Elemér pár szobán át a karosszékhez közelítvén, nagybátyja jelleme felől semmi általános szemlélődésekbe nem merült. Csak saját ügye foglalkoztatá, s meghányván a lehetőségeket, czélszerűnek hitte, hosszas kerülgetés helyett, kérésével – mint mondani szokás – az ajtóval együtt hullani a ház közepébe. Mihelyt tehát a nagybátya alig észrevehető főingással viszonozta bókját, s mihelyt mutató ujjával egy szék felé intett, mi annyit jelente, hogy Elemér leülhet s nagy úri kegy helyett rokoni szivességgel van látva; az unokaöcs határozott és nyugodt hangon mondá: – Egy rám nézve nagy fontosságú kéréssel jöttem urambátyámhoz.
Kassai fölebb húzta térdén a lábzsákot s ajkszögletével gyér bajuszát némi mozgásba hozta. Úgy látszott, meg volt lepetve, s nem kedvezőleg.
– Hm! a mennyire e szűk időben, hm! a mennyire mostoha körülményeim közt lehet (mert az ember csak addig nyujtozzék, a meddig a pokrócz ér) örömmel szolgálok öcsém. Hm! pénz kell? most drága a pénz, a gabnának semmi ára, nagy a luxus, a parasztok is kucsma helyett forintos süveget hordanak. Hm! lóra kell a pénz? adósságra? Van egy fiatal nyerges paripám, elhozatom számodra, hm! Talán csak nem csináltál sok adósságot? Eddig nem voltál szeleverdi, mint a főnemesek fiai, kik ha dénárjok nincs, jobbágytelkeket vetnek koczkára, ha vadászebök nincs, őseik díszkardján cserélnek egyet, ha lovuk megsántul, czímeres levelöket adják a kupecznek zálogba, s ha egy ledér pórlyány szemökbe mosolyog, lovagi sarkantyújokon vásárolnak a szatócstól piros szalagot. Hm! te nem tartozol e csürhe, de gőgös néphez. Egyszerű, rangtalan házból származtál. A porból fölcseperedettek hiuságával sem birsz. E szemétdombon termő ostoba gombák, még rosszabbak a kétszersült úrfiaknál is. Hm! adósságod van? Reméllem nem sok és nem könnyelmű. Száz tallért talán még nélkülözhetnék. Szép összeg! Rendelkezésed alatt áll, öcsém, hm!
– Nagy hálára kötelez urambátyám kegye, de pénzem van.
– Van? hm! kevés ifju beszél így. Kedves öcsém, terjeszd elé kivánságodat.
– Szeretnék a mezei hadakhoz rögtön áttétetni; ez csak urambátyám közbenjárása mellett lehető.
Kassai arcza pergament-sárga lett, és sűrű piczi redői hemzsegtek, mint a megmozdult hangyaboly.
– Hm! szólt szárazan és epésen.
– Nem hittem, hogy kérésemmel urambátyámnak kerűséget okozhassak.
Most az összevont szemívek alól ki-kivillant Kassai égető tekintete, míg homloka gondolatokba látszék merülni, gúnyos ajkszögletei pedig szilárd állának vadállati, majdnem a marczangolás dühébe borult kifejezést szereztek.
– Ezt is Pécsinek köszönöm! – sóhajtá az öreg nagybátya harag és boszu közé vegyített bánattal. – Veled akar ellenem demonstráltatni. Az unokaöcs nem szeret nagybátyjával egy városban lakni, egy léget szívni és sajnálja, hogy vele együtt kell látnia éjjel a csillagokat, reggel a kelő, este a leáldozó napot. Hm! balog nézése van a sátán leányának, kit a minap a nép dühe ellen védelmeztél. Ismét megbűvölt ámító tekintetével. Lázadásra birt a vérségi kötelékek ellen, parázna vágyakba meríté lelkedet. Hm! itt fogsz hagyni, nemde? s ez jelentse azt, nemde, hogy Kassai Istvánt elitéli maga az unokaöcs? hogy Kassai Elemér Pécsi kedvéért szégyenli családnevét, s pirul a vagyonon, melyet vén gonosztevő rokona örökségül hagyományozott? Erre tanított, úgy-e Deborah kaczér szeme, álnok sóhaja, hitegető ajka? Megint szerelmet igért, hogy megint megcsaljon.
– Esküszöm, hogy soha méltatlanabbul nem vádoltatott Deborah, soha szíve nem volt tőlem távolabb, mint most, és soha ajka őszintébben nem fejezte ki, a mit keblében hord. Mi a távozási vágyat bennem fölébreszté, nincs a boldogság reményével, nincs a szerelem álmaival kapcsolatban. S ha urambátyám tetteit kárhoztatnám is, nézeteim alapjául nem fogadnám el sem a tömeg rágalmazásait, sem a versenytársak gyanusításait, sem az ellenség gyűlöletét. Itélnék és cselekedném saját eszem szerint.
Kassai kételkedőn nógatta fejét. – Miért akarsz, – szólt metsző hangon, – épen azon jelenet után távozni Fehérvárról, melyben az utczacsoportozat Pécsi Simon ellen dühöngött, s épen azon jelenet előtt, melyben Pécsi azt készül bebizonyítani, hogy az én bujtogatásom nélkül a nép ragaszkodnék hozzá? Vagy talán semmit sem tudtál arról, hogy Gécziné temetése ellenem használtatik bizonyítékul?
– Legkevesebbet sem – válaszolá Elemér. – A mi pedig – folytatta rövid szünet után, – az utczacsoportok lázítását illeti, e részben én urambátyámat vétkesnek azért sem hihetem, mert nincs okom rövidlátónak tartani.
– Köszönöm, Elemér! – szólt félgúnynyal és félbókkal Kassai. – Igen le vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kiméletes, a te engedékeny nézetedért. Hm! tehát oly bűnt nem követnék el, mely még inkább volna ostobaság. Ezt mondád, hm! Igazad van! S hová vágynál áttétetni? A fejedelemnek mezei hada szétszórva fekszik. A véghelyeken kívül Déván és Kőváron van derekasabb csapatunk. De az elégületlenek szükségessé tevék, kivált a Küküllő torkából Marosvásárhelyig, a hol csak nagy áldozat nélkül lehet, őrséget tartani. Hol óhajtanál mezei kapitányságot? Hm! legmesszebb Fehérvártól, legmesszebb tőlem, nemde?… Gyűlölöm Pécsi Simont, tört ki most megint a nagybátya. Ha miattam nem tagadta volna meg leánya kezét tőled, s ha soha ellenem semmi bűnt nem követ el, akkor is hasonló erővel gyűlölném. Ha elégetné házamat, elrablaná vagyonomat, nem növekednék gyűlöletem iránta, s ha megmentené életemet, nem apadna. Állandó és teljes leend e gyűlölet koporsóm zártáig. Te tudod, s mégis az ő részén vagy. Ne szólj Elemér, ne válaszolj, intett kezével az öreg. Hallgasd végig, a mit mondani akarok. Ha én Pécsit úgy szeretném is, a mint gyűlölöm, a fejedelem és ország érdekében óhajtanom kellene, hogy vagy életének világa aludjék ki, vagy befolyásának minden eszközei, a vagyontól a becsültetésig, széttöressenek.
– Szörnyű, szörnyű – kiáltá Elemér, nem fékezhetve magát.
