A rajongók (1. kötet): Regény

XVII.

A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben, a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai a legszélsőbb vonalig elérni látszott.

Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék föl.

Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja, fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani kedélyének egyensúlyát.

Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére, atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének elévülését, tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül? Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.

Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.

Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna, palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él, szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez, melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.

Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett neki, mert gúny tárgya volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott csillapíthatónak.

Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit «szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni, jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak többször mulattak Pécsinél. A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek lehangoló befolyását számításba sem venné.

A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését, melegíté ábrándokra szívét.

Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt álló erélyt.

Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint élvezni.

Mióta Zsófia herczegkisasszony veszélyes titkába volt avatva, mióta a karácsonyi communiókor a leendő fejedelemnő kedvéért az öreg fejedelem és neje vallásos buzgóságát segíté kijátszani, mióta egy titok fölleplezésétől függött bukása, s eltakarásától gyors emelkedése, oh! azóta Gyulai az emberi természet azon sajátságánál fogva, mely a veszélyeztetett jót értékesebbnek tartja, mint midőn semmi válság nem fenyegeté, majdnem mindennek tekinti az udvar kegyét, s ha szíve szerelemre képes lett volna, még e szerelmet is föláldozná a befolyásért, az emelkedésért.

Elemér csak szánalomból, csak Zsófia leigázott lelkiismeretének védelmére, követé el a botrányt, de Gyulai könnyelműségbe takart önzésből.

Elemér jutalmat nem ohajtott s a büntetést elszántan várta; ellenben Gyulai fellegvárakat épített a sikerre, borzadott a veszélytől, s hasznosítani akarta vakmerőségét. Vágyott a herczegkisasszony egész kedélyét elfoglalni, csüggött a szeszélyes leány minden pillantásán, szolgailag engedelmeskedett változó ötleteinek, ellesé gondolatait, hogy teljesíthesse. Hisz e növendékleány alig félév mulva neje lesz György úrfinak s György úrfit egy vagy legfölebb két év leforgásával a rendek fejedelemmé fogják választani, hogy még az apa életében ő az uralkodáshoz, a nép iránta hódolathoz szoktathassék, s hogy a Rákóczi család, a szultán vagy a német császár védelme alatt, az örökösödési jogot felötlő erőszakolás és makacs visszahatás nélkül kivívhassa. Mekkora szerep nem vár egy kegyencz számára e távoli, de regényes körvonalaival már derengő háttérben! Gyulai szertelen reményeket csatolt a herczegleány rokonszenvéhez; azonban fájdalom! épen e rokonszenv sehogysem akart mutatkozni.

Anna néne, az ügyes cselszövő, elég sok jártassággal képviseli öcscse érdekeit, de Zsófi, ha Gyulairól volt szó, mindig Elemért dicsérte. Haragudott, ha csak azon lehetőséget is föltették, hogy találkozott a világon oly tündér, oly királyleány, vagy herczegkisasszony, a kinek hűbb szolgája volt a szelid, a jó Elemérnél. Anna néne ilyenkor az unokaöcs ügyét egy kevés befeketítés és rágalom által sem irtózott elősegíteni. Elpletykálá, hogy Elemér ugyanakkor, midőn sebe miatt a herczegkisasszonyt nem szolgálhatá, bezzeg, elég időt kapott Pécsi Deboráhnál mulatni, bezzeg vívott, mint az óriás, ki mind a két kezében bárdot hord, azok ellen, kik Deboráht bántalmazák. Zsófia az első perczben zokul vette e hírt; de utóbb azzal biztatgatá Annát, hogy magához fogja parancsolni Elemért, jól leszidja, s büntetésül egy hétig vele őrizteti az öltöző-szoba ajtaját. Anna sokkal jobban ismeré neveltjét, hogysem képesnek ne hihesse mindenre, mit csak a korlátlan szeszély kigondolni tud és követelni mer; ennélfogva, soha többé szájába sem vette Elemér nevét, nehogy furcsa tervekre és vadregényes ötletekre adjon alkalmat. Hallgatása használt is. Zsófi kezdett szokni Gyulaihoz; Gyulai pedig azon mértékben kezdett Pécsi Simon házától elszokni.

Deboráht az ifjú gyér látogatásai megalázták.

Büszkesége, mely szerelmének előbb szószólója volt, most a gyűlölet tolmácsává akart szegődni.

A szombatos leány, midőn a boldogságról álmodozott, mindig csak egy jelenetet látott maga előtt. Lábainál térdelve képzelte Gyulait, s hallá saját hangját, midőn az ifjút nevetve utasítja vissza.

S mennyi gúnyt foglalt volna magában e nevetés! mennyi elégtételt, mennyi kéjt ébresztének föl a diadalán dobogó szívben a kikosarazott udvarló zavart, hüledező vonalai.

– Bár lenne atyám jelen, midőn szememmel eltaszítom, midőn ajkam hideg mosolyával megsebzem őt!

Deborah sivár ábrándjai egész lelkét elborították; de szerencséjére közbe jött egy másik inger, mely szintén gőgjét ostromlá, mely szintén a lealáztatás szégyenével hatott rá, s kedélyét megosztva gondolatainak új irányt adva, nem engedé, hogy mindig makacs szeszélyén csüngjön.

Pécsi Simon tudniillik, bár a szombatosok pártfogója volt, térítési erélyét leányánál nem nagyon vette igénybe. Az apa előrelátása győzött a hitterjesztő buzgóságán. Minthogy nem hitetheté el magával, hogy a szombatosságot hamar sikerülhessen országosan bevett vallássá emelni, nem akarta egyetlen leánya szerencséjét rögeszméjével korlátozni és szabadon kivánta hagyni azt a kérdést: hogy Deborah leendő férjének kövesse-e hitét, vagy pedig atyjának?

