A rajongók (2. kötet): Regény

X.

Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.

Lova ki volt fárasztva.

S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!

A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe. Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent meg.

– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága Pécsi Simon uram?

– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.

– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem érkezett meg a városból?

– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van – kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.

– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a lépcsőhöz, hol Elemér áll.

Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.

Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért, ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah kisasszony itt van?

– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a kegyelmedébe.

Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet, mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a fűszeres, a meleglégű múltnak!

– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.

– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.

– Sietve óhajtanék vele szólani.

– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?

– Talán beteg?

– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.

– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő nagyságánál.

Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.

– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.

Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott jelenlétének szüksége világosnak.

A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult. Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.

– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős hangnyomattal.

A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek lettek a sürgető szó hallásakor.

– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.

– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.

– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram, házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a bajnok, a hol eddig lakott?

– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.

– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a hazugságot.)

– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.

– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De merről is tetszett jönnie?

– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét? – kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.

– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.

– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.

– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő megnyugvással.

– Az sincs.

– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból, különben háta mögött ármádia volna.)

Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.

Elemér magára maradt.

Helyzete valóban különös volt.

Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről, megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének teljesítésére.

Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett kapitánynyá.

A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények iránti tiszteletlenségét.

Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri, örökre kiköltözik az országból.

Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor kapott.

Volt a megoldásnak könnyebb módja is.

Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?

De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.

Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e jámbor ember őt fölültetni?

Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.

Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha legalább a második megtörtént volna!

S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?

Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!

A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.

Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.

– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.

*

A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték Elemér gyanuját.

Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy körültekintsen.

Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!

És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe, körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a lemondás erélyétől.

Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor, midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.

Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés, mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.

Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.

Letörlé szeméből az utolsó könnyet.

Megint férfiúvá lett.

Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.

A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.

A fogadó is kocsikkal rakva.

De hol van e sok nép?

Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.

A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.

Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt kisérni.

– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak. Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik! Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.

Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok gyűlhelyét.

Mi a templomba térünk vissza.

XI.

Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet helyreállíták.

– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom, hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni. Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának, önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által fölköltött üldözés szelleme.

– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat, Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését. Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!

Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a megelégedésre?

Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok? Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.

A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény miatt.

Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.

– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda lehet?… Maga a szárdisi pap.

Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt arczú alak bontakozott közülök ki.

– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.

– Árnyéka vagyok annak, ki voltam,… testemnek sorvadt darabja, lelkemnek ördögi része jött hozzátok. Röviden szólok, minden percz drága,… mellem nem győzi a lélekzést,… röviden szólok. Simítsátok le fürteiteket, hogy ne emelkedjenek föl tüskeként,… a borzadástól. Szemeitek tőre éles…, de lelkem át van már szurdalva a gyilkoktól s nincs azon több hely új sebek számára. Ne nézzetek rám!… Mit vétettem? tudakoljátok. Megmondom. Kassai István terveit segitém elő. S mely okból? Ah! nincs mentő ok a bűnre! Lakoljon, a ki vétkes. És meglakoltam-e?… Mekkora díjt vontam az árulásért? Számoljunk. Elvesztém eszemet! ez még csekélység. Egész életem folyama alatt a becsületesek körében nem jelenhetek meg! ez a soknál is több. Ha a halál rám ront, lelkem irgalom nélkül a kárhozatra vitetik! Ez nagy szerencsétlenség. Gyermekeim és nőm pirulni fognak nevem hallatára! ah! ez a valódi kárhozat. Hátra van még a ti átkotok. Keressétek ki a legsujtóbbat,… hogy hamar zúzzon össze. Legyen az egyetlen villámcsapás! Siessetek. Nincs veszteni való időnk. Nekem meghalni, nektek menekülni kell. Kassai István tudja összejöveteleteket. Ő Pécsi Simonra tör, de a többieket is örömmel vezetné a bakó elébe. Láttam e bakót. Azok közt volt, kik a Maros terén hemzsegtek. Ah! nehéz volt menekülnöm, hogy hírt adjak jövetelökről. Már készültem másodszor is átuszni a hideg folyamot, de a parton egy lélekvesztő hevert. Megragadtam lapátját,… a víz engedelmes volt és elhoza az átok elébe. Áldás legyen a könyörülő hullámokon!… Most már vessétek a fejemre az átkot s fussatok! Míg közületek a vénebbek, mint a varangy, a rom kövei mögé lapulhatnak, míg az ifjabbak, mint a fürge gyík, átcsúsznak a kert keritésein, míg Pécsi Simon a díszteremhez érvén, szokott karszékébe leül, már a vár körül fog vétetni, a kapun és a nyilt részeken betolakodnak a katonák, a poroszlók, porkolábok és bakók. Fussatok! fussatok!

