A rajongók (1. kötet): Regény

Csak Mikóné, egy tisztes matrona, fekete főkötője alatt ősz fürtökkel s az évek, de nem a megindulás miatt reszkető kezekkel – csak a ház asszonya fogadá a szokott nyugalommal s ölelé meg azon szives és vidám magatartással, melyből szeretet és bátorítás sugárzott.

– Férjem még a fejedelemnél, s minthogy soká késhetik, ha megengeded, Deboráhm! én viszlek haza. Kisérőül nagyobbik fiam fog jőni, s hogy az utczanépet a vállszalag illő távolságban tartsa tőlünk, reménylem, szives lesz Kassai Elemér öcsém is kocsink mellett lovagolni.

– A Kassai név, – szólt felgyult szenvedélylyel Deborah, – eddig sem szokott a gyülölet lecsendesítésére használtatni, ma pedig a mi családunk kiirtására vészharang és lármadob volt. Vagy nem éltették-e Kassai Istvánt azok, kik Pécsi Simon fejét kérték?… Oh! Elemér, indulatom igazságtalanná tett ön iránt! – folytatá a leány a gúny mosolyáról fájdalmas rezgésre átmenő ajkszöglettel és kipirult arczczal. – Bocsásson meg gyöngédtelenségemért! De Pécsi Simon leánya…

– Ne folytassa tovább, Deborah, akár bünös, akár ártatlan nagybátyám a tömeg lázításában, én mélyen érzem, hogy jelenlétem az ön atyjára rossz benyomást okozhatna. Helyzetünk által gyakran elitéltetünk; helyzetünkben van sorsunk és bününk. Miért panaszkodjam! Egyébiránt engedje meg, Deborah, s engedje meg kedves asszonynéném, hogy magam helyett barátaim közül állíthassak más kiséretet. A nép már csendesnek látszik ugyan, de csak most dühönge, s egy részeg vagy őrült megint föllázíthatná. Néhány percz alatt itt lesznek barátaim; addig, kérem, halaszszák menetelöket.

Elemér szelid, majdnem nyugodt hangon ejté e szavakat. Csak arczvonalain látszott a bánatnak vagy szenvedésnek árnya, – egy vékony ködfátyol, melyet a nem eléggé éles szemű észre sem vett, és a kételkedő szintúgy magyarázhatott volna a még be nem hegedt seb által okozott fájdalom nyomának, mint a végkép szétszakított viszony, az eloszlott utolsó csalálom és az eltemetett szerelem miatti szomorúságnak.

Deboráht ingerlé a lovagias ajánlat és a higgadt hang.

– Nénémnél maradok, – mentegetőzék, – míg férje hazajövén, elégséges kiséretről fog gondoskodni. Talán egy országtanácsos házából nem hurczolhat egy másik országtanácsos az utczára, nem tépeti le ruháimat magas politikai czélokért, s nem tesz ki közgúnyra, mert atyám pénze nem az övé. Szívemből sajnálom, Elemér, hogy midőn ön bántalmaktól oltalmazott, nagybátyját bántá meg, bűn volna tőlem, ismét hasonló áldozatot követelni. Sőt visszautasítanám ezt, esküszöm, ha életem függne is e makacsságtól; visszautasítanám, mint önre károst, atyámra megalázót, rám nézve gyöngédtelent.

Majdnem sátáni gőggel és gúnynyal voltak e szavak ejtve.

Mikóné neheztelő bámulattal tekintett Deboráhra.

– Ne ütközzék meg, – szólt Elemérhez fordulva, – ne ütközzék meg hugom ingerült kedélyén. A szegény leány ma annyi gyalázatos és rémítő dolgoknak volt tanuja; atyját annyi ármánytól látta fenyegetve, hogy alig lehet hibáztatni, ha az első benyomás közt csak Kassai István uram ellenséges indulatjára gondolt. De azért nem szünik meg elismeréssel lenni ön nemes magaviseleteért, és sajnálni fogná, ha a pillanat hevében esett nyilatkozatai többnek vétetnének, mint a mik valódilag.

– Néném, – tiltakozék Deborah, – nem akarom sem magamat, sem mást abban a csalódásban ringatni, hogy a Pécsi és Kassai név közt örök sorompóként nem áll a mai nap emléke.

– Hisz ez emlék vegyes, – válaszolá Mikóné. – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged védelmezett.

