Miért?
Úgy képzelte, hogy erre csak egy válasz lehetséges. Az, hogy a cselekvés tűzpróbáján át nézve, nem hitt igazán Istenben! Nem hitt annyira Istenben, amennyire hitt családjában. Nem hitt sem az első, sem pedig a második látomás valóságában. Ezek csak álmok voltak, önmaguktól támadt megnyilatkozások és saját képzelő erejének túlhajtott játékai. Mindezek a jelenségek a valósághoz különböző fokú viszonylatban állottak. Alávetve a próbának, Istenben való hite engedett. Agyagból készült kardnak bizonyult az acélos valósággal szemben.
És mégis hitt Istenben. Épen annyira meg volt győződve Istenről, mint amilyen biztosan tudta, hogy a holdnak van másik oldala. Intellektuális meggyőződése tökéletes volt. Csupán Phoebe személyének élő, lélekző és néhanapján köhécselő valósága mellett vált néha az Isten olyan lényegszerűtlenné, mint a binomiális tantétel…
– Tényleg, mint a binomiális tantétel, – mérlegelte Scrope önmagában a hasonlatot…
Ekkor már Scrope a tó partján haladt és a nagy kőhidhoz közeledett, amely pontosan ott halad át a vízen, ahol a Hyde Park végződik és a Kensington Garden kezdődik. A vallásos hittel szemben felmerült kételyeinek során egy még különösebb kérdéshez jutott el. Ha van is Isten, – kérdezte, – van-e neki nagyobb szerepe az emberek mindennapi életében, mint a szintén bizonyítható binomiális elméletnek? Nem mindennél tisztább és világosabb-e az ő kötelessége Phoebe iránt? Az öreg Likeman érvei új és megnövekedett erővel jutottak eszébe. Vajjon mindent egybevetve, nem volt-e önzés tőle, mikor a körülötte lévők iránti világos kötelességével szemben a saját üdvösségét tolta az előtérbe? Fontos-e, ha ő hazudik, ha hamis hitet hirdet, ha hamisan esküszik és kárhozatra ítéli önmagát, ha ezzel menekvést és kényelmet biztosít általa övéinek?
De ez az a pont, ahol az egész gondolatmenet téves és hamis, – szólt önmagához. – Isten több a képzeletbeli alázatosságnál és több egy kigondolt formulánál. Isten hatalom és igény, – kell, hogy legyen hatalma és igénye, – amely felülmulja Phoebe, Miriam, Daphne, Clementina és valamannyiük igényeit…
De ez nincs meg nekik!…
Eddig a pontig jutott el, mikor Lady Sunderbundtól elvált és most ugyanide tért vissza. Az Istenről való képzetének laza és valószerűtlen volta késztette, hogy sürgősen felkeresse Brighton-Pomfreyt és igyekezzék tőle megszerezni azt az orvosságot, amely lelkét a hivésre késztette.
Lehetséges-e, hogy Isten családjával összehasonlítva olyan jelentéktelen legyen, hogy ő minden vasárnap jó lelkiismerettel prédikálhasson Lady Sunderbund templomában és viselhesse Lady Sunderbund öltözékeit?
Egy üres padot látott maga előtt. A kérdés oly rettenetes nagynak és oly nagy jelentőségűnek tűnt fel előtte, olyan határozott választást jelentett Isten és minden egyéb között, ami neki drága volt e földön, hogy úgy érezte, hogy menés közben nem tud dönteni. Leült tehát s egyik karját a padnak háta mögé lógatta és ujjaival dobolni kezdett a pad támláján…
Ha a döntés «igen» lesz, akkor kár volt, hogy nem maradt meg az egyház kebelében. Akkor nevetséges dolog volt elhagyni a székesegyházat csak azért, hogy Lady Sunderbundnak dekoratív pantechnikonjában merüljön el…
Scrope most először sajnálta határozottan hitehagyását.
Sajnálkozását még egy körülmény fokozta, amely talán kicsinyesnek tetszik az olvasó előtt. Három héttel ezelőtt meghalt Borrowdale, howcasteri püspök és Scrope lett volna soron, hogy kövesse a püspökök padjain. Mindig bizonyos vágyódással tekintett a lordok háza felé, abban a hiszemben, hogy az új lehetőségeket s alkalmat nyujt neki a nyilvános nyilatkozásra s arra, hogy a társadalmi kérdésekről behatóbban beszéljen, mint ahogy az püspöktársainál szokásban volt. Most íme, ez a lehetőség is elveszett…
9. §.
Most már minden megbánás hiábavaló volt. A kérdés mind tisztábban állt előtte: Vagy el kell viselni a mártiromságot, melyet ő idézett magára és családjára, vagy pedig vissza kell térni a képzelődő fanatizmus kitöréséhez és azt össze kell egyeztetni azzal az ajánlattal, amelyet Lady Sunderbund tett neki, hogy legalább feleségének és leányainak kényelmét és társadalmi elhelyezkedését biztosíthassa. Tisztán látta azonban, hogy tömérdek időt kell ráfordítania, nagyon sok ügyességet és mágneses erőt kell kifejtenie Lady Sunderbund kezelésénél…
Azon vette észre magát, hogy egy ilyen természetű, nagyon őszinte és megnyilatkozásszerű beszéden töri a fejét, amelyet Lady Sunderbundhoz akar intézni. Olyan beszéden, amelynek le kell bilincselnie az asszony gondolatait… Az asszony gonosz módon vonzotta. Ezen a délután legalább…
Egyuttal azonban visszataszító is volt.
Az erkölcsi elégedetlenség jótevő kitörése zaklatta fel lelkét. Keményen rávágott a pad támlájára, mintha magát akarta volna megütni.
Nem. Nem teheti meg…
A naplementének szaggatott violaszinű és rózsaszín foltjai áradtak szét a Kensington Garden félig kopár fái fölött. Scrope azt kívánta, vajha az ég a felhőket és hegyeket kevesebb fenséggel ajándékozná meg, de annál többel az emberek szívét. A sötétedő fák és a viharosan lángoló ég hátteréből egy leány közeledett feléje. Jóformán csak a körvonalait lehetett megkülönböztetni, de mozdulataiban valami megragadta Scrope figyelmét, emlékezetét pedig visszakalauzolta a hunstantoni fövenyre. Mikor a leány közelebb jött, Eleanort ismerte meg.
Meglepő volt, hogy itt találkozzék vele. Scrope úgy tudta, hogy leánya Newnhamban van.
Akárhogyan történt is, örült, hogy látja. Eleanor lényében volt valami, a mi választ igért tépelődéseire. A leányban ösztönszerű bölcseség lakozott. Ha valaki, úgy ő bizonyára meg tudja érteni atyja lelkiállapotát s Scrope legott kész volt, hogy helyzetének főbb mozzanatait teljesen feltárja előtte. Azt remélte, hogy a leány tiszta és fiatal idealizmusa meg tudja neki adni azt a támaszt és azt a világító sugarat, amelyre szüksége van. Talán meg tudja érteni a kérdés mindkét részét, azt, amely Phoebére és azt, amely Istenre tartozik.
Mikor Scrope megpillantotta a leányt, az sietni látszott, de aztán mozdulatai fokozatosan lassabbra változtak. Néhányszor visszanézett, majd ismét előre, mintha várna valakit, de nem volna benne biztos, hogy az illető nyugatról jön-e, vagy kelet felől. Atyját mindaddig nem vette észre, míg csak közvetlen közelébe nem ért.
Mikor meglátta, úgy meglepődött, hogy egy pillanatig megkövülten állt. Idegenszerű mozdulatot tett, de aztán meggondolta magát s atyjához lépve, megállt előtte.
– Atyuskám! – mondotta.
– Nem tudtam, hogy Londonban vagy, Nórácskám, – mondta Scrope.
– Váratlanul jöttem.
– Voltál odahaza?
– Nem. Nem akartam hazamenni… legalább egyelőre nem.
Ismét körültekintett, jobbra és balra s azután tekintete megint az atyjáéval találkozott.
– Nem ülnél le, Nórácskám?
– Nem tudom, hogy lehet-e.
Újból szétnézett s úgy látszott, hogy rászánta magát.
– Egy pillanatra leülhetek.
Helyet foglalt. Egy darabig nem szólt egyikük sem.
– Mi járatban vagy erre, Nórácskám?
A leány, mintha gondolatait rendezte volna. Azután folyékonyan beszélni kezdett.
– Tudom, hogy helytelennek látszik, amit cselekedtem. Eljöttem, hogy egy ismerős fiúval találkozzam, aki holnap megy Franciaországba.
– Igen.
– Mi is ismerjük őt?
– Még nem.
Egy időre Scrope mindenestől megfeledkezett az egy igaz Isten templomáról.
– Ki az a fiú? – kérdezte.
Eleanor szemmellátható erőlködéssel igyekezett megtalálni a természetes hangot.
– Egy fiú, akivel a mult esztendőben a korcsolyapályán találkoztam először. A kollégiumban az én szobám mellett volt a nővéréé.
Scrope leányára nézett és tekintetük találkozott.
– És?
