HETEDIK JELENET.
Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor gróf, Margit grófnő, Emma grófnő.
Kürt (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva, izgatottan.)
(Mikor már bent vannak, bejön Ferenc gróf is. Hallgatva leül, a szobának az Anna helyével szembeeső, legtávolabbi részében.)
Margit grófnő (Kürthöz): Hát csak az ősz?
Kürt: Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges. Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő.
Emma grófnő: De a mámor, maga mámorról beszélt.
Kürt: Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. A tavasz mámora olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő. Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis hallgatás.)
Mihály gróf: Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a természetet.
Kürt: Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad, fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort.
(Kis hallgatás.)
Mihály gróf: Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel tudna bánni.
László gróf: De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert.
Kürt: Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert.
Ferenc gróf (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember védekezik.
Kürt (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem szállok szembe nőkkel és gyerekekkel.
László gróf: Azért megyünk mi fővadra.
Kürt: A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll… belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes férfit meglessek… orvul lelőjjem?
Stefi gróf: Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe, szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek megfenyítettek egy elbizakodott vétkest.
(Kis szünet.)
Stefi gróf (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen, mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem…
(Kis szünet.)
Kürt: Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a szarvasok is, az emberek is.
László gróf: A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz.
Stefi gróf: Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok! Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak. Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak.
Emma grófnő (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A szarvasoknál!
Stefi gróf: Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek az asszonyok!
Kürt: Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből.
(Kint kocsirobogás.)
Ferenc gróf (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi. Mehetünk.
Kürt: Jó mulatást. Jó vadászatot.
Ferenc gróf (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna…
Anna (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.)
Anna (odahajtja a homlokát).
Ferenc gróf (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra.
Anna: Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.)
László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf (is mennek).
Emma grófnő: Holnap délelőtt itthon vagytok?
Mihály gróf: Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk.
(Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás. Kocsirobogás.)
Emma grófnő, Margit grófnő és Kürt (visszajönnek).
Margit grófnő (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.)
Kürt: Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a szívnek.
Margit grófnő (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) Majd vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám.
Anna: Jó éjszakát édesem.
Margit grófnő (elmegy balra).
Emma grófnő (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani. Ma én is igazán elfáradtam.
Anna (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.)
Emma grófnő: Jó éjszakát drágám.
(Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre is rá kell néznie.)
Kürt (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság?
Emma grófnő (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez hihetetlen).
Kürt: Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak.
Emma grófnő: Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni.
Kürt: De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal, mint egy duhaj parasztlegény.
Emma grófnő: Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga hallatlanul vakmerő.
Kürt (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné, milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy legforróbb csók az, amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a legfurcsábban kinevetve másokat…
Emma grófnő (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én fölmegyek…
Kürt: És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit megcsalva… nem egy embert, – tízet…
Emma grófnő: Hiszen magának itt kell maradnia.
Kürt: Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van. Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü, egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó, közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem komoly vágy.)
Emma grófnő: Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán. (Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)
Kürt (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána; azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“).
NYOLCADIK JELENET.
Kürt, Anna.
(A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében van, oda később is vissza-visszatéved.)
Kürt (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna?
Anna: Én vagyok. (Az ajtónál marad.)
Kürt (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem, sokkal tovább kell még maradnom…
Anna: Nem örül, hogy ilyen korán jöttem?
Kürt: De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet valaki.
Anna: Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki.
Kürt: Miért olyan bizonyos ebben, Anna?
Anna: Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk.
Kürt: Igen, igen. Persze… abban nincs semmi.
Anna: De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél valamitől… akkor visszamehetek.
Kürt: Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van. Rossz lett volna, ha nagyon megvárat…
Anna (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de két perc mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán…
Kürt: Bizonyosan az…
Anna: Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság. Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget… Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt tapintásának.)
Kürt (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek, hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel, igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.)
Anna (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon szeret engem… Kürt…
Kürt (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni…
Anna (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni…
Kürt: Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna, menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni, csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna!
Anna: Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?… Hozzád?
