HARMADIK FELVONÁS.
(Szín: mint a második felvonás végén. A lámpák égnek. Kint dereng a reggel.)
ELSŐ JELENET.
(A verandára nyíló ajtó óvatosan kinyílik és bejön rajta Ferenc gróf, László gróf, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Viktor gróf, Stefi gróf és Galambos. Lopózkodva bevonulnak és a baloldali ajtó előtt elhelyezkednek. Fáradtak, összetöröttek, álmosak.)
László gróf (halkan): Jön valaki… Mégis tetten érjük őket…
Ferenc gróf (a fegyverét a kezében tartva, mintegy rohamrakészen odaáll az ajtó elé. Az ajtó kinyílik): Megállj… Fickó!
Az inas (aki az ajtón belépett): Jaj!
(Általános elképedés.)
Ferenc gróf (haragosan): Te vagy az? Mit kerestél itt? Hogy mersz idejönni?
Az inas (ijedten, remegve): Én… kérem… az ebédlőben terítettem reggelihez… Azt néztem, szabad-e már itt is eloltani a lámpákat.
Ferenc gróf: Hol van Kürt úr?
Az inas: A szobájában… Most kel föl.
Ferenc gróf: Hát Anna kisasszony?
Az inas: A szobájában… azt hiszem még alszik.
Ferenc gróf (Lászlóval szembe fordul; fenyegetően megy feléje; László hátrál előle, végre leül egy székbe, vérszomjasan): Mi… mi… mi ez?
László gróf: Ez… ez nagyon kellemetlen szituáció.
Galambos (halkan fölzokog).
Stefi gróf (előre kísérte Ferencet; filozófus arccal nézi a dolgot és – nagyon halkan – mintegy levonja a tanulságot): Meghalt a juhász… ki mondja most a kutyának: csiba te!
Ferenc gróf: Mi történt itt? Nevetségessé tettél. Megcsaltál.
László gróf: Nem… kérlek… engem csalt meg… az a gazember.
Ferenc gróf: Ki?
László gróf: Kürt. Becsapott. Azt mondta, el fogja oltani a lámpát.
Ferenc gróf (megint középre megy. Az inashoz): Miért égett itt egész éjjel a lámpa?
Az inas (középen az ajtóhoz jött már): Kérem… (László gróf felé) a méltóságos úr megparancsolta, hogy ne nyúljunk hozzá… ide ne jőjjünk reggelig.
Ferenc gróf (tehetetlen dühében visszatér Lászlóhoz): Rágalmazó vagy. Megrágalmaztad Annát.
László gróf: Nem… kérlek… hidd el… ők bizonyosan együtt voltak… mint hajdanában, mikor együtt voltak… fölhasználták most is az alkalmat… de Kürt nem tartotta meg az ígéretét… nem oltotta el a lámpát. A gazember megint becsapott bennünket. (Segítséget kérve néz a többiekre.) Szószegő ravasz gazember… hidd el ő az oka…
Margit grófnő: Bizonyosan ő az oka. Ravasz gazember.
Mindnyájan: Igaz… gazember… Ő csinálta az egészet… Megint becsapott bennünket… Csak pénzt akart.
Ferenc gróf (elámulva néz végig rajtuk): Mi? (Az inason akad meg a szeme.) Te takarodj.
Az inas (elmegy).
Ferenc gróf (a többiekhez): Mi?… Most szidjátok!… Becsapott benneteket. Nem oltotta el a lámpát? Hát ő (László grófhoz) neked mondta, hogy el fogja oltani a lámpát? Te jelt vártál tőle? Ti egyetértettetek vele? (Sorra veszi őket.) Ti… ti tőletek pénzt akar? És… Annával már azelőtt is egyedül volt? (Nagy szünet. Fölemeli a fejét.) Hát… (Megint nagy szünet.) Hiszen akkor… (Megint nagy szünet, fölsorolja.) Ti hoztátok őt ide. Ti tartottátok itt. Ti dicsértétek őt nekem. Hiszen akkor… (Megint fölemeli a fejét.) No várjatok! (A két öklét fölemeli és megrázza.)
(Kínos hallgatás; feszengés; senkisem mer megszólalni.)
Margit grófnő (összeszedi magát): Én nem tudom… mire gondolsz te, kedves Ferenc, de biztosítalak róla, hogy csalódol.
Stefi gróf: Akármire gondolsz.
Mihály gróf: Kétségtelen, hogy a föltevéseid egészen alaptalanok.
Stefi gróf: Kétségtelen.
Emma grófnő (kínosan mosolyogva): Szó sincs róla.
László gróf: Persze, hogy szó sincs róla.
Ferenc gróf (dühtől elfulladva): Miről?
Margit grófnő: Akármiről… amire gondolsz.
Ferenc gróf (végigméri őket): Ti… engem… Óh, – várjatok csak!
László gróf: De kérlek… biztosítalak…
Ferenc gróf (a gondolataiba merülve): Ez a Kürt, akit ti hoztatok ide, alávaló gazember.
László gróf: De szó sincs róla.
Margit grófnő.
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ Óh, dehogy.
Mihály gróf: Határozottan… éppen ellenkezőleg.
Stefi gróf: Éppen ellenkezőleg.
Ferenc gróf: Mi? Nem az?
László gróf: Azaz… kérlek… ha itten fölhasználta a te vendégszeretetedet arra, hogy… hogy családi életedet… családalapítási tervedet… megzavarja… akkor igen. De (nyomatékosan, szélesen) egyébként… gentleman… kifogástalan gentleman…
Stefi gróf: Kifogástalan.
Mihály gróf: Még társadalmi helyzeténél is magasabb mértékben…
Margit grófnő.
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ Óh, igen…
igen…
Ferenc gróf: Ti… ti… azért hoztátok ide…
Mindnyájan: Szó sincs róla… Dehogy… Nem, nem, nem.
Ferenc gróf: Pénzt akart tőletek.
Mindnyájan: Szó sincs róla. Dehogy. Van ő neki. Hiszen vagyona van.
Ferenc gróf: Azelőtt is ismerte Annát.
Mindnyájan: Dehogy… Itt ismerkedett meg vele… Itt… minálunk…
Ferenc gróf: Ti azt akartátok, hogy én Annát ne vegyem el… Gyűlölitek Annát.
Mindnyájan: Dehogy… Dehogy akartuk… Nagyon szeretjük…
Ferenc gróf: Méltatlannak tartottátok rá, hogy a feleségem legyen.
Mindnyájan: Dehogy… Mi méltónak tartottuk… ő méltó rá…
Ferenc gróf (Lászlóhoz): Hát akkor… miért… miért volt ez?
László: Azért… azért… mert nekünk mégis kötelességünk… őrködni… (Korrektül.) Ha azonban csalódtunk, akkor mi vagyunk az elsők, akik beismerjük a tévedésünket.
Ferenc gróf (kihívóan): Anna méltó rá, hogy a feleségemmé tegyem.
László gróf: Úgy látszik… úgy látszik… kétségtelenül…
Mindnyájan (erősítik).
Ferenc gróf: És én a feleségemmé teszem.
Mindnyájan: Nagyon helyes… a feleségeddé kell tenned… mi is azt mondjuk… örülünk neki…
Ferenc gróf (végignézi őket; a fejét csóválja): Ti… ti most hazudtok nekem.
(Heves tiltakozás.)
Ferenc gróf: Ti hazudtok nekem.
Mindnyájan: Mit gondolsz? Hogy tételezheted föl rólunk? Igazán sértő.
Stefi gróf (fájdalmasan): Hogy tételezheted föl rólunk?
