Megpihent beszédében és hallgatóira nézett. Mindnyájan figyeltek szavaira, de őt még mindig az az aggodalom üldözte, hogy tulajdonképpen prédikációt mond családjában. Igyekezett tehát visszatérni a társalgásszerű hanghoz.
– Látjátok, hogy mi volt a lelkemben. Ebből kellett kiszabadulnom, hogy Isten országát hirdethessem. Ez volt a gondolatom. Nem akartam rátok erőszakolni, de szeretném, ha megértenétek, hogy miért cselekedtem úgy, amint cselekedtem. Mikor megérett bennem az a végleges elhatározás, hogy az egyházat elhagyom, nem gondoltam, hogy ez egyértelmű lesz azzal az állandó szegénységgel, melyben most élünk… Azt hittem, hogy csak ideiglenesen kerülünk ebbe a nyomorúságba. Volt egy tervem, amely annak idején teljesen helyes és észszerű tervnek tetszett, hogy kápolnát, tiszta egyszerű és felekezethez nem tartozó kápolnát emeltetek Londonban s ott egyszerű szavakkal fogom hirdetni Istennek az egész világra terjedő országát. Volt valaki, aki hajlandónak látszott, hogy egy ilyen kápolnához minden szükséges összeget rendelkezésemre bocsát.
– Lady Sunderbund? – kérdezte Clementina.
Scrope egyszerre megállt.
– Igen, ő, – felelte azután. – Eleinte kecsegtető tervnek tetszett.
– Előttünk gyűlöletes volt, – mondotta Clementina és anyjára pillantott, mintha beleegyezését várta volna. – Mindnyájunk előtt gyűlöletes volt.
– Akárhogyan is, – felelte Scrope, – már lehetetlenné vált.
– Óh, ezt egyáltalán nem bánjuk, – mondta Clementina, Daphne pedig sietett hozzájárulni.
– Nem értem, mi szükség van arra, hogy Lady Sunderbunddal szemben ezt az ellenséges hangot használjátok?
Felesége felé fordult s szavait egyenesen hozzá intézte:
– Lady Sunderbund különleges jellemű nő volt. Erősen lelkesedő természetű, határozott és példátlanul áldozatkész…
Daphne megjegyzésszerű kis zörejt hallatott.
Scrope hangjában némi keserűség válaszolt rá:
– Nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy Lady Sunderbund személyiségének sok köze van az esetemhez. Lehet, hogy egyénisége a helyzet bizonyos oldalait élesebben domborította ki, mint ahogy az más körülmények között történt volna. De ha e kápolnavállalkozás ötletét bármely más személy, férfi vagy bizottság adta volna, végeredményben ugyanarra az elhatározásra jutottam volna, mint így. Lady Sunderbundot tehát hagyjátok ki a játékból, mert bármiféle kápolna lehetetlenné vált volna számomra. A specializálódás, az a törekvés, hogy a vallást egy meghatározott emberi típus üzletévé tegyék, hogy meghatározott fajtájú épületekben, meghatározott napokon űzzék, ez a vallás legnagyobb baja. Minden ember, minden épület s minden nap egyformán Istené. Ez az én meggyőződésem. Azt hiszem, hogy a vallásos összejövetelek egyetlen lehetséges fajtája csak olyasvalami lehet, mint amilyenek a quakerek összejövetelei. Azoknál a vallásnak nincsen hivatásos embere, nincs nyomuk a régi istenek tiszteletére hozott áldozatoknak… A hivatásos egyházi emberek számára nincs hely…
Úgy érezte, hogy ez az utolsó érv némileg kisiklott az ajkáról. Akaratlanul nyelt egyet, aztán hozzátette:
– Ezt akartam érthetővé tenni előttetek. Isten nem speciális jellegű. Ő egyetemes.
Elhallgatott. Daphne is, Clementina is, láthatólag arra készült, hogy valamit mondjon, de aztán egyikük sem szólt egy szót sem.
Helyettük Miriam szólalt meg:
– Atyus, – mondotta, – én tudom, hogy nagyon ostoba vagyok… De keresztények vagyunk még mi?