Az öreg úr ily óvakodó eljárásából következett, hogy a szombatos leánynak a tiltott hitről homályos, határozatlan ismeretei voltak. Elméjének iránya nem is szólítá föl e nemü vizsgálatokra. Apja énekei, melyeket néha orgonajáték mellett hallott, kedvesek voltak előtte, de csak mint költői művek, s mint egy általa forrón szeretett egyén szerzeményei. Egyébként a szombatosok iránt inkább kedvezőtlen elővéleménynyel viseltetett; mert úgy tapasztalá, hogy nagy részben rongyos öltözékű és műveletlen emberek. De a kik e felekezetből atyjánál tevék udvarlásaikat, méltó elragadtatással említhették a ház kisasszonya nyájas és leereszkedő bánását, mert Deborah a nyilt háztartás kötelességei közé számította a nyilt arczot, szives modort, finom tapintatot, s e kötelességnek örömest alávetette személyes érzéseit. A Pécsi házánál a családélet fűszerei közé számíttatott a fény és illem mellett bizonyos fesztelenség, mely kényelmes mozgást enged mindenkinek, s a szükségtelen beavatkozásoktól tartózkodik. Pécsi sokkal szabadabban nevelte Deboráht, mint akkor szokás volt, s nem korlátozá a kényeztetett gyermek felötlőbb szeszélyeit sem. Hagyá, hogy kedve szerint oszsza el idejét. Nem tudakolt tettei s kedvtelései után, ha azok komoly aggodalomra nem adtak okot. Az öreg úr szokása Deboráhra is átszállott. Alig fordult elő oly eset, midőn Deborah szabadságot vett volna magának atyja eljárásaiba vegyülni s tanácsadóul lépvén föl, őt valamire rá, vagy valamiről lebeszélni. E gyöngéd tartózkodás mellett igen természetes volt, hogy az öreg Pécsi naponként tarthatott volna egyházi zsinatokat, s egész hosszú téli estéket tölthetett volna pórias vagy gyanús kinézésű egyénekkel, a nélkül, hogy Deborah egy szóval, vagy egy tekintettel is legcsekélyebb aggodalmát vagy visszatetszését fejezze ki.

De a «beteg asszony» küszöbe előtt történt jelenetek fölnyiták Deborah szemét. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy atyja oly tűzzel játszik, mely lángba boríthatja az egész házat, mely hamuvá égetheti a család vagyonával együtt a család becsületét és boldogságát is. Nagy távolságot kezdett sejteni atyja többi különczségei és a szombatosság közt. A különös nyelvű és iratú könyvek, az ég képlete, az állatkör és bújdosó csillagok házai minden rejtélyes jóslatokkal együtt most egészen más horderejű dolgoknak tüntek föl előtte, mint az új vallás hirdetése, mint a második Jeruzsálem szépségeiről írt csinos versek. Hallá Mikóéknál az országtanács tilalmát, a hirnök kikiáltásait, a falragaszok tartalmát; hallá az álmodó Gécziné szájából a vérfagyasztó jóslatokat, s az iszony és óvatosság kölcsönös hatásai eléggé meggyőzték arról, hogy tudós és mély felfogású atyja, a tisztes ősz, bizonyos tekintetben végre is gyermek, ki az ő vezetésére szorúl, s ki, ha magára hagyatik, az alvajáróként veszélyes mélységek fölött behunyt szemmel fog bolyongani.

Deborah szíve vérzett, midőn ábrándja, mely atyját a legtökéletesebb halandó dicskörében tünteté föl, szét akart oszlani; de szeretetét nem gyöngítette, sőt erősbíté új tapasztalata. Ő, ki atyjára büszke volt érdemeiért, büszke lett volna rá az elhagyattatás- és megaláztatásban is. E szilaj természet, e fönhéjázó szellem tudta tisztelni a világtól megbélyegzett Géczinében a vér kötelékeit, s ha Pécsit, a szombatost, a törvény szigora földönfutóvá tette volna, Deborah, az aristokratikus ízlésű leány, ki a disztelentől csak úgy undorodott, mint a vétkestől, egy koldus ronda öltözékében is követné atyját a nyomor, az elhagyatás ösvényein. De bár sorsát soha külön nem választaná emezétől, érzé, hogy, ha bukniok kellene, az ő szeme előtt nem a legnagyobb mélységbeesés volna a legiszonyúbb látvány, hanem az, melyben az esést nevetséges botlás előzné meg. S ilyennek gyanítá a szombatosságot.

Az első benyomások alatt mindjárt eltökélé tehát, hogy kitelhetőleg fogja atyját minden gyanús egyén befolyásától oltalmazni.

De erre alkalom nem mutatkozott.

Pécsi a fényes és lármás temetéssel megvetését, haragját és dölyfét kielégítvén, csendesen ült «remeteségében», s Gyulain kívül alig társalgott valakivel.

Könyvek és astrologiai észlelések közt tölté ideje nagy részét, s midőn Deboráhval volt, oly vidám és gondnélkül való arczczal beszélt ezer apró, de érdekes tárgyról, annyira mellőze mindent, mi a phantastikus új hitre legkisebb vonatkozással birt, hogy leánya teljesen megnyugodott, sőt néha magában szégyenlé is azon vakmerő perczet, melyben képzelni merészlé, hogy még ő fog atyja oltalmazója, tanácsadója és gyöngeségének elleplezője lenni.

Azonban a csendes heteket egyszerre aggodalmas napok válták föl.

Pécsi Simon a téli estéken megint orgonája mellé ült. És a szent énekek a «remeteségből» a fegyverzörej és utczazaj elhalása után talán a fejedelmi palotáig is elhatottak.

Deborah annyira el volt foglalva saját beléletével, hogy eleinte eszébe sem jutott, miként a szelid és áhitatos dalok, melyek ellen józan kifogást tenni nem lehet, még a csavargó népnek és az ármányos udvaronczoknak alkalmat nyújthatnak a szombatosokról költött mendemondák fölélesztésére, s őt és forrón szeretett atyját új botrányoknak tehetik ki.

Később lehetetlen volt észre nem vennie, hogy oly egyének járnak a házhoz, kiket apja soha sem vezet a társalgási szobákba, kik – hihetőleg tanácskozás végett – a könyvtárba, vagy a kis bástyába zárkóznak, s kik besötétedés után mennek föl a csigalépcsőkön és igen későn távoznak.

Deborah óvakodva, a legkiméletesebb modorban czélzott egypárszor ez ismeretlenekre, de Pécsi Simon homlokára mindig köd borult, s különben szelid vonalairól neheztelő visszautasítás volt olvasható.

– Bizonyosan szombatosok környezik őt! – sóhajtá a nyugtalan kedélyű leány.

A rejtélyes vendégek csakhamar kimaradoztak, s az öreg úr nem háborgatá az orgonát, más kedvencz foglalatosságokba merült, de Deborah észrevevé, hogy többé jó atyja ajkain elvétve sem ül vidám mosoly, s azok a nagy jelentékeny kék szemek, melyek annyi érzéstől voltak lelkesedve, annyi eszme fényében égtek, most már többnyire a csendes szomorúság kifejezését tükrözik vissza.