Ferenc: Én majd megtudom. Ha ti nekem hazudtatok… (Végignéz rajtuk, a szeme megakad Galamboson.) Mit akar itt, Galambos? Takarodjék innen. (Galambos indul.) Megálljon! (Szünet.) Bemegy ide ehhez a Kürthöz és megmondja neki, hogy jőjjön ide. Én hivatom. Értette?
Galambos (indul balra): Igenis, gróf úr. (Elmegy.)
Ferenc gróf: Én majd megtudom… És ha ez a Kürt tagadna, Anna majd megmond mindent nekem.
(Kínos feszengés.)
Galambos (visszajön, általános várakozás fogadja).
Ferenc gróf: No! Mi az?
Galambos: Kürt úr… nemsokára jön.
Ferenc gróf: Nemsokára? Miért nem rögtön? Mit csinál?
Galambos: Most fürdik kérem.
Stefi gróf (sóhajt): Fürdik…
Ferenc gróf: Fürdik!… (Lenyeli a mérgét.) Én majd megfogatom a cselédemmel és kidobatom az országútra… Fürdik! Hát várjunk rá. Galambos, menjen Annához és mondja meg neki, jöjjön ide. Én hivatom. Rögtön.
Galambos (elmegy jobbra).
Ferenc gróf (leül): Hát várjunk itt rájuk. (Egyre nagyobb dühvel.) Hát várjunk rájuk. (Kiáltva.) Hát várjunk rájuk!?
Galambos (visszajön): Anna egy félóra múlva itt lesz.
Ferenc gróf (elfulladva): Egy félóra múlva. (Fölcsattan. Föláll.) Rögtön jőjjön ide. Miért nem jön rögtön?
Galambos: Most ébredt föl… mélyen aludt…
Stefi gróf (sóhajtva): Aludt.
Galambos: És előbb fürdik.
Stefi gróf (sóhajtva): Fürdik.
Ferenc gróf (fölcsattanva): Fürdik!
(Szünet.)
Ferenc gróf (legyűri a mérgét): Elmehet Galambos.
Galambos (a veranda felé elmegy).
Ferenc gróf: Mi pedig várunk. (Leül.)
(Szünet.)
Margit grófnő (ásít; fáradtan nyújtózik).
Emma grófnő (szintén).
(A többiek is.)
Margit grófnő: Rettenetes…
Emma grófnő: Borzasztó…
Stefi gróf: És ők kialudták magukat.
Margit grófnő (kényelmetlenül): Ez a ruha…
Emma grófnő: Tegnap óta van rajtam…
Stefi gróf: És ők fürdenek.
Mihály gróf (fáradtan): Legalább átöltözködöm.
Emma grófnő: Igen… legalább… (mindenki megmozdul).
Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.
(Kínos visszaülések.)
Emma grófnő: Borzasztó ez a virrasztás.
Stefi gróf: És milyen hideg volt… Igy vacog a fogam még most is.
Mihály gróf: Az a tisztátlanság-érzés, amely ettől támad.
Stefi gróf: Igen… a fáradtság a legpiszkosabb dolog a világon.
Margit grófnő: Egész éjszaka!…
Emma grófnő: És az a kertilak!…
Stefi gróf: Egyetlenegy kanapé sem! Csupa szögletes szék. (Általános ásítás.)
Mihály gróf: Ha legalább átöltözködhetnék az ember.
Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.
(Szünet.)
Stefi gróf: És ők fürdenek.
Ferenc gróf (rájuk néz. A fenyegető pillantásra nagy elhallgatás támad).
(Azután őszinte ásítozások.)
László gróf (eddig nem szólt; kétségbeesve törte a fejét, mit lehetne tenni): Az ember tíz esztendővel öregszik meg egy éjszaka! (Jelzi a többieknek, hogy ezzel a gondolattal tegyenek kísérletet.)
Margit grófnő (rögtön megérti): Szent isten… nem merek tükörbe nézni… Ha titeket végignézlek és azt gondolom, hogy én is annyit öregedtem, mint ti…
Ferenc gróf (kényelmetlenül mozdult meg már a László gróf szavára is).
Margit grófnő (rémüldözve): Hallatlan, mi történt veletek… hát még ha eloltjátok a lámpát… Oltsátok csak el, hiszen reggel van. (Megtörténik. Viktor gróf oltja el.) Hu! Brr! Mintha a cserháti kriptából jöttetek volna ide. Mintha a saját őseitek lennétek. (Az egész társaság szörnyüködve vizsgálja egymást.)
Ferenc gróf (kényelmetlenül feszeng a székén; őt eddig senki sem nézte meg).
Stefi gróf (összeszedi minden bátorságát, elébe lép, megáll, szétterjeszti a karját, azután mély tisztelettel meghajlik).
Ferenc gróf (bosszúsan, kényelmetlenül): Mi az?
Stefi gróf: Ráismerek!
Ferenc gróf (kényelmetlenül): Kire? Mire?
Stefi gróf: Cserháti Szaniszlóra, nagy ősünkre, akit ezerötszáznyolcvanhatban százhatéves korában vett magához az Úr.
A többiek (fölállnak): Igaz… (Meglepetve). Hogy hasonlít rá. Hihetetlen hasonlatosság.
Ferenc gróf (nagyon kényelmetlenül forgolódik, szeretné lerázni őket).
Margit grófnő: Mit tesz egyetlenegy éjszaka!
Emma grófnő: Egy éjszaka – negyven év.
Stefi gróf: Hatvan éves és ennyire Cserháti.
Ferenc gróf (akit most az egész társaság körülvett, a kényelmetlen és kissé nevetséges haragtól reszketve néz végig rajtuk).
Margit grófnő (Ferenc grófhoz): Neked nem volna szabad átöltözködnöd.
Emma grófnő: Nem volna szabad megmosakodnod.
Stefi gróf: A hideg víz letörölné rólad azt a patinát.
Mihály gróf: Van ebben a hirtelen öregségben valami tiszteletreméltó.
Stefi gróf: Valami pátriárka-vonás.
Mihály gróf: A családunk egész története egy nemes férfiarcon, egy ezüstfehér férfifejen.
Margit grófnő: Nem fog rádismerni, aki tegnap látott.
Emma grófnő (nagyon bátran): Hogy elbámul majd Anna…
Ferenc gróf (fölugrik. Elhallgatás. Dördülő hangon): Menjetek… (Más hangon.) Menjetek átöltözködni.
László gróf: Nem… minek? Fölösleges…
Ferenc gróf: Türhetetlen ez a tisztátlanság-érzés. A fáradság piszkos.
Mindnyájan: Oh… dehogy… nem is olyan nagyon…
Ferenc gróf (kategorikusan): Tűrhetetlen. Megyek átöltözködni. Félóra mulva itt találkozunk. Addig… addig senki se beszéljen… se Kürttel… se Annával.
László gróf: Kérlek… ha te kívánod.
Ferenc gróf: Én kívánom. (Megy.)
(A társaság részben vele együtt, részben a túlsó oldalon elmegy.)
(A szín egy másodpercig üres marad. Azután balról visszalopózik László gróf, utána Emma, a túlsó oldalról a többiek. Jelbeszéd. A túlsó oldalról jöttek jelbeszéddel mutatják, hogy Ferenc fölment. Mindnyájan lábujjhegyen járnak. Középen találkoznak.)
MÁSODIK JELENET.
Voltak és Kürt, később László gróf és Kürt.
Kürt (benyit balról, nagyon vidáman, frissen, reggeli pihentséggel és elegánciával): Jó reggelt!
(A társaság riadtan fordul feléje.)
Kürt (nagyon kedvesen): Már visszajöttek?… Ah… vagy családi együttlét… Talán zavarok egy bizalmas beszélgetést… Akkor… (Kifelé indul.)
