Kürt (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt?
László gróf: Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek volt valami.
Kürt: Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában, azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére).
László gróf (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni.
Kürt: No ugy-e? Hiszen megmondtam én.
László gróf: Egészen őszintén.
Kürt: Legfőbb ideje. Tessék.
László gróf: Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek?
Kürt (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom.
László gróf: Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz?
Kürt: Igaz.
László gróf: És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte, nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit.
Kürt: Igen.
László gróf (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos börziánert.
Kürt (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért börziánert? Miért nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot is…
László gróf (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod, mennyire gyűlölöd a… a mi körünket.
Kürt: Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt más vágyam… de ez nem tartozik ide.
László gróf: Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha…
Kürt: Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább.
László gróf: Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az, hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt a kis tőkét megszerzem neked.
Kürt (halkan): Ah!
László gróf (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt – megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan?
Kürt: Te majd megmondod.
László gróf: Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük, pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál.
Kürt: De én nem dicsekszem vele.
László gróf: Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én most egészen őszinte leszek.
Kürt: Fogj már hozzá az isten szerelmére.
László gróf: Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.)
Kürt (nem szól; ránéz).
László gróf: És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja venni… ezt a Galambos-lányt.
Kürt (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz?
László gróf: Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel.
Kürt (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a… szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan leül).
László gróf: Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is azt szerettük volna…
Kürt (a foga között): No… én… nem annyira…
László gróf: Mi? Mit mondasz?
Kürt: Hogy… persze, persze… az volna…
László gróf: Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar… Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem?
Kürt: Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva.
László gróf: No hallod kérlek.
Kürt: No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a nagyapám szabó volt, az apám…
László gróf: No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk. Ez a helyzet.
Kürt: Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.
László gróf (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…
Kürt: És ha mégis lehetne…
László gróf: Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel. Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd. Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt, hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad tőled.
Kürt (nyugodtan): Vagyis?
László gróf (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja): Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.
László gróf: Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.
Kürt: Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.
László gróf (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
Kürt: Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?
László gróf (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.
Kürt: Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.
László gróf: Hja kérlek, az nem tartozik te rád.
Kürt: Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?
László gróf: De hisz az úgyis a mienk.
Kürt: Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.
László gróf: De hiszen az… nekünk úgyis jár.
Kürt: Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha hozzájuttatlak benneteket.
László gróf: Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer koronát.
Kürt (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is. Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.
László gróf (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? Hát mit gondolsz, hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt mi nem tudunk neked adni.
Kürt: Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.
László gróf: Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi pénzt csak kérni is.
Kürt: Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.
László gróf: De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.
Kürt: Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
László gróf: Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!
Kürt: Ennyi pénzt: igen.
László gróf: Nem.
Kürt: Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.
László gróf: Mit? Miiiit?
Kürt: Előleget. Foglalót. Százezer koronát.
László gróf (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó. (Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.
Kürt (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre, amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.
László gróf: Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!
Kürt: Nem?
László gróf: De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.
Kürt (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett kifelé): Nem?… Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.
Ferenc gróf (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és keresgél): Tessék… tessék…
László gróf (megdermedve nézi a dolgot).
Kürt (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem? Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel fordulni.
Ferenc gróf (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…
Kürt: Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy üzleti ügyről.
László gróf (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).
Kürt: Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet… amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem és ezért a munkáért pénzt kapnék.
Ferenc gróf: Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt elfogadni.
Kürt: Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek, gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram, téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak, amit a megbízóm kinál?
Ferenc gróf: De! De igen! Határozottan. Még meg is köszönném, hogy eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.
Kürt: Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg neki…
Ferenc gróf (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja meg neki. Csak mondja meg neki.
Kürt: Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom neki…
Ferenc gróf (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy a verandán) Anna… Anna… (el).
Kürt (nyugodtan fordul László gróf felé).
László gróf (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a legrútabb… ez… ez…
Kürt (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak.
László gróf: De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…
Kürt: No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre te föl akarsz engem használni.
László gróf: Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van bajtársi becsület…
Kürt: Zsiványbecsület?
László gróf: Ha akarod: zsiványbecsület.
Kürt: Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…
László gróf (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?
Kürt: Mindenekelőtt az előlegemet.
László gróf: Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön annyi készpénzt…
Kürt: Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.
László gróf: Nekem nincs akkora…
Kürt: Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod. Nyulj be tehát a zsebedbe…
László gróf (önkéntelenül megteszi).