Laczkó István a fejedelemné által az ő felkeresésére küldött hajdukat vélte a szombatosok ellen rendelt seregnek.

Ezek követék egészen a ladikig.

S valószinüleg át fognak kelni a Maroson.

Nem lehetetlen azonban, hogy a Pécsi várába ért szombatos pap, a Küküllővölgye felől is látott fegyvereket villogni, s így támadt lelkében azon erős hit, hogy a várat minden oldalról körül akarják fogni.

– Meneküljünk! meneküljünk! – hangzék a templomban, s többen a szombatosok közül a padokon átugráltak, hogy a mellékajtón a romok között észrevétlenül tünhessenek el.

Voltak, kik a főbejárás felé nyomultak, de föltartóztatá őket a tyathirai angyal, s néhány rézcsákányos székely, a fehérruhások rajongó szinezetéből.

– Gyilkosok, utonállók, pénzhamisítók, vagy vérfertőztetők vagyunk-e? Mi bűnünk van, ha az Istent imádni és az igazság vallását hirdetni nem vétek? – kiáltá a megrémültek zugása közé a thyatirai angyal. Várjatok legalább addig, míg el fogjuk dönteni, hogy mitevők legyünk a hatalom zsoldosai ellenében?

Pécsi, midőn a tolakodás elkezdődött, csendesen huzódott a kis karzathoz, honnan több századdal előbb Balázsfalva földesura a kriptára vivő koczkakőre lépett, hogy az üres koporsó segítségével az ablaktalan szobába érhessen.

– Oh! hályogos szemű és rövid elméjű halandó! minő rejteket kutatsz, hogy a végzet ne keressen föl? – sóhajtá Kádár a hátráló Pécsi felé fordulva. – Bizony mondom neked, hogy velünk együtt fogsz az Úr színe elébe járálni. Hol van a zár, hol van az üreg, hol van a mélység és magasság, hová utánad ne mehessen a halál? Térj vissza, mert a ki sorsát kerüli, bujkálva még biztosabban talál rá.

Pécsit borzadály környezé. Eszébe jutott a pánczél csontváza; hagymázos eszméi a rettentő éhhalálnak bolyongtak képzelődésében; zörögtek koporsóikban a rég eltemetettek csontjai, fölszállongottak az árnyak, a kripta kisértetei, azon társaság, melylyel együtt akart lakni, s az egész szellemvilág fenyegetve tiltá őt vissza az ablaktalan, a sötét szobától.

E közben a már kevésbbé zsúfolt templomban helyreállott a csend.

A tyathirai angyal most a hívekhez intézé a főkérdést:

– Mit cselekedjünk, ha valósulna az a hir, hogy a vár körül fog vétetni? Oszoljunk-e el, hogy egyenként kerítsenek kézre? Vagy együtt várván be a történendőket, bilincsekkel terhelve lépjünk az országgyűlés elébe, mentve összejövetelünket, oltalmazva vallásunk érdekeit?

– Miért ne szegülnénk megtámadóink ellen? – mormogá daczoló arczczal egypár fegyveres.