– Szörnyű lehet, de igaz. Kételkedel? Lám, mily bölcs a fiatal kor, midőn csak érzései után indul! Pécsi fényes elméjű, kellemes modorú és nem rossz szívű férfiú, mondod. Megengedem. De mi hasznát vettük elhiresztelt elméjének? Ő egy őrültházi vallás élén áll. S modora? Simaság, aljas hizelgés a főurak irányában; finom, de annál sértőbb gőg, a nép ellenében. Csekély sorsú szüléktől származott, hogy megvesse eredetét, s a nagyok közé tolakodik, hogy visszataszíttassék általok. Magasztalod szivét? Hm! tőlem a szivet vitatják el. S miért? Mert egy csoport háborgó elem ellenében és a kivételes körülmények nyomása alatt használni vagyok kénytelen azon fegyvereket, melyeket a hatalom számára és igen békés időkben Pécsi kovácsolt. S micsoda jelleme van neki mint államférfiunak? Midőn Bethlen Gábor első hivatalnoka volt, a némettel czimborált s félig világosságra derített hitszegésének börtön lett a díja. S bár most hűséget színlel Rákóczi ő fensége iránt, a közvádló lajstromában neve mindig a gyanúsok közt áll. Zólyomi lázadásában aligha nem vett részt és Székely Mojses együgyű fiának sem szégyenlene zászlója alá állani, ha nem tudná, hogy szemem mindig rajta függ.
– Kit ne itélne el a törvényszék és az utókor, ha ellensége volna előbb birája s aztán történetirója? – sohajtá Elemér, mély megilletődéssel.
– Minő badar beszéd! – dörmögte Kassai.
– Én bölcsnek vélem. Hisz urambátyám mondá egy igen nevezetes alkalomkor.
– Én?
– Igen. Saját védelmére.
Az öreg úr ajkai fanyar mosolyra húzódtak félre. – Ellensége vagyok Pécsinek, de a szombatosok országtörvény szerint honárulók s fejök a pallosé. Azonban nem lélekzik-e még Pécsi? Nem hordja-e dölyfös nyakát ezrek fölött? nem néz-e megvetéssel reám és reád? Törvényeink nyujtottak nekem, mint ellenségnek, elég eszközt, hogy vérét onthassam. De, hm! halott-e ő? Miért, he? miért nem az? Mert a kormány engedékenysége aludni hagyta a törvényt, s ha Kassai István Pécsi számára éleszti föl, azt mondták volna, hogy gyűlöletének áldozta e férfiút. Most a közkiáltó hirdeté ki, s hirnökök hordták szét minden hatóságban az országtanács azon határozatát, mely a szombatosok ellen a régi törvény szigorú alkalmazását parancsolja, s ha Pécsi mégis babonája mellett maradna, akkor, úgy-e, meg kellene büntetnem őt, bár ellenség vagyok, szintúgy, mintha barátja volnék? Úgy-e, van eset, midőn a gyűlöletnek és szeretetnek egy úton kell járni, s midőn te is azon halált mondanád ki Pécsire, melyet én.
– Pécsi nem fog a szombatosokkal czimborálni – jegyzé meg Elemér.
– De fog – erősítette Kassai.
– Jó nemtője megőrzi őt e vakmerőségtől.
– Rossz szenvedélyei belesodorják.
– Lehetetlen.
– S ha megtörténnék, – folytatá Kassai – akkor hinni fogod-e, hogy csak gyűlölet vezeti tettemet? Ha te, mint egy század kapitánya, kénytelen volnál őt, kötelességednek engedve, fogolylyá tenni, akkor nem hozod-e többé kétségbe, hogy nekem is kötelességem mindazt teljesíteni ellene, a mit hivatali állásom parancsol?
Elemér gerinczén hideg nyargalt át.
– Nem, nem, – szólt, – Pécsit rajongása a nyilt lázadásig soha sem fogja vinni.
– Egyikünk sem jós, Elemér! Ejtsük el e kérdést. Sűrű kárpit fedi a jövendőt. Homályán sem az én vén, sem a te ifjú szemed nem tör át… A harangok zúgnak. Minő zaj az utczán! Hej! gördítsétek székemet az ablak elébe. Géczinét temetik. Talán én is láthatok valamit a nagy komédiából. Maradj nálam, Elemér, míg lezúg e vihar. Hátha mennykő csap tar fejemre, he! he!… Hol vannak a diákok, hol a táblai jegyzők, hol cselédeim? Csődítse kend őket össze, titkár uram! Arról értesültem, hm! hogy Pécsi Simon, a szombatos, pénzt fog a nép közé szóratni. Nem minden nap akad ilyen bolond. Használni kell az alkalmat. Menjenek ki embereim. Erős fiak, sokat gyűjthetnek össze a pénzből, ellökhetik a kapzsikat. Nosza! vegyétek hasznát a szombatos őrültségének. Rajta! Fiam, Elemér, korodhoz és a hivalkodó pajtásokhoz képest takarékos voltál. Mint mondod, van is pénzed; de a vér nem válik vízzé, s nagybátyád, kitől te eddig egy fillér segélyt sem kértél, tudja becsülni az atyafiság kötelékeit. Szegény legény vagyok, s minden denárt verítékkel szereztem, módom és kedvem sem volt a zavarosban halászni, mint Pécsinek! azonban a mostoha termés mellett is talán lesz, min tengjek napról-napra. Emlékeztetlek tehát, hogy épen most igértem neked háromszáz tallért, hm! szép összeg.
– Csak százat, urambátyám! – közbeszólt Elemér, – s én forró köszönetem mellett bátor voltam megjegyezni, hogy saját vagyonomból is hordozhatom az új helyzettel járó kiadásokat.
– Semmi köszönet, Elemér. Úgy emlékszem, kerek számmal ötszázat igértem. Még ma meg fogod kapni. Hm! de nem mondám-e azt is, hogy egy derék paripa is készen áll számodra, skófiummal áttört vörös takaróval? Mondtam, hm! valósággal mondtam. Öcsém! négy hét alatt kapitány leszesz a mezei hadaknál, s ha nem is szeretsz Gyulafehérvárott lakni, remélem, közel kaphatok helyet számodra. Semmi köszönet, Elemér, a vér vízzé nem válik. Fukarnak mondanak, mert tudom, hogy egyszerű polgára vagyok a hazának, s a mesterember fia nem pöffeszkedik, mintha bársonyban született volna, s már bölcsőjében a nagymogultól kapott volna névnapi ajándékot. Bár tudná ezt Pécsi is. Ő szintén csak mesterember gyermeke, de carrarai márványból szeretné sertésólait építtetni, mintha fölfedezte volna a bölcsek kövét, az aranycsinálás titkát. Leánya számára a Báthoryakból is csekélylené a vőlegényt. Hm! a gőgös paraszt! Feledd, Elemér, Deboráht! ne gondolj rá! E hajadont a természet bűbájjal ajándékozta meg, dölyffel és érzéketlen szívvel; apja vére és példája, hódítani tud, boldogítani nem… Mily éktelen zajt üt a nép! Ma minden naplopó részeg lesz! A nép közül kicsoda köszöni Pécsinek műveltségét vagy szerencséjét? Úri szülék apródjait hizlalja, a koldus gyermekétől undorodik. Hm! a pórruhában Apollót is faragatlan suhancznak nézné, de a nyomorék gróf úrfit gyors futónak, a ragyás herczeget Adonisnak, s egy szúette trón örökösét cziterázó szent Dávidnak képzelné. Pécsi hiú, gőgös, dölyfös, erőszakos, rabló, vallástalan, tébolyodott… pazarló. Hm! ordít a nép! Marakodik a harazsolt pénzen,… mindig közelebb, mindig ferdébb a zaj. He, he! embereim nem utolsók lesznek a kapkodásban, még tolakodásaikkal elvadítják Pécsi uram lovait, még szerencsétlenség történhetik, hm!