– Minden oly gyorsan történt, atyuskám, – felelt Eleanor mindarra, amit az «és?» szóból ki lehetett érezni. Szóltam volna nektek, ha az esetnek fontosságot tulajdonítottam volna, de csak puszta barátságról volt szó. Semmiképen sem éreztem, hogy az eset komoly lehet. Jó barátok voltunk és mindenféléről beszélgettünk. És most egyszerre, – Eleanor hangja sebesre változott, – neki el kell menni Franciaországba.
Egy pillanatig az olyan háziasszony kifejezésével nézett apjára, mint aki az időről beszél. Azután egyszerre könnyek kezdtek végigperegni az arcán.
Tekintetét a tó felé fordította és kezét ökölbe szorította. A leány zokogott.
– Nem tudtam, hogy szeretett. Nem tudtam, hogy én is szerettem.
Scrope egy darabig várt.
– Szóval, szeretitek egymást, Nórácskám? – kérdezte.
Eleanor már nem is igyekezett visszafojtani sírását.
– Igen, szeretjük egymást. És ő holnap reggel elmegy.
Pár percig egyikük sem beszélt. Scrope teljesen megbékélt az esettel. Nem tudta helyteleníteni leányának eljárását, de a szülői minőség hagyománya és a feltételekhez kötött elhatározás szokása, fontolgatásra késztette.
– Szeretném látni azt a fiút, – mondotta s azután hozzátette: – Ha ugyan nem zavarlak benneteket.
– Drága atyuskám… drága atyuskám! – mondta Eleanor és megfogta a kezét. – Mindjárt idejön…
– Beszélj róla, – mondta Scrope. – Ő is egyetemi hallgató?
– Igen, – mondta Eleanor és pillanatnyi szünetet tartott, hogy sorrendbe szedje mondanivalóit. – Az idén nyert egyetemi rangfokozatot. Cambridgeben tanult. A természettudományokat hallgatta, főleg az állattant. Jó eredménnyel vizsgázott a filozófiából is. De hát a mi cambridgei filozófiánk nagyon ostoba… Mc. Taggart csak szappanbuborékokat ereget… Az apja orvos, Sir Hedley Riverton.
Miközben beszélt, szemét végigjártatta az úton.
– Jön már! – mondta egyszerre.
Habozni látszott.
– Nem haragudnál apa, ha én beszélnék vele először?
– Menj csak elébe. Menj elébe. Mondd meg neki, hogy én vagyok itt.
Eleanor felállt és viszonozta a feléjük közeledő khaki egyenruhás alak vidám üdvözlését. A fiatalok meggyorsították lépteiket, mikor egymáshoz közeledtek. Hirtelen üdvözölték egymást, szorosan egymás mellett állottak és mohón kezdtek beszélni. Scrope a mozdulataikból meg tudta ítélni, hogy miről beszélhetnek. Látta, hogy a fiatalember kiegyenesedik és Eleanor válla felett feléje néz. Ő maga a bölcselkedő szemlélődés pózát öltve magára, nézte és alkalmat nyujtott a fiatalembernek, hogy arcát szemügyre vehesse… Mindaddig, míg a fiatalok közvetlen közelébe nem értek, föl sem tekintett, de ekkor egy kellemes, kissé szeplős, kissé nekihevült arcot pillantott meg, melyből nagyon becsületes kék szem sugárzott feléje.
– Remélem, megbocsájt nekem, uram, hogy ebben a formában kértem meg Eleanort, hogy jöjjön el és találkozzék velem. Pillanatnyi elhatározás hatása alatt táviratoztam neki és ő szíves volt eleget tenni kérésemnek.
– Üljenek le, – mondta Scrope. – Önt Rivertonnak hívják?
– Igen, uram, – mondta a fiatalember. – Az alantas katonák szokásához képest nagyon gyakran használta az «uram» megszólítást. Az elhelyezkedésnél Scrope került középre s a fiatal tiszt balján foglalt helyet, míg a jobb oldalon Eleanor ült figyelő helyzetben.
– Be kell vallanom, uram, hogy alig ismertük egymást. Egy egyetemi szövetségben voltunk együtt és mindenféle dolgokról vitatkoztunk, de bizalmasabb formában, ami azt illeti…
Egy pillanatig elhallgatott, mintha kifogyott volna a lélekzete. Mondókájának folytatását Scrope komoly, de rokonszenves fejbólintással segítette elő.
– Kissé nehéz az ilyen dolgokat megmagyarázni, – mentegetődzött a fiatalember. – Azt hiszem, hogy mostanáig igazán nem értettük egymást… Jó barátok voltunk és szívesen társalogtunk egymással. Egyéb még akkor sem volt közöttünk, mikor bevonultam. Csak mikor megtudtam, hogy a harctérre kell mennem… kissé korábban megyek, mint számítottam… akkor jutott eszembe, hogy talán sohasem látom újra Cambridget… és akkor valamit kiolvasni véltem az ő leveléből. Nagyon sokat töprengtem, uram. Mindent átgondoltam és úgy éreztem, hogy semmit sem szabad tennem és nem is tettem semmit, egészen ma reggelig. Ma reggel azonban rászántam magamat, hogy táviratozom. Tudom, hogy merészség volt tőlem és túltettem magamat a formákon, uram. Tudom. Helytelenül lehetne értelmezni, ha ő nem volna más… Úgy értem, uram, ha ő közönséges és mindennapi leány volna. Úgy éreztem, hogy látnom kell őt. Nem tudom, hogy meg tudja-e érteni, uram, hogy mennyire akartam őt látni és mennyire szerettem volna hallani…
Scropera és Eleanorra tekintett. Úgy tett, mintha mindkettőjük előtt igazolni akarta volna magát.
Scrope lopva a leányára pillantott, aki ültében előrehajolt és gyengéd tekintettel nézte a fiatalembert. A leány egészen meghódította, de a viselkedésében még maradt valami bírói vonás.
– Egyszóval mindez nagyon hirtelen történt? – kérdezte Scrope.
– Úgy van. Máskülönben önnek is tudni kellett volna róla, uram, – mondta a fiatal Riverton. – Csak a sietség idézte elő a titkolódzásnak ezt a látszatát. Ami eddig közöttünk történt, csak két távirat volt. Az enyém és az övé. Most kérem, engedje meg, hogy nagyon rövid ideig együtt lehessünk. Nem követünk el semmi titkolni valót. Puszta ismerősök módjára viselkedünk… Engedje meg. Hisz holnap este a harctérre megyünk.
– Hm, – mondta Scrope és Eleanorra tekintett. – Ezekben a bizonytalan időkben…
– Miért ne vállalhatnék én is valami kockázatot? – kérdezte Eleanor hevesen.
– Tudom, hogy ez is egyik oldala a dolognak, – mondta a fiatalember. – Nem kellett volna táviratoznom…
– Hát nekem nem volna szabad kockázatot vállalni? – kiáltott fel Eleanor. – Nem vagyok játékbaba. Nem akarok addig várni, míg az egész világ biztos nem lesz számomra.
Scrope a fiatalember kipirult arcára tekintett.
– Ő vesz majd gondjaiba téged? – kérdezte.
– Ha nem táviratozott volna nekem… – mondta Eleanor, a fenyegetés felcsillanásával a hangjában.
– Talán nem lett volna szabad erre gondolnom, – ismételte a fiatalember. – De teljesen elszakítva tőle, nem bírtam volna magammal. Ha semmit sem mondtam volna neki, valami ürességet éreztem volna.
– Saját boldogságtokat önmagatoknak kell megtalálnotok, – mondta Scrope.
– Más nem is találhatja meg, – felelte Eleanor. – Azt hiszem, hogy én már felnőtt vagyok.
– És ha fájdalom lesz az osztályrészed?
– Az élet mindig fájdalommal jár, – mondta Eleanor. – Ő… ő…
A fiatalemberre pillantott. Mintha azt akarta volna jelezni, hogy jobb, ha valakit tiszta késsel sebeznek meg, mintha megfojtják, megmérgezik, vagy lassan elemésztik…
Scrope ismét a fiatalemberre nézett. Tetszett neki szájának és állának szabása és szemöldökének ívelése s általában is megnyerte tetszését. Lassan mondta ki ítéletét:
– Azt hiszem, hogy ez szebb és nemesebb, mint egy nyugodt biztonságban élő és gazdag, öregedő ember gyengéd gondoskodása. Ma arra a meggyőződésre jutottam, Eleanor, hogy egy apa, aki gyermekei és a sors közé áll, rossz szolgálatot tesz nekik. Tudod, hogy én nagyon szeretlek… Nem akarok közétek állani. Találjátok meg ti magatok a saját boldogságtokat.
Felállt.
– Én arra megyek, – mondotta, – ti azt hiszem, nem erre.
– Biztosíthatom önt, uram… – kezdte a fiatalember.
Scrope felemelte a kezét.
– Alapozzátok meg magatok az életeteket, – mondotta.
Eleanorhoz fordult:
– Beszéljetek meg mindent, teljesen szabadon.
Eleanor meghatottan ragadta meg atyja kezét, aztán a fiatalemberhez fordult, aki kezét sapkájához emelve, tisztelgett.