– Valamin aggódik, valami nyomja szivét, oh! bár lenne bizalommal hozzám! bár házunk szokása ne az volna, hogy magunkra, hanem hogy egymásra támaszkodjunk! Ha szegény anyám élne, nem választanák el bizodalmunkat láthatatlan, de át nem törhető sorompók, s annyi szeretet mellett nem volna az apa és leány egymás iránt némileg idegen!

Míg Deborah ily tünődések közt élt, megint elkezdődtek a vallásos énekek. Az orgona zengett majdnem éjfélig, s a kenetes zsolozsmák a felső emeletből a hálószobáig lehatottak, s ijedelemmel tölték el őt. Annál is inkább, mert egy terjedelmes és gyönyörű hang vegyült a Pécsi Simonéhoz, hogy a szorongó leány pilláiról az álmot váltig elűzze.

Deborah az énekes férfiút nem látta a kapun bejönni. Titkon és későn kellett házokba lopóznia; de a dallamok szövege, s némely hangosabban folytatott vita, melynek töredékét lehetetlen volt meg nem hallania, azon gyanúra vezeték, hogy a rejtélyes idegen alkalmasint szombatos pap.

Eszébe jutott minden veszély, szeme előtt lebegett a haldokló néne rémalakja, fülében zúgtak a jós-szavak, s kimondhatatlanul szerencsétlen volt.

Reggel beszélni akart atyjával, térdre borulva akará kérni óvakodásra; de az öreg úr szokatlanul sötét tekintete visszadöbbenté.

– Ez legyen utolsó gyöngeségem! – sóhajtott Deborah, midőn atyja sejtvén, hogy leánya szivét valami nyomja, gyöngéd tudakozódás helyett visszatartózkodó modorban tett némely házi intézkedéseket, s aztán könyvei és az astrologiai képletek közé távozott.

XVIII.

A nemzeti hadak főgenerálisa nagy meglepetéseknek volt kitéve.

Zöld Mihály, a Háromszéken fekvő zászlóalj kapitánya, kitől a Zólyomi Dávid szétvert és üldözött pártjának maradványai leginkább rettegtek, a fejedelem parancsára nyugalomra bocsáttatott. Senki sem kérdezte a tábornokot e tárgyban. Ő csak rendeletet kapott, melyet tüstént végre kellett hajtania. Rákóczinak nem volt szokása az ily rövid és indokolatlan eljárás, és nem csoda, hogy elég széles körben figyelmet gerjesztett, és sok politikai hozzávetéseknek szolgált támpontul. Növekedett az öreg Kornis Zsigmond ámulata, midőn Vincze Péter, a radnóthi kapitány, ki a vitézségen kívül semmi ajánlatos tulajdonnal nem birt, kénye és kedve ellen, a Zöld Mihály nehéz és sok felelősséggel járó állomására szállíttatott át. Rebesgették, hogy a fejedelemasszony kívánságára történt. Mi annál feltünőbb volt, mert ez az erélyes és mély belátású úrhölgy a befolyást, melyet férje fölött gyakorolt, igen ritkán használta az állam ügyeire vonatkozó czélokra.

Olvasóim képzelhetik, hogy a harmadik meglepetés Kassai Elemérnek a Radnóth körébe vont mezei hadak kapitányává kineveztetése volt. Erre a különben neheztelő Kornis is örömmel adá beleegyezését; de az látszott megfoghatatlannak, az nyujtott a találgatásokra különféle anyagot, hogy az öreg Kassai mi okból kivánhatta eltávolítását annak, kit annyi fitogtatással vallott rokonának, s kit a világ az ő általános örököséül tekintett. Sokan elidegenedést véltek e lépésben, némelyek lappangó czélokat. S ha Elemér jelleméhez homály férhetne, az utóbbiak gyanúja nyert volna alakot; de az ifjú szelíd magaviselete, önzéstelen multja a rágalom nyelvét is lekötötte, a sötétebb képzelődésűek találgatásait is keletkezésökben elnyomá.

István úr saját kezével szedett ki a pohárszékekből és fülkékből ezüst tálakat, aranynyal befuttatott serlegeket. Ügyelt, hogy idegen czímerűek és olyanok, melyeknek zálogideje nem régen járt le, ne vegyíttessenek a választottak közé. Ibrikeket, kannákat is tett ki. Némi tusakodás után előhozatta a Katalin fejedelemnőtől Csákihoz került, és tőle a szabad-csapatok által elrabolt óriási tálczát is, melyre egy egész őzet lehetett volna fektetni, s mely csak nagy ünnepélyeken játszott szerepet. Megvizsgálta a drága ezüstneműek jelen állapotját, s fájdalommal tapasztalván, hogy tisztításra szorultak, útmutatásokat adott az irnokoknak és legényeknek, fűszerezve száraz oktatásait hatásos fenyegetésekkel a történhető sértések, kártételek esetére. Csakhamar a korlátnok mellékszobái ezüstmíves boltjához hasonlítottak, s lett elég sürgés, mozgás.

Kassai az unokaöcs távozása előnapján roppant búcsúlakomát rendezett. Azon egészséges elvből indult ki, hogy ily nagy alkalmakkor czélszerűbb az ételek halmaza és finomsága helyett a terítékek és evőeszközök drágaságát, mennyiségét tüntetni föl, s inkább a cynismus, mint a takarékosság szabályai ellen véteni. Hadd gondolják, ha már lehetetlen a félreértést kikerülni, őt, az egyszerű erszénykötő fiát, inkább dölyfös aristocratának, mintsem hígeszű pazarnak, ki torkosságba merült és e rossz korban rossz példával akar előljárni!

Kassai gyönge lábai ellenére a kamarába és konyhába is betekintett. Szakácsnője, ki a kis adagokhoz volt szoktatva, nagyszerűnek hitte a készülő ebédet, s ezen nézetben osztozni kezdének az éhes subalternusok is, kik biztos reményben voltak, hogy az asztal végén lesz hely számokra tartva, mert a hivatalos vendégek közül többen a meg nem jelenhetésért ki fogják magokat menteni.

A korlátnok most kezébe fogta félmankóját, s lábzsákosan czammogott le a lépcsőn. Nyomban kisérte titkára, a rózsaszín kedélyű férfiú, lopótököt, pinczekulcsot és gyertyát hozva. Az inasok pedig karafinokkal és kannákkal zárták be a menetet.

