A rajongók (1. kötet): Regény

I.

Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz évesnek neveztek, derekán vagyunk.

Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött!

Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba tünjék; mintha csak álomlátvány volna, mely a véráztatott földből kisérteni jár fel, míglen a reményt könnyenhivőségre csábítván, csalódások közt fásultsághoz szoktat!

De minek ily elegiai hang a tények helyett, melyekre vissza kell gondolnunk.

A cseh forradalmat, s a már azelőtt egyenetlenkedő és elgyengült protestáns szövetséget, melynek élén a pfalzi választófejedelem állott, a fehérhegyi csatában egy csapással semmivé tették II. Ferdinánd s a katholikus liga seregei.

De a győzedelmes fél szigorú szabályai a badendurlachi várgrófot és a braunschweigi herczeget az új hit és az országától megfosztott pfalzi választófejedelem védelmére fegyverzették fel. Ismét kitört a háboru s a wimpfeni, höchsti és looi csatákban az evangelikusok összezúzásával végeztetett be.

S ekkor viszont békéről álmodozott a világ, mint a fehérhegyi vérnap után.

Azonban a kisarczolt Alsó-Szászország idegen hatalommal kötött szövetséget, a dánok betörtek a német birodalomba, s újra lángra lobbant a vallásháború.

A megnyilt harcz folyama szintén rövid volt.

Mannsfeld, az új hit seregeinek vezére Dessaunál, a szövetséges dán király Lutternél megveretett, Wallenstein a kelettengerig nyomult, Stralsundot ostromolta, az evangelikusok ereje teljesen kimerült, s a dánok a lübecki békekötésben kötelezék magokat, hogy többé Németország vallásügyeibe nem vegyülnek.

II. Ferdinánd most eljöttnek vélé a perczet, hogy rendkívül erélyes szabályokkal hosszas időre biztosítsa a békét.

De midőn már szigorú parancsai a kitűzött czélhoz közelebb vitték, Gusztáv Adolf svéd király, harmincz ezer fegyveressel a pomeraniai partokra kikötött, s a protestáns ügy számára az egyik diadalt a másik után nyerte meg, míg a lützeni nagy győzedelemmel életét a csatatéren végzé be.

Halála után Oxenstierna svéd cancellár a már franczia segélypénzzel ellátott protestáns német fejedelmeket a heilbronni szövetségben egyesíté s az összes hadak vezérletét átvette.

Az altenriedi győzelem s Regensburg elfoglalása lett e szövetség fényes eredménye.

De a lothringeni és spanyol segédseregekkel Regensburg visszavételére siető császári tábornok Gallas, Nördlingennél a protestánsok kardját, Bernhard weimari herczeget megverte s kipusztítva, földúlva Sveviát és Felső-Németország evangelikus részeit, a prágai békében a katholikus ligával való kézfogásra kényszeríté az új tant pártoló, azonban a heilbronni kötést alá nem írt szász és brandenburgi választófejedelmet.

Ekkor a svédek és a heilbronni szerződésbe vegyült protestánsok a katholikus Francziaországtól, mely az ausztriai ház és a német birodalom természetes ellensége volt, kértek segélyt s nyertek is.

Minden arra mutatott, hogy 1638-ban – melynek végnapjaiba tettük át magunkat – még sötétebb és kétségbeejtőbb színt ölt azon vallásháború, mely annyiszor látszott bevégezettnek, s tört ki mindig újabb erővel és dühvel.

*

Az erdélyi fejedelmek e nagy küzdelemben csak mellékesen vettek részt.

Kiválaszták a kedvező alkalmat, hogy hadviseleteikkel a magyarországi protestánsoknak jogokat, s Erdély számára néhány megyét szerezzenek.

Bocskaitól kezdve I. Rákóczi Györgyig, kinek fővárosába: Gyula-Fehérvárra vezetem olvasóimat, már három oly egyén országolt Erdélyben, kiket a magyar korona alatt élő evangelikusok szellemi fejöknek tekintettek, s kettő közülök idegen hatalmakkal biztosítá, s a magyar országrendekkel törvénykönyvbe igtattatá az új tan szabad gyakorlatát s jogait meghatározó békekötéseket.

A harmadik, tudniillik Rákóczi György, még eddigelé csak izgatott a felső megyéken.

Reményekkel táplálá a szenvedett sérelmek miatt panaszkodó hitsorsosait.

Ha szerét teheté, egyenetlenséget szított a katholikus főurak sorában.

Segélylyel kecsegtette a csüggedező protestánsokat, kitartásra s jogkövetelésre inté az erélyeseket.

Körülmények szerint volt félénk és vakmerő, de a német ügyek folyamáról pontosan lévén értesítve, a vallássérelmi vitákért csak addig haladt előre, honnan könnyen vissza lehet lépni, s a hol, míg biztat és követel, nincs erkölcsileg lekötelezve a kardot kivonni, nincs kényszerülve hangzatos igéreteit ágyúdörejjel támogatni.

E közben az erős akaratú és tevékeny II. Ferdinánd meghalt, s fia, a már régebben magyar király Pozsonyba országgyűlést hirdet, hogy a főhatalom jelvényét nejének is fejére tétesse.

Hosszas, és minket – kik Gyula-Fehérvárt kerestük föl – nem érdeklő halasztások után, tanácskozásra átadattak a királyi előterjesztések, de a rendek protestáns többsége, Rákóczi küldötteitől buzdítva, kinyilatkoztatá, hogy a tárgyalásba addig nem ereszkedik, míg a vallásszabadságon elkövetett sérelmek orvosolatlan maradnak, és elmellőzvén a felső táblát, melynek többsége katholikus volt, kivánságát «mint Magyarország evangelikus rende» külön feliratban juttatá a korona elé, mi törvénytelen ujításnak, forradalmi lépésnek, a fegyverre hivatkozás előjelének tekintetett.

E merész feliratot épen a karácson előtti hetekben küldék meg párthívei az erdélyi fejedelemnek.

A hír csakhamar a palotából az utczákra került, bekopogtatott a külvárosi házakhoz is, és rendkívüli izgatottságot terjesztett szanaszét.