Kassai szeme kárörömmel villogott, ujjai összehuzódtak, mintha pénzt akarna kaparni, vagy körmét ellensége arczába vésni.
– A czudar megtagadta tőled Deborah kezét! Elemér, négy hét alatt kapitány fogsz lenni. A gondviselés útjai csodálatosak! Ki mondhatná meg előre, mivé szánt téged a végzet… Elemér, a katona engedelmeskedik, nem okoskodik… Ha az ötszáz tallér elfogy, jusson eszedbe, hogy néhány vén, de körülnyiratlan arany van vasasládámban.
Kassai nagy erőlködés közt mozdult meg karszékében, s míg száraz ujjaival reszketve mutatott a vasrúddal és lakatokkal elzárt láda felé, mely a szomszéd szobából kacsintott ki, kettős lárma csapta meg füleit, s izgatott idegekkel, réz-sárga arczczal, foga közé vont al-ajakkal, és reszketeg vonalain démoni kifejezéssel fészkelődék ismét az ablakhoz.
Most a karika-üvegekig nyomá orrát, szemei üregeikből elődüledni látszottak, de már csak egy fényes hintó hátát veheté ki.
A Pécsi hintója volt.
XII.
Ha van helyzet, melyben kivánságunk betöltése fájóbban hat reánk, mint a visszautasítás; ha van modor, mely elért vágyainkat örömtelenné, a nyert kegyet gyanússá, s a szemünk előtt lebegő czélt a törekvésre már többé nem is érdemessé teszi, akkor a nagybátyától távozó Elemérnek mindezt együtt kellett átérezni.
Megdöbbenté a fukar rokon rendkívüli bőkezűsége.
Csodálatosnak találta, hogy az öreg úr, ki egész cynismussal szokta szándékait foganatosítani, most egy fiatal unokaöcs véleményére nagyobb súlyt vet, mint máskor az országéra, s igazolni akarja Pécsi elleni eljárását, ő, ki közönyös volt az ócsárlások és vádak ellen.
E kopár szív érzi-e a ragaszkodás szükségességét, s ezrektől kárhoztatva, vágyik-e legalább egy által becsültetni?
Elemér, midőn nagybátyja némely nyilatkozatára gondolt, kénytelen volt hinni, hogy igen, és hogy az öreg úr szeretett volna előtte szebb színben tünni föl, mint a minő világításba helyezték cselekedetei.
De ha ily gyanítás hizelgett is Elemér becsvágyának, sokkal szerényebb volt, mintsem azzal ámíthatná magát, hogy érette akkora erély s akkora boszu, mint a Kassaié, levetkőzhetné természetét, eldobhatná fegyvereit s lemondhatna rég táplált vágyairól.
Nagybátyának Pécsi ellen emelt vádjai meggyőzték arról, hogy nem csak személyes, hanem országos kérdés is rejlik a két hatalmas férfiu torzsalkodásaiban, s hogy a rideg gyülöleten kívül vannak még más és kevésbbé kárhoztató okok, melyek Kassait erőszakos eljárásra ingerlik. Mennél inkább mélyedt Elemér taglalásokba, mennél többször frissité föl a hallottakat, annál inkább súgá előérzete, hogy válságos percz közelít. Egész lénye attól volt áthatva, hogy az öreg urat már semmi tekintet vissza nem tartóztathatja Pécsi Simon megbuktatásától, és a legaljasabb útra térni, a leggyalázatosabb eszközökhez nyulni sem fog vonakodni, mihelyt tetteire a törvényesség palástját vetheti.
– Csak a külszínre van szüksége, csak a látszatot keresi! – sóhajtá Elemér. – De miért akarja a birák mellett még az én véleményemmel is elitéltetni Pécsit, s a fejedelem aláirásán túl mi szüksége van az én helyeslésemre is? Fél-e, hogy mennél kevésbbé kárhoztatom Deborah atyját, annál inkább fogok gyilkosától idegenkedni? De hát az Istenért! oly közel áll a vég? Előkészítettem-e rá, mint barátaink vonaglásakor szokás óvatosan megemlíteni, hogy a beteg nyavalyája még rossz fordulatot is vehet? Nem nem! Pécsi most félrevonultan él, ha hitújítási viszketegéért gyanu alatt is van, mikor nem vádoltatott szintúgy, mint most!… Még derült az ég s a cserfa nem dől le bősz vihar nélkül. A közönséges embert észrevétlenül tehetik el láb alól; a nagyok bukását a világ látja, előneszét ezrek érzik. Korán aggódtam! S mégis, mintha jósszó mondaná: Pécsi ellen nagy csapás készül, s az én szerelmem, az én visszautasíttatásom adta a végső és legerősebb indokot e tervre. S ha még nagybátyám, midőn a gyűlölet fokozására befolytam, a boszú végrehajtására is bennem keresne eszközt, s ha azt akarná, hogy a szerencsétlen áldozat véréből az én kezemre is ragadjon egy csepp, az én lelkemre is essék egy bűnfolt! Ah! ez iszonyú ötlet!… De hová tévedtem?… Bizonyosan rossz hatással volt sebemre a szobából kijárás, az izgatottság, a hideg idő. Megint seblázam van, s azért teremti beteg képzelődésem e bősz eszméket, e torz ábrákat, azért ijesztget szívszorító sejtelmekkel, azért festi nagybátyám komor jellemére az éjtszakánál is sötétebb színeket, melyek még sem oda valók. Hisz! ő nem maga a sátán. Kormányzása alatt sok panasz támadt ellene, de a bakó ritkábban volt a piaczokon látható, mint a kedvelt korlátnokok idejében. Tagadhatatlanul seblázam van.
Elemér egész komolysággal tulajdonítá pessimismusát seblázának.
Igyekezett vissza sem gondolni nagybátyja nyilatkozataira.
De hasztalan.
Minden szó fülében hangzott, lelkében élt. Vele volt a magányban, meglepte a társalgás közt, kiséré nyoszolyájába, fölébreszté álmából.
Különösen gyanúsnak látszott előtte, hogy az öreg úr mennél keserűbben kelt ki Pécsi ellen, annál inkább feledé fukarságát, annál több pénzt igért neki, annál határozottabban biztosítá a mezei kapitányságra előléptetést. Igaz, volt ilyenkor Kassai hangjában valami kedélyes is, de volt meg több visszadöbbentő. Egyaránt lehetett hinni, hogy Elemért, ki miatta esett el Deborah kezétől, sajnálja, mint azt, hogy a Pécsi ellen való ármányba szándékozik sodorni. Egyaránt lehetett a fukar táglelküséget szeretetnek vagy ravasz számításnak magyarázni.
Elemér majd az egyik, majd a másik magyarázathoz hajlott. Folytonos küzdésben volt kedélye. Elrettenve az előjelektől, most a Fehérváron maradást a visszaemlékezések bánatos tárgyaival együtt inkább óhajtá, mint a távozást; majd pedig lesujtva a vesztett boldogság annyi tanujeleinek szemléletétől, nyugtalanul várta a perczet, midőn nagybátyja közbenjárásával búcsút mondhat a városnak, hol Deborah varázskörében a feledésre iszonyú csalódásai sem taníthatják meg.
Kassai az unokaöcs távozása után csakhamar hivatta titkárát.
– Állítsa össze kegyelmed pontosan a mezei hadak fekvésére vonatkozó adatokat, s a különböző helyeken szállásolók létszámát, megemlítve mindenütt a kapitányok nevét, s az ürességben levő tiszti állomásokat.