(Szótlan szembenállás. Az egész család haragtól eltorzult arccal nézi Kürtöt.)
Viktor gróf (ökölbe szorított kézzel indul feléje).
László gróf (Kürthöz): Megállj!
Kürt (megáll).
(Hallgatás.)
Kürt (a hozzá közel jutott Viktorhoz): De milyen rossz színben van, Viktor gróf!
Viktor gróf (mint akit kígyó csípett meg, visszahökken).
Kürt (Mihály grófhoz): És ön, gróf úr!… (Stefi grófhoz.) És ön, gróf úr! (Margit grófnőhöz.) S a grófné!… (Emma grófnőhöz.) És a grófné!… Istenem, csak nem valami rossz hír… csak semmi kellemetlenség talán.
Emma grófnő (magánkívül): Maga… maga… maga…
Margit grófnő: Ön.
Stefi gróf (orrhangon): Maga…
(Egységes rátámadás készül.)
László gróf (egy széles mozdulattal eléje áll a támadásnak): Kérlek… menjetek átöltözködni. Kürttel majd én végzem el, ami elvégzendő van. (A habozás jeleire.) Menjetek… (halkan) ha jót akartok. (Még halkabban, kikisérve őket.) Vigyázzatok: ha Ferenc jönne, értesítsetek engem. Menjetek. (Mindnyájan elmennek.)
Kürt (nyugodt mosolygással nézte őket, most mosolyogva várja a visszaforduló László grófot).
László gróf (visszafordul, keserűen, fenyegetően, szemrehányóan): Mondd meg nekem… mit… mit… Mit csináltál itt az éjjel?
Kürt: Aludtam.
László gróf (visszahökken): És… És Anna?
Kürt: Ő is aludt. És… ti… Csak… (Mintha most jönne rá.) Csak nem?
László gróf: Elég volt ebből a hangból. Én veled végleg le akarok számolni. Nem felejtek el telegrafálni Budapestre. Mindenekelőtt azonban… te én nekem tartozol egy fölvilágosítással, egy elszámolással, ha úgy tetszik: egy üzleti jelentéssel.
Kürt: Úgy van. Tehát: becses fölszólításodra válaszolva értesítlek, hogy az árut nem liferálhattam. Hm… forgalmi zavarok… közlekedési akadályok… vis major…
László gróf (dühtől remegve): Akkor miért nem adtál jelt nekem?
Kürt: Miféle jelt? Azt, hogy… nagyon korán lefeküdtünk… ő ott… én itt? Ilyen jeladásra nem kaptam tőled megbizatást.
László gróf: Hát akkor… hát akkor… miért nem jöttél… (Észreveszi, hogy ennek semmi értelme.) Eh, akkor most rögtön elutazol innen.
Kürt: Úgy van. Az üzlet nem bonyolítható le, a felek közös megegyezéssel megsemmisítik a kötést. (Mormogva indul.) Szolgálataimat továbbra is fölajánlva, kiváló tisztelettel… (Indul jobbra.)
László gróf: Hová mégy arra?
Kürt: Megyek reggelizni.
László gróf (elképedve): Te most reggelizni akarsz?
Kürt: Hogyne. Reggel van. Itt az ideje. Nagyon éhes vagyok. Ha az ember ilyen jól, jól, jól kialudta magát… A vonat kilenc óra után indul, csak nem fogok éhgyomorra… utazni?
László gróf: Maradj itt.
Kürt: Ha… óhajtod… Ha kéred…
László gróf: Kérlek!…
Kürt: Akkor szívesen. (Csenget. A belépő inashoz.) Hozza ide a reggelimet. (Az inas elmegy.) Hihetetlenül éhes vagyok. (Leül.) Az ilyen jó, mély álomban eltöltött éjszaka a legjobb étvágycsináló. (Az inas jön. Kürt megnézi a tálcát. Nagy hozzáértéssel.) Mi ez? Barackjam? Fiam, mondtam, hogy én ezt sohasem eszem. Eperjamet. (Az inas elmegy. Kürt jó étvággyal, nagy gusztussal enni kezd.)
László gróf (gúnyosan): Hát… jó étvágyat.
Kürt: Köszönöm. Megvan. (Az inastól átveszi az eperjamet.) Ez az fiam. Most rendben van. Mehetsz.
László gróf (járkál): Hát végre is… (Megáll.) Mi a te szándékod?
Kürt: Meg akarok reggelizni. Jól akarok lakni.
László gróf: Eh, mit akarsz mondani Ferencnek?
Kürt: Hja úgy: Ferenc grófnak? Mit akarok neki mondani? Mindent meg akarok neki mondani.
László gróf: Mi… Mindent?
Kürt: Mindent. Én beláttam, hogy Ferenc grófnak igaza van: őszintének kell lenni, nyiltnak, becsületesnek. Sohasem szabad hazudni. (Morálisan.) A hazugság az nem visz jóra. Én mindent megmondok neki.
László gróf: És… tudod, mi történik akkor?
Kürt: Tudom. Kidob. De titeket is. Mindenkit. Legalább jó társaságban távozom.
László gróf: Meg vagy te őrülve? Mi történt veled?
Kürt: Én nagy átalakuláson mentem át. Engem ez a levegő… a felsőbb társadalmi kör… amelybe kerültem, megváltoztatott. És más ember lettem. Elég volt a hazugságból. Én nyiltan, őszintén és becsületesen megmondok mindent.
László gróf: Nem fogsz megmondani semmit. Neked itt segítségünkre kell lenned.
Kürt: Ah, hát ne utazzam el?
László: Az majd azután jön. Előbb segítened kell nekünk. Idejöttél, belevittél bennünket ebbe a bajba…
Kürt: Én? (Nagyon méltóságosan.) Én ajánlkoztam talán rá, hogy Ferenc gróf házasságát meggátoljuk? Én koholtam ki talán ezt a gyönyörü és erkölcsös tervet? Én akartam talán összeesküvést szőni (fenségesen) egy gyanutlan lány tisztessége és egy tisztes öreg ember becsülete ellen? Én akartam talán egy fényes nevet és egy nemes aggastyánt nevetségessé tenni? Mi? Te engem belevittél ebbe a rút dologba, de én ebben a körben más ember lettem. Én megmondok mindent. Te ne felejts el telegrafálni Budapestre.
László gróf: Hja úgy, szóval te azt akarod, hogy én felejtsek el telegrafálni Budapestre.
Kürt (eszik): Én azt nem akarom… dehogy akarom…
László gróf: És mi történnék… ha én elfelejtenék Budapestre telegrafálni?
Kürt (nagyon okosan): Akkor az történnék, hogy a bank átírná az utalványozott összeget a te számládról az én számlámra.
László gróf (bosszusan): Azt tudom. Itt?
Kürt (az ő hangján): Itt? Azt nem tudom.
László gróf: Itt az fog történni, hogy két dolgot megerősítesz Ferenc előtt: először, hogy sohasem ismerted azelőtt Annát és különösen, hogy mi semmit sem tudtunk erről az ismeretségről.
Kürt (méltatlankodva, nem hangosan, közben eszik): De hiszen ez hazugság volna. Az én lelkem nem bírja el a hazugságot?
László gróf: Másodszor: hogy te tegnap – akármiért… találj ki valamit, – megállapodtál benne, hogy itt találkozol Annával. Én hallottam ezt a megállapodást…
Kürt (eszik): Hallottad! Nem szégyelled: hallgatózni? (Rázza a fejét.) Hallgatózni!
László gróf: A többi a te dolgod. Mondj még, amit akarsz. Azt nem bánom. Jó?
Kürt: Jó.
