Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S a nélkül, hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával birna, meg tudta nyerni, a ki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonásai, melyek szoros értelemben szabályosak nem voltak, a harczfi vitézségével egybeolvadt szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelidség, a férfias óvatossággal mérsékelt nyiltság, és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.
S mennyi költészet volt kedélyében, csakhogy nem a szavaké, hanem a tetteké!
Elemér, midőn ismertté lett, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát inkább megmagyarázhatta volna a világ magának az ifjunak jelleméből, mint az égi jegyekből, melyekre rótta.
Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy Deborahnak atyja forróbban semmit sem ohajtott, mint őt leánya kezével megajándékozni.
Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.
Ha Deboráht barátnői játsziságból Elemérrel boszanták s az öreg megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifju nevéhez kötött finom czélzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpirnál többet vonnának a szemérmes leány arczára.
Az udvarlók még inkább kezdék reményeiket veszíteni az apa modora miatt, mint Deborah hidegsége miatt.
S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja leányát eljegyezni, mihelyt ez tizenhetedik évét betölti.
És még csak néhány hónap kellett a határidőig.
Ekkor jutott eszébe Kassai István ő nagyságának, hogy Elemér neki közeli rokona.
E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rima-Szombatból a nagybácsihoz jött tisztelegni, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahuga volt. Minden előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas perczben a rokonság Elemérrel eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanusabb lett volna a vérszeretet föllobbanása, előbb kellett történnie.
Kassai István a hosszú számítgatás után gyors sikert szeretett.
Óvakodó és lassú volt a kigondolásban, de erélyes a végrehajtás körül.
Csakhamar tehát Elemért fiává fogadta, mi az örökössé kijelölést, mint kétségtelen záradékot – a közhit szerint – vonta maga után.
Látszott, hogy Kassai nagylelkűségére Deborah szerelme adott okott.
A cynicus fölvergődött a fényűző és költői kedélyű másik fölvergődöttnek, ki nálánál idősb és gyöngébb jellemű volt, vagyonára és befolyására számított.
Elemérnek a Pécsi leányával való házasságával a dúsgazdag Kassai család majdnem fejedelmi birtokra tenne szert. Azután Bethlen Gábor megbukott korlátnokának egykori pártja még töredékeivel is tetemesen tudná erősbíteni Rákóczi kegyenczének hatalmát, mely a főuraktól szünetlenül megtámadva, kisebb vagy nagyobb ingásoknak máris gyakran volt kitéve.
Szóval, Kassai elég eszesen számított, de a világon gyakran történik, hogy a mély okoskodás csak úgy sántít, mint akármely dőre ötlet.
Kevés idő kellett, hogy az élet meghazudtolja az ő bölcseségét.
Pécsi tudniillik nem birt kibékülni a gyűlölt udvaronczczal kötendő sógorság eszméjével. Nem képzelhette magát azon helyzetbe, hogy Kassai naponként házához járjon, s hogy Deborah valaha azon hajlék küszöbén lépjen át tisztelettel, melyben annyi aljasság s oly kisszerű bűnök műhelye van.
Ő Kassait, mint kormányférfiút kárhoztatá, mint embert megveté.
Ellenszenvének oka jellemének alapján nyugvék, szilárdul, ledönthetetlenűl.
Soha két porból emelkedettebb egyén ellenkezőbb álláspontot nem foglalhatott el, mint a megbukott korlátnok, s a hatalomban álló, ámbár mindketten a kiinduló pontnál találkoztak.
Pécsi is, mint Kassai, roppant nagy vagyont szerzett, s ha az utóbbi többnyire aljas módon, a másik sem mindig tiszta eszközökkel.
Pécsit sokan hatalmaskodással vádolták, míg Kassai aranynyal telt erszényei a cselszövény és uzsora diadalemlékei voltak.
Pécsi is, hogy a befolyás lépcsőin haladhasson, főurakat lökött félre; de Kassai csekély haszonért sem mulasztotta el a magasabb születésűeket, kiknek hizelegni is tudott, ha lehetett, orvul megtámadni, s mihelyt veszély nélkül tehette, csupa irigységből ingerelni, kijátszani, lealázni.
E homályos oldalakon kívül, melyek a két államférfiút nem jellemökre, de tetteiknek vád alá esésére nézve némileg egy szinvonalra helyezik, minden más tekintetben óriási különbség létezett köztök.
Pécsi bőkezű s adakozó volt, Kassai fukar és szívtelen.
Az mesés fénynyel vette körül magát, s rendkívüli művelt izléssel birt, ez nemcsak fösvény, hanem ronda volt.
Pécsi nagy udvart tartott, melyet nemesi vérből származott apródok és számos cselédség a középkori bárókéhoz majdnem hasonlóvá emeltek; de Kassai Gyula-Fehérváron egypár piszkos szobába vonult, s költségkiméletből a tanuló ifjuság közül a szegényebbekkel hordatott magának étket, falusi nagy kastélyaiban pedig a kéményt füstölni hébe-hóba is alig látta valaki, s hogy mily asztalterítéke van, arról a papon és iskolamesteren kívül kevés halandó adhatott biztos hirt.
Pécsi a tudományos műveltség mellett még költői hivatással is volt a rája nézve pazar kegyű természettől megajándékozva. A szent énekeket, melyeket szerzett, s melyek hitsorsosait elragadták, maga tevé zenére. Az építészethez értett, tündérszép kerteket rendezett, gyönyörű olajfestményekkel díszíté termeit, s legbuzgóbb pártfogója volt a vándor hegedűstől kezdve a szorgalmas szobatudósig mindenkinek, ki a szellemi élet emeléséhez járult. Ellenben Kassai lenézte a haszontalan ábrándokat, melyek a konyhára semmit sem hoznak. Kevésre becsülte a tudományt, a rabulán és bizonyos macchiavelli ügyességeken kívül, melyek által a tömeget akaratunk eszközévé s a politikai hatalmat házi érdekeink ügynökévé, hiuságunk udvaronczává, és szenvedélyeink bérszolgájává lehet tenni.
Pécsi eszményképei, melyek után lelkesült, egy Medici Cosimo vagy Lorenzo voltak; Kassai azon zsidót bámulhatta leginkább, ki pénzes ládáján ülve, megelégszik az egyiptomi hagymával, melyből elődeit, ha a gúlák építésénél megéheztek, Pharao király tápláltatá.