– Azt akarom, hogy a magatok hitéről magatok gondolkodjatok.
– Úgy értem, – mondta Miriam, – hogy most mi olyasfélék vagyunk, mint a quakerek… csak nagy általánosságban keresztények?
– Az ember az, aminek maga akarja. Ha valaki úgy érzi, hogy az egyházban kell maradnia, maradjon az egyházban. Ha úgy érzi, hogy a keresztény hit él benne, akkor bizonyára él is.
– De a hitelvek? – kérdezte Clementina.
Scrope a fejét csóválta.
– Ha a kereszténységet a hitelvek állapítják meg, akkor én nem vagyok keresztény, de ha bárminemű vallásos érzésről van szó, amely tiszteli Jézust és a kereszténységet, akkor kétségtelenül keresztény vagyok. Ennyire az volt Mohamed is. Akarjátok-e tudni, hogy mit hiszek?… Hiszek Istenben, hiszek Istennek minden emberi életben való jelenlétében, hiszem, hogy életünk rendeltetése, hogy Isten országának szolgáljunk…
– Ez tulajdonképen ugyanaz, mint amit Chasters is mond «A keresztény hit lényege» című könyvében.
– Te olvastad?
– Eleanor kölcsön adta nekem a könyvet… De Chasters megtartotta állását.
– Én nem vagyok Chasters, – mondta Scrope nyersen, de azután engedékenyen tette hozzá: – Amit ő cselekszik, bizonyára helyes az ő szempontjából, de én az én szempontomból nem úgy cselekszem.
Lady Ella egy ideig egy szót sem szólt.
– Szégyeltem volna magamat, – mondta aztán egyszerre nagyon nyugodtan, – ha nem úgy cselekedtél volna, ahogy cselekedtél. Egyáltalán nem bánt, amit tettél. A leányokat sem bántja… mindaz ami történt… jó… ha értjük az okát, úgy, ahogy most megértettük…
Ékesszólásának ez volt a szélső határa.
– Nem bánt, miután most megértettük, atyus, – mondta Clementina és Lady Sunderbund halvány árnyéka mintha egyszerre elhúzódott és szertefoszlott volna.
Sajátságos kis szünet állott be. Scrope majdnem szomorúságot és zavart érzett, mert a beszélgetés nem egészen úgy fejlődött, ahogy szerette volna. A személyes vonatkozások irányába tolódva, megromlott. A félszeg hallgatást Phoebe törte meg. Felugrott és atyjához szaladt:
– Drága atyuskám, – mondta és megcsókolta.
– Nem értettünk teljesen, – mondta Clementina olyan hangon, amely most sok mindent megmagyarázott, ami eddig sohasem került szóba…
– Atyuskám, – mondta Miriam sugallatszerűen – játsszak neked valamit?
– De a tűz! – vetette közbe Lady Ella, akinek ez a gondolat jutott az eszébe.
– Azt akarom, hogy mindnyájan megismerjétek a hitet, melyet én vallok, – mondta Scrope.
Csak Daphne maradt ülve az asztalnál.
– És sohase megyünk többet templomba? – kérdezte olyan hangon, mely mintha veszteséget árult volna el.
17. §.
Scrope visszatért dolgozó szobájába. Félszegnek és szégyenlősnek érezte magát leányai előtt. Úgy érezte, hogy nehéz lesz visszatérni a mindennapi dolgokra, legalább ezen az estén nehéz, sőt lehetetlen volna. Holnap úgy kell majd megjelenni neki a reggelinél, mintha ez a beszélgetés egyáltalán nem történt volna meg.