László gróf: Ha ezt megerősíted és ha Anna ugyanezt mondja, akkor én telegrafálok Budapestre, hogy írják a számládra az utalványozott összeg felét. Jó?
Kürt (szárazon): Nem jó.
László gróf: Be kell látnod…
Kürt: Lehetetlen. Nem birok hazudni. Nem vehetem a lelkemre, hogy egy ilyen tisztes öreg embert megcsaljak. Igazat kell neki mondanom. Mindent meg kell neki mondanom.
László gróf: És ha egyáltalában nem telegrafálok?
Kürt: Akkor megpróbálok… megküzdeni a lelkem nagy vágyával… az igazság után való szomjuságával.
László gróf (mérgesen): Szóval, te csak a pénzt akarod. Akármilyen módon.
Kürt: Hja, az üzlet üzlet.
László gróf (fölháborodottan): Ha nem szolgáltál rá, akkor is. Elvenni… elragadni a meg nem szolgált pénzt… tudod, mi az…?
Kürt: Hja… ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak.
László gróf: Ha legalább!… De most már elveszi!
Kürt: Ki?
László gróf: Ferenc.
Kürt: Kit?
László gróf: Annát.
Kürt (föláll): Ohó, – azt majd meglátjuk.
László gróf: Mit… te azt hiszed…
Kürt: Majd meglátjuk. Én egyelőre annyit igértem, hogy megfékezem a lelkem igazság után való vágyát.
László gróf: Ha azonban meg tudnád igérni…
Kürt: Nem tudom.
HARMADIK JELENET.
Voltak, Anna, azután Anna és Kürt.
Anna (jobbról jön, útiruhában van): Jó reggelt. (Lászlóhoz.) Ah, már visszajöttek? Ilyen korán?
László gróf (lenyeli a mérgét): Igen… ilyen korán…
Anna: No… és sikerült a vadászat?
László gróf: Nem. Nem igen…
Anna: Milyen kár. És… egészen zsákmány nélkül?
Anna: Hm, hm! Vigyázni kell a vadra. – De, úgy látszik, fárasztó volt a vadászat. Tudja, hogy nagyon fáradtnak látszik?
László gróf (fanyarul): Igazán? Csodálatos.
Kürt: Igen, nagyon fáradt vagy. Jó is volna, ha… ha fölfrissülnél… Langyos fürdő nagyon jó ilyenkor.
László gróf: Köszönöm a szíves tanácsot; élek is vele.
Kürt: Az nagyon jó ilyenkor. (Kikiséri.) (Halkan.) Ha azt akarod, hogy valami eredményt érjek el, ne engedd ide egyelőre Ferenc grófot.
László gróf: Megpróbálom. De akkor legalább…
Kürt: Akkor… legalább egy negyedórára van szükségem. (Hangosan.) Jó langyos fürdő… nincs annak párja…
László gróf (kimegy jobbra).
Kürt (visszafordul, mosolyogva áll szembe a mosolygó Annával): Rossz vadászatuk volt. Nagy bosszúság az.
Anna: Szegények!
Kürt: Mindnyájan egészen összetöröttek, fázók, vacogók, sápadtak…
Anna: Oh, a szegények.
Kürt: Még az asszonyok is.
Anna (naivul): Hát az asszonyok is oda voltak vadászni?
Kürt: Igen. De nem vigyáztak eléggé és a vad megugrott előlük.
Anna: Hm, hm! Milyen pech!
(Összenéznek. Elnevetik magukat.)
Kürt (odamegy hozzá): És… mondja Anna… drága Anna… egyetlen Annám… hogy érzi magát… a drága vad, az elszalasztott fejedelmi zsákmány?
Anna: Pompásan.
Kürt: Hogy aludt?
Anna: Nagyszerűen.
Kürt: Mit álmodott?
Anna: Semmit!
Kürt (az orrára teszi a kezét, de gyöngéden, alig hozzáérve): Puha az orra… most nem mond igazat. (Más hangon.) Drága, őszinte becsületes Annám, most nem mond igazat. Jól aludt, de álmodott; frissen ébredt, de egy nagy vággyal a szívében. No mondja meg nekem, no vallja be… ugy-e maga is érez egy nagy vágyat?
Anna (mosolyogva): Igen.
Kürt (diadalmasan): Hát látja, ugy-e! Egy nagy türelmetlenséget, ugy-e?
Anna: Igen.
Kürt (egyre emelkedőbben): Egy hatalmas érzést ugy-e, amely átjárja az egész testet, az egész lelket, – ugy-e?
Anna: Igen. Rettenetesen… éhes vagyok.
Kürt (meghökkenve): Oh! (Mosolyogva.) Igaza van… és én erről egészen megfeledkeztem, pedig magamról már ebben a tekintetben is gondoskodtam.
Anna (mosolyogva): Mindig önző. Kisérjen át az ebédlőbe.
Kürt (megnyom egy csengőt): Maradjon itt Anna. Az ebédlőben kellemetlen találkozások történhetnének időnek előtte. (A belépő inashoz.) Az Anna kisasszony reggelijét. (Az inas veszi az előbbi tálcát és kimegy.) Üljön le ide Anna és reggelizzék meg itt. Közben pedig mondja el nekem, mit akar most csinálni. (Az inas hozza a reggelit a tálcán.)
Anna: Meg akarok reggelizni.
Kürt (idegesen): Igen, Anna, de nézze, sürget az idő, gyorsan kell határoznunk, kimondhatatlanul fontos, hogy gyorsan elszánja magát; – mit akar csinálni, Anna… (Anna válaszolni akar.) Jól akar lakni: – tudom. De végre vannak ennél fontosabb dolgok is. Hogy tud ilyen nyugodtan enni, mikor… Igazán, ez a legsürgősebb vágya? Hát… jó étvágyat kívánok.
Anna: Köszönöm. Megvan.
Kürt (fölindultan sétált egy kicsit, azután visszafordul; könyörög): Drága Anna, ne kínozzon; ne egyék már olyan jó étvággyal… Tudja mit, – én majd kérdezek, maga feleljen. Jó?
Anna (eszik): Jó.
Kürt: Hát… el akar innen utazni, ugy-e?
Anna: Igen.
Kürt: Igen… azért vett utazóruhát. Előbb fölbontja a gróffal való eljegyzését.
Anna: Igen.
Kürt: Nem megy hozzá feleségül.
Anna: Nem.
Kürt (egyre emelkedőbb hangon): Nem megy hozzá… együtt utazunk el… hozzám jön… az én feleségem lesz.
Anna: Nem.
Kürt: Mi? Nem?
Anna (eltolja maga elől a tálcát, föláll): Nem, Kürt. És most engedje meg, hogy én beszéljek. Azt, amit mondani fogok, nem mondom könnyedén és nem mondom jókedvüen, mondom szomorúan és elszoruló szívvel, de kemény, makacs, megrendíthetetlen elhatározással: – én a Ferenc gróf felesége nem leszek; rút dolog lenne, igaza volt magának, de nem leszek a maga felesége sem.
Kürt: Miért, Anna?
Anna: Azért, Kürt, mert én soha, soha, soha többé magában bízni nem tudok. Mert a mosolygását, a kézszorítását, még a jóságát is – ha néha képes rá – gyanakodva nézem majd: nem csalás-e? És mert ha ezt a gyanakvást el is tudnám felejteni egy időre, nem sokára azt kellene látnom, hogy ostoba voltam, mert maga sem hű, sem jó, sem irgalmasszívü nem tud lenni állandóan.
Kürt (kissé türelmetlenül): Nem igaz, Anna. Miért vádol engem éppen maga ilyen kegyetlen módon?
