pontosan azt fejezted ki, amit mi mindnyájan érzünk, – mi fiatalok, – és szavaid hatása alatt egyszerre világosság gyúlt bennük.

Elhallgatott. Lélekzete egészen elakadt vallomásának izgalmában.

A püspök is hallgatott egy darabig. A beszéd eszébe juttatta gyengeségét. Még mindig túlérzékenynek érezte magát s szinte zokogni tudott volna leányának fiatalos lelkesedésén, ha erőt nem vett volna magán.

– Nagyon jól esett, Nórácskám, – mondta leánya vállát megveregetve. – Nagyon jól esett.

A leány a barnás parti homokon és a kis tócsákon át elnézett a tengerre.

– Amit mondtál, az a mi érzéseink irányát mutatta: a vallás tökéletes egyszerűsítésének, a politika és szociális kötelességek egyszerűsítésének irányát. Csak Isten Isten, a király.

– De vajjon, helyénvaló volt-e, hogy épen a templomban mondtam el ezeket?

A leánynak nem voltak kétségei.

– Igen.

– Gondolj a következményekre… El kell hagynom az egyházat.

– Mint ahogy az ember küzdelem előtt leveti a kabátját.

– És téged ez nem rettent el?

A leány fejét rázta. Bizakodóan mosolygott az égre és a tengerre.

– Milyen jól esik, hogy velem vagy, – mondta a püspök. – Néha azt hiszem, hogy nincs önbizalmam.

– Csakhamar veled lesz az egész világ, – mondta Eleanor a szilárd meggyőződés hangján.

– Talán még várni kell egy ideig, Nórácskám. Addig pedig…

A leány ismét feléje fordult.

– Addig pedig nagyon sok mindenről kell gondolkoznunk. Azt szokták mondani, hogy a fiatalok sohasem gondoskodnak a szállító eszközökről, melyek a csatanyeréshez szükségesek. Tisztában vagyok vele, hogy el kell hagynom az egyházat. De a piacra még sem mehetek prédikálni… Látom, amint a családi bútorainkat kihordják a püspöki palotából és bútorszállító kocsikba rakják. Valahova mennünk kell…

– Azt hiszem, Londonba akarsz menni.

– Lehetséges, sőt majdnem bizonyos. Van valami tervem, vagy legalább is kínálkozik valami alkalom… De nem ez az, amire legtöbbet gondolok. Ilyesmi nem történhetik meg nagy érzelmi megrázkódtatás és tömérdek személyes összeköttetés megszakítása nélkül. Nem hiszem… nem képzelhetem, hogy anyád ugyanígy látná a dolgokat, mint mi.

– Ha megérti, ugyanígy fogja látni, – volt a fiatalos lelkesedés válasza.

– Szeretném, ha igazad volna. De vele szemben nem volt szerencsém a magyarázataimmal. Meg kell értened azt is, hogy mindez kockázat… s hogy talán szegénységet, sok mindenről, utazásról, szórakozásról, kellemes dolgok bírásáról való lemondást jelent mindnyájunk számára. Mindezek a dolgok – egyik kamáslis lábát felemelte, – megszűnnek. Lesznek emberek, akik kellemetlenkedni fognak nekünk…

– Mindez, atyuskám, – mondta Eleanor mosolyogva, – nem olyan rossz, mint a keresztrefeszítés, az oroszlánok, vagy az égő szurok. Az igazság veled van.

– Ami engemet illet, teljesen tisztában vagyok magammal. Mintha minden megvilágosodott volna előttem.

Szerette volna elmondani látomását, de a szégyenérzet visszatartotta.

– Hirtelen megértettem, hogy az egész világ zűrzavarba merült, mert az emberek ezer meg ezer közvetlen célt hajszolnak, holott nagyon könnyű belátni, hogy majdnem minden ember csak egyetlen célban találhatná meg a teljes megelégedését és boldogságát, abban a célban, mely egységes rendet teremt az egész világon s amely cél Isten országát teremti meg az egyes emberek szívében és az egész világon. Láttam, hogy az egész világ, néhány aljas és szörnyeteg lelket leszámítva, rettenetesen szenved ettől háborútól, mert a háború telve van őrültséggel, pusztulással, társadalmi igazságtalansággal és bizalmatlansággal s mindezzel csak azért, mert az emberek nem érzékelték fel Isten országát. Pedig ez olyan egyszerű. Isten lényege az egyszerűség. A háború vétke pedig legjobban a hozzám hasonló emberekre nehezedik, akiknek az a rendeltetésük, hogy Istent hirdessék az embereknek.

– Hát a királyok? – vetette közbe Eleanor. – A diplomaták és pénzemberek?