Mikor sétájáról hazatérőben azt tervezgette, hogy mit fog mondani, sokkal erősebben kidomborodott benne az, hogy Isten uralma lesz eljövendő a világra és hogy vége szakad a vetélkedő nemzetek és egymással küzdő üzleti érdekek hosszú korának. Hasonló világossággal akart beszélni az emberi élet szenvedélyes alárendeléséről Isten és az emberiség nagy és közös céljával szemben. És íme most mindezekből alig említett valamit szavaiban, mintha az életnek ez a nagy látóköre elveszett volna a kis szobában, a neki oly kedves családi környezetben, ahol a méreteket a tolóajtós szűk szoba adta meg. A tapétás fal összeszűkítette és elnyomta Isten országát. Családi ügy lett belőle, vacsora utáni csevegés. És elkedvetlenítette az is, hogy Lady Sunderbund és Chasters esetét említették…
Igyekezett megvígasztalni magát szándékának ilyetén összezsugorodása miatt. Azon elmélkedett, hogy neki öt esztendejébe került, míg Isten valóságos jelenlétének és Isten céljai iránt való személyes alárendeltségi érzésének felismeréséhez eljutott. Különös volna, ha most azt kívánná ezektől a lányoktól, hogy egyszerre megértsék azokat a ködös érzéseket és bizonytalan sejtelmeket, amelyek az ő lelkét hatalmukba ejtették. Mint a szónok, aki szűzbeszédét tartotta, igyekezett pontosan visszaidézni mindazt, amit megmondott és amit elfelejtett megmondani… Ami történt, csak kezdet volt, a kezdet kezdete…
Mikor a leányok lefeküdtek, Lady Ella jött be hozzá. Arca gyengédségtől ragyogott. Ismét oly szeretetteljes volt, mint amilyen azelőtt, amikor az első árnyék még nem vetődött közéjük.
– Oly boldog voltam, hogy beszéltél velük, – mondotta. – Talán zavarba ejtetted őket, de derék, jólelkű leányok.
Scrope most világosabban akarta elmondani, hogy mit érez a vallásnak életükben való szerepéről, de az ékesszólása elhagyta.
– Értsd meg, Ella, hogy az élet mindaddig tragédia, még pedig szennyes tragédia marad, amíg nem tudunk eljutni Isten országához… Engem nem agyrémek üldöztek ki az egyházból.
– Tudom, hogy nem, – felelte az asszony lágyan és megnyugtatóan.
– Hogy ezek a még valóságos gyerekek menjenek a legborzasztóbb halálba a lövészárkokban, hogy a halál, a nélkülözés és elválás dühöngjön a világon…
– Nem maradhat így, – mondta Lady Ella.
– Én nagyon jól tudom, drágám, – folytatta Scrope, – hogy a kétkedésnek és változásnak ez az éve borzalmas volt reád nézve.
– Ostobaság volt tőlem, de nagyon boldogtalan voltam, – mondta az asszony. – Már elmult, de megvallom, szerencsétlen voltam… És nem volt senki, akinek megmondhattam volna… Imádkoztam… Nem a szegénységtől féltem, hanem a szégyentől. Most… boldog vagyok. Ismét boldog vagyok.
– De milyen messzire jöhetsz velem?
– Veled vagyok.
– De te, – mondta Scrope, – te még mindig papi asszony vagy.
– Nem tudom, – felelte az asszony. – Nem hiszem.
– Én mindig azt hittem, hogy csak az egyháztól való elválásom bánt.
– Ma mindent másként látok, – mondta az asszony.
Szíve az urához tartozandóság gyengéd érzésében olvadt fel. Lelkében a régi történet régi szavai kezdtek kavarogni:
– Követlek minden utadban és cselekedetedben… A te néped legyen az én népem. A te Istened az én Istenem… Az Úr rendelte, hogy csak a halál válasszon el téged és engem.
Szóról-szóra ezeket a szavakat szerette volna Lady Ella mondani, de ilyen ékesszólásra képtelen volt. Csak suttogni tudott:
– Követlek minden utadban. – Aztán nem tudta folytatni.
– Drágám, – mondotta tompán.
18. §.