– Kornis Zsigmond ő nagyságától, – válaszolá a titkár, – talán még holnap estig teljes fölvilágosítást nyerhetek mindenről.
– Hm! – szólt Kassai mogorván, – kend restelli a fáradságot, szeretné, hogy a sült galamb a szájába repüljön.
– Isten őrizzen! – válaszolá sápadozva a szerencsétlen hivatalnok. – Szívemből óhajtanám, minden nap negyvennyolcz órából álljon s így alkalmam legyen kétannyi időt szentelni nagyságod parancsainak teljesítésére. A főtábornok nevét csak azért hoztam fel, hogy az ő segítségével gyorsabban reménylettem sikerhez jutni.
– Nincs kedvem Kornis Zsigmond uramat ügyeimbe avatni.
– Úgy a fejedelem ő fensége levéltárnokához fordulok.
– Helyesen cselekszi, s a mennyiben még kétségei volnának, a nemes társaság kapitánya és az udvarmester ő kegyelme fölvilágosítást fog adni. Csak nem kell dobra ütni a dolgot.
– Értem, nagyságos uram!
Néhány nap mulva a fürge, szorgalmas titkár jobban tudta magánál a fejedelemnél és Kornis Zsigmond uramnál is a mezei hadak állapotját.
Írásba foglalta a főbb dolgokat, de emlékezetének roppant archivumába a legkisebb részleteket is oly jól elhelyezé és őrizte, hogy a sereg számáról és szalmazsupokról is számot adhatott volna, annál inkább az élő emberekről, annál inkább különösen a tisztikarról, a betöltött és még rendelkezés alatti állomásokról.
A szigorú Kassait is meglepte s majdnem kedélyesre hangolta e pontosság.
Redőtlen homlokkal hallgatta végig s vizsgálta meg a papirra tett értesítéseket, tudakolt, számítgatott, latolt, tanácskozott.
– Hm! Kőváron s Gyaluban egy-egy állomás üres, de nem vehetem hasznát. A hódoltságban három fölött rendelkezhetik ő fensége, de mit érek vele?
– Ecseden a kapitányt agg kora, Sólymoson garázda élete miatt el lehet mozdítani.
– Miattam ott maradhatnak, hol vannak – szólt Kassai.
– A görgényi Déván egy özvegybe szerelmes; a dévai tavaly kérte az oláhországi csapatokhoz küldetését, s ha nagyságod akarja, akármelyiket át lehet tenni, hogy rést nyisson.
– Görgény s Déva igen messze fekszik Fehérvártól.
– Gaudi ő kegyelme idegen csapatja naponként gyarapodik, s ott szükség van jó tisztre. Közülök két század Fehérvár környékén szétszórva tanyáz.
– Jöttment emberek közt nem lehet helye Elemérnek – jegyzé meg Kassai.
A titkár egészen kipirult, úgy szégyenlé baklövését, pedig szegény nem is sejtette, hogy kegyelmes jóltevője és főnöke unokaöcscse forog kérdésben.
– Még csak Háromszéken van fél zászlóalj a Zólyomi által gerjesztett nyugtalanságok miatt ideiglenesen beszállásolva, miért is a székely urak nagyon haragusznak, és szabadságaik sérelmét panaszolják. Itt az öreg Zöld Mihály szeretne a kapitányságról lemondani, mert születésére nézve székely puskás lévén, több boszantásoknak van kitéve, mintha helyében más volna.
– Hm! ott a szombatosok fészke! – szólt gondolatokba merülve Kassai; – de… még sem czélszerű.
A titkár se nem értette, se nem vizsgálta a korlátnok ő nagysága e megjegyzését s különben is szokva volt találgatás helyett kész kérdésekre felelni.
– Hm! Radnóthtól csaknem Balázsfalváig szintén hevernek téli szálláson mezei hadak.
– Két század, nagyságos uram!
– S kapitányok?
– Vincze Péter! – válaszolá a titkár.
– S mily ember?
– Vitéz katona, nagy ivó és kevés pénzű.
– Szeretik-e a vidéki földesurak?
– Velök vadász, lakomáz, koczkáz.
– Úgy tehát mostani állomását nem cserélné föl örömest a háromszékivel, melytől Zöld Mihály uram menekülni akar?
– Életének legkeserűbb napja volna az.
– S előljárói nem panaszkodnak ellene?
– Nem, nagyságos uram.
– Csupa elnézésből, úgy-e?
– Semmi panasz vagy föladás nem terheli.
– S oly bűnt vagy kihágást nem követett el, mely veszélyére fordulhatna?
– Egy leányzót közbenjárásával megmentett a templomkövetéstől, s ezért az esperes leszidta az illető papot.
– Hm! alkalmasint e leányzót Vincze Péter maga csábította el.
– Közönségesen azt hiszik, nagyságos uram!
– Úgy a semmirekellő még megköszönheti, ha Háromszékre Zöld Mihály uram helyébe küldik. A fejedelemné, Lorántffy Zsuzsánna, a mi kegyelmes nagyasszonyunk, a bestének letétetését, sőt gyalázatos elüzetését követelné, mihelyt a csábítás tudomására esnék. S kegyelmed, édes fiam, hiteles és megnevezhető helyről hallá e hírt?
– A palotadámák rebesgették, a hopmester szintén orrantá, s a leányzó egy rokona fenyegetőzve említette az ötvösök czéhmesterének a Három rucza vendéglőben.
– Kegyelmed most már elmehet – szólt a korlátnok derült arczczal.
A jó kedv sokáig honolt a máskor szigorú, komor és hideg vonalakon. S mi különös! Kassai örömében a bősz kinyomat mellett volt valami kedélyes szín is s volt a merengésnek egy szelid, majdnem lágy árnyalata is. Fehér, aszketailag fehér ajkain a támadt és elhervadó mosoly engesztelő és éles jellemmel birt egyszersmind. Vegyült bele sok a gyűlöletből s némi csillám a szeretetből is.
– Nem akarnám, hogy Elemér még tiszta lelkiismerete foltot kapjon. Nem az a nagy ész ő, ki a dicsőség babér lombjaival befedhetné az üreget, mely jóhiszeműségében támad. Nem politikus ő, kinek kevesebb szüksége volna a vád nélküli névre, mint a hajadonnak a szeméremre. A kormányzat gépe nincs kristályból készítve, mert erősnek kell lennie. Alkotásában kevesebb tekintet van az anyag átlátszó tisztaságára, mint szilárd czélszerűségére. Ily eszközökhöz egészen hasonló természetű emberekre van szükség. Én Rákóczi első tanácsosa vagyok; Elemérnek semmi viszonya a közélettel. Ő egyszerű katona, minden becsvágya nélkül még a katonai hivatásnak is. Kedélye lágy, költői; külseje igénytelen és modora csak a nemes szív által nyer, s nem a forma kecseivel hódít. Semmi sem maradna rajta, ha megromlanék. A gyémánttól a legkisebb repedés becsének nagyobb részét veszi el ugyan, de a gyémánt, csorbája mellett is drágakő marad. A keleti gyöngy olcsóbb, ha hólyagai vannak, s nem foglalják a királyné koronájába; de elég nő van, ki boldog, ha pártájában látja, s nyaka körül fűzheti. A ki pusztán csak mint jó ember részesül megkülönböztetésben, egy bűn által egész értékét elveszti, s nem számíthat a világ azon kegyelésére, melylyel a hibás gyémánt és drágagyöngy aljas minőségben is bir. Nem csődülnek hozzá az alkuszok, nem igérnek érte semmit. A nagy szellemű férfiú silány erkölcscsel is gyémánt és gyöngy. Az egyenes útról letévedt középszerűség minden becsét lehullatja magáról. Hm! Elemérnek állandó szüksége van a tiszta lelkiismeretre. Ő örökösöm, s a Kassai név föntartója.