Dajka János püspök kéz alatt tudtúl adá híveinek, hogy legközelebb az evangelikus rendek panaszainak fejtegetésére használja a szószéket.

Kiki ismerte a főpap izgató modorát, s a befolyást, melyet Rákóczi kedélyére gyakorol.

A hadpárt bizonyosnak hitte a rég áhitott vallásháború kiütését. S a békepárt is, melyhez az erdélyi, akkor még csekély számú katholikus urakon kívül, néhány tekintélyes protestáns egyén is tartozott, alig mert többé kételkedni, hogy a koczka el van vetve; s bár az első megdöbbenés után gátlólag kezdett működni, szertelen ingerültségével árulá el kétségbeesését.

A fejedelem a püspökön kívül még senkit sem bocsátott magához.

Reggeltől késő éjig szünetlenül futárok indultak az ország különböző részeibe.

Látszik, hogy Rákóczi nagy dolgokon jártatja az eszét.

Kardot köszörülni, megnyergelni a hadi mént, a fejedelem személyes vezénylete alatt a vén Kornis Zsigmondot és a fiatal Kemény Jánost két tekintélyes hadtest élére állítani, a hit és lelkiismeret szabadságának zászlóit lobogtatva Tokajtól Nagyszombatig nyomulni, mindenütt a békétlen elemeket a seregbe olvasztván, legalább hatvan ezer emberrel a megostromolt Nagyszombatból Morvába vagy Sziléziába rontani, hogy Baner svéd tábornokkal közös hadterv szerint lehessen III. Ferdinándot eldöntő csatára kényszerítni: e merész tervet a hadpárt főnökei már Rákóczi szájába adták s különböző czifra változatokkal kicziczomázva terjesztették szét.

De a béke barátai is szerencsések valának egy másik szintén fontos hír birtokába jutni.

Állításuk szerint tudniillik Dajka püspök utolsó audientiája után, a fejedelem este tíz órakor magához hivatta Kassait, a czím nélküli cancellárt, s ennek tanácsára, míg Dajka templomozni fog, néhány főúr a palotában értekezletre gyül össze.

Nagyhatású volt e hír a kedélyekre. Mindenki tudta, hogy a porból fölvergődött s az aristocratia által gyűlölt Kassai a világ legfélénkebb embere, ki soha lóra nem ült, ki soha fegyvert nem vett kezébe, s ki a háborút azért nem ohajtja, mert maga nem mer táborba menni, s mert a nyert csaták csak az ő halálos ellenségeinek, a főuraknak, befolyását növelnék.

Remény és félelem közt virradt tehát a pártokra az a nevezetes nap, melynek reggelén Gyula-Fehérvár lakosai korábban keltek föl ágyaikból, mintha mindenik családnak fontos intézendője volna, s a halasztás kárral, az elmulasztás nagy veszélylyel járna.

*

Sűrű tömeg, melynek hullámzása alig észrevehető, lepi be azt a közt, mely a fejedelmi palotából a székesegyházig terjed.

Fő főt ér. A könyöknek nincs elég helye, hogy kifeszülhessen, s működéseivel egy lépésnyi előrehaladást, vagy egy kevéssé szabadabb lélekzést szerezhessen annak, ki a népgomolyba mélyebben akar benyomulni, vagy onnan kibontakozni.

A «kék darabontok» és udvari alabárdosok igyekeznek ugyan legalább akkora rést nyitva tartani, a mennyi elég, hogy a fejedelemhez menő lovagok, kik a kapuig vergődnek, senkit össze ne tapossanak; s viszont a hirnökök a kapuban elég magasra emelik gombos pálczáikat és hatalmasan sípolnak is, ha valaki az udvarból eltávozni készül; de a közlekedés föntartására czélzó minden szabály aránylag csekély sikerre vezet és sok kellemetlen surlódás árán.

A nép néhol áttörhetetlen csoporttá forrt, s a hol valamivel gyérebb is, nehezen mozdul ki állásából, melyet küzdéssel foglalt volt el, s ingerült kedélylyel oltalmaz.

Csak ha kedvelt vagy rettegett úr nevét hangoztatják a «kék darabontok», s ha a hirnök sípolása helyett dobok perdűlnek meg, a fejedelmi családhoz tartozók közelgését jelentvén, akkor kezd hullámzani s élénkebben ketté válni a tódulat, hogy szabad átjárást engedjen.

Úgy látszik, a tömeg újságvágya s lelkesedése föl van fokozva, mert úrinők, kiváncsi vén asszonyok, aranyos kardu, sőt papi ornátusban levő egyének is, kik már elkéstek, vagy inkább szerettek künn maradni, vegyülvék a nép közé.

S mily tarka, összhangzástalan, de érdekes képet ad az egész!

A különböző nemzetek, czéhek, társulatok, a magasabb és alsóbb rendű polgárok sajátságos öltözete, mely szabásban, színben, ruhanemekben, sőt magokra a kelmékre nézve is egészen elüt a többiektől, alig enged szemeinknek nyugpontot, s nézésünk a meglepetés ingerével röpköd ide-oda, új meg új benyomásokat fogadva el és soha be nem telve általok. S még elevenebb hatást gyakorol kedélyünkre a tömeg hangulata, magatartása, szelleme.

Eredetileg – mint látszik – két csoportozatot formált az összegyülöngő nép.

Sokat tudniillik a fejedelmi udvar felé sodort kiváncsiságok és szenvedélyök, míg viszont számtalant újságvágya, mely mélyebb áhitattal vegyült, a székesegyházhoz csődített.

Zarándokláshoz, búcsújárathoz hasonlított e kicsiny népköltözés.

Falkában haladtak a vár utczáin, s inkább komoly meghatott arczczal, mint zajongva és társalogva.

Egy rész a piaczra ömölvén, egyenesen az udvarnak tartott, mintha az volna Medinája, hová jutni fogadást tett; más rész szintén egyenesen a székesegyházhoz vonult, mintha az volna Mekkája.

A kik a palota kapuin be nem férhettek, legalább arra fordíták tekintetöket, s a kik a templom belsejéig nem juthattak, legalább benézni és onnan valamit meghallani sovárogtak.