– Nagyságos asszony, – közbeszólt Elemér, – kétségtelen, hogy nagybátyám gyülölettel viseltetik Deborah kisasszony atyja iránt. Azt sem merném tagadni, hogy boszúra hajló ne volna. De alig hihetem, hogy képes lenne a nép söpredékét rakonczátlanságokra izgatni. Ha szive ily eljárást áhítna is, elméje kárhoztatná, s nála az ész az úr. Én nem értek országos dolgokhoz, nem is kivánok azon titkokba avattatni, mik a sötétségben keletkeznek s csak az okozott veszélyek útján vezetnek létezésök nyomára. De bármennyi rosszat tegyek föl a hatalom embereiről, még sem hihetem, hogy egyesek megrontásáért a nép dühét élesztenék, mert e düh az elnyomatottól az elnyomókra szokott visszafordulni. S nagybátyám, ha hirénél rosszabb jellemű volna is, csupa önzésből sem folyamodnék utczai lázadásokhoz. Azonban föltéve, hogy lázított, s hogy ő gyüjtött össze Pécsi Simon nagyuram szidalmazására egy csoport bőszült nőt és részeg kézművest: akkor is hogyan tudhatta Deborah kisasszonynak egy beteg asszonynál mulatását? s ha tudta, hogyan vetemülhetett férfi és magasrangú létére egy úrhölgy bántalmazására? s ha bántalmazni is akarta őt, hogyan nem küldötte tehát bérenczeit a beteg asszonyság házára, s hogyan bizta ördögi tervének sikerülését azon véletlenre, hogy Deborah kisasszony a szobában maradás helyett az utczára fog kilépni? Oh, kérem, e kérdéseket méltóztassék nagysád saját belátása szerint eldönteni. Nincs kedvem Pécsi Simon leánya ellen egy kérdésben oly rokonomat védelmezni, kit százban magamnak is kárhoztatni kell. Csak azt sajnálom, hogy midőn nagybátyám hihetőleg bűneinél erősebb vádakkal terheltetik, én nagysád által oly elismerésben részesülök, melyre, fájdalom, érdemetlen vagyok. Bár védhettem volna sikerrel őt, kit nemtelenül támadtak meg; bár onthattam volna engesztelő áldozatul véremet azon család egyetlen ivadékáért, ki csak keserűséggel fog a névre emlékezni, melyet hordok; bár részesűltem volna a gyöngéd szerencsében, hogy most holttestem, nem pedig halló, látó érzékeim, nem fájó lelkem előtt hozzon itéletet Deborah kisasszony rólam és nemzetségemről! De sebem miatt nem valék képes sikerrel oltalmazni nagyságod tisztelt rokonát, a megtámadók gyávasága pedig életemet semmi koczkára nem tette ki. S ha egy bajtársam erélyes, büszke magatartása varázst nem gyakorol a tömegre, akkor a felbőszült szenvedély rakonczátlanságai még tovább terjedtek volna. Deborah kisasszony egyedül Gyulai Ferencznek köszönheti szabadulását.

Mit érzett e nyilatkozat közben Deborah, nehéz volna a legmerészebb arczismerőnek is a gyorsan változó vonalokról leolvasni. Annyi igaz, hogy a végszavakra finom pír borította a büszke és hideg leány orczáját, s a szégyennek és önvádnak bizonyos vegyülete olvadt a neheztelésbe, mely rövid habozás után tekintetének állandó kifejezésévé lett.

Elemér, kerülve minden további vitát, a távozásra kinálkozó alkalmat megragadta, s mielőtt a csend félbeszakíttathatott, rövid, száraz búcsúval távozott azon házból, melynek küszöbét átlépni talán sokáig nem lesz alkalma, s azon bálványozott lénytől, kivel sorsát egykor összekötöttnek hitte s kivel minden viszonya most már örökre megszakítva.

– Igazságtalan voltál iránta, – szólt Mikóné Deboráhhoz.

– Atyám nem engedte volna meg életében házasságunkat és sirjában is megfordulna, ha a mai nap után, halálát bevárva és a gyászruhát elviselve, kezemet nyujtanám neki. Polgárháborúk, pártok villongásai elégszer távolították egymástól messze a szíveket, kiket igéret és hajlam egymáshoz kötöttek; de mióta történetirók vannak, s a multat a jelen számára kiragadják az enyészet örvényéből, mint a buvár az erőtlen gyermeket, ki el akar merülni; a mióta szerzetesek és az iródiákok papirosra teszik, a mi a bűn és erény küzdelmeiből szemök előtt foly le, soha, néném! nem volt eset, melyben inkább lett volna kötelesség gyűlölni azt, kit egykor szerettünk, mint a mostani. Elemér szándékosan feledé, hogy nagybátyjáért atyám iszonyodik vele találkozni; értse meg tehát, hogy Pécsi Simon leánya előbbre becsüli atyjának jogos haragját, mint saját érzelmének dőre tévedéseit.

– Hugom! Báthory Zsigmond leköszönése óta napjainkig sok család-gyűlöletet láttam házassággal kiegyenlíttetni. Egy jobb nemzetség sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett, többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be. E balzsam által élünk mi, s nem lett még halottá hazánk. Nagyatyám Báthory Zsigmondért küzdött, férjem nagyatyja Kendinek és Báthory Boldizsárnak fogta pártját; apám a megvert Báthory Gáborral vonult Váradra, míg férjem atyja Bethlen Gábor kedvelt tanácsosa lett. A két ház két nemzedéken át egymás rontását tervezé; de végre bennünk egyesültek a rég ellenségeskedő érdekek, s én és férjem a mult ádáz gyűlöletéből csak a szeretetről vettünk okulást.

Deborah szemében köny csillogott, de mintha felindulását szégyelné vagy kárhoztatná, vállat vonva szólt: – A Gesztiek, Kamutiak, Jósika István, Imrefi csak pártdühből vagy személyes boszúból üldözték ellenfeleiket, ellenben Kassai István közönséges rabló, ki mindazon erszényt, melyet valaha atyja kötött, atyám aranyaival szeretné megtömni.