– Hazajöttök vacsorára? – kérdezte Scrope, inkább megszokásból s nem is gondolt a meghívás bonyodalmaira.
Eleanor éppen olyan gondatlanul egyezett bele a meghívásba. Az a tudat, hogy Rivertonnal való találkozása utólag megnyerte a törvényesítést és az atyai áldást, minden további megfontolást kizárt. A fiatalok szorosan egymás mellett állottak.
Scrope egy pillanatra szintén felállt, azután megint visszaült helyére.
Egy ideig csak Eleanorra tudott gondolni. A fiatalok után nézett, amint nyugati irányban elindultak. Amint haladtak, válluk és könyökük szeretetteljesen símult egymáshoz.
10. §.
Scrope azon igyekezett, hogy gondolatainak megszakadt fonalát felvegye. Emlékezett rá, hogy mikor Eleanor megjelent, valami rettentően fontos és sürgős problémán töprengett. Azután az ötlött az eszébe, hogy Eleanor megjelenése inkább megoldás volt, semmint félbeszakítás, hiszen azóta Eleanor már elindult saját külön életének útján. Megkezdte saját életét. Ahelyett, hogy megoldotta volna atyja életének problémáját, a magáét oldotta meg. Isten áldása legyen e komoly és drága gyermekeken, akik közelebb vannak a dolgok lényegéhez, mint az apák. A kelet felé kanyargó ösvény a Victoria-állomáshoz és nem lehetetlen, hogy onnan tovább a halálba vezet. Hiszen a fiatalember gyalogos volt és egyenesen a lövészárkokba indult.
Szerelem, halál, Isten. A háború az egész világot az elemi és hősi dolgokhoz vezette vissza. A vígság és kényelem évei egész Európában véget értek, az öldöklő vasnak és sóvárgásnak kora váltotta fel őket. Ő pedig gondolkozott… vajjon, miről is gondolkozott?
Mialatt így töprengett, agyában ismét körvonalakat kezdtek ölteni az előbbi zavaros kérdések, de e percben még nem értette meg teljesen azt a hatalmas új világosságot, amelyet az ő kérdéseire a fiatal szerelmesek ragyogása vetett, akiknek szerelme búcsúzással kezdődött. Az első pillanatra még nem értette meg, hogy ez egy átható valóság révén mennyire a valóságba tolódtak az összes többi kérdések. Megint visszatért ahhoz a kérdéshez, amelyet Eleanor megjelenése előtt vetett föl magának. Vajjon hisz-e Istenben? Folytassa-e a Sunderbund-féle kalandot, amelyben már elvesztette a hitét s tovább színészkedjék-e a biztonság és kényelem kedvéért, bízva Isten türelmében? Vagy visszatérjen-e családjához és föltárja előttük a küzdelem és szegénység éveit, amelyeket lemondásával zúdított rájuk?
Lady Sunderbund temploma most nagyon távolinak és ködszerűnek tűnt fel előtte, míg a szegénység nem látszott olyan feketének, mint az ifjúi halál feketesége.
Vajjon, hisz-e Istenben? Ismét ez az alapvető kérdés meredt eléje.
Mozdulatlanul ült a nyugodt alkonyatban és szemét a víz acélos tükrére szögezte. A nagy kérdés, mintha várakozóan töltötte volna be az egész tájképet s úgy tetszett, hogy a víz, az ég és a mozdulatlan fák is erre a feleletre vártak volna…
És ekkor észrevehetetlen fokozatokban az a meggyőződés ébredt föl Scropeban, hogy érzi az élő Isten jelenlétét. Ezúttal sem angyalok, sem csillagok látomása nem jelent meg előtte. Ijjhúrok sem pattantak, szíve nem dobogott a szokottnál hevesebben, a színtér nem változott meg és a függöny nem húzódott el varázslatos és melodramatikus módon a rejtélyek elől. A víz és a híd, a rügyező fekete fák s egy távoli csónak, amely az ezüstös nyugalmat fekete gyűrűzéssel törte meg, változatlanul mind előtte voltak. De jelen volt Isten is. Mindenütt körülötte volt. Ez a meggyőződés lebegett fölötte és körülötte. Oltalmazó kupola volt a feje fölött. Erő az idegeiben. Béke a szívében. Túláradó szépség volt és legteljesebb meggyőződés… Ez volt Isten eljövetele, igazi eljövetele. Scrope első ízben érezte tökéletes bizonyossággal, hogy életének hátralévő részében Isten többé nem hagyja el őt. Minden, ami bonyolultnak tűnt fel, egyszerre megtisztulni látszott. A zavaró kérdések úgy hevertek e tökéletes felismerés lábánál, mint ahogy a por és az elszáradt levelek tömege hever a naptól megvilágított, hótól fehér hegylánc előterében.
Szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy valaha egyáltalán kétkedett.
11. §.
Ez az állapot a határtalan szellemi tisztánlátás állapota volt. A jelenségek egész tömege, amelyek eddig kuszáltak, ellentmondók és összefüggéstelenek voltak lelkében, most nyilvánvalóvá, világossá, teljessé és biztossá váltak. Mindent tisztán kezdett látni, mint ahogy az ember a déli nap fényében a mozdulatlan, csendes víz fenekén teljesen tisztán látja a tárgyakat. Istenben való kételyei, az Istenről való megfeledkezés és nemtörődés időszakai, a mindennapi élet ösztöneinek, szokásainak és vonzalmainak Isten szolgálatával való összeütközése, elvesztették a zavaró összeférhetetlenség jellegét és szükségszerű, érthető jelenségei lettek az életnek.
Többé nem volt rejtély, hogy az aprólékos és közvetlen ügyek nagyobb jelentőségűeknek tetszenek, mint a nagy és végső ügyek. Az ember olyan teremtmény, aki az állati létből tör magának utat az istenség és az egyéni vakságból a közös cél megismerése felé. Egyéni életünk kötelékeibe mélyen belemerülve tekintünk fel Istenre és csak az emelkedettség pillanataiban tudjuk felérzékelni, hogy csak Isten által tudjuk felszabadítani, irányítani és megváltoztatni egyéni életünknek az egész világra kiterjedő rendszerét. Csak a megvilágosodottság időszakaiban tudjuk megismerni az ember kezeügyében levő alkotó erőket. A személyes vonzalom, a közvetlen kötelezettség, a becsvágy, az önzés lényeges és olyannyira bensőséges jelenségei egyéni életünknek, mint az ősi szenvedélyek és szükségletek. Isten, az igaz Isten csak későbbi felismerés, újabb és kevésbbé természetes dolog bennünk. Még mindig távoleső, bizonytalan és babonával kevert tudat. Még mindig olyan megérzés, amely a félelem barbár hagyományaival, szertartásos kuruzslásokkal, véráldozatokkal és a gondolatok legesztelenebb barbárságaival van átszőve. Még csak a legkezdetén vagyunk annak a felismerésnek, hogy Isten jelen van. Saját lelkünket illetőleg nincs állandóan jelen, mert csak néha-néha látjuk s azután ismét vakok vagyunk vele szemben. Isten a legvégső jelensége az emberi élet betetőződésének. A legtöbb ember számára élete egész folyamán megfoghatatlan, a legtöbben oly kevéssé ismerik Istent, mint ahogy a vadak nem ismerik az elektromos hullámokat, amelyek pedig időtlen-idők óta rezegnek át a naptól mihozzánk.
Mindez most oly tisztán és olyan szükségszerűen jelent meg Scrope előtt, hogy szinte csodálkoznia kellett rajta, hogy e nyilvánvaló jelenségekben valaha ellentmondást volt képes feltételezni.
Az eddig sohasem tapasztalt megvilágosodottság állapotában Scrope tiszta és egyszerű szükségszerűség gyanánt látta, hogy Isten állandóan élő jelenléte nem lehetséges a mi életünkben. Ez észszerűtlen kívánság volna. Ellentétes az élet természetével. Istent épp úgy nem lehet a nap mind a huszonnégy óráján keresztül tevőlegesen hinni és érezni, mint ahogy nem lehet napról-napra állandóan ébren tölteni a nappalokat és éjszakákat. Ha lehetséges volna Istent ilyen szüntelenül átérteni, az élet vallásos rajongásban olvadna fel. Még nem volt emberi lény, aki az érzéki élet függönyét állandóan félre tudta volna vonni és Isten világosságát állandóan meg tudta volna őrizni. Úgy kell előre haladnunk, hogy közben biztonságunk pillanataira emlékezzünk vissza. Még Jézus is, aki pedig mindazok vezére volt, akik Isten országának eljövetelét hirdették, így kiáltott föl a kereszten: «Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?» A földi életet és magát az életet az ilyen közvetlen meggyőződésektől függöny választja el. Ez az élet szerkezete. Hitünk rendes állapota, még ha mentek vagyunk is a kételkedéstől, szükségképen nagyon távol áll a látás és hallás ösztönszerű biztosságától. Meggyőződés, de távolról sem érzéki megismerés…
– Tudásunk nem közvetlen, – szólt Scrope önmagához, miközben olyan kézmozdulatot tett, mintha gondolatainak sorát befejezte volna. – Nem látunk. Nem láthatunk. A pillanatnyi megnyilatkozásokra kell visszaemlékeznünk, érveinkre kell áttérnünk.