Anna: Mert én ismerem a legjobban. És mert most egészen el akarok szakítani minden szálat, amely valaha magához fűzött – még ha fáj is. Maga, Kürt éhes, kegyetlen és szívtelen; asszonyokból élt és kártyából élt; asszonyokat rabolt meg és férfiakat fosztott ki; nincs a szívében egyetlenegy szikrája sem az önfeláldozó szeretetnek, az állandóságnak, a hűségnek. Csak vágyak vannak benne, gyöngédség nem. Mindig csak kihasznált másokat és sohasem hozott senkiért áldozatot. Szerettette magát és nem szeretett senkit. Itt most – megint a maga módjára – pénzhez jutott… most megengedi magának azt a drága luxust, hogy engem feleségül vesz. De nincs magában nyoma sem annak a nagylelküségnek, annak a kitartó és állandó szeretetnek, amelyre a mások szeretete építhetne; maga Kürt keményszívü, éhes rabló; zsákmányt akar maga is, nem társat egy életre, vadat hajt, nem feleséget keres. Menjen én tőlem, Kürt… menjen, menjen… és sohase találkozzunk mi többé egymással.
Kürt (összegörnyedve hallgatta; a rendes nyugalmának nyoma sincs): Anna… ha én az volnék, akinek maga gondol, akkor most megfordulnék és elmennék. De én nem vagyok az és… és hiába vert végig kegyetlen ostorcsapásokkal rajtam…
Anna (szinte mentegetőzve): Csak azért, Kürt, hogy megértse: – nem lehet.
Kürt: Hiába akart ostorcsapásokkal magától elűzni, – én itt vagyok, – én itt maradok, a lábát fogom át a könyörgő karommal és úgy esedezem: ne űzzön el magától, mind a kettőnk boldogságát kergetné el, ne űzzön el magától, hajoljon le hozzám, bízzék bennem, bízzék bennem, Anna… (nem térdelt le).
Anna: Nem tudok. Nem bírok.
Kürt: Próbálja meg, Anna. Hiszen szeretné, hiszen akarná, hiszen maga szeret engem; maga nem űzhet el engem…
Anna: El kell… Nem bízhatom magában, Kürt. Ha egyetlenegy jelem volna arra, hogy magában más is van, mint hideg rablószenvedély és kegyetlen éhség, ha egyetlenegy bizonyítékát láttam volna, hogy magában nyoma van a hűségnek és a jóságnak… De soha! Soha! Semmit!
Kürt (kínlódva): Anna… én hű vagyok és jó vagyok.
Anna: Szó! Szó! Hazugság! Egy jelet, egyetlen bizonyítékot, Kürt.
Kürt (kínlódva járkál): Bizonyítékot? Istenem… hol vegyek én most… hol szerezzek én most… (kínlódva fogja meg a fejét) honnan teremtsek én most bizonyítékot elő, ha a szívemet nem mutathatom meg.
Anna: Megint szavak. – Látja, egyetlenegy jele nincs… Látja, bizonyítéka, az nincs. Menjen.
Kürt: Hó! Hohó! (Lázasan szedi elő a tárcáját.) Bizonyíték? Igenis van. Bizonyíték kellett arra, hogy én hű és jó tudok lenni. Itt van.
Anna (bámulva): Mi ez? Ez a?…
Kürt: Igenis ez a bizonyíték.
Anna (bámulva): Egy postai feladóvevény. Ajánlott levél… özvegy Kondás Jánosnénak. Mit jelent ez?
Kürt: Ez azt jelenti, Anna, hogy én itt… (vonogatja a vállát) hogy milyen módon, az mellékes… a magam módján… valóban pénzt kerestem. Egy csekket kaptam. És látja, én ezt a csekket, én ezt a pénzt rögtön postára tettem és elküldtem… (mutatja a címet) ide… ide…
Anna: Özvegy Kondás Jánosnénak. Hát ki az az özvegy Kondás Jánosné?
Kürt (kissé zavarodottan, de gyorsan): Az anyám.
Anna (bámulva): Az anyja? Hát Kürt, magának van anyja?
Kürt (kissé duzzogva): Hát istenem… nem is termettem rózsafán.
Anna: De én… ezt sohasem gondoltam… erre sohasem gondoltam… Maga olyan kemény volt, olyan rideg, olyan egyedülálló… Én ezt sohasem tudtam. Ezt senki sem tudta magáról, Kürt.
Kürt (szinte duzzogva): Ez nem is tartozik senkire. Ez az én ügyem.
Anna: Van anyja? Milyen különös. És maga szereti az anyját, Kürt? (a kérdés kellemetlenül hat Kürtre). Nem, nem azt akartam kérdezni: és látja néha az édesanyját, Kürt?
Kürt (zavarodottan): Ha Budapesten vagyok, mindennap.
Anna: Lehetetlen.
Kürt: De igen… higyje el… vele reggelizem, vele ebédelek. Hiszen együtt lakom vele.
Anna: Hogyan… Nem értem… Ez nem igaz, most megint nem mondott igazat… Hol?
Kürt: A Ferencvárosban van egy kis lakásunk.
Anna: De hiszen maga a Belvárosban lakik.
Kürt: Az más. Az délutánra… és estére való… Az… ezt az egyéb jövedelmeimből tartom… az egészen más… A közös lakásunkat az anyám fizeti… Innen is azért küldtem neki ezt a pénzt, hogy az ő sorsa mindenkorra biztosítva legyen… ha egyszer én elsején nem is vinném haza pontosan a fizetésemet.
Anna (mértéktelen elámulással): A fizetését? Miféle fizetését? Honnan?
Kürt (durcásan): A havi fizetésemet. A hivatalomból.
Anna (álmélkodva): A hivatalából? Hát magának hivatala van, Kürt?
Kürt (szégyenkezve): Van… igen…
Anna: Miféle hivatala? Miért nem mondta ezt soha? Mondja gyorsan, milyen hivatala?
Kürt (habozik).
Anna: Hát mondja már, Kürt. Milyen hivatala? Miért nem mondja? Milyen hivatalban van?
Kürt: Szégyellem, Anna. Majdnem olyan nevetséges, mintha azt mondanám, hogy a sóhivatalban.
Anna (elmosolyodik, de felindultan sürgeti): Nem… mondja Kürt… milyen hivatalban van maga?
Kürt (nagyon szégyenkezve): A vámhivatalban. Reggel nyolctól délután kettőig.
Anna (boldogan): Igazán…? (Kis szünet.) Igaz ez, Kürt?
Kürt (lehajtott fejjel, lesütött szemmel, egészen megadva magát, benyul a zsebébe): Itt a hivatalos fölszólítás: lejárt a szabadságom, megyek vissza. Ott vagyok… a vámvisszatérítési szakasznál. Tizedik fizetési osztály, harmadik fokozat. Tizenegy éve… már nyugalomba is mehetnék… ezerkétszáz korona nyugdíjjal.
Anna (nézi az írást, nagy örömmel): Kürt, hiszen akkor maga nem züllött, nem rendetlen, nem munkátlan, nem léha ember.
Kürt (nagyon szégyenkezve): Én? Soha nem mulasztottam egy napot sem. (Egészen megtörve és szégyenkezve.) Tavaly soronkívül léptettek elő (szégyenkezve nyel egyet), másodosztályu ellenőrré.
Anna (szinte ujjongva): Kürt, hiszen maga akkor… maga akkor alapjában véve… becsületes ember.
Kürt (fölkapja a fejét, fölszisszen): Nem.
Anna (ujjongva): Hiszen maga akkor becsületes, tisztességes ember.
Kürt (kétségbeesve hangosan tiltakozik): Nem, nem, nem vagyok az.