István úr, a gazdag földbirtokos, hires boraiból keveset szánt háztartásra. Nála inkább csak átalagokat, mint hordókat lehetett látni. A pinczében gondolkodva nézett körül; látszott, hogy szándékát új vizsgálat alá veti.

– Czelnaim igen erős, – szólt.

– Olyan mint a tűz, – jegyzé meg a titkár.

– Kegyelmed is tehát a mellett van, hogy a tavalyi sárdiból húzassak?

– Meg a tíz éves czelnaiból, nagyságos uram, azon ünnepélyes percz számára, midőn a magas vendégek Elemér úrfi egészségeért ürítenek poharat.

Kassai megütközött a titkár ellenzéki vakmerőségén, de csodálatos módon az ő keble is most tágabb volt, s nemcsak jobban tudott köhinteni, lélekzeni, de érezni is.

– Ha kend szükségesnek hiszi, tehát bontsa föl az átalag pecsétjét.

A titkár levakarta a szurkot, kivette a dugaszt, kezével szépen megtörlé a nyílás széleit, s oly hatalmasan kezdett szivattyúzni, hogy orczáján a basarózsa pírja virított föl. Néhányszor ismétlé erélyes működéseit s egy öreg kanna már félig megtelt az aranynyal vetekedő borral, midőn Kassai pihenési jelt adott.

Most már a csekélyebb értékű sárdira került a sor, s miután az igényelt mennyiség ki volt szíva, a titkár az átalagoknak visszaadta a szükséges táplálékot, s ismét lepecsétlé a dugaszokat.

Kassai ő nagysága alkalmat vett időközben megkopogtatni a hordókat, hogy vajon nem lopnak-e cselédei? szemügyre vette az abroncsokat, hogy vajon nem tolták-e egyiket is félre, s nem furták-e meg a tolvajnád és szalma végett a dongát? de mindent rendben talált és nyugodtan czammogott vissza.

A vendégek, kikért ennyi mozgás történt, néhány hivatalnokból, a collegium tanáraiból, s a «nemesi társaság» Elemérrel közelebbi viszonyban álló tagjaiból állottak. Jelent meg egy pár félig tönkre jutott főúr is, azon sanyargatott aristocraták közűl, kiknek ingóságai Kassai szekrényeibe voltak zárva, s fekvőbirtokaik fölött is a szigorú hitelezőnek damoklesi kardja lebegett.

A ravasz irnokok jól számítottak, hogy csakugyan marad a hosszú asztal körül üres szék; mert Dajka püspök, mint vén ember, otthon szeretett ebédelni, és volt vagy két adós, ki nagy szerencséjének tartá ő nagysága szives megemlékezését, de rögtöni betegség vagy véletlen akadály miatt épen a végperczekben kénytelen volt meg nem jelenhetését levélben kimenteni.

Kassai Pécsi Simontól egészen különböző hiúságokkal birván, nem sokat bánta, ha valaki nem az ő kanalával akar enni, s a mennyiben új költséget nem okoznak, örömmel bocsátotta asztalához legkopottabb külsejű irnokait is.

A mi a takarékos ebédet illeti, az a drága terítékekhez képest tekintet alá sem jöhetett ugyan, de a ki a költséges fűszerek helyett a víg társalgást a szájíz ingeréül elfogadta, nem állíthatta sem azt, hogy élvezetre nem talált, sem azt, hogy éhesen és szomjasan kelt föl az asztaltól.

A fukar, mogorva Kassai a komoly és tudományos csevegést, ha rászánta magát, oly ügyesen tudta vezetni, mint akárki, s a tanárok hizelkedés nélkül csodálhatták éles elméjét és belátását. Gyulai Ferencz pedig, miután Elemérért rokonainak élczeire ki merte magát tenni s az ebédre megjelent, víg ötleteivel földerítette a legridegebb kedélyűeket is.

Kassai maga ürítette poharát nyájas vendégei egészségére, és szíve, mely elszáradt és összezsugorodott izmok szövetéből állott, végtére az eddig ismeretlen megilletődések varázsával tágulni, vérrel megtelni, élni és éledni látszott. Forgószélként ragadta magával a szigorú, örömtelen öreget a vendégöröm, mely a sötét hajlékokban jelen lenni és zajongni nem tartotta eddig illendőnek. Lapos, hideg ajkairól eltünt a gúny és mogorvaság, kedélyes tekintetet vetett Elemérre, elmondá, hogy büszke ez ifjúra, s midőn észrevevé, hogy a czelnai fogyatékán van, intett a titkárnak, fülébe súgta, hogy a fülkében négy palaczk tokaji van, s tüstént hozza föl az egyiket. A gyér diplomatikus ebédeken kívül ez még soha sem történt.

Midőn pedig az asztaltól fölkeltek, megölelte Elemért; a vendégek előtt adott neki egy díszkardot, s atyai szeretettel mondá: – Kedves öcsém, délután és este útikészületekkel lészsz elfoglalva, de nyolcz óra körül tekints be hozzám, mert számodra még egy egész üres órát gazdálkodtam meg, és sokat akarok veled dolgainkról beszélni.

A fürge kis titkár uszkált az örömben, mint a hal a vízben. Elemér javát senki sem hordozta inkább szívén, senki sem hitte makacsabb őszinteséggel, hogy Kassai unokaöcscse most már a szerencse kegyeltjévé lett, s hogy boldogságának – e nagy épületnek, melynek alapja le van téve – betetőzéséhez és megkoronázásához még csak az évek hiányzanak. Maga előtt szemlélte leendő pártfogóját, ki azt is, a mi a korlátnok igéreteiből el találna maradni, utánpótolja. Helyzetem most ugyancsak biztos, gondolá kiapadhatatlan optimismusával. Ha ő nagysága, az én tisztelt principálisom, sok gondja és foglalatosságai közt, előléptetésemről meg is feledkeznék, nem alkalmatlankodom neki czélzásokkal, kérelmekkel. Minek a sürgés, nyugtalankodás? Hála Istennek! ép, egészséges ember vagyok. Igen messze se haladtam az években. Várhatok. Nincs rosszabb a tolakodónál, ki parányi egyéniségét mindenüvé beékeli, és szüntelen lábatlankodik, hogy észrevétessék. Ismeri Kassai ő nagysága csekély érdemeimet, s ha a megjutalmazásban valahogy elkésnék, minek duzzogjak? Hisz itt van Elemér úrfi, s ha ő – miben semmi kétség – magas polczra emelkedik, meg fog emlékezni szolgálataimról. Jövendőm markomban, az előléptetés úgyszólván zsebemben van, csak idő kell hozzá és béketűrés. S mi könnyebb a béketűrésnél? Szeretném tudni, hogy Rákóczi ő fensége egész irodájában ki lehetne szebb és biztosabb kilátásokkal ellátva, mint én? Hohó? senki! Vagy volna-e valaki! Haha! senki sincs! Becsületszavamra! senki.