Pécsi szeretett a mágnásokhoz számíttatni, de a kitünőséget rangkülönbség nélkül bámulta és kebléhez szorította. Kassai saját kézműves rokonait szégyenlé, a magas helyzetűeket inkább levonni vágyott, mint hozzájuk közelíteni, s a demagogok tulajdonaiból csak az irigységet sajátította el.
Ily ellentétek után könnyen beláthatjuk, hogy Deborah szerelmének nem kedvezett azon készség, melylyel Kassai Elemérrel rokonságát elismeré és hirdeté.
Pécsi nem szünt meg ugyan az ifjú iránt mély vonzalommal viseltetni; de érezni kezdé, s naponként mindinkább, hogy saját szive, és a csillagjóslat minden rábeszélő ereje soha annyi igézetet nem gyakorolhat rá, mely mellett a Kassai sógorságára undor nélkül ne gondolhasson.
Szembetünőleg hidegebben fogadta tehát Elemért.
Nem engedett alkalmat, hogy ez Deboráhval hosszasan társaloghasson.
S midőn a leány, ki az apa zárkózottságát szeszélynek tulajdonította, a kaczérság ártatlan nemeivel igyekezett oly bűvkörben tartani Elemért, hogy észre ne vehesse a fellegeket, melyek boldogsága egét fenyegetik, s hogy a férfiui büszkeség miatt ne érezze magát visszavonulásra kényszerítve, midőn a leány annál átengedőbbé vált, minél feszesebb modorúvá az apa, s midőn éjjel hullatott sűrű könnyei közt csak nagy küzdéssel szerezhetett elég lélekerőt nappal mosolyogni s el nem árulni a szenvedést, melyet kedvesének várt és félt jelenléte szívében okoz, midőn ennyire bonyolódott az előbb oly természetesnek látszó, oly kielégítő viszony, Pécsi szükségesnek tartotta mindent fölfedezni Deborah előtt.
A hetven éves férfiu összefogott kezekkel és esdekelve kéré leányát, hogy míg ő él, ne kösse egybe sorsát Elemérrel.
Ha nem tud szerelméről lemondani, várjon, tűrjön, míg az apa halála föloldja egyik kötelessége alól, hogy a másik számára élhessen.
Ekkor kivánta Deborah Eperjesre, a nénjéhez távozást.
Ő gyöngédebb volt, mintsem Elemérnek a titkot fölfedezhesse.
XII.
Kassai éles tapintatával hamar észrevette, hogy hányat ütött az óra.
A viszonyokhoz szabta magát.
Helyzetét kitelhetőleg akarta hasznosítani, s azon körülményt, hogy drága idejét Pécsi házának szentelé, kizsákmányolni igyekezett.
Nem tűrhette, hogy valami fáradsága illő napibér nélkül maradjon.
Azután kedélyét egykevéssé sértette a gőg, melylyel Pécsi az ő előzékenységeit fogadta.
Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be, hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott s folytonos látogatások által lett majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyérpajtássá és sátortárssá.
Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni kezdé, mert eléggé megbántotta.
Azon hónapok alatt, melyekben Elemért Deborah vőlegényének képzelte, mesés pontossággal ismerkedett meg Pécsi birtokainak állapotával. Tudta, mily zálog lefizetése, mily örökváltsági bevallások erőtlenítése, mily határkijáratások és mily régi osztálypörök fölelevenítése útján lehetne legtöbb kárt tenni a jelenlegi tulajdonosnak, a nélkül, hogy a megtámadó sok költséget veszélyeztetne, ragyogó kártérítés reménye nélkül.
Ily előkészület után könnyű volt neki a büszke Pécsit vérig boszantani, s tetemes veszteségekbe sodrani.
A politikai körülmények is kedveztek Kassainak.
Bethlen Istvánnak a fejedelmi szék elnyerésére tett kisérleteitől kezdve, Zólyomi merész terveiig, s e hatalmas pártfőnök bukását követő titkos és egészen soha be nem bizonyult összeesküvésekig csaknem szakadatlan rendületeket szenvedett Erdély belbékéje, s csaknem folytonos veszély fenyegette a török udvartól gyűlölt Rákóczi hatalmát és életét.
Kassai gyakran födözhetett fel igazi és költött lázadásokat, melyeket szencsés volt épen a lobbanás perczében elfojtani.
Ily megelőzött kisérleteknél mindig számos egyénre esett gyanu, bizonyító tények nélkül.
S Kassai elég ügyes volt úgy intézni a nyomozatokat, hogy Pécsi, ki soha egy békétlennel sem állott összeköttetésben, mindig a terhes gyanu alatt levők közt első sorba esett, s a fejedelemnek kénytelen volt irott kötelezvényeket és zálogot adni jámbor magaviselete felől.
Kémektől vétetett körül. Vendéglátó szokásai veszélyeseknek tűntek fel. Ha távol fekvő jószágaira utazott, bizodalmatlanságot ébresztett. Ha a székvároshoz közel levő Balázsfalván, hol leginkább szeretett lakni, megharsant a zene, s táncz és családi ünnepek derítették föl a falusi élet hétköznapi egyformaságát, akkor Pécsit azon gyanu sujtá, mikép az ifjuságot akarja mulatság szine alatt fölforgató tervek végrehajtására összpontosítani.
A sok zaklatás utoljára arra birta a büszke öreget, hogy Gyula-Fehérvár külvárosában, közel a Miklós-kapuhoz, s a fejedelmi palotával majdnem szemben, egy majorházat pompás villává építtete, s állandólag oda költözött, mert mint mondá, visszavonultan és mégis szem előtt akar élni.
Czifra épületét «remeteség»-nek nevezé, s oly magányban tölté napjait, mely más ember izlése szerint, aránylag mégis elég fényesnek és elég zajosnak látszott volna.
E villában forrt gyűlölete Kassai ellen, ki bár nem tudta eddig őt vagyonától és a külső kényelmeitől megfosztani, csakugyan csoportos faggatásoknak tette ki, s a lelki nyugalmat, a gond s aggodalom nélküli szellemi életet egy napig sem engedé élveznie.
Elemér a két öreg ellenségeskedését, a nélkül, hogy valódi okát tudná, elég világosan látta.