Anna: De igen, maga tisztességes ember.
Kürt (harsányan, kétségbeesve): Nem, nem, nem, – csak azt az egyet ne mondja nekem, hogy én tisztességes ember vagyok.
Anna (bámulva): Ne? Miért?
Kürt: Ne mondja nekem, én az ellen harcoltam egész életemben. A tisztességes ember, az… az a cugos-cipős ember. Az foszló nadrágu, fényes kabátu ember. Az: a szegény ember, az a derék, jó, rosszul borotvált ember, az a szégyenkezve hurcolkodó ember, az a borravalóban csaló szegény, derék jó ember, az: az az ijedős, a cugos-cipős, a nimolista. Nekem azért kellett tizenkilenc éves koromban hivatalba mennem, hogy az anyámat eltartsam, de tizenegy esztendeje viaskodom, hogy ne legyek tisztességes ember, ne legyek cugos-cipős, foszló nadrágu, fényes kabátu… hanem felöltözködhessem tetőtől-talpig úgy, ahogyan jól esik, – keserves küzdelem ez Anna – és hogy ne kelljen ijedten néznem arra, aki borravalót vár tőlem, hogy úr legyek… Nem, Anna, én nem vagyok tisztességes ember.
Anna (mosolyogva, gyöngéden): Most már mondhat, Kürt, amit akar… Most már leleplezte magát…
Kürt (panaszosan): Nem, Anna.
Anna: Maga tisztességes ember.
Kürt (bágyadtan): Nem, Anna, én nem vagyok… tisztességes ember és nem is akarok az lenni…
Anna: De igen. Az. És az lesz.
Kürt (elcsüggedten): Nem, nem, nem…
Anna (közeledik hozzá): Az. És az lesz.
Kürt (siralmasan áll előtte; jobbról hangok hallatszanak. Kürt hirtelen átváltozik; kiegyenesedik): Vigyázzon, Anna… ha az öreg úr, Ferenc gróf, jön, maga egy szót se szóljon. Én beszélek, bízzon mindent én rám.
Anna: Csak azt mondom meg neki…
Kürt: Azt sem. Semmit.
Anna: Ő nem enged el engem.
Kürt: Ohó, én elrablom magát.
NEGYEDIK JELENET.
Voltak, László gróf és Ferenc gróf.
Ferenc gróf (Lászlóhoz, aki vissza akarja tartani): Itt vannak, ha mondom. Együtt vannak… (Belép.)
László (kétségbeesetten áll mögötte).
Ferenc gróf (forr a dühe): Együtt!… (Kürthöz.) Ön… (Egy parancsoló gesztussal mutatja csak – forró dühében – a kiutasítást, a kidobatást.)
Kürt (filozófusan és nyugodtan néz vele farkasszemet, bár a helyzetet kényelmetlennek látja).
Ferenc gróf: Nem értette? Ki!… Mars!… A megbizottait elvárom.
Kürt (most már zavarba jött, nem tudja mihez fogjon; ránéz Annára).
Anna (közbelép): A háziuri jogokat, amelyeket rámruházott, most egyetlen egy kérésre használom fel: engedje meg, hogy Kürt ne így távozzék el innen, hanem maradjon még rövid ideig, és mondhassa el, ami mondanivalója van.
Ferenc gróf (harcol magával): A háziúri jogok itt a magáéi, Anna, – éljen velük tetszése szerint. A férfi a férfival azért, remélem, leszámolhat majd.
Kürt: Nem, gróf úr.
Ferenc gróf (fenyegetően): Nem? Majd én…
Kürt: Igazi férfi asszonyért nem verekszik. Vagy övé lesz egy nő hajlandóságból, szeretetből, szabad elhatározásból, vagy nem kell neki sehogyan. Vagy ajándék gyanánt kapja, vagy félreáll. Nem rablunk asszonyt, nem verekszünk, nem titkolózunk, nem hazudunk; nem az én akaratom dönt és nem is az öné, hanem (Annára mutat) az övé. Az ő elfordulása százszor jobban eltilt engem tőle, mint akárkinek a tilalma. Mondja neki gróf úr, hogy tiltson el magától és én megyek… és örökre elmegyek.
Ferenc gróf (föl akarja szólítani Annát erre a kitiltásra): Anna mondja neki… (Meggondolja a dolgot.) Anna, mondja meg nekem, régóta ismeri maga ezt az embert?
Anna (habozva): Igen.
Kürt (gyorsan): Nem.
Ferenc gróf (fölemeli a fejét, mint aki a két válasz ellentmondó voltából szomoru következtetést von le): Úgy! Hm! Mondja meg Anna, megállapodott-e maga ezzel az emberrel abban, hogy múlt éjszaka vele itt találkozik!?
Anna (most megerőlteti magát és hazudni akar, hogy az előbbi őszinteségét jóvátegye): Nem.
Kürt (ugyanakkor): Igen.
Ferenc gróf (egyikről a másikra néz, remeg a megzavarodott haragtól; elvakult fölindulással, nagy, mély fájdalommal): Hazudnak nekem! Mindenki hazudik. Meg kellett érnem, hogy a családom tagjai… nem mondanak nekem igazat… És maga is Anna!… (Nem tudja folytatni.)
Anna (zavarodottan áll előtte).
László gróf (remegve várja a folytatást).
Kürt: Gróf úr, én mindent meg fogok önnek most mondani teljes, kiméletlen, irgalmatlan őszinteséggel. Óhajtja ezt meghallgatni?
Ferenc gróf (egy intéssel válaszol: igen, most már úgyis mindegy).
Kürt (tudomásul veszi az engedelmet): Meg kell mindenekelőtt őszintén és férfias nyíltsággal mondanom, hogy én szeretem Annát.
Ferenc gróf (megrezzen, ökölbe szorítja a kezét).
Kürt: Éppen ilyen őszinteséggel meg kell mondanom, hogy én csak itt ismertem meg őt és ő csak itt ismert meg engem. Néha úgy tetszik, mintha régen-régen megismerkedtünk volna egymással, de a szavamra, a hitemre, a férfiúi becsületemre mondom: csak itt ismertük meg egymást.
Ferenc gróf: Igaz ez Anna?
Anna (lesütött szemmel): Igen… néha úgy tetszik… de csak itt ismertük meg egymást.
Kürt: Ez a megismerkedés, – úgy éreztük, – a végzetünk lett. Én menekülni akartam, László gróf tudja, hogy el akartam utazni, már tegnap este úgy volt, hogy rögtön utazom.
László gróf (sietve): Az úgy van… az úgy volt.
Kürt: Egy utolsó találkozást azért kértem Annától, hogy megmondjam neki: én félreállok. Hogy megállapodjunk benne: mi elszakadunk egymástól. Én nem szállhatok versenyre azzal a férfival, aki az én szememben a legkülönb a férfiak között és őt elválasztja tőlem az adott szó tisztelete, a kötelesség, a hűség. Itt az éjjel azért találkoztunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, hogy tisztán és hősiesen elszakadjunk egymástól, hogy a Cserháti Ferenc gróf nevét a gyanu árnyékától, minden foltnak a lehetőségétől is megóvjuk. Helyes volt ez, gróf úr?
Ferenc gróf (szinte az akarata ellenére): Ez helyesen volt.
Kürt: Ez helyesen volt és én most mégis itt állok ön előtt gróf úr és azt mondom, döntsön ön ebben az ügyben, amelyben én akartam dönteni. Mert én az ön közelében más ember lettem, én öntől megtanultam az igazságszeretetet, megtanultam a hazugság gyűlölését, megtanultam (erkölcsösen), hogy mindig igazat kell mondani és hogy a hazugság nem visz jóra. Ha én eltávoznám, ha mi most ezt elhallgatnók, ha mi egymástól így elválnánk, az hazugság volna. Szabad-e – ezt kérdeztem magamtól, – olyan lánynak, mint Anna, olyan férfi mellett maradnia, mint ön gróf úr, akár hősiességből is elhallgatva azt, hogy mást szeret.