Mindkettőjök háta mögé új meg új egyének szivárgának, s átlépvén az üresen maradt rést, a kezdetben különálló csoportokat egy testté forrasztották.

S most az egész a czímertan legszeszélyesebb rajzai közé tartozó csoda-állathoz, valami kétfejű óriásgyík vagy teknősbéka-fajhoz hasonlít, melynek törzse lomha, tétlen és alélt, fejei pedig egymás ellen vannak fölingerelve.

Mert a templom előtt tanyázók azért szorítják ki magokból majdnem a lelket, s azért tapostatják lábaikat, hogy a szószékből hozzájok hullámzó hangok közül mentül több érthető szót, s ha lehet, gondolatokat is halászszanak ki. Csendre s figyelemre van tehát szükségök.

Ellenben a fejedelmi udvar kapuihoz tolongók azért roncsoltatják köntöseiket, azért tűrik a «kék darabontok» mogorva bánásmódját, hogy a palotából kijövő egyénektől hireket halljanak, s tények felől, melyek által érdekeltetni látszanak, minél gyorsabban világosíttassanak föl. Ezeknek tehát a csend helyett most épen annak ellenkezőjére van szükségök.

Aztán a hírt és az igét lesők közt kedélyökre nézve is kirivó különbség mutatkozik, mit lehetetlen nekünk hamar észre nem venni.

Az udvarba nézők tudniillik többnyire dühös mérsékeltek, míg a szószékhez tekintők csaknem kivétel nélkül mind dühös túlzók. Azoknak zöld remény, ezeknek fekete gyász szinében tűnik fel a hiresztelt vallásháború. Nem is csoda tehát, hogy az egyik fél oly kevés rokonszenvet mutat a másik iránt, mintha közös osztálypörük volna, melyen ügyvédeik már rég meghíztak, magoknak pedig erszényök és kedvök rég megcsappant.

II.

A püspök úr szenvedélyesen szónokol.

Soha nagyobb hangja s közönsége nem volt.

A templomba tódult nép ifja és véne mély áhitattal, sőt azon sötét rajongással hallgatja, mely a hitújítás korszakának jellemvonásához tartozik.

De a külső tömeg, miután keveset érthet a kenetes beszédből, nincs annak úgy varázshatalma alá vetve, hogy a szónok czélja szerint buzduljon föl vagy alázódjék meg, s érezzen keblében törődést vagy elszántságot.

A templom előcsarnokán túl csak az erősebb hangnyomatú szavak, melyeket az egyén képzelődése kötött összefüggő gondolatokká, valának tisztán kivehetők.

Itt teljes alkalma van az indulatoknak sejtések, gyanítások útján fokozódni.

Dajka püspök predikatiójából hallák meg a távolabb állók is, hogy Nagyszombatban nem szabad az ágostai vallást követőknek a megrepedezett, szétdülő egyházat kiigazíttatni.

Oh! ott bizonyosan a pap fejére hull az eső, midőn épen az evangeliumot kezébe veszi; a consistorium legbuzgóbb tagjainak a hirtelen lemállott vakolat alkalmasint vagy az orrát, vagy talán a koponyáját is betörte; s kétségtelenül minden isteni tisztelet kezdetekor külön kell azért imádkozni, mikép a Jehova hatalmas karjaival tartsa fel a boltíveket, hogy a nagy orgona szavára ne dőljenek a szent gyülekezetre.

Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme előtt.

Erről suttognak, ezt magyarázzák egymásnak.

Megint hangzik a főpap szájából valami tisztán érthető:

– Léván nem szabad lelkészt tartani.

– Ki kereszteli meg a gyermekeket? – kérdé szomszédjától a tömegben egy várandós asszony.

– Senki, kedves hugom! – válaszolja érzékenyen maga a szíjgyártók czéhmestere, – ott a mi szegény hitsorsosainknak még nevök sincsen.

– Szakolczán nem adnak temetőhelyet halottainknak, panaszolá a főpap.

– Borzasztó! – sóhajták künn.

– Vajon hány halott hever Szakolczán temetetlen? hányat ástak be árkokba? hányat kapartak ki onnan a farkasok? hol pihen az, kinek életében nem volt egy talpalatnyi földje is?

Ily tudakolások zsibongnak a nép ajkán, terjedve-széledve mindig tágabb körben.

Az elkeseredés nőtt, az áhitatos csend apadt.

S ez még szerencse volt, mert legalább a közös csillapítás alatt a főpap néhány panasza megérthető nem vala.

Míg a templomnál ezek történnek, a fejedelmi lak kapui előtt hemzsegő csoport sincs izgatások nélkül, mert időnként akad, ki a főurak értekezletének folyamáról hírt szed föl vagy kohol.

– Össze akarják rögtön hívni az országgyűlést, hogy hadi segélypénzt ajánljon – szólt az egyik.

– A fejedelem ő nagysága saját kincstárából a zsoldosok szaporítására nyolczvanezer tallért igért – erősíté a másik.

– A hajduvárosokhoz és a székely nemzethez még az éjjel parancs megy a közfegyverzésre – mondá a harmadik.

Természetesen minden ilyen hírre szembetünő lehangoltság mutatkozott a kapuk körül csoportozókban, mit mély hallgatásuk s komor tekintetök tanusít.

De a felleg után verőfény jő, a borút derű váltja föl.

Csakhamar így történt itt is.

Békeremények kezdettek a palotából kiszivárogni.

– Haller Péter és Mikó Ferencz – beszélé egy udvari tisztviselő – azt tanácsolják, hogy ő fensége figyelmeztesse ugyan a nádort az evangelikusok vallásszabadságát biztosító bécsi, nikolsburgi és pozsonyi béke pontjainak szoros fentartására, de most ennél még többre ne terjeszkedjék.

– S legfölebb néhányat fogasson be azok közül – mormogák a dühös mérsékeltek – kik a törököt háboruskodásaik által nyakunkra akarják hozni. Úgy kell bánni velök, mint Zólyomi Dávid urammal és czimboráival. Van ám börtön a fogarasi várban, s Kőváron is hűs helyet lehet a heveskedők számára készíteni. Csak ne kíméljük a nehéz meg a kurta vasat. Olvasztanak eleget hegyeinkből, s marad, a kardon és ekén kívül, bőven békókra is.