Így okoskodott a nagybátya. Meg-megmozdult karszékében, ujjaival dobolt az asztalon, s megint okoskodott.
– Deborah kezét Pécsi csak irántam való gyülöletből tagadta meg Elemértől. Mekkora vagyon esett el ezzel tőlünk! S mennyi befolyás csatlakozott volna e házassággal hozzám! De hisz az övé volt a vagyon. Egy hóbortos, egy pazarló, egy dölyfös emberé; de végre is az övé. Hm! hm! s ki mondhadná, hogy Kassai Istvánt megbántja Pécsi Simon azzal, ha vagyona számára más családból keres birtokost, másból leányának férjet? Sérelmem, hogy miattam teszi azt. De mivé törpül e bántalom, az Eleméren elkövetetthez képest! Magához kecsegteti a szerény, a bátortalan ifjút, leányával hagyja, örvend a fejlődő vonzalmon, lesi, mint növekedik ez indulat szerelemmé, mint ér a bálványozás határáig, az őrjöngés fölmagasztaltságáig, s midőn az ifjú hozzászokott a szép boszorkányt sajátjának tekinteni, midőn képzelődése Deborah nevét a boldogsággal kötötte össze: akkor előáll a hóbortos és gonosz apa s így szól: Deboráht másnak szántam, Deboráht nem szabad szeretned többé, Deboráht inkább adom akármelyik czímeres és ős családú bitangnak, mint neked. S miért? Talán rosszabb lettél, mint akkor, midőn Deboráht elődbe vezettem, hogy fogadd el? Nem. Talán czímertelenebb volt családod, mint akkor? Nem. Talán elvesztetted vagyonodat? Nem. Sőt most vagy gazdag. Miért tehát? Mert nagybátyád van. Én gyülölöm őt, és te nem akarod megtagadni és velem együtt gyűlölni. S most nekem jól esik a te szerencsétlenségedben az ő boszankodását élvezni… Így bánik Elemérrel Pécsi. Kit illet tehát inkább a boszú joga: engem-e, vagy Elemért?… Mily dicső elégtétel volna, ha Elemér tenné kezét Pécsi Simonra, s ha az ő kezén, mint csatornán, a hitvány szombatos vagyona idegen és jobb kezekbe folyna át! De fájdalom! Elemér csak becsületes ember, egyéb semmi. Én térítsem-e a bűn ösvényére?… Ragaszkodik hozzám, nagybátyja vagyok, hm! családomnak, mely alig kezdett még élni, végreménye! S én térítsem-e a bűn ösvényére?
Kassai gondolkozott, s hévvel, mintegy szemrehányóan kérdé magától: – Micsoda bűn? Hol van itt a bűn? Pécsi a megújított tilalom ellenére sem fogja megállani, hogy a szombatosokkal titkos gyűlést ne tartson. Kényelemvágya eddig sem engedte tanácskozásokra a székely barlangokat és rengetegeket fölkeresni. Két év óta negyedszer tettek nála látogatást Balázsfalván az új Jeruzsálem hívei, s ötödször is bizonyosan ott fognak értekezni. Ha tehát Zöld Mihály helyére Vincze Pétert küldöm, hogy Elemér számára maradjon a radnóthi kapitányság, akkor hozzá, mint e vidéken legfőbb tiszthez, utasíttatik a befogatási parancs, mihelyt tudnillik Pécsi tilos összejövetelt tart. Ő a fejedelem egyenes akaratját fogja végrehajtani; köteles s katonai törvényszék elébe állíttatnék, ha elmulasztaná. Ártatlan marad, ha Pécsit elfogja; bűnössé lesz, ha nem. Csak Zöld Mihály elmozdítására kell tehát törekednem, a többi önkényt megy.
Kassai összehajtá hasán kezét, mint a fáradt munkás, ha erőfeszítései után pihenésre nyer időt és árnyat; de pár percz mulva megint új aggály kezdé nyugtalan lelkét izgatni.
– Hátha Pécsi nem tart gyűlést? gondolá. Hátha hisz a szombatosokra mért szigorú büntetés végrehajtásában? Csökkenteni szükség ez aggályát, és szítani bátorságát, hm!
Csengetett.
– A börtönőrrel akarok beszélni – szólt egy belépő irnokhoz.
Kevés idő mulva a tömlöcztartó a korlátnokhoz bevezettetett.
– Hogy viseli magát a falhoz lánczolt rab?
– Hol dühös, nagyságos uram! mint a fenevad, hol csüggeteg, mint a pártában maradt leány.
– Ezentúl naponként hozzám jösz, hogy a rab iránt utasítsalak.
– Értem, nagyságos uram!
Mihelyt Kassai megint egyedül maradt, szelid mosoly vonult arczára. – Hamar fog megtörni a szombatos pap, s ha az Isten ő szent felsége is úgy akarja, jó eszközömmé válik Pécsi ellen.
Olvasóim tudják már, mert előre elbeszéltem, hogy Laczkó István, a kézdivásárhelyi szombatosok lelkésze, a kedves, a szeretetreméltó Klára férje, nem igen hosszú ideig tartó szenvedés után a börtönt szabadsággal cserélte föl, s oly helyzetbe jött, mely előtte nyugtalanítónak látszott és rejtelmessége miatt hitvesének tündérszép szeméből sok könnyet, angyaltiszta kebeléből sok sóhajt facsart ki.
Kisérjük most Klárát, ki mint tudjuk, bölcsőben ringó gyermekét az öreg Kádár leányához, Jeftához elhelyeztetve, útnak indult Fehérvár felé, s onnan akármerre a széles világba, csakhogy férjét árnyékként ne kövesse a titkos és sötét bú, bűn, veszély vagy rémület. Mit tudja ő, melyik? De retteg, hogy a bűn?
XIII.
Ötödik napja utazik a szombatos nő.
Az idő derült és hideg volt. Szikrázott a nap a havon, hollók és varjak tömött falkában repültek a mezőkről az egyházakra, s a torony gombjától az ablakok kőkeresztjének párkányáig, mindenütt állást foglaltak a fekete mezű vendégek, ki bölcs nyugalommal szárnya alá dugva fejét, ki élénk czivakodási vágygyal riasztá tovább szomszédját, a nyert győzedelmen nagyot károgva. A hol a templom mellett czinterem volt, a sötét madárraj hosszasan ringatta magát a csendes légben, finnyás ízléssel, mintegy kémlelve választott helyet a fejfák tetején, a sírdomb tövében, a halál lakának kapuján s kerítésén. A varjak az új hantokat látszottak inkább kegyelni, s békétlenül néztek alá, mintha szaglásuk ingerelné; a hollók inkább a besüppedt köveken, melyeknek betűit, mintegy haragúva a kegyelet s visszaemlékezés megszünésén a moh és idő olvashatatlanná tette, kerestek magoknak tanyát. Egyenként és világunalommal ültek ott. Hosszas életök csökkenté kiváncsiságokat, hűté társalgási vágyaikat, s azon komoly hangulatban tartá, mely helyét cserélni, benyomásokat fogadni el lusta. Ha néha meg-megszólaltak vagy szomorú jóslat lehetett a falu vénei számára, vagy rejtelmes beszéd a halottakkal.
Hideg nappalok voltak, csipős szél és fehér fellegek nélkül.