Hajnali két órakor még ébren volt Scrope. A sistergő gázkandalló előtt ült szobájában s egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefeküdjék. Lelkében sokkal erősebb érzések háborogtak, semhogy azt remélhette volna, hogy el tud aludni. Úgy tetszett neki, hogy a tizenkét óra alatt, amióta a parkon áthaladva, a Lady Sunderbunddal való jelentős megbeszélésre sietett, élete túlesett döntő jelentőségű válságán s a döntéshez és bekoronázáshoz jutott el. A lelki utazás, mely öt esztendővel ezelőtt, teológiai lidércnyomások viharos sorozatával kezdődött, végül a kikötőben ért véget. Immár megállapodott Isten valóságának biztos meggyőződésében s eljövetelének tudatában, amely egyesíti az emberek életét és megváltja az emberiséget. Ezt a meggyőződést az ingadozások és hangulatváltozások ködös fátyola mögött lelkének valamely meg nem figyelhető folyamata váltotta ki. A lelki mű befejeződött. A mai nap tapasztalatai félrevonták a fátyolt és látni engedték Istent, akihez kétség nem férhetett.
Istennek ezt az egyszerű és mindent lenyűgöző tudatát a gyakorlati élet legfőbb jelensége gyanánt állította szembe azzal a bizonytalan és hatékonyság nélküli személlyel, aki az ő anglikán napjainak volt Istene. Valamelyik teológus egy ízben azt a kifejezést használta, hogy Isten «a jelenségek mögötti barátunk». Az a bizonyos anglikán istenség inkább bizonytalan és fakó valami volt az udvar és előkelő társaság, a tekintélyi elv és a kényelmes élet mögött. Mialatt azonban ő ajkával szolgálta ezt a tetszetős kompromisszumot, az igaz Isten jelen volt, várta az ő alattvalói hódolatát és várta, hogy átvehesse az uralmat a tőle elfordult és vérrel áztatott világ fölött. Istennek felfedezése nem egyéb, mint a kötelékek lehullása az ember szeméről. Keressétek és megtaláljátok…
Scrope alig hallhatóan suttogta a szavakat:
– Istennek országa!
Ez lett az a formula, melybe egész életének bele kellett helyeződnie. Az ezüst gömbnek és a tízezer különböző léleknek látomása idéződött föl előtte. Ezeknek utja is ugyanez az elhatározás: amennyire csak bírom, a közjót akarom szolgálni. Az egész emberiség köztársaságának, a hazug királyságok és papságok megszüntetésének és az emberi lélek örök fejlődésének akarok élni…
Nagyon jól tudta, hogy ő is csak annak a nagy hadseregnek egyszerű katonája, amelynek sorozása folyik köröskörül az egész világon. Tudta, hogy nincsen egyedül. Mialatt földi királyok az uralomért harcolnak, azalatt ezek a többiek, akikben él a hit, akik el vannak határozva, hogy véget vetnek a dinasztiák véres krónikáinak és az emberélettel üzérkedő világ nyomorúságainak, állandóan szaporodnak és egymásra találnak. Sokan vannak és különböző nyelveket beszélnek. Ő pedig csak egyike azoknak, akik a világszerte megnyilatkozó sugallatnak engedelmeskednek… Mosolyogni tudott volna azon az ügyetlen hiúságon, amely őt régebbi látomásainak fontosságával szemben vakká tette s azt hitette el vele, hogy ő egyetlen felfedező, hogy új próféta s ami majdnem egy új szektának alapításához sodorta el. Óh, az új hadseregben mindenki csak verbuváló őrmester lehet… Senki sem lehet vezér, mert a vezér csak Isten.
Most már Isten országának megvalósítása lesz hivatása. Mától fogva csak ez lesz élete célja…
Egy időre ködös álmodozásokba merült Istennek földi királyságáról, melynek ő lesz egyik alkotója. Elmosódóan fénylő városoknak, nagy tudományos eredményeknek, egyetemes szépségnek, Isten világosságában élő szép emberiségnek és a csillagok közé emelkedő ragyogó fejlődésnek álma volt. Sem természetes hajlandósága, sem szellemi iskolázása nem vonzotta a mechanikai vagy közigazgatási szakszerűség felé. Álma inkább a belülről megnemesedett és lélekben egyesült emberek látomása volt. Látta, hogy a történelem az észszerűség felé fejlődik, hogy az élet láthatóan nemesedik, amint az emberiség felismeri az isteni célt. A külső béke és rend, a nemesen felfogott anyagi lét gyönyörűsége, a haladás ereje és a nagyobbodó cél csak külső kifejezése és igazolásai Isten lélekben való növekedésének. Akkor majd nemesebb célok számára is nevelhetünk gyermekeket, mint a harcterek vértől átitatott sara számára. Akkor majd az élet nagy láng módjára fog fellobogni.