– Polgárai az ezer éves városnak! – közbeszólt Kádár. – Mielőtt a bűn elitélné az ártatlanságot, illő és jogos, hogy az ártatlanság lásson törvényt a bűnre. Van valaki közöttünk, ki magáról azt állítja, hogy Judás Iskariotes. Hajmeresztő, lélekfagylaló vád! De nem láttátok-e az összeroncsolt testet, mely az ajkakra vett igékkel maga ellen látszik dühöngeni? Nem gyanítjátok-e a dúlt vonalokon a beteg lelket, mely szenvedései közt elvesztette a mértéket saját tetteinek megbirálásában? Én egyetlen gyermekemet, Jeftát megtagadtam és elátkozám. Rám nem foghatjátok, hogy engedékeny volnék. De a szárdisi angyal egész élete oly tiszta, oly szeplőtelen volt, hogy az antikrisztus közelgését kellene hinnem, ha csakugyan igaz volna, a mit e jámbor férfiú magáról állít. Jer tehát, oh fehérruhások eddig legbecsültebbje, s térdelj le a gyülekezet előtt! Gyónd meg vétkedet s a kisértéseket, melyek körűlfogtak, erővel letérítendők az igazak útjáról. Tégy őszinte vallomást, mert hitünk érdekében áll, hogy jelek által győződjünk meg: ha vajon távol van-e még az idő, midőn az emberiség negyedrésze1) fegyverrel, éhséggel, halállal és fenevadak által irtatik ki? távol van-e a földindulás és csillaghullások napja, s ama végetlen nyomor, mely a Megváltó másodszori eljövetelét, a gonoszság elvének bukását, és az ezer éves boldogság kezdetét előzi meg? Mondom neked, szárdisi angyal, térdelj le tüstént, s öntsd előttünk ki szivedet. Ha bűnöd akkora, mint állítod, akkor megátkozlak azon kézzel, melylyel gyermekedet kereszteltem újra és feleségedet áldottam meg. Mély keservemben vigasztalásomul leend, hogy sülyedésed a közsülyedés jóslata. Ha pedig csak képzelődésed teremté a vádakat magad ellen, akkor köznyilatkozatunkkal megnyugtatjuk lelkiismeretedet. Látod, hogy veszélyben forgunk mi is, de testünk ügyénél többre becsüljük lelkednek ügyét. Térdelj le a gyülekezet előtt.

Kádár szeméből könny csordult ki, midőn e szavakat mondá.

– A szent Istenre! – rimánkodik Laczkó István, – távozzatok, fussatok, meneküljetek!

– Engedelmeskedjél rendeleteinknek. Mi meg akarjuk vizsgálni bűneidet.

– Nincs idő arra most, – kiáltá Laczkó, ki elméje éberségét azon mértékben nyerte vissza, a mint Kádár rajongása hasonlóbbá vált az őrültséghez. Elárultalak titeket, megátkozom helyettetek magamat, csak távozzatok már innen.

– Térdelj le rögtön és vallj!

– Oh! hogy aludnék ki a nap szeme, mielőtt a végjelenet tanuja lennék! Gyilkosotok vagyok: ez bűnöm. De, az Istenért! meneküljön, a ki közületek még tud.

A nép egy része a kis ajtó felé nyomult, a másik rész a főbejáratra veté szemét.

S ime! megnyilt az ajtó, belépett Elemér.

Oldalán kard volt, jobb karján vaslemez, egyébiránt minden fegyver nélkül.

– Pécsi Simon urammal akarok szólani – mondá előbbre törve.

– Ez Elemér, Kassai István unokaöcscse! – kiáltá aggodalmaktól szorongatott kebellel Szőke, a szökött jobbágy.

– Oh! a csillagzatok nem csalnak! Ők előre megmondák, hogy veszedelmem tőle jön! – sóhajtotta Pécsi önkénytelenül, de halálsárga arczczal.

Melyik igében feküdt a bőszítő hatás? Pécsi vagy a szökött jobbágy meggondolatlan nyilatkozata vetette el a koczkát a szombatosok sorsa fölött? hasztalan volna vizsgálni.

Elemér alakja bemerült a hömpölygő sokaság árjában.

Pécsi üvöltést és kardcsattanásokat hallott.

A rémület visszaadta az agg erélyét. A küzdők közé rohant. – Le a fegyverekkel! senki se merje bántani őt, rivalgá. Lökdöste a közelállókat, s midőn rést nyita magának, elébe hullott a legyilkolt Elemér. Piros vér fecskendé be a tisztes főúr mocsoktalan öltözetét, azon ifjué, kit egykor leánya kezével vágyott boldogítani.

– Mit míveltetek esztelenek, gonosztevők? kiáltá az indulat miatt reszkető hangon.

– Nagyságod mondta, hogy tőle jön a veszedelem.

– S nem vagyunk-e körülvétetve?

– Ők a megtámadók.

– Védjük utolsóig magunkat a templomban.

– Ki kell rontani. Hadd nyisson a fegyver utat.