A titkár épen fölkaczagott örömében, midőn a távozó Elemér hozzá benyitott.

– Ezer bocsánat, édes úrfim, – mentegetődzék a titkár, – hogy magamban egy kissé hangosan mertem nevetni. Ferde szokásaim vannak. Aztán ez a pompás, dicső nap még a halat is melegvérű állattá képes varázsolni. Ittas vagyok, nem a bortul, az úrfi szerencséjétől.

– Engem, – szólt Elemér, a titkár mindkét kezét kezébe fogva, – engem csak az a szerencse ért, hogy kegyelmed szivét megtanultam még többre becsülni. De minek mondanék bókot a szerénységnek, mely saját nevét is pirulva hallja, s nagyobb zavarba jön a dicséret, mint a kárhoztatás miatt!… Holnap korán távozom; de egyet szeretnék tudni, hogy nyugodt lehessek, s ezért kerestem fel kegyelmedet. Óhajtanék fölvilágosodni azon ok iránt, mi nagybátyámat előléptetésem sürgetésére birta.

A titkár nagy szemeket vetett Elemérre. Minden vonalán, egész lényén, arczától a kis ujjáig, látszott a csodálkozás. – Hát már elfeledte, édes úrfim, hogy saját maga kérte az áttétetést. Ő nagysága sokáig tanakodott a legjobb állomás ügyében, s végre azt választá, mely közel esik Fehérvárhoz. Csak most volt alkalmam tapasztalni, mennyire szereti az úrfit. Véghagyományát is elővéteti, hogy még egyszer átvizsgálva, letétesse a kolosmonostori levéltárba. Ma reggel, midőn hivatott, el volt érzékenyedve. Úgy hiszem, nehezére esik az úrfi távozása. Hiába! vén ember, s holnap már egészen magára van hagyva.

A titkár szavai, a nélkül, hogy valami tartalommal birtak volna, kielégíteni látszottak Elemért. Titkos aggodalma oszlott. Ama sötét sejtést, mely betegsége alatt ezer rémalakot idézett lelke elébe, visszarezzenté a nagybátya ügyeibe mélyen avatott férfiú hangja és egész viselete.

– Sokáig kerestünk az úrfi számára helyet, – folytatá a titkár. – A be nem töltöttek nem tetszének ő nagyságának. S mennyi fáradságba került, míg végre sikerült, a küküllővári kapitány fejébe verni, hogy számára egészségesebb valamit alig lehetne kigondolni, mint a lak- és légváltoztatást. Sokáig tüszkölt, vonakodott; de utoljára mégis fölszedte a sátorfát.

– Tehát érettem egy érdemes és tapasztalt katona mozdíttatott el? – kérdé leirhatatlan megütközéssel Elemér.

– Isten őrizzen! – szólt a titkár, szokás elleni fecsegésének lehető következményei miatt sápadozva. – A kapitány sokkal fontosabb állásba helyeztetett. Legfölebb annyi áldozatot hozott, hogy most más urakkal kell poharaznia. Talán ez nem tetszett neki, de szép hadsereg válnék abból, melyet ily tekintetek szerint látnának el tisztekkel.

– De rám nézve minden állomás egyenlő. A legszélső végvárba csak oly örömest mennék, mint oda, hova most küldenek.

– Kassai István ő nagysága másként gondolkozik. Neki épen ez a kapitányság volt izlése szerint. Magához közel akarja Elemér úrfit tartani.

Kielégítő magyarázat ez, s mégis Elemér szivében alaptalan gyanuk ébredeztek.

– Talán nagybátyám személyes ellenségei laknak ott?

– Mi gondja volna azokra az úrfinak? Ő nagysága hatalmas úr, nem ijed meg árnyékától. És ha találkozni fognak, kik úrfit nagybátyja miatt hidegen fogadnák, lesznek mások, kik megkettőztetik előzékenységöket. Csak a szombatosok társaságától tartózkodjék vissza. De hisz azok a Küküllőmentén kevés számmal vannak. Közöttök csak a gonosz Pécsi Simon fújja a kigyókövet. Bocsásson meg, Elemér úrfi, hogy ily illetlen kifejezéssel találtam róla szólani. Hiában! a ki a Kassai-család ellensége, az megoldja az én nyelvemet is, az előtt én szellőztetés helyett még mélyebben nyomom fejembe a süveget.

A titkár saját furcsa ötletén nevet, s élénken dörzsöli kezeit.

Elemérnek nem volt kedve a társalgást tovább fűzni.

Szárazabban búcsuzott, mint akará, s mint egy iránta annyi részvétet tanusító egyén érdemelte: de a titkár nem volt követelő. Önérzete a taránd gyomrához hasonlít, melyet a legsilányabb eledel is ki tud elégíteni. Szinletlen megindulás és ezer szerencse-kivánat közt követé Elemért a keskeny folyosón a lépcsőig. Itt tusakodva állott meg, s kezével visszainté ifju pártfogóját. Midőn megint szobájában voltak, körülnézett, mintha félne, hogy a pohárszékben, az ágy alatt, vagy talán épen hátok mögött láthatatlan lények hallgatóznak. Aztán közel vivé száját Elemér füléhez, s a félénk szerelmesek suttogásánál alig emeltebb hangon mondá: – Czudar ficzkónak tartom azt, a ki a nyert bizodalommal visszaél, s kifecsegi, a mit előljáróitól hallott, vagy a mit hivatalánál fogva titokban tartani köteles. Megérdemlené, hogy kerékbe törjék, igazán mondom, megérdemlené, ha szintén magam volnék is az. De néha a vak tyúk is kapar ki a szemétből gyöngyöt, s a legcsekélyebb sorsú ember is juthat saját ügyességéből oly dolgok nyomára, melyek által felebarátjának használhat. Úgy hiszem, ért engem, Elemér úrfi. Csak azt akartam megsugni, hogy a mezei kapitánynak gyakran vannak fontos teendői, melyeket csak azért is jó előre tudnia, mert különben pontosan nem teljesítheti, vagy túlságos hévvel hajtja végre. Ért engem, Elemér úrfi? nemde? Biz’ Isten! ért. Csak annak vagyok tehát mondója, hogy nem szokásom a papir és tenta fogyasztása, s midőn levelemet veendi, a fösvény szavakban aranynál drágább titok fog rejleni. S most kisérje az Isten áldása!