Deborahnak majdnem igaza vala Kassai István jellemére nézve, s mégis maga érzé legjobban, hogy egész föllengésében önámítás, csalfaság és színlés volt.

Mikóné kifordult gazdasszonyi intézkedéseket tenni, Mikó még nem érkezik, s Pécsi leányának oly erős izgalmak után, melyeken ma átment, úgy látszik fél, vagy talán egész órát magában kell tölteni.

Ma hallá nénjének, a «beteg asszonynak», hajmeresztő történetét;

ma látá e szerencsétlen teremtés iszonyú halálát;

ma rohanta meg őt, a büszke és aristocratikus érzelmű leányt, a bőszült nép s neveté ki vad hahotával;

ma szegezték ellene rongyokba takart kufárnők, piszkos kezű, bort lehelő banyák ferde szitkok közt ökleiket, és ma akarták letépni róla a ruhát, hogy szemérmes szűz keble, melynek igézetét csak a vakmerő képzelem rajzolta le magának, most az összecsődült utczanép fajtalan szeme és gúnyai számára feltárassék, úgy, a miként egy kéjhölgyé sem szokott;

ma szabadítá meg őt a gyalázattól és veszélytől két ifjú; egyik, ki határtalanul imádta, másik, ki negédes modorával akarta figyelmét megnyerni, talán csak szeszélyből, talán csak kalandori szórakozásért;

ma szakított végkép azzal, kit egykor vőlegényének hitt s évek óta vélt szeretni;

ma támadtak szivében kétes küzdelmek, melyeknek természetére gondolni még nem volt ideje.

S most egyedül van!

Most Deborah gondolkodhatik!

Oh Istenem, mily kín magányosan lenni, midőn vádak vagy emlékek nyomják lelkünket! midőn álmokból, ferde benyomásokból és démoni érzésekből egy bősz sokadalom támad, fölvert rajként zsibong körülünk, fullánkjaival fenyeget, s védve vagy elhagyva magunkat, egyaránt lehetünk bántalmaiknak kitéve! és százszor kín e magány, ha sejtjük, hogy idegeink izgatottsága oly tükröt tarthat előnkbe, mely által önbecsülésünk csökken; holott ha nyugodtabb perczekben lepne meg az egyedüllét, hidegvérünk és részrehajló eszünk oly vonásokban rajzolná le énünket, melyek letörölnék vagy szelidítnék lelkünk arczáról a sötét, a kisérteti árnyakat! A ki néhány perczet úgy élt át, hogy magát nem becsülhette, a gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy örvendeni, mint addig tevé. Nem minden bűnből vagy vádból támad azon mély szomor, mely a hang és arcz derűjén mindig útat tud törni magának, s örök tiltakozásként vegyül a szerencse és boldogság közé. A belső meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzott a nemesség, s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaságtól, de elitéltetnek egy egyén, – önmagunk által.

Mint mondám, Mikóné távozott.

Deborah a teremben egyedül maradt.

VII.

Körülnézett. Neszt hallott, szive dobogása volt.

Lehajtá fejét könyökére, s könyökét, mely az asztalra támaszkodott, elfedte a pártájáról aláomló fátyol, mely hullámzó fehér ködével arczát is beborítá.

De a mint a világ elzárva lett előle, a világba ragadtatott be.

Elemér rég kiment a házból, s már lakására is megérkezhetett, ha oda akart; azonban Deborah az elűzött ifjú lépéseit még hallá a tornáczlépcső kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a vékony fövény fölött őszi szél járna, s a súlytalan parányokat söprené tovább, tovább. Néha úgy rémlett, hogy Elemér visszafordúl, s azért nincs több zaj, mert az ajtóra néz, melynek kilincsét soha érinteni nem fogja, s mert előveszi a kis érmét, melyet három év óta keblén hord, fölpattintja rugóját, kitépi az aranysárga tincset, mely benne az örökkévalóságot jelentve, gyűrűvé tekerődzött. Oh! az a Deborah haja,… egyetlen emlék szerelmök verőfényes, de már lehunyt napjából. És Elemér a porba dobja. Ah! előbb legdrágább kincse volt, most megvetésének tárgya.

Deborah indulatosan emelkedett föl az asztaltól, letépte kebléről a másik érmét, mely Elemér fürtjét őrzé. Kis lábával dühösen tapodott a vékony arany lemezre, s megint felvevén, megnyitá az ablakot s hirtelen aláereszté az érmét. A hideg szél forró arczára csapott s kijózanítá őt mámorából.

Az egyik ábránd volt, a mi az ifjú tettét festé, a másik való, a mit a leány tett.

Nem volt többé keblén érzelme. Ott hever a havon, csak a fekete selyem zsinór, mely Deborah nyakán maradt, él tanúként a multból.