E zavart rivalgások közt rohant némelyik a fő kijáratnak, más Elemér holtteste mellett huzódott a kis ajtó felé, hogy a romok közt keressen búvóhelyet vagy szabadulást, míg viszont többen az Elemér kardját kezében tartó tyathirai angyal vezénylete alatt, védelmezni szándékoztak életöket és a hitet.

– Ugyan miért ölték meg kegyelmetek azt a derék Elemér úrfit? szólt a karzatról alá kiabálva és egészen rákvörös arczczal a számtartó, kinek kötelessége lévén a várban a vendégek elhelyezésére ügyelni, csak az imént csúszott lopvást föl a magasba, hogy észrevétlenül fülelhessen a szombatosok szent gyülekezetének tárgyalásaira. – Ugyan miért végezték ki őt, hisz a légynek se ártott volna! Magam láttam, midőn egyedül jött a várba, én nyittattam számára szobát Miska által, épen Deborah kisasszony lakosztálya mellett. Még csak legényét sem hozta el, pisztolyait is az asztalon hagyá. Aztán nincs is körülvéve a vár. Bizony kár volt Elemér úrfit megölni. Már hova dugjam el a holttestét? Boldog Isten! de hát minek hebehurgyáskodtak az urak! Nyakunkra jön az investigatio. Majd még engem és a nagyságos urat is belekeverik a birák ebbe a rút történetbe. Mit csináljunk a holttesttel?

– Imádkozzunk a halott teste előtt Izrael Istenének, hogy öntsön mindnyájunk szivébe elég erőt a vértanuság kínjainak elhordozására, szólt égre emelt szemmel Kádár.

– De nekem bizony nem imádkozik kegyelmed Elemér úrfi tetemeinél – kiáltá a számtartó a karzatról leugrálva. Tüstént a kriptába hurczolom a halottat s lefektetem az üres koporsóba. Ha csak három napig titokban marad a dolog, majd talál a nagyságos úr valami okos mentséget, s a fejedelem ő magasságánál kendtek számára is eszközölhet kegyelmet. Futok a kriptakulcsokért. Csak ne kellene vesztegetni az időt három nagy lakat fölnyitásával!

– Megállj! szólt Pécsi bódultságából magához térve s a templom kis ajtójához tántorogva, hogy megkeresse azon koczkakövet, melynek titkát egyedül ő ismeré, s melynek segítségével az új halottat a a régiek közé le lehetett volna sülyeszteni.

Ah! a rejtett rugók mily nehezen engedelmeskedtek az ő reszkető kezének. Végtére sikerült az előkészítés. Még csak a kellő súly, még csak a holttest volt hátra, hogy a gyilkosság nyoma eltünjék, míg nem következményei enyhítésére mód és eszköz található.

Pécsi fülét ekkor nagy zúgás csapta meg.

Visszasietett a templomba, s azt megint zsufoltan találá, mint a tanácskozás kezdetekor volt.

– Minden kijárat el van foglalva, fegyverre! fegyverre! hangzott azok ajkairól, kik hogy megmenekülhessenek, az imént eltávoztak volt.

A thyatirai angyal támadásra vezette embereit, Kádár imádkozásra és nyugodt vértanuságra nógatá.

A főbejárat előtt harcz ütött ki, benn a templomban félkört alkotának az imádkozók, s letérdeltek.

Az egyenetlen küzdés csak rövid perczekig tartott.

Pécsi látta a thyatirai angyal és Laczkó holttestén át a templomba lépni a felbőszült megyei nemeseket és fejedelmi hajdukat.

Ekkor maga is a félkörbe térdelt.

Már az Elemér holtteste előtt imádkozók elhurczoltatására került a sor.

– Ne féljetek! szólt Kádár, midőn a hajduk a térdeplőkhöz közeledtek. Mienk az élet s nem azoké, kik életünket ki akarják oltani. Ők sok századdal ezelőtt már el voltak itélve. Halljátok mit mond rólok Zachariás próféta: «Az Úr megver minden népeket, melyek Jeruzsálem ellen hadakoznak, megsenyved azoknak húsok, mikor az ő lábukon állanak és az ő szemeik kijárnak az ő helyökből, és az ő nyelvök megrothad az ő szájokban.» Melyik volna közűletek oly rövidlátó, hogy a vértanuság szenvedései közt az elátkozottak sorsát irigyelné? Ne féljetek!

