A rajongók (2. kötet): Regény

– Nem, fiam! most nyiltak ki a kertsövény mellett.

– Esküdjék meg, Marcsa anyó, hogy nem ördöngösség által születtek újra.

– Miért ne esküdném, fiam! Hisz annyira még nem vittem a varázslatot, hogy a tavalyi virágokból frisseket tudjak teremteni.

– Úgy hát, Marcsa anyó, hihető, hogy az idén tavaszt kapunk!

– Szépet, fiam! virágost, meleget.

– Az iszonyú volna! sóhajtá Pista, homlokát dörzsölve.

– S fiam, miért félsz a tavasztól?

– Nem tudom, válaszolá a beteg, őszintén, de csüggeteg hangon. Félek a dühös ebtől, a tavasztól és… és… kitől még? Ah! most jut eszembe, Kassaitól.

– Fiam! kettő közülök igen rossz. De a tavasz ártatlan. Megérkezésekor örvendeni szokott az egész világ.

– A boszorkány is?

– Miért kérded?

– Mert azt mondják a gyermekek, hogy te boszorkány vagy.

– Ha tudnék is azzá lenni, nem akarnék, szólt a hiú Marcsa rejtélyes mosolylyal.

– Hát a csodatételhez sem értesz, s mégis engem szeretnél kigyógyítani?

– De már miért ne értenék, fiam? Tökéletesebb boszorkány vagyok én, mint az igaziak. Hanem azért még sem hagylak el tégedet márczius 22.-ikének éjjelén.

A márczius 22.-ikének említésére megrázkódott a beteg.

– Ne félj, szólt csendesítőleg Marcsa, száradjon el kezem-lábam, legyen egyik szemem vakká, másik kancsallá, ha akár a kürtőn, akár az ablakon vagy ajtón e házból kimegyek! Pedig márczius 22.-ikén, mint Istókné beszélte, a boszorkák nagy összejövetelt tartanak épen éjfélkor, midőn a tavasz első szombatja kezdődik.

– Oh az első szombat! hörgé elképedve Laczkó István. Vér tódult arczára, s ismét sápadt lett. Melle emelkedett, szemei vadul égtek. Ki mondá neked, szólt megragadva a banyát, ki mondá, hogy ekkor árulta el Judás Iskariotes a mestert? He, he! azt gondolod, a harmincz darab pénzt én kaptam. Korbácsot igértek feleségemnek, rongyot és éhhalál, magzataimnak. S te még állítani mered, hogy férj nem voltam. Hisz azért kárhoztam el. Miként történt ez? mondd meg jámbor jós, ki a csillagokból olvastad, hogy az Isten épen akkor fogyatkozik meg irgalomban, midőn fölöttem fog itéletet mondani. He, he! úgy-e, te kaczagtál? Gúnyolódol velem. Büszke vagy rá, Marcsa anyó, hogy Szőke Pista arczán elolvastad a három betűt. Ő kém, nemde? Szégyelje meg magát titkos tudományod, midőn csak azt fedezi föl, mit az egész világ untig ismert. Bűnömet éles szemével leste a vakondok, fölrezzent miatta álmából a gözü, kifecsegte a hal, s most fölötte bölcselkedik a füles bagoly és azóta komolyabban néz a sötétségbe, több halálról huhog, mint a mennyi bekövetkezhetik. Hamis prófétája a tollas állatoknak, ne rágalmazz engem. Csitt! ha te mindent kigondolsz, micsoda új okért kövezzenek meg az emberek?

– Csendesedjél, édes fiam! rimánkodék Marcsa, a beteg erős kezétől és szilaj szavaitól egyaránt megrettenve. Ereszsz szabadon, majd hozok oly italt, melyből néhány csepp eloszlatja nyugtalan érzéseidet.

– S ne volna valóság, hogy márczius 22.-ikét megérjük?

– Sőt tovább is élünk, még pedig egészségesen. Kóstold csak meg orvosságomat, s mindjárt jó kedved lesz.

– Tehát most a temetéseken kaczagni szokás? Eddig csak a hamis könnyek voltak divatban és a szinlett gyász. Ma, gondolom, csütörtök. Holnapután temetünk. S ki halt meg, Marcsa anyó? Még azt sem tudod? Hozd hamar a hűsítő italt. A pokol agyvelőmbe tette át egyik kemenczéjét, s a pőre ördögfiak gyorsan fűtenek. Nekik soha sem lehet elég nagy a meleg, de mi szegény bűnösök finom idegüek, érzékeny bőrüek vagyunk, s csak ezért kárhozunk el. Te nem ismered a lét mélyebb titkait. Eredj, hozd az italt.

Marcsa elkészíté a konyhában az orvosságot, de midőn a szobájába jött, az ablakot nyitva találta, s a kertsövényen épen átugrani látott valakit.

Maga is kinyargalt az utczára, s tele torokkal kiáltá Szőke Pista nevét.

A jól ismert hangra összecsődültek a gyermekek, kurjongattak, útját állták, szoknyáját rángatták hátmegől.

Szokatlanul föl lévén indulva, átkok helyett kövekhez és galyakhoz folyamodott. Ez erélyesebb neme az önvédelemnek megszeppenté, s gyors hátrálásra birta a kisded üldözőket, de az anyáknak és nénéknek közbevegyülésre adott alkalmat. Egyik az ablakból, a másik a kapu előtt nyelvelt, némelyike a pemetét ragadá meg s az utczára nyargalt. A viszály barátjai, az ebek is, a banya körül kezdettek csoportozni, s ugatásaikkal kisérék a sivalkodásokat és szitkokat.