S kivel bánt ő oly szívtelenül?… Megint előtte Elemér; pedig most nem hajtá fejét merengőn a könyökére, pedig most hátravetett fátyollal és büszkén jár a szobában. De körüle van az ifjú, nem úgy már, mint a lázas idegek ábrája, hanem mint az emlékezet hű rajza, melyet elménkben látunk, nem a térben, s mely nem kisértet, de kisér, velünk van. Deborahnak eszébe jut Elemér, s hogy sebzett jobbjával nem birván a kardot, baljával védelmezi őt. A helyzet nem festői, a fordulatok nem művésziek, s általában kevés igézet van oly jelenetben, midőn valakit védünk, holott magunkat sem tudjuk oltalmazni. Miért tenné vászonra a művész, mért vésné ki a szobrász? A balkézzel folytatott vívásnak nincs elég kecse. Életünkbe kerülhet, de a néző szemének nem tetszik. Azonban csak néző volt-e Deborah? Oh! a finom izlésű leány gyöngédtelen lelkiismerete most valami olyasról is kezd beszélni, hogy Elemér kórágyból kelt fel, védelmére sietett, s ha az a kardot forgató bal kéz nincs az utczacsopotozat közepett, Pécsi Deborah igen művészietlen, sőt torzhelyzetekbe juthat vala, mielőtt a Mihály-kaputól az őrizet elhivatott volna… Mivel fizettél föláldozásáért neki? kérdezte ismét a finom leánytól a goromba lelkiismeret. Úgy-e, szakítottál vele, mintha bünös volna, családja nevét dobtad szeme közé s egy tisztes úrhölgy előtt kivántad lealázni őt? Hol volt a szíved, hogy ezt tehetted? vagy a te szíved csak vértartó edény, csak vérforgató gép volna-e? Szeretném, ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál magadról!…

– Oh hiú gondolatok, tépelődött magában a leány egy puha kerevetre dőlve, melyen még sem lelt nyugvóhelyet. Tekintetét véletlenül az átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hűségéért annyi pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat vert vissza.

– Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni, hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.

Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról, honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s végtére is miért vennéd föl?

– Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.

Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.

– Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes Deboráhm, mi lelt?

– Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.

Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.

– Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,… Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.

Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.

– Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.

– Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.

– Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni – szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet írván számára.

VIII.

Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.

Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.

Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.

Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.

Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.

A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.

S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett, homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá válik!

S mitől félne Pécsi?

Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?

Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.

S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?

Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat, akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?

Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak följegyeztük.

A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba, melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.

A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak, kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?

A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.

Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek találta azt, még Kassaival szemben is.

Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.

Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt kiszámítva.

A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek veszekedéseit élvezi.

A nagy és kicsiny harangok megkondultak.

A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.

Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal arczán.

De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást tenni az összecsődült tömegre.

E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.

Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.

Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.

Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak, kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.

A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala sorozható.

A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon rokona volt.

A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál, a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja, vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli az, mit védelmül vett magára.

A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus összeköttetések dicskörével.

A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni, hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt, választékosságot és ragyogást.

S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.

Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.

Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah jelen nem lehetvén.

Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos jelvényeivel nincs körülvéve.

A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap, mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát ékelné a jelen hangulat és a régi közé.

De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s mekkora szenvedélyt jelezett!

Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak düh?

A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt, bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal. Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték szórni a pénzt.

A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak hintója a gyászkiséretet.

A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.

Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott nyomról-nyomra üldözni.

Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét gyujtá meg.

Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot. Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással akarná bővítni.

– E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain. Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime, az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s ismét itt van.

Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi, látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett. De mi az?

Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is kitört, sáppadt lett.

Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott, s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.

Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.

Ismeretes arcz!

Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!

Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.

Ki lehet ő?

A főúr homlokára sötét felleg vonult.

– Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok gyűlölője!

Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi történik körülötte.

Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.

Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült tömeg csillapítása végett.

A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé, hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.

– A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől, kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!

Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.

E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.

Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül, minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.

Ez vala boszuja.

IX.

Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.

Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb rohamait óvatosan mérséklé.

A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.

Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.

A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah, kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta. Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva tart, míg a deszkák elrothadnak.

Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani, külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.

Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra, gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák, kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.

– Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim, mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.

Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.

Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!

– El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála, minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.

Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.

– Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság» tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.

Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.

– S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál, egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.

Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna, Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.

Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott, melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem fog eltagadni.

– Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből megbocsátasz nekem.

Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt, hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő jobbja helyett balját nyujtá neki.

– Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos, minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.

– S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.

– Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.

– A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.

– Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.

Elemér arcza halvány színt váltott.

– Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen, melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?

– Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.

– S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?

Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.

– Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan tulajdonai felől beszélgetnénk.

– Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz. Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté. De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.

– És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.

Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni. Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van temetve.

Ezzel Gyulai távozott.

X.

Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.

Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.

Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!

Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott, lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?

Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a katholika hitvallású herczeglányt taszította.

Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.

S mi fog ekkor történni?

– Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve s helyem betöltve. Úgy látszik, Gyulai utódom, s mily rossz véleményt kell jellememről a herczeglánynak táplálnia. Személyes ügyemet előbbre tevém érdekeinél. Szégyenbélyeg rajtam a becsületi vitában nyert seb, mert bizonysága a becsületről való magasabb fogalmak hiányának. Nem érdemem, hogy György herczeg jegyese nem volt elébe dobva a hazaküldetés gyalázatának. S most mentve-e a titok föllepleztetésének veszélyétől? Oh ég! – töprenkedett Elemér – Gyulai ügyes, lovagias, bátor; de könnyelmű, és a túlságig közlékeny természetű. S nem tőn-e nálam is rosszúl leplezett czélzatokat, s hány ember nincs, kiben még inkább bízik, mint bennem?

Elemér gyönge szivét, mint a galambot az ölyv, éles körmökkel ragadta meg az önvád.