Az első imádkozó, kire kezét tevé a hajdu, sóhajtá:

– Ime, Izrael Istene! úgy vagyunk mint a Ptolemeus elébe hurczolt zsidók, kiket a kegyetlen király töménynyel és erős borral lerészegített elefántok által akart összetiportatni. De te Mindenható akkoron elvevéd az ő emlékezetét, hogy megfeledkezvén kiadott rendeletéről, a zsidók helyett Hermont, az elefántok mesterét büntesse. Újítsd meg e csodát és fordítsd rólunk a fejedelem haragját Hermonra, kit nálunk Kassai Istvánnak neveznek!

A második imádkozó mondá: – Küldj, mennyei atyám, mint Eleazerhez két angyalt oltalmazásomra, mert én is a te szent neved dicséretében vénültem meg.

– Tápláld a bosszú tejével, övezd a vitézség fegyverével utódaimat, oh Jehova! hogy mint a Machabeusok, állandó hévvel irthassák az én hitem irtóit! esdeklék a harmadik elhurczoltatott.

– Add, Uram! mondá a negyedik, hogy veszély nélkül szabaduljak ki az oroszlánok verméből, hasonlón Dániel prófétához; mert, ha rendkívüli eszközökkel nem mutatod meg szeretetedet irántunk, a tévedések emberei még azt fogják hinni, hogy ők járnak az igaz uton.

– Megtelt örömemnek pohara, fohászkodott teljes önátengedéssel Kádár, és ujong az én szivem a vigasság miatt! Hála neked, örök hála, seregeknek Ura, hogy milliók közül, kik nevedet hirdetik, rám fordítád szemedet és méltónak találtál a vértanuságra! Mily édes lesz a kín, melyet igéid hirdetéséért fogok szenvedni. Jutalmaztass meg, kegyelmek osztója! tántoríthatlan hűségemért. Engedd, hogy még nagyobb fájdalmak közt ajánljam kezedbe lelkemet, mint az olajba főzött szent János.

Pécsire került az elhurczoltatás sora. A hajduk megdöbbentek a magas rangú úrhoz lépve, s új parancsra vártak, hogy tisztöket teljesítsék.

A kormányzó-főbiró bilincseket hozatott.

– Verjétek kezére! mondá kérlelhetetlen szigorral.

– El volt tévesztve egész életem! sóhajtotta Pécsi Simon, s átnyujtá karját, hogy lánczokkal terheljék.

XII.

A rossz hirek, ha közfontossággal birnak, alig képzelhető gyorsasággal szoktak terjedni.

– Mintha a szél hordaná szárnyain, mintha azon titkos közlekedési eszköz szállítaná tovább, mely a járványokat röpíti egyik helyről a másikra.

Még talán nem is verték bilincsre Pécsit, még talán a vértanuság ajándékát kérte Istentől Kádár, midőn megdöbbenés, szokatlan izgatottság és hevesség volt a fehérvári polgárok arczán észlelhető.

A szombatosok Pécsi vezérlete alatt föltámadtak, s Balázsfalván összeütköztek a fejedelem csapataival – e hírt vevé ajkaira mindenki. Elmondá annak, a kivel találkozott, s megerősödött hitében, midőn ugyanattól hallá saját szavait ismételtetni.

Minthogy pedig épen hetivásár volt, a jelen levő balázsfalviak is növelték a rémületet képzelődéseikkel és rokonszenvökkel. Egyik házát vélte égni, mert a hadviselet nem folyhat le tűz nélkül, a másik ifjú nejét félté, mert a katonák ilyenkor az idegen tulajdont magokénak tekinthetik – mire a tatárjárás alatt is elég példa volt – a harmadik jó földesurát kivánta oltalmazni, mert a jobbágynak, zsellérnek és haszonbérlőnek, törvény és igazság szerint, mindig azon félhez kell tartozni, melynek élén a birtok tulajdonosa áll. S nem elég példa-e erre a megyei karhatalom visszautasításakor és az erdőfoglalások alkalmával támadt sok csata, küzdelem s vereség?

A balázsfalviak tehát hirtelen fölszedték a sátorfát s nem csekély zajjal törekedtek az embertömegből kibontakozni.

