Mekkora áhitattal rebegék ajkai a Pater noster-t és Ave Maria-t, míg ivor-fehér és finom újjai közül le-legördül az olvasófűzér gyöngyszeme!
– Amen! Amen!… Oh! mennyei Atyám! bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet el fogok követni. Isten anyja! könyörögj érettem! Szentek! vessétek közbe magatokat! Jaj! mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts te, boldogságos szűz! Ave Maria! ave! ave! Könyörüljetek rajtam! Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki, lelke nyugalma végett, harmadnap mulva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts czélomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem, add, boldogságos szűz, hogy ne piruljon el arczom! S kérlek, takard homálylyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit, hogy ne lássanak semmit. És ügyelj kérlek, térden kérlek, ügyelj, védszentem! tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, kik az Istentől engemet örökre el akarnak idegeníteni. Oh! ne vonjátok el pártfogástokat porban csúszó szolgáló-leányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Amen, amen!…
Szegény és bűnös!
Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden összpontosul, mit a pazar képzelet a telhetetlen vágynak ajándékul nyujtani képes… hogyan?… a művészet és fény közepett, szabad-e, lehet-e szegénynek lakni?
Ő szegény! S nyulánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát hordja. Hónyakát, melyet a nap égő sugara talán soha sem érintett, minden megvásárolható női munkáknál drágább csipke-reczék körítik, miknek készítése közt Brabantban szemevilágát veszítheté el az árva varróleány. S gazdag fürteit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e össze rubin boglárú hajtű és gyöngyfonadék! És ő szegénynek mondja magát!
S ah! még bűnös is!
Ez a sápadt, de leírhatatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony, benyomásos és rendkívül finom arczvonalaiban az ideges, az elkényeztetett s kimeríthetetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ez a gyöngéd és gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is lenyomva tartja a kedélyt, s szétzilálja az életörömeket?
S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap mulva teljesítendő!
De micsoda bűnnek van joga az ég segélyéhez, s a gyermekkor ártatlanságához?
Találós mesék s phantastikus rejtélyek lehüvelyezéseért jöttünk-e a komoly és száraz Rákóczi György fejedelmi udvarába?
Mit nem tapasztalunk még!…
A magát Zsófinak nevező gyermekleány, ki alig lehet tizenötévesnél több, az ima után gondosan berakta egy kis falrejtékbe a feszületet, gyöngyfűzért és Mária-képet.
Sokáig vizsgálta: nem hagy-e valami látható szegélyt, valami vékony repedést a rejték köre. Távolabb és közelebb jött megkisérleni, hogy a különböző látpontok közül egyikén nem lesz-e észrevehető a titkos rugó. Figyelmes kutatásai kielégítették őt, de egyszersmind elfáraszták.
Lankadtan ült a kerevetre, picziny lábát egy zsámolyra, fejét tenyerére, könyökét a vánkosra hajtá. Merengett, álmodozott, vagy gondolat nélkül pihent.
Perczek teltek így, midőn kedélyét ismét izgatni kezdé az a titok, melyet teljesítni akar; az a veszély, melytől retteg; az a szorongás, mely fölfedeztetést sejdít; az a remény, mely a gondviselésben bízik, s az a csüggedés, mely önmagától fél.
Könny gördült ki szeméből, s tudjuk, hogy a nőknél a könny nyoma még tartósabban marad meg a szemhéjon, mint a kedélyen.
Zsófi egy perczig sírva, a másikon aggódás közt nézett a tükörbe, s ijedten vevé észre a vörös foltocskát.
Öltözékasztalához szaladt, hogy hamar enyésztesse el az áruló jeleket.
Ez sikerült is, s ő megint a kereveten ült: de ott… mit tehetett mást? újra könnyezett.
Viszont hideg vízhez volt kénytelen folyamodni, mely épen az alkalmas perczben hatott, mert lassú lépés közelg az ajtóhoz.
Zsófi minden vonalain oly szikrázó öröm sugárzott fel, mely ha tettetés műve, akkor a fiatalkorral ellenkezik; ha pedig őszinteségből eredt, akkor a legidegesebb természetre mutat.
Az ajtón két lassú kopogás hangzék.
– Ő jön! és jele szerint néném még nincs itthon! rebegték inkább kellemes, mint nyugtalanító benyomások közt Zsófi ajkai.
– Én vagyok, herczegnőm! Én vagyok, drága gyöngyöm! szólt halkan a künnlevő.
– Nyitom, tüstént nyitom! válaszolá Báthory Zsófia, a fejedelmi család sarja, a királyok rokona, a deli alakú György úrfi hites mátkája, s Rákóczi György udvarának büszkesége, kit minden imád, és a kit leendő ipa, a fösvény fejedelem pazar fénynyel vett körül, mert jól tudta, hogy háza a Báthoryakkal való rokonsággal nyert erős alapot, biztos jövőt.