– Csak rajta! ti csürhék, ti pimaszok! kiabálta Marcsa, hol oláhul, hol magyarul. Üssetek, tépjetek, marjatok, rágjatok, csak rajta! Majd megfizet nektek a kis-biró, az öreg-biró, az ispán, a szolgabiró és a tekintetes vármegye, csak rajta! Lesz vessző, korbács, deres, kaloda, vallatás, itélet, tömlöcz, csak rajta! Ne engedjétek, hogy földesurunk őnagysága szökött jobbágyát utólérjem. Majd lesz zálog, kibecslés, kobzás, kettős robot, kettős dézma, majd kihúzzák alólatok a szalmazsákot, a derékaljt, a lepedőt, elhordják konyhátokból a fazakat, a bögrét, a serpenyőt, a lábast, a vaskanált, a nyársat, csak rajta! Hagyjátok szaladni a jobbágyot, s fogjátok el helyette a banyát. Majd lesz elég csurmolya, vadlencse, konkoly, üszök, kőeső, jégeső, békaeső, nehéz nyavalya, marhadög, dögmirigy, bélpoklosság, csak rajta! He! hó! hová bújtatok, hová osontatok, hová lapultatok, hová tűntetek! Csak elő! Hadd lássam, melyik üt, melyik szúr, melyik tép, csak rajta. Hol vagytok? Senki sincs! Márton uram! jó, hogy a kuczik mellől kiütötte kend az orrát, szólt most, az ellenségeitől menekült Marcsa. Nagy dolog történt. Nagy veszedelem érte a falut. Elszökött a szökött jobbágy. Kend a biró, kendnek húzzák le érte a szűrét, a bőrét. Keresse meg, ha tetszik. Semmi közöm hozzá. Haza térek, egy toppot se lépek. Kend a biró. Csak rajta!

VII.

A Maros jobb partján, az akkori szokás szerint, számos kisérettel utazott egy főuri család.

Elől léptetett délczeg paripán a lovászmester, féken vezetve a magasrangú egyén pompásan fölszerelt almás-szürkéjét, mely fiatal éveiben a padisah méneivel is versenyezhetett volna szépségre s gyorsaságra nézve, most azonban csak biztos és nyugodt járásával érdemlé meg a kitüntetést.

Nyomban jött a hatlovas hintó, két csatlós fedezete mellett.

Könnyű kocsi követé ezt, melyben a hátulsó ülést egyedül foglalta el maga a főúr, míg elől az összetöpörödött, kiaszott, pápaszemes, sasorrú, barna-sárga arczú férfiuban a hirneves örmény orvosra ismerünk, kit a fejedelmi udvar pártfogolt, s néha Stambulba is küldött, oly fölvilágosítások szerzéseért, melyekkel csak a keleti szokásokkal, egyénekkel és befolyásokkal tökéletesen ismeretes férfiú bizatott meg.

A főúr fogata után ernyős szekér jött, fegyveres cselédekkel s egypár kedvelt ebbel.

Hátrább lovagolt a peczér, vállán a sólyommal és a potrohos udvarmester, figyelve, rendezve, s mindenen szemét tartva.

A menetet társzekerek zárták be, konyhaedényekkel, élelemmel, átalagokkal, drága asztali készlettel, házi gyógyszertárral, málhákkal, ágyneművel, szakácscsal és fehércselédekkel.

A Maros völgye keskenyebbre szorult. A környező hegyek a jobb oldalon kopasz fokukat tolták elé, míg balról az erdős vidék részletei a tavasz zöld mezébe fognak öltözni, kies, sőt néhol elragadtatásig szép tekintettel bírnak.

A hintó az országútról, melyen eddig haladt, most kitér, s egy közel fekvő révnek tart, melyben az átjáratot igen tág és köteles komp eszközli.

Mindjárt a déli állomásunkon leszünk, szólt a hintó jobb oldalán ülő úrhölgy, a nálánál sokkal fiatalabb némberhez, ki vagy szerénységénél, vagy helyzeténél fogva a társalgást csak folytatni, s nem megkezdeni szokta. A révtől, tevé hozzá, már látszani fog a kunyhó, mert visszaélés volna, háznak mondanom, melyből férjem a patkányokat török muzsikával akarta kivándorlásra bírni, midőn észrevevé, hogy a tőrt és csapdát hallatlan óvatossággal kerülik.

– Nálunk is, válaszolá a fiatal úrnő, sokan hiszik, hogy ez alkalmatlan állatok egyszerre eltünnek, ha az ember érczeszközökkel folyvást nagy lármát üt.

– Férjem látván, hogy hivatlan vendégei nem készülnek útra, maga költözött el. De előbb, mint mondá, a tiszttartón és a konyhaszolgálón kívül még a vén komondortól, a pulykakakastól, és igás barmoktól is hosszú szónoklattal búcsúzott, meg akarván próbálni, hogy a beszédből nem jött-e ki egészen?

– S mi vehette rá ő nagyságát, kinek annyi vára, uradalma és kisérete van, a magányba vonulásra?