Anna (elfordított arccal): Igen… menjünk…
Kürt (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.) I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna.
Anna (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt a helyet.
Kürt: Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van, nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni ezt a beszélgetést.
Anna: Úgy? Korán volna? Miért?
Kürt: Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna.
Anna: Én is.
Kürt (örömmel): Maga is, Anna?
Anna: Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam.
Kürt: Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.
Anna: Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.
Kürt: Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor… akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának, Anna, hogy miért jöttem ide.
Anna: Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való házasságomat.
Kürt: Igen. Azért.
Anna: És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta?
Kürt: Nem.
Anna: Nem?
Kürt: Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek…
Anna: Nem volt egészen őszinte.
Kürt: Látja, bevallom: nem.
Anna: És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja gátolni.
Kürt: Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen, tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége legyen…
Anna: Annak egészen vége van, Kürt.
Kürt: Hogy bízzék bennem.
Anna: Én bízom magában, Kürt.
Kürt: Korlátlanul és föltétlenül.
Anna: Korlátlanul és föltétlenül bízom magában.
Kürt: Hogy kövessen engem oda, ahova akarom.
Anna (föláll): Én követem… oda, ahová akarja.
Kürt: Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen…
Anna: Én éppen olyan nagy vágyat érzek…
Kürt: Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk…
Anna (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom.
Kürt: Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom.
Anna: Oda.
Kürt: Menjünk innen… Akarod? Hozzám.
Anna: Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly után nyul.)
Kürt (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon kínosan): Igen, Anna… igen…
Anna (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt…
Kürt: Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen…
Anna: Azt.
Kürt: Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk…
Anna (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk?
Kürt: Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna.
Anna: Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint máskor.
Kürt: Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam… visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől…
Anna: Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam.
Kürt: Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen őszintén végre!
Anna: Egészen őszintén! És csakugyan itt?
Kürt (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért?
Anna: Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely… nem szeretem…
Kürt: De igen, Anna. Maradjunk itt.
Anna: Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt…
Kürt: Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna. Nem szereti már az embereket…
Anna: Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell velük szemben állni, nem szabad bennük bízni.
Kürt: Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna?
Anna (elnéz a feje fölött): Bízom.
Kürt: Hisz nekem, Anna?
Anna: Hiszek. (Az arca mást mond.)
Kürt: Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam el én magát…
Anna: Miért?
Kürt: Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves, nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a… az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt… igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony nyomában voltam… de mindig – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna, – már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány csók, azután vége.
Anna: Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat.
Kürt: Én?
Anna: Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán. Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori történetem, Kürt…
Kürt: Mi az, Anna?
Anna: Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról.
Kürt: Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most magáról.
Anna (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy… Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a gyerekeim… Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament. Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt… A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven, lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen, ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást. Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló, toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be a szobámba.
Kürt: És?
Anna: És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan mosolyog.)
(Hallgatás.)
Anna: Nem érti, Kürt?
Kürt (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna.
Anna: Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam…
Kürt: Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már… mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna. Én ismerem magát, Anna.
Anna (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt.
Kürt: Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.)
Anna: Mi az, Kürt?
Kürt (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna.
Anna: Van még valami, amit ne tudna rólam?
Kürt: Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És azt most el kell mondania nekem.
Anna: Milyen részlet az?
Kürt: Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta…
Anna: Azután maga… maga elhagyott engem.
Kürt: Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni. De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak.
Anna: És éppen most akarja tudni?
Kürt: Éppen most.
Anna: Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát töltöttem a Cserháti-kastélyban…
Kürt (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az Anna-villában.
Anna: Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves mágnástájékozatlanság, – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon rossz. (Elhallgat.)
Kürt: Igen, Anna. És?
Anna: És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide, az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom. Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van. Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy…
(Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.)
Kürt: Úgy…
Anna: Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal… megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.)
(Szünet.)
Kürt (izgatottan, halkan): És… mi történt?
Anna (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát itt voltam. Egyedül a gróffal. A cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután… védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós, nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat… kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke, szomoru téli hajnalig…
Kürt (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor!
Anna (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt.
Kürt: Én…
Anna: Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a hűség.