A piaczon a félelem táplálta a zavart, a zavar a félelmet. Mindenki tartott valamitől, haragudott valami miatt, értesült valami felől. Az ablakok fölnyitva, könyöklő és letekintő alakokkal teltek meg, a házkapukon forrt ki a bámész nép, s a legkisebb utcza sem volt vészjóslók, tarka hireket regélők s izgatott, hivékeny tömeg nélkül.

A Mikóék palotájába – hová Deborah az apa távolléte alatt átköltözött – a legferdébb nagyításokkal tört be a szombatosok lázadásának hire. Az egész – úgy a mint előadatott – magán hordá a valószinűtlenség bélyegét. Mikó rossz szándékú koholmánynak tartotta, melyet Kassai emberei terjesztenek.

De más nézetben volt Deborah, kit a kandalló előtt folyt beszélgetés után többé senki nem látott mosolyogni, s ki már csak azt is, hogy atyja nélküle ment Balázsfalvára, aggodalmat ébresztőnek tekinté. Ő, ki álmatlanúl töltötte az éjt, a sötét merengést tanusító levél miatt, melyet atyjától a mult nap vett, ő, a ki már egyszer a szombatosság elleni düh kitörését közelről szemlélhette, s tudta, mily könnyen támaszthat e kényes kérdés vihart s égést, ő nem ringathatá magát azon csalálomban, hogy minden, mi az utczáról szobájáig hangzik, minden, mi zajt és félelmet támasztott, a jövő perczben megszünik hatni, mert alappal nem bírt s csak a rosszakarók nemtelen koholmánya volt. Deborah visszaemlékezve atyja hangulatára, állhatatosan hitte, hogy ez a szombatosok miatt ment Balázsfalvára, s hogy nagyfontosságú dolognak kellett ott történnie.

Tüstént rendeletet adott, hogy fogják be a lovakat.

Egy percz alatt készen állott.

S miután minden tanács és visszatartóztatás hasztalan volt, Mikó fegyvert véve magához, s két csatlóst töltött karabélylyal lóra ültetve, Deborah mellett foglalt a kocsiban helyet.

Balázsfalvára indultak.

A Mikó-ház a piaczszögleten fekszik, közel a jézusrendüek volt templomához. Nagy tolongás közt kell tehát utat törni. Néha a kocsi megáll, hogy a csatlósok kéréssel és fenyegetéssel szerezzenek szabad tért. Deboráhnak alkalma van hallani atyja és a szombatosok elleni bősz kitöréseket és vad káromlást. A hangulat ugyanaz, a kitörés szintoly lehetséges, mint akkor volt, midőn Deborah a «betegasszony» ágyától rohant az utczára. Oh! mit nem forralhat, mit nem hajthat végre a buta gyűlölet, a féket vesztett szenvedély! S nincs-e most a boszúra nagyobb oka vagy ürügye?

Midőn Deborah erre gondol, lehetetlen, hogy fátyolát arczára ne vonja.

Félelem volt-e ez?

Ah! talán csak könnyeit nem akarta a közszemlére kitéve, megszentségtelenítni.

A fátyol egyébiránt eléggé gyér arra, hogy néhány arczot, a megtámadhatástól tartó lány emlékébe rég bevésett bősz vonalakkal, ismét elébe tűnni engedjen.

Vagy nem az iskolamester volt-e, ki fürkésző tekintetet vetett a kocsiba? s nem Panna asszony szidja-e, öklével fenyegetődzve a szombatosokat?

– Oh! ezek dühétől oltalmazta Kassai Elemér Deboráht.

Pécsi leánya maga előtt látja az akkor lefolyt jelenetet.

S mily kedvező benyomás az, melyet a nemes ifjú föláldozása most rá gyakorol! Oly jól és oly rosszul esett Deboráhnak Elemér minden mozdulatát elméjében megeleveníteni és követni. A jelen veszélye közt Gyulai finom, urias modora homályba borult, míg a bal kézzel küzdő ifjú erélye és életmegvetése ragyogó képpé alakult.

Panna rikácsoló hangja a kocsi ajtaja mellett izgatott a szombatosok ellen.

– Ah! ki fog most engem védeni! sóhajtott föl Deborah merengőn és magát feledve.

Mikó, ki a vásári tolongás- és zajban komoly félelemre még okot nem látott, bátorító tekintettel fordult Deboráh-hoz.

– Úgy-e nyomorult teremtmény vagyok, szólt ez a szégyentől kipirulva. Magam miatt aggódom, a helyett, hogy atyám szerencsétlensége töltené be egész lelkemet.

Ezzel letépte arczáról a fátyolt, s előrehajolva nézett Pannára, az iskolamesterre, a népsöpredékre s mindazokra, kiktől undorodott vagy rettegett.

Mikó nem érté a küzdést, mely szép rokona keblében lefolyt.

– Úgy tetszik, folytatá Deborah, úgy tetszik bátyám, hogy a kocsink körül tolongók atyám nevét említik. Ah! őt szidalmazzák, s én elég szívtelen voltam magamra gondolni! Ezek az emberek egykor rólam akarták a ruhát letépni s én hihetőleg csak öltözetemet féltettem durva kezeiktől, különben megszabadításomért több köszönettel viseltettem volna Elemér iránt. Hogy nevezik a háládatlanságot, bátyám! midőn udvariasságból kimélni akarják? Önzés, feledékenység, erkölcsi érzék hiánya, vagy mi más neve van? Ah! Istenem, mily lassan halad kocsink. Ha még soká tart így, meg leszek kimélve azon lealázástól, hogy egy szerencsétlen kezét megcsókoljam. Igaz, e szerencsétlen tulajdon atyám; de a fölfuvalkodásnak mindig az irigylett helyzetüekkel kell tartani. S miért tette atyám magát szerencsétlenné, ha még leányától is akar szerettetni. A háladatosság nem a már elvett, de az ezentúlra reménylett ajándékokért van szivünkbe oltva. Ah, bátyám! vannak-e, kiknek önbecsülésök nem apad éveik szaporodásával? Úgy hiszem, gyermekkorunkban kellene meghalnunk!

Oly keserű gúnynyal kelt ki Deborah saját maga ellen, hogy Mikó a rémes hirek előidézte láz jelenségének tartá azt, nem pedig a véletlen csapás erkölcsi hatásának.

Csendesíté, biztatá őt, de minthogy alig képzelte, hogy Pécsit komoly veszedelem fenyegetné s a rebesgetett lázadás ne volna gonosz vagy bárgyú koholmány, a czifra megnyugtatásoknál czélszerűbbnek tartá, mentől gyorsabban érni Balázsfalvára, hogy Deborah saját szemeivel láthassa, mi a való, mi a költemény.

Kocsisát nógatá, rá-rákiáltott a kitérni késlekedő népre, s meglehetős zaj és czivakodás közt hagyták hátok mögött a belvárost.

Már a vár sánczai elmaradoztak, már az Ompoly fűzese, mely sokadalmak alkalmával bormérés és laczikonyhák számára vert sátorokkal van behintve, gyérülni kezdett, már csak egy-egy kolduló hegedűs éneke juttatá a távozók eszébe, hogy még nincsenek messze a város határától; már a Tövis felé vivő útról jobbra kellett fordulni s egy gübbenőbe ereszkedve, a balázsfalvi vonalra átcsapni, midőn a Mikó kocsijával majdnem összeütközött egy társzekér, melyet lándzsások fogtak körül.

Mikó fölkelt az ülésből s parancsolá, hogy a társzekér huzódjék a tarlóra, mert különben az ő kocsija küllőjébe ütközik.

A lándzsások felelék. – Mi halottat viszünk, s kegyelmeteknek illik előlünk kitérni.

– Deborah megborzadt.

– Miféle halottat? tudakolá Mikó, félrébb tereltetve lovait.

– Egy mezei kapitányt, kit az istentelen szombatosok meggyilkoltak.

Deborah ki akart hajolni, de az iszony miatt nem volt ereje. Szemhéjai összecsukódtak, hogy ne lássa a társzekeret, mely atyja ellen viszi magával a vádat.

A halott nyugágya széles tengelyű jármű volt, s hogy össze ne ütközzék az élő utasok fogatával, néhány lépéssel hátrább kelle vonszolni a kocsit. E végett a Mikó csatlósainak segédkezést nyujtottak a halott lándzsásai. Egyik a horkanó gyeplőst, másik a kirugó ostorhegyest tartá.

– Szálljunk ki, Deborah, szólt Mikó!

– Nem, nem! tiltakozék a Pécsi leánya, verdeső szívvel, hunyt szemekkel.

A fogat nyugtalanabb lett, s Mikó derékon fogva