Kassai iránt semmi szeretettel nem viseltetvén, ennek házából önként maradozott ki, és ohajtotta volna a rögtönzött fiui szerepet a roppant örökség minden kilátásaival együtt nyakáról lerázni.
De a vén korlátnok, a mennyire kiszáradt szíve engedé, ragaszkodott hozzá, s bár egy körülnyiratlan és teljes súlyú aranyat csak oly nehezen ajándékozott volna Elemérnek, mint a templom-perselynek – noha vallásos volt – végre is komolyan el vala tökélve dáriusi kincsét az utolsó fillérig neki hagyományozni, miben azon kellemes tapasztalat is megszilárdítá, hogy Elemér az ő nagylelkűségét soha még igénybe nem vette, s alig kerülhetne elő idő és viszony, melyben a pénzesláda lakatjait miatta kellene megnyitnia.
Elemér a legolcsóbb fiú volt, ki a család díszét emelte, de egy garasba sem került.
Elemér nem látszott pazarnak, s mégis oly örökös vala, ki a gyanus Kassai hite szerint sem igen vágyott hamar jutni az örökséghez.
E tekintetek a vén úr kebelében bizonyos vonzalmat gerjesztettek s tartottak ébren az ifjú testőrtiszt iránt.
S most térjünk át az utczai jelenetre, melytől szemünket, hogy a multba visszanézhessünk, elvontuk…
Midőn Elemér – ki a Pécsi és Kassai nevének hangoztatásakor ágyából fölkelt – a piaczra sietett, hogy a zaj okát megtudhassa, a tömeg már oszlóban volt.
Természetes vala tehát, miként a legingerültebb csoportozatot követte, s midőn ez a mellékutczákon több sugárban bomlott szét, egyéb nem maradt hátra, mint nyomukban lenni azoknak, kik Pécsit hévvel szidalmazva, a Szent-Mihály-kapun a külváros oly része felé látszottak tartani, melyhez közel feküdt a forrón szeretett Deborah atyjának háza.
Így volt a rendítő jelenetnek, melyet a «beteg asszony» halála előidézett, szemtanuja, s alkalma lett Deboráht – kit három hosszú év után most látott először – egy dühittas, de erőtlen és gyáva izgatónak kezéből kimenteni.
A nép, melyet Elemér közbelépte megdöbbentett, de az iskolamesternek Panna és Sára néni szidalmaival elegyült jajveszéklése ismét bőszültségbe kezdett hozni, néhány másodperczig határozatlan volt.
Mint két ellenkező hullám tolult össze indulata, s nem látszott, merre fogja a nyomás túlsúlya az özönt düleszteni.
A hetykébbek is sokat hülepedtek, mihelyt a jegyről, melyet Elemér hordott, észrevevék, hogy a kit meg akarnak támadni, testőrtiszt. És a kard, melynek vége a rövid palást alól kitünt, szintén csillapító szer vala. De ellenkezőleg nagy bátorításul szolgált azon tény, melynek hamar kellett szembeötleni, hogy tudniillik a harczfinak, kit húszan is körülfogtak, jobbja föl van kötve, s csak balkezét használhatja védelemre és támadásra.
E látvány merészsége sarkalta őket.
Fölemelt öklökkel, pálczákkal, és még fölemeltebb hangon kezdének agyarkodni, mindig szorosabb kört vonva.
Elemér, hogy a bőszülteket visszatartsa, balkézbe ragadott kardjával meg-megrezzenté, a kik csak hozzá igen közel férkőztek. S egy vér nélküli és épen ez okból semmi tragikai hatással nem biró küzdés támadt, melyben az aczél suhogása oly bűvös kört írt a támadók elé, hová lépni nem mertek, a nélkül azonban, hogy a fenyegető mozdulatok- és készülődéssel fölhagynának.
– Ugyan, Elemér, mit bajlódol azokkal a pimaszokkal? Még elhiszik magokat, ha ronda testöket nem ostorral szabdalod meg.
E szavakat deli arab paripáról kiáltá le egy csinosan öltözött fiatal úr, drága forgójú süveggel fején, bibor hüvelyű, zománczos karddal oldalán, és büszke mosolylyal ajkain.
Intését tett is követte.
– Elő az őrökkel! – szólt parancsolón.
A Mihály-kapu felől, hol egy kis őrtanya volt, e fölhivásra fegyverzörej hallatszott, míg az utcza másik végén egyszerre megjelent néhány lovas hajdu s lassú léptekkel közelített a küzdés színhelyére. A nép, mely körülvéve látta magát, a nyitott kapukon, a mint közelebb érheté, az udvarokra kezdett nyomulni.
Gyulai Ferencz, a csinos levente, lepattant nyergéből, épen midőn az iskolamester, ki csonka-bénaságáról óbégatott, hirtelen fölszedve magát a földről, illanáshoz fogott.
– Nem úgy, emberkém! – mondá Gyulai suhogó kis ostorával föltartóztatva az apró egyént. – Kend a lovamat fogja tartani. Nehogy ellopja, mert fölakasztatom; nehogy megmocczanjon további rendeletemig, mert kalodába veretem.
Az iskolamester minden szónoki s egyéb erejét is elvesztve, sompolygott az arabhoz, s reszkető kezekkel fogta meg a kantárt.
Ezalatt a kőmíves, ki az utczai rakonczátlanságoknál a mérséklő szerepét játszá, a népből kivált szelidebb elemekkel egyesülve, a «beteg asszony» holttestét a törpe ablakú házba vitte.
Gyulai, az egész jelenetet mozdulatlanul, félelmes bámulattal tekintő Deborahnak kart nyujtott, hogy a kapuajtó kőlépcsőjéig vezesse, s ott mélyen meghajtva magát, visszafordult, s Elemérhez sietvén, végig várta, míg a Mihály-kaputól érkezett őrök, s a velök szemben jövő lovas hajduk közt a megrémült utczacsoport, minden veszekedő hajlamból kigyógyulva, rendre elosonik.
Csak az iskolamester maradt az arab mellett, míg egy jó leczkét kapva, ő is útilaput köthetett talpára.
Semmi elfogatás nem történt.
Deborah mély, átható tekintetet, melyben köszönet és hála tükröződék, vetett Gyulaira, s a folyosón eltünt.
Elemér a Mikóházhoz indult, hogy a kocsit, mely a leányt haza vigye, magával hozza.
XIII.