Egymást tüzelgeték fel pattogó szavakkal, s jókora nyugtalanság és zaj támadt, mely a templom felől sűrű kézintéseket hozott mozgásba.

– Helyet, helyet! – sürgeték most a «kék darabontok» tért nyitva egy szürke bajuszú s egészen fehér szakállú lovag számára, kit összegörbedt dereka és a pofacsonthoz száradt arczbőre csaknem hetven évesnek, kopott dolmánya pedig csekély fontosságú vidéki úrnak gyaníttattak.

– Ennek bizonyost kell tudni, ez az udvarból jő! – szóltak a hátrább állók, lábujjhegyre emelkedve, előre nyujtva nyakaikat a mások vállán, vagy könyökeikkel feszítve szomszédaikat, hogy az embergomolyékból, melybe zárultak, valahogy kiékeljék magokat.

– Mi ujság, nemzetes nagyuram? Ha nem bántanók meg; mit főznek benn a tekintetes és nagyságos rendek? – kérdik a lovagtól, a kik mellett elhalad.

– No hát, fiaim! – szólt ez köhécselve s elő-hátra inogva, – mindnyájan paripára ülünk, s táborba szállunk, hogy czikkelyes buzogányainkkal fejelágyára kopogtassunk a nádorispán úrnak. Aztán felrándulunk látogatás végett Pázmány Péter ő kegyelméhez is.

– Messze lakik az érsek uram – jegyzi meg a tömegből valaki.

– Messze ám, fiam! – folytatá az öreg, – de mi addig meg sem pihenünk, míg szakállánál fogva nem hurczoljuk ide.

– De hátha az érsek uram találja a kegyelmed szakállát megtépni.

Az öreg erre pattogni kezdett, a tömeg is visszasivalkodott s úgy körülfogá, hogy a darabontoknak kellett, s kevés sikerrel rendet csinálni.

Szerencsére épen midőn hevében volt a czivódás, hangzék hátmögül: – György úrfi! György úrfi jő! Isten éltesse György úrfit!

Mindenki tudta, kit kelljen György úrfi alatt érteni, s neve legalább annyira kihűté az öreg lovagot és veszekedő társait, hogy halkabb és gyérebb nyilatkozatok közt folyt le a per, s történt a távozás.

A fejedelem nagyobbik fia az úgynevezett «Harmadik udvarból», melynek kapuja a templomutcza hátulsó végére nyílt, s mely teljesen mentve volt a tömegek kiváncsiságától, léptetett ki gyönyörű arab lován.

Kísérete csak egy szárnysegéd- és az allovászmesterből áll.

György úrfi a fiatal kor kezdetén van; nagyságos anyja még csak gyermeknek tartja, de nagyságos atyja már érett férfiúnak akarja tekinteni, hogy hamar nyerjen önbizodalmat, s hogy tanuljon gondolkodni saját helyzetéről és azokéról, kiket idővel kormányozni fog. Mi György úrfi önbizodalmát illeti – e szép tulajdonról nevelője, vagyis udvarmestere úgy vélekedik, hogy már elbizakodássá fejlődött ki; ellenben a tetszelegni vágyó palotahölgyek – kiket akkor frauczimmereknek híttak – a deli herczegúrfi hibájául épen azt emelék ki, hogy igen szerény, szemérmes és visszahúzódó – szóval, nem bír a kellő önérzettel.

Melyik félnek van igaza, az idő fogja megmutatni.

György úrfi a templom hátrészénél felkanyarogva oly ponthoz ért, hol már szemébe tünt a csoportozat.

Ekkor arabja vagy a sarkantyu-érintésre, vagy saját ösztönénél fogva, hegyezte fülét, magasra emelte első lábait, dagasztá a jegeshavat, tánczolt, hátulsó lábaira emelkedett, s néha félre is ugrott, de oly óvatos vakmerőséggel, oly kecses szeszélylyel, hogy mind gazdáját, mind magát a legfestőiebb helyzetekben tünteté a közönség szemébe.

S György úrfi valóban daliás kinézésű ifjú.

Hosszú göndör haja éjfekete s gazdag gyűrűzetben verdeste széles vállát, melyről ultramarin szinű, csillogó aranyvirágokkal hímzett, drágaköves gombú, s hófehér hermelin szegélyű és nyakú mente himbált a légben magasabbra felkapatva, vagy ékes hullámredőkbe fodorítva.

Karcsú derekán csattog a hosszú szíjra eresztett kard, s fénylik a fekete gránát és smaragd boglárokkal terhelt öv.

Piros-barna arcza, nagy s éles sötét szemei, erős homloka, büszke vonalai a dacz és erély jellegébe olvadtak fel, melyet negédes magatartása s hatásra számított mozdulatai még egy kevéssé talán túlzottá fokoznak, de a nép szeme előtt, mely a kirivót szereti, annál érdekesebbé.

És e huszárnak való herczegúrfi még a tudományosság hírében is állott.

A Küzdő keresztyén, melyet senki sem olvasott, mert papírra téve sem volt, híres röpiratnak tartaték, mely szerzőjét az annyi vérbe került koreszmék élére emelé.

Tartalmát a Rákóczi-családhoz ragaszkodó hittanárok úgy kikürtölték s előre is saját eszméikkel úgy felvirágozták, hogy György úrfi, a nagy gondolkozó, ha lóra pattant, csakhamar az ablakhoz csődíté az egész nővilágot, míg öcscse Zsigmond úrfit, a szorgalmas ifjút, másnak alig tartották, mint oly főrangú iródeáknak, ki a betűvetés helyett hasznosabb, s helyzetéhez méltóbb dolgokra fordíthatná a drága időt.

Szóval a fejedelem nagyobbik fia a közönség kegyencze volt, míg a második fiút csak a hozzá közelebb állók bálványozták.

György megjelenése most sem maradt hatás nélkül.

Míg a deli úrfi a Miklós-kapu felé haladva a templom előcsarnoka irányában tomboltatta arabját, némelyike még a buzgóbb hallgatóknak is Dajka püspök szónoklatából kevesebb hangtöredéket ragadott meg figyelmével, mert a szép és daczos ifjúra fordította tekintetét.