Kürt (gyöngéden): Drága Anna…
Anna: Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom… amikor egészen egyedül voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten, összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal, elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé leszek.
Kürt (szégyenkezve hajtja le a fejét).
Anna: Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben.
Kürt (félve, halkan): Hanem…
Anna (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott… gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi, együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell – fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És – elvétetem magamat vele.
Kürt: Nem.
Anna: De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt?
Kürt: Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna.
Anna: Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó, lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek.
Kürt (könyörögve): De nem Anna, hiszen…
Anna: De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint most…
Kürt (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem akarja.
Anna (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja – gátolni – ezt – a házasságot?
Kürt: Igen. És én meggátlom. Nem engedem.
Anna (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá).
Kürt: Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt…
Anna (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt?
Kürt: Anna…
Anna: Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?…
Kürt: Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.)
Anna (hallgatva néz utána).
Kürt: De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna… én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal… mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz senkit sem eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok, idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz…
Anna (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt térdel előttem, Kürt.
Kürt: Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám, simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg akarok pihenni.
Anna: Nálam?
Kürt: Nálad. Veled. Bízzál bennem.
Anna: Bízom.
Kürt: Velem jössz?
Anna: Veled megyek.
Kürt (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal.
Anna: Igen. Most már nyugodtan és bizalommal.
Kürt: Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh, minden harcot magával, minden küzdelmet magáért.
Anna: Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok.
Kürt: Anna, az enyém vagy… (Megöleli.)
Anna: A tied vagyok.
Kürt: Akarsz velem jönni?
Anna: Igen. Ahová akarod…
Kürt: Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.)
Anna (vele megy).
Anna (lesben állva): Igen.
Kürt (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám…
Anna: Megyek.
Kürt: Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna… (Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk… végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk.
Anna (bámulva): Mi… mit?
Kürt: Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk… akkor leszel az enyém.
Anna (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most…
Kürt: Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.) Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem.
Anna: Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen…
Kürt: El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin.
Anna: És… engem… szeret…
Kürt: Oh!
Anna: És… el akar… feleségül…
Kürt: El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt.
Anna (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a zsebe felé; megtántorodik).
Kürt (ijedten): Mi az, Anna?
Anna: Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni.
Kürt (megdermedten): Hát tudta?
Anna (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen, fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt…
Kürt (most egészen tehetetlenül áll előtte).
Anna (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért…
Kürt (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész tehetetlenül állok maga előtt.
Anna: Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul… kiszolgáltat…
Kürt: Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta, akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem szerezhet bocsánatot.
Anna (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez.
Kürt: Hát velem jön?
Anna: Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt.
Kürt: Hát itt akar maradni? Felesége lesz?…
Anna: Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én… magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy vadat és várják, mikor hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk… Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak.
Kürt (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam a lámpákat. Ott vannak.
Anna: Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk… hadd várjanak…
Kürt (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az ölelés mozdulata nagyon diszkréten).
Anna (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek rám. Mit csináljak velük?…
Kürt: Hallgasson csak. Jön valaki.
(Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép rajta Galambos. Az arca véres.)
Galambos (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg. Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy…
Anna (bámulva): Igen… miért?
Galambos (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar, hogy a gróf meglephessen.
Anna (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt…
Galambos: Igen… ott vannak mind a kerti házban… várnak… én elszöktem… a drótkerítésen átmásztam…
Anna: Véres az arca…
Galambos (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni.
Anna (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem…
Galambos (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel).
Kürt (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem akarom én bántani Annát.
Galambos (Annához): Nem?
Anna: Nem apám.
Kürt: Anna tudta ám már ezt.
Galambos: Igaz ez Anna? Igaz ez?
Anna: Igaz, apám.
Galambos (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát azért… hát azért…
Kürt (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr.
Anna: De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm.
Galambos (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha megcsókolhatnálak…
Anna: Apám!…
Galambos (megöleli).
Anna: Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak vissza hozzájuk.
Galambos: Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik.
Galambos (megdöbbenve néz rá).
Anna: Nem lesz semmi baj. Csak menjen apám.