Minthogy pedig Isten egy függöny pillanatnyi félrelebbenésének formájában nyilatkozik meg, nyilvánvaló az is, hogy miért jelenik meg néha az egyik, néha a másik embernek, de sohasem állandóan ugyanannak. Ezért függ Isten fölfogása a meglátók képességétől és személyiségétől. Ezért van az, hogy az intellektuális ember előtt Isten szükségképen formula, a cselekvő ember előtt akarat és parancs, az érzelmes ember előtt szeretet. Ezért nem lehet hitvallás, amely minden ember számára egyformán határozza meg őt. Ezért nem lehet rituálé, vagy különleges istentiszteleti forma, amely egy külön papi rendet igazol.
– Isten, Isten, – suttogta Scrope önmagában s ez a szó úgy hangzott most, mint a teljesen kielégítő hit felfedezése. Isten önmagának meghatározása s más meghatározása nem lehet. Azelőtt Scrope végtelen érvek sorával gyötörte magát, azt kérdezte, hogy személy-e Isten, hogy vannak-e személyi vonatkozásai, hogy szeret-e és hogy véges-e? Most tudta, hogy mindennek alig volt több észszerűsége, mintha azt kérdezte volna, hogy Isten béka-e, fa-e, vagy szikla? Istent az ifjúság és fiatalság alakjának képzelte el s vezéri mivoltának fényében naphoz hasonlóan látta ragyogni. Az izgatószertől felajzott lelkének látomása csak szimbolizálta azt, amit másként nem lehetett kifejezni. Most már ezt teljesen tisztán látta. Nem látta a láthatatlant, csak jelét és látható hasonlóságát. Tudta, hogy minden ilyen jelenés igaz és egyúttal minden ilyen jelenés hamis. Isten épen annyira és épen oly kevéssé volt a távoli csónak hullámgyűrűinek feketén és ragyogón váltakozó köreiben s a sötéten vöröslő, alkonyodó égtől elváló fák leveleinek és gallyainak sötét szépségében. A mélységek rejtélyei túlesnek a mindennapi élet körén. Túlesnek a mindennapi élet szükségletein. Íme, ő maga sem egyéb kicsiny földi parazitánál, aki tétlenül ül az alkonyatban és a kisebb bolygók egyikén és most végtelenül kis jelentőségű hivatásának megértését keresi. Isten, a földi élet körzetében, annak mértékeihez alkalmazkodva nyilatkozott meg. Az ember élete a földön küzdés volt a lelki egységért és a maga fajtájából valóknak egységéért. Isten egyetlen megnyilatkozása, amely az emberek szempontjából lényeges volt, országának mindent egyesítő uralma a lelkeken belül és a lelkeken kívül. Mióta az ember emberré lett, így látta Istent. A hegygerincen csak akkor lehet túltekinteni, ha az ember feljut reá. Ilyen Isten is, mindig ilyen volt. Minthogy küzdünk, ő vezeti küzdelmeinket. Minthogy végesek és halandók vagyunk, ő tűzött ki célt elénk. Az ő személyisége volt felelet a mi személyiségünkre; de Isten, kivéve, amennyiben bennünk is lakozott, átragyogva a szépségen, átragyogva a kutatáson, időnél és térnél hatalmasabban, jó és gonosz, fájdalom és gyönyör fölött, megközelíthetlen, megmagyarázhatlan és csodás maradt.
12. §.
Scrope lelke Isten jelenlétének megérzésével úgy el volt telve, mint soha azelőtt. Szinte lebegett ebben a felismerésben. Nem annyira gondolkozott, mint inkább erősen társalgott a beszélő isteni személlyel, aki mindent betöltött, belátott agyába és megvilágosította annak minden zugát. Feltárta gondolatait, hogy ez a jelenlevő valaki megbírálja őket. Felsorakoztatta véleményeit és magyarázatait, hogy ez a világosság megítélje őket.
Lelkében két előző látomásának lényegéhez tért vissza. Bizonyos kölcsönösség nyilatkozott meg bennük, megmagyarázták egymást és az előtte levő rejtélyt. Az első Istennek személyes és emberi voltát tárta elé és Isten mint a seregek közös ura jelent meg előtte, aki szolgálatára szólítja az embereket. A másik a szolgálat színpadát mutatta be az emberi nem sorsának színjátékában. Látta az emberi lelkek nagy sokaságát, amint számtalan helyen az isteni vezetés alatt álló faji egység tudatára ébrednek. Látta az emberi nemzedéket Isten országának hajnalhasadásánál.
– De ez nem oldja meg a rejtélyeket, – suttogta, miközben megmarkolta a padot és sötéten nézett a tó vizére. – A rejtély rejtély marad… De mi akkor a vallás lényege? És most, most hol van az én helyem? Mit kell cselekednem? Erre a kérdésre kerestem állandóan a választ. Erre kell megfelelni ennek a pillanatnak. Mit kell cselekednem?…
Isten az egész emberiség életébe mint a seregek ura és királya lesz eljövendő. Az emberiség kormányainak, szövetségeinek, tartozásainak, igényeinek és birtokainak háttérbe kell szorulniok a világköztársaság előtt, amely Isten uralma alatt fog állani. Öt nehéz esztendőn át állott szemtől-szemben a vallással és most látta csak meg, hogy a vallás csak ezt jelentheti. Ha mást jelent, akkor nem egyéb fetisizmusnál, orphikus misztériumoknál, Demeter-szertartásoknál, a szellemi sötétség emlékénél és az emberi fejlődés mesterkélt, félelemtől gyötört, majomemberszerű szakasza öncsonkításának és babonás szertartásainak leülepedésénél. De a vallás ezt jelenti. Ezt és mindenkit, aki így érti, ez a megértés Isten országának szolgálatára szólítja. Élni és Isten országát szolgálni a földön, segíteni létrejöttét, hirdetni gondolatát, megteremteni rendszerét, növekvő megvalósulásába mindent beleilleszteni, amit ember valaha cselekedett, vagy alkotott – igen, csakis ez lehet az az élet, melyet élni szabad annak, aki egyszer Istent megismerte.
Scrope kezét térdére szorítva ült a helyén, mintha bele akart volna kapaszkodni ebbe a gondolatba.
– És most, mi az én hivatásom? – suttogta összeráncolt szemöldökkel. – Most mi az én hivatásom?
Mióta konfirmációs beszédeit megtartotta, tisztán állott előtte, hogy a feladata, vagy legalább is a feladatának jelentékeny része abban áll, hogy az emberi élet és emberi társadalom célja és iránya gyanánt Istenben való hitét és szolgálatának felfogását hirdesse. De mostanáig reménytelenül erőlködött, hogy a módszert és Isten hirdetésének eszközeit megtalálja. Úgy érezte, hogy ezt még ki kell gondolnia. Nem lehet végigrohanni a világon és kiáltozni: «Közeleg Istennek országa!» Az emberek lelke még annyira tele van tömve régi teológiai képzetekkel, hogy a legtöbben e kifejezésen az angyalok eljövetelét, tüzes szekerek és ítéletek mondásának vizióját képzelnék, sokan pedig az igehirdető józan eszét vonnák kétségbe és megvetően fordulnának el tőle. Istent nem szabad úgy hirdetni, hogy megzavarja, hanem úgy, hogy meggyőzze az emberi lelkeket. Ez és lelkészi hivatásának megszokása vonzotta őt a szószék felé. Ott nyílt volna alkalma elmélkedésre és magyarázatra. Lady Sunderbund dekoratív egyénisége azonban nagy és csillogó lehetetlenséggé változtatta ezt a szándékot.
Az az érzés, hogy Isten szeme láttára nyíltan tud gondolkozni, lehetővé tette, hogy illuzió és szégyenkezés nélkül vegye szemügyre a Sunderbund-kalandot. Egyidejűleg becsületesnek és őszinteség nélkülinek és két cél között megoszlottnak látta magát. Már nem kételkedett az ösvényben, melyet követnie kell. Egy nála erősebb ember, akinek állandóan világos céljai vannak, Lady Sunderbundot talán kínálkozó alkalom gyanánt tudná kihasználni, talán arra tudná késztetni, hogy felállítsa a szószéket, melyre neki szüksége van. De neki, óh, nagyon jól tudta magáról, hogy neki sem a szükséges ereje, sem pedig tisztánlátása nincs meg ehhez. Az asszony belefullasztaná őt a díszítésekbe és a festőiség iránti makacs állhatatosságával fölébe kerülne. Lehet, hogy nevetséges, ha megfut előle, de szükséges. És most az is nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az ő számára nem lehet szó sem szószékről, sem bárminő állandó küldetésről. Az intellektuális hangulatváltozásoknak volt az embere, akiben, amint felismerte, csak néha van meg az igazság sugallata. Ilyen bizonytalan lökések és megvillanások között kell élnie, mert ha életének ilyen «hivatást» kölcsönözne, akkor ma lélekkel és alvó hittel, egyszerűen csak «folytatná a mesterséget».