– Szeszélye. Egész hetet töltött a puszta birtokban és a még földesurat soha sem látott oláhok közt, pedig nyelvöket sem érti. Férjem igen szeszélyes úr, s azt kivánja most is, hogy a patkányok társaságában töltsük az éjet. Pedig sokkal helyesebb volna kegyelmednek, kedves szomszédnőm, vendégszeretetét venni igénybe.

– Az enyémet, nagyságos asszonyom? tudakolá bámulattal a fiatal úrnő.

– Igaz, kegyelmed kastélya sincs egészen jó karban. Férjem mondá, hogy a cserépfödelet moh és moszat borította be. Az ebédlő ablakai ki vannak tördelve, a dísztermet gabnatárnak használták, s a különben csinos kert ösvényeit dudva lepte el. De végre is négy egészen ép és elég helyesen butorzott szobája van. A cselédek laka pedig kiséretünk befogadására elég tágas.

– A nagysád férje tévedett, szólt a fiatal nő. Nekem nincs itt semmi birtokom, nincs az egész világon!

– Megbocsát kegyelmed, ha állítását tréfának veszem. Miért vásárlott tőlem négy szép fejős tehenet, s férjemtől egyenlő szinü és évü négyes fogatot? miért vitet külön szekeren ágynemüt? miért hordoz magával ezüst asztalterítéket, ha nincs birtoka, hová beköltözzék?

– Hígye el nagyságod, válaszolta Bodó Klára élénken, hogy az csak félrevezeté, csak ámítá, ki ilyet beszélt.

– Ellenkezőleg, szólt mosolyogva Szerediné, én képes vagyok kegyelmedet rögtön meggyőzni arról, hogy hasztalan titkolódzik, mert mindent tudok. Férjemnél van az átruházási levél, melynél fogva kegyelmedet a Kassai István ő nagyságától megvásárolt rápolti birtokrészbe egész ünnepélyességgel készül bevezetni. Aztán még nem vesztém el, noha szórakozottnak tartanak, a fejedelemné őmagassága levelét, melyben említi, hogy palotahölgye, Bodó Klára, kéri udvarmesteremet a vásárlott fogat és tehenek gyors átszállítására. Mi végre az ezüstnemüeket illeti, azokon szintén saját szememmel láttam kegyelmed nevének kezdőbetüit.

Klára tehát egyszerre lett a fejedelem nagylelküségéből palotahölgygyé és földbirtokossá.

– A kis Endre és Barbara, folytatá Szerediné, hogy a kedves meglepetéseket újakkal tetézze, a kegyelmed igen kedves gyermekei, ma velünk fognak ebédelni.

Mekkora öröm, mekkora boldogság! Az anya visszakapta gyermekeit, kiktől el volt választva, kiknek életéért remegett.

– Oh! azon emberfölötti lény, kinek szive végtelenül nemesebb, mint születése is, s ki a fejedelemnéi méltóságra több fényt vet erényeivel, mina mennyit attól nyer, oh! az én jóltevőm mily kit mondhatatlanul boldoggá tehetett volna, zokogá Klára, ha birtok és kitüntetések helyett, elvesztett férjemmel ajándékoz meg.

– Ha férjét Laczkó Istvánnak hívják, mondá Szerediné, ez esetben úgy gyanítom, hogy ma este, vagy ha férjem akaratja győz, holnap reggel, közelebb leszünk hozzá, mint most vagyunk. Egyébiránt, tevé hozzá, fellegzett arczczal és lágyabb hangrengéssel, egyébiránt önnek erős lélekkel kell birni, s bár meg vagyok győződve, hogy tartós bánatra oka nem lehet, a gondviselés megpróbáltatását egészen nem kerülheti ki. De melyikünk tud dicsekedni osztatlan szerencsével!

A hintó a révhez ért.

Szeredi a csatlósokra támaszkodva, már kiszállott kocsijából és neje felé közeledett.

– Az Istenért, édes Klárám, sugá ez, mérsékelje fölindulását, mert férjem neheztelne, ha észrevenné, hogy titka el van árulva!

*

A túlparton nagy zaj keletkezett.

Hosszú sorban nyargaltak gyerekek, vének, nők, s fustélyokkal fegyverzett férfiak.

Az előcsapattól jó puskalövésnyire föltünt egy szaladó alakjának kétséges körvonala.

– Valakit kergetnek, nagyságos uram! jelenti Szeredi kedvelt solymárja, ki e helyzet előnyénél fogva néha szabadságot vett a közbeszólásokra.

– Alkalmasint tetten ért lator. De ne ácsorogj! Siess a nagyságos asszony hintajához. Nosza! vezesd a gyeplőst! Nem látod, hogy bokrosodik?

E közben kék ruhás és csákányos férfiu vágtatott el a Maros túlpartján, a rév mellett, s utolérte és csakhamar hátmögött hagyá a gyalog hajhászokat.

– No! ez nyakon csipi a latrot – szóltak Szeredi ő nagysága kisérői.

A hintó fogata sehogy sem akart a kompba lejteni, az ostorhegyes kirugott, a gyeplős hegyezte füleit.

– Szálljanak ki az asszonyok! rendelé Szeredi. Kocsis! fordulj egyet a hintóval, s úgy kerülj a révhez vissza.

– Ha nagyságod megengedni méltóztatnék, talán jobb volna előbb a könnyű kocsit helyezni a kompba, s aztán az ernyős és a nagy társzekeret. Úgy sem lehet egyszerre átszállítani mindent. S addig a zajtól megrezzent lovak le fognak csillapodni.

E nézetet megint a solymár koczkáztatta, de Szeredi nem válaszolt. Figyelmét nagy mértékben egy különös jelenet vette igénybe.

A part legmagasabb pontján keresett állást, hogy láthassa, miként fordul meg a hintó. A közben a Maros kanyarulata miatt szem elől eltünt hajhászcsoport az előtéren ismét felmerült. Szeredi történetesen arra fordítá tekintetét, s épen akkor, midőn már az üldözött egyén háta megett volt az, ki lóháton kergeté.

– Mindjárt megfogják! kiálta Szeredi önkénytelenül kitörő örömmel, úgy vélekedvén, hogy valami híres zsivány kerül kézre, s a közbátorlét még biztosítottabbá válik, mint eddig volt.

De nem fogták el a képzelt gonosztevőt, mert gyors elszánással ugrott a Marosba.

A lovas e veszélyes útra nem merte követni a menekültet.

Tétovázva nyargalt a parton, hihetőleg dühöngött, hihetőleg szitkozódott, azonban Szeredi füleig nem hathattak káromlásai.

A nagyságos úr a kiváncsiság rendkívül fölfokozott érdekével nézett a Maros hullámaira. Szerette volna tudni: megmenekült-e, vagy elmerült a zsivány? Néha föl-fölrémlett valami alak, néha csak a sivár hullámok látszottak.

– Mi történt? kérdi Szerediné a kompra érkezve.

– Egy zsivány ugrott a Marosba, hogy el ne foghassák.

– Ah! sohajtá az asszony meghökkenve.

– Csak talán nem félsz, hogy a hideg fürdő után kedve legyen kiséretünket megtámadni?

– De hátha szegény elmerül!

– Akkor nem akasztják föl, válaszolt Szeredi.

– Ki tudja, vajon zsivány-e? jegyzé meg Szerediné a női kebel oly természetes szánalmával.

– Hát mi volna más? szólt odavetve a férj.

– Úgy tetszik, mintha még úsznék.

– Elküldöm csatlósaimat, hogy mihelyt partra ér, fogják el.

– Az Istenért, ne tedd, esdeklett a nő. Ugyan miért volna a szerencsétlen épen rabló. Nem üldöznek-e néha ártatlanokat? S ha szintén bűnt követett volna is el, ki kivánhatja tőlünk, hogy mi szolgáltassuk a hóhér kezébe? Utasok vagyunk, nem a törvény szolgái; urak, nem poroszlók.

– Ha épen azt kivánod, miattam mehet a jámbor, a hová tetszik!

– Ah! most a partra mászik ki, szólt leplezetlen örömmel Szerediné.

– Kedvedért megfogadhatom gyermekeink mellé uszómesternek.

– Hallom, hogy zsiványt kergetnek – mondá a ponk aljához érkező Klára.

– Sőt ellenkezőleg egy talpig becsületes embert, válaszolta Szeredi, kit nőm pártfogás alá vett, s kinek szerencsés megszabadulásáért ma fényes lakomát fogunk tartani. De már vár reánk a komp. Siessünk! He! mit csináltatok! kiálta most a solymárra és komornyikra riadva. Ki parancsolta, hogy a nagyságos asszony hintója helyett elébb az enyémet vigyétek a kompba?

– Könyörgöm alássan, jegyzé meg a solymár, féltünk, hogy a visszatérő hajhászok kurjongatásai megint bokrossá teszik a Miska kocsis fogatját.

Szeredi, bár kevéssé ingerülve volt, nem kárhoztathatá e bölcs előrelátást, s annál kevésbbé, mert a kergető lovast és az üldöző karavánt visszafelé vonulásban szemlélé.

Megindíttatá tehát a kompot, az orvos és udvarmester felügyeletére bízva az asszonyságokat.

Midőn a csoport közeledék, már tisztán kiveheté Szeredi a kiabálást: a kompra! hamar a kompra!

Ez ingerlé őt. Nem azért, mintha az üldözött menekülése szivén feküdnék, de mert föltevé, hogy látják a parton és kompban a főuri fogatokat s mégis kiabálni mernek és a hajóba akarnának tolakodni.

– Sietni kell a komppal! ordítá a lovas, a másik part átjárójához érve.

– Ordítsd vissza neki, hogy fogja meg a száját, mert ebül jár – parancsolta a solymárnak Szeredi.

A rendelet egész erővel teljesítteték.

Lovasunk hallván a figyelmeztetést, megtörlé bajuszát, s aztán szemét, az egyiket azért, minthogy haragszik, a másikat, minthogy élesen akart látni.

– Szeredi ő nagyságát gyanítom, mormogá magában. De én mégis nemes ember vagyok. Ebül járok! Ne, ne! hát vajon mikor járt ebül a nemes ember? Hej! ti parasztok, ti otrombák, ne kiabáljatok úgy! Fogjátok be a szátokat, mert teremtugyse ebül jártok! káromkodék a hajhászókra, kik az átjáróhoz közeledve, szintén a kompot sürgették.

Szeredi a révhez ért.