De a cél felé csak hittel haladhatunk s árat is kell fizetnünk érte. Le kell mondanunk érte a csalóka méltóságokról, a hamis becsületről, a leviták szerinti igaz életről és a földi királyokat cserébe kell adni Istenért…
Scrope körültekintett a nyomorúságos, szegényes szobában. Számbavette részleteit, berendezésének barátságtalan körülményeit és a kényelmetlenségeknek mogorva jelenségeit. Tisztában volt vele, hogy élete végéig ilyen szobákban kell élnie. Ilyen szobákban kell élnie neki, aki pedig egyike volt ama kevés szerencséseknek… Igen, de mások fedezékekben élnek, piszkos lövészárkokban derűsen halnak meg, sokkal csekélyebb célért, mint az övé, feláldozzák tagjaikat, életüket, szemüket, a szabad mozgás gyönyörűségét, a boldogságot és az emberi büszkeséget.
Az emberiségnek végre van egy olyan királya és császára, akit nem kell megvetni, akivel szemben nem kell fellázadni. Van már cél, amelynek kedvéért lehet kovácsolni az acélt, lehet kezelni a boncolókést, lehet írni, festeni, szántani és tanítani. E gondolat jegyében kell megalkotni a jövő életét. Ezen az alapon kell keresnie barátokat és együttműködő társakat. A szegénység és becsületesség napjaiban az összes nagy vallások, a kereszténység és az izlám, mind Isten országának ezt az eljövetelét hirdették. Ez a közös sugallat élt bennük. A vallás hivatása akkor szűnik meg, ha lemond a milléniumnak igéretéről. Scrope azonban felújította önmagában ezt az ősi és halhatatlan reménységet. Minden embernek ezt kell cselekednie és akkor megkezdődik majd Isten uralma…
Scrope önmagában mormolni kezdte hitét:
– Eljön! Biztosan eljövendő lesz. Holnap én is megkezdem munkámat. Többé semmit sem cselekszem, ami nem Isten felé vezet. Az igazságra akarok törekedni.
19. §.
Eleanor hazatérése Scropeot visszavitte családjához. Hallotta a kulcs csikorgását a külső ajtóban, leányának lépteit az előszobában és mozgását a hálószobában. Nem ment ki, hogy beszéljen vele, a leány pedig nem vette észre a fénysávot az ajtó alatt.
Csak később akart vele beszélni, mikor már saját lelke felszabadult a túláradó érzések alól. Visszaidézte maga elé a leány távozó alakját és járását, amint nézi fiatal választottját, amint karja hozzáér, amaz pedig gyengéden hozzásímul…
– Isten áldja meg és tegye boldoggá őket, – suttogta.
Azután Eleanor nővéreire gondolt. Azok csak keveset feleltek az ő fogyatékos magyarázataira. Eszébe jutott, hogy nekik még esztendőkön és tapasztalatokon kell átmenniök, mielőtt teljesen megérthetnék az ő mostani gondolatainak teljességét s ez némileg mérsékelte elkedvetlenedését. Érezte, hogy mindnyájan nemeslelkűek. Ellának és a jó szerencsének köszönhette, hogy ilyenek voltak. Látta Clementinát, gyors vitázó készségével és Eleanorénál keményebb, de finom lelkű és még függetlenebb egyéniségével. Miriam alapvető vonása a fáradhatatlan gyengédség volt, Phoebe hajlandóságai inkább intellektuális jellegűek, Daphnénak pedig veleszületett hajlama van a szolgálatkészségre. De különös volt, hogy mindnyájan úgy fogadták az egyházzal való határozott szakítás bejelentését, mintha parancs volna, amelynek legalább külsőleg engedelmeskedni kell. Azt várta volna, hogy mélyebben meg lesznek rendűlve. Azt hitte, hogy válaszolni kell majd érveikre, hogy meg kell nyerni őket nézetei számára. E helyett különös módon mindenbe belenyugodtak. Belenyugodtak, hogy ő gondolja ki a nagy kérdést és csak az eredményeket közölje velük. És a felesége… A felesége szavai jutottak eszébe: «Követlek minden utadban…»
Ezzel a feltétlen belenyugvással elégedetlen volt. Miért nem talált rá a felesége Istenre épen úgy, mint ahogy ő rátalált? Miért kellett Miriamnak úgy felvetni a fantasztikus kérdést, mintha eldöntése nem őt illetné: «Keresztények vagyunk mi még?» Követve gondolatok fonalát, azt kérdezte, hogy miért nem tudta Lady Sunderbund megteremteni a saját vallását, a nélkül, hogy papot és prófétát keressen a világban? Undine lakozik-e az asszonyokban, akinek lelkét halandó emberektől kell kapnia? És ki volt, aki kisértésbe vitte a férfit, hogy pappá avassa magát? Az asszony, a tanítvány, a szerető az utolsó, a legveszedelmesebb verem az Istenhez vezető úton.