IV.
Egy éltes palotahölgy lépett a szép herczegkisasszony elé. Ez ölelésére siet oly átengedéssel, mintha anyját látná, s oly vidáman, mintha a bút nevéről sem ismerné.
– S Elemér, a jó Elemér, az én kedves leventém, – kérdé hévvel – elhatározta-e magát vállalatunkra? Mennyi köszönettel tartozom neki! Úgy-e most is örömmel teljesíti kivánságomat? Szólj Anna! mit mondott? De te hallgatsz. Értesíts hamar és röviden, nem, nem, minél hosszabban – úgy, a hogy neked tetszik – csak hamar. Szivem Anna! édes nevelőnőm! micsoda zavart mutat arczod? Talán gyanakszanak Elemérre? vagy ő is fel akar végre hagyni egy szegény, szerencsétlen leány ügyével? Atyám udvarában volt apród. Elpártolhatna-e tőlem? – te jól ismered a világot – úgy-e nem? Úgy-e támaszkodhatom hűségére?
Gyorsan, szenvedélyesen mondá Báthory Zsófia e szavakat. Heves indulata egészen le volt rajzolva minden vonásán s minden hanglejtésén.
De Anna asszony, kit a kedvetlen helyzetekben is bizonyos hideg nyugalom jellemzett, bevárta növendékének első kitöréseit, s csak azután válaszolá: – Elemér ismert hűsége mellett sem tehetne most semmit a mi czéljainkra.
– Ah! te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel érdemli, hogy így sértsd? – szólt kérő szemrehányásokkal a herczegleány, s hátrahúzódott nevelőnőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést tovább vonulva, Anna komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: – Miért titkolódzól? Elemért elárulták, feljelentették, és – miért tagadod? – börtönbe hurczolták. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi bácsihoz. Térden állva kérem őt… nem, nem, fölemelt fővel, bátor tekintettel fogom tőle kivánni, követelni – s hisz! bennem is fejedelmi vér van – igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Ereszsz, Anna! Sietek a fejedelemhez. Ah! ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek addig? Én Istenem!
Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.
– Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! – szólt a nevelőnő. – Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinték. Ő otthon van, s oly száraz és jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.
– Mi? ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté le hűségét és hallgatását?
– Ismét helytelen gyanuk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeiben. Elemér beteg.
– Ah! – rebegték Zsófia ajkai. – De tán csak feje fáj. Ugy-e csak kevés főfájása van?
– Ő komolyan beteg.
– De meggyógyul délig. Ugy-e, jobban lesz délutánig? holnapig? Mennybeli atyám! csak talán nem tart betegsége harmadnapig is? Szólj! Te néma lettél. Te nem szeretsz engem többé.
– Ő két hétig sem kelhet fel ágyából.
– Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.
– Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.
– Valami tudatlan orvost hivatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?
– Ha épen tudni kivánod, megmondom, de el ne áruld. Ő párbajt vívott és szerencsétlenül.
– S merte ezt tenni?
– Hisz! herczegnőm! ő a «nemesi társaság» tagja, s mint katona és lovag csak nem lehet gyáva.
– De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett.
– Ő azzal daczol.
– De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti kötelességét irántam. Ah! a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé, midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem! mi lesz belőlem! Boldog szűz! nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a koporsóban is, csak nyiss valahol!
Zsófinak könny omlott szemeiből. – Jól van, szólt zokogva, megyek egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezt a szolgaságot, ezt a lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet, jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a borzasztó álnokságot? Nem halmoztam eddig is bűnt bűnre? Vitessenek inkább szidalmak közt haza, s átkozzon meg inkább anyám a küszöb előtt, mintsem hitemet levetkezzem.
Ekkor indulatosan vonta le újjáról a mátkagyűrűt és az asztalra tevé.
– Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! – dorgálá Zsófit volt nevelőnője.
De a herczegleány daczosan bigyeszté ajkait.
– Vond újjadra vissza a mátkagyűrűt!
Zsófi fejét rázta.
– Nem akarok férjhez menni – szólt. – Apáczává leszek. S miért ne tenném? Ki szakíthat el az égtől? kinek van erre joga? A legelső kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik, oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kivánok egykor fejedelemnővé lenni, s nem e megromlott nép közt, s nem ez eretnek udvarban.
Báthory Zsófia keservesen sírt.
Anna csodálkozást tettető arczczal mondá:
– Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél szebb és vitézebb herczegurfiról még a tündérmesékben sincs említés! Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királyleányok, kik nem kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes tulajdonainak hire messze földről elhatott.
Zsófia közbeszólt: – György, ha engemet elveszt, nem fog soha megházasodni. Arról biztos vagyok.
– Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?
– Mert rendkívül szeret.
– Hm! az ő irántad való hajlamát nem hozom kétségbe, de a fejedelmek keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek, melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más feleség rabnője volna, de neked ő lenne raboddá. A daczos, büszke és parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem gondolhatsz, nem kivánhatsz oly csodálatost, melynek kész engedelmességgel alá ne vesse magát. A mely nap a fejedelmi székbe ülne, te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy perczig sem engedné többé, hogy magaddal és kötelességeiddel meghasonlásban élj.
– Igaz, igaz, kedves Annám! de addig mit tegyek? Tudod, mily közel a karácson, és Elemér, én Istenem! Elemér beteg.
– De hát ha te is beteggé lennél?
– Mint a mult husvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal meghalok.
– Ugyan miért vonakodol egy kevés ágybanfekvéstől?
– Kevés?… Hisz! husvétkor is csak másnap reggelig akartam fekünni, de Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült, s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petneházinét is, kit én egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenűl a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna! Én eltökélettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.
– Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.
– Ah! mondd hát hamar el, akarom hallani – sürgeté hévvel Zsófia.
– Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencznek hívnak.
– Ki a «nemesi társaság» zászlója alatt szolgál – közbeszólt Zsófia.
– Csak szolgált, kisasszonykám! mert most már belső kamarási tisztet teljesít. Ferencz öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmulja, s éretted kész volna tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba. Hallgatására bizton támaszkodhatol.
– Isten őrizzen! – kiáltá Zsófia, – inkább beteg leszek.
– De miért vonakodol, herczegnőm?
– Már úgy is ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam az által, mert árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi Erdélyből elűzött, és… és a jó Elemér, kitől még sem tartok. Nem, benne kételkedni vétek volna. Azonban a te Ferenczed, mint gyanítom, hiú és udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotahölgyünk fecsegésre csábíthatna.
– Attól ne tarts, herczegnőm! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy hóhérpallos elé mennék.
Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély játszott. – Ah! sóhajtá, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és marczangolja.
Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat gyilkoltatni azért, hogy nem engedik az evangelikusokat eleget imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom szabályai szerint az égbe?
– Ez azért van, herczegnőm! mert te áttértél.
– De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a könyeket?
– Ne szóljunk erről többet, kedvesem, – mondá a nevelőnő. – Azt határozd el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferencz öcsém segélye?
– Tetszik – rebegé Zsófia. – De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah! az orvosság és Petneháziné arcza kiállhatatlan… Beszélj, igazits Ferenczczel.
– Tehát ő fog a karácsoni communiókor, mint szolgálattevő kamarás hátad mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencznek, ki azt a tiszteletlenség és botrány elkerüléseért elégeti.1)
– Igen, történjék meg… Ah! tizenegy óra, érkeznek kínzóim – sóhajtá Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.
Gyorsan járt körűl a teremben, míg az asztal-óra kalapácsa elverte a tizenegyet.
Minden ütés idegeit rázta meg.
Midőn az óra alkalmatlankodni megszünt, két palotahölgy nyitott a szobába.
Az egyiknek kötelessége volt a herczegkisasszony haját fonni be, a másikon a többi felöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi Petneháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.
Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem kevesebb. De hogy a herczegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés alatt az öltöztető, s az öltözés alatt pedig a fodrászpalotahölgy olvasott föl vallásos oktatásokat, melyeknek czélja vala az áttértet új hitének szeretetéhez szoktatni.
Mi, mint illik, visszavonulunk az öltöző-asztal és a szent leczkék elől, s a fejedelmi lakban tovább folytatjuk vándorlásunkat.
A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított mellvédfal – mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de később a fejedelmi udvarhoz lőn foglalva – köté össze az öreg fejedelemné palotájával.
Ez épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű Lorántfi Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes, de költőietlen ízlésével teljesen összhangzott.
Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első udvarba, mely a királyi palota büszke czímét hordja, s ha jól emlékszünk, még Zápolya Zsigmondtól diszíttetett föl karcsú oszlopsorokkal, tág folyosókkal, réz kúpokkal, fényes elfogadó-termekkel, s a termekben gyönyörű falfestményekkel.
A királyi palota tornyokkal és pavillonokkal ellátott ötszög, két emeletre.
Piaczra nyiló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg berontott, egész pavillonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.
Magában a főépületben a fejedelem és az udvari marsall lakásán kívül csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az idegen hatalmak követei vagy más magas vendégek számára van szállás rendelve.
Nem szükség tehát mondanom, hogy az «evangelikus rendek» nyilatkozványáról tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, még pedig a fejedelem kisebb audientiás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az őrhely udvarára nyilnak.
S most figyeljünk az audientiás teremben történtekre.
V.
Rákóczi György ő nagysága szabad vitatkozást enged, szokása szerint, visszatartóztatva saját véleményét.
A hatalmasabb urak, kik a sereg és kormány élén állanak, Dajka püspök egyházi beszédének bevégzésekor már mind a háborúra szavaztak.
Csak Haller Péter és Mikó Ferencz kivánták a béke fentartását.
Hátra vala még a czímnélküli kanczellár: Kassai István, a gyülölt és fukar kegyencz, ki hogy házat ne tartson, magát csupán itélőmesternek hivatta; hogy szertelen vagyonszomját a zsákmányból kielégítse, folytonosan lázadásokat fedezett föl, s hogy gyávasága miatt befolyását ne koczkáztassa, és az ügyek vezetését kezéből ki ne ejtse, szünetlenül béke mellett rajongott.
Kassai az évek, a gond s a sanyar miatt, melyre zsobráksága kárhoztatja, kiszikkasztott és csaknem vázzá aszott termettel birt, de szemében van valami azon sivár erélyből, mely félénk természetével, és modorában van valami azon szelid egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles ellentétben áll. Hosszú fehér haját hátrasimítva hordja, s jól formált értelmes homloka tiszteletre csábíthatná azt, a ki őt szomorú tapasztalatokból megvetni még nem tanulná. Rákóczit mindig hűséggel szolgálta, Erdély iránt, melyet hazájának nem tekint, közönynyel viseltetik, a polgári rendet, melyhez születésénél fogva tartozik, még a kicsiny kérdésekben sem meri védelmezni, s az aristocratiát, ha haszonlesésből nem is üldözhetné, gyülölni fogná elvből.
A főurak, az ő halálos ellenei, az evangelikusok ügyében békére intő nyilatkozatot várnak most tőle, s előrekészülnek a gúny minden dorongjával és a finom élczek mérgezett nyílvesszőjével megtámadni. Állhatatosan hiszik, hogy kislelkű és népszerűtlen tanácsai miatt ma Rákóczi szemében is nevetséges, vagy legalább elviselt s használhatatlan államférfiúnak tünik föl.
Boszútervök élénk kiváncsisággal vegyülten lobbant arczaikra, midőn Kassainak vékony, száraz és monoton hangja megcsendült.
A teremben alig van negyven ember, – oly szám, melyért inkább csak tanácskozni, mint szónokolni kell, s a czímtelen kanczellár az ékesbeszéd adományával nincs kiválón megáldva.
S mégis most sűrű és szürke szemivei alatt élénken járnak szemei, ajkán kihívás ül, s hullatag termete fölegyenesedik, mintha levetett volna magáról néhány alkalmatlan évet.
Talán megtámadáshoz készül, talán ő dobja a viadalkeztyűt a főurak elé, talán a béke oltalmára bátor harczhoz fog!
A békehőst gúnymosoly üdvözli, melyet még a fejedelem is észrevesz, de nem akar látni.
– Ütött az óra, szól Kassai, s többé tétováznunk nem lehet. Kössük oldalunkra kardjainkat, én az erőtlen agg kiáltom: fegyverre! Most kell, vagy soha sem fogjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát kivívni. Hadaink dereka szállja meg a védelmetlen magyarországi várakat és városokat s mellékcsapataink kössék hirtelen össze magokat a svéd és német protestáns táborral. A tavasz első zöldje a mezőn lássa lobogóinkat. Addig zaj nélkül, de nagy szabályokban hajtassék végre minden előkészület. Könyörögjünk magas uralkodónknak, hogy személyesen vegye át a vezényletet, s ajánljuk föl életünket és összes vagyonunkat a sikerért. Én az eddigiekkel ellenkezőleg erélyes háborút óhajtok, melyet ne akaszszanak meg a közbeszőtt és czéltalan alkudozások, ne hűtsön ki a lelkesülés első mozzanatában már a vérontástól való félelem, ne zsibbaszszon el semmi álnok fegyvernyugvás s ne foszszon meg gyümölcseitől oly békekötés, melynek keletkezésében új háborúkra remény, pontjaiban új viszályokra anyag van letéve.
Midőn beszédében eddig haladott Kassai, ellenségei már érzik, hogy lábok alól a föld kisodródik s talán némely főúr magában bánni is kezdé nyilatkozatát, melyet a had mérlegébe vetett.
– Várjuk még, mielőtt éljeneznénk, a de szócskát is, melyet most akar az itélőmester uram kimondani – sugá eléggé hallhatón Serédi István, kinek a fejedelem jelenlétében sem szokása az illemet szigorúan megtartani.
– Óhajtom, folytatá Kassai, a nagy háborút, mely már húsz év óta dúl Európában, az új hit győzedelmével mielőbb befejezve látni. Hadd kapjuk ki az apait és anyait egyszerre; különben folytassuk óriási osztályperünket az utolsó fillérig, az utolsó vércseppig. Nevünkre eddig sem hozott dicséretet, hogy szövetségeseinket, kikkel együtt küzdöttünk, a balszerencsében rögtön elhagyók azon különszerződésekért, melyek semmit meg nem oldottak, s csak hitelünket és a becsültetést csorbíták.
– Ez vád Bocskai és Bethlen emléke ellen – közbeszól Kemény János.
– Tüstént el fogom mondani: kik ellen vád? említé kedélyes hangon az öreg Kassai, s arcza vidám kifejezést nyert, mintha enyelegni akarna.
Észrevehető ingerültség támad, melyet a fejedelem komolyabbá vált tekintete csillapít le.
– Bocskai és Bethlen Gábor, folytatá Kassai, a míg országukon kívül harczoltak, minden nap annak néztek eléje, hogy valamelyik hatalmas úr a portánál fejedelemséget, a rendek közt párthiveket keres és talál. Egy vesztett csata lázadásra vagy tatárjárásra lehetett volna jelszó. Így igen nehéz győzni s győzve is hosszas háborút folytatni.
– Magam is úgy hiszem – közbeszólt szokása ellen Rákóczi.
E rendkívüli tény elnyomá a támadó czáfolatot. Kiki sejté, hogy felsőbb eszméket tolmácsol a ravasz parvenu, a porból cseperedett főúr. – Mindent kifőzött már vele a fejedelem; és minket csak a föltálalásra hívtak meg: sugá most halkan Serédi. – Nem, barátom, a megkóstolásra is, és ínyünkön sokáig fog ízleni a trakta – feleli súgva Kemény János.
Kassai tovább halad szónoklatában: – Minthogy tehát én erélyes háborút akarok, követelem annak eszközeit is, tudniillik a szigorú rendet benn, s a cselszövények megszüntetését a portánál.
– Talán a jus ligatum által? kérdék most többen.
– Nem, egyelőre csak a honesta custodia útján – válaszolá szelid mosolylyal Kassai.
Hogy olvasóim e szavakat megérthessék, említenem kell, miként régi törvények szerint a rend fölforgatóit országgyűlés itélte élet- és birtokvesztésre. De a villongós időkben szokássá vált a büntetést előbb végrehajtani, s aztán terjeszteni jóváhagyásra a rendek elé. Ezt nevezték jus ligatumnak. Azonban Pécsi Simon, Bethlen Gábor kanczellárja, midőn a törvényes eljárást mellőzni akarta, a gyanus urakat egyszerűen csak elzáratá, a nélkül, hogy valaha perbe fogatná: ez a honesta custodia volt.
– Öcsém! a míg mi a magyarországi evangelikus rendek vallásszabadságáért harczolunk, elszedi uradalmainkat Kassai – súgá Serédi.
– Az még megjárná; de bezárat, mielőtt harczra mennénk – válaszolta nevetve Kemény János.
Kassai folytatá: – Urunk fejedelmünk szelid jelleme és törvény iránti szeretete elég kezesség, hogy a közrend fenntartásának ürügye alatt nem fogja a kezében levő hatalmat elnyomásra, a szigort üldözésekre használni. De a börtönbe zárt Zólyomi párthivei még reményekkel vannak telve, s a háború viszontagságait czéljaikra zsákmányolhatják ki. A szultán udvarának kapui előtt lézeng még egy-egy elbujdosott főúr, kit ellátnak fejedelmi süveg keresésére küldöttek czimborái pénzzel és árulkodásokkal. S valamint mi a nádorispán kormánya alá vetett részekben hitsorsosainkkal biztos egybeköttetéseket tartunk fenn, szintúgy természetes, hogy nálunk is lehetnek, kik a nádor és az érsek úr zsoldján és érdekében működnek, s mentől mélyebb titok leple mögött, annál veszélyesebb eszközökkel. Vajjon nem kell-e ennyiféle zavargó elemet, mely a kormány gyöngeségéből nyer erélyt s új vágyakat, félelemben tartani?
– De e zavargó elemek csak az itélőmester úr fejében vannak – közbeszólt Serédi.
– És a királyi ügyek directorának papirján – válaszolá a fejedelem, a főurak nagy megütközésére.
Kassai folytatá: – Aztán eltűrhetjük-e hidegvérrel, összefogott kézzel, hogy míg idegen földön küzdünk a hit és lelkiismeret szabadságáért, addig otthon a mi szent vallásunkból secták szakadjanak ki, s titkos helyeken saját predikátoraik által hirdessenek tévtanokat?
– De ki akarna ily gonoszságot eltűrni? Kit kiván kegyelmed közőlünk e nagy váddal terhelni? Melyikünket gyanusítja? – rivalgja több főúr.
– Én nem gyanusítottam, csak a honesta custodia szükségét fejtegettem – mondá gyermeteg vidámsággal Kassai, s miután e szabály czélszerűségében nagyságtok és kegyelmetek sem kétkednek, további szószaporítás nélkül a másik feltételre térek át, melyet az elhatározandó háború erélyes folytatására és sikeres bevégzésére mellőzhetlennek tartok. Értem a mi protectorunknak, a török császár ő felségének helybenhagyását.
Kassainak nagyobb hangnyomattal ejtett végszavát zúgás követé.
– Ez csak a háború halasztására van kigondolva – említé Serédi.
– Tavasz kezdetéig a fényes porta beleegyezését könnyű kieszközölni – válaszolt Kassai.
– De az adó tetemes növekedésével – szólt ismét Serédi.
– Birtokunk is öregbedést nyer az elfoglalandó megyékkel – jegyzé meg Kassai.
– S tudja-e bizonyosan kegyelmed, hogy a vezénylete alatti sereg sok megyét fog meghódítani? – kérdé gúnyos nevetéssel Serédi.
– Kegyelmetek fognak a vezérek lenni, s épen ezért támaszkodom a sikerre – szólt udvarias hangon Kassai.
– De honnan hiszi ön, közbevágott a vén Kornis Zsigmond, hogy a szultán a háborúba beleegyezik?
– Remélem.
– S mi okon?
– Mert a szultán az adópótlékot, s pasái az ajándékokat kedvelik – válaszolá Kassai.
– S ha mégis csalódnék ön?
– Akkor csalódtam – mondá vállvonítva.
– S mi lesz ez esetben a háborúra készülődésből?
– Béke.
– S a magyarországi evangelikus rendek sérelmei?
– Kedvezőbb időben fognak orvosoltatni – szólt Kassai.
– S a tervezett háború díjául nyerjük a honesta custodiát – jegyzé meg hidegen Kemény János.
Ekkor tódult a pavillon udvarába a tömeg, s kiabált a tanácskozó terem ablaka előtt békét és háborút.
– Micsoda zaj? – kérdé a fejedelem.
– Vélekednek künn is, fenséges uram, a benn vitatott dolgok felől – mondta száraz, de alázatos hangon Kassai, ki elhírhedt félénksége mellett sem látszék a népcsoportozatoktól tartani.
– Hogy merték az őrök beereszteni e tolakodókat? – tudakolá ismét a fejedelem.
– Ha fenséged kegyes lesz megengedni, majd kiutasítom és lecsendesítem egy rendelet által a titkos izgatóktól felbujtatott népet.
A hangnyomat, melylyel ezt Kassai mondá, a valónál nagyobb fontosságot adott az udvari zajongásnak.
– Ebből is vád kerül valamelyikünk ellen – sugá oly hangosan Serédi, hogy talán a fejedelem is értheté.
Rákóczi György ő fensége pedig komoly arczkifejezéssel mondá: – Kegyelmeteknek, hű országnagyjaim, meghallgattuk a magyarországi evangelikusok ügyében nézeteiket, s ha a körülmények javasolják, konstantinápolyi követünkhöz utasításokat fogunk küldeni, s ha szükséges lesz, a hadra készülésre is kiterjesztjük figyelmünket.
Ezzel az ülés feloszlott, s a fejedelem Kassaitól kisérve belső szobáiba vonult.
VI.
A szultán engedelmének megnyerése igen józan, s mindenesetre igen törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi érdekeken kívül foglalunk állást.
Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik, eszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül, akkor a hűbért teszi ki elfoglalások- és földulásoknak?
És a főurak másként fogják föl a dolgot.
Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi – bár általános szavakkal – magáévá tőn, a magyarországi evangelikus rendeknek üres igéretekkel kecsegtetését szemlélik.
Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól háborúengedélyt nyerni lehessen.
Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd lengyelekkel pedig viszályban él. S valószínűtlen, mikép Rákóczi fölforgathassa a portának e helyzetét, melyet a svédek és a párisi udvar minden törekvései évek alatt sem birtak megingatni.
Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt, török erő hajtja ki országából; ha nyert, akárkit győzött le, Konstantinápolyból dicséretet kap. – Ez vala, szerintök, a gyakorlati nézet. Hitték, hogy ha uralkodójok a fényes portánál sokat kérdezősködik, mielőtt a harczmezőn koczkáztatna, akkor csak ürügyet keres tétlenségre.
Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a nagyurak hazatávozása alatt emelkedett s vált a tömeg közt mindig hangosabbá.
Ha Rákóczi vén kegyencze az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok s igen szép czímet hallhat, mindaddig, mig a kék darabontok takarodásra nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kiváncsiság sem szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.
– A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk, emberi arcza van-e az Istenét elárulónak.
– S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a magyarországi evangelikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti jóváhagyása nélkül is!
– De lármájokkal kendtek czélt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem egykönnyen forgatják fel a szánt – szólt ártatlannak látszó humorral Serédi.
– Segítünk hát nekik mi is – rivalgák többen.
– Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az önöké törik ki – jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést a termekben, nem a piaczon szerette.
– Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.
– Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbeskedni fognak, ha a leves elfő – jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.
Azonban a tömeg közől számosan rászánták magokat az elfőtt levesre, s inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint kikerülni élettársaik zsémbjét.
Az egész piacztér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és regia környékén hemzseg a nép.
E közben a «harmadik udvarból», hol a katonai gyakorlatok majdnem megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki fél század huszár, s a piacz közepén figyelmet ébresztő zaj- és tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös ruhába öltözött, s óriás alakú hirnök jelent meg, az ácsorgókból nagy csődületet vonván maga után.
Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal, kezében irattal és szivében a kitünő egyének teljes önérzetével, a huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle.
Látszott, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése czéloztatik.
A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedélylyel tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik be a kapukból gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté össze kelméit, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni, körülmények szerint vagy támadó- vagy védharczra készülvén. Mert, hogy a vörös hirnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal összekocczanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai uram nevét nem a legszelidebb czímek kiséretében emlegetik a vakmerőbb izgatók, s a katonákat boszantani nagy kedvet mutatnak.
– Halljuk! dörgé a hirnök háromszor ütve a rézdobra.
– Halljuk! viszhangozá ingerkedve a csoportozat.
A rézdob ismét megbődült, hogy csendet vívjon ki.
De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát! azonban legkevésbbé sem tartva magát saját figyelmeztetéseihez.
Végre a góliát, torkának erejében bízva, olvasni kezd:
«Értésünkre esvén, hogy a szombatosok – kik az igaz evangelikus hittől elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentirás helyes magyarázatát magoknak arrogálják, és a vasárnap helyett a szombatot ünneplik – törvényeink és felsőbb rendeleteink daczára még mindig régi tévedéseikhez ragaszkodnak, s nemcsak titkos összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, hanem még magok közől papot is választanak, s az evangelikus lelkészek helyett, annak oktatásait hallgatják, sőt hihetetlen vakmerőségöket azon pontig vitték már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön temetőhelyre ássák, gyermekeiket más néven szólítják, mint a mely evangelikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak, mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére: – ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő- és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magistratusai is, törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik ennek a veszélyes sectának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént jelentsék fel nekünk, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és jószágvesztéssel büntettessük.
Kelt Gyulafehérvárott dec. 21.-én 1638-ban.
A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és itélőmester.»
– Úgy látszik, az itélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom – szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn a «harmadik udvar» kapujából a hirnök stentori hangját meghallák.
– Lehet, hogy Orbán Ferencz udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít – válaszolá ez.
– Hát Orbán is szombatos?
– Hm! tehát Kassai értök melegítette föl a «honesta custodiát?» No! az nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi, s mint mindig szokás volt?
– Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni; de végre is, ha Kassai uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat valamely igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra – szólt mosolyogva Kemény János.
– A lánczhordtát! azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén róka czéljairól előre értesítenünk az uribb rendű szombatosokat – sugá némi megütődéssel Serédi.
– Én még ma gyors postát indítok Orbán Ferenczhez.
– Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég sérti e szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen Gábor fejedelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a marczipánt. Nincs boszantóbb, mint egy pazar sehonnai. Ha a koldusfaj pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar Kassai. E szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk vagyonunkat.
– Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van akkor jobb lesz védelmezését Kassai uram unokaöcscsére: Elemérre bizni – mondá Kemény János.
– S mi köze Elemérnek Pécsi házához?
– Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s talán azt hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.
– Az átkozott istentagadók! Ej! de szeretnék legalább hat hétre kenyeren és vizen tartani minden ily bálványimádót.
– Pedig, bátyám! a ki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen kaphat kedvet a bálványozásra.
– S valóban szép?
– A legragyogóbb álomkép halvány mellette.
– Tehát szép, s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg.
– Az irigység sem fedezhetne fel benne hiányt, ha nincs oly éles szeme, hogy a napban foltokat számlálgasson.
– S én őt nem ismerem! – sóhajtá Serédi.
– Csak most tért vissza Fehérvárra.
– S hol lakott eddig?
– Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert tyja nem akarta Kassai iránti gyűlölségből Elemérhez nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje szerelmét.