A gyermekek és asszonyok, mint merészebb vállalkozók, körül állták a partot, részint bámészkodni, részint, hogy hamar kerülhessenek a kompba.

Szándékok dugába dőlt; mert a sólymár minden ácsorgót ostorával elriasztott.

– Kend miféle ember? kérdé most Szeredi a lóháton ülő kék ruhást.

– Nemes ember, nagyságos uram! szólt a kérdett némi daczczal, de azért süvegét, mint illik, kezébe tartva.

– Van-e armálisa?

– Van, nagyságos uram!

– S régi?

– Száz esztendős, nagyságos uram!

– Jól ügyeljen tehát, nehogy valamikép oly helyre jusson a nemeslevele, a hol ha kiporoznák, kendnek nagyon fájna.

A kék ruhás egyén megtörülte bajuszát, férfiast és vakmerőt gondolt, de mégsem mondá meg. Egy köhögés fejezte ki egész replikáját.

S más foglalatossága nincs-e a nemeskedésen kívül? faggatózék Szeredi.

– Kassai uram őnagysága rápolti gazdaságát kormányozom.

Szeredi most már halkabban kérdé. – Kit üldöztek kendtek?

– Egy szökött jobbágyot.

A főúrban balsejtelmek ébredeznek.

– Szálljon le kend a lováról.

– A ló Kassai István uram őnagyságáé, szólt az ispán, megerősítve magát a nyeregben.

– A ló Kassaié lehet, de Rápoltot eladta, s épen azért jövök, hogy átvegyem.

Szeredi e nyilatkozata a földre szállítá az ispánt.

Most a főúr a solymárhoz szólt – fogd föl a puskádat, s mondd meg az ácsorgó parasztoknak, szaladjanak oly gyorsan haza felé, hogy a nyulserét utól ne érje őket.

Az ispán is a parasztok közé akart tartozni, s lábát a legsebesebb iramlásra készíté, de Szeredi kezét tevé a vállára.

– Kend velem marad, – szólt.

– A mint nagyságod rendelni méltóztatik.

Mihelyt a rápoltiak tőlök kitelhető élénkséggel mozdultak haza felé, Szeredi hátravonulni parancsolá saját embereit is, s az ispán azon félelmes megkülönböztetésben részesült, hogy a nagy úrral négy szem közt társaloghasson.

(Most jól fogna nemes levelem, ha magammal hoztam volna, gondolá a letartóztatott. Ez a szörnyű úr még el sem hiszi, hogy akármikor előmutathatom.) Nagyságos uram! szólt nekibátorodva, – a volt földesúr nehéz birság alatt kötelességemmé tette, hogy a most üldözésben levő szökött jobbágyot elszökni ne engedjem. Vigyáztam is rája, csaknem úgy, mint a nemeslevelemre, melyet kettős zár alatt tartok; de a szerencsétlenség egy boszorkány árulása vagy vétkes könnyelműsége miatt megtörtént. Azonban nagyságod bizonyságom lehet, hogy a szökevény nyomát követtem, s ha meg nem gátoltatom, most is sarkában volnék, és ha szárnya nincs, nem menekülhetne tőlem. Alázatosan protestálok tehát, minden kár, költség és hátramaradás ellen, mely akár a volt, akár a leendő földesurat e casus miatt érhetné, s óvást teszek az iránt is, hogy rajtam, kinek ártatlanságát nagysád legjobban tudja, semmi birság ne vétessék föl.

– A felől Szőke István uram fog határozni – válaszolá szinlett közönynyel Szeredi. Mert a rápolti jószág új birtokosa, mint tudom, Szőke Istvánt fogja föhatalmazottjává nevezni – említé Szeredi.

– De talán csak nem a bolondot, nem a szökött jobbágyot! kérdi az ispán.

– A Marcsánál levő beteget, kinek egészsége rövid időn helyre fog állni!

– Boldog Isten! hisz épen az szökött el.

– Mit? Hát Szőke István uramat merte kergetni? rivalkodék Szeredi, mintha csak most sejtené először a szeme előtt lefolyt jelenetet. Szerencsétlen ember! Itt is betelik, hogy a kit az Isten büntetni akar, eszét veszti. Nosza! pattanjon kocsimra s egy óranegyed alatt Rápolton teremjen. Ott fog a Maroson átkelni, mert nem akarom, hogy valaki orrontsa a bárgyuságot, melyet elkövetett. Meg se álljon, míg Szőke István uramat be nem éri. Lovaimat ne féltse, ne kimélje. Sólymárom kenddel megy, hogy segítségére legyen. Mihelyt Szőke István uramat megtalálják, kend bocsánatot kér ügyetlen eljárásáért, s nevemben köszöntvén őt, hozzám hívja. A kocsiban természetesen a főhely Szőke uramé, s kend a bakon ül. Ha a föllelt úr nem akarná kocsimat elfogadni s általában bizodalmatlanságot tanusítani, akkor sólymárom mellette marad, s kend hozzám siet jelentést tenni.

A túlpartiak, kik a kompra várakoztak, meg nem foghatták az átellenben történt dolgokat.

Csak azt látták, hogy a kék ruhás és rézcsákányos perzekutor a Szeredi kocsijával eltünt.

Később sem nyerhettek e rejtély felől kellő fölvilágosítást.

Szeredi a vezetéken vitt paripára űlt, s az orvos az asszonyságok hintajában foglalt helyet, és így vonultak be a rév melletti helységbe, hol Szeredi, a nagy uradalmak tulajdonosa, a legkisebb közbirtokosok sorába tartozott.

A beteg bujdosó föllelésére küldött ispán pedig, a mint az iramló lovak Szereditől távolabb ragadták, több és több büszkeséggel gondolt a nemeslevélre. «Én üljek a bakra, s a szökött jobbágy a kocsiba! ej! ej! Ő legyen Rápolton fölügyelő, s én segédje! ej! ej! A bolond uralkodjék, az okos szolgáljon, ej! ej! Furcsa világot élünk! Azt nem merem kétségbe vonni, hogy Rápolt el ne volna adva, mert egy országtanácsos nem hazudhatik, kivált ha még a fejedelemnek sógora is. Tehát én üljek a bakra, s a jobbágy a kocsiba! ej! ej! Na! ha Szőke Pista engem el nem fog, bizony én sem tartóztatom le őt! Hadd nyargaljon gyalog, én nyargalok szekeren. Ha orrom elébe bukkan is, ráesküszöm, hogy nem ő. De hátha a nagyságos úr sólymárja ismeri? Ez nagy baj volna!»

Ispánunk ily elmélkedések közt bökkent arra a gondolatra, hogy illendő volna utitársával beszédbe keveredni.

– Úgy-e, maga rég nem látta, azt az «izét», azt a «hogy is hivjákot», a kit mi most keresünk?

– Neviről se ismerem – válaszolá a sólymár.

– Nem-e? Már az nagy baj, mert igazán szólván, én rövidlátó vagyok, s száz ölről még tulajdon testvéremet is bivalynak vagy medvének gondolnám. Tréfálnak is ezért velem, de csak a jó barátaim, mert a gézengúz embernek nem tanácsolnám, hogy természeti hibáimat észre vegye. Tehát fiatal uram! igazán nem ismeri maga «izénket?»

– Szavamra! nem.

– Leírom tehát egész külsejét, hogy észrevehesse, ha őkelme az országútról eltérve, erre-arra csatangolna. Nagy fekete köpenye van, olyan, mint a garabonczás diákoké. Haja nem sokkal vörösebb a téglapornál, s orra a görbébbféle ért ugorkákhoz üt. Ezenkívül homlokán szép darab holttetem van.

– Nincs miért tovább fáradjon a leirással, közbevágott a sólymár. Mert a ki ennyi jelből nem ismer bujdosónkra, annak kár meghagyni a szemét.

Az ispán nevetett és hunyorított, mintha utitársa élczétől el lett volna ragadtatva.

– Reménylem, mondá derült kedvvel, reménylem, hamar ráakadunk Szeredi őnagysága pártfogoltjára, s beültetjük, mint illik a kocsiba; mi pedig fölkuporodunk a bakra. Csak ne feledje el, fiatal barátom, a fekete köpenyt, rőt hajat, ugorka orrot és a holttetemet.

– Még éjjel is róla fogok álmodni.

Kassai ispánja tetőtől-talpig elégült volt önmagával, azon finom ötletére, hogy Szőke Pistáról hamis leirást közölt.

*

Szeredi, hogy annál biztosabban kézrekeríthesse a beteget, mihelyt nagy kiséretével a szerény igényű udvarházba leszállott, gyors postát indíta a fejedelemnéhez, s értesíté a történtekről, hogy Fehérvár felől is nyomozók küldethessenek.

Valószinű volt, hogy Szőke, ha hamar nem tartóztathatik le, egyenesen Kézdi-Vásárhelyre megy, hol feleségére és gyermekeire vélt találni. E körülmény sem kerülte el Szeredi figyelmét, s főleg a Küküllő völgyét jelölé ki a magas rokon által intézendő kutatásra. Ő is készíte a szombatos papról oly személyleirást, a milyet csak összeállítni bírt; de bár rajza mindenben hű volt, mégis reményét leginkább a rögtöni nyomkövetésbe helyezé, s nem kétkedett, hogy az ispán és sólymár legfölebb ebédre megérkezik a beteggel.

A dél elmult, az alkony közelgett, az esthomályt szürkület, szürkületet sötétség váltá föl, de a kocsi nem jött. A család, a mint egy szűk lakban telhetett, lefekvésre készülődött. Szerediné, ki annyi kényelmet élvezett már, hogy számára az alkalmatlan csak az új, a szokatlan ingerével bírhatott, igen jól találta magát Klárával és e nő két gyermekével oly keskeny kamarában, melyben két ágy és egy bölcső minden közt betölte. Éjfélig sem hunyta be szemét, mindig volt valami ötlete, valami közlendője, melyet, hogy a kisdedek álmát ne zavarja, suttogva mondott el, és Klára oly örömest folytatá e társalgást, oly csordultig volt telve szive a meglelt magzatok miatti örömmel, hogy vonakodott fejét a vánkosra hajtani, félvén az álomtól, mely ellenmondásos természeténél fogva, talán csalódásként tünteti föl a valót, s reggelig azon hazugsággal gyötörheti az anyát, hogy csak képzelte gyermekeit maga mellett.

Szeredi a hanyatló kor és beteges test miatt általában a keveset alvók közé tartozott. Nem vált tehát terhére a fejedelemtől kegyelt orvossal folytatott társalgás és poharazás közt még sokáig várni az ispánt.

– Ha nem volna vele sólymárom, azt hinném, hogy kocsimmal és fogatommal megszökött. Már most alig tudom, mi tevő legyek? Bevezessem-e Bodó Klárát a rápolti birtokba s közöljem férje eltünését? vagy e szajkó fészekben kínlódjunk még egy napig.

– Nézetem szerint jobb, ha nagyságod korán értesíti az ifju asszonyt a történtekről.

– Csak azt sajnálom, hogy kegyelmed gyógymódját, melyhez a fejedelemné annyi reményt kötött, nem kisérthettük meg.

– A kisérlet, nagyságos uram, már végre van hajtva – válaszolá az orvos.

– Hogyan? – tudakolta Szeredi.

– A véletlen, de nagy öröm hatásától vártam betegünk idegrendszerében a szerencsés fordulatot; a helyett a véletlen nagy ijedelem és életveszély jött közbe, hogy ugyanazon rendületet idézze elé. Lehet, hogy Szőke István elméje egész tevékenységét visszanyerte volna, midőn nejét és gyermekét meglátja, azonban Kassai uram poroszlói, a menekülési vágy, az ijedelem, a Maros sodró örvényei, a hideg hullámok, a csodálatos szabadulás szintén hasznos szolgálatot tehettek. Hatásoktól én legalább annyit reménylek, mint az általam tervezett meglepetéstől; föltéve, hogy a meghűlés vagy szertelen fáradság nem vont rá új betegséget. Aztán még nincs okunk hinni, hogy a kiküldöttek nem hozzák őt magokkal, és az iszonyú meglepetést a kellemes, az elragadó nyomban nem követi.

– Én országos ügyeinkre nézve is fontosnak tartom, hogy Szőke egészen visszanyerje elméjét, s Kassai uram gonoszságairól egygyel több adat legyen birtokunkban. A vén Pécsi, mint hallom, elutasított magától minden tevékenységi igéretet, minden közreműködést. Nem tudja régi nehezteléseit feledni. De máskép fog ő is beszélni, midőn meggyőződik, hogy Kassai valamit forral ellene, s hogy czélját a legelső kedvező alkalomkor végre is fogja hajtani.

Másnap délután megérkezett a kocsi, de benne csak a keresésre küldött személyek ültek.

VIII.

A balázsfalvi korcsmáros sűrűen kezdé a számtartónak a vendégeket jelenteni, s ennek gyorsan szaporodott a dolga, mind a várkastélyba átszállítás, mind pedig a földesúr meghivását elfogadni nem akarók rábeszélése miatt.

– Nagyságos uram! mondá végre, ömlik a sok látogató. Többnyire lelkileg fehérruhások ugyan, de némelyiknek külső öltözete mégis csak szürke czondra, vagy szinehagyott, pecsétes és foldozott dolmány. Ezek átallják a várbaköltözést, s alázatosan kérik nagyságodat, hogy engedje a fogadóban maradniok. Jöttek olyanok is, kik a régi jó szokás szerint egészen föl vannak fegyverezve, s finom nevelésű uraknak látszanak; azonban az átköltöztetésnek ellenszegültek, mondván, hogy tanácskozni és nem vendégeskedni jöttek Balázsfalvára.

– Vitess a korcsmába elég bort és eleséget, szólt Pécsi, komor tekintettel. – Hadd maradjon ott, a ki vendégszeretetemet alkalmatlannak találja. A szombati szent napra pedig az alsó terem helyett rendezd el a volt könyvtárt.

A számtartónak adott utasítás után a földesúr gazdasági intézkedéseknek áldozott egy rövid fél órát. Midőn legsürgetősb dolgait eligazítá, számtartója megint belép.

– Nagyságos uram, mondá ez, a fogadóba szállított fehérruhások egymással heves vitatkozást folytatnak.

Pécsi aggodalmasan kérdé, hogy mi fölött.

– Sokan, követem alássan, nagyságodat álszombatosnak és valódi evangelikus hitűnek tartják, mások meg a mellett küzdenek, hogy nagyságod álevangelikus és valódi szombatos.

– Ha a füledet nyitva tartod is a hiábavaló beszédek számára, zárd legalább be a szádat – válaszolá Pécsi, hideg tekintettel külsőleg, de nehezteléssel szivében a háladatlan hitsorsosok iránt, kikért annyi áldozatot tőn, s annyi gúnyt szenvedett, hogy most háladatlanságot arasson.

Aztán ő a befolyásosabb egyénekkel akart magánértekezletet tartani, s ime a csőcseléknép is kezd megjelenni.

Röviden, határozottan nyilatkozom, gondolá magában. A kinek véleményem nem tetszik, kárhoztasson saját szeszélye vagy rövideszűsége szerint.

Szekerek, kocsik dörömbölése hangzott a dobogóról, s a várkastély kövezett udvarán.

Gálfi s más előkelő szombatosok érkeztek meg, de egyszersmind a számtartó ismét jelenteni valót hozott.