Klára nagyobbik gyermeke, kit magával hozott, fázott és panaszolt. Az anya saját kendőivel is takarta s kék ajakkal magyarázta, hogy ne dugja ki kezét, ne mozduljon, a másik faluban meleg szoba, meleg leves lesz, szép ragyogó tűz, mely mellett hosszú mesét fog mondani az utazó királyfiról, a nagy bundájú télről és az okos hollóról, ki a királyleányt aranyhajú vőlegényének közelgéséről szerzett hirekkel vigasztalja. Szép mesét fog majd mondani… hideg volt, a gyerek fázott, az anya fázott, s előre kezdett a fázó figyelő gyereknek mesélni.
Még csak egy óra kell, s akkor talán Balázsfalvára érnek, hol az éjet töltik. Hisz, már alkonyodik.
A nap búcsút vőn.
A hold világított, télies arczczal, hidegen.
Klára ölébe vette gyermekét, hogy még jobban védje.
Ez behunyta szemét. A hidegnek álmosító ereje van.
Az anya aggódni kezdett gyermekén, bebonyolítá mindennel, mi őt magát még oltalmazhatta volna a mély átfázástól.
Jó még, hogy nem kell már mesélni; reszkető hangon hogy fejezhetné be szépen és érthetően a királyúrfi és a nagy bundájú tél történetét.
Balázsfalvára értek.
Csak az anya dermedezett; a gyermek már édesen alvék, meleg, erős lélekzete megnyugtatta a női szivet, mely magáról úgy el tud feledkezni, mihelyt van, kiről gondoskodjék!
A fogadó, melynek udvarára hajtott a szekér, a földesúri kastély átellenében feküdt. Tág, csinos és sok kényelmet igérő épület volt. Külsejét tekintve egész Küküllőmentén ritkította párját, s belseje is elég megnyerő vala, csakhogy a czélnak legkevésbbé sem látszott megfelelni.
Vendégszobái tükörtiszták s jól butorzottak, de bennök két nevezetes hiány tapasztalható: asztal és ágy tudniillik sehol sem tekintett az éhes s kifáradt elébe.
A fogadós Klárát két egymásba nyíló terembe vezeté és szolgálati készségét bemutatandó, a hatalmas fúvóval maga kezdé a kandalló tüzét szítni.
– Igen nagy szállás ez számomra, fiammal a legkisebb szobában is megférek – szólt Klára, az árjegyzékre gondolva.
A gazda kettőzött iparkodással folytatá a tűzszítást.
– Mi nem vagyunk gazdagok, nyisson kegyelmed a hátulsó szobákból egyet.
– Kérem alásan! a nemzetes asszonyt megilleti két csinos terem.
A fúvó megint szorgalmasan működött, a száraz hasábok lobbot vetettek, festvényileg terjedt a láng, kedélyesen a meleg.
Klára gyermeke nagy fekete szemeit egészen kinyitá, nem volt többé álmos, majd mosolyogva csimpolykozott anyjára, majd a kandalló elébe ment, kezecskéjét melengeté, gyönyörködött a pattogó szenen.
Mit volt tenni! Klára nem sürgeté többé a kiköltözést.
– Kaphatok-e hamar vacsorát?
– Mindenesetre, nemzetes asszonyom! – szólt a korcsmáros udvarias mosolylyal.
– Egy kis csirkebecsináltat készíttessen, mielőbb.
– Követem alásan, épen csirkebecsinálttal nem szolgálhatok; de azért lesz vacsora.
– Sült csirkét hozzon hát.
– Részemről azzal sem kedveskedhetem, de azért lesz vacsora.
– Úgy libát.
– Nincs, de azért lesz vacsora.
– Ruczát.
– Nem szolgálhatok vele, de lesz vacsora.
– Legalább hát egy kevés köménymag-levest.
– Alásan engedelmet kérek, nem tehetem.
– De hát korpacziberéje a legszegényebb parasztnak is van. Hozzon azt.
– Lesz vacsora, nemzetes asszonyom! – jó vacsora lesz.
Klára látván, hogy hasztalan rendel étkeket, megnyugodott azon gondolatban, hogy ma czélszerűbb lesz fiacskáját hamar elaltatni.
– Hozasson a kisebbik szobába ágyat.
– Épen azzal nem szolgálhatok, nemzetes asszonyom! – válaszolá a fogadós.
– De legalább ágyneműje van?
– Instálom alásan, azt sem lehet adnom.
– Teríttessen szénát a földre.
– Lehetetlen, nemzetes asszonyom.
– Hozasson hát szalmazsupot.
– Szalmazsup nincs e végre.
– S talán a lovak számára sincs e vendéglőben se széna, se szalma? – kérdé Klára meghökkenve.
– Nincs, nemzetes asszonyom!
– Az Istenért, hát hogy alszunk s mit esznek a lovak?
– Ha ő szent felségének is úgy tetszik, jól fog a nemzetes asszony és a kedves úrfi is aludni. Majd a lovak sem koplalnak.
Klára hinni kezdé, hogy féleszű emberrel van dolga.
– Nincs-e, tudakolá, közel oly fogadó, mely ha nem is czifra, mint ez, de legalább ágyfája és asztala van?
– Kujakomnyi sincs.
Klára meglepetését tetézte a korcsmáros víg, alázatos és elégült tekintete.
– Mindennel elégült fog lenni a nemzetes asszony – biztatá emberünk.
– Istenem, de mi lehet az a minden semmiből… Legjobb, ha rögtön fogatok! De hová forduljak késő éjjel! Hogy megyek át a Maros jegén! S ha itt maradok, kiéhezett lovaim holnap miként vihetnek tovább?
E szavakat Klára szükségtelennek tartá a korcsmároshoz intézni. Csak aggodalomként jelentek meg ajkaira s lebbentek el azon.
E közben a folyosón lábkopogás hallszék, az ajtó előtt lábsurlás. Valaki zsebkendőjét vette igénybe, köhögött is, s midőn orrával és torkával rendben volt, fölöslegül még csizmatalpát törlé a küszöbhöz, hogy semmi havat be ne czipeljen, – s végre kopogtatott.
Klára helyett a fogadós kiáltá: szabad!
Piros, gömbölyded férfi lépett be, széles arczczal, és víg, de udvarias kifejezéssel.
A bók után széjjel nézett a szobában, mintha keresne szemeivel tárgyat vagy embert.
– A tisztelt kisasszonyt keresem, ki látogatásával szerencséltette szegény helységünket.
A korcsmáros Klárára mutatott.
A gömbölyű úr ezer bocsánatot kért, hogy Klárát kisasszonynak gondolta, hisz oly fiatal, s jobban beillenék a kis úrfi nénjének. – A szállás, szólt végre bókjaiból és a zavarból, mely arczát is szinezni kezdé, kibontakozva, a szállás parancsolatjára készen áll, a lovakat is elhelyeztettem, a hintó a vendéglő kapuja előtt, a kis úrfit a nemzetes asszony engedelmével ölembe veszem, s ha úgy tetszik, indulhatunk.
Ezzel feleletet sem várva, karjára ragadta Klára gyermekét, ki a nyájas úr szolgálatkészségét félremagyarázván, lábával kapálni, körmeivel pedig az idegen torzonborz bajuszához kezdett kapkodni.
– Viseld szépen magadat Endre, – inté magzatát az anya.
– A kedves, fürge úrfi, mily eleven, mily jó kedvű, mint szeret tréfálni! – szólt a magát meg nem nevezett egyén. – Szakasztott mása unokámnak. Nincs az Istennek nagyobb áldása a vidám gyerekeknél. Bezzeg az én unokám néha olyat rándít üstökömön, hogy örömömben könnyezek. Ham!