Kezet szorítottak, örömtől szikrázó arczczal a titkár, s nem megdöbbenés nélkül az ifjú.

– Micsoda tömkelegben vagyok? micsoda rejtély vesz körül, mint a lég? Pórusaimba hatol, fölszivom, vele járok, lélekzetem beléje olvad, sehol ki nem kerülhető, mindenütt ott van! Nagybátyám töri valamin fejét. Tervét a titkár sejti. Eszközül választottak,… s ha a czél, melyre törnek, bűnös volna, akkor az csak Pécsi megrontása. Csalódtak, uraim!… S én legyek-e eszköz?… Mivel?… Kezemmel? Inkább levágom. Szememmel? Inkább kiszurom. Fülemmel? Siket leszek. Eszemmel? Megőrülök. Deboráht szerettem, Pécsit tisztelem, magamat becsülöm: három ok ellenetek… De talán igazságtalan vagyok gyanúimmal? Ma este,… igen ma este szólani fogok bátyámmal, nyiltan – történjék bármi – nyiltan és határozottan.

E gondolatok közt Elemér a harmadik számú fejedelmi udvar kapujához ért.

Restelt szobájába nyitni.

Félt a magánytól, mely termékeny volna képekkel, szorongással, bánattal.

Hová vonuljon?

Gyulaihoz ment czél és szándék nélkül. Csak az időt akarta lopni, hogy az neki ne alkalmatlankodjék a fölösleges és hosszu perczekkel. A nap még teljes arczczal függött a láthatár szélén, s bár a tél végéhez közelített és az éjek rövidűltek, mégis az alkony kezdetétől nyolcz óráig, midőn nagybátyjával volt találkozandó, igen sok időköz volt arra, hogy kedélyét a magány el ne mérgezze.

Gyulai épen öltözködött.

Anna nénéhez kell mennie.

– Ha asszonyok nem volnának, – szólt haját nagy gonddal rendezve, – paradicsomnak mondanám az életet. S ha te egy tücskös vén nő és egy átkozottul szép, de szeszélyes fiatal hölgy rabszolgája lennél, akkor, pajtás! megérdemlenéd, hogy a béketűrés királyává kenjenek föl, mihelyt három nap alatt magából az édenkertből ki nem szöknél. És én még a fejedelmi palotában szolgálok, s pedig az nem is paradicsom. Mióta kellett volna menekülnöm! S ime vándorbot helyett fésűt tartok kezemben, s mint a kaczér leány kendőzködöm. Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnynyal megint a gyertyafénynek rohan.

Gyulai most himzett mellényei között válogatott.

Elemér sejté, hogy Zsófia herczegkisasszonyra történik czélzás; de óvakodott alkalmat nyujtani a továbbfüzésekre.

– Épen rossz perczben találtam jönni, ha a szeszélyek ellen úgy kikelsz; mert nekem is egy igen szeszélyes kérésem van hozzád. Lelkedre akartam kötni, hogy látogasd meg gyakran Deboráht.

– És legyek távolléted alatt érdekeid képviselője, nemde? – szólt Gyulai mosolylyal ajkán, mely önkéntelen és őszinte volt, azonban arczán a megütközés hamar eltörölt kinyomatával némi ellenkezésbe látszott jönni.

– Nincs semmi érdekem, mely képviselés nélkül is veszélyeztetnék, – válaszolá Elemér. – A tenger közepén elsülyedt kincses hajóból, midőn a mérő-ólom sehol fenékre nem talál, akarjunk-e könnyű hálóinkkal kihalászni csak egyetlen emlékpénzt is? Istenemre! ok nélkül fáradnánk!… De látogasd meg gyakran Deboráht.

Gyulai kérdő tekintete hosszasan pihent Elemér komoly vonalain.

– Látogasd meg gyakran Deboráht; mert e lyány szépsége rokonszenvet fog benned atyja iránt ébreszteni. A bűvös szem, a tündéri tagok fiatal varázsa, az agg apa gyöngeségeit is kedvessé teszi, s kénytelen lészsz tisztelni Pécsit, oltalmazni ellenségeitől és magától. Ki áll magasabban, mint e férfiú? S csoda-e, hogy szédeleg, midőn a mélység alatta oly nagy?… Látogasd meg gyakran Deboráht. Atyja híres csillagjós, számára az ég egy kigöngyölített pergament-tekercs, melyből olvassa a végzet gondolatait s értesül annak a világteremtésekor már bejegyzett szándékai felől. De a betűk álnokok-e, vagy talán a lélek, mely a csillagirat titkait fürkészi, tehetetlen, mit tudom én? Csak azt sejtem, hogy míg Pécsi az égbe tekint, lába oly kövön fog megbotlani, melyet a vak koldus is kikerült volna, ha kezében mankó van… Kérlek, látogasd meg gyakran Deboráht,… deli alak, kápráztató szépségű arcz, istennői termet, s minő kár volna, ha atyja a szombatosságért hurczoltatnék vérpadra! Hallottam, hogy régen a lovagok még egy ismeretlen némber védelméért is szivesen ontották véröket. Most erkölcseink sokat változtak; de te úgy-e jól ismered már Deboráht? Oltalmazd Pécsit, ha egy keveset vesztenél is az udvar kegyéből. Őt a szombatosság miatt veszély fenyegetheti. Holnap reggel már eltávoztam Fehérvárról. Találkozunk-e többé az életben? Szeretném, ha hinnéd, hogy nem. Szeretném, ha egy haldokló barátod végkivánatának tekintenéd kérésemet; mert akkor egészen meg volnék nyugodva teljesítése felől.

Elemér egyszerű szavai oly szívreható erővel birtak, hogy még Gyulai is komolylyá lett.