Eszméi nyomonként rémítőbb lehetségekbe barangoltak.

Ha világra lépne a titok, nem volna-e ő is saját hitsorsosai előtt bemocskolva? Nem tartatnék-e vallása kigúnyolásában silány eszköznek vagy gonosz bűntársnak? S a fejedelem szabhatna-e oly szigorú büntetést rá, mely a közvélemény méltó ingerültségével versenyezhetne?

E kérdések mindenike fáklyafény volt, mely sötét ösvényeken vezette sejtelmes mélységek fölött.

Elemér izgékony figyelmét már többé nem kerülheté ki azon eddig általa kellőleg nem méltatott tény, hogy Rákóczi fejedelem ellen terhes bűnt követett el, midőn a ravasz Anna kéréseinek engedvén, csalás és kijátszások eszközéül vállalkozott. Elragadta a költői s leventei látszat. Csillogó fényben tünt föl előtte, hogy ő, az igénytelen ifju, a legmagasabb rangú hölgy lelkiismeretszabadságának őre, s nem vevé észre, hogy e ragyogó álerény leple alatt végre is egy hűtlen udvari szolga fenyítést érdemlő csínyje lappang.

– És nem áll-e ily ballépések sorozatából egész életem! – sohajtá Elemér. – Pécsi kész volt hozzám, a vagyontalan testőrhöz, kinek kardján kívül semmije, még kilátása sem volt, nőül adni Deboráht. S ekkor Isten büntetéseként veti magát nyakamra egy nagybátya. Jellemétől idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szivem visszautasítani a gyűlölt öreget, kit annyian üldöznek és vetnek meg, s ki lelki elhagyottságában s egy örömtelen élet alkonyán, a közös eredetre hivatkozva, követelé tőlem a szeretet kötelességét és a családi kötelékek becsülését. Szeretni nem tudtam őt; becsülni tisztemnek tartám. De épen e becsülés egyenlőnek mutatkozott Pécsi kárhoztatásával. Vagy ipam vagy nagybátyám nem élhet emlékezetemben, ezt sejteté minden jel. A két ellenkező földsark közelebb fekszik egymáshoz, mint szivök, s tudtam, hogy ragaszkodásomban soha osztozni nem fognak. Inkább, mindketten, használatlanúl dobják el azt. S mégis lemondottam-e nagybátyámról, mert vérárulásnak festé gyöngeségem a szerelemnek hozandó áldozatot, s lemondottam-e Deborahról, mert a szerelmet hittem az élet legdrágább kincsének, melyet elalkudni, fölcserélni, s mint az aranyat silányabb érczekkel beváltani, nem lehet?.. Oh! gyöngeség, neked mennyi neved van! Jóságnak mond a bamba, gyávaságnak a szilárd jellemű, hiuságnak a bölcs, eszelősségnek az önző, s Kassai Elemérnek mondalak én… S mily szemtelen voltam, – folytatá a beteg ifju kéjelgő hévvel az önkínzást, – mily igazságtalan és nemtelen voltam én, midőn tegnap Deborah fölött törtem el szivemben a pálczát. Mit vétett ő, ha velem szakított? s ha midőn én őt határozatlanságommal évek óta megtagadám, végre tudatá velem, hogy atyját nem tagadhatja meg oly ifjuért, ki egy rögtönzött nagybátyáról nem tud érte lemondani.

Elemér ágyvánkosába szorítá arczát, hogy könnyeit saját maga elől fedje.

A szegény ifjú csak egy körülményt feledett ki okoskodásából; azt a kaczér tekintetet, melyet Deborah Gyulaira vetett, s mely a lyány magaviseletét egészen más világításba állította volna. Csak imént Gyulai észrevehetőn czélzott erre; de a leghatározottabb szavak sem birtak volna elég erővel bármi gyanut csempészni Elemér szivébe oly gyarlóságok iránt, melyek az imádott lyányt a közönséges némberek, a hétköznapi lények színvonalára sülyeszthetnék.

Nincs is lehangolóbb kiábrándulás, mintha kénytelenek vagyunk azt, kit imádtunk, midőn angyalnak többé nem hiszszük, démonnak nem képzelni. A csalódott szív utolsó hiusága: nagyszerű csalódáson könnyezhetni.

Elemér sokáig könnyezett haragudva e gyöngeségért, s haragvék, hogy nem tudja szeméből az utolsó cseppel szivében az utolsó dobbanást előidézni, és bevégezni az élet színpadán azon elhibázott szerepet, mely a játszót nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönynyel tölti be.

Tartós és méregkeserű fölindulások után a lélek túlizgatottságának a test lankadása vetett véget s e visszahatás annyira makacs volt, hogy Elemér néhány órát töltött oly kimerültségben, mely ájuláshoz hasonlított s oly féléber állapotban, mely az alvás majd minden jelenségeit egyesíté.

