– Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram – sóhajtott a külvárosi iskolamester, a kiszabadult szán után nézve.
– Vannak ugyan gyöngeségei, de ki volna tökéletes.
– Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára, de… miért is kell a szombatosoknak birtok?
– Igaz! Aztán a nagy urak többet mondanak róla, mint való.
– Talán irigykednek rá.
– És féltik befolyásukat.
– Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.
– Pedig épen most ő maga mondá, hogy «menjünk», s «mindnyájan menjünk».
– Úgy van! Menjünk mindnyájan… haza, – szólt gúnynyal Kemény János, ki a tömeg közé vegyült.
Eloszlának.
VII.
Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent-Mihálykaputól,2) egy alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos, törpe ablakkal az utczára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a családéletet, minden kiváncsi szem elől.
Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta egy vén szakácsnő járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak magoknak az özvegy egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett ki abból, mintha kriptája volna, melyben mint halott fekszik.
Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak a «beteg asszonynak» hívják, tartván magokat a vén szakácsnő elnevezéséhez, ki a szatócstól és hentestől ez érzékeny czímre hivatkozva, kéri a szükségelt árúkat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsnő keveset vásárol, de készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak adni, hogy ürügyök lehessen a «beteg asszony» házába lépésre; azonban a jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle fillérenkint tartozását, a fönmaradt összegre ismét bogot kötött, s oly hidegen távozott, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem bántják sem kérdéseikkel, sem kandiságokkal. Különben is egy visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével kaczérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.
A «beteg asszony» létezése évek óta már csak akkor jutott a szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ez esetben megkérdék nevét egymástól, s ha szerét tehették, a tőle jöttől, és a felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s annálfogva kiki «beteg asszonynak» hívja, és neve talán a halotti prédikáczióban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak, mint a mi az életben volt.
De az volt-e örökké? Szerencsétlensége-e, hogy beteg, vagy szerencséje? Hová menne, ha lábai birnák! Oh, melyik ösvény vezet ki leghamarább az életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon czélhoz. Az öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.
*
Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik a «beteg asszony». Csak fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszkhalvány arczélének egy része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz leszedett minden húst s talán kiszárított minden véreret is, és a hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel biró körvonalai tünnek ki a puha ágyneműből, mintha az alabástrom emlékkövön egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést ábrázolta, s most az ábra mulandóságával önt vigaszt a néző kedélyébe.
A «beteg asszony» minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá. Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit érdekelheték a távolibb tárgyak. Ő csak az ágyban élt még. Mellette a rózsafa-asztal, kristály pohárral, ezüst kanállal és gyógyszerekkel; az ágy lábánál damaszt karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e többre gondolni neki, kinek élete ezen kis téren folyt le? Az ágyból a karszékig vánszorgani s onnan vissza, ez volt a «beteg asszony» egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén szakácsnő, hogy a «beteg asszony» ma rosszúl érzi magát, ma ismét beteg, még nem is sétálhatott.
A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.
A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták. Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és meddig?
A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.
A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé változtassa.
A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok, melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg, kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek szomorú következményei.
A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán mintha megszűnt volna a vérkeringés.
A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha halottal volna, mintha holttestet őrizne.
Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek. «Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a szerencsétlenhez.
– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi Simon egyetlen gyermeke.
A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték borítá.
– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte. Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.
Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.
A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult, s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához, melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál» emlékül hagyhassa.
A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.
Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.
Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával birt.
Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett volna.
Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.
Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt, mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.
Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg ártatlanságot.
Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér, lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna, hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is, még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.
Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.
Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének jellemzők lenni.
Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.
A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség eszményképét tünteti szemünk elébe.
Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.
Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány választottjának.
De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.
Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.
Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s három év mulva látták őt először Fehérvárott.
Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn megjelent, kémleni és megtudni?
*
Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette, már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája függesztve tartá.
A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.
Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.
Ő úgy elszokott az áldástól.
Az átkot jól ismeré!
VIII.
Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.
– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? úgy tetszik, hogy most enyhébb álmod volt, mint régen.
– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a csontok még benne.
A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.
– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?… Szegény beteg asszony!
Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt. Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő rémalakjait szemlélheté.
A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem tapodott sarkával köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy szája rothadással teljék meg?
Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye, kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.
– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon, kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni, s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az állati ordításra, mely Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták tovább mondani a történeteket.
– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú emlékek felujításával.
A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések, mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!
Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.
– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg asszony.
Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?
– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, bár titkon. S ha sejtené az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!
– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté könnyekkel Deborah.
– Nem volt soha nálam.
– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.
– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?
– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim, és sűrű fátyol véd.
– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok alszanak, a szem nem hathat át?
Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára vonatkozott.
– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».
Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.
– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!
A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.
Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában, nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg asszony» bősz eszméi.
Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah! a szakácsnő még késik!
Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok vesztét a piaczon megéljenezte.
IX.
A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből épen a söpredék lakott azon a tájékon, hol most a város fekszik.
A békétlenek leghevesebbjeinek tehát a «beteg asszony» ablaka előtt kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály-kapun át haza érjenek.
A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá szidalmak közt említtetni.
– Irtsuk ki a szombatosokat, veszszen Pécsi Simon! ezt ismételte egy erősebb, s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál helyeslő kiáltások emelkedtek.
A «beteg asszony», kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt: – Hah! mint zúgnak, bongnak Fogaras piaczán! Kiszabadult a pokol,… itt van, itt,… s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket, s a kárörvendő ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?… Hah! a ketrecz! a ketrecz! s mellette a szelid bakó, ki csak öl,… ah! a bakó legszelidebb embere a világnak; övé egyedül a mennyország, a többinek nincs joga hozzá,… szent bakó, jó bakó, kérlek, ki van a ketreczben?
A «beteg asszony» alvó szemeiből könnyek serkedtek, s künn az utczán megint Pécsi nevét említé a hazavonuló csoport.
– Ártatlan bakó, kegyes bakó! férjem kuporg-e ott a ketreczben, reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla mostoha testvéreid, szelid bakó!… De miért van neki fehér haja? A férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! atyádnak milyen fürtjei vannak? Rég nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?
Deborah nyárfalevélként reszkető kezekkel érinté a «beteg asszonyt», hogy iszonyú álmából fölébreszsze; ah! de ujjai, mint hangszeren, tánczoltak a fekvő vállain, a nélkül, hogy megmozdíthatnák.
Künn pedig ismét Pécsit említik.
A «beteg asszony» nyöszörgé: – Deborah, nézz a ketreczbe! Nem apád ül-e benn? Biz Isten! ő az. Szegény leány! Ah! tagadd meg, ne ismerj reá, fuss, fuss hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykaczajjal fogadnak! Deborah, Deborah fuss!
A kettős hatástól, mely az utczáról és a nyoszolyából rohanta meg furiaként, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a szobából kinyargalt, a folyosótól a kapu-ajtónak rohant, s föltárván azt, egy ugrással a szűk utcza közepén termett.
A hideg szél, mely arczára sivított s rögtön átjárta egész testét, fölébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét, mind ott hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg szemeinek kitéve.
Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.
– Ni! ez a «beteg asszonyhoz» megy – kiáltá körüle valaki.
– Nem, onnan jő – válaszolá más a bejárat küszöbénél.
Deborah most, hogy a kiváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tett előre, de vele szemben alig húsz ölről, egy közelgő csoport kiáltá: Veszszen Pécsi Simon!
A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.
Panna asszony, ki a kiabáló csoport élén jött, midőn Deborah mellé ért, kiséretéhez visszafordulva mondá:
– Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ez a kisasszony az ő házából lépett ki.
Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozott, szemtelen tekintettel mérte végig Deboraht, s a többi társaihoz fordult arczczal s Deborah felé nyujtott kézzel mondá: – Ez a szombatos leánya, ez a fiatal boszorka, ki mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek. Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.
– Csak talán nem ő nagysága kisasszonya? – kérdi egy kőmíves, ki a szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette el egészen eszét.
– De biz’ ő az – rikácsolá Sára néni.
– Úgy, ereszszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha pórleány volna – szólt a kőmíves.
– Nagy úr leánya, hm! igaz; de a nagy úr nyakához Kassai ő nagysága hóhért fog állítani, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. – E megjegyzéssel Panna, csipőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb lépett.
Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt, tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét. – Pécsi uram, szólt kegyes hangon, nagy vagyonú ember és főúr, s e két erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is kimenekülhet. Ezzel semmi ujságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna asszony és Sára néni is tudják. De most már valami olyat mondok, mitől hajuk szála úgy fölborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e…?
– Mit? mondja hamar, mit? – közbeszólt Panna.
– Angyalom! ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a kisasszonynak csak hült nyomát fogják találni.
Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közül kibontakozni; de most ismét körűlvették.
– Szóljon hát iskolamester uram hamar! rukkoljon ki azzal a titokkal, melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká – nógatózott Sára néne.
– Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utczára a szombatos leánya?
– A «beteg asszony» házából, – kiálták többen.
– Hm! folytatá az iskolamester, de vajon ki az a «beteg asszony»?
– Nincs annak, szívem! más neve – válaszolá Sára néne.
– Hm! de míg beteg nem volt, akkor is csak hívták valaminek – hánytorgatá az iskolamester.
– Mielőtt kitalálnók régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony; jobb lesz hát hazabocsátani. Hisz! azzal talán nem vétkezett, hogy egy beteg nőt meglátogatott – mondá a kőmíves.
– Attól függ, emberem! hogy kicsoda a beteg asszony – válaszolá lenézőleg az iskolamester.
– No! kicsoda hát? – kérdezé nyugtalanul Panna asszony.
– Biz azt, angyalom! magam is szeretném tudni – szólt az iskolamester. Többen hahotázva nevettek.
– Ej, az ebszültét! ha kend semmit sem tud, mit hánykódik? mit ültet föl minket? s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat, melyekből más ajándékban sem kap egy harapásnyit? – agyarkodék Panna.
– Én ne tudnék semmit? szólt nehezteléssel az iskolamester. Hát mondtam-e, hogy a «beteg asszony» felől egy titkot sem hallottam? hát eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, a mit a tisztelendő úr, ki tegnap este a «beteg asszonynál» volt, mindjárt vacsora után a feleségének beszélt?
– S mit beszélt? – tudakolták egyszerre többen.
– Hogy a «beteg asszony» azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi piaczon ketreczbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják szintúgy, mint a talián medvéjét… talán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Már most tehát csupán az a kérdés, vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a nagy úr a «beteg asszony» férje.
– Hát a szivemadta! még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon történt mindez? Meglátszik, hogy kivülről származott be hozzánk! szólt egész lenézéssel a vén Sára.
A Géczy András neve végig hangzék az utczán, többeknél kiváncsiságot, némelyeknél pedig undort költve fel.
– S mily bűnt követett el Géczy András uram? – kérdé az iskolamester.
– Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen istentelenségéről maga küldött a megyesi országgyűléshez dicsekvő iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére szóról-szóra törvényczikkbe igtattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczy András nevét.
E fölvilágosítást Sára asszonynyal egyszerre legalább tízen kiabálták az iskolamester fülébe.
A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. – Mind igaz, a mit kendtek mondanak – szólt teli torokból – magam is jelen voltam a hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. Akkor csak mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczy András csakugyan dicsekedett, hogy a fejedelem megölésében Nadányinak segélyére lett volna; de a kik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból fogta magára.
– Ha! ha! ha!… – röhögték köröskörűl.
– A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kaczajt érdemel – dorgálá ismerőseit a kőmíves.
– De nem ettünk ám bolond gombát, hogy elhigyjük a kend meséjét – nyerte válaszúl.
– Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczy igen félénk úr volt. Nem merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejedelem meg fogják dicsérni. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában Megyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak felesége sírt a város kapitánynál, kinek épen tornáczát meszeltem, s kinél a szép és kegyes asszonyság épen szállást tartott.
A hahota ismét megújult, bár gyérebben.
– Így tehát – szólt az iskolamester, – a «beteg asszony» férje a gyilkos, a ketreczbe zárt és kutyákkal evő Géczy András, s ő senki sem más, mint özvegy Géczy Andrásné.
– Igen, özvegy Géczy Andrásné asszony – ismétlé Panna.
– Én ennél már többet is tudok – rikácsolá büszkén Sára néni.
– Mit, anyácskám, ugyan mit? – kérdi az iskolamester.
– Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.
– Az istentelen! – sopánkodék Panna.