Tekintsünk Pécsi Simon «remeteségébe».
A nagy étteremből csigalépcső visz szintén akkora könyvtárba, honnan ismét csigalépcső vezet az épület kúpjához, mely egyetlen kerek szobát alkot, s annyi ablakkal, hogy fala keskeny választéknál többnek alig nevezhető.
Ha az étteremben maradnánk, a háziúrban gazdag Epicurt keresnénk, ki a nélkülözésen túl nem is képzel szerencsétlenséget, a finom kényelmeken felül élvet; ha a könyvtárba érkezünk, szigorú tudósra vélünk találni, ki egész életét az ismeret kincseinek gyűjtésére szentelé, és csak azért hiszi, hogy létezik, mert gondolkodik; ha pedig a kúp titkáig hatoltunk – s ide nem mindennek nyilik bejárat – akkor a koboz és hangjegyek zenészt, az állatkör s a vizsgálatra felállított látcsövek csillagjóst, számtalan más tárgy pedig egy ábrándos és előitéletes embert leplez föl előttünk.
S valóban, Pécsi Simon jellemében mindez egyesült.
Külseje azonban leginkább a nagy urat tüntette szemünkbe, ki százak között akkor is felötlenék, ha elméje középszerű, s vagyona csekély volna.
Pécsi Simon magas és testes alak volt, szőke, piros arczczal, gyér sárga fürtökkel, emelkedett és rendkívül értelmes homlokkal, nagy kék szemekkel, finom orral, húsos, eleven színű ajkakkal, melyeknek szögletein a bánat és mosoly görbületei a legrokonszenvesebb hatásúak voltak.
A haladott kor, de alig hanyatlott testi és még egészen ép szellemi erő azon ősi természetek közé emelék őt, kiknek deli alakjára búcsúajándékul a távozó évek a kegyelet dics-sugarát vetik vissza.
Most könyvtárában találjuk. Testén finom szövetű pongyola, szájában hosszú törökös pipa, s fején Deborah által horgolt s igen választékos sipka.
A vele átelleni karszékben egy úgynevezett angyal ül Thyatirából, kinek teljes neve: Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeus.
Előre megjegyezzük, hogy itt semmit sem kell valódi értelmében venni.
Mert a karszéken ülő nem igazi angyal volt, hanem csak a szombatosok lelkésze, kik szent János Mennyei jelenetei nyomán a papot angyalnak hívták. Az ő hivei sajátlag nem is Thyatirában, hanem Udvarhelyen laktak, de a szombatos szerette főbb egyházait azon városokra átbérmálni, melyekhez szent János intő levelet küldött. Azután eredetileg nem is hivták őt Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeusnak, hanem csak egyszerűen Jaskó Pálnak; de a szombatosok szokásához tartozott az ó-testámentumból egész névkoszorúkat aggasztani magokra.
Különben az említett angyal kondorhajú, kis és élénk egyéniség volt. Vonalai, ha bennök pusztítást nem tesz a ragya, szabályosak, sőt szépek is lettek volna. Így csak tüzes fekete szemei, melyek delejes színben villogtak, és gyönyörű csengésű hangja igézte meg a közönséget, s magát Pécsi Simont is, ki rendesen a ferde külső iránt ellenszenvvel viseltetett.
– Nagyságos uram! szólt az angyal, – hiveink száma naponkint szaporodik. Thyatirában a közelebbi szent szombaton nyolczvan kegyes ajak zengé a száztizedik zsoltárt, mely a Messiás eljöveteléről szól, s utána mindjárt a kegyelmed gyönyörű versét, mely az ő második eljövetelére készíti elő a fehérruhában járókat.3) Szárdis városa (Kézdi-Vásárhely) pedig az idén három taggal szaporítá az új Jeruzsálemnek, mely az idők betelésével egyenesen a mennyországból száll alá,4) leendő polgárait. Mindenütt hódításokat tesz igaz hitvallásunk, s ha a véres törvények nem rémítenék vissza a népet az áttérésektől, Székelyföld nagy része a szombatos üdvözítő tanát fogadná el.
– Magam is sajnosnak tartom, válaszolá Pécsi, hogy a lelkiismeret jogát honunkban nem tisztelik. A hiteszmék fejlődése, a szabad vizsgálat és a szentirás magyarázata, uralkodó secták által szoros korlátok közé van szorítva; de még sem hihetem, hogy a szombatosokat üldöző törvények eddig nagy gátul szolgáltak volna az áttérésekre, miután azt behunyt szemmel nézte a fejedelem és az országtanács, s minthogy közületek senki sem mutathatja a békókat, melyeket hiteért hordott, s a bitófa forgácsát, melyet a kivégzett szombatos vére tett ereklyévé.
– De meddig tart e türelem? Van-e kezességünk, hogy a törvény vad betűi nem ébrednek fel szendergésökből, és a martalékra éhesebben nem rohannak, mintsem ha folyvást azzal táplálkoztak volna?
– Rákóczi, ki annyira sürgeti Magyarországon a vallásszabadságot, a törvény örve alatt sem kezdhet Erdélyben hitüldözéshez. Azután mi… akarám mondani a szombatosok, külső szertartásokkal sem ingerelhetik magok ellen a többi felekezetek vakbuzgóságát. Nekünk… akarám mondani nekik, még templomra sincs okvetlenül szükségök. Vagy nem mondja-e Szent János: Templomot sem láttam az új Jeruzsálemben, mert a mindenható Úristen és a bárány annak temploma.
A thyatirai angyal nyugtalanul mozgott székén. Látszott elégületlensége, látszott neheztelése a közöny miatt, melyet Pécsi Simon nyilatkozatában vélt találni.
– Nagyságos jó uram! szólt hévvel, soha egy vallásnak sem volt oly kevés büszkesége, hogy azzal elégült legyen, ha létezését a hatalom kegyelmesen tűri. Nekünk jogra van szükségünk, nem irgalomra, vagy lenéző kiméletre. Megengedem, hogy a fejedelem nem fogja kalodába veretni annak lábát, kinek ajka szombaton imádkozik. Lehet, hajlékainkból nem rugdosnak ki a poroszlók, mint gazdája a férges ebet. S talán nem süt a bakó szégyenjegyet homlokunkra azért, mert szigorúan hiszünk szent János Mennyei jelenéseiben, melyről maga az evangelista mondja: «Boldog, ki olvassa, s boldogok, kik hallgatják e jövendőmondásnak beszédét, és megtartják azokat, melyek megirattak abban, mert az idő rövid». Nagyságos uram! Valószínű, hogy holnap is lehet titkon várni az új megváltást, mint tegnap szabad volt, de mi nyiltan akarjuk hitünket vallani; mi nem tengeni… mi élni, terjeszkedni és jogokat szerezni akarunk.