Kürt: Vedd elő a csekkönyvedet.
László gróf (megteszi).
Kürt: Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.
László gróf: Kinek?
Kürt: Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet mellékelek.
László gróf: De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy most már rendben van-e legalább ez a dolog.
Kürt: Az előleg dolga rendben van.
László gróf: Azt tudom. De a többi?
Kürt: Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.
László gróf (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már… garantálod legalább?
Kürt: Semmit sem garantálok.
László gróf: De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…
Kürt: A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…
László gróf: Mit?
Kürt: Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De értsük meg egymást: ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan) akármilyen módon elmarad, én kapok…
László gróf (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.
Kürt: Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.
NYOLCADIK JELENET.
Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf, Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf.
Ferenc gróf: Mihály nincs még itt?
László gróf: Nincs… de mindjárt jön…
Ferenc gróf: Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki megmutatni.
Kürt: Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a postára.
Ferenc gróf (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék).
Kürt (kimegy).
Ferenc gróf (türelmetlenül): Hol van Mihály?
László gróf: Átöltözködött. Beszélget Emmával.
Ferenc gróf: De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele beszélni.
László gróf (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek már.
(Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Anna és Stefi gróf, végül Viktor gróf bejönnek. A társaság csoportokra oszlik, elhelyezkedik; Anna a baloldalon leül egy karosszékbe; Stefi gróf foglalkozik vele; Viktor gróf keserűen bámul maga elé és néha odapillant Annára.)
Ferenc gróf (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember.
Mihály gróf (megfontoltan): Igen… Igen…
László gróf: Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember.
Margit grófnő: Nagyon okos embernek látszik.
Emma grófnő: Szellemes. Bátor.
Stefi gróf: Elragadó.
Ferenc gróf: Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember?
László gróf: Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte.
Ferenc gróf: Gentleman?
Mihály gróf: Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges.
Ferenc gróf: Különös embernek látszik… üzletekről beszél…
László gróf (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen.
Ferenc gróf: Igen, hiszen az előbb beszélt róla.
László gróf: Persze… hiszen az előbb beszélt róla.
Ferenc gróf: Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem.
László gróf: Nekem is. Nekem is.
Ferenc gróf: Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele, hogy mehessen.
Mihály gróf: Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár hétig, hogy megszokja… beszívja… hogy a tehetségét egészen a… a mi ügyünk szolgálatába állíthassa…
Ferenc gróf: Hát… ha ti azt hiszitek…
Mindnyájan: Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember… korrekt… kitünő…
Ferenc gróf (Lászlóhoz): És jó családból való?
László gróf: Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt.
Ferenc gróf: És vagyona van?
László gróf: Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van… az már van…
Ferenc gróf: Hát akkor hívjátok.
László gróf (a verandán): Igen… gyere, kérlek.
Kürt (bejön).
Ferenc gróf (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról!
Kürt: Mit, gróf úr?
Ferenc gróf: Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan.
Kürt: Mit ír?
Ferenc gróf (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A kopasz Drágffy Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot elvállalja.
Kürt: Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat.
Ferenc gróf: Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi kívánságaink.
Mihály gróf: Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt helyén.
Kürt (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy, hogy a társadalom ne olvadjon össze.
Mihály gróf: Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a polgárságból ered.
Kürt: Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd maradjon így.
Mihály gróf: Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy… arisztokratát…
Kürt: Ostobának.
Mihály gróf: De kérem.
Kürt: Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll, akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk bele, gróf úr, hogy…
Mihály gróf:… hogy… ostobának tartanak…
Kürt (nem mondja, csak inti az igent).
Ferenc gróf (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak. (Leül. Ír.)
Mihály gróf (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem. Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket.
Kürt: Én is, gróf úr.
Mihály gróf: Ön valóban intelligens embernek látszik.
Kürt (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr.
Mihály gróf (meghökkenve néz rá).
Ferenc gróf (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök.
Kürt (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl).
Ferenc gróf: Mi az? Mi az kérem?
Kürt (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás írni.
Ferenc gróf (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni.
Kürt: Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.)
Ferenc gróf: Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz.
Kürt (beírja).
Ferenc gróf (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy).
László gróf (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob.
Kürt: Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek.
László gróf: De hát végre is vigyáznod kell…
(Kívülről Mihály hangja: László!)
Emma grófnő: Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új vasderest.
László gróf (indul).
Emma grófnő (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is.
Viktor gróf (nem mutat nagy kedvet a távozásra).