Midőn kábultsága – mint a nehéz felhő a láthatárról, melyet ólomlemezzel látszott befedni, – végtére eltünt, Elemér csak egyetlen érzés lidércznyomása alatt szenvedett. Üldözé Gyulafehérvár háza, utczája, mezeje, ege. Unta e tájat körülvevő levegőt szívni, gyűlölte a vidám sugárt, melyet ablakrostélyához küld a nap, gyűlölte az utolsó csillám elhalásával bekandikáló alkonyt, a szomorú sötétséget, mely ezt követé, a kedélyes gyertyafényt, mely a homályt és az élénken pattogó kandalló tüzet, mely a hideget tiltotta ki. Szerencsétlennek érzé magát, ha a közel fekvő székesegyház toronyórája mély és átható érczével figyelmezteté az időre, s még inkább neheztelt a hosszas közök miatt, melyek alatt a harang néma volt, s a gyűlölt időparányokat, a perczeket és másodperczeket – figyelem nélkül hagyá tovább osonni. A palota kapuinál őrt váltottak s a parancsszó és fegyver megcsattant; de megint sokáig, igen sokáig hallatszott mind a parancsszó, mind a fegyver. Hogy melyik volt alkalmatlanabb Elemérnek, kartársai zaja-e vagy csendje? nehéz volna meghatározni. Iszonyú éjt töltött, s virrasztásai és bősz álmai benne csak azon meggyőződést erősíték meg, hogy mielőbb el kell e várost hagyni, mielőbb menekülni kell e helytől és tárgyaktól, melyek szomorú emlékekkel vannak összekötve, ha kedélybetegségéből gyógyulni és férfihoz illő lélekerővel akar birni.

Ezt sugta az első benyomás is; ebben szilárdítá meg a későbbi fájdalmak tömött csoportja.

De a terv és kivitel nem áll mindig oly közel, mint a küszöbtől a szoba.

A nemesi társaság zászlójának hír és engedelem nélküli elhagyását a legszigorúbb büntetéssel fenyítették.

Az ifjak bizonyos szolgálati év elteltével, s némely esetben még az előtt is, kilépési kérelmöket benyujthatták ugyan; de a fejedelmi udvarra mindig rossz hatást gyakorolt, midőn az nem volt ismeretes és kielégítő okokkal támogatva. S ha lettek volna is Elemérnek ily okai: vagyontalan lévén, hová forduljon? hol nyilik pálya számára? hol van a foglalkozásra tér, hol a visszavonulásra nyughely?… Sehol, épen sehol.

Józanon tehát csak áttételről lehetett szó.

De hova, a közszolgálat mely terére?

Elemér tiszttársai, ha megunták a dísztermekben és a palota bejáratai előtti őrködést, azon voltak, hogy küldetésekkel bízassanak meg, s residensek vagy rendkívüli követek mellett alkalmaztatást nyerjenek. Ilyesmit Elemér szerénysége, ha ajánltatnék is, visszautasított volna; mert nem hitte, hogy a hozzá hasonló műveltségű egyén a diplomatiai nehéz pályán alárendelt helyzetet is kellőleg be tudjon tölteni.

Ő csak a kardot birta forgatni; a tollnak – képzelete szerint – sokkal nehezebb forgatását a gondviseléstől kegyeltebbekre bízta.

Nem volt tehát más választása, mint a mezei hadakhoz tétetni át magát.

De itt is mennyi akadály nem tolult elébe!

A testőrségtől a mezei hadakhoz előléptetés nélkül csak az küldeték, ki csínyei vagy ügyetlensége miatt a fejedelmi udvarban maradásra nem volt méltó.

Elemérnek tehát, ki eddig mindig hátrahuzódott, most a hiu- és becsvágyó úrfiak nyugtalanságával kellene az előljárók pártfogásáért cseleket szőni, s a fejedelem kegyeltjeit esdeklésekkel ostromolni, hizelgésekkel megnyerni. E szerep jelleméhez nem férhetett. Hogy jusson máskép az előléptetéshez, mely egyedül teszi lehetségessé szerencsétlen szerelmének tanyájától hosszas időre, talán örökre elszakadni?

Könnyű annak boldogulni, kinek Krisztus a barátja: mondaná Gyulai Ferencz, ha most betegünk ágya mellett ülne s lélekküzdelmeinek tanuja volna. A ki a hatalmas Kassai unokaöcscse, az játszodva juthat czélhoz: tenné hozzá, ugyan csak Gyulai, a fürge s minden ajtónál szivesen kopogtató kamarás.

Elemér legutoljára gondolt nagybátyja segélyére, s akkor is kényelmetlen rezgést érzett idegein átrohanni, mintha egy jó nemtő, egy messzelátó sejtelem, egy felette könnyezve őrködő szem, vagy az aggodalom mezében lappangó önérzet óva intené, hogy hagyja inkább szivét a fájdalom éles körmeitől szünetlen marczangoltatni, tűrje inkább, hogy minden kőről, melyre lép, minden alakból, melyre néz, minden zugból, hová vonul, a kínzó emlékek egész raja rohanja meg, mintsem Fehérvárról való menekülésre Kassai István közbenjárását vegye igénybe, mintsem tőle fogadjon el oly pártfogást, melyet a többi nagybátyáktól az unokaöcsök méltán kérhetnek s minden nehézség nélkül meg szoktak nyerni.

Eddig Elemér függetlensége azon épült, hogy szegénysége mellett sem szorult jobban a dúsgazdag rokonra, mint ez rá.

Most az első kérés az alárendeltség első lánczszemét verné az ő szabad szellemére.