– De úgy-e, Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép leányok szokása? – kérdi tréfálva Serédi.
– Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.
– S az atyával a leány iránti hajlamból még saját kedves nagybátyjának meggyilkolására is szövetkezni fog, nemde?
– Elemér nemes indulatú ifjú.
– Az kár, fölötte kár! – sóhajtá Serédi. – Mily derék lenne – tevé hozzá – ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!
Ekkor a «harmadik udvarból» csendesen közelg egy festetlen deszkájú szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül, csak még egy hosszú rézszínű orr látszik ki.
A hirnök fölolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra vagy Serédire.
Az első sorok, melyek a rendelmény czélját már sejteni engedék, szikrázó örömsugarakat reszkettettek sok komor és befellegzett arczon, s e hatás fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hirnök elhallgatott, harsány «éljen!» szállott föl száz meg száz ajakról.
Góliátunk az «éljent», megbocsátható büszkeségből, sajátjának tekinté, mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami igaza. Vígan döngetve a dobot, s előre-hátra hányt lábakkal billegett a «harmadik udvar» felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra tartani, mit régen deli és negédes testtartásnak tekintettek, s a czigányoknál néha még most is látható.
Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés az éljenből. A nép gyűlölte e sectát, mint a tömegeknél divatozik, minden valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem birta többé magában tartani, midőn a templomok és középületek homlokára kiszögezve találá Kassai rendeletét.
– Veszszenek a szombatosok, veszszenek! – hangzott.
De miért?
A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.
– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai ő nagyságának, irmagvat sem kell belőlök hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is husvétonként egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket – szólt Panna asszony.
– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten – de nem a szombatosok, – válaszolá a külvárosból egy iskolamester.
– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.
– Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.
– Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? A ki szombaton nem dolgozik sem a műhelyben, sem a boltban, sem a mezőn, az zsidó.
– És hallotta-e kend – szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor érkezett – hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág süt, a házak tetején jár?
– Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon ő nagysága. Hisz, ne volna csak Pécsi nagy úr, eddig rég felgyújtattuk volna a házát. De bizzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a szombatosokkal.
– Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg – sóhajtá valaki a vidéki nemességből – de a közbeeső Balázsfalván semmi kárt nem tett.
– Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.
– Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.
– Kivált ha meggondoljuk, hogy ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem pusztították a hernyók, holott a fejedelem ő fenségének legszebb csemetéit mind lekoppasztották.
– Hejh, barátom! a szombatos chaldæai nyelven admoneálja a hernyókat, hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lába. Pedig hány lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejtém, miként Pécsi uramtól menekültek hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.
– Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfitják. S mit nem tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!
– Példa rá Pécsi Simon, ki a honesta custodiát kitalálta.
– S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát megpróbálni.
– Ne hígye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak, melyeknek betűit mi tudósok sem ismerjük – szólt a külvárosi iskolamester.
– De nem használ az olvasás semmit a director levátája ellen.
– Téved a nemzetes úr! A ki titkos könyvekből tud olvasni, annak segítségére jő a sátán.
– S minden szombatos tud olvasni?
– Biz’ a főbbek többnyire tudnak.
– Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassa uramnak eljárni.
– Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a Millenniumban is hiszen.
– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a Millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél égetném meg.
– S micsoda bogár az a Millennium?
– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a megégetést indítványozta.
– Nem, angyalom! A Millennium ezer éves országot jelent, melyben a babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt tudákos hévvel a külvárosi iskolamester.
– Hisz az még nem volna rossz – csattant fel Panna.
– De a szent könyv egy helyének félrefacsarásából ered.
– S ő a szent könyvet is facsargatja?
– Hogyne!
– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát, – átkozódék a buzgó Panna.
– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá a külvárosi iskolamester.
– S talán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten.
*
Ily hangulat közt tünt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz gebe, a lábzsák, a farkasbőrbunda, a prémes süveg, a rézszínű hosszú orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiáival.
Az első percz soknak eszébe juttatá a vén kanczellár régi népszerűtlenségét, s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.
A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyet nyitva a továbbhaladásra.
Kassai mélyebben burkolá arczát a farkasbőr alá, s a rézszínű orr eltünt.
– Veszszenek a szombatosok! – kiálták ekkor többen – s éljen a vallásháború!
– Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! – ordíták mások – de akarjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát is.
– Előbb meg kell büntetni a sectáriusokat, azután menjünk mindnyájan a magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére – szólt a külvárosi iskolamester.
Ekkor kiüté magát a farkasbőr közül a rézszínű orr, a kurtán nyirott fehér bajusz, és még hozzá a széles nyerges áll is.
– Mindnyájan menjünk, fiaim – szólt szétterjesztett kezekkel, mintha áldaná a népet Kassai. A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán sebesen elment.