Voltak ugyan mások, kik az egyházban óhajtották volna látni a Küzdő keresztyén szerzőjét, s harag gerjedt szívökben és a botránkozás sötét árnya szállt arczvonalaikra, midőn az ünnepi szent csendet így szemlélék fölzavartatni, de a herczegúrfi neve és alakja annyi varázszsal mégis bírt rájok, hogy keserűségöket elnyelték, s a legcsekélyebb mormogással sem tanusíták visszatetszésöket.

Maga az uralkodó fejedelem alig részesült volna e rajongásig felhangolt kedélyűek ekkora kiméletében.

Mert a tény, ha nem gyöngédtelen, legalább is felötlő volt.

György úrfi tomboló ménén a tömeg azon középrétegeihez érkezett, hol az egyének igen távol voltak a templompitvartól arra nézve, hogy valamit hallhassanak és szintén igen távol a palotakapuktól, hogy a kijárókat kérdésekkel ostromolhassák.

Itt a piaczra későn szivárgókból alakult vegyes nép, mely rossz helyzete miatt se az áhitat, se a kiváncsiság számára elég tápot nem nyerhetett, ujjongatásokban tört ki, s rokonszenvének kifejezéseül lekapott süvegét kezében forgatta.

A hiú György úrfinak tetszett a kegynyilatkozat, s még mesteriebben tomboltatá arabját, nem hallva, vagy nem véve számba a zúgást, mely a püspököt élvezni kivánók ajkairól szélmorajként emelkedett föl.

– Ez fogja az új ammoniták bálványoltárait ledönteni – suttogák körüle és távozása után – ez állítja megint lábra hitsorsosaink ügyét Németországban. S irat majd a bécsinél különb békét a magyar evangelikusok számára is.

– Csak az kár, hogy addig meghal Pázmány! – szólt egyik békebarát némi gúnynyal.

– És addig a kovásznál is inkább elsavanyul az evangelikus rendek minden édes reménye – jegyezte meg a második.

– Kegyelmetek igen fenn kezdik szarvaikat hordani, pedig nemcsak Kassai uramból áll a világ. Habár Kassai uram a béke mellett van, lehetnek a valóságos főurak s lehet a fejedelem ő nagysága is más nézetben – válaszolák hévvel a háború párthivei.

– Mi nem Kassai uram részére beszélünk. Mi jól tudjuk, hogy nem ránk bízták az ország dolgát, s nem is akarunk, mint kendtek, ahhoz szólani, mihez semmi közünk. Ha insurgálni kell, majd kiköszörüljük szablyánkat, s ha hadisegélyre kapuadót kérnek, csak úgy megfizetjük, mint a maga jobbágyaitól akármelyik nemes ember. De azt nem találjuk helyén, ha valaki a lemenő nap rovására magasztalja a fölkelőt. A mi dicsőségesen uralkodó fejedelmünk sem hullott a fejelágyára. Ő is forgott elég csatában, el tudja intézni, a mit a haza javára szükségesnek lát, s nincs szükség György úrfi vitézségét az apja ócsárlásával magasztalni.

A vitának ily ravasz fordulatot a várostanács főjegyzője adott, arra számítva, hogy pártelleneit kényelmetlen térre szoríthatja.

– Hát ki szólott ő fensége ellen? – vette fel az álnok vádat egy köpczös kinézésű mezei kapitány. – Jobban nyakán fog ülni a nádorispán seregének a mi fejedelmünk, mint kegyelmetek óhajtanák; attól ne tartsunk semmit. Nem azért volt Bethlen Gábor hadainak vezére, hogy egyebet várhassunk tőle, mint fényes győzedelmeket. De az apák csak örvendhetnek azon, ha fiaik által idővel még felül is mulatnak. S meglássátok, György úrfiból minden hitsorsosaink feje, egy másik Gusztáv Adolf lesz, ki a Regensburgban ülésező német fejedelmeknek Gyula-Fehérvárból fog békepontokat diktálni.

– Sokáig éltesse hát az Isten ő felségét! – szólt hideg mosolylyal a városi jegyző.

– A ki állításomat gúnyolni meri, majd meglátja: nyelve élesebb-e vagy szablyám? – hánytorgatá a mezei kapitány.

– De miért czivakodnak kegyelmetek minden igaz ok nélkül? – mondá egy épen akkor érkezett papi személy, kiben a közönség Csulaira, az udvari káplánra ismert, – Fölöp maczedoni király akárhány győzedelmet nyert, maradt azért még elég tennivalója az ő hős fiának, Nagy Sándornak is. Ha Rákóczi György fejedelmünk most hadat üzen, megverheti a nádort, egyesülhet Baner svéd tábornokkal, a heilbronni szövetségesekkel és a franczia segédcsapatokkal, s aztán beveheti Regensburgot, Prágát, kihajtja országából régi ellenségünket, a bajor választót, kötelességére visszatérítheti a szász fejedelmet, megbüntetheti a köpenyforgató dán királyt. De mindezen győzedelmeivel csak felét teljesítené azon nagy feladatnak, melyet számunkra a gondviselés kitűzött. Mert, szeretett híveim! a mi egyik hatalmas ellenségünk a római császár, de a másik, a lengyel király, Ulászló, ki a köztársaságban, mely fölött uralkodik, még több erély- és szigorral lépett fel az új hit követői ellen. S ha idegen segély nem jő közbe, bizony a mi unokáink a lengyel földön nyomait sem fogják találni az evangelikus hitnek, mely az Isten igaz igéit ott terjeszté vala a legkitünőbb eredménynyel… És ezek után, szeretett híveim, nem látjátok-e be, hogy György úrfinak a hadi babért és béke pálmaágát Krakónál kell keresni, s nem Regensburg- vagy Prágában? Apja küzdeni fog Magyar- és Németországban, s midőn szövetségeseivel a vallás- és lelkiismeret szabadságának kivívásához járul, előre kiegyenlíti azon útat, mely György úrfit a diffidensek, vagyis a mi szent vallásunkat követők élén viendi a lengyel trónra, hogy ott örökre véget vethessen Babylon hatalmának.