Erről az állandó elhatározásról gondolatai ismét általános dolgokra siklottak át. Van-e egyáltalán szüksége Istennek szervezett papságra? És vajjon az utolsó háromezer év óta nem ez-e a vallás lényegbevágó kérdése.
Látomásai és Isten megközelítésének érzése új bátorságot kölcsönöztek a lelkének. A megvilágosodottságnak ez állapotában a földet gondolatban átfogható gömbnek, a történelmet pedig érthető drámának látta. Azelőtt mindig a megértés szélén volt, de most megértette azt a két különböző és ellentétes fonalat, mely a modern vallás sodrott zsinórjában fonódik össze: az egyik a papság régi fonala, a véráldozat és a visszataszító ritusok fetisisztikus eleme, a rituálénak és hagyománynak, a kultusznak, a kasztnak, a választott törzsnek eleme, amellyel minden meglevő vallásban majdnem elválaszthatatlanul összefonódik az új irány, a próféták vallása, az egy igaz Istennek bálványozás nélküli egyetemes imádata. A papi vallás antitézise a próféták vallásának. Scrope belátta, hogy a föld összes nagy vallásalapítói ép úgy, mint ő, a vallás régi formáiból egy újba emelkedtek föl. A különbség csak az, hogy ő gyenge, köznapi és teremtő erő nélküli ember, míg azok rendkívüli kezdeményező erejű, nagy emberek voltak s nem törődtek a meghatározásokkal. A héber próféták, Jézus, akit, mikor Pilátus meg akarta menteni, a papok öltek meg, Mohamed, Buddha megegyeztek vele abban, hogy az embereket a templomi imáktól, a bálványimádástól, a ritusoktól és szertartásoktól, a papok uralmától, az ünnepek és szentségek rendszerétől Isten egyszerűségéhez való közvetlen és egyszerű viszonyba akarták kalauzolni. A vallásos fejlődés mindig a felszabadulásban és egyszerűsítésben jelentkezett. Az emberek rendszerező véralkata, a dogmatizáló elmélkedésekre való hajlamuk, az öregség bölcseségének bizalmatlankodása a fiatalok meglátásával szemben, a fegyelmezetlenségtől való félelem, mely a hadviselésben teljesen jogos, de borzasztóan ostoba a nevelésben, az áldozati hagyomány rettenetes ereje, minden új evangéliumot mindig megragadott és megnyomorított, mielőtt néhány esztendőt megért volna. Jézus például nem adott az emberiségnek sem teológiát, sem egyházi szervezetet. Szentsége a megemlékezés ártatlan ünnepe volt, de a félős, korlátolt és csak utánzásra képes emberek, akikre munkájának folytatását bízta, csakhamar visszaállították az elavult vallás három borzalmát, a teológiát, a papi szervezetet és az áldozatot. Az pedig, hogy Jézust az aratási ünnep áldozatával azonosították s az egyszerű tanítómestert a test és vér vételének tárgyává tették, a véletlen iróniájának legfelső foka…
– Különös, hogy miként sodródom vissza Jézushoz, – mondotta Scrope. – Amíg el nem távolodtam az egyháztól, sohasem láttam, hogy mennyi igazság és jóság van tanításában és nem láttam őt tisztán… Azt hiszem, ha tovább úgy haladok, ahogy megkezdtem, mint nazarénus fogom végezni…
Tovább gondolkozott. Úgy tetszett neki, hogy Isten megfontolt bátorságot adott neki mindahhoz, amit azelőtt vakmerőségnek tartott.
Az átszellemültség hangulatában majdnem ugyanazt mondta el konfirmációs beszédében, mint amire most elmélkedése folyamán jutott, sőt tulajdonképen most értette meg csak teljesen, hogy mi volt az, amit akkor mondott. Az egy igaz Istennek nem lehetnek papjai és hivatásszerű szolgái, mert kell, hogy tehetségének mértékéhez képest minden ember Isten papja és szolgája legyen. Vannak dolgok, melyeket szakembereknek kell ellátni. Ilyen például a gyógykezelés, a közigazgatás és kémia, de saját bölcseleti rendszerét és saját vallását minden ember maga tartozik kigondolni. Hitét egyik ember közölheti a másikkal, de rá nem kényszerítheti. Valakinek szüksége lehet villamos szerelőre, kertészre, vagy valamely mesteremberre, de Isten színe előtt mindenkinek személyesen kell megjelenni. Ott sem pap, sem király nem helyettesítheti. Minden más egyéb esetleges, de az ember, mint olyan, Isten és Istennek országa számára van rendelve.
– Ez az igazság, – mondotta Scrope, megszakítva elmélkedéseit. – Hirdetnem kell Istent, de nem pap vagy lelkipásztor módjára. Írnom és beszélnem kell felőle, ahogy lehet. Még meg is élhetek az írásból és beszédeimből, ha ez egyébként nem gátolja a hivatásomat, de emelvényre nincs szükségem, nincs szükségem szervezett gyülekezetre. Kezdem látni az utat, melyet követnem kell…
Az est sötétedni és hűvösödni kezdett. Az ég peremén, ahol eltűnt a nap, sötétkék és violaszín sávok húzódtak végig. A fák sötétek és komorak voltak, de Scrope végleg felismerte saját helyzetét és kötelességét.
– Kötelességem az, hogy tanuságot tegyek Isten országa mellett és szolgáljam őt. Ez annyira világos, hogy még feleségem és gyermekeim kényelmének és biztonságának szükségessége kedvéért sem téríttetem el magamat tőle. Isten az első… Ők sem állhatnak közém és Isten közé… De még több is van ebben…
A hosszú köríven át, mely a lelki megismeréshez vezetett, ismét az alapvető problémához tért vissza. Komoran ült a helyen és önmagával küzködött.
– Velük szemben sem játszhatom a papot, vagy a gondviselést, – mondotta végül. – Én sem állhatok közéjük és Isten közé.
Most már látta, hogy mit kell cselekednie. Látta, hogy családját hitének hiányossága miatt nem merte Istenre bízni. Látta, hogy ez a bizalmatlanság nem volt egyéb, mint összes eddigi vallásos rendszerek hitének hiányossága…
13. §.
Ama különös lelki utazás folyamán, amely most vége felé közeledett és amelyben Scrope az otthoni paplak zavaros és elemzés nélkül elfogadott formuláitól, feltevéseitől és bonyodalmaitól Isten mostani erős és egyszerű megismeréséhez jutott, időről-időre személyének nagyon jelentős azonosításaira nyílt alkalma. Természeténél fogva nagyon hajlandó volt az analógiákra. Lelkében a gondolatok minden áramlata párhuzamos áramlásokat váltott ki. Isten angyalával folytatott második képzeletbeli találkozásában például majd az anglikán egyházzal, majd pedig az egész kereszténységgel hasonlította össze magát, míg most az emberiségnek még sokkal nagyobb közületével társította saját személyét. Az emberiség multjában, majdnem mindazoknál kimutatható a nagymérvű lelki aggodalom, akiknek Isten látomása megjelent. Az a nagymérvű aggodalom, hogy másokat saját megpróbáltatásaiktól és szorongattatásaiktól megmentsenek és hogy a nekik jutott megnyilatkozást változatlan formájában másokra is rákényszerítsék, volt eredete a másokat megnyomorító tévelygéseknek, lelki zsarnokságoknak, dogmatizmusoknak, egyenetlenségeknek és hiábavalóságoknak. Ez a mondás: «Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket», a mélységes igazság érzésével ötlött Scrope eszébe. Valahányszor a nálunk fiatalabb és gyengébb lelkekre gondolunk, mindig a szülő szokott felébredni bennünk. Elrejtjük előlük a nehézségeket, meg akarjuk óvni őket a lángoktól, amelyek a szellemet hevítik és óvjuk az igazság éleitől és szögleteitől, melyek a lelket formálják. A keresztény lélek mindig azt szeretné, ha családja számára fogatot küldenének a mennyei városból. Azt szoktuk kérdezni, hogy miért bolyongjanak a mieink veszedelmek közepette azokban az ingoványokban, amelyekből mi kimenekültünk, vagy hogy miért kóboroljanak ők is azokban az erdőségekben, melyekben mi eltévedtünk. Ezért akarjuk megkaparintani és megmenteni és a mennyekbe vezérelni a fiatal lelkeket, mielőtt még létüknek tudomására ébredtek volna. Olyan katekizmussal oltjuk be őket, amelyet sohasem érthetnek meg és a nyugalomba akarjuk beleringatni őket. Az ösztön ugyanolyan hamis játékot űz itt velünk, mint a vad törzsek anyáival, akik lázas gyermeküket kiragadják az orvos kezéből. A hit utolsó cselekedete, hogy bízzuk Istenre azokat, akiket szeretünk.