– Úgy az Isten haragjának pohara fejetekre fog kitöltetni, szólt Pécsi Simon fájdalmas részvéttel. Lesznek vértanuitok, de nem marad hívő, ki azok nevét a késő kegyelet számára följegyezze. És a maradék azt sem fogja tudni, zsidók voltak-e, vagy a kereszténység oly felekezete, mely a legtisztább igét hirdeté, bár süket füleknek.
– Boldogok a vértanuk! kiáltá a thyatirai angyal ragyogó szemekkel, átszellemült arczczal, boldogok, a kiknek fejét vették Isten beszédeért, mert csak azok élednek föl az első föltámadáskor, s azok lesznek a Megváltó ezeréves birodalmának polgárai.5) Bizonyára minden igaz szombatos örömtől repeső szívvel fogja a pallost megcsókolni, mely őt a vértanuság dicsőségében részelteti.
Pécsi Simonra e rajongás kedvetlenül hatott.
Ő «nem öltött még fehér köntöst», de a szombatosok főpártfogójának tartatott, s ily helyzetben természetes vala, hogy rettegett az új felekezet oly fontolatlan lépéseitől, melyek következményeiért valószínűleg őt terhelte volna legnagyobb felelősség.
– Ugyan hányan vagytok? kérdé gúnynyal. Nem férnétek-e be Fehérvár székesegyházába apróstul, öregestül mind? Nem gyilkoltathatna-e meg titeket egy új Heródes, a nélkül, hogy nem vagytok még képesek sem a vértanuság adójának megfizetésére, sem a vallásjogok kivívására és megőrzésére.
– A vértanuság adója, válaszolt az angyal, mindig azt gazdagítja, kitől behajtatik. Egyébiránt, ha nem is vagyunk sokan, emlékszünk rá, hogy az unitáriusok sem számláltak sokkal több hívőt, midőn egy vagyontalan és idegen orvosnak6) erélye által az egész ország bevett vallásai közé emeltettek. S nagyságod, Pécsi Simon, jó uram, hazánkfia, dúsgazdag főúr, és az országgyűlés nagy befolyású tagja.
– Mit? hebegé Pécsi egészen kipirulva, ti rám számíttok? Azt hiszitek-e, hogy ily nyaktörő vállalat kolomposa leszek? Furcsa fogalmatok van egy férfiuról, ki kormányszolgálatban őszülve meg, annyit legalább kénytelen tudni, hol válik a vakmerőség őrültséggé.
– Nagyságos uram! Minden szombatos kegyelmedre fordítja szemét, s kegyelmedtől várja a föllépési jelszót. Én hasztalan mondanám: ettől a főúrtól ne várjatok semmit, mert csak akkor fáradna ügyetekért, midőn már fáradság nélkül is czélt lehet érni. Ők engem soraikból kilöknének. És hasztalan mondanám: guggoljatok csendesen, mint a haris a fűben, mert még nem jött el a szólásnak ideje. Ők megköveznének engemet. Ha nagyságod veszélyesnek tartja a szombatosok föllépését, győzze meg őket arról.
– Igen, én ezt megteszem, s ha nem sikerülne, készebb vagyok végkép szakítni velök, mintsem nevem és befolyásom által is bátoríttassanak az önmegsemmisítés badar munkájához fogni. A jövő márczius hó második szombatján balázsfalvi jószágomon leszek. Értesítsd a felekezet kitünőbb egyéneit, s add nekik tudtul, hogy hitvallásuk ügyében kivánnék velök értekezni.
A thyatirai angyal Pécsi Simon e határozatával elégülten távozik. – Minket vissza nem tartóztat, sőt mi fogjuk magunkkal ragadni őt, gondolá. Mert mikor győzött a félénk és rémlátó ész tanácsa, a szent lelkesedés rohanó árja ellenében? Pécsi a miénk. A szombatos kivívott jogainak diadalünnepére már készülhet, fölhúrozhatja a kobozt, fonhatja fürtei közé a koszorút, szabhatja vállaira a fehér öltönyt. Az igazság napvilága győz; a sötétség angyalai erejöket vesztve tünnek el a vidám láthatárról.
A szent férfiú ily ábrándokkal érkezett a nagy piaczra épen akkor, midőn az óriás alakú herold büszkén lépdelt ki a fejedelmi palotából, hogy a szombatosok ellen hozott végzést fölolvassa.
XIV.
A thyatirai angyalon kívül a sardisit is a hitterjesztés ösztöne Fehérvárra csábította.
Ez a szombatosok szemefénye volt.
Erkölcsében a thyatirai papnál kevésbbé vala ugyan szigorú, de elméje magasabb, modora kellemesebb és külsője oly megnyerő, hogy nemcsak községe, de a szombatosok egész felekezete bálványozta.
A szerencse mindenütt követte.
Mint koldusgyermek lépett egy híres szombatos orvosnak házába. A kegyes és tudós ősz férfiu az alamizsna fillérje helyett ruhával látta el a rongyba takart, a hideg miatt reszkető fiut, s midőn megtudá, hogy a betűket ismeri, szolgálatba vevé, iskolába küldötte s üres órái alatt maga is oktatá.
A már tizenötévet betöltött gyerek, ki még csak a nyomtatott betűket tudá megkülönböztetni, hamar haladott az ismeret gyűjtésében, s midőn pártfogója meghalt, az új hit a szenvedett veszteségért leginkább benne keresett kárpótlást, mert bár felső iskolákat nem hallgatott, s külföldi egyetemre utazni nem volt pénze, a hollandi híres tanintézetekben tudorrá avatott református papokat is a szentírás magyarázata fölött támadt vitákban gyakran szögletbe szorította.
Neve az egész környéken hamar lett ismeretessé.
De a jó szerencse máskép is kedvezett neki.
Az orvos szép és egyetlen leánya tudniillik, a gyász kitöltével, hozzá ment nőül. Hasztalan igyekezett az anya lebeszélni, hasztalan botránkoztak meg fiu-testvérei és a rokonok.