Tudta azt is, hogy az öreg Kassai, ki senkit becsülni nem szokott, iránta bizonyos tartózkodást érez, épen azért, mert valamint szükségei nincsenek, úgy becsvágya sincs, s valamint a nagybátya pénzes ládáját, úgy befolyását sem veszi igénybe.

– S most nem fogja-e ő gondolni, – sóhajtá Elemér – hogy a hiuság tört útján akarok én is járni, s nem várva be a sort, előre tolakodom, csak azon érdemre támaszkodva, melyet nagybátyám a fejedelemnél hosszas szolgálatokkal szerzett. S mivel indokolhatom kivánatomat, midőn a valódi okról hallgatnom illik? És nem tudom-e szint oly jól, mint ellenségei, hogy ő a legönzőbb emberek közé tartozik, ki semmi szolgálatot ingyen nem tesz, s mindenért túlságos árt követel pénzben, alávetésben, sőt a közhír szerint, ha kell, még bűnben is? Én volnék-e egyetlen, kit Kassai István melléktekintetek nélkül segítene? Oh ég! mittevő legyek?

Elemér nyugtalanul hánykodott ágyában.

Aggodalmaihoz járult még Deborah vádja is.

Nem hitte ugyan, hogy nagybátyja Pécsi ellen utczai lázadást támasztott volna, s annál kevésbbé, hogy a Deboráhra szórt durva bántalmak előidézését rája lehetne róni; de mégsem vívhatta le azon gyanuját, mikép a szombatosok ügyét Kassai csakugyan Pécsi megrontására hozta szőnyegre. Ezért félelmes undorral kezdett az öreg úrra gondolni, s majdnem iszonyodott azon küszöbre lépni, melyen belül egy általa becsült család ellen annyi gyűlölet él.

De bár mennyi okot hozhatott föl elméje a nagybátyjához folyamodás gátlására, egy levívhatlan indulat, mely távozásra ösztönzé, uralkodott Eleméren, s ha nem győzött is le, legalább háttérbe szorított minden mást.

Mihelyt orvosa, ki a szokott reggeli órán megjelent, sebét beköté s nyugalmat ajánlva távozott, Elemér legott öltözködni kezdett, s katonaköpenyét fülig vonva, a palota mellékkapuján kiosont. Sápadt arczczal, élénken verő szívvel haladott a Miklós-kapu felé. Sietett, de vissza-visszatartózkodva, meg-megállva és ismét gyors léptekkel előnyomulva, sietett a «beteg asszony» temetésére gyülöngő nép közt magának rést nyitva, a hatalmas nagybátya, Kassai István szerény hajlékához.

Midőn a kilincsre tevé kezét, azt hivé, hogy meleg és nyugtalan szívét egy jéghideg kéz megszorítá.

XI.

Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem lakhatik.

Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.

A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.

Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.

Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad, bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.

E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.

Az említett épület, a vár töltéséről tekintve, emeletes, s bár kicsiny, de számos ablakkal pislog alá az árkokba; míg ellenben az utczáról nézve földszintesnek látszik, lépcső nélkül vezet a felső osztályba, s az alsóba a cselédeknek töredezett kövű s vékony karfával ellátott hágcsón kell alászállani, mintha pinczébe mennének.

Meg kell vallanunk, hogy a vastag bolthajtású, tág, de sötét kaszamátákban, számra elég szolgáló lélek van összezsufolva.

Kevés költségbe kerülnek. S miért ne tartaná őket, ha rangja s foglalkozásai nem engedik a vakondok elhagyottságát példányképül választani?

Az alsó sor szögletszobáját kizárólag titkárja birja, egyik könyvvívő a fejedelmi irodában, ki az egyiptomi hét sovány esztendő napjait éli most; de reménye van, hogy a kövér évek beálltáig fogai még mind ki nem hullanak, nyelve nem ragad szájpadlásához, s vékony tíz ujjával előbb-utóbb a közönségesnél nagyobb hulladékokat kaparhat el a kegyelem asztaláról. Titkári fizetése a levéltárnoki hivatalra nyujtott kilátás. Ez a honorarium, mely Kassai ő nagysága pénzládáját a maga teljes épségében hagyja, jámbor papirfogyasztónkat teljesen kielégíti. Hasonló tartásban részesül négy táblai irnok is, kik egy magtárhoz hasonló teremben laknak, szemök nem csekély erőltetésével régi okmányokat másolnak, ő nagysága olvashatatlan betűit tisztázzák le, s pihenés kedvéért a számtartói, kulcsári s házmesteri kötelességekben osztoznak, legény helyett a nagy úr bakjára ülnek fel, csinnyán kefélgetik a prémes dolmányokat, gyorsan postáskodnak a város egyik szögletétől a másikig. Álmuk a jól végzett munka után édes, s ez a fáradt emberek számára fentartott oly áldás, melyet tőlük, ha lehetne, drága pénzen vásárolnának meg a henye gazdagok, s melyet ők badar együgyüségökben, ha lehetne, készek is volnának eladni. Van még Kassainak egy pár úrfi apródja, kiket hazulról tartanak, s egy pár szegény tanulója, kiknek számára alumneumot szerzett, kik úgy vétetnek, mintha a tanodában laknának, s kik nem mulasztják el név- és ünnepnapokon szép latin versekben magasztalni hatalmas pártfogójuk minden erényét s különösen bőkezűségét.