Scrope eddig úgy ítélte meg a teológiai túlzások és dogmák hálóját, amely az emberiséget Istentől elválasztja, mintha az csak az emberben működő ördögi ösztönnek, a hivalkodásnak, a túlkapásnak, a mások lelkén és agyán való hatalmaskodásnak és uralkodni vágyásnak következése lett volna. Csak most látta, hogy Isten országától való húzódozásban mekkora szerepe van az idősebbek részéről jelentkező szeretetnek a szülői vonzalomnak, a derék férfiak és nők aggodalmaskodásának és lármás aggódásának. Ő maga a hitetlenség vadonjában, a kétely és töprengés veszélyes helyein bolyongott, de feleségét és gyermekeit épen és védetten hagyta vissza az orthodoxia lelket kielégítő nyugalmában. Eleanort kivéve, egész családjából senkivel sem beszélt őszintén és szabadon a vallásos igazság felismeréséről és még Eleanorral is csak a leány kezdeményezésére tette. Most azonban Scrope úgy érezte, mintha e hallgatásban valami becstelenség és árulás lett volna. Különösen a válság ideje alatt működött erősen lelkében az a hajlandóság, hogy a tőle függőknek kényelmet és földi jólétet biztosítson, ha kell, még saját lelki sértetlensége árán is. Egyáltalán nem beszélte meg velük e kérdéseket… Mialatt mindannyian családunk kicsinyes jólétéért sürgölődve teszünk-veszünk, hogy gyermekeinket fölneveljük, ruhájukat megszerezzük, szórakozásukat biztosítsuk és mialatt belenyugszunk ebbe az igazságtalanságba és alkalmazkodunk ahhoz a tisztességtelen szokáshoz, amely rövidlátóan jóindulatúvá, az alapvető kérdésekben azonban álnokká tesz bennünket, felhalmozódott ostobaságunk a katasztrófát idézi elő. Nem annyira az emberi gonoszság, mint inkább az emberi gyarlóság volt az, amely a vérnek, sárnak és tűznek poklát teremtette meg az ifjú nemzedékek számára. Az igazi biztonságnak, a gyermekek és emberek igazi jólétének egyetlen útja csak az, amely Isten országa felé vezet…
Ami történt, nem volt becsületes a gyermekekkel szemben. Hogy mennyire nem volt becsületes, azt csak most, abban a felvillanásban látta tisztán, amely először 1914. augusztusában világított rá az európai életre, mikor a fegyveres béke hosszú időszaka véget ért. Mindaddig szokásban volt elrejteni a halált az ifjúságtól és távoltartani tőle a szegénységet és szükséget. Most azonban már nem tudjuk óvni fiatalságunkat. Akárhogy vigyáztunk rájuk, bármily gyöngéden gondoskodtunk róla, rája tört a halál… Scrope szeme keletnek fordult, ahol a félhomály elnyelte leánya és választottja alakját.
Az alkonyat közben lezuhanni látszó ég, a kék színek összezsugorodása, a hideg lámpafények fellángolása, a háború nagy zűrzavarának képét idézte fel lelkében. Egész fiatalságunknak el kellett merülni e rettenetes és romboló zűrzavarban, a királyok, egyházak és nacionalizmusok miatt, amelyeket keményebb lelkű emberek félretoltak volna.
Minden élesen és tisztán állott Scrope lelki szemei előtt s végeredményben Eleanor volt az, aki a megoldást meghozta neki.
Egy darabig még ülve maradt a padon, azután felállt és északnak fordult, Notting Hill felé.
Az őrök bezárták a Kensington Garden kapuit. Meg kellett kerülni a parkot a Victoria Gate felé, hogy a Bayswater Roadon át jusson haza.
14. §.
Menetközben agyában újból rendezgetni kezdte azt az előre megtervezett védőbeszédet, melyet családja előtt akart elmondani. Senki sem volt, aki félbeszakította és semmi sem, ami zavarta volna. Így aztán mindent nagyon világosan és meggyőző módon ki tudott gondolni. Volt ugyan benne némi hajlandóság, hogy másodrendű magyarázatokra is alaposan kitérjen, mint például a szentségek kérdése s azon kapta rajta magát, hogy Frazernek a Chasters eset kapcsán olvasott «Aranygally» című könyvét kezdi magában kivonatolni. Eközben azt magyarázgatta, hogy a megváltás folyamatában mennyire jelentőség nélküli dolog a halhatatlanság. A valóságban magyarázatai nagyon eltértek mindattól, amit előzetes tépelődéseiben kigondolt.
Mire hazaért, a család már túl volt a teán s már le is hordták az edényeket s az ebédlőben mindenki neki látott különböző esti foglalkozásának. Phoebe az asztalnál ült és valami számtani feladványon dolgozott, Clementina állát tenyerébe támasztva és homlokát összeráncolva olvasott, Lady Ella, Miriam és Daphne a sebesültek számára kötéseket készítettek. Ezt a megbízást Lady Ella kapta a Vöröskeresztnek a Burlington Houseban székelő központjától. Az egész család a földszinten volt az ebédlőben, mert az est hűvös volt és nem fűtöttek sem az emeleten, sem pedig a nappali szobában. Scrope belépett és üdvözölte Lady Ellát. Azután egy ideig megállt s a gyermekeket nézte. Feltűnt neki, hogy Phoebe arca kissé ki van pirulva. A leány örömmel végezte munkáját. Ő hasonlított legjobban Eleanorhoz. Miriam nagy ügyességgel kötött. Clementina arca szintén figyelmet árult el. Scrope most a mellékasztalon heverő durva kötések egyikét felemelve, azt kérdezte, hogy mennyit lehet készíteni egy óra alatt, majd nyilvánvalóan fölösleges módon az iránt kérdezősködött, hogy be van-e fűtve az emeleti szobákban. Clementina akaratlan mozdulatot tett, mert a kérdezősködés zavarta az olvasásban. Scrope még egy pillanatig tétovázott. Szerette volna, ha felesége tekintete találkozott volna az övével és ha vele beszélhetett volna először. Az asszony feltekintett, de mielőtt férje jelezhette volna, hogy négyszemközt szeretne vele beszélni, rámosolygott és ismét munkája fölé hajolt.
Scrope a hátsó kis dolgozószobába ment és meggyujtotta a gázkandallót. Máskor a gáz mindig nagyot robbant, ezúttal azonban Scrope vigyázott és a gyufát már előre meggyujtotta, még mielőtt a gázt felcsavarta volna. Így csak gyenge sistergés volt hallható. Meggyujtotta az íróasztalán lévő lámpáját és miután egy darabig szemben a megvilágított vegytisztító telepet nézegette, lebocsátotta a függönyöket. Utána elgondolkozva ült le a tűz elé s várta, hogy bejöjjön a felesége, hogy beszélhessen vele. Jó darabig várt így, miközben tétován és összefüggéstelenül gondolkozott, azután türelmetlenkedni kezdett s azt gondolta, vajjon beszólítsa-e a feleségét?
Azt szerette volna, ha beszélgetésük magától indult volna meg. Nem akart fontoskodni, hogy «beszélni óhajt» és nem akarta behívni feleségét. E közben Clementina felment az emeletre s a könyv, amelyet olvasott, becsukva a pohárszéken maradt. Scrope megnézte. Chasters egyik könyve volt «Az igazi kereszténység lényegé»-ről. Ok nélkül ütközött meg azon a gondolaton, hogy Clementina ezt a könyvet olvassa. A rettentő változás dacára, amely benne végbement, még mindig nem módosította azt a felfogását, hogy a vitatkozó Chasters káros befolyást gyakorol vallási szempontból. Azzal az ürüggyel, hogy a ceruzáját elvesztette, a kandalló mellé hívta feleségét. Ezalatt Clementina ismét lejött s valami tépésnek való vásznat hozott magával, melyet darabokra vagdosott. Scrope úgy nézett egy darabig feleségére, mintha annak meg kellett volna érteni, hogy beszélni óhajt vele. Azután megint Chasters könyvét vette a kezébe.
– Kell most valakinek ez a könyv? – kérdezte.
– Nem, ha később visszakaphatom, – egyezett bele Clementina.
Scrope magával vitte a könyvet és a jól ismert polemikus lapokat kezdte olvasni. Majdnem egy óra hosszat lapozgatott benne, mindaddig, míg a gáz nagyon nem kezdte melegíteni a lábát. Mily különös tárgy volt! Hogy érvelt és vitatkozott! Vajjon vallásos ember volt-e ez a Chasters? Miért írta ezeket a könyveket? Vajjon csakugyan az igazság szenvedélye dolgozott-e benne, vagy csak a gyengelelkű emberek Swift-szerű gyűlölete? Alapjában véve egyik könyvének tárgya sem volt helytelen, föltéve, hogy vallásos lélek sugalmazta. Egyik-másik valósággal destruktiv módon volt felvilágosító hatással olvasójára s szinte világosságot árasztott mindenfelé. Minél tovább olvasta valaki ezt a könyvet, annál igazabbnak tűntek fel maró sorai… És mégis, valami gyűlöletes volt ennek az embernek a hangjában.