– Régóta nem voltam Pécsieknél; de már ezentúl szorgalmas vendégök leszek. Még ma helyre hoznám mulasztásaimat, ha Anna néni magához nem rendelt volna. Mihelyt tőle menekedhetem, fájdalom, Szeredit kell sétájára kisérnem. Tudod, a fejedelemné rokona. Orvosa fejébe verte, hogy egészsége föntartására nemcsak lovon ülni, de gyalogolnia is kell, épen annyit, mint a parasztnak. Ő a fejedelemné rokona, s mi udvari cselédek ne hallottuk volna-e a közmondást, hogy kéz kezet mos? Egyébiránt mielőbb és azután gyakran elmegyek Pécsi Simonhoz. Szavamra! elmegyek. S te végkép lemondtál Deboráhról? De ne is válaszolj badar kérdésemre. Deborah kisasszony nemének ritkább példányai közé tartozik. Azonban a rendkívüli-e az, a mi boldogít?… Nézd újabb szabású dolmányomat. Szorosabban simul a testre, mint szokás, s akkora redőt sem vet, mint egy hajszál. Ma hordom először. S tetszik-e színe? Oh! barátom, sokat kell a nők miatt fáradnunk, szenvednünk… s hát még az adósságok! Szabóm türelmes természetű; mindig hiszen Anna néni bőkezűségében. Csak ne válnék előbb-utóbb hitetlenné. Pécsi szombatossága miatt ne aggódjál. Nála ez csak olyan szeszély, mint Mátyás király álneve és álruhája, melyet azért vett föl, hogy Czinkotán vagy Soroksáron a paraszt menyecskék és iskolamesterek bohóságain egy kevéssé mulassa magát. E tréfa soha sem tartott sokáig. A királynak hamar eszébe jutott, hogy van biborpalástja, trónja, palotája, Pécsi is büszkébb, mintsem évekig elfeledhesse, hogy ki ő és micsodák a szombatosok? A hol a nyomor lakik, ott nem választ éjjeli szállást a mi jó öregünk. Ne féltsd őt. S ha végre is a szombatosságba bonyolódnék, mitől tartson? Hát bevett vallás-e nálunk a görög? s mégis kit üldöznek érette komolyan? Nem tűrik-e Fehérvár elővárosában a zsidókat? Nem laknak-e Vinczén oly morvák, kik titkon újra keresztelkednek? befogatja-e őket a director?… Nem azért mondom ezt, Elemér, hogy ne teljesítsem kivánságodat. Még ma inkább szeretnék Pécsihez menni, mint holnap. Szorgalmas vendég leszek házoknál. S említsem-e nevedet, ha Deboráhval vagyok? Talán kétled óvatosságomat?

– Lovagi szavamra! egyetlen halandó van, kivel a véletlen leggazdagabb változatossága közt is soha össze nem köthetném sorsomat, s ez Deborah.

Annyi meggyőző erő sugárzik Elemér nyilt, de komor tekintetéből, hogy Gyulai nem kételkedett többé.

Keblén kéj rezgett át, pedig érzé, hogy nem szereti Pécsi leányát és szeretve sem venné nőül.

– Meg fogsz elégedni velem – szólt, midőn a fejedelmi palota kapujánál Elemértől elvált.

*

A nap még nem hunyt el egészen, s már a hold mosolygott, fénylett, hódított és andalgott. Nézte a komoly székesegyházat, bekacsintott a dévaj herczegkisasszony ablakain, sugarainak bűbájával rábeszélte a vén Dajka püspököt, hogy rókaprémes tógáját felöltve, a tornácz elébe üljön, s mellén összefogva karjait, a csillagos égre tekintsen és a földi lét rövidségéről elmélkedjék. Percz az élet, de e perczbe mennyi öröm, csalódás és bánat nincs összpontosítva! Örökkévalóság vár reánk, s a koporsó azon szekrény, melybe minden terhet, mit magunkon hordánk, leteszünk és elzárunk; de hány ember van, ki tántorgó léptekkel is ne ajánlkoznék a sír párkányától visszafordulni, hogy tovább hordhassa a tehert, mely alatt már alig tud lélegzeni? Csak oly nehezen válik meg az egyik a koldus-mankótól és a vándorbottól, mint a másik a királyi pálczától és az aranyrudaktól, melyeket várának legelrejtettebb boltja alatt őriz. Miért tapadunk annyira a végeshez, midőn a végtelent hitünk biztosította?… A hold ezüst arczának sugarait reszketteté a temető emlékkövein is; végigtekintett a Maros rónáján, megvilágítá Elemér számára a tájékot, melyet holnap el fog hagyni, s homályos körvonalait megmutatá azon hegyeknek is, melyek új lakhelye felé vezetik.

Még legalább két óra kellett, míg nagybátyjával találkozhatik.

Szíve a kiáradásig telt meg.

A mi keserű volt a multban, csak alig sejthető vonalokkal lebegett körülötte; míg minden örömnek, boldogságnak és elragadtatásnak emléke elébe lépett, hogy az elválás perczében mélyen éreztesse vele mindazon kéjt, melyet odahagy és többé nem fog föltalálni.

Elemér egészen feledé, a miért neki elviselhetetlenné vált Fehérvár; csak az forgott elméjében, a miért minden köve és pora drága volt.

Vagy nem lakik-e itt Deborah?

Csillárfény ragyogott Pécsi termeiből.

Az ablakok kivétel nélkül dús világot árasztottak, mintha lakoma és lakodalom volna; pedig a család hihetőleg csak egyedűl van.

S egyik szobából vörösebb láng lobog.

Ah! a bolygó csillagok házait kémleli Pécsi.

Percz mulik percz után.

Mit tud Elemér, ki távolról tekint az egykor oly kedves s most megint azzá varázsolt lakra, – mit tud az álmodó ifjú a mellette elhaladó emberekről, a fegyvercsörrenésről, lódobogásról, a mindig csendesedő zajról, a külváros bezárt házkapuiról?

Mintha a remeteség egyik fénylő ablakán belől árny vonult volna el.

Deboráhé lehet!

– Isten hozzád kedvesem! örökre… örökre.

Elemér távozni akart s észrevétlenül közeledett Pécsi házához.

XIX.

Háromszor ismételt kopogás hangzott a csillagjóslat rejtelmeit őrző terem ajtaján.

Merkur a skorpio-jegyben baljóslatú fénynyel lobogott s megzavará az egész constellatiót, mely sikert, dicsőséget és nagyságot igért.

Pécsi Simon keresztbe veté kezét és mind nézte a bujdosó csillagok képleteit.

Szép, nagy, értelmes homlokán összegyültek a redők, s közülök gond és aggály tekintett ki.

– Egy hozzám ragaszkodó veszélyeztesse-e életét érettem?… S miért? hogy eláruljon, eladjon, mint Judás Iscariotes a Megváltót?

Míg Pécsi e szavakat mormogá, tisztes arczának vonalai mélabús kinyomatot váltottak.

– Hogy is van a szentkönyvben e különös, e borzasztó eset följegyezve? Judás mondá a papi fejedelmeknek: «Mit adtok én nékem, és én őtet nektek kezetekbe adom. Ők pedig rendelének neki harmincz ezüst pénzt. Az időtől fogva keres vala alkalmatosságot Judás, hogy az ember fiát elárulja». Szörnyű, szörnyű!

Az ajtón megint három kopogás történt.

– Mint megváltozott Kassai Elemér horoscopja, a mióta Deborah kezét tőle megtagadám! Az ő csillagháza most fenyegető állást foglal ellenem, s mégis sugarai oly barátságosan vegyülnek össze a sorsomat hordozó égitest világával! Ki hüvelyezhetné le e bősz talányt?…

Pécsit merengéséből erélyes kopogtatás rázta föl.

Az ismert jelre hátra vonta a závárt.

Laczkó István, a Klára férje, lépett be.

– Nagyságod parancsa szerint mindent elrendeztem. A thyatirai angyalt biztosítám, hogy nagyságod a kikelet első szombatján, régi igérethez tartva magát, Balázsfalvára összegyűjti a fehér köntösben járókat.

– De csak azért, mert meg akarom győzni tervök vakmerőségéről.

– E záradékot nem feledtem ki. Szintén dorgáló levelet küldöttem Kádárhoz, az új Jeruzsálem leghevesebb hitterjesztőjéhez. A szent férfiút dühössé tette az a rágalom, melyet az Antikrisztus bérencze, Kassai István terjeszt, hogy tudniillik a mi hitünket egy székely kocsis gyártotta, midőn Lengyelországból zsidó leányt hozott nőül. Lépjen föl vádlóul az utolsó itéletkor Kassai ellen maga a szent könyv! Mondjanak fejére átkot Szent Pál és Szent János, s emészsze meg őt az Úr, az ő szájának lelkével.

Laczkó István átkát a legőszintébb gyűlölet kifejezése kisérte az arczon és minden mozdulatán.

– Megírtad-e Kádárnak, hogy semmi közöm velök, mihelyt a szombatosságot a bevett vallások közé akarják emelni? Bárgyuság volna oly gyönge felekezetnek, mint a tiétek, most a csendes visszavonultságból kilépni.

– Többen vagyunk, nagyságos uram, mint gondolná. Titkos hiveink száma naponként szaporodik. De azért én mégis teljesítem az adott parancsot.

– Még annyian sem vagytok, a hány hóhérja van Kassainak. Semmi közöm az őrültekhez, kik a palloshoz rohannak, mint a menyasszony a vőlegény karjaiba. Az idő előtti izgatásoknak véget akarok vetni, s csak ez okból egyeztem a balázsfalvi összejövetelbe.

– Ki határozhatja meg az izgatásra alkalmas időt? A mustármagból néha a vihar közt is egészséges fa nő ki, míg a büszke csert ledönti a szélvész. A tizenkét apostol, midőn az igét hirdetni indult, nem várt a bujdosó csillagoktól jelt a cselekvésre; csak azt tudta, hogy a Szentlélektől van megszállva, hogy hivatás ruháztatott reá, hogy kötelességét teljesítnie kell… és ez elég volt.

Pécsi Simon merően szegezte nagy kék szemeit Laczkó Istvánra. Volt valami kérdő és vizsgáló, valami szigorú és visszautasító e tekintetben.

A szombatos pap érezte, hogy vére arczára gyűlt. Nyugtalan mozdulatot tett fejével, mintha bűverő ellen védné magát, s midőn szeme még egyszer találkozott a Pécsiével, vérerein hideg nyargalt át.

– S te nem tartasz semmit a csillagjóslatról? – kérdé majdnem gúnyos hangon Pécsi.

Laczkó szabadabban lélegzett.

– Nézz e jelekre!

Pécsi az állatkörre mutatott és a bujdosókra.

A csillagjós kémterme reánk nem tenné sem azt a hatást, melyet a tudomány emberének a vizsgálódásokra szükséges eszköztára tesz, sem azt, melyet egy delejező mystikus szobája, hol a tisztánlátók és nyilt szemmel alvók kérdeztetnek ki.

De Laczkó István megdöbbenéssel tekintett a vörös, a halvány és rézsárga színben világoló bujdosókra. S ha tagadni merészelné is a malefikus befolyást, melyet az állatkör képleteinek viszonya gyakorol a halandók szerencse-csillagára, idegeit izgatná, kábítaná a csillagjóslat, s képzelődésére a titokszerű, a megfoghatatlan, de mégis félelmes dolgok bűverejével hatna.

– Nézzen kegyelmed – ismétlé Pécsi – a vészteljes constellatióra, mely Jupitert fenyegeti. E csillag az enyém, s arczára van fölírva végzetem. Kegyelmed szerencsés, hogy a szörnyű betűket nem ismeri. Én tudok az égről olvasni.

– És mit olvasott nagyságod?

– Hogy Judas Iscariotes elárulta fejemet, – szólt merengően Pécsi.

Laczkó István tenyerével takarta el arczát és térdei reszkettek.

Pécsi e megindulásban csak a becsületes embernek a bűn iránt való természetes iszonyát látta.

– Pedig szerettem őt, s ha egy utálatos, egy gyűlölt férfiú nem vetette volna magát közénkbe, akkor ő az én szerencsémet s én az övét biztosítottuk volna.

– Szent Isten! – rebegte Laczkó István.

– Iszonyodol, úgy-e? Oh, bár győznél meg, hogy hazugság a csillagjóslat!… De ne szóljunk erről többet.

Pécsi hallgatva sétált a termen végig, s onnan a szöglet-erkélybe lépett, hol orgona-asztala áll.

A szombatos pap gépileg követte.

– Barátaimból támadnak gyilkosaim! – sóhajtá Pécsi.

Ujjai az orgonát pengeték lassan, mélán, gondolat nélkül, de egyszerre összeszedvén magát, harsány hangon kezdé énekelni: