A rajongók (2. kötet): Regény

IX.

A lassú palotás többé sort nem nyerhetett.

Idősbjeink buzdították a fiatalokat, kiknek nem volt arra szükségök, vagy visszavonultak a velök egykorú asszonyságokhoz, hogy régi emlékeiket hasonlítsák az új nemzedék örömeihez, s a mult szerint rostálják meg a jelent.

Gyulai a tánczolók közé vegyült.

Társa kökényszemű leányka volt, ki egész hálával fogadta azon kitüntetést, hogy a nagyvilágban élő úrfi tartja őt, a gyermekszobából még ki nem vezetettet, pártás hajadonnak.

Elismerőbb alig lehet valaki, mint egy növendékleány szokott azon kétséges bókért, hogy idő előtt tekintik kifejlettnek. Mintha a bevezettetés percze nem volna kezdete a szülői házból kiköltözés kisérleteinek, s mintha a békés révben nem ekkor feszítenék föl a vitorlákat, nem akkor tartanák kézen az evező rudakat, hogy egy gyönge és töredékeny csónak az első kedvező széllel ismeretlen, viharos és be nem látható tengerre ragadtassék, hányatni, elsülyedni, vagy véletlenül szerencseparthoz jutni.

Gyulai, minden hajlam nélkül ily bölcselésre, fogta át a kis karcsú teremtés derekát, forgatá a könnyű alakot maga körül, ereszté szabadon, csalogatta vissza, szóval: tánczolt, egészen csak arra gondolva, hogy mulat. De szemei véletlenül Deboráhra tévedtek, s e percz óta tánczosnője már sejdítheté, hogy még nem nagy leány, s hogy örömeire nézve több köszönettel tartozik leventéje elkésésének, mint gyöngéd figyelmének. Vagy nem lejt-e Deborah annyi kecscsel s minden mozdulatában nem él-e annyi varázs, annyi utánozhatatlan és megragadó bűbáj, hogy Gyulai alig fordíthatja el róla tekintetét? S nem volna-e a hetedik égben, ha cserélhetne tánczosnőt azzal, a kinek vállára Deborah most teszi kezeit?

Bizonyára a kis leányon kívül még más is lehetett oly véleményben, hogy az ifjú kamarást a házi kisasszony megigézte. Különben miért vétené el az ütemet és tánczlépést, midőn a csába szombatosleány hozzá közel jön.

Bohóság! Gyulait csak a művészeti szépség hatotta meg, csak azt látta, hogy soha még tökéletesebb tánczosnő nem került szeme elébe, csak azt hitte, hogy a könnyű Atalanta, ki egykor az alig meghajtott buzakalász fölött lebbent végig, a tündérországból visszatért a nehézkes emberek közé, hogy fölvillanyozza magát a tompa és bágyadt mindennapiságot is. Gyulai csodálattal telt el. De hányszor nem fordul elő, hogy bámulatunk aránylag kevés viszonyban áll rokonszenvünkkel, s hogy az, kit szeretünk, hajlamunkat rendkívüli tulajdonok nélkül szerezte meg?

Gyulai szive nem dobogott gyorsabban, midőn szemei a feltünésig kisérték Deborah hódító mozdulatait. Keble hideg volt; tekintete részvékeny, meleg és átengedő.

A büszke és hiú szombatos-leány, ki a közfigyelem lelkesítő ereje nélkül nem birta volna annyi bűbájba olvasztani minden mozdulatait, most a mint az aggok is tódultak a terem felé, s a mint a tánczosok siettek megragadni az alkalmat, hogy nézővé válhassanak, kezdé észrevenni Gyulai tekintetén a rendkívüli hatást, melyet reá gyakorolt. Hisz a kis kökényszemű leánynak szüntelen kellett tánczosát figyelmeztetni, hogy rendetlenség ne történjék, s hogy kibontakozhassanak azon tévegből, melybe emennek szórakozottsága az egész tánczvonalt be-besodorni látszott.

– Igen elfáradtam, – szepegé végre a szerencsétlen gyermek, az alkalmatlan helyzetből menekülni akarván.

Gyulai örvendett, hogy már szabad kedve szerint nézheti Deboráht, s Deborah szive tombolt örömében, hogy a régi mellőztetés megtorlására alkalmat nyert. Mert mire is magyarázná egyébre az ifjú elnyelő nézését, mohó bámulatát, mint szerelemre, mint a szépségnek egy vértezett és hideg kedély fölött nyert diadalára?

Midőn a táncznak vége volt, György úrfi, Erdély leendő uralkodója, közelített a bámult szombatosnőhöz.

Lekötelező lehetett, a mit a fejedelemfi mondott, sőt igen hizelgőnek kellett lennie, mert a hallott szavak után a leány tekintete még ragyogóbbá, arczszíne még élénkebb kifejezésű lett, s vonalain a kellemes meglepetést a viszga szemek messziről olvashatták.

Gyulai a figyelmezők közé tartozott.

György úrfinak jelenléte is e házban az ifjú udvaroncz előtt feltünhetett, minthogy rég tapasztalta, hogy Pécsi a kegyvesztettek sorsát, a mellőztetést uradalmai s nagy elméje mellett sem kerülhette ki; mennyivel inkább kellett tehát csodálkoznia a rendkívüli megkülönböztetésen, mely Deboráht érte, midőn a fiatal herczeg udvariasságát az egész nőtársaságból egyedül csak reá halmozta. Valóban több volt György úrfi nyájasságában, mint puszta illem, mint köteles bók a ház kisasszonya iránt.

– S mi lehet e kegy indoka? – kérdé magától Gyulai tünődve, mintha nem volna elég magyarázat azon közelragadtatásban, melyet a gyönyörű szombatosleány utánozhatatlan szépségű táncza idézett elő. – A herczegfi szigorú erkölcsű, s jegyesét szereti; ha ezt nem tudnám, – fűzé tovább gondolatait, – még elhihetném, hogy kalandon jártatja eszét.

Míg Gyulai találgatásokba merült, az urak és asszonyságok kört alkottak a teremben, s a herczegfi a középbe vezette Deboráht.

A hangszerek megzendűltek.

Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst, mint a daliás kinézésű herczegfi és «Sáron rózsája», a deli szombatosleány, kinek ruháját néhány héttel előbb pórnők akarták az utczán letépdelni, s ki most királynénak látszik, kegyet oszt, hódolatot fogad el, minden mozdulatával igéz, s egy tekintete, egy mosolya elég, hogy irigység tárgyává tegye azt, ki szerencsés volt általa a többi halandók fölébe emeltetni.

Hisz maga a herczegúrfi ad példát a tömjénzésben, mintha mondaná: balgatagok! nem vevétek észre, hogy az úrhölgyek gyöngye, a szépség eszményképe, a kellem tündére e «remeteségben» lakik, a világtól félig visszavonulva, a nagy rangú és finnyás hölgyektől félig lenézve, félig rettegve. Hol volt a szemetek, hogy eddig nem találtatok rá, vagy hol volt izléstek, hogy látva őt, kételkedtetek magasabb természetében? De talán a kegyvesztett apa miatt voltatok tartózkodók? Ugyan miért hittétek a felhőt, mely a napot betakarta, alkonynak? Fény és homály gyorsan váltja fel egymást az életben. Nekem bizalmam van Pécsi jövője iránt.

György úrfi kisérete alkalmasint így magyarázta a történeteket, s Deborah a kettős táncz után annyi hódolótól volt körülvéve, s annyi tánczra fölkérve, hogy Gyulai hozzá többé alig közeledhetett.

S míg a leányt az ifjak isteníték, György úrfi az apát fogta karon, és a szomszéd terembe vezette, hol lassanként az élemedett korúak a volt korlátnok és a leendő fejedelem körül csoportot alakítottak, s a mint Gyulai a lassú beszédből és az arczok élénk kifejezéséből gyanítá, közérdekű tárgyak felől cseréltek nézeteket.

– Minden arra mutat, – gondolá az ifjú kamarás, – hogy változásnak kellett az udvar hajlamaiban vagy a világ ügyeiben történni. Pécsi megint szerepelni fog. Talán ezt sejti Kassai, s azért lesett minden lépte után. Figyelmeztetem a veszélyre. De vajon kell-e tennem? Midőn hatalmas erők surlódnak össze, ki szeretne közéjök állani? Maradjunk az általánosság mellett, mint idejöttünkkel volt czélunk. Pécsi jóakaróm, Kassai nem ellenségem. Helyzetem csak romolhat a változtatással. Tánczoljunk, mulassunk!

Gyulai midőn e szándékkal közelít a nagy teremhez, hol rövid szünet után a zenészek már résen vannak, Deboráht látja maga előtt.

– Épen keresem, – szólt mosolyogva a leány, – hogy miután megfeledkezett rólam, én kérjem tánczra. Semmi mentség! Semmi menekvés! Bár mint kerülte, hosszasan kell miattam fáradnia és unatkoznia.

Gyulai elmés bókokkal válaszolt, karját nyujtva a táncz tündére felé.

– Úgy hallom, – súgá Deborah, közelebb hajolva az ifjúhoz, – hogy barátja Fehérvárról végkép el akar távozni.

– Kicsoda? – kérdé Gyulai, nem tudván, kit ért tánczosnője.

– Az ifju Kassai.

– Elemér tegnap elutazott.

Deborah lesüté szemét. Arczán a szomorúság és megdöbbenés volt észrevehető.

Ez ingerelte Gyulai hiúságát.

– Csodálkozom, – szólt, – hogy barátom, ki az illem szabályait nem szokta megsérteni, búcsúlátogatást nem tett.

– Közte és atyám közt az utóbbi időkben oly idegenkedés támadt, mely mindkettőjöket a félreértésekre fogékonyakká tette. S hol van Kassai Elemér állomása?

– Közel Balázsfalvához, csaknem szomszédságukban.

– Ah! – rebegé Deborah érdekes zavarral arczán.

– Kisasszony, a táncz kezdődik! (Velem tetszelg, Elemért szereti. Borzasztóan kaczér.)

Tánczoltak, Deborah kecscsel, bűbájjal, negéddel s Gyulai, a leány nagy elégületlenségére, igen szabályosan, pontosan és figyelemmel.

– Nyugalma ellenére a féltékenység fulánkja megvérezte szívét, vigasztalta magát Deborah.

– Kaczér s mégis hideg, gondolá ezalatt Gyulai.

– Fáradt vagyok, – súgá a leány, az első alkalmat a pihenésre megragadván.

Gyulai ülőhelyhez vezeti, de midőn odaérkeznek, a herczegfi jön, s Deborah édes meglepetéssel hagyja magát a táncz örvényébe sodortatni.

Ott lebegett könnyen, vidáman, egészen új erővel, oly üdén s a bágyadás minden jele nélkül, mintha csak most harsant volna meg a zene, s most kezdődnék meg egy hosszú, renyhe nap untató órái után a szórakozás és mulatság.

– Borzasztóan hiú, – gondolá Gyulai, más tánczosnőt keresve.

Midőn Deborah a szünet alatt öltöző-szobájába indult, hogy hajékét rendbehozza, a melléktermek egyikében atyjával együtt találta Gyulait.

– Sohasem fölösleges, – szólt Pécsi, – semmiségünkre emlékezni. Magasság nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk nevezni, a ki sokat veszíthet.

Volt az öreg hangjában valami oly megható és vonalain oly mélabús, hogy Gyulainak eszébe jutott az esteli kaland, melyet el akart hallgatni.

– Születésem napján mindig szorongás fog el mértéktelen szerencsém miatt. Öcsém! ezelőtt ötven évvel kisebb tekintélyű háznál, mint most a magamé, örömest lettem volna pohárnok vagy udvarmester.

Sötét pír borította Deborah arczát, midőn atyja nyilatkozatának végét hallá.

Gyulainak ajkain, ki a leány fölindulását ellesé, finom, alig észrevehető mosoly lebbent el.

(Nevet atyám együgyű beszédén! Ah, mennyi kéj volna megalázni őt!)

– Leányom, Báthori Zsófia heczegkisasszonyon kívül a leggazdagabb ara leend. Pedig én ezelőtt negyven évvel alig merészeltem boldogult nőm kezét megkérni, mert ötven jobbágytelke volt. Helyes szokás, öcsém, hogy minden esztendőben van egy nap, mikor a koronás fő is leborul és megmossa a koldus lábát. Születésem napján érzem a megalázódás szükségét. De öcsém, talán te nem is tudod, hogy atyám ki volt? Megsúgom neked… szűcsmester.

Deborah elosont a szobából; bár a különben büszke agg nyilatkozata még Gyulaira is, kit kényes izlésű és hideg ifjunak tartottak, nagy hatást gyakorolt.

– Belátom, folytatá Pécsi, hogy a végzet igazságtalan volna, ha minden halandó ajakkal rendre meg nem kóstoltatná a keserűség kelyhét, s ha az emberiség egy része örökké verőfényben élne, míg a más rész szüntelen vak és vigasztalatlan éjben bolyong. Hadd jósoljon tehát szerencsecsillagunk néha szerencsétlenséget is! Ez a világ rendje! Ugy-e, nem gondoltad, hogy számos kitünő vendéggel fogsz ma nálam találkozni? A nap, ha leáldozik, megaranyozza a felhőket és színben sokkal gazdagabbnak látszik, mint midőn magasan függött a láthatáron!

– Urambátyám, szólt Gyulai meghatva, már kóstolta a keserűség kenyerét, volt börtönben is, és birtoka egy részét elkobozták. Nincs oka megdöbbenni változatlan szerencséje miatt.

– Tévedsz, barátom; midőn Bethlen Gábor Kővárba zárt, csillagházam fénylett s elárasztá a boldogság előjeleivel lelkemet. S a bolygók nem csaltak meg. Úgy lőn, mint jóslák. Becsületemről lehullott a folt, birtokaim szélesedtek, s Deborah, ki növendék-lyány korában beteges és keveset igérő külsejű vala, egyszerre fejlődni kezdett szépségben és szellemben. S hol van most vele versenyző? A mit te fölhoztál, nem volt szerencsétlenség. Egészen mástól tartok e perczben.

– Hogyan? – kérdé Gyulai meglepetéssel.

– A világi körülmények rendkívül kedveznek nekem, de a csillagoknak fenyegető constellatiójok van. Földi termemet látogatással tisztelte meg a fejedelemfi; de égi házamhoz ugyanakkor közellépett a skorpio. Saturnus szikrázik és lángol, Jupiter arcza elhalványult. Nehéz idők következnek.

– A skorpio legfölebb egy kémet jelent, ki urambátyám szivéhez közel lopódzott, szól Gyulai, elfeledkezve szándékáról.

– Ugy-e Deboráhtól hallottad ezt? kérdé Pécsi, az ifjura szegzett szemekkel.

– A kisasszony velem keveset beszélt s egészen más egyénről.

– S kiről szólt veled?

– Elemér távozásáról tudakozódott.

– Választaná el bár e fiatal embert akkora köz tőlünk, mint a déli sarkot az északitól, mert úgy nem áradna rá a bűn, reánk a veszély.

Elemér nemesszivű egyén. Ő nem hogy nagybátyja, de Keletindia minden kincseért sem lehetne kém.

– Ki hinné ezt felőle?… de sok hivatás veszélyesebb, mint a kém nyelve, s némelykor végzetünkben van a méreg, mely mást megöl, s nem kedélyünkben.

– Ha szabad lenne általam egészen ismeretlen ügybe avatkoznom, inkább azon egyén iránt volnék bizalmatlan, ki tegnap este bátyámnál volt.

– Vendégeim várnak, szólt kedvetlenül Pécsi, siessünk közéjök.

Ezzel az ajtó felé tartott, de érezvén, hogy a társalgás e rövid félbeszakítása sérthetné Gyulait, karonfogva őt, s mosolyogva mondá: – Deborah nagy rábeszélő tehetséggel bir.

– Szavamra! ő nem is említé azt, kire czélzottam.

– Helyesen tőn, mert az erény halántékaira illik ugyan a töviskoszorú, de van elég kéz, mely ezt számára megfonja a miénken kívül is. Azon férfiú, kiről szóltál, a Kassai börtönéből szabadult ki, s leányom gondatlan szavai miatt távozott el most Fehérvárról. Mélyebben sebzé őt Deborah nyelve, mint tudnák Kassai kíneszközei. Kérlek, ne vedd mondásomat szigorú értelemben. Leányom nemes természet. Apa nem lehet büszkébb nálamnál magzatára;… de ő is tegnap igazságtalan volt egy felebarátja iránt. Szerencsés, hogy először tette életében!

Pécsi és Gyulai a társaság közé vegyültek…

IX.

A fényes diadal, melyet Deborah este aratott, már éjfél után sugarak helyett árnyakat is vetett az ő benyomásokra kész kedélyére.

Midőn vánkosaira hajtá fejét, képek és visszaemlékezések jelentek meg ágya körül, hogy az álmot hátraidézzék.

A fejedelemfi előzékenysége még mindig hizelgett neki, de már sejdítteté vele a büszkeség, miként a rögtönzött kitüntetés oly körülményekkel függhet össze, melyek sem atyjának társadalmi helyzetével, sem az ő szépségének tett hódolattal nem állanak szoros viszonyban.

Szintén kellemesen hatott rá Gyulainak őt oly sokszor kisérő szeme és bámulata. Ez az ifju csakugyan leigézettnek mutatkozik. De mit jelent hát ama finom és gúnyos mosoly, melyet Deborah néha ajakain átsuhanni vélt, s melyet világosan látott akkor, midőn atyja egykori szegénységét és homályos sorsból lett fölemelkedését gondatlan elérzékenyüléssel emlegeté?

– A gőgös uracs utolsó benyomásul mégis azt vitte el tőlünk, hogy… szűcsmester unokája vagyok.

Deborah saját gondolatja miatt arczát kipirulva érzé.

Eszébe jutott a ma estve kifejtett tetszelgéseinek minden egyes vonása, s különösen az Elemér nevével való visszaélés csak azért, hogy féltékenység által ingerelje Gyulait, kivel sorsát végtére sem vágyott összekötni, s kit – legalább saját hiedelme szerint – a szerelem által nem boldogítani, de büntetni akart.

S miért is vette szájára Elemér nevét?

Ha e névvel nem játszott vala, most talán csendesebben tudott volna aludni.

Mit tudja ő miért? de azon régi jó napok kezdettek szivében zsongani, midőn atyja Elemér nélkül még nem birt leánya boldogságára gondolni, midőn oly természetesnek látszott az, mi most lehetetlen és gyűlölt.

Akkor ki hozta volna kétségbe, hogy szerelmök változatlan, mint maga az igazság, hogy ők egymásért vannak teremtve, hogy kezet kézben tartva vándorolnak az élet útján végig, s hogy a menyegzői nyoszolyájok és család-kriptájok között fekvő közt, ezt az arasznyi tért, egymással osztott örömeik s egymásért hozott áldozataik emlékeivel fogják beépíteni.

De most!… Deborah keblét sóhaj emelte. Miért eped? kit vádol? mi az, mi elégületlenné teszi önmagával? s honnan vonult a szív hamvazószerdájának komor, méla és vezeklő hangulata a bál tündérképei, a kellemes benyomások, a fényes diadalok közé?

Hogyan tudna mindenről számolni Deborah?

Ő sem sejdíti, mi mozgatja keblén a finom leplet, kedélyében a betakart érzéseket.

*

Gyulait hazatértekor a házikisasszony művészi tánczánál sokkal inkább foglalatoskodtatá az a talány, hogy miért kereste föl Pécsi Simont néhány eddig tőle egészen visszavonult főúr és a fejedelemfi? Miért jutott épen most eszökbe oly férfi születésnapja, kire máskor nem, vagy érdemeihez és tekintélyes állásához képest szerfölött ritkán gondoltak?

Volt a vendégek közt olyan, ki a kegyvesztettől már szerencsétlensége első perczében visszavonult, s csak most találta jónak a feledett baráti viszonyt emlékezetbe hozni; volt, a ki a hatalom délpontján sem szivelte Pécsit, s most mégis nyájas arczczal közelített hozzá!

Ekkora átalakulása a kedélyeknek aligha történt tisztán csak belső okokból.

Valami rejtélyes van folyamatban, gondolá Gyulai, s e sejtés izgató erejének lehet tulajdonítani, hogy a szép Deboráhnak tündéri táncza nem volt oka a hosszas virrasztásnak és tárgya a rákövetkezett rövid hajnali álomnak.

Gyulai gyakorlati irányú jellemével a találgatásból hamar lépett át a tudakolásba.

Könnyű volt észrevennie, hogy Fehérvárott meglehetős figyelmet keltett a Pécsit ért kitüntetés.

Még harmadnap is sokat beszéltek arról az úri rendűek, különösen a nők.

Figyelmét nem kerülte el bizonyos változat a hangulatban is.

Eddig az urak csak szidták Kassait, most olykor dicsérni kezdék Pécsit.

Eddig a nők sok kivetni valót találtak Deborah születésében és modorában, most kevesebbet emlegették polgári származású őseit, s magaviselete iránt is engedékenyebbek lettek volna, ha rendkívüli szépsége és gazdag hozománya folytonosan nem ingerlené a kedélyeket.

Gyulai arról szintén értesült, hogy a korlátnok most még inkább dühöng bukott elődére, mint máskor.

És szemeivel látta a «remeteséget» sűrűbben fölkereső vendégek fogatait, nyerges lovait és kiséretét.

S a mi több, az öreg Pécsi a fejedelmi palota harmadik udvarában megfordult, s az a hír is lábra kapott, hogy mielőtt György úrfinál tette udvarlását, szerencsés volt a fejedelemné által elfogadtatni.

Ennyi kegy a régi mellőztetés után alkalmasint politikai tekintetekből fejlődött ki, s a pártérdekek üvegházi növénye volt.

Gyulai nem képzelheté a hanyatló korú s ábrándokba merült Pécsit jelentős törekvések élén, de neve zászlóúl szolgálhatott, mely serget von maga köré.

Igaz, hogy egy kevéssé már elrongyollott e zászló, s midőn még ép is vala, talán alig lőn többször megkoszorúzva, mint bemocskolva, s talán a küzdő sorok előtt sem lobogott, a szerencse szelétől dagasztva és a lelkesedéstől védve, oly gyakran, mint a hányszor a megvert, a fegyelmetlen tábortól elhagyatott, vagy bevonatott, hogy a pogyász közt kényelmesen tovább czepelhessék; igaz, hogy Pécsi nevét rendkívüli siker, rendkívüli fény nem tette villanyzó hatásúvá, de mégis kétségtelen, hogy az ország nagy többsége Kassai ravasz, önző és méltóságnélküli kormányzata miatt Pécsi hibáit és bűneit csak azért is el tudná feledni, mert e rövid emlékezése mélyen sértené azt, kinek most kezében a hatalom.

Gyulai Kassai ellen intézett támadásnak kezdé hinni a Pécsire halmozott bókokat.

Az ifju udvaroncz éles elméje, midőn e gyanura jutott, kétszeres hévvel kutatá a körülményeket, melyek a főurakat följogosíthaták most kezdeni a fejedelem kegyelte korlátnok ingerléséhez.

Fáradozásai azonban kevéssé kamatoztak.

Sem a külviszonyokban, sem a beligazgatás terén nem mutatkozott a változásokra biztos előjel.

Kassai a szokott órában tanácskozott a fejedelemmel, a szokott éles humorral és vádakkal sértette az aristocratiát, a szokott kiméletlenséggel bánt saját hivatalnokaival, a szokott ármánynyal küzdött a hadpárt befolyása ellen, a szokott ügyességgel igyekezett az udvar előtt gyanussá tenni azokat, kik őt hasonló buzgalommal gyanusították.

Rákóczi most is csak oly határozottan kegyelte Kassait, mint régen, s Rákócziné most is csak oly gonddal kivánta elpalástolni, hogy nem kegyeli.

Maga Anna néni sem beszélhetett Gyulainak többet a korlátnok ellen forgalomban tartott udvari pletykákról, mint a Pécsi Simon nevének divatba hozatalát megelőzött napokon.

Ily adatok a fiatal udvaronczot azon hitre vezették, hogy az ellenzék újabb mozgalma nem erő, de ájultság jele.

A főurak, a hadpárt szónokai, a Kassai esküdt ellenségei épen, mert érzik e gyűlölt férfiú állásának folytonos szilárdulását, mérgökben az eszély intéseire nem tudnak többé figyelni, s folytonos csipkedésekkel vesznek elégtételt vigasztalatlan jövendőjökért.

– Csakhogy ne keserüljék meg merészségöket! gondolá Gyulai, Zólyomi bukására és számos nótapörre emlékezve. A hatalmas tanácsosok elleni törekvés észrevehetetlenül vezeti a pártokat az uralkodó személyével való elégületlenségre; ez veszélyeket teremt, melyek ellen védelem kell, s az önfentartás, kényszerűség nem válogathat többé sem jelszavakban, sem az eszközökben. Csoda-e tehát, hogy a ki hazája érdekében küzd a kormány bűnei ellen, egyszerre maga ellen fordulva látja a törvényt és hazát, s a mit hűségből kezdett meg, árulással végzi be?

E sötét, de tapasztalatokon nyugvó világnézet a vidor kedélyű Gyulait aggodalomba ejté.

– Félek, hogy csúfosan le fognak tiportatni, s birtokaikkal Kassai falvainak számát gyarapítani. Miért is vegyültem közéjök?

A nagyreményű udvaroncz megdöbben a félreértésen.

Hátha Kassai a cselszövény részesének tekinti.

– Mindenkinek el fogom beszélni, hogy Pécsi évnapján történetből vegyültem a társaságba, s távolról sem sejdítém az összejövetelt… De vajon, folytatá keblében a harczot egy fenköltebb szellem, vajon nem volna-e ez gyávaság? S mit féljek ott, hol György herczegfivel találkoztam?… No! sugá ismét az óvakodás, a mi a trónutódoknak csak pajzán ötlet és időtöltés, az nálunk kicsinyeknél bűn és bukás lehet… S mégis szégyen volna gyáván menteni magamat oly félreértés ellen, mely meg sem született, s csak akkor lép világra, ha létezését előre felteszem. Legfeljebb gyéríteni fogom látogatásaimat Pécsinél. S ezzel nem tartozom-e Elemérnek, kit Deborah – ha szavainak hihetek – még mindig szeretni látszik!

E végtére is inkább önző, mint nagylelkű eltökélést Szeredivel találkozása még inkább megszilárdítá.

A fejedelemné rokona félig tréfásan kérdé tőle: – Nem hallottad-e öcsém, hogy mikor fogja a vizes lepedőt Kassai uram alól Pécsi ő kegyelme kivonni? Szeretnék e kisérlet alatt jelen lenni.

– Nagyságod szavainak ködén az én lelki szemeim áthatni nem birnak.

– Csak tudni akartam, sokat tánczoltál-e a minap Pécsinél?

– Nem annyit, hogy korom és tánczszenvedélyem mellett elégnek mondhatnám.

– Hallom, mindnyájatokat megbabonázott Deborah. Ősz fürteimre! csak azért szeretnék ismét fiatal lenni, hogy legyen legalább egy, kit e varázslónő el nem bódíthat. Egyébiránt most az egyszer szerencsédre szolgál öcsém, ha mindig csak Deboráhra néztél, s ha minden szavad csak neki esküdött hűséget. Külünben még azt mondanák, hogy Pécsivel esküdtél össze, mint azok, kiknek maradt idejök a tánczolásnál egyébre, és nyelvöket másra használták, mint szerelmi bókokra.

– Így magamat sem hihetem a gyanu fölött állónak; mert sokat társalogtam Pécsivel s keveset leányával.

– Tehát neked szintén jelszavad a «szűcs» s nem az «erszénykötő?»

– Alig hiszem, hogy a fejedelem nagyobbik fia és több országtanácsos jelenlétében a zene, táncz és vigalom közt ily komoly ügyek hozattak volna vita alá.

– De az ármányos Kassai mégis ezt szeretné a világgal elhitetni.

– Tehát Pécsit azért vétette jó előre kémekkel körül?

– Micsoda kémekre czélzasz? – kérdé Szeredi megütközéssel.

– A többek közt arra, kit nagyságod leálczázott.

– Ki? én? ugyan öcsém, mi jut eszedbe? válaszolja Szeredi hüledezve. – Talán el is beszélted rokonaidnak, ismerőseidnek, az egész világnak, hogy a vén Szeredi vak volt és egy becsületes hazafit bizonyos semmiházi léhűtővel tévesztett össze?

– Tehát tévedésből történt minden?

– Szánandó félreértésből, öcsém. De csakugyan nem szóltál senkivel a reám nézve kellemetlen esetről?

– Csak annyit mondtam Pécsinek, hogy óvakodjék bizonyos egyéniségtől.

– És sejdítette-e, kire czélzasz?

– Rögtön észrevevé.

– S mit válaszolt?

– Neheztelt rám.

– Valódi bölcs! valódi nemes szív… Ne is említsük többé e kellemetlen ügyet. Te fiatal vagy, de tudsz hallgatni. Rokonom, a fejedelemné, jellemednek épen ezen oldalát méltányolja leginkább. A minap is dicsért s képzelheted, hogy én sem maradtam hátra a szép szavak megválogatásában. Barátom! a tapasztalt és koros férfiak jó véleménye az a létra, melyen az ifju tehetségek lépcsőnként magasabbra emelkednek. Különben fölötte nehéz és kétes a siker.

Gyulai szépen megköszöné Szeredi figyelmeztetését, s azon tanulság mellé, melyet Pécsire nézve vont, még azt is csatolá, hogy a megtámadott szombatos pap történetéről mélyen hallgatni kell.

X.

Kassai István, a szemfüles államférfiú, hamar fölfedezte a titkos államrúgókat, melyek Pécsit rögtön felszinre emelték.

Szeredi egyik régi barátja tudniillik, ki a török hódoltsághoz tartozó magyar részek szomszédságában lakott, barátságos viszonyban állott a temesvári basával. De e barátság még sem akadályozá, hogy pogány martalóczok ne hajtsák el gulyáját.

Erélyes és vakmerő férfiú levén, a rablás hirére minden menevéd nélkül a basánál termett.

Nem tudjuk, mind visszakapta-e lábasmarháit, vagy pedig kénytelen volt a prédálók megfenyítését is kárpótlásba számítani; de annyi bizonyos, hogy a basa nagy tisztességgel fogadta és török őrizet mellett kisértette Erdély határáig.

Kassai, kinek Temesvárott biztos kémjei voltak, arról értesült, hogy a magyar úr és a török kormányzó közt nemcsak az elhajtott gulya, hanem még fontosabb tárgyakról is folytak beszélgetések. Különösen a basa figyelmezteté barátját a fényes kapu hangulatára, mely Rákóczi iránt engedékenyebbé, a magyar király ellenében pedig neheztelővé, majdnem ingerültté kezd válni. A budai basa nem veszi többé szigorúan az alattvalói által rögtönzött portyázókat a Duna felső vidékein, s esetek fordulnak elő, midőn a várőrökön kívül még hitterjesztő szerzetesek is a martalóczok kezére kerülnek. Most van tehát ideje a vasat verni, ha a fejedelem ő nagysága az evangelikusokért saját szakállára, saját felőssége mellett háborút akar a magyar királylyal kezdeni. A basa nem áll jót arról, hogy ő nagysága megveretése esetében nem vonatik a hatalmas császár által a béke zavarásáért kérdőre; de a siker könnyen feledtetné a jogtalanságot, s a ki nyerni akar, tartsa magát készen a bánatpénz megfizetésére is. A háború eseteiben mindig bűnös, a ki szerencsétlen. A győztes kardmarkolatját drágakövekkel rakják ki Stambulban, de ketté törik azt, mely kudarczot vall, ha szinte damaskusi aczélból készült is, és lapján a Korán legszentebb verseit hordozza. Mindig ez vala a fényes kapu nézete.

Kassai értesülvén a temesvári basa beszédéről, nem kételkedett, hogy a hazatért rokon azt okvetetlenül közlé Szeredivel.

Hogyan is hallgathatta volna el a fontos hírt, mely a hadpárt óhajtásaira kilátást nyitott és Szeredi cselszövényeire alkalmul szolgálhat?

– Bizonyosan, gondolá Kassai, a Temesvárról fuvó szél üdítette föl az elégületlen főurak fonnyadt reményeit.

Ezért kezdenek mozgani, s minden békétlenben czimborát keresni. Pécsi előttök nemcsak befolyásáért, de gyűlöleteért is jelentőséggel bir.

Miután a korlátnok éles elméje eddig hatolt, gyanakvó természete a többit kitalála.

– Engem akarnak láb alól eltenni, s Pécsit, mert halálos ellenségem, a porból fölkapják, hogy kezökben legyen egy dorong, melylyel míg más fegyverök nincs, agyba-főbe üthessenek. Találjanak csak utóbb bármi silány fringiát vagy buzogányt, a dorongot ismét oda dobják, a hol eddig feküdt. Hm! de mit várjam be ezt?… kiütöm a markukból, mielőtt rám emelhetnék! Úgy segéljen, ki fogom ütni!

Kassai első gondjai közé tartozott azt kutatni, vajon a fejedelmi palotában tudják-e a temesvári basa nógatásait?

Semmi nyomra nem akad; de arról hamar értesült, hogy egy renegátnak, ki a csauszok közt nevezetes szerepet játszik, Rákóczi drága prémes ruhákat és pénzt küldött.

– Ez a fejedelemné műve! – sóhajtá Kassai. – Nagyasszonyunk vallásos rajongásból elősegíti semmirekellő rokona ármányait. Hogy Szeredi vegyíti a kártyát, csak onnan is bizonyos, mert Pécsihez nem ment, csufolódik azokkal, kik jelen voltak, s haragomról beszél, melyről semmi adatja sincs… he! Báthori Boldizsár magának Zsigmond fejedelemnek volt nagybátyja és mégis halállal lakolt. Mi haszna! kezem még addig sem ér föl, hogy a távoli rokonság emelvényén álló Szeredi álarczát letéphessem. De szükségtelen is. Sok rosszat tudott megkezdeni, semmit végrehajtani. Félénk a koczkáztatatásra, s vereségein sem aggódik, ha epéjét barátaira és ellenségeire kiönthette. Mi közöm vele? Előttem Pécsi áll, a vén bolond, a vén bűnös; e fölfuvalkodott gőgös, ki leányát örömestebb tenné egy király kéjhölgyévé, mint egy mágnás hitvesévé, s inkább beleegyeznék abba, hogy a mágnás elcsábítsa, mintsem a rangtalan ifju az elvett becsületet kezével visszaszerezze… e pazar, e pénzt nyelő gődény, ki naponként száz becsületes ember munkájának sikerét emészti meg, és legszerencsétlenebb akkor volna, ha olcsó, de egészséges eledelekkel kellene élni, úgy, a mint én szoktam… ez az eszelős csillagjós és babonás bolond, ki az állatkör engedelme nélkül meg sem mer mozdulni, s bujdosó égi testektől várja azt a belátást, a mely agyvelejében még nincs meg… he, he, he! ez a szónokló, versgyártó és az egyiptomi mumiák közt barangolt Pécsi ismét magára merné vállalni az ország ügyeinek vezetését! Hallatlan szemtelenség!… Nem kellett Deboráhnak az egyszerü öltözetű Elemér, nem kellett az öreg Kassai olcsó butorzatú háza. Elszennyezhetné bársony- és selyemruháját az én szerény fedelem alatt. Jól van; helyeslem e tisztaságot; de hát azután miért akarja most Deborah atyja megragadni a kormány gyeplőjét? Nem tartotta-e e gyeplőt hosszas ideig kezében a ronda Kassai? he! he! nincsen-e azon az ő mosdatlan ujjainak mocska? miért szeretné finom kezét e gyeplő érintésével bepiszkolni Pécsi? Ej, ej! mily következetlenek az emberek!

Kassai elmélkedéseit a titkár megérkezése szakítá félbe.

– Talán jól izlett kendnek a rápolti kenyér és pecsenye, he! hogy oly későn tért meg? – szólt a korlátnok mogorván.

– Tagadhatatlanul hosszasan mulattam Rápolton – mentegetődzék a titkár – de méltóztassék nagyságod kegyesen tekintetbe venni, hogy a compassuált egyén már az első állomáson meg kezdett bomlani, s minden embertől, kivel találkozánk, tudakolá: vajjon római vagy arab betűkkel van-e az ő arczára fölírva e szó: kém.

– Miért nem kötöztétek le a latrot?

– Szökni nem akart, nagyságos uram, sőt ha abrakoltatni megálltunk, erővel kellett a kocsiból levonni. A száját betömni lehetetlen volt, mert az ember vasból látszik alkotva, s karizmai a Demeterénél is vastagabbak. Kényszerülve valánk tehát a vett útból folyvást kitérni, hogy mentől kevesebb jövő-menővel találkozzunk. Ez sok idővesztésbe került. Midőn pedig Rápoltra értünk, bűnösünk, vagy respective: patiensünk, magát ördöngösnek állítá, s a falu népének hosszasan elbeszélé, mily fenyegetésekkel csábította Belzebub, hogy belsőjében állandó szállást adjon a gonosz szellemnek, mely a pokolból hozzá kivánt költözni.

– S nem jut kendnek valami a fenyegetések közül eszébe?

– Azt mondá, hogy az ördögök fejedelme a lelkiismeretet, a jóravaló hajlamot és az Istenbe vetett hitet akarta az ő nejéből és két gyermekéből kiszívni, s miután testökben semmi sem maradt volna, a mi által az állatoktól különböznének, belőlük rápolti parasztokat szándékozott csinálni.

– Miért nem lőttétek agyon a kutyát?

– Nagyságod csak az elszökési kisérlet esetében tette kötelességünkké e szigort. Azután a nép megbabonázottnak tartja, s úgy kerüli, hogy a vén Marcsán kívül, kit többen láttak már a kürtőn kirepülni, senki sem mer vele beszédbe elegyedni.

– S kend őt Marcsához szállásoltatá be?

– Nem, nagyságos uram.

– Megbocsáthatatlan mulasztás. Miért nem tartja résen az eszét, he? Még ma intézkedjék az őrült átköltöztetéséről. S miről szólt még az a hóbortos? Talán Belzebubbal együtt engem is említett? Hm! kitelik tőle!

A titkár elszörnyűködött arra a merész lehetőségre, hogy nagylelkű főnökén ekkora injuriát követhessen el halandó lény; annál inkább valami Pista nevű ember és kivált az ő füle hallatára.

– Már hogy szívelhettem volna el ilyest, kegyelmes uram! Avagy nem nagyságodnak köszönöm-e szép gyarapodásomat minden világi javakban? Nem csaphatott volna-e el nagyságod a beigtatási könyvtől, hogy helyemet érdemesebbnek adja? Nem vehette volna-e ki hónom alól a philerát, hogy ezentúl Bőgőzi uram hordja az irodából ide, vagy pedig Márton Gáspár, ki szintén becsületes, talpra esett tisztviselő? S vajon e meleg ködmönt, melynek az úton annyi hasznát vettem, harmadidén megvásárolhattam volna-e, ha nagyságod uri asztalán nincs számomra tányér és asztalkendő, melyhez a számat törülhessem? Ily emolumentumok mellett könnyű az embernek gyarapodni, s bár szegény vagyok, és ha nagyságod kidobatna az ajtón, nem tudnám, hová hajtsam le fejemet, mind a mellett elüzetésemet magam indítványoznám, mihelyest nagyságod ily goromba bántalmaztatását vakmerészkedtem volna csendesen tűrni.

– Jól van, jól; de azt talán mégis mondotta a hóbortos ember, hogy Belzebubnak szürke és hosszúszálú szemölde, kopasz feje, lapos ajka és széles álla van? hi, hi, hi!

A titkár iszonyú ijedtséggel tekintett Kassaira, mintha csakugyan emlékeznék az ördögök fejedelmének arczleírásából e jellemző vonásokra.

– Alkalmasint – gondolá magában – Demeter fecsegte ki. De hisz, nem beszélt még vele ő nagysága! Csakugyan tömérdek esze van az én kegyelmes uramnak! Mindent kitalál.

Kassai gúnynyal s mosolyogva nézett a hüledező hivatalnokra.

– Kend talán eddig észre sem vette – szólt kimondhatatlan cyinismussal, – hogy én kopott, vedlett ember vagyok és elég formátlan arra, hogy minden czudar ördögöt hozzám hasonlítónak higyenek? No! az még nem volna baj. A külsőről csak a bolond következtet belsőnkre. S mit mondott a rápolti új jobbágy a bűnről, melylyel Belzebub kelepczébe ejté? Gyilkolásra, gyújtogatásra, templomrablásra, no! vagy mire vette rá hát a sátán őt?

– Nehéz volna, kegyelmes uram, meghatározni. Zavart eszének folyamában nem tudtam egyetlen értelmes dolgot kihalászni. Mindenikünket faggatott, mondanók meg, hogy tulajdonkép melyik felelős a beírt papirdarabért: a kéz vagy lélek? Mert ő csak a kéz, s mégis őt bünteti az Isten a gonosz szellem helyett, mely a kezet veszélyes betűk vetésére használta. Esküvék, hogy felét sem írta le az ördög betűinek, s mégis egész kárhozatot kapott érte díjul.

Kassai köszvényes lábai ellenére is élénken emelkedett föl a karszékről.

– Nem telik be hat hét, s kendből, érdemes barátom, levéltárnok lesz. Embert csinálok belőled, fiam! valóságos urat, kit vénségedre még talán a főispán is süvegelni fog. No! a pénzből, melyet útra adtam, sok maradt-e meg?

A titkár ámulása miatt el is feledte, hogy a kézbesített csekély összeget túlhaladták kiadásai.

– Szépen maradt, nagyságos uram! a mint benyujtandó számolatomból ki fog derülni.

Kassai belső szobájába vonult, s a titkár csakhamar erős zárcsattanásokat hallott.

– Szegény principálisom azt a nehezen járó pénzládát nyitogatja! Maga szokta fölemelni belőle a zacskókat, maga görnyedez, bár melle el szokott szorulni. Szegény kegyelmes úr; és még az a penész is a régi tallérokon mennyi ártalmat okoz neki! Azután bár legalább a pénz olvasását bizná másra! Tiszta jó szívből segítenék; de nem akarja. Csak mosná legalább meg a kezét, mikor a számlálást elvégezi! De vajon micsoda költekezései lehetnek most?

Míg a titkár így okoskodott, Kassai különválasztott néhány aranyat.

Letette az asztalra, rájok tekintett, s ujjai észrevétlenül mozgásnak indultak.

– Áldozat nélkül semmi sem megy – mormogá, s pár aranynyal még szaporította a csomót.

– Ni, ni! ez a Bocskai pénze s ritkaságánál fogva külön becscsel is bir.

Elvette az aranyat.

– Hát ez az V-dik Károly-féle mit keres itt? Ágostán épen fizetni valóm van és jól használhatom.

A rakásból megint elvont egy aranyat, hogy a zacskóba rejtse.

– Áldozat nélkül semmi sem halad előre, s nekem most bőkezűnek kell lennem! – sóhajtá Kassai, míg sovár szeme egy zechinán akadt meg.

– Nagybányai aranynyal cserélem be, – gondolá, és kiválasztotta a már megapadt csomagból a zechinát; de a nélkül, hogy más pénzdarabbal helyettesítette volna.

– Apró pénzt is rakok melléjök. Áldozni kell! A vadnépek legsilányabb bálványai is áldozatokat kivánnak. Pécsi már is sok kincsembe került. Megfizeti kamatostul, a mit érette költöttem. Nekik nem kell Elemér; sem az apának, sem a leánynak. Jól van; de akkor ne várják tőlem, hogy behunyjam szemeimet, midőn kötelességem nyitva tartani. Ők gyűlölik a Kassai nevet: jól van; de azután ne sértsék meg a haza törvényeit.

Kassai az apró pénz közé most aranyakat csúsztatott be, gyorsan és félrefordított szemekkel, mintha saját magától akarná titkolni e rögtönzött bőkezűséget.

Ekkor megrázta a csengetyűt.

– Velem méltóztatik parancsolni? – kérdé a besiető titkár.

– Kend, mint már említém, rendelést tesz, hogy szökött jobbágyunk a boszorkányságot üző Marcsához szállíttassék. Továbbá kend gyöngélkedő egészsége miatt szabadságot kér tőlem négy hétre. Helyét távolléte alatt Bőgőzi uram tölti be. Még ma írja meg a folyamodványt.

– Oly egészséges vagyok, mint a makk, nagyságos uram! – szabadkozék a meghökkent titkár.

– Tanácsolom is, hogy a betegségtől ótalmazza magát; mert folyvást úton kell lennie. Birtokaimat szemügyre veszi; számoltatja tiszteimet, tudósításokat közöl eljárásaikról. Van köztük tolvaj, erdőpusztító, jobbágynyuzó, s vannak titkos szombatosok is. Eláradott a bűn, főleg a szombatosság mételye veszélyesen terjed. S mit akar kend tenni, no! mit akar, ha gazdatiszteim, cselédeim és jobbágyaim közt titkos szombatosokra fog találni?

– A tekintetes megye kezeibe szolgáltatom őket, hogy istentelenségökért méltó büntetésöket elvehessék.

– Kend a tehén szarva közt keresi a tőgyét. Ha én a vén Kassai titkára lennék, mindenekelőtt gondolatait ellesni, s politikájának mélységeibe hatni iparkodnám. No! mit mond erre domini frater!

– Kegyelmes úr! ha elmém akkora volna, mint buzgóságom, ritkán vonnám magamra nagyságod méltó megrovásait. De az én alacsony nézeteim, midőn nincs támaszuk, melyre csimpalykozzanak, okvetetlenül a földön fognak kúszni. A mit elémbe szabnak, tudom teljesíteni; azonban mihelyst saját eszem után járok, a világtalant választottam kalauzul.

– Az nagy baj, barátom! Ha én Kassai István titkára volnék, – szólt Kassai, – a titkos szombatosok szeretetét igyekezném megnyerni. Kipuhatolnám bűneiket, de hallgatást igérnék és ha bizodalmukat elsajátítottam, akkor könnyen kivehetném belőlük, kik az új Jeruzsálem oszlopai, kikre hallgat a nép leginkább, s kitől várja vallásának diadalát? He, he! jól fogtam-e föl a kend kötelességét?

– Tökéletesen, nagyságos uram.

– Midőn pedig a főizgatók névlajstromát birnám, – folytatá Kassai, – kérdés: hogyan venném e nagy kincsnek hasznát? No! feleljünk rá?

– Rögtön kézbesítem nagyságodnak a talált kincset.

– Kend megint nem találta a szeg fejét.

A szegény titkár homlokáról permetezett a veríték.

– Én, – folytatá oktató hangon Kassai, – ha az erdélyi korlátnok titkára volnék, s ismerném a veszélyes időket, melyekben élünk, igyekezném a csendháborító, a pártütésre hajlandó és a haza törvényeit lábbal taposó szombatosok tekintélyesebb emberei közül a gyönge jelleműeket, a nyomorral küzdőket, he! he! a megvesztegethetőket szép szavakkal, igéretekkel behálózni, hogy rejtett szándékaik nyomára juthassak. A rajongók között sok szájas koldus van, ki az egyiptomi húsos fazakokért lemondana a Kanaán távol fekvő vidékeire vándorlásról. Pénzt kell neki kölcsönözni titkokért, ételt az eszmékért. Igazam van-e könyvvivő… akarám mondani, levéltárnok? Kend az asztalon lát aranyt és kisebb pénznemeket. Vegye magához. Kolozsvárott forduljon meg; mert ott a mesterlegények közt vannak szombatosok. Mulasson Udvarhely-, Csik- és Háromszéken; mert ott birtokaim közelében néhány részeges kántor és koldus-énekeket szerző íródiák szokott a szombatosok gyülekezetében predikácziókat tartani, szent verseket dudolni. Főleg pedig egy fontos titkot kutasson ki, melynek létezését a rápolti őrült szavaiból gyanítom.

A titkár megsemmisülve volt, hogy ő semmi ilyest nem sejtett, sőt most sem tud képzelni.

– Avagy rosszul emlékszem-e a kend értesítéseire? – tudakolá Kassai.

– Hogyan, kegyelmes uram? – hebegé a titkár, dörzsölve kezeit. – Mit mondhattam én a szombatosságra vonatkozót?… Oh! most jut eszembe. De miként is tudtam oly buta lenni, hogy tüstént észre ne vegyem? Hiszen világos! Elmebetegünket lélekvád gyötri. Valami irományt emleget, melyért a felelősséget az emberi és isteni törvényszék előtt szeretné magáról elhárítani, hogy hatalmasabb ember vállára vethesse. S e főurat nevezi Belzebubnak.

Kassai, mint besötétült vonalaiból sejthető, most túlságosan éleslátónak találta titkárát. – Megint sántít a kend észjárása, – mondá, durva kitörésekkel feddve aggályát. – Hisz az elmebeteg engem tart az ördögök fejedelmének, s kétségtelenül azért, mert meg van győződve, hogy bizonyos lázító iratok nyomára akadtam, s hogy sejtem, honnan fú a szél. Vagy Gálfi, az elégületlenekhez szító gazdag szombatos, vagy talán épen maga Pécsi Simon használta föl a szerencsétlen ficzkót egy körlevél fogalmazására, mely a szombatosokat titkos gyülekezet tartására hívja össze. Kerítse meg kend egyik példányát e honárulási okmánynak. Adjon érte pénzt, tegyen igéreteket; de okvetetlenül megkerítse.

– Kergessen ki hivatalszobámból nagyságod, ha a hazaárulók, ha az Istent szidalmazók és felségsértők kiáltványát meg nem szerzem. Nem is kell rá sok költség. Az okos szó, a maga idejében használt fenyegetés és a jól számított igéretek többet használnak, mint az arany; ámbár a pénz rábeszélő tehetségét sem kivánom kétségbe hozni. Ha ő szent felsége is úgy akarja, hamar fognak hurokra kerülni a szombatosok, s a törvény és vallás gúnyolása méltó büntetését leli.

A titkár egészen kipirult lelkesedésében.

Ő e hitujítóknál veszélyesebb fajtájú embereket nem is képzelt.

Hisz az igaz vallást akarják fölforgatni, és az ország törvényétől tagadják meg a hódolatot!

Azután nem saját maga fogalmazta-e a nyilvános kihirdető által Fehérvár piaczán felolvasott és a kulcsos városok kapuira szegzett kiáltványt, mely a szombatosok és pártfogóik ellen mennydörgött?

S mégis, az átkozott rajongók, úgy látszik, titkos gyűléseket tartanak, és kijátszani merészlik a hatóságoknak, sőt Kassai uram ő nagyságának is figyelmét!

Nem elég ok-e, hogy a titkár minden erélyét összeszedje a veszélyes izgatók leleplezésére, s ha lehet, kiirtására?

A levéltárnoki állomás megnyerésének reménye sem volt kedélyére hatás nélkül.

Mihelyest tehát Kassaitól távozhatott, fontos hivatására kezdett előkészületeket tenni.

Sejté, hogy segélyül szolgálhat a Laczkó István történetével megismerkedés.

Kassai eddig a szombatos nevét sem szoká előtte említeni, s ez elég ok volt, hogy a különben szemfüles titkár, ha másért nem, gyöngédségből is, legyőzze tudvágyát.

Fehérvárott tehát évek óta alig lakott egyén, kiről részletesebb adatokkal ne birna, mint épen Laczkóról.

De most kötelességének hivé a nyomozást.

Az útikészületektől meglopott időt mind erre fordítá, s még alkonyat előtt Kassai szobájában és Laczkó Istvánra vonatkozó adatokkal ellátva találjuk.

– Szeredi ő nagysága Laczkót gorombán támadta meg – szólt a titkár.

– Az utczán? – kérdé Kassai.

– Pécsi kastélya előtt. Le akarta csatlósaival szuratni, s kémnek nevezé.

– Az én kémemnek, úgy-e?

– Tisztátalan nyelvén ez a rágalom is megfordult.

– Tehát rágalomnak gondolja kend? – tudakolá Kassai, páratlan cynismussal.

A titkár csodálkozón tekintett védnökére, s azután hivatalos előterjesztéseit folytatá. – A szerencsétlen férfiú betegségére nagy befolyással volt Szeredi uram vádja, talán azért, mert kellő alappal nem birt.

– S csakugyan nem birt? – kérdé Kassai, gúnyos arczkifejezéssel.

– Legalább több adat arra mutat. A csatlós, kitől a történetet hallám, mondá, hogy Szeredi ő nagysága szigorúan megtilta minden fecsegést, mely az esteli kalandra vonatkozik. Ez ösztönül szolgált nekem további kutatásra, s betértem a pékhez, kinél elmebetegünk tartózkodott. Soha rémültebb arczot nem láttam, mint az övé volt, midőn Laczkó Istvánra vezettem a beszélgetést. Szegény jótehetetlen ember! Szeredi uram kierőszakolta tőle, hogy Laczkót kémnek állítsa, s azóta halálos félelemben él. Minden vendégére kajszán néz. Mindenkit boszúlónak vél, s főleg nagysád haragjától retteg. Boldog Isten! hogy retteg!

Kassai uram arczán epésebb szín terült el. – Tehát Szeredi itt is keveri a kártyát! Hm! túlbecsüli családi viszonyainak erejét! Nem oly talisman az, mely őt minden nyavalyától megótalmazhassa. Ám! bizakodjék csak! A ki utoljára nevet, az nevet igazán… S tehát Szeredi ő nagysága, mint mondád, Pécsi Simonnal elhitette, hogy kémet tartok a nyakán, még pedig egyet az ő vallásának angyali közül, he, he! Szeredi óvakodóvá akarja a vén szombatost tenni. Ezt állítja kend, úgy-e?

– Alázatosan esdeklem, nagyságos uram! de szerzett adatataimból épen ellenkezőjét kellett volna állítanom. Pécsi uram komornyikjától hallám, hogy Deborah kisasszony egy alkalomkor, midőn a reggelinél atyja által szemrehányásokkal illetteték, könnyezve mondá: – Adná az ég, hogy az emberekbe vetett túlságos bizodalmad ne végződjék embergyűlöletben. Miért lenne valaki csak azért, mert szombatos és pap, minden gyanún fölül! Én, de ne haragudjál érette, titkos látogatásaira borzadás nélkül nem gondolhatok. Ki kezeskedik, hogy nem él ellenségeink zsoldjából, s nincs arra megbizva, hogy színlett kegyeskedésével szívedhez közel férve, a védelmetlen perczben tőrével vagy árulásával átszúrja azt?

– A kigyó! az eszes kigyó! – mormogá Kassai. – S mit válaszolt Pécsi? – tudakolá, kiváncsian elényújtva fejét.

– Prédikátori hangon mondá: – Deborah! te soha sem fogsz arra méltó lenni, hogy e szent férfiúnak, ki az igazság tövises útján zarándokol, leoldjad saruit, megmossad lábát és tisztes fürtjeire illatos olajat önts.

– A buta nilusi barom! – mormogá ismét Kassai. – S nem hallottál-e még más hirt, mely Laczkóra vonatkoznék?

– A csatlós beszélt egy nőről, ki ájultan rogyott a földre, midőn a kémnek nevezett szombatos pap Szeredire rohant.

– Rohant? s dühhel? – kiáltá Kassai. – Czímeres nemessé teszem, ha arczul csapta.

– Haragját és léptét a nő ájulása föltartóztatá. Úgy látszik, hogy e találkozás oly asszonynyal, kinek jelenlétére nem gondolt, s oly perczben, midőn meggyalázottnak hivé magát, főokul szolgált háborodására.

– Felesége, kétségtelenül felesége! – mondá Kassai. – Megtaláltad-e lakását? Tüstént le kell tartóztatni e nőt! Nemes születésű… hm! De köteles vagyok-e tudni? Mutassa ki előbb nemességét; majd akkor hátrálok jogommal. Csendesen, zaj nélkül kell elfogni. Ne távozzál addig. Be kell csukni!

– Lehetetlen, nagyságos uram!

– Miért, he? Talán Szeredi ide is bemártotta ujját?

– Nem; de az asszony…

– Veszélyesen beteg? – szólt közbe Kassai. – Ne vedd számba. Hadd nyavalyogjon Rápolton. Ott is van szalmazsup!… Beteg!… Miért oly érzékeny? Parasztnak nem kell érzékenynek lenni. A paraszt asszony ne ájuldozzék, ha férjét gazembernek mondják… Mi joggal fekszik le ő, mint a kényeztetett úrnő?

– Nem az a baj, nagyságos uram! hogy beteg, de eltünt, s nem lehet nyomába akadni.

– Útba fog igazítani a pék, hol férje szállva volt.

– Fájdalom, nem látogatta meg férjét.

– A szívtelen, a szeretet nélküli való, az érzéketlen nő! – korholá Kassai a kezéből kiszaladt martalékot. – Indulj, kedves fiam! – szólt a titkárnak – indulj mielőbb, mert foglalatosságod szaporodott. Vitesd ez asszonyt szilaskeresztúri birtokomba. Onnan majd tovább szállítjuk. Tudod-e, hol volt Laczkó szombatos angyal?

– Szégyennel vallom meg, hogy még nem nyomozhatám ki.

– Szárdis városában.

A titkár bámulva tekintett főnökére.

– A judeismus hóbortosai Kézdivásárhelyt hívják Szárdisnak.

– Törjék ki a nyakok vakmerő névrontásokért! – sóhajtá a titkár.

– Amen, fiam! – szólt kenetes hangon Kassai.

*

Midőn szombatos-üldöző titkárunk a szobából kiment, bizonyos nyugtalanságot érzett keblében.

Igen hasonlított ez a hűtlen eljárásból támadó lélekvádhoz, azon hangulathoz, midőn a subalternus érzi, hogy főnöke méltán elcsaphatná, s hogy ha még továbbra is ennek eszi kenyerét, ennek iszsza borát, és ennek kegyelméből emelkedik a hivatallépcsőn fölebb, akkor az isteni gondviselés több pártolásában részesül, mint voltaképen kellene.

Úgy van, titkárunk békétlenkedett saját magára.

Szeretett volna jobb és bal képére, őszintelen eljárásáért, egy-egy erélyes arczcsapást mérni; de érzé, hogy viszont kétannyi nyaklevest érdemelne, ha eljárásában egészen őszinte lett volna.

Szóval, kötelességei összeütköztek.

S nem lehetett egyrészről tartozásának úgy tenni eleget, hogy másrészről ne sértse meg kötelességeit.

Ő tudniillik a csatlósoktól hallá, hogy Elemér vezette el a szerencsétlenség színhelyéről a szombatosnőt; szintén hallá a péktől, bár igen általános kifejezésekkel, Elemér tudakolásait a szombatos kémsége felől.

Ebből bölcsen következteté, hogy a fiatal Kassai is érdekkel viseltetik a Laczkó-család sorsa iránt; de éles elméjénél fogva könnyű volt sejtenie, hogy az ifjú úr részvéte más természetű lehet, mint az öreg úré. Megtetszhetett a vitéz kapitánynak a szép nő, s talán ínye ellen volna, ha a komor nagybátyja hirtelen pórruhába öltözteti, hasonlóan a többi jobbágynőkhez.

Mi szükség tehát értesíteni Kassai Istvánt, hogy Kassai Elemértől járjon utána a szombatos nő tartózkodása helyének? Mi szükség a nagybátyja és unokaöcscse közé a viszály konkolyát hinteni? Nem kegyes pártfogója-e neki mind a kettő, s ha az öregtől sokat vár a jelenben, a jövendőhez, a bekövetkezendő évekhez szóló reménye nincs-e Kassai Elemér jó indulatjához, mint erős horgonyhoz, csatolva?

Ilyen tekintetek birták a titkárt óvakodásra.

Nem említett nyomozataiból semmi oly körülményt, mely Elemérnek alkalmatlanságot okozhatna.

De miután öreg pártfogóját most először csalta meg elhallgatással, megfogható volt, ha nemcsak az útrakészülődés perczeit nyugtalanság közt tölté, de még az éjjel egy részét is álmatlanul.

Titkárunk a maga nemében igen érzékeny lelkiismerettel birt, habár a lelkiismeret e neme inkább volt szolgának, mint embernek való.

XI.

Klára szorgalmával és ügyességével a fejedelemné várakozását messze túlhaladta. Nem volt női munka, melyhez ne értett volna, s mely az ő keze közül kikerülve, sajátságos csínt és kellemet ne öltene magára. Ízléssel és költészettel birt, s a közönséges is nyert azzal, ha ujjai érinték, ha szelleme rája sugárzott.