– Nagyságos uram! ne méltóztassék neheztelni, ha parancsolata ellenére megint szót hordok tovább, de a fogadóban nagy a rendetlenség. Beszállott két nyárádtői uraság, hogy abrakoltatva Gyulafehérvárra menjenek. A mi fehérruhásaink vitatkozni kezdének velök. Állíták, hogy ezentúl a balázsfalvi templom sajátjok, mert a mely hithez tartozik a földesúr, azé a templom. A nyárádtői egyház iránt is követelést támasztának, mert a falu községének többsége az új Jeruzsálemhez szít, és a mely részen van a jobbágyok nagyobb száma, annak kell a templomot átadni. Az idegen urak, kik római hitűek voltak, előbb még buzdíták a miéinket, de midőn a nyárádtői templomra került a kérdés, kardjaikat zörgeték, s Kádár uram szakálába akartak kapaszkodni, pedig egész Erdélyország tudja, hogy Kádárnál nincs szentebb angyal.

– Ezentúl mindent, kiről észreveszed, hogy nem szombatos, vezess a várba; Kádár uramat és a többi vendégeimet kérd meg nevemben, hogy a korcsmában s más nyilvános helyeken a hitágazati vitáktól tartsák távol magokat.

Pécsi nyugtalan lőn; aggodalmai tornyosultak, összetolódtak s készültek kedélyét egészen elárasztani.

Megigérte volt, hogy a kikelet első szombatján értekezletet tart, de zárt körre és oly barátságos eszmecserére számított, mely a törvénybe nem ütközik, s a közfigyelmet magára nem vonja. S ime, népgyűléshez hasonló van keletkezőben.

Mit tegyen most?

Óvatossága sugá, inté, sürgeté, hogy az összejövetelt, miután az a helyes korlátokon túlterjedt, ne tartsa meg.

De adott szava, büszkesége, házigazdai kötelességei, a nemesi telek sértetlensége ellenezték e szándékot.

Aztán ugyanazon óvatosság mondá, hogy az összecsődített s a messze útról jövő tömeg, midőn az igért tanácskozás nélkül szélesztetnék el, lármájával és kitöréseivel még nagyobb botrányt támaszthatna, mint bármi más fejlemény. És nem gúnyolnák-e ki őt e gyávaságaért még azok is, kik ellenségei közé nem tartoznak?

S végre, ha rosszakarói törvénysértésnek állítanák a tartandó összejövetelt, nem mondhatja-e megczáfolásukra, hogy épen az izgatásoknak akarta útját bevágni, s az ország békéjét fenyegető veszélynek anyagait törekvék széthordani, midőn a szombatosokat magához hivatá, hogy a haza alaptörvényeibe ütköző terveiket meghiúsítsa?

És a legrosszabb esetben is, ki támadhatná meg őt az új hitért, melyhez határozottan soha sem csatlakozott? E végső, de sem eléggé igaz, sem eléggé becsületes érvet, a rabulistai szellem közlé a különben nemes indulatú Pécsivel.

Megállapodott tehát abban, hogy az összejövetelt, noha máris egyébre fajult, mint gondolá, nem fogja elhalasztani.

– Nagyságos uram, – jelenté megint a számtartó – a fehérruhások már háromszázon fölül vannak. Holnap reggelig még fölösen fognak gyarapodni, s nem férnek el a könyvtárba. Különben is talán jobb volna a földalatti boltok valamelyikét választani ki, a mint az áhitatosságok alkalmával tevők, midőn nagyságod a szent igéket hirdeté, s erkölcsös életre vezető tanításokat közle velünk, hogy a hitben és szeretetben újjászülessünk.

– A régi templomot hozd rendbe – parancsolá Pécsi, – mert abban tanácskozunk.

– Ne vonassam-e föl holnap reggeltől délig a dobogót?

– Ne tedd. De minden megérkezőt, ki nem látszik szombatosnak, a vár homloksorába szállásoltass be. Ha nem lehet másként, saját szobáimból is szakíts számokra. Csak közel ne hozd őket a templomhoz. Ha összejövetelünk alatt velem akarnának beszélni, mondd, hogy kilovagoltam, vagy ágyban fekszem és rosszul érzem magam.

– S hát a midőn igen sürgős dologban akarnának nagyságoddal találkozni?

– Akkor sem fogadhatok el senkit.

– S ha levelet adnak át, vagy czédulát?

– Tedd iróasztalomra, hogy a gyűlés végével föltörhessem.

Pécsi mihelyt intézkedéseit végzé, hosszú, kedélyes, s maga sem tudja, miért, igen érzékeny levelet irt Deboráhnak. Forró kifejezésekkel emlékezett meg leánya nemes tulajdonairól, szeretetéről, kötelességérzetéről, s megáldá, mint a távozáskor, vagy kórágyunknál szoktuk, szivünk kegyeltjeit.

IX.

Az az imaház, melyet zsufolásig megtöltöttek a szombatosok, több nemzedék óta állt elhagyatva és néptelenül.

Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt, külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat, melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.

Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt és küzde magával: hogy mit tegyen?

A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.

A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn, történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket vegyít.

Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet, melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét? Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal szerzett ősét vádolja?

*

A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki, mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét, hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán, hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének, melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni nem igen tudnánk.

Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.

Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett, a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.

– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.

– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.

– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom poroszlói.

– És hol lakik e rajongó?

– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az előbbeni pap családostul együtt eltünt.

– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?

– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba, siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.

– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?

– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.

Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.

Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a templomban.

– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai angyal.

– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk – szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban, midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.

Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet húrjait pengeti.

Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi ragadják el.

Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.