Galambos: Jó… jó… Hát akkor jó. (Megy.)
Anna (Kürthöz): Látja: ez nagy öröm nekem. Ez jó nap volt. Visszakaptam az apámat…
Kürt: És… engem is, Anna. Az nem öröm?
Anna (Kürthöz): De igen. Hanem mit csináljak azokkal? Hogyan álljak bosszút rajtuk?
Kürt: Nézze Anna… miért akar rajtuk bosszút állni?
Anna: Mert hajtottak, mint egy vadat. Mert lesben állnak. Mert rosszak hozzám.
Kürt: De kedves, okos Annám… nézze, hát maga jó volt hozzájuk?… Maga jött… elhódítja a családjuk fejét… egy öreg embert… az örökhagyót… Elhódítja a vagyonukat, tönkreteszi a reménységeiket, – miért vár hát tőlük kiméletet. Hiszen tudja, hogy gyűlölik, harcban állott velük, – hát ez a háboru.
Anna (dacosan vonogatja a vállát): Lehet, hogy igaza van, Kürt… De ha háboru, legyen háboru.
Kürt: Jőjjön, Anna. (Kedélyesen.) Szökjünk el innen.
Anna (a lámpa felé indul): Óh… mi volna, ha… ha én most lecsavarnám ezeket a lámpákat.
Kürt (megkapja a kezét): Nem, Anna. Ne. Ennek semmi értelme.
Anna: Akkor megindulnának… jönnének… ügetnének át a parkon… lihegve sietnének ide…
Kürt: És itt találnának bennünket.
Anna: Az arcukba nevetnék.
Kürt: Mit érne el vele? Ez nem volna diadal. Még a gyanujukat sem oszlatná el. (Kedélyesen.) Jőjjön, Anna, – szökjünk el innen.
Anna (makacsul): Nem. Itt maradok. Én szökve nem megyek. Én itt maradok és ők maradjanak ott. Óh, ez lesz a legjobb. Én lefekszem. Kényelmesen kinyujtózkodom, nyugodtan elalszom, ők várjanak, fázzanak, dideregjenek és vacogjanak ott egész éjszaka a piszkos kertilakban. A lámpa itt égve marad… hadd várjanak hajnalig… hadd üljenek a piszkos lesben… hadd várjanak hiába a vadra… egész éjjel… egész, egész éjjel.
Kürt: És reggel?
Anna: Reggel… reggel majd találkozunk. Menjünk.
Kürt (vele akar menni).
Anna: Nem. Maga arra, én erre.
Kürt (kísérletet tesz): Anna, nem volna jobb…?
Anna: Nem. Most egy percig sem akarok tovább együtt lenni magával. Menjen a szobájába, feküdjék le és aludjék jól. Jól, jól, jól, aludjék… Ők hadd dideregjenek odakint… Menjen.
Kürt (engedelmesen elindul balra).
Anna (már a jobb ajtónál van; hátrafordul): Várjon. Így akar elmenni?
Kürt (értelmetlenül néz rá).
Anna (visszamegy a szoba közepéig; ingerült, nagy jókedvvel): Csak azért, hogy őket megcsaljuk… amíg ők odakint dideregnek… jőjjön ide.
Kürt (odamegy hozzá).
Anna: Ki akarom nevetni őket. (Megfogja a fejét és megcsókolja.)
Kürt (ijedten): De Anna!
Anna: Most maga védekezik?
Kürt: Óh, Anna.
Anna: Nem akarja megcsalni őket? Nem akarja kinevetni őket?
Kürt: Anna!
Anna (kiszabadítja magát): Most elég volt.
Kürt: Anna!
Anna: Nem. Menjen. Aludjék pompásan, aludjék nagyszerűen. És ők hadd dideregjenek kint reggelig. Aludjék jól, jól, jól. Jó éjszakát, Kürt.
Kürt (még mámorosan): Jó éjszakát, Anna. (Búcsúpillantás. Még egy intés. A két ajtó bezárul mögöttük. A szinpad két másodpercig üresen áll teljes világításban.)