Nem tagadhatni, hogy e házasság kicsinyben esemény volt, s hire húsz mértföldig is elterjedhetett, mert Klára tősgyökeres székely családból származván, nemesi jogokkal birt. Szép bútorokat, hat jármos ökröt, eresztő fejős teheneket, finom kamukát és fehérneműt, sőt egész tuczat ezüst kést, kanalat is vitt hozományúl. A mi pedig mindennél több, keze után, egész az alkirálybiró fiáig, a székely urfiak szine vágyott.
Klára nevelésénél és választékos izlésénél fogva a nemes kisasszonyok sorába úgy be is illett, mint virágos kertbe a százlevelű rózsa.
A szombatos pár szerény laka csakhamar legyőzte a kálvinista pap házát, s vetélkedett, bár nem nagyságban, kényelemben, az egyházi gondnok cserepes épületével is, mert a férj derék gazda, a nő tűzről pattant gazdasszony volt és mindketten birták a kevésből kijöhetés titkát, s azon adományt, hogy rajtok és körülök minden szebbnek, díszesebbnek és kellemesb formájunak tűnjék föl, mint máson és más helyt.
Miért vállalt a szorgalmas és családi körében boldog férfiu új hitsorsosai közt oly egyházi méltóságot, melynek létezése sem volt az ország által elismerve, s melynek foglalatossága sok, de jövedelme épen semmi? E kérdésre csak annyit válaszolhatok, hogy így szokott az ember kedvencz eszméjéért áldozatot hozni, így lépünk át, ha a lelkesedés megragadott, csendéletünkből a veszélyes, s néha még dicstelen tevékenységbe is.
Klára hozományának jelentékeny részét megemészté e változás, de férje naponként közelgeni látta az alkalmas perczet új hitök országossá tételére, s mint paptársa, ő is Pécsi Simonnak tevékenységre nógatása végett jött Gyula-Fehérvárra.
*
A szárdisi angyal derült arczczal lépett egy szombatos pék ajtója elébe, midőn a harangok megkondulása nagy csoportozatokban kezdé vonni a népet a székesegyházba, hol Dajka püspök volt szónoklandó. Mikor fogják szent elmékedéseimet ennyien hallgatni? mikor mondhatom el büszkén: Klárám! te nem szégyelheted, hogy a pórfiut, hogy a szegény koldust választád férjül? Reméljünk! Az új Jeruzsálemnek alapja megvettetett, épületei hamar fognak emelkedni!
Ily gondolatokba merűlve a szárdisi angyal észre se vette a kék darabont káplárt, ki a pékhez betérve, egy pohár méhsör mellett róla tudakolt, szemét rajta tartá, s midőn több kérdezője nem volt, melléje simulva kezét vállára tevé.
– Nem tetszenék-e kegyelmednek – szólt durva nyájassággal – az én társaságomban egy rövid sétára rándulni?
– Talán valami ügye van kendnek velem? – kérdé látható nehezteléssel a szárdisi angyal.
– Van ám, még pedig a javából, – szólt a káplár.
– Mi tetszik hát, szóljon!
– Nekem ugyan semmi, de annál több Kassai uram ő nagyságának.
E névre a szárdisi angyal egészséges, életvidor arcza sápadt lett.
– Kendet hozzá kell kisérnem. Karabélyom töltve, kopjámat látja, tessék tehát csendesen előttem haladni.
A fogoly, mert helyzetéről többé kétségben nem lehetett, csodálkozásából alig birt magához térni. Mi baja lehet vele Rákóczi miniszterének, gyanítani sem tudta? Visszatekinte multjára, s tisztának találta, mint a tükröt. Bizonyosan új vallása foroghat szóban, gondolá. De miért kezdenék épen ma s épen rajta a szombatosok üldözését? Mit bizonyíthatnak be e perczben ellene? S ha törvényes adatokat csak nyomozás útján szerezhetnek, miért tevék őt fogolylyá, mielőtt vádolhatnák? s miért vezetik, mint rabot, börtön helyett a fejedelmi palotába és az ország első hivatalnoka szine elébe?
A szárdisi angyal e komor kérdéseket forgatá elméjében. Kedélye befellegzett vala s arcza, ha nem is félelmet, megdöbbenést árult el.
– Most üt a kisértés órája! Légy hív mindhalálig s neked adom az életnek koronáját, mondja a szentirás. Atyám! ha lehet, maradjon el tőlem e keserű pohár! szól a Megváltó. Szegény Klára! Oh! az én kedves kis gyermekeim! Mi tevő legyek?
Ily eszmék követék a szárdisi angyalt a fejedelmi irodába. A levéltárnokon, s egy pár diákon kivül a nagyteremben alig volt ember. Az egész szobasor oly csendes, mintha bezárt templom volna, s a szombatos saját lába kopogásától megdöbbent.
Végre a fogoly és őre, hosszú, de aránytalanul keskeny kabinet küszöbéhez értek, honnan egy karszék vánkosai közül Kassai uram kis testének egyes részletei és egész kopasz nagy feje valának láthatók.
Az öreg úr előtt durva keresztkötésű irományok hevertek. Csak kezét tartá rajtok, szemét a belépőn. Hm! posztóruhája, nadrágja, csizmája és dupla süvege van! Négyszeres megsértése a törvényeknek. Hm! E szavak hatottak a karszékből a szárdisi angyalig, kinek szivét e különös üdvözlésre remegés fogta el.
– Laczkó Istvánnak hivják kendet, hüm! És a másik neve?
A szárdisi angyal szótlanul állott, igézetes kényszerüséggel a karszéknek szegezve tekintetét.
– Nó! hangzék Kassai lapos ajkairól, nó! hangzék ismét, és még ferdébb mosolylyal.
– Ha a kormány, válaszolá a fogoly, bizonyos hitfelekezethez szításom iránt gyanut táplál és üldözni akar, van elég eszköze nevemet kinyomozni, s egészen fölösleges, hogy saját vallomásom által terheljem magamat, és önszántomból gyűjtsek fejemre parázst.
– Ez bátran van mondva: Ananiás-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó uram! ez a keresztre feszítést áhítók merészségével van mondva, de én tőled álnevű Laczkó István valóságos nevedet kérdem.