– Helyes, de ezek az emberek csak azért tudtak ilyen szerencsétlenséget zúdítani a világra, mert a papok és oktatók megengedték. Minden emberi ügy végeredményben a papokon és oktatókon fordul meg, akik különbségeket állapítanak meg, kötnek és feloldanak és bonyolulttá teszik az ügyeket. Ha a papok nem volnának gyengék és gyarlók, mindenki ismerné és értené Istent. Mindenki, aki elég szerény ahhoz, hogy ne keressen különleges tudást. Az emberek vitatkoznak, hogy Isten véges-e vagy végtelen, hogy megjelenési formája egyes vagy hármas-e. Pedig honnan tudhatnák ezt? Hiszen elég annyit tudnunk, hogy ő mindig felénk fordítja tekintetét. A borzalmas tételekre és megkülönböztetésekre semmi szükség, mert ezek nem lényegesek. Nem lényeges, hogy Krisztusnak nevezzük-e, vagy Istennek, Allahnak, vagy Mennynek, elég, ha azt tudjuk, hogy ő a segítőnk és hogy legjobb barátunk módjára közelít hozzánk. Lehet ugyan ezen túl is töprengeni rajta, de ez már nem vallás. Hiszen vitatkoznak arról, hogy Isten túlteheti-e magát a természet törvényein, de az ilyesmi babona. Vagy ura a természetnek és tudja, hogy az bölcsen és jól van elrendezve, vagy része a természetnek, akkor pedig benne él a természet törvényeiben. Az ilyen érvelések szőrszálhasogató metafizikusok számára valók s mindegy, hogy a föltett kérdésre mi a válasz, mert minden válasz ugyanazt jelenti számukra. Az is teljesen mindegy, hogy milyen úton jutunk el ahhoz a hithez, hogy Isten személyesen nem változtatja meg a dolgok menetét. Mert bizonyos, hogy ezt nem teszi. Amit neki köszönhetünk, az az, hogy bátorságot önt szívünkbe és megszabadít az önzéstől, mely a legkeservesebb pokol számunkra. Mindenki tudja, hogy mire kell és mire nem szabad törekednünk. A jó pedig, ha világosan látjuk, egy az igazsággal, Isten országának szolgálatával, amely egy az emberiséggel, az emberi szükségletek szolgálatával s az emberi hatalom és tudás növelésével. Mindez teljesen világos és mindenki könnyen megértheti, akit a papok és oktatók nem vezettek félre, akit el nem kábítottak, meg nem rémítettek és meg nem mérgeztek.

– És ezt akarod ezentúl hirdetni, atyuskám?

– Igen, ha lehet. Ha szabad leszek, mert tudod, hogy le kell köszönnöm, hogy szabad legyek. Ezt akarom hivatásomnak tekinteni.

– És Isten így lesz eljövendő.

– Isten így lesz eljövendő és az emberek megismerik őt végtelen egyszerűségében… Ha egyszerűnek ismerjük meg, Isten és Istennek országa lesz hatalmas ezen a világon.

Eleanor a síma és néma tengert nézte egy darabig. Azután az atyjához fordult.

– És hiszed-e, hogy Istennek ez az országa rövidesen eljövendő lesz… talán még a mi életünkben? Hiszed-e, hogy mindezek a nevetséges és bűnös kis királyok és császárok, mindezek a politikai pártok, politikai bonyodalmak és összeesküvések, a lármás nacionalizmus és mű-hazafiság, haszonhajhászás és aljasság, mindezek a dolgok, melyek borzalmassá és undorítóvá teszik bennünk a fiatalság és a tehetetlenség érzését, megsemmisülnek eljövetelére?

A püspök összegezte hitét.

– Bizonyos vagyok benne, hogy megsemmisülnek… de hogy egy emberöltő, száz emberöltő, vagy ezer emberöltő kell-e hozzá, Nórácskám…

Nem fejezte be mondatát. Elmosolyodott s a leány visszamosolygott reá, jelezve, hogy megértette.

A püspök folytatta vallomását, mert nem akarta, hogy tisztán szentimentálisan reménykedőnek lássék.

– Mikor a székesegyházban voltam, Nórácskám, közvetlenül a szertartás előtt, úgy tetszett nekem, hogy isten országa közelebb van, mint hisszük s hogy csak kevesek hitére és bátorságára van szükség, hogy még életünkben meglássuk hajnalhasadását, sőt – ki tudja? – talán még a napfölkeltét is. Annyira eltölt a hit és reménykedés, hogy félek együtt reménykedni veled. De akár közel van, akár távol…

– Dolgoznunk kell érte, – mondta Eleanor.

Eleanor szemét maga elé szögezve, egy darabig gondolkozott, azután felemelte tekintetét.

– Oly csodás érzés, ha ilyen dolgokról beszélhetünk, atyuskám. Régebben nem is gondoltam volna rá… Míg Newnhamba nem kerültem. Félreismertelek. Azt hittem… Különben mellékes, hogy mit hittem. Ostoba voltam. De most büszke vagyok rád. Boldog vagyok, hogy hazamehetek veled atyuskám, miután megtudtam, hogy a te vallásod az, mely után vágyódtam…