Ferenc gróf (nagyon fájdalmasan): Anna! – őt szereti? Szereti őt?
Anna (halkan): Igen.
Ferenc gróf (nem felel, lehajtja a fejét, rettenetesen küzd magával; szótlanul megfordul).
(Nagy szünet.)
Ferenc gróf (vissza akar fordulni, de még mindig küzd magával).
Kürt: Szabad-e ezt? Szabad-e hazudni? Szabad-e gróf Cserháti Ferencet hazug kímélettel megbántani? Én tőle mást tanultam. Én azt tanultam tőle, hogy akkor elébe kell lépnem és azt kell mondanom: uram, te ítélj, a te bölcseséged és nagylelküséged döntse el a sorsunkat: én azt a lányt, akit szeretek, nem fogadhatom el másképpen, csak a te jóságodtól; te ezt a lányt szeretted; a szereteted egy apa szeretete volt és én most fiúi tisztelettel és engedelmességgel tekintek rád; én el nem akarom ezt a lányt rabolni; én nem csalok, de még hazug kímélettel sem csalok; ha te akarod, elválasztasz bennünket örökre, de ha akarod, te teszed az ő kezét az én kezembe és azt mondod egy apának a nagylelküségével: vezessen az ő erős és tiszta kezed téged egy életen keresztül. (Meg van hatva. Szünet.) Ezt kellett mondanom, ezt mondtam; és most várom a döntést, amely az egész életemre szól.
Ferenc gróf (küzd magával): Anna… hát… igazán őt szereti.
Anna (nagyon halkan): Igen.
Ferenc gróf: És… és… (föllobban a dacos haragja) de én nem… (erőt vesz magán) akkor… akkor… (megfogja az Anna kezét és Kürt felé nyujtja, nem teszi a Kürt kezébe, de olyan, mintha a kezébe tenné).
Kürt (odasiet, megérinti az Anna kezét, de nem ragadja meg, a mozdulat indiszkrét volna; most a még mindig fölindult Ferenc grófhoz kell fordulni): Gróf úr… ön döntötte el a sorsunkat… és nekünk most az ön kezét kellene megragadnunk…
Anna (valóban a Ferenc gróf keze után nyúl).
Ferenc gróf (elvonja a kezét, küzd a meghatottságával, rákiált Kürtre): Hát ugy-e, hogy nem kell hazudni? Hát ugy-e, hogy igazat kell mondani? Hát ugy-e, hogy nyíltan, őszintén és becsületesen meg kell mondani mindent?
Kürt (lelkesen): Mindent, gróf úr. Ön más emberré tett engem, én új ember lettem Ön mellett.
Ferenc gróf (kiáltva, mert még mindig küzd magával): Csak ő rá hallgasson mindig (Annára néz). Csak azt tegye, amit ő mond. Érti?
Kürt: Én nekem nincs többé akaratom; én azt teszem, amit ő akar.
Ferenc gróf: Hát azért!… No!… No!… (Járkál.)
Anna (odamegy hozzá; halkan): Köszönöm. Köszönöm, hogy most is jó hozzám.
Ferenc gróf: Hát örül, Anna?
Anna (nem akarja mondani, hogy igen; csak bólint).
Ferenc gróf: És boldog lesz így, Anna?
Anna: Remélem. – De most vissza kell adnom valamit… (a köpönyege zsebéből kiveszi az okmányt.) Én négy héttel ezelőtt egy ajándékot kaptam… az ajándékadta joggal éltem is már egyszer… ma először, de utoljára is… Most ezt az ajándékot visszaadom. (Indul.)
Kürt (figyelni kezd; útjába áll): Mi az… mi az, Anna? (Kiveszi a kezéből az okmányt és gyorsan, figyelmesen olvassa.)
László gróf (aki egyre nagyobb gyönyörrel nézte a dolgok fejlődését, most szintén közbelép. Közömbösen, de nagy nyomatékkal): Igen… az ajándékozási okirat… Az természetesen most érvényét veszíti.
Kürt (belemélyedt az olvasásba, szórakozottan, de szintén nyomatékosan): Miért veszítené az érvényét? És mi jogon avatkozol te bele a dologba? Neked ebbe egyelőre semmi beleszólásod nincs.
László gróf: Neked még kevésbbé. Te azt teszed, amit ő akar. Anna pedig vissza akarja adni…
Anna: Igen. Én vissza akarom…
Kürt: Én pedig nem akarom.
László gróf: De milyen jogon nem akarod te?…
Kürt: Mint… menyasszonyom érdekeinek képviselője. Mint leendő férje. Én nekem természetes és törvényes kötelességem, hogy az ő érdekeit minden módon megvédjem.
László gróf: De az ajándékozás most magától elveszíti az érvényességét.
Kürt (még mindig nagy figyelemmel olvas): Mi-ért veszi-tene – el – az – érvényességét?
László gróf: Mert a törvény rendeli.
Kürt: Miféle törvény?
László gróf (diadalmasan): Az 1894. évi XXXI. törvénycikk, ha úgy tetszik. A második szakasz: „Az a jegyes, aki az eljegyzéstől visszalépett, köteles azt, amit a másik jegyes neki ajándékozott, természetben visszaadni.“
Kürt (befejezte az olvasást; villámgyorsan): Úgy van. Ez a második szakasz. A törvény negyedik szakasza azonban kimondja, hogy a kártérítési jog öröklés tárgya csak akkor lehet, ha a jogosult a keresetet megindította. Ez ebben az esetben nem történt meg; miért intézkedel tehát te úgy, mintha máris Ferenc gróf örököse volnál… Tűrtőztesd magadat kissé. Ferenc gróf, hála Istennek, még él.
László gróf (összecsuklik).
Ferenc gróf (aki eddig elámulva hallgatta a vitát, megsemmisítő pillantást vet rá).
Kürt: Különben a törvényt is hibásan idézted: a visszatérítési kötelezettséget a második szakasz arra az esetre állapítja meg, ha az ajándékozás a kötendő házasság okából történt. Itt pedig (az okmányra mutat) expressis verbis ki van mondva, hogy az ajándékozás az eljegyzéstől teljesen független és az ajándékozás szándéka teljes egy évvel ezelőtt keletkezett. Az ajándékozás minden mellékkörülménytől mentes önálló cselekedet, tehát éppen olyan teljes érvényességü jogalap, mint akár a vétel (széles mozdulattal). Ez a jogi helyzet. Mi azonban törvényparagrafusokra nem hivatkozunk, okiratokba nem kapaszkodunk, kicsinyes anyagi perlekedésbe nem bocsátkozunk. Mi ezt az okiratot…
Anna (aki eddig folyton közbe akart szólni és akit Kürt gyöngéd erőszakkal elhárított): Visszaadjuk.
Kürt:… megragadjuk. Odalépünk az elé a férfi elé, akinek a nagylelküsége ezt az okiratot létrehozta és ezt mondjuk: uram, mások vissza akarják perelni a te nagylelküségedet, a te akaratod az volt, hogy annak a lánynak a sorsáról, aki bár rövid ideig, de Cserháti Ferenc menyasszonya volt, mindenképpen gondoskodj, a te akaratod volt, hogy ez a ház az Anna-villa nevet viselje; nem a mi föladatunk, hogy a te akaratodat érvényesítsük; mi visszalépünk; legyen úgy, ahogyan ők akarják, mi velük nem pereskedünk; mi ismét a te kezedbe tesszük saját akaratod sorsát, mi ezt az okmányt neked visszaadjuk. (Átnyujtja az okiratot.)