A szárdisi angyal fejébe tódult minden vér, s erélye ismét megtört.
A korlátnok az irománycsomagra tevén kezét, száraz gúnynyal mondá:
– Téged Szőke Pistának hívnak s nagyrápolti féltelkes jobbágy vagy. Földesurad Döbrögi Péter uram volt. Tíz éves korodban atyádat egy erdőfoglaláskor agyonütötték. Döbrögi Péter, hogy atyád érdeméért megkülönböztessen, saját konyhájában kuktává tett, de te a szakácsnak nem akarál engedelmeskedni. A hátadra mért husángokat, hum! zokul vetted. A serpenyő és nyárs mellől megszöktél, egy izmos, ép gyereket lopván el ez által jámbor földesuradtól. Anyád nemsokára kimult.
– Szegény anyám! sohajtá a szárdisi angyal.
– Nem arról van itt szó, Szőke Pista, hogy néhai anyád szegény-e vagy nem. A baj az, hogy te szökött jobbágy vagy, és örökséged tizenhat kerek év óta üres. Ennyi idő alatt senki sem tett róla robotot, senki sem adott tizedet, senki sem állított katonát, senki sem fizetett adót. A te féltelked többnyire hasznavehetetlen földekből állván, népesítlen maradt. Én tavaly megvevém Döbrögi Péter uramtól a rápolti birtokrészt, még pedig a jobbágyok minden restantiájával együtt. Érted-e?
Ekkor egy diák a korlátnokhoz valami iratot hozott ellenjegyzésre. Kassai hosszasan tudakolt tőle minden apróságot, hagyván azalatt a szárdisi angyalt a rémítő gondolattal küzdeni, hogy feleségestül, gyermekestül örökös jobbágy, még pedig egy fukar, szívtelen földesúrnál.
– Szőke Pista! én téged még ma Rápoltra indítalak, szól a korlátnok vigyorogva.
– Holttestemet küldheti nagyságod oda, magam nem fogok menni.
– Hm! tehát öngyilkosságra készülsz! Nem jut-e eszedbe, hogy feleséged vagyonából a tizenhat évi robot és tized hátralékját sem hajthatnám be. Boldogtalan! Meg akarsz-e károsítani? Porontyaidból hogy sajtolhatom ki pénzemet? Egyik gyermekedet pujka-, a másikat sertéspásztornak fognám használni, de nőd nemes leány. Akaratja ellen tulajdonomnak nem tekinthetném. El kellene kölykeitől űznöm. S ha anyai szeretet ösztönéből a telken maradna is, igen gyönge, igen kényes. A háromágú korbács sem szoktathatná hamar a kapához és sarlóhoz.
– Mennyei atyám! kiáltá a szerencsétlen szombatos, hát csakugyan beteljesül az idő, midőn a sátán hatalmat nyer a világ feletti uralkodásra? Hát csakugyan néhány nap mulva azon év fog kezdődni, melyben az ötödik7) angyal trombitájának hangjára egy csillag hull a földre, s a megrendült égsarkakkal együtt az erkölcsi rend tengelye kisiklik helyéből? Szent atyám! most kezdődnek-e ama szörnyű csapások, melyeknek nem szabad az embereket megölni, de gyötreniök kell éjjel-nappal oly iszonyúan, mint a scorpió marása miatti gyötrelem? Rajtam kezdődik-e előjele a jósolt időknek, melyekről mondatik: keresik az emberek a halált és nem találják meg, kivánnának meghalni, de a halál elmegyen előttök? Mit vétettem, hogy homlokomon nincs az Isten pecsétje,8) mely védelmezzen a sátán véres körmeitől? S ha bűnös is valék, miért választattam épen én a legnagyobb büntetésre, hogy tudniillik saját élő szemeim fedezzék fel először az Antikrisztust? Kassai! ha a bűn és elvetemültség eszményének meg kell testesülni, mint megtestesült a szeretet a Krisztusban, akkor te vagy az Antrikrisztus!
Annyi fájdalom, annyi kétségbeesés és magasztaltság volt a szombatos arczán, hogy még Kassai is némi megütközéssel tekintett rá, de hidegvére hamar győzött a percz benyomásán.
– Szőke Pista! nem költészetről van köztünk szó, hanem pénzről, robotról. Te öngyilkolással jogomtól akarsz megfosztani, azonban én sem estem fejem lágyára. Rajtam túl nem teszesz. Feleséged és gyermekeid bőrén kiveszem, a mit benned vesztenék. Most pedig pórruhába öltöztetve tartalak három napig a börtönben. Melléd tétetek egy éles tőrt, melylyel minden perczben kivégezheted magadat; ha három nap elteltével élve maradsz, Nagy-Rápoltra vitetlek azon roskadt kunyhóba, melyhez maradékostul tartozol. Nőd és gyereked utánad fognak jönni. Egy év alatt a deres oly munkás paraszttá alakítand, a milyen szájas pap vagy most. Ha a négy bevett vallás valamelyikének hivei közt mester, egyházfi, vagy sekrestyés lettél volna, most jogom nem lenne téged a röghöz visszavitetni, de midőn szombatosoknál angyal vagy, rápolti hajdum pálczája alá esel vissza. Hm! nem disznó orrára való az arany perecz! Nem parasztnak való az új vallás készítése. Három nap mulva ismét találkozunk.
Kassai száraz köhögések közt vonult ki egy falajtón.
XV.
Ha Szőke Pista e megaláztatást új hitéért szenvedte volna, ha Szőke Pista valami vakmerő bűnért vitetnék börtönbe, akkor talán emelt fővel lépne sorsa elébe, talán maga tépné le testéről az úri ruhát, hogy az utczaseprő durva és szennyes rongyait adhassák reá a poroszlók. De most visszaborzadt attól a gondolattól, hogy a fejedelmi iroda tanuja lehet átöltöztetésének, s hogy midőn majd az utczán hurczoltatik, midőn a bámészok tudakolni fogják a hajduktól: kit visztek a tömlöczbe? ezek vállvonva mondhatják: csak egy szökevény jobbágyot, kit földesura megtalált.
Van oly büszkeség s még a nemesebb természetekben is, mely inkább retteg a balhelyzet szégyenétől, mint a bűn súlyától.