Ennyi nép elég zajossá tehetné az alsó sort, ha Kassai uram házában főtörvény nem volna a csend.

A korlátnok sovány lovai a szomszéd udvar telkén vannak elhelyezve azon becsületes gyertyamártónál, ki e szivességért előjogot nyert: a fejedelmi udvart a világítás minden anyagszereivel ellátni, a szerény mécstől kezdve a csillárok és kandeláberek büszke viaszgyertyájáig.

A korlátnok konyháján takaros tűz ég s a szakácsnő, a szolgáló, a nyársforgató czigány és Demeter, az öreg étekfogó, János pap országa boldogságának felét, a henyélést, elég bő mértékben élvezik; a másik felét, tudniillik a sült galambokat, a patakkal folyó bort, a kolbászból font kerítést ő nagysága sem kivánja, – s mi okon lehetnének ők magas rangú gazdájoknál követelőbbek?

Elemér, kit Kassai házáig kisértünk, nem az alsó sorba nyit be, s nekünk, a hova csak megy, nyomban kell követnünk.

Az előszoba belső ajtójánál két irnok áll, Cerberusként őrízve a bejáratot; mert ő nagyságának sok a dolga, s most senkit sem fogadhat.

Elemér már készült visszavonulni, midőn a titkár nagy csomag irattal hónalja alatt, pápaszemmel orrán, jobb füle mögé szúrt s még tintanedves tollal, megjelen.

Élénk, vidám, mindig mosolygó emberke ez. S ha meggondoljuk, hogy rég szolgálja Kassait, áldott humorára csak azon borból üríthetnénk méltán poharat, mely silány dongájú átalagban a hajófenékre dobva, át- és visszautazik az egyenlítőn, a nélkül, hogy legkisebb törést szenvedne, noha bizvást meg is eczetesedhetett volna.

– Vidd Gabi öcsém, – sugá a titkár, – az alsó csomagot a direktor ő kegyelméhez… Alázatos szegény szolgája Elemér úrfi! hogy s mint vagyok gratiájában?… a másik köteggel pedig Gazsi öcsém tüstént lódítsa valamelyik diákot a nagytiszteletű püspök úrhoz… Elemér úrfi után már másodszor tudakolt ő nagysága… Siessenek öcséim az iratnyalábokkal!… Nem emlékszem, hogy Kassai uram ő nagysága huszonnégy óra alatt kétszer kérdezősködött volna az iránt, kire nem haragszik. Egyedül ma történt kivétel. Mert, ha principálisom vonalaiból hibátlanul tudok olvasni, neheztelés helyett csak csodálkozni látszott, hogy az ifjú úr oly régóta nem mutatá magát nála.

– Sietek jóvá tenni hibámat.

Ezzel Elemér az étterembe lépett.

– Ne vegye rossz néven az úrfi, – szólt a titkár, – ha most előbb be kell jelentenem. Rohanok, tüstént itt leszek.

Elemér Bethlen Gábor s a Rákóczi-család olajfestésű s életnagyságú képein nyugtatá szemét, azon egyedüli tárgyakon, melyek nem zsibvásárról kerültek Erdély legfőbb hivatalnokához, s melyek a többi butorok által hagyák Kassai fösvénységét hirdetni, hogy magok annál többet beszélhessenek alattvalói hűségéről, mi egyébiránt épen nem volt minden kétségen kívül, minden rágalmon felül.

– Tessék belépni! – szólt a titkár az ajtó szárnyait megnyitva.

Elemér ezüst rojtú és tengerzöld bársonyú karszéket látott a háttérben, ugyanazt, melyet Csáki szökésekor Bethlen István gróf garázda zsoldosai széthasogattak s az utczára dobtak, de a melyet Bogdán, egy bosnyák kereskedő, potom árért sajátjává tevén, szépen kitatarozott, s kamatpótlékul bátorkodott alázatos bókok közt a nagy úr dísztermében elhelyezni, a hozzá tartozó lábszékkel és gyöngyszín szőnyeggel egyetemben.

E karszék mély ülésének kell tulajdonítani, hogy egy nagy és tar fejen kívül alig volt valami kivehető Kassai István parányi alakjából; de az arcz szürke tömött szemívekkel, éles, majdnem szúrós személlel, redőtakart, azonban még mindig erélyes és kifejezésdús vonalakkal, mindent magában foglalt, a mi Rákóczi hatalmas tanácsnokán jelentékenységgel birt. Összeaszott s a szánalomig gyönge termetéről csak azon egyénre ismernénk, ki az öleb ugatásától is megszeppen, s a lőfegyver hangját kiállani nem képes; míg arcza a bátor, majdnem vakmerő államférfiút tünteti szemünkbe, ki az ellene törő pártok dühét megmosolyogja, s a politikai bátorságot a rablóéval egyesítvén, oly kevéssé döbben vissza a szigorú szabályoktól, mint az aljas bűnöktől, s bár a vérontástól retteg, egész családoknak akár kapzsiságból, akár állami érdekek tekintetéből, semmivé tételét oly ingerlő játéknak tartja, mint a lovag a tornát, s lovagtársának egy lándzsalökés által a nyeregből kiemelését.