Endre ijedten kapta vissza a bajuszról körmeit, de annál erélyesebben csimpalykozott, az unoka példáján tanulva, a nyájas úr üstökébe.
– Lám, lám! mily szerencse, hogy nem vagyok török! Unokámat, mihelyt sír, mindig azzal ijesztgetem: ha Gabi rosszul viseli magát, a nagypapa tüstént leberetváltatja a haját, s akkor nem lesz mit tépni. Menjünk, kis úrfi, menjünk a nagy fa-lóhoz, melynek aranyos nyerge van, akkora, mint egy agár, s úgy nyargal, mintha élne. Tizenkét katonát is adok magának. Hát még mennyi fényes tollú madarat! Aztán eszünk édes pogácsát, marczipánt és kürtös kalácsot.
– Igazán? – kérdi az úrfi.
– Biz, igazán. Hát a sok füge, mazsola és rózsaméz! Aztán mutatok egy kis majmot karmazsin köntösben. Úgy ám! Látunk pávákat és strucztojást.
Endre előbb nagy fekete szemeivel bámult, s aztán a beszédes bácsi nyakába csimpalykozott.
– Pécsi Simon ő nagysága számtartója vagyok, – szólt most a kövér úr Klárához – s uramtól szoros kötelességemmé van téve, hogy a fogadóból minden vendéget a várba vezessek, nem kérdve nevét, járatát, s kényelméről úgy gondoskodjam, mintha földesuramat vagy Deborah kisasszonyt fogadnám.
– Fáradt vagyok – mentegetődzék Klára a szivességet megköszönve.
– Az ágyak már vetve vannak – szólt a számtartó.
– Nem akarnék senkivel találkozni.
– Parancsolja szobájába a vacsorát?
– Holnap korán óhajtanék indulni.
– A rendelt perczre befogatom lovait.
– Köszönöm! de mégis inkább szeretnék itt maradni, ha a korcsmáros ágyról gondoskodnék.
– Csak azt nem tehetem – közbeszólt most a korcsmáros, ki a kandalló mellé huzódva, tanuja volt az egész jelenetnek. – E vendéglőben, nemzetes asszonyom, bőven van minden, kivévén az ágyat, az asztalt, az eledelt, az ágyneműt és a lovak ellátását, meg a szekérszínt.
– De hát miért építették e vendéglőt, ha se enni, se aludni nem lehet benne?
– Két fontos okból, – szólt most a számtartó, – először, hogy azok, kik nem lévén ő nagyságával ismeretesek, különben tovább utaznának, a függő czégér által becsábíttatva, kijátszatva, szándékok ellenére is, kénytetve legyenek a várúr vendégszeretetét élvezni; másodszor, hogy a jobbágyok ünnepnapokon és lakodalmaikon tiszta, nagy teremben tánczolhassanak, s jó bort ingyen kaphassanak.
Klára értesülvén a balázsfalvi szokásokról, vonakodás nélkül ült az udvari kocsiba.
XIV.
A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.
Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.
Kapujához fölvonóhíd vezetett.
Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi birtokába nem jutott, Küküllővárnál és Radnóthnál inkább védheté magát az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.
Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a dicsekvésre.
Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.
Büszkesége is meg van alázva.
Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a másik.
Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű kéjlakká alakította.
*
Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.
A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.
Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a zajtalan pontosság.
A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül, elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen kielégíthette.
– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván, hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű lakást.
– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. – Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag fog ragyogni.
Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy szent János a Mennyei jelenésekben statisztikai leirását közölte volna az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű leczkéi, a tévedések, törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket és közelebb vonja az Isten haragjához.
Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát, van-e Balázsfalván több szombatos?
– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat. Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt, hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen, lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza és az oktatás malasztjával óhajt táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.
– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel mennének a bárd alá.
– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?
– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.
– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.
– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.
– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai messze ragyognak, oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve. Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!
*
Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.
Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.
Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?
S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben, melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?
Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró örvénynyel.
Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!
Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!
A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma. Klára ébren tölté az éjet. Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete, félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.
A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály, hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.
XV.
Gyulai Ferencz az előnyt, melyet a Pécsi-ház rokonszenvének megnyerésére a véletlen nyujtott, nem hagyá használatlan.
Szeretett mulatni, társalogni, könnyű és nehéz hódításokat tenni. Udvarolt a szép nőknek, kellemesen tölté a perczeket azokkal is, kik nem állottak a szépség hirében, s magok az éltes matronák sem említék őt másként, mint hiúságának teljesen hizelgő dicséretekkel.
Minden tekintélyes házhoz járt, csak Deborah visszajövetele óta Pécsiékhez nem, s most általok fogadtatott legszívesebben.
Az öreg úrral vitatkozott azon elmés, könnyű és gyermeteg felszinűséggel, mely semmi kérdés mélységeit nem sejti, s mely az ellentét bűbája által oly könnyen tudja a kellemes tudatlanságot a komoly tudósokkal megkedveltetni. Pécsi sokszor mulatta magát az ifju sajátságos ötletein, merészségeit hajlandó volt eredetiségnek venni, s ha be is látta, hogy Gyulai annyi műveltséggel sem bír, a mennyivel a jó nevelésű urfiak, kezdé hinni, mikép eszével mindeniket túlhaladja, s mint a nyers gyémántnak csak csiszolásra van szüksége, hogy ragyogjon, s nagy értékét a világ szó nélkül ismerje el.
Sokszor említé ezt Deboráhnak, ki mindig tudott – s néha ingerült hangon, néha hideg közönynyel – Gyulai ellen valamit fölhozni, mi az apának nem tetszett.
– Te nem akarsz igazságos lenni iránta, szólt ilyenkor az öreg.
– Te pedig, atyám! az ő részére vagy elfogult.
– Te hibáit nagyítod.
– Te jó tulajdonait fölpiperézed képzelődéseddel.
– Mivel bánthatott meg, leányom?
– Mivel babonázott meg, atyám?
– Szeszélyed lehangolja.
– Hiuságát nevelik dicséreteid.
– Csak nem tagadhatod, Deborah! nemes modorát és könnyed társalgását.
– Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden tárgyra hamar megtalálja az illő szót. S az oly egyén magatartása könnyen lehet szabályos, kinek nem kell sem eszmékkel, sem szenvedélylyel küzdeni. És állítottam-e valaha, hogy Gyulai visszavonultan él, nem keresi fel a társaságokat, nem udvarol a nőknek, nem képzeli megjelenését kellemes hatásunak? S kell-e ennél több a biztos, a sima modorra?
– Leányom! a társaság még senkinek szellemet nem adott.
– De a szellem hiánya mellett még lehetnek furcsa ötleteink, s a kinek csak szelleme van, egy egész társaságot mulattathat, a nélkül, hogy valakit meg tudjon nyerni.
– S azt hiszed, Gyulait a nők nem találják érdekesnek? – szólt az apa.
– Még csak arra gondoltam, hogy én nem tudnám, – válaszolá Deborah sötét daczczal.
A tetszelgést közönyünk szerelemre, szerelmünk közönyre ingerli. Deborah nem volt egészen a szívtelenségig kaczér, de hiúságánál fogva nem lehetett ment a hódítási vágytól, és élénk képzelődésénél fogva magát s mást ámítani egyaránt képes volt. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de e szeszély és e büszkeség, álérzéseket is hamar igtatott a valódiak helyébe, és a szivet, midőn kifosztotta, gazdagítani látszott.
Gyulai, bár minden számítás nélkül, úgy viselte magát a szép és büszke szombatos lány irányában, mintha a legkiképzettebb terve volna a hódításra.