Csulai uram rajongó beszéde tetszett ugyan a mezei kapitánynak, de annál kevésbbé másoknak, kik a főjegyző körül gyűlengének.

A vita, melynek folytatását a hamar eltávozó udvari káplán szeretett híveire bízta, kik közé Eris almáját bedobá, – perczenkint zajosabbá vált.

S midőn György úrfi a hánykódó arabon a Miklós-kapuig haladott, hogy a külvárosba szállhasson alá, háta mögött már a kósza méhraj zsibongásaként emelkedett és szállt a zúgás-bongás, itt kitörve, ott lankadva, s megint erőre kapva.

Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott. Minden egyéb elmerült a közmorajban. Pedig szónoklatának fénypontjához ért, s a vallásos térítések különböző nemeit vala elősorolandó, melyek a magyarországi evangelikusok ellen állítólag igénybe vétettek, s borzasztó jeleneteket tártak a megrémült világ szeme elé.

S a szenvedélyes tömeg, mely a csend helyreállítása körüli sikertelen kísérletei miatt is ingerülve volt, épen a tények fölszámlálásánál hagyatott saját képzelődésére. Kiki szabad kénye-kedve szerint rajzolá az állított hajmeresztő eseményeket. Egyik máglyát vélt füstölögni, a vértanuk már elhamvasztott holttesteivel. A másik a dragonyosokat látta, a mint az anyák karjaiból ragadozzák a csecsemőket. A harmadik a szent könyv széttépett leveleit nézte a forgószél tölcsérében. A negyedik a száműzött hitszónokokkal együtt húzott gályát, vagy hevert nedves börtönpinczék fenekén. Szóval, a legveszélyesebb démon, a bősz álmokat történetekké hazudó képzelődés, mely a néplázadás karvezetője szokott lenni, és csalfa állításokkal vérfagylaló bűnöket nemez s az aljasra az erény álarczát vonja, – kezdé szemfényvesztő játékait űzni.

– Le a képimádókkal! Irtsuk ki a kananéusok hitetlen faját! Haljunk meg a lelkiismeret szabadságának védelmében! – hánytorgaták a dühös rajongók egyre-másra.

Szerencsére a deczemberi hideg legalább tizenöt fok volt a fagyponton alúl.

Ezt Gyula-Fehérvár lakosai nem tudták ugyan; de annyit a higany megkérdezése nélkül is éreztek, hogy foga van a télnek, s az ember a prémes bundától kölcsönzött melegben végre is óvakodóbb szokott a kezdeményezések körül lenni, mintha a nap hő sugarai élesztik a vérkeringést.

Aztán a templom nagy orgonája megdördült, hirdetvén, hogy a püspök úr is bevégezte a térítők ellen indított hadjáratot.

Sürgés támadt.

Voltak, kik a rövid utó-imát be nem várva, ki akartak menni, s míg ezeknek, hogy távozhassanak, rés nyilott, befejeztetett az istentisztelet is, és az egész közönség fölkelt a padokról, tódult a szabadba.

Szóval itt nem volt már többé mire várni, mitől hevülni, miért hallgatni.

Kocsik, szánok robogtak elő zörögve, csengve, s hogy haza repítsék azon delnőket és öreg urakat, kik Dajka uram meleg szónoklata ellenére is, mint arczszínök gyaníttatja, a magas és szellős templomívek közt, néha talán a kandalló csendes derült lángjára vágyva gondoltak.

Különböző irányban vastag erek törtek ki a népcsoportból s ágaztak a piaczon végig, oly egyénekből szőve mindig s mindig tovább, kik nem találták ámolygásra csábítónak a légmérséket és hangyagyorsasággal siettek haza.

Nem is volt csoda.

Mert már most a Maros völgyén zúgva száguldott végig az alszél, s míg a könnyű katángot és száraz ágakat tánczoltatá, s míg a fehér és csillámos hóhasábok éléről vékony lemezeket szeldelt le, hogy az útárkok körül új hófuvatagokat alkosson, addig a Kecskekő és kákovai hegygerinczek vihartömlőiből is kiszabadult egy-egy légroham, s Gyula-Fehérvárra húzódva, a fejedelmi palota ablakai előtt kezde fütyölni, a házereszekről a vékonyabb jégcsapokat dobálá az ácsorgó utczagyerekek nyakába, s a hol csak szintén a várba fölrepkedő róna-széllel találkozék, tüstént összesivalkodott vele, s aztán ketten küzdve, kigyódzó örvényt fúrtak a légkörbe, vagy tölcséreikben forgaták mindazt, mit az utczáról, a korcsmák czégéreiről, és a lekapott süvegek daru- és kerecsentollaiból hirtelen magukhoz ragadhattak.

S ekként a hideg téli nap fanyarrá, csípőssé alakult.

Az éltelen sugarak ragyogtak ugyan, de a sürge és zizegő lég a meleg ruhákon is minden parányi nyílást megtalált, s az arczot vörösre, a körmöt kékre festé.

A békésebb hajlamú egyének tehát a templomból s annak csarnoka elől hazavonultak, és a tömegnek, melyet kétfejű csoda-állathoz hasonlítánk, egyik feje megszünt élni.

A harczpárt száma – elenyészvén a főbb érdek, mely összecsődíté – tetemesen apadt ugyan; azonban e változás a fejedelmi lak kapuja előtt még mindig függőben tartott békepártra nézve épen nem vala kedvező.

Mert a pöspök úr hallgatóiból a rajongóbb egyének most a főurak értekezlete iránt nyervén tudvágyat, falkákban nyomultak a másik tömegre, és míg némelyek ökleikkel s könyökeikkel rést nyitottak magoknak majdnem a kapukig, azalatt közűlök a nagy többség érczsorompókként vette körül a piacztér e szögletének régibb vendégeit, s úgy nyomta, szorítá előbbre, hogy az alabárdosok és «kék darabontok» minden törekvése sem volt elég a fejedelmi udvar bejárataitól őket visszaszoritani.