– S tőle jött ez a leányzó! – szólt a mester, ujjával Deborahra mutatva.
– A szombatos leánya!
– Sáron rózsája, ha! ha! ha!
– Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt – jegyezte meg Panna asszony.
– Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak – említé Sára néne.
– Ugyan, legyen eszök – csitított a kőmíves. Hisz! részeg fővel sem kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony kardot forgat, és gyilkolásra jár.
– Hát méreggel nem lehet-e ölni? – patvarkodott Sára néni.
– Gondolja meg, mit beszél kend! – fenyegetődzék a kőmíves.
– Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitök, sem becsületök. A szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik a mérget.
– És Sáron rózsája is szombatos, s a «beteg asszony» is az! – szólt Panna.
– Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya – okoskodott az iskolamester.
– S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczy András? – süté ki Sára néne.
– Holott Géczy még szombatos sem volt – mondá Panna.
– Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon – kiabálák szanaszét.
– S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczy Andrást – rikácsolta Sára néne.
– Helyes! – hangzék elég nagy zajjal.
Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva tarták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lett. Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi furiák körmeikkel izekre szaggatnák is.
Az utczai kiabálás pedig szavanként behallatszott a törpe ablakú házba, hol a «beteg asszony» fekvék.
X.
A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.
Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt» annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is megujítsa.
A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban tartá a szobát.
– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes módon.
A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan nyitva vannak-e?
Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.
A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a távolságot, mely feje és a párna közt van.
Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az utczáról a szobába.
A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.
Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni, vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?
– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.
A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett keze, a mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a világot.
Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű pongyola.
Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány, melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő, agyunk játéka és a valóság maga.
Minden szem feléje fordult.
– Néném! – sikoltá Deborah.
A «beteg asszony» körülnézett.
– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.
A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.
– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül lehanyatlott.
Egy mély lélekzés.
A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.
Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt behatással a jelenet, feltartóztatá.
– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva, kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan váltá fel ijedtség és torz.
Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a földre sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult, hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért, bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s elmaradt haszon megtérítése.
Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel, részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért, álnok jajveszéklésein.
Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy «belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt, és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.
A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai táborozásokhoz.
Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a «nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket hatalmasan csillapítá.
XI.
Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell visszatérnünk.
Olvasóim még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép herczegasszony és fejedelmi mátka omló könnyeire.
Szegény, mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a «jó Elemérnek» szokott nevezni, a párbajban sebet kapott.
Miután a sápadt, de leirhatatlan kellemű gyermek ébensötét fürteit az egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés többi része is, Petneháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt telt el.
Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körűl fodrásznője remekelt, százszor érzett alig fékezhető vágyat ruhája csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat szaggatni le, és még többször föltette magában, miként férjétől az eskű napján követelni fogja, hogytisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetes rendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.
Zsófia nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kivánatnak is hivé Csulai gályarabságát.
Nem könnyen birt e szép álomtól megválni.
– Ezt fogom nászajándékul kapni, ez legyen a gömböstűpénz, melylyel a menyegző reggelén György meglep. Ah! de mikor lesz összekelésünk? Hónapok, talán évek telnek el addig, s Istenem! addig legalább ezerszer kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak számomra írt oktatásait. Hogy állom ki e kínzást? Azonban minden szabad perczemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhöz könyörögni. Nem felejtem el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s így napról-napra talán csak kigyőzöm béketűréssel. Oh, én szerencsétlen leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem szerint hajthatom. Világos tehát, hogy Csulait az öltözés alatti oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleczkézni, nem is említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.
Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített kedélyizgatottságán.
Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző helyzet és arczfintorítás közt vonta a terhelt hajót. Csulai dúlt-fult mérgében, midőn a kapuczinusok imádkoztatták, a domokosrendűek a hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó czédulákat osztattak ki vele, és a jezsuiták szorgalmasan gyóntatták.
Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.
Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek, ha az életben megvalósultak volna, talán épen őt indítnák legelőbb könyörre és könnyekre.
Jól esik szívének a visszafizetésről szőtt álom azon sok unalomért, melyet a káplán száraz oktatásai okoztak s azon lélekvádért, melybe a hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.
De csakhamar új szinezetet nyert szeszélye.
A karácson kezdé gyötreni.
Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály közt fekszik, míg a communióval élés az előszínen van, s nem tűr halasztást. Havak, sőt évek mulhatnak el Csulai megfenyítéseig, de csak néhány nap kell arra, hogy ő, a herczegkisasszony, egy udvari szolga hűségétől és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és a közbecsültetést függővé.
Ez a káplántól a «jó Elemérre» vonta haragját.
Fölfogadá, hogy soha sem fog a hálátlan ifjunak megbocsátani, ki a párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen koczkáztatta, szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi jönni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja miként, azon eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapota felől naponként értesülést szerez magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert Elemér a «nemes társaság» zászlója alá tartozván, a «harmadik udvaron» lakott; azonban a herczegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és balmagyarázatokat támaszthatott. Ezt Anna, kit az öltöztető palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is igyekezett értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki ártatlanságból, vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére kényszeríté.
Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kis részvétet Elemér iránt.
Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, a mennyit tettei által maga szerzett.
Elemér a fukar Kassai István óriási vagyonának örököse volt. Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy fogadott fiunak tekintessék.
Föláldoztatott egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet Rima-Szombaton szép sikerrel űzött, az aristocratiát gyülölő korlátnokot mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén mellőztetett a felvergődött férfiú unokahuga, ki a borosjenői alkapitány neje volt, s kitünő tiszteltetésben élt, de asszonyi állat levén, neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhatott.
Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme nem volt.
Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejedelem kegyencze vala, eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből azután önként következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjuvá serdült, a «nemesi társaság» zászlója alá vétetett, s így jövendője megállapíttatott.
Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsvágyától függött, akár polgári, akár pedig katonai pályán kitünő polczra lépni.
De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép tulajdonnal bírt; azonban becsvágya oly parányi minőségben vala, hogy az épen semmi említést sem érdemelt.
Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai közül némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az irígység lehellete sem meri elhomályosítani.
Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is sorozni; azonban egy körülmény annyira fölkölté a rokonszenvet benne, hogy rögtön örökösévé fogadta, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé gyarapítani.
Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.
Nyilt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendéget fogadott több szívességgel, mint e fiatal testőrtisztet.
Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről épen nem panaszolhatott. A magas születésüek otthon és egymásközt eleget hánytorgatták ugyan, hogy ő tulajdonkép csak szűcsfiú, de eszének s jellemének befolyása alól nem tudták magokat kivonni, sűrűn látogatták, bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a közdolgokban jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később helyébe lépett Kassaira megvetéssel és boszankodással tekintettek, ha őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az alkalmat, midőn vele résök nyilt találkozhatni.
Pécsi bukása után sem szünt meg hamar ez ünnepeltetés, s ha az öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságok tanusításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék, az apa gazdag és szép leányáért, észrevehetetlenné tette azt az űrt, mely az államférfiu dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt különben mutatkozott volna.
Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze, szerelme vagy csak keze megnyerésére sovárogtak.
A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve, a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás nélkül fogadták volna magok közé Deboraht, az «új nemes» leányát, kinek ősei a műhely, a papi szószék, s az iródeáki szobák homályában oly hamar vesztek el a kisérő szem elől, mint a róna homokján a vándor könnyű lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szegzárd környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg predikácziós halottak lesznek.
Deborah a társadalom felsőbb színéről is választhat vala magának férjet; de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt érzett rokonszenvet.
S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni, sőt annyira ragaszkodott az ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozta el magát, annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e vonzalmat egészen mysticus okokra vezették vissza.
A XVII-ik század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran támadt megfejthetetlen módon, gyakran enyésztették el oly lendületek, melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égi testek változó fénye, a bujdosóknak egymáshoz való helyzete, s azon ábrák, melyekkel az astrolog kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő – mint minden korban és minden műveltség mellett számosan – rabja lehetett az előérzetektől és elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak, melyek szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával uralkodnak, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a delejes erők működéséből igyekszünk megmagyarázni. Nem lehetetlen tehát, hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s hogy – mint a közhír mondja – ez akkor még kevesektől ismert ifjat azért vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat szerint általa fog az ő családjáról valami fenyegető vész, valami véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes hatások szíták föl s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét, kétségtelenné marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.