Ferenc gróf (gőgösen): Tartsa meg. Én az ajándékaimat vissza nem veszem. Ez a ház marad azé, akié; a neve marad az, amelyet én adtam neki: az Anna-villa.
Kürt: Gróf úr, előttem szent az ön akarata; nem én akarok pereskedni ön ellen, hanem… (László felé fordul).
Ferenc gróf (odamegy): Te? Hogy mersz te az én akaratom ellen támadni.
László gróf: Kérlek… én nem… ha te még most is akarod…
Ferenc gróf: Én most is akarom. Ez a ház az Annáé és marad is az övé. Ő marad benne és mi elmegyünk belőle. Gyere. (Megy. László vele.)
Kürt (elkíséri őket a baloldali ajtóig, ott visszafordul és nyugodtan, – egy kissé kérdően „mit szól hozzá“ – arccal ránéz Annára).
Anna: Hát Kürt… hát tudja… hát maga… (Olyasmit akar mondani, hogy legnagyobb csirkefogó. Azután elámulva kérdezi.) Mondja… azt mondja meg nekem, honnan ért maga jogi dolgokhoz.
Kürt (az ajtónál, nyugodtan): Én? Hiszen én jogász vagyok. Doctor juris utriusque.
Anna: Utrius…
Kürt: Hogyne. Majdnem ügyvéd lettem.
Anna: És… és mért nem lett?
Kürt (átnéz a tulsó ajtóhoz, amelyen túl beszélgetés közeledik. Figyelmesen átsétál oda. Közben nagyon nyugodtan): Nem lettem. Tudja Anna… utálom a fosztogatást.
Anna (elszörnyedve akar felelni).
Kürt (hátrafordul; ismét en garde): Vigyázzon csak Anna… most mi jön. Most kifüstöljük őket. Sorra mind.
ÖTÖDIK JELENET.
Voltak, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Stefi gróf és Viktor gróf.
(A társaság besétál jobbról lehető teljes elfogulatlansággal. Kürt az ajtónál szeretetreméltóan defiliroztatja el őket maga előtt. Viktorral farkasszemet néz. Anna mosolygó harckészséggel várja a társaságot. „Jó reggelt.“ „Jó reggelt.“.)
Margit grófnő: Jó reggelt, kedvesem.
Anna: Jó reggelt, drágám. Már fölkeltetek? Ilyen korán?
Margit grófnő (közömbösen): I… igen. Már…
Anna: Elég volt az alvásból? Kipihented legalább a tegnapi fáradságodat?
Margit grófnő: I… igen… Óh, azt tökéletesen.
Anna: Hallom, hogy az urak korán hazajöttek. Nem sikerült a vadászat?
Margit grófnő (közömbös gőggel): N… nem. És te jól aludtál, drágám?
Anna: Óh, – kitünően.
Margit grófnő: Hm… Ferenc akart veled beszélni… Beszéltél már vele kedvesem…?
Anna: Igen. Én is beszélni akartam vele.
Margit grófnő: Ah? Úgy! És mit akartál neki mondani, drágám?
(A többiek közben állva hallgatják ezt a kis szócsatát.)
Anna: Én?
Margit grófnő: Igen. Te.
Anna: Azt akartam neki mondani, hogy fölbontom a vele való eljegyzésemet.
Margit grófnő (mintha villamos ütés érte volna): És ő?
(Várakozás.)
Anna: Ő tudomásul vette.
Margit grófnő (fölpattan mellőle).
Anna (nyugodtan): És én…
Margit grófnő (minden gőgjével): És… (habozik magának vagy önnek szólítsa, végre végtelen lenézéssel) … kegyed?
Anna: Én eljegyeztem magamat Kürttel.
(Szenzáció.)
Kürt (mosolyogva nézi a dolgot).
Stefi gróf (tér elsőnek magához, odalép Anna elé és széles mozdulattal mondja): Gratulálok. Ön nem is tudja, milyen szerencséje van. Gratulálok a hallatlan szerencséjéhez.
Anna: Milyen szerencsémhez?
Stefi gróf: Hogy nem kerül közénk. Micsoda helyre került volna… Nem is képzeli! (Még egy nagy mozdulat.) Gratulálok.
Mihály gróf:
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ De Stefi!
Margit grófnő: Akkor nincs más hátra, mint hogy mi is gratuláljunk… (Annához beszél) Galambos kisasszonynak és… kifejezzük a sajnálkozásunkat azon, hogy olyan hamar meg kell válnunk tőle… A vonat már kilenc órakor indul…
Anna (csaknem elveszíti a lélekjelenlétét.)
Kürt (lép közbe): Óh, grófné, csak nem akarnak már azzal a vonattal utazni?
Margit grófnő: Tessék?
Stefi gróf: Mi?
Mihály gróf: Mi?
Kürt (tovább is nagyon szeretetreméltóan, egészen elfogulatlanul): Igazán… kétségbe volnék esve, ha ilyen hamar elveszítenők önöket. Az ősz legszebb része még hátra van és talán szabad remélnem… hogy eddig sem érezték magukat rosszul az Anna-villában…
Margit grófnő (élesen): Ah!
Stefi gróf (szárazon): Hja úgy!
Kürt: Hm… igen… menyasszonyom és én egyelőre itt töltjük az őszt és mind a ketten reméljük, nem fosztanak meg bennünket attól a kimondhatatlan örömtől, hogy vendégszeretetünket igénybe veszik.
Margit grófnő (remeg a gőgös fölháborodástól): Kedves úr…
Kürt: Én remélem… bizonyos vagyok benne, hogy otthon érzik itt magukat.
Margit (dölyfös haraggal): Kedves… izé…
Kürt (a vendégszerető házigazda mély meghajlásával): A mi házunk az önöké.
Margit grófnő (nem bír magával, végtelen dölyffel, mintha borravalót adna): Csak tartsa meg, jó ember. (Int Mihálynak. Indulnak.)
Stefi gróf (indul utánuk; előbb mosolyogva odalép Kürthöz): Igaza van; csak tartsa meg, jó ember. (Ő is indul.)
Kürt (kissé meghökkent): Engedelmükkel! Még pedig erősen.
(Margit grófnő, Mihály gróf és Stefi gróf elmennek.)
Emma grófnő (odalép Kürthöz, titkos ingerültséggel): Akkor nincs más hátra, mint hogy én is gratuláljak.
Kürt: Köszönöm, grófné.
Emma grófnő: Ez igazán nevezetes fordulat. Végre látta az ember, milyen maga, mikor komolyan beszél. Mert ezt most már komolyan gondolja, ugy-e?
Kürt: A legkomolyabban. Halálos komolyan.
Emma grófnő (ingerülten): Úgy! A nézetei érdekes változáson mentek át. Most eszerint hisz például a női erkölcsben már?
Kürt: Hiszek grófné.
Emma grófnő (utánozva): Úgy? Hát mondja meg komolyan, Kürt, van női erkölcs?
Kürt: Van!
Emma grófnő: Ah! Van!
Kürt: Van. Igen. Az olyan férfiak számára, mint én, grófné, van. Ha egy olyan férfi, mint én, az egész életét odaadja egy nőnek, minden szeretetét, minden szerelmét, minden hűségét, minden gondolatát, minden idejét, akkor van. Akkor van, grófné.
(A beszélgetés félhangon folyik, Annától kissé elhúzódva.)
Emma grófnő (ingerülten): Eszerint a házasság csakugyan a társadalom alapja.