Scrope letette a könyvet és elgondolkozott. Chasterst két-három ízben láthatta. Olyanfajta arca, olyan hangja és olyan modora volt, hogy el lehetett róla képzelni, hogy egyszerre nyersen és örvendezve megszólal: «Ön még nagyobb bolond!» Mindazonáltal Scrope most mintha azt fedezte volna föl, hogy a benne kialakult új hit vezető gondolatait Chasterstől kapta. Ez volt az anyag, amelyből gondolatai kialakultak s már elfelejtette, hogy mennyit vett át belőle. A gyötrelmes hónapok alatt, melyek alatt rettegve a Chasters ellen megindítandó eljárástól, könyveit tanulmányozta, lelkében szinte tudattalanul elsajátította Chasters elméletének minden elsajátítható elemét. Vagy elsajátította és saját lelki alchemiájának megfelelően alakította át, vagy pedig épen ellenkezőleg reagálva igyekezett kitölteni Chasters hézagait és hiányosságait. Mintha Chasters lett volna, aki utat tört a szentek szentélyébe és mégis félt, hogy belépjen. Mégis, minden nyersesége, az aljasság és rosszindulat különös légköre mellett is, az igazság szelleme beszélt Chastersből. Igen, Isten a bárdolatlan szolgákat is tudja használni. Egyik emberben Isten a szívet világosítja meg, a másikban az ész válik emésztő tűzzé. Isten mindenütt megtalálja, ami az övé. Nem szorítkozik csupán a finom emberekre. A bizonyítás és érvelés terén Chasters megvetette a kellemeteskedő, erkölcstelen megalkuvásokat s úgy szolgálta Istent, ahogy Scrope nem remélhette, hogy valaha is szolgálni fogja. Scrope új hite is talán teljesen lehetetlen lett volna, ha agyán nem szánt végig a Chasters ügy.
Egy ideig Scrope ezen a fontos felismerésen tépelődött, azután tovább lapozva, tekintete egy modortalanul és kegyetlenül szarkasztikus kitételen akadt meg, mely főként az öreg Likeman ellen irányult!…
Miféle véleményt alkothatott magának, mindebből egy olyan leány, mint Clementina? Honnan kaphatta ezt a könyvet? Talán Eleanortól? Eleanornak ez a könyv nem volt ártalmára, ő ki tudta választani Chasters tanításából a jót és el tudta dobni belőle mindazt, ami szellemében káros volt…
Scrope Eleanorra gondolt, aki bátran dolgozott saját boldogságán. A világ gyorsan haladt a nagy szabadság korszaka felé, a – fiatalok és bátrak számára… Scropenak tetszett a fiú…
Gondolatai arra tértek vissza, hogy beszélni kellene feleségével. Az est már elsiklóban volt s neki még rendkívül fontos közlendői voltak. Felkelt és hevesen nyitotta ki az ajtót.
– Kívánsz valamit?
– Azonnal szeretném…
Az asszony liberális módon értelmezte az «azonnal» kifejezést, úgy, hogy Scrope, miután véleménye szerint már hosszú időköz telt el, újra hívta:
– Ella!
– Azonnal, egy pillanat… – felelt az asszony.
15. §.
Lady Ella úgyszólván féllábbal a másik szobában, belépett urához.
– Légy szíves, csukd be az ajtót, – mondta Scrope, de érezte, hogy ámbár el akarja kerülni, hangjából mégis kiérzik a fontoskodás.
– Mi történt? – kérdezte Lady Ella.
– Különböző dolgokról szerettem volna beszélni veled. Ma valami nagyon komoly dolog történt velem s fontos elhatározásra jutottam.
Az asszony arca aggódást árult el.
– Miről van szó? – kérdezte.
– Sohasem hittem, – kezdte Scrope a kandalló párkányára támaszkodva és belebámulva a gázlángba, – hogy mindnyájatoknak sokáig kell élni ebben a túlzsúfolt lakásban.
– Mindnyájunknak! – kiáltott fel az asszony, olyan hangon, hogy Scrope hirtelen ránézett. – Csak nem akarsz elmenni, Ted?
– Óh nem, de azt hittem, hogy rövidesen mindnyájan elköltözünk innét. Nem így történt.
– Sohasem értettem, hogy miért remélted ezt?
– Megvolt rá az okom.
– Hogyan?
– Azt hittem, hogy akad valami, ami jobb életmódot tesz lehetővé számunkra. Megvolt a tervem.
– Miféle terv?
– Már meghiúsult.
– Azt hittem, hogy egy nagyobbfajta kápolnát építhetek. Igéretem volt rá.
Az asszony méltatlankodó hangon kérdezte:
– És ő megcsalt?
– Nem, – felelte a püspök. – Én csaltam meg őt.
Lady Ella arcán vegyes érzések tükröződtek. Scrope összeráncolta homlokát.
– Nem mehetek bele abba a kápolna-ügybe, – mondotta. – Mindnyájatokat cserben kellett hagynom. Nem segíthettem. Ez nem az én utam. Semmi közöm sem lehet Lady Sunderbundhoz és kápolnájához.
– De? – kérdezte Lady Ella még mindig zavartan.
– Túlságosan nagy áldozatot kellett volna hoznom.
– A mi részünkről?
– Nem, a magam részéről. Nem foglalhatom el az ő szószékét és nem tehetem azt, amit ő akar, ha meg akarom őrizni lelkiismeretemet. Borzalmas dilemma volt számomra. Azt jelenti ugyan, hogy kellemes élet helyett mindnyájatokat szegénységbe taszítalak, mégsem dolgozhatom vele együtt, Ella. Lehetetlen nő.
– Azt akarod mondani, hogy szakítottál Lady Sunderbunddal?
– Meg kell tennem.
– De hát akkor Teddy, – kereste az asszony elviselhetetlen rejtélyek között a világosságot, – akkor miért hagytad el az egyházat?
– Mert megszűntem hinni…
– És Lady Sunderbundnak semmi köze sem volt lemondásodhoz?
Scrope csodálkozva nézett a feleségére.
– Eszerint csak arról van szó, hogy szakítasz azzal az asszonnyal… – mondta Lady Ella.
– Azt akarod-e mondani, – kérdezte ezúttal Scrope, mintha első ízben értette volna meg a feleségét, – hogy nem törődsz a szegénységgel?
– A szegénységgel? – kiáltotta az asszony. – Semmivel sem törődtem, csak a szégyennel.
– A szégyennel?
– Ne haragudj, Ted! Ha nem úgy történt, ha csak képzelődtem…
Ahelyett, hogy egy szomorú asszonyt látott volna maga előtt, aki most életfogytiglan szegénységre van ítélve, Lady Ella arca úgy ragyogott föl, mintha kitűnő híreket mondott volna neki valaki.
E pillanatban valaki zörgetett a ház ajtaján. Az egyik leány kinyitotta az ajtót, az előszobában egy pillanatig zaj hallatszott, azután a tolóajtón valaki bekiáltotta:
– Eleanor!
– Eleanor jött haza, – mondta Scrope, akinek csak most jutott eszébe, hogy feleségének még nem is szólt a Hyde Parkban történt találkozásról.
Eleanor csengő hangja behallatszott a szobába.
– Hol van anyus? Vagy atyus?… Most nem maradhatok. Hol van anyus, vagy atyus?
– Elfeledtem megmondani, – szólalt meg Scrope hirtelen, – hogy a parkban Eleanorral találkoztam. Véletlenül. Egészen váratlanul jött oda. Egy fiúval akart találkozni, aki most megy a frontra. Nagyon kedves fiú. Riverton doktor fia. A távozás előtt megértették egymást. Teljesen rendjén van, Ella. Kissé szokatlan, de az életemmel mernék kezeskedni a fiúért. Nagyon boldognak látszik.
Eleanor most megjelent az ajtóban. Egyenesen a tárgyra tért.
– Megigértem neked, hogy hazajövök vacsorára, atyus, – mondotta. – De még sem akarnék itthon vacsorázni. Kint akarnám tölteni az estét.
Látta, hogy anyja megdöbbenve néz rá.
– Hát nem szólt neked atyus?
– Odakint vár.
Eleanor észrevette a széles nyílást a tolóajtón, amely az ebédlőt auditoriummá változtatta a társalgásuk számára. Hirtelen becsukta az ajtót.
– Megmondtam anyádnak, – magyarázta Scrope. – Hozd el őt vacsorára. Szeretnénk őt látni.
Eleanor habozott. Nővéreire mutatott, akik a másik szobában voltak.
– Valamennyien csak bennünket bámulnának anyus, – mondotta. – Kellemetlen volna. Azonkívül…
– De egyedül nem mehetsz vacsorázni vele!
– De anyuskám! Az egyetlen alkalom…
– A szokások megváltoznak, – mondta Scrope.
– Hát megtehetik? – kérdezte Lady Ella.
– Miért ne tehetnék?
Lady Ella még kétkedett ugyan, de ma esti hangulata nem engedte, hogy férjével ellenkezzék.
– Egészen kivételes eset, – mondta Scrope.
Eleanor tudta, hogy nyert ügye van. Arca felragyogott.
– Szóval mehetek? – kérdezte.
Scrope szó nélkül nyujtotta át neki a kapukulcsot.
– Óh, milyen drágák vagytok, – mondta Eleanor és az ajtó felé indult, de aztán visszatért és megcsókolta atyját. Utána az édesanyját.