Csakhamar határozott felsőséget gyakorolt a többi kisasszonyok fölött, s a «fehérnépek» termének vezetőjévé lett. Mindenki tőle kért utasítást, midőn foglalkozásában megakadt. A gyakorlottaknak segített, a gyöngéket oktatá, és szívességeit annyi gyermekes örömmel, annyi pazar gondatlansággal osztá, hogy senkit meg nem szégyeníthetett azon előzékenységgel, mely oly önként jött, hogy minden áldozat eszméjét kizárni látszik, s azon szeretettel, mely az önzéstől és hiúságtól ment lévén, mintegy föloldozta az elfogadót még a köszönet, még az elismerés sokak előtt alkalmatlan igénye alól is.

Petneháziné, a külsőségekre oly sokat tartó udvarmesternő, ki Klára fölvétetésének sajátságos módja miatt jogait és tekintélyét vélte megsértettnek, néhány napi hideg, kimért s csaknem üldözésre hajló magaviselet után szelidebb bánásra kezdett hajlani, s végtére Klára léleknemessége s megnyerő modora egészen meghódítá és bevallá a fejedelemnőnek, hogy fölügyelete alatt nincs senki, kivel annyira elégült volna, mint az idegen leánynyal, ki jó példával jár a többiek előtt, s mindeniket emeli azáltal, hogy jellemének folyvást szebb-szebb oldalait tünteti föl, és nemes versenyre buzdítja az önérzőbbeket…

*

Klára kedélye visszavonultságért epedt, helyzete a szembe nem tűnést, a szerény feledtetést javasolta; de szelidsége, nyájassága és rendkívüli ügyessége mindig föltünőbbé tevék őt, pedig ennek alkalmatlanságai, sőt veszélyei is lehettek.

«A fejedelemnő titka» – mert így hívják pajzán barátnői – nem élhetett soká úgy eldugva, hogy szépségének híre a leányok szobája falain túl ne szárnyaljon.

Az udvari személyzet ujságvágya, melyet Klára rejtélyes megjelenése már az első perczben izgalomba hozott, naponként növekedett épen azért, mert semmi leleplezéssel nem nyert táplálékot.

A kik Dajka általi bevezettetéséről hallottak valamit, az öreg püspök unokahugának vélték őt; de a főpap rokonságával ismeretesek nem tudták megfogni, miként nyilhatott e ritka szépségű virág oly kertben, melyet senki sem dicsért azon oldaláról, hogy a szemet gyönyörködtetné s hogy varázst gyakorolna bűbájával a mellette elhaladókra.

És ha csakugyan a püspök családjához tartoznék Klára, mi oka volna a fejedelemnének ezt eltitkolni? nem számíttatik-e ily magas hivatásnak élő férfiú rokonsága azok közé, kik a szegényebb sorsú nemes kisasszonyok sorában mindig helyet foglalhatnak? s aztán a fejedelemné különös részvéte és meglepő gyöngédsége Klára iránt, nem látszik-e inkább azt gyaníttatni, hogy rangja oly kitünő, mint külseje? s miért említi az udvarmesternő csak a legbiztosabb körökben és ott is suttogó hangon, a megfoghatatlan rejtélyt, mely e titokszerű lényt mint sűrű köd veszi körül, hogy a világ elől elleplezze? Mintha bizony a közönségest szokás volna duggatni! A kavics az országúton hever szétszórva, de a drágakő számára hozzáférhetetlen szekrényeket gondolt ki a leleményes ész.

Klára nem gyanítá, hogy ismeretlen neve több részvétet gerjesztett, mint a mennyit szerencsétlenségének ismerése tudott volna. Társai közt egyedül, mély fájdalommal keblében, egyedül terhelve életgondokkal, egyedül üldözve a félelem rémalakjaitól: mégis ő volt az egyetlen, kit irigylésre méltónak hittek.

Gyöngéd, ideges alakja, s minden benyomásokat élesen kifejező tekintete az akarat erejének majdnem egészen alávetette magát.

Szorongó szívvel tudott nyugodt lenni.

Barátnői sokkal fiatalabbak voltak években és tapasztalásban, hogysem gyaníthatták volna, mennyi küzdésbe került egyetlen mosolya, s a csendes és hallgatag vonalak mennyi sötét bánatot lepleznek be egészen, vagy szelidítenek félhomályos és tüneményes merengéssé.

Magát a fejedelemnét meglepte Klára magatartása, s figyelő természetének egész erejét kellett összpontosítania, hogy a szombatosnő multjának ismerete mellett se tévedjen, elégültet képzelvén a panasz nélkül szenvedőben, szerencsést az elhagyottban.

Csak ha az éjjel beszélhetne az álmatlan virrasztásokról és a nyugtalan álmokról; csak ha az égbolton ragyogó csillagok tudnának tanúskodni, hogy hányszor vonult Klára nyoszolyájához a kétségbeesés árnya, s a hit angyalának hányszor kellett e sötét szellem legyőzésére jönni? csak ha a szegény szombatosnő magányban töltött óráit valamely körülmény nyilvánosságra hozta volna, hogy midőn a részvétnek átadja, szentségétől megfoszsza: oh! csak ekkor lehetne a sivár erélyt egész nagyságában fölfognunk, mely képessé tevé e gyöngéd és oly törékeny alkatúnak látszó nőt reggeltől késő estig színlelni elégültséget, nyugalmat és mosolygó ajkakkal vegyülni a vigadók közé, mintha a boldogságra választottak egyike volna.

Klára a töviskoronát, melyet a szenvedés tett homlokára, oly szépen tudta repkényágakkal és rózsalevelekkel befödni, hogy az örömtől ajándékul hozott koszorúnak látszott.

*

Zsófia herczegkisasszony szeszélyes vágyai, s a menyegzőre történt folytonos előkészületek adtak a fejedelemné udvarában összegyűjtött leányoknak legtöbb foglalatosságot.

Klárának kellett a nagy ügyességet és műízlést igénylő munkákat elkészíteni vagy vezetni.

Zsófia nem birt ugyan sem elég kitartással, sem elég gyakorlottsággal, hogy leendő napája számára egy kötött selyemerszénynél vagy leendő férje névnapjára egy himzett vadásztáskánál nehezebb műre vállalkozhassék; de a szép iránt eléggé élénk érzékkel volt megáldva, az elkövetett hibákat könnyen tudta észrevenni és a művészi tökélyt mindenütt fölismerni.

Hamar észrevette a különbséget az előbbeni és a mostani finomabb készítmények közt.

Phantastikusabb eszméi is, melyek ellen Petneháziné, mint kivihetetlen, vagy a szemet és szokásokat sértő ötletek ellen tiltakozott, most már, ha a herczegkisasszony nem akart makacsságáról letenni, a létesítésnél nem szenvedtek hajótörést, mint eddig, s annyi kellemmel és czélszerűséggel voltak előállítva, hogy még az öreg udvarmesternőt is szelidebb véleményre csábították.

– Meg kell vallani, a fejedelemné kegyencze megérdemli a kenyeret, – szólt egy alkalomkor Annánál, a herczegkisasszony volt szárazdajkájánál és nevelőjénél.

– Az idegen leányt érti-e, nagysád? s csakugyan pártfogása alatt áll ő fenségének, a mi legkegyelmesebb asszonyunknak?

– A legnagyobb mértékben, kedves barátnőm! Uram bocsásd meg! de néha még azon badar gondolatra is vetemedem, hogy talán távoli rokonságban is lehet vele. Tudja, lelkem! a nagyasszony Istenben boldogult anyja, Zeleméri Borbála, díszes úri családból származott, de fájdalom! Izrael tizenkét nemzetségével volt osztályos pere. A számos atyafiság közt mindig akad, kinek se vagyona, se rangja nem hozzánk való. Az ilyen helyzetből származott leányzókat pedig nem lehet palotahölgyekké kinevezni a közfigyelem fölébresztése nélkül. Ellenben, ki keresné őket a leányszobákban, és az alsóbb nemesség árvái számára kijelölt helyeken? Aztán fölvett nevet is adhatunk nekik. A szolgabiró, a bortized-bérlő és uradalmi igazgató, vagy a kurta várnagy, kinek kastélyán egy fapetárdával is rést lehetne nyitni, ha e leányzók közül valamelyikbe talál szeretni, nem sokat kérdezi nevét, hanem, mihelyt istenes szándéka van, nyomban megkéri feleségül, jól tudván, hogy a fejedelmi udvarból történő kiházasítás, ha csekély hozománynyal is jár, nagy kamatot hajt. Könnyű annak üdvözülni, drága hugomasszony, a kinek Krisztus a barátja: ezt tarja egy régi példabeszéd. Klára, kedvesem! a mi nagyasszonyunk beczéje. De mi tagadás, meg is érdemli.