Gyakran megfordult Pécsiéknél, de érettük semmi társaságból nem maradt ki, semmi örömről nem mondott le, semmi viszonyaiban nem korlátozá magát.
Az atyával még többet szeretett időzni, mint a leánynyal, s noha Deborah mindig hallott tőle valami lekötelezőt, a napok úgy teltek el, hogy a legfigyelmesebb szem sem vehette észre a finom udvarlón a kecses hölgy rendkívüli szépségének újabb meg újabb hatását. Hangja, modora, nyájassága változatlan maradt. Nem közelített, nem vonult hátrább, ugyanazon távolságot őrzé Deborah ellenében. A deli és büszke alak, szelleme és bűbája varázsával nem látszott igézetet gyakorolni az ifjura, s nem látszott szeszélyeivel, hideg modorával és hatásra számított mellőzéseivel ennek kedélyére ingerlőn hatni.
Gyulai néha fölmelegült az öreg Pécsivel folyt viták alatt, de midőn Deboráhval társalga, a művelt és udvarias lovag szerepét folytatá, pontosan, egyformán, s gyöngéd, de visszatartózkodó modorban. Kalandori ötletei, humora, szeles és könnyelmű viselete, mint a fátyol alá rejtett háttér, néha elő látszottak ugyan lépni, hogy észrevétessenek, de semmi oly érzéssel vagy hangulattal nem fordult elő ez eset, melyből Deborah magának diadalt jósolhatott.
Hiúságát ez határtalanúl sérté.
XVI.
Az idő, bár nem a cyklopsok erejével, de serény napszámosi kézzel mindig hordott fövényt és követ azon épület alapjához, melyet Gyulai a herczegleány kegyének nevezett, s a dicsőség és hatalom fellegvárának hitt.
Zsófia kellemes ifjúnak kezdé tartani, s az első benyomás ellenére bizodalmat nyert jelleme iránt is. Azonban e ponton túl nem haladt. Kevés barátságot mutatott iránta, még szeszélyeinek sajátságosabb nemeivel sem üldözte. Míg Elemér volt körülötte, a felügyelet ellenére és az udvari illem mellőzésével, tudott alkalmat lelni, hogy félig komoly, félig enyelgő modorban őt korholja mulasztásaiért, melyek tulajdonkép nem voltak mulasztások, s halmozza el oly teendőkkel, melyeknek néha tizedrészét sem lehetett teljesíteni, s melyeket csak egy makacs, egy képzelmeiben élő gyermek semmi akadályt nem tűrő, és semmit nehéznek nem hivő elméje gondolhatott ki. Most, midőn Gyulai volt az, ki az udvari felsőbb személyzet közül legtöbbször jelenhetett meg nála, Zsófia, hacsak Anna volt is körülötte, s ha szeszélyeinek szabad tért is nyerhetett, sohasem látszott elfeledni, hogy nagybátyja Báthori Gábor volt, és hogy nagyatyjának nagybátyja a lengyel trónon ült.
E lassú haladás s e minden erélyt igénybe vevő küzdés, Gyulainál nem sok kedvet hagyott fenn új kalandokra, vonatkozzanak bár azok becsvágy vagy szerelem álmaira.
Pécsiékhez szórakozás végett járt.
Nem izgalmakat, pihenést keresett ott.
Az öreg úr társaságát mulatságosnak találta, a Deboráhét érdekesnek.
Ennyinél többet ez alkalommal nem ohajtott.
Utógondolata mi volt? oly kérdés, melyről saját magával sem akart tisztába jönni.
Lehet, hogy ha tervei meghiúsulnak, ha az előmenetel útja elzáródik előle, ha dicsvágya szirthez vagy örvénybe vezeti, akkor mentődeszkaként ragadja meg Deborah kincsét, hogy a viszontagságok és szükséggel küzdés hullámai közül a kényelem révpartjára juthasson, s hetven falu nevető tekintetével kárpótolja magát, ugyanannyi rokon és jó barát gúnymosolyáért.
Természetesen Deboráhnak sejtelme sincs a sok tényezőről, mely Gyulai közönyére befoly.
Csak azt érzi, csak az által van megalázva, hogy most először talált oly ifjura, kire szépsége s szelleme nem hat, s ki iránt hideg nem tud lenni. Mily csodás bűvölet! Deborah mentől inkább hiszi keblét fájdalommal és szeretettel telve, annál kevesebb érzés sugárzik Gyulai szeméből, annál kimértebb modora, annál higgadtabb, az unalomig, a kétségbeesésig, minden szó, melyet e megfoghatatlan ifju ajkairól hall. A pandal inkább visszhangozhatja egy pásztordal méla rímét, a fövény, melyet a szél kerget, inkább őrizheti a vándor lábnyomait, a folyam tükre inkább viheti tova az árnyat, melyet a partról a virág emlékül vetett rá, mint a hogy képes a Gyulai szíve Deborah érzéseinek felelni, a Gyulai kedélye Deborah kecseinek igézete alá esni, a Gyulai szeme Deborah tekintetének delejes erejét észrevenni, a Gyulai szelleme Deborah szellemének varázsától át meg áthatva lenni. S Pécsi leánya, a büszke hölgy, mégis bizonyos felsőséget látott ez aristocratikus ifjun, kit Zsófia a fejedelmi ház sarja csak sima, engedelmes és bohócz szolgának képzelt. Deborah talán Kassai Elemér kevésbbé urias külseje miatt hajlott Gyulai felé, Zsófia talán épen e külsőnek férfias és komolyabb jelleme miatt lett kedvezőtlen elővéleménynyel Gyulai iránt. Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mindketten helyzetök szempontjáról néztek Gyulaira és Elemérre. A szűcs gazdag és művelt unokája a születés varázsa iránt volt, bár öntudatlanúl, Gyulai külseje iránt fogékony, míg a magasan álló Zsófia előtt a mélyből, hova alánézett, csak az egyéni sajátságok emelkedhettek ki. Zsófia Elemér iránti ragaszkodása a fejedelmi vér érzetében soha szerelemmé nem válhatott volna, míg a büszke Deborah szivében, bár álnév alatt, az első hajlamot Gyulai iránt a születés igézete adta. A mit a hiúság megkezdett, folytatá a hiúság. Érzéketlen volt Gyulai, érzékenynyé kellett tenni, nem bókolt a szépség bálványképének, hódolatra kellett szoktatni, ez a női hiúság észjárása, s ez volt Deboráhé. Mind hasztalan! Gyulai a régi maradt, s a szép szombatos nő arcza halaványabb, szeme merengőbb, szive sebzettebb lett. Néha felébredt gőgje s Gyulai hidegségét mellőzéssel viszonzá, néha gúnya meg-meglobbant és e démoni világításban a jégkeblű ifjú minden szava, tette, mozdulata nevetséges szinezetűnek látszott, néha hideg vérrel, kritikusi nyugalommal hitte Deborah Gyulai jellemét fölfogni, s az öreg Pécsi elébe hosszú lajstromot tárt az ifjú korlátolt eszéről, ízetlen élczeiről, kedélytelen és minden magasabb ábránd, minden nemesebb lendület nélküli szelleméről, de mindez csak oly zivatar kitöréséhez hasonlított, mely hirtelen átvonúl a láthatáron, hogy távozásával még rekkenőbbé tegye a levegőt. Deborah a hányszor föllázadt növekedő szerelme ellen, annál nagyobb erőt adott e parancsoló szenvedélynek, mely semmi jogos alappal nem bírt, semmi közösségéből az érzéseknek, semmi összhangzásából a gondolkodásnak nem támadt, s mégis zsarnokává vált.