– Nagyon köszönöm nektek, – mondta és távozott.
Szülei a kérdezősködések ostromát hallgatták az ebédlőből.
– Három hónap előtt még megrémített volna, – mondta Lady Ella.
– Te nem ismered a fiút, – mondta Scrope.
– De a látszat!
– Hát nem szakítottunk-e már a látszatokkal? – kérdezte Scrope.
– Holnap elmegy… és talán elesik, – tette azután hozzá. – Még majdnem iskolás fiú. Fiatal jószág… Azért, mert mi papok és oktatók eltűrtük, hogy a politikai őrültség foglalja el Isten országának helyét és mert megengedtük, hogy Európa hite hazugsággá változzék, mert senkisem beszélt Isten országáról. Mondom neked, ha látom őket, kettejüket, a két huszonegy éves gyereket, akiket egy rettenetes tragédia kerget szét… akik búcsúzással kezdik… Mintha késsel hasítanák szét a látszatokat és takargatásokat. Gondolj arra, mikor mi ketten megszerettük egymást.
A külső ajtó becsapódott.
Scrope arra gondolt, hogy a félbeszakadt beszélgetést folytassa, de szórakozott volt.
– Már negyed nyolc, – mondta magyarázó hangon.
– A vacsora után kell néznem, – felelte Lady Ella.
16. §.
A vacsora ideje alatt feszült hangulat uralkodott. Mintha az egész család érezte volna, hogy nagyjelentőségű dolgok vannak függőben. Phoebe győzedelmesen került ki a matematikával vívott küzdelméből és jobb étvággyal evett, mint ahogy az utóbbi időben szokott. Hideg húsféle volt vacsorára, mert Lady Ella képtelen volt fenntartani a frissen főzött esti ebéd szokását és csak kedd maradt meg az egyetlen napnak, mikor a Scrope-család tagjai, társadalmi tradíciókhoz híven, átöltöztek és forma szerint ebédeltek. A hét többi napjain csak vacsoráztak. Lady Ella a vacsoránál alig szokott beszélni s ez az est sem volt kivétel. Clementina a londoni egyetemről és a Bedford-kollégiumról beszélt, ahol vizsgázott, Daphne új iskolájának tanítónőit jellemezte. Az az érzés, hogy mindenki vár valamit, erősen hatott Scrope idegeire. Tompa és idegenszerű hangon s csak keveset beszélt és minduntalan elgondolkozó hallgatásba merült. Mikor a vacsora maradványait eltakarították, visszament dolgozószobájába, de aztán ismét bejött az ebédlőbe és megállt a kandalló mellett. Családja tagjai ismét különböző foglalkozások után láttak.
Könnyed és csevegő hangon akart beszélni.
– Szeretnék valamit elmondani nektek, ami ma történt.
Várakozott. Phoebe új lapon kezdte írni a számokat, Miriam jobban a munkája fölé hajolt, mintha sejtette volna, hogy mi következik. Daphne és Clementina egymásra néztek; szemükből ki lehetett olvasni a szót: «Eleanor!»
Scrope sokkal jobban el volt foglalva gondolataival, semhogy észrevette volna e tekinteteket. Csak a felesége nézte őt figyelmesen.
– Olyan ügyről akarok beszélni veletek, amely mindnyájunkat közelről érdekel, – mondotta.
Phoebére tekintett. Látta, hogy Lady Ella keze megmozdul és gyengéden megérinti a leány kezét, mintha azt akarná mondani, hogy hagyja abba a munkát. Phoebe alig észrevehetően sóhajtott és engedelmeskedett.
– Azt akartam mondani nektek, hogy ma olyan jövedelmet utasítottam vissza, amely évenként legalább ezerötszáz fontot jelentett volna.
Clementina feltekintett. Nem ezt várta. Kifejezése megdöbbenő érdeklődést árult el.
– Azt akarom, hogy mindnyájan megértsétek, miért cselekedtem így. Meg akarom magyarázni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben és mi vár reánk. Akarom, hogy megtudjátok, mi ment végbe a lelkemben.
A szőnyegre nézett és elméjéből igyekezett kiüldözni a princhesteri gyári lányoknak tartott előadások emlékét, amely most egyszerre reá nehezedett. Iparkodott közvetlenebb hangon beszélni. Kezét nadrágzsebébe mélyesztette.
– Tudjátok, hogy az egyházzal szakítottam. Egész egyszerűen azért, mert egyáltalán nem hittem az orthodox egyházi tanításban. Érzem azonban, hogy ezt sohasem magyaráztam meg nektek kellően és világosan. Most meg akarom magyarázni. Tudom, hogy furcsa dolog, amit mondok, de azt akarom, hogy tudjátok meg: én vallásos ember vagyok. Azt hiszem, hogy Isten nagyobb jelentőségű a gazdagságnál, a kényelemnél, a társadalmi helyzetnél és az emberek megbecsülésénél. Nagyobb jelentőségű még a ti kényelmeteknél és jóléteteknél is. Ne higyjétek, hogy mindezek a változások csak utólag következtek be és hogy én nem láttam előre a szegénységet, a viszonylagos szegénységet, amelybe kerültünk. Princhesteri lakásunkkal összehasonlítva, ez a lakás sötét, zsúfolt és szegényes. A zsúfoltságot azelőtt sohasem éreztem, de ebben a lakásban valamennyien borzalmasan össze vagytok zsúfolva. A ház majdnem olyan, mintha csakis apró kényelmetlenségek számára találták volna ki. Kívül a szűk bejáró, a szüntelen fel- és lejárás a lépcsőkön és sok más egyéb… Londoni vasárnapjaink üressége… Minek tagadnám? Vigasztalanul üres vasárnapok… Lehetetlen jó cselédeket kapnunk ebbe az oduszerű konyhánkba. Ne higyjétek, hogy e kellemetlen viszonyokkal szemben vak vagyok. Szó sincs róla, de mindez közömbös nekem, mert az elsőnek Isten szolgálatát tartom. Erre az eredményre jutottam. Úgy éreztem, hogy mint a magas egyház püspöke, nem szolgálhatom Istent, mert nem hittem, hogy a magas egyház Istent szolgálja. Küzdöttem e meggyőződésem ellen. Küzdöttem ellene, főleg a ti jóvoltotokért. De hiábavaló volt. Engednem kellett meggyőződésemnek.
… Ezekről a dolgokról soha sem beszéltem veletek olyan kimerítően, mint ahogy kellett volna, de ez részben azért történt, mert saját lelkem állandóan átalakult, újból meg újból átgondolta ezeket a dolgokat, hol előrehaladt felismerésünkben, hol visszatért s ebben a bizonytalan állapotban nem látszott helyesnek, hogy olyan dolgokról beszéljek veletek, melyeket aztán megint helyteleneknek találtam volna. Most azonban érzem, hogy gondolataim elég megállapodottak és gondolkodásom eredménye elég végleges ahhoz, hogy veletek is közöljem.
Szünetet tartott, azután folytatta:
– A körülmények egész sorozata járult hozzá, ama meggyőződések megváltoztatásához, melyekben én is, ti is nevelkedtetek. Princhesterben különböző bajok voltak. Nem említettem őket előttetek, de voltak. Princhester légköre rideg és kegyetlen volt. Ott láttam először, – s a leckét még ma sem tanultam meg teljesen, – hogy a gazdagok és munkaadók milyen kíméletlenek és kapzsiak tudnak lenni a szegényekkel és dolgozókkal szemben s hogy egyházunk tehetetlen ezekkel az állapotokkal szemben. Ez hatott rám először, aztán voltak vallásos viták is az egyházkerületben. Azok is hatottak rám. Azt hittem, hogy hitem sziklán épült, pedig csak homokra volt építve. Már a háború előtt lejtőre kerültem, de az utolsó lökést a háború adta meg nekem. A háború előtt a dolgok egész sora csak vígjátéknak, bohózatnak vagy pedig tűrt rossz tréfának tetszett Angliában és Európában. Az emberek csak a maguk kis körének civilizált életét akarták megőrizni és félig tudatosan, félig akaratlanul tudomást sem vettek arról, ami történik. A háború lerombolta az elszigeteltségnek minden érzését és a valóság elől való mindenféle kitérést. A világ Isten igazi országa, de mi ügyeinek intézését királyoknak, császároknak és más hasonló csalóknak, papoknak, nyereség-hajhászóknak és kapzsi embereknek engedtük át. Előkelően elnézők voltunk. A háború véget vetett ennek. Benyomult egész életünkbe. Közvetlen közelünkbe hozta a halált. Tudjátok, hogy két héttel ezelőtt, egy mérföldnyire tőlünk, huszonhét embert öltek meg a Zeppelin-bombák… Mindenki fájlalta valakinek elvesztét… és mindez csak azért van így, mert én és a hozzám hasonlók papi álarcainkban jártunk, lealjasodtunk a királyokhoz és politikusokhoz, ahelyett, hogy fennhangon kiáltottuk volna: «Nem! Nem! nincs becsület a világon és nincs másutt becsületes kormányzat, csak Istennek országában».