Scrope imádkozni kezdett s még mindig nem kelt fel ültéből, mialatt imádkozott.
– Istenem, te, aki megnyilatkoztál előttem, – könyörgött, – ne engedd, hogy ismét megfeledkezzem rólad. Óvj meg a feledéstől. Nyilatkozz meg azoknak, akiket szeretek. Nyilatkozzál meg az egész emberiségnek. Rendelkezzél velem, Istenem, rendelkezzél velem; de adj éberséget lelkemnek. Óvj meg a feltevéstől, hogy választott szolgád vagyok, óvj meg a tekintély hiúságától… Sugározd fényedet azokra, akik drágák nekem… Óvd meg őket tőlem. Fogadd te az ő hűségüket…
Szünetet tartott. Egy kipirult, gyermekien meggyötört arc, mely a csillogó könnyeken keresztül méltatlankodva tekintett rá, emelkedett fel előtte. Elfeledkezett róla, hogy Istennel társalog.
– Hogy segíthetek rajtad, te esztelen kis jószág? – kérdezte. – A lelkemet odaadnám, ha tudnám, hogy Isten békét adott neked. Nem cselekedhettem úgy, amint te akartad. Megsebeztelek!… Magadat sebezted meg. Egész idő alatt engem akadályoztál és akartál kísértetbe vinni – és magadat pusztítottad el. Lehetetlen volt… Pedig te is oly nemes vagy!
Egy más szempont merült fel előtte.
– Ella boldog volt, mert Lady Sunderbundnak fájdalmat okoztam és magára hagytam őt… Mindketten semmiségek kedvéért élnek. Semmiségekért élnek, csak látszólagos módja ez az életnek.
Egy ideig gondolatok nélkül bámult bele az izzó azbeszt között duruzsoló kis kék gázlángokba.
– Értesd meg velük, – mondotta olyan hangon, mintha bizalmas hangon beszélne valamely mellette ülő barátjával valamely kívánatos és észszerű dologról. – Lásd, mily nehéz a sorsuk, míg nem tudják megérteni. Mindjárt könnyű lesz, mihelyt megértik. Nagyon könnyű.
Néhány pillanatig elmélkedett.
– Mintha csak más meghatározott személyekhez való viszonyban élhetnének. Azt szeretném, hogy ők is, mint most én, Istenhez való viszonyukban élhetnének. Ha Istent ismernék…
Végül ismét magához beszélt.
– Amennyire Istent megismerni lehet, – mondotta.
Egy ideig ismét belemeredt a tűzbe. Azután előre hajolt, lecsavarta a gázt és az olyan embernek a hangulatával kelt fel, aki nehéz feladaton esett át.
– Végesek vagyunk, – mondotta. – Mindenkinek gondolatai véges mivoltunknak korlátai közé esnek. A hit valóságos tour de force. A képzelő erőnek hősi cselekedete. Erre vagyunk rendelve. Természetesen, természetesen… Ez pedig a lényegen semmit sem változtat…