Emma grófnő: Nézzük meg mi is. (Mennek.)
Stefi gróf (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy macska vagyok… (Kimennek.)
KILENCEDIK JELENET.
Anna és Kürt, később az egész társaság.
Anna (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé indul).
Kürt: Anna… maradjon itt.
Anna (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).
Kürt: Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe áll). Itt marad Anna.
Anna (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.
Kürt: Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős az, hogy közöttük legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?
Anna (vállat von, ki akar menni).
Kürt: Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, amely róluk magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét, hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt… föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte szívvel…
Anna (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek; és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát én gyűlölöm, Kürt.
Kürt: Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.
Anna: Maradnom… Ezért?…
Kürt: Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.
Anna: Miért örül neki?
Kürt: Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.
Anna (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.
Kürt: Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én itt.
Anna (gúnyosan): Most már tudja?
Kürt: Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van maga itt.
Anna: Azt is tudja? Akkor hát!…
Kürt: Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.
Anna (megvetően): Kürt, ne hazudjék!
Kürt: Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi másért. Semmi más értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.
Anna: Nem igaz.
Kürt: Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna ide…
Anna (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez az egész dolog itt az előbb komédia volt.
Kürt: Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.
Anna: És maga nem akar képviselő lenni?
Kürt: Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre és utáltam a politikát.
Anna (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni… Utálatos és rút dolog.
Kürt: Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után, amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép, szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…
Anna (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én tőlem?
Kürt: Ezt kérdezi Anna?
Anna (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító, lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász. Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem… megbénított… Azóta… kihevertem… meggyógyultam… újra megerősödtem… találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen az utamból, Kürt! (Szünet.)
Kürt (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna. Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?
Anna: Még kérdezi.
Kürt: Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.
Anna: Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment. Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó nélkül, gyáván, hazugul.
Kürt: Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van… mit veszített maga?
Anna: A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet, hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.
Kürt: De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek.
Anna: Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt, aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)
Kürt (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én… elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.
Anna: Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt nekem.
Kürt: Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.
Anna (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja, milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.
Kürt: Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.
Anna: Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?
Kürt: Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen… hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom, tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem… ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga a szeretője.
Anna (halkan fölsikolt).
Kürt (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az, látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna, hogy ezt a házasságot meggátoljam.
Anna: Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem; derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét. Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok. Menjen, Kürt.
Kürt: Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó milyen becstelen dolog ez?
Anna: Hallgasson, hallgasson.
Kürt: Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.
Anna: Nem!
Kürt: Igen!
Anna (könyörögve): Menjen el innen.
Kürt: Itt maradok. Mert szeretem.
Anna: Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom meg…
Kürt: Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem magát, Anna… menjen és mondja meg neki.
Anna (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.
Kürt: Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg, Anna.
Ferenc gróf (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).
Anna (sápadtan támaszkodik a zongorához).
Kürt (nyugodtan nézi).
Ferenc gróf: Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt?
Anna: Beszélgettünk…
Ferenc gróf (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem jött le? Miről beszélgettek?
Anna: Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.
Ferenc gróf: Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat… bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.
Anna (mosolyogva mutatja).
Stefi gróf (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!
Ferenc gróf: Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.
(A társaság elhelyezkedett.)
Stefi gróf: Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé, Annával szemben.)
Ferenc gróf (most mögöttük áll).
Anna: Miért, Stefi?
Stefi gróf: Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni. Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.
Anna: Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.
Stefi gróf: Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja, hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?
Anna (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő.
Stefi gróf: Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)
Anna (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).
Stefi gróf: Jaj!
Anna (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!
Ferenc gróf (harsányan felkacag).
Mihály gróf (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.
Kürt (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.
Emma grófnő (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.
Kürt (komolyan): Sohase, grófné.
Emma grófnő (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.
Kürt: De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat mondtam?
Emma grófnő: Hogyan… mit… nem értem.
Kürt: Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor akkor sem lehet, mikor azt mondom, hogy (kézmozdulat).
Emma grófnő: Hja… úgy… most értem!
Kürt: Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek, minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü hazugságok az alapjai!
Mihály gróf: De ön azt mondja, minden sikernek is!
Ferenc gróf (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni kell?
Kürt: Igen, gróf úr!
Ferenc gróf (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól; nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).
Anna (is odafigyel).
Margit grófnő: De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?
Kürt: Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad, mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, – vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. A hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell, művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.
(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal, csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)