A békepárt, egészen önhibáján kívül, a palotaőröktől a karabélyagygyal és a láncsafokkal egy-egy durva ütést kezdett kapni mellére és fejére, de hátulról annál erélyesebben szorítva, kénytelen volt nagy szitkozódások és zaj közt a kapun mindig beljebb tódulni, s minthogy az őröknek a tüzelést az alkapitány, ki a zavar növekedésekor érkezett a helyszinére, megtiltotta, csakhamar az egész előudvar, hol a «kék darabontok» tanyáztak, s melyre az értekezletet tartó főurak teremének ablakai néztek, zajgó és hangosan veszekedő néppel telt meg.

A morajból pedig e fölkiáltások voltak észrevehetők: «Éljenek a Magyarországi evangelikus rendek! Éljen a vallásszabadság! Éljen a háború!» míg viszont merész ellenmondásként az is hangzott, hogy: «Éljen a béke! nem kell háború!»

Szóval a mostani kifejezést használva, egy kis «krawall» volt keletkezőben.

*

De mi, kik nevelésünknél és véralkatunknál fogva inkább szeretjük a szenvedélyeket a szobában, mint a szabad ég alatt látni és vizsgálni, hagyjuk el most a tomboló sokaságot és szép csendesen a templom-utczán végig ballagva, kisértsük meg a «harmadik udvar» kapuján a fejedelmi lakba menni, hátha ott benn érdekesebb jelenetekre találunk.

Minket senki sem fog föltartóztatni.

Helyzetünk egészen kivételes.

Használjuk tehát az alkalmat.

Ne késsünk a szép nők öltözködőtermébe is betekinteni.

Nekünk ez a szemérmes reggeliórákon sem tilos, midőn különben az ablakfüggönyök legördítve, és az ajtózávárok előre vannak tolva.

Siessünk!

III.

A «harmadik udvar», melybe lépünk, nagy nehézkes ötszög, két emeletre építve, s magas cserépfedelű.

Homloka, mint mondám, a templom-utczára néz, s földszint tizenkét árú-raktára van, melyben kelet és nyugot fényűzési czikkei összehalmozvák, úgy, hogy az aranyművesek kirakatai is majdnem azt a szemkápráztató hatást gyakorolják az idegenre, mint Velenczében a Rialto-híd körüli ékszerboltok.

Más fejedelem aligha bérbe adta volna kalmároknak palotája egy részét; de Rákóczi György szenvedélyes üzér és pénzszerző.

Azonban észrevételek helyett haladjunk tovább.

Az utczasor első emeletében György és Zsigmond úrfi lakik s fölöttük az országgyűlés és a királyi tábla termei vannak.

A többi szárnyakon a főlovászmester, a nemesi társulat kapitánya – vagy mint más országokban nevezik, a palotaőr, – az apródok és a külső cselédség számos osztályai fészkelnek.

Nekünk nincs szándékunk közülök valakivel most megismerkedni.

A kaszárnya-alakú épület nehéz és izléstelen tömegével nyomja kedélyünket. A fegyverzaj, a mének nyerítése, a járó-kelők zsivaja, a megharsanó trombita s a katonai gyakorlatok, melyek a tág udvartér egyes pontjain folyamatban vannak, talán néhány perczig izgatnák figyelmünket, de zavart és kirivó hatásaikkal utóbb eltompítanának.

Csendesebb, festőiebb vagy legalább vonzóbb tekintetű helyre siessünk.

Egy a fejedelem családczímerével ékített, és féldombor oszlopokon nyugvó bejárat minket a «második udvarhoz» vezet, mely a főépületen kívül több csinos, tündéri, szeszélyes alakú lakokból áll. Ezek csak szép-arányi kapcsolatban vannak egymással, s mindenik külön igézetet gyakorol a szemre, de azért az egésznek is emeli kellemét és kifejezését.

Mint szeretnők, ha májusi nap, ha virágnyilás és mosolygó kék ég alatt jöttünk volna ide!

Akkor megtelnék gyönyörrel lelkünk és magasztalással szánk.

Míg most, a hideg télen, képzelődésünk eleven színben tudja ugyan maga elé rajzolni a kéjt, melyet a fejedelmi palota e részében lakók a derültebb évszakok alatt élvezhetnek; de lehetetlen azt is észre nem vennünk, hogy az építőmesterek, kiket Bethlen Gábor Olaszországból hozatott, több gondot fordítottak a szépségre, mint a czélirányosságra.

A lapos fedélzetet vastag hó borítja, s víz levezetésére szánt pléh-csatornák mellett sem bírunk azon aggálytól megválni, hogy a beszivárgó nedv a termek gyönyörű falfestményeinek és drága szőnyegeinek előbb-utóbb ártani fog.

S a nagy függő vagy erkélyes ablakok úgy vannak dél tájékairól zordabb égaljunk alá átvive, hogy a szép palotahölgyeket – mert a «második udvar» leginkább ezeknek van szánva – a csípős északi szél hatásától a márvány-kandallók festői lángjának és kedélyes melegének ellenére is féltenünk kell.

Nem kárhoztatjuk tehát Rákóczi György fejedelmet, hogy a «második udvar» hátterén két bástyaszárnyat az összhangzás megsértésével magas fedél alá vett. Bizonyosan óvakodásból tevé, bizonyosan kényelmet akart azoknak szerezni, kik ott laknak, s kik, minden jel szerint, kiválóbb tisztelet és figyelem tárgyai; mert a hozzájok vezető bejáratokat a «nemesi társaság» tagjaiból választott őrök védik.

A bástyaszárnyak szegleteiből phantastikus alakú tornyok nőnek ki, légben függő kioszkokat alkotva, melyekbe hajdan a virág-vedrekkel és szellős tarka sátrakkal ékített lapos fedélzetről volt a följárás; de ezentúl már az igéző tájképet, mely e tündérfészkek felé leírhatatlan varázszsal mosolyg, se a meleg tavaszalkonyon a nap bibor fényénél, se a hűs nyáréjeken a telt hold ábrándos világításában többé élvezni nem lehet, mert az új cserépfedél óta a tornyok kicsiny raktárakká változtak, s a repkény, mely a várfalak terrászáról rájok fölkúszik, most kirívó ellentétet képez, míg régen a költői hatást egészítette ki.