A kék darabontok beléptek, de kezökben czondra, abaposztóból szabott nadrág és paraszt bocskor nélkül. Fegyver közé fogták a fegyenczet, kinek lélekzete szabadabbá lett, midőn a szelidebb bánásmódot látta.
Kassai irodájából a várfalak mellett, a közfigyelem magára vonása nélkül értek a kijelölt börtönhöz, mely a kapisztrán-kápolna szomszédságában feküdt.
A porkoláb a letartóztatott nevét nem kérdé. Redős vén arczának hideg vonásain, ha valami, úgy egy neme a tiszteletnek, egy árnya azon kedvező sejtelemnek csillámlott át, hogy úrral van dolga.
Kötött sipkáját tar homlokán kissé megmozdítá, s kezébe a bokorkulcs mellé vékony rövid lábvasat vett, mely karikástól együtt alig birt három fontnyi súlylyal.
Szőke Pista sötét, de tág pinczébe vezetteték, mely egykor, mint az ászok rothadt maradványai mutaták, sok hordót, utóbb, mint a falbékók hosszú sorából gyanítni lehet, sok bűnöst, s köztök kétségkivül nem egy ártatlan üldözöttet is, rejtett penészlepett, nedves és dohos keblébe.
A porkoláb Szőke Pista lábára zárta a vasat, a kisérő őr pedig a pinczeszöglethez vezetvén őt, a falbékót szorítá jobb kezére. Csak balja maradt szabad, hol a szív dobog, mely az élet kerekeit forgatja, s melynek mozgását a legkisebb gyilok is, ha irányát elszánás vezeti, rögtön megszüntethetné.
De Kassai gúnyos igérete ellenére, az ölőszer, szintúgy mint a pórruha, sehol sem vala. Szánalomból-e vagy fondor terv miatt? gyanítni is alig lehetne.
A falbékó Szőke Pistának szabad mozgásra csak félöl széles és egy öl hosszú tért hagyott. Ez vala talán a világtól számára kiszakított azon rész, melyből szenvedésének története mélyebb és mélyebb sülyedések közt fog tovább ömleni, hasonlóan azon folyamhoz, mely a hitrege szerint, a föld szinéről eltűnvén, végre még a pokol üregéig is utat lel magának, hogy sötét hullámaiban a kárhozat szellemei fürödjenek!
A rab tompán, fásúltan hevert a nedves földön, hátát a penészborított falnak támasztva. Feje mélyen hajlott keblére. Arczának kifejezés- és majdnem érzés nélküli vonalait a börtön félhomálya elől is rejtegetni látszott, mintha a tanútlan magánynak ezer szeme volna, melylyel néz, itél és gúnyol.
Mennyi kínnak és őrjöngő eszmének kellett a kedélyben tombolni, az arczon átviharzani, míg egy pár rövid óra alatt a túlizgatott idegek ily aléltsága bekövetkezhetett.
Szőke Pista nyelve majdnem szájpadlásához tapadt a szomjuság miatt.
A vándor, ki rekkenő nyárban, szellőtlen rónán, csillogó, égő fövényben utazik, nem lehet tikkadtabb, nem sóvároghatná az ég harmatát, a forrás cseppét inkább, mint e szegény fogoly, kit tél közepén egy nedves üreg árnya vesz körül.
Testi aléltsága már a legfelsőbb fokra hágott, midőn az utczazaj, mely a beteg asszonyt ágyából ki és a halál karjaiba szólítá, az ő börtöne ablakain is besivalkodott, hogy a dermedt érzékeket bősz erejével föloldja megkötöttségökből.
Szőke Pista figyelni kezdett, s a mit hallott, a mitől zengett az utcza, a szombatosok káromlása, a szombatosok ellen szórt átok és fenyegetés volt. A népvéleménynek e felekezetet üldöző iránya megrendíté őt, s épen váratlanságával nagy hatást gyakorolt kedélyére. Mert a Székelyföld azon vidékein, hol ő és társai az új igét – bár titokban – hirdették, a bevett vallások követői irántok kirivó gyűlölséget nem tanusítottak. Erdély többi részeiben pedig annyira ismeretlenek voltak a szombatosok, s babonáiknak oly kevés fontosságot tulajdonítottak, hogy még e secta létezése is ritkán jött szóba.
S épen a türelem, a közöny félreértése nyújtott a hevesebb vérmérsékű szombatosoknak reményt a bevett vallások közé soroztatásra. Csekélységök bizonyítékában jövendőjök kezességét vélték.
Mekkora csalódás!
Szőke Pista tehát most hallotta először hitsorsosai dühös szidalmazását.
A mennyire csak lánczai engedék, közel vonult az ablaknyiláshoz.
Lázas figyelemmel kapott föl minden hangot, s hő képzelődése e töredékekből egészíté ki a künn történteket.
Észrevevé, hogy a szombatosok elleni gyűlölet a tömeget megtámadásokra vezette. Gyanította, hogy valaki e dühnek áldozatul esett, sőt eshettek többen. Hallá különösen a Pécsi nevet szidalmak közé vegyíttetni, s a nép szétoszlásának folyama és a rögtön beállott csend sejteté, hogy katonaságnak kellett a szombatosok védelmére sietni.
– Ah! tehát minket a kormánynak kell a széttépéstől oltalmazni? Nem a törvény, de a közvélemény kövez-e meg? Hát nem is a bakó lesz bakónk, hanem a gyönge leány körmeivel, a reszkető agg átkával, az erőtlen gyerek az utczasárral? S csak azért prédikálok új hitet, hogy hahoták közt vettessék családom az utolsó itéletig rabigába? Mivel érdemlem büntetésedet, Izrael és Jákob Istene! kiről mondják, hogy nemcsak boszuálló, de igazságos és irgalmas is vagy? Oh! a börtön sötétsége elhomályosítja lelkemet! Jehova, oltalmazz a bűnös gondolatoktól!
Szőke Pistának sűrűn omlottak könnyei orczájára, a kézbilincsre s a különben is nedves földre.
A vértanuságot a hiú ember is gyakran hetykén fogadta el, midőn a máglyához vagy bárdhoz kisérte a nép rokonszenve, de a legszilárdabb jellem sem hallhatja megrázkódás nélkül a polgári hatalom és a közvélemény egyértelmüleg hozott halálitéletét.
Új Jeruzsálem angyalai között pedig, ha nem is a leghiúbb, de a legcsekélyebb akaraterejű Szőke Pista volt.