A két bástyaszárnyat a várfalnak itt kertté alakított terrásza köti egymással össze. E terrász a tulsó oldalon fokozatokban száll alá, s baraczkfákkal és szőlőtőkékkel van beültetve. A téren pedig, mely lenn meglehetős távolságra nyúlik el, a fejedelemasszony virágos kertje van.

De ideje már a szabadból hajlékba vonulnunk, s minthogy a bástya kaszamatáiban kevés elbeszélni valót találnánk, menjünk a szőnyegzett lépcsőkön a felső emeletbe.

Mindjárt az első ajtó azon kor legdúsabb és legízletesebben butorzott teremsorainak egyikébe vezet be.

Mennyi pénzt nem áldozna a mostani nagyúr vagy úrnő, hogy ily szobákban fogadhassa vendégeit, s mennyit nem beszélne az elegáns világ arról, a mit az előcsarnoktól kezdve a boudoirig látott, élvezett és – irigyelt!

Igaz, hogy most e szóban: rokoko feküdnék a leirhatatlan varázs, mely az érzékeket vágygyal, a szemet káprázattal tölti; míg 1638-ban, melynek végnapjain kerestük fel Gyula-Fehérvárt, a számunkra megnyilt bástyasor termei a legújabb divat ingerével hatnak a szerencsés halandókra, kik e tündérfény közt álmodják át, mint a sors kegyeltjei, életök napjait.

Mert mi is volna itt szép álomnál egyéb az élet, mely a közönséges állapotú embereknek gond és munka, a szegényeknek pedig tűrés, szenvedés és megpróbáltatás?

Boldogok a gazdagok, kik a bőség kiapadhatlan szaruját a véletlentől ajándékban nyerték!

És százszor boldogok főként a gazdag nők, kiknek élete, mint ősmondák szerint a Barem vize, tiszta hullámokkal és arany-fövény fölött csörg le!

De ne itéljünk hamar. A külszín csalhat. S hová is tévedett képzelődésünk?

Lépjünk vissza a teremsor küszöbére, s nézzünk röpke tekintettel a bűbájos lakba.

A szögletteremig – melynek szentélye elzárva, s mysteriumai még lepel alatt vannak – legfölebb nyolcz szoba lehet, több aligha.

A falakon ne keressünk bőr- vagy papirkárpitozást, mint most divatozik. Mindenik faloldal arany vagy dúsan aranyzott szegély közé foglalt kép, – egy-egy nagy tableau történeti, allegoriai vagy hitregei alakokkal. Híres olasz festette a velenczei vagy flórenczi iskolából, kinek frescoképei oly magasztalásban részesültek vala, hogy a közdicséret a művészetet pártoló, de a polgáriasodás határszélén lakó Bethlen Gáborig is elhatott.

A termeket az akkori építészet modora szerint mély bolthajtás ivezi, rendkívül mély ablakfalakkal, melyeknek köze, ha a nehéz selyemfüggöny leeresztetnék, csinos divánaival együtt egy külön diszszobácskát formálhatna, hol az úrnők könnyű csevegéseik számára egészen elválaszthatnák magokat a jelenlevő többi világtól.

Óriási velenczei csillárok, vastag és sok szögletre metszett kristály-rajzokkal, függnek mindenik terem boltkapujáról, körültánczolva a könnyű lábú Horáktól, vagy a Kegyistennők karvezetése alatt a költészet kilencz tündérlányaitól. Mennyi fény áradhat e ragyogó csillárokból a fenn lebegő bűbájos alakokra és az alattjárókra, kik nem a művész ábrándjainak, de az életnek köszönik szépségöket, mely amazokéval versenyez! S hogyne? Hisz az akkori Erdély úrnői és a mostaniak is, az igézet, a hódítás minden fegyverét mosolyaikon, szemeikben és sugár termetökön hordják. Vitéz amazonai a szépség hadviseletének.

De megint félrecsapongás!

Maradjunk a padlózatnál, melyre az ajtóból léptünk, hogy tekintetünket a díszítményeken legeltessük.

E padlózat nem négyszögben rakott, viaszos és tükörsima cser- vagy jávorfatáblákból áll, a századunkban uralkodó divat szerint.

S hogy mi? biztosan nem mondhatjuk meg.

Lehet márvány, antico verde, vagy – bár hinni alig bátorkodunk – lehet olcsó fenyődeszka is.

Végére alig járhatnánk.

Azonban szükség sincs kiváncsiságunknak eleget tenni.

A fődolog csak az, hogy lábunk oly finom persa szőnyegeket tapos, milyenek a mostani műtárlatokban egészen hiányzanak, s mikből a ki egyetlen darabot nyerhetne ajándékba vagy hű szolgálataiért jutalmul, ha háza nincs, kényelmes hajlékot emelhetne; ha földje nincs, telket vásárolhatna; s ha bősz zsiványként fojtogatná torkát a szomj és éhség, parancsolón kiálthatna: hadd számoljak örökre veled, ronda nyomor, te szemtelen utonálló, ki gyilkolsz, vagy gyilkoltatsz! halj meg most lábam előtt!

Boldogok a gazdagok!

A szobákban minden butor bársony, vagy mély kék atlasz borítékú, s ezüst- vagy aranyhímzéssel, virágokkal, vagy rojtokkal terhelve.

Az olcsó gyapotszöveteket, melyeknek csinos dessein-jei küzül a legkecsesebb alakuakat még a könnyű erszényű hölgyeink is végekkel vásárolják nappali szobáiknak felékesítésére, akkor Erdélyben alig ismerték. Sőt magokat a teveszőrből gyártott kelméket is, bár becsök jelentékeny vala, a főurak a színes bőrnél is ritkábban használták bevonatokra. A bástyaszárnyban egyetlen ily közönséges kelme sincs.

S mekkora velenczei tükrök vannak! Most legalább két darabból lennének összeállítva.

S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az étagèreken, melyeknek akkor tán semmi nevök nem volt, vagy csak egyszerűen polcznak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!

Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég. Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket és sugárkörén át tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, még pedig szebb világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán, mert a derültebb oldal mindig a gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.

Ezerszer boldogok a gazdagok!

De vajon mindig-e?

A betett ajtajú szögletszobáig értünk.

S mi történik ott?

*

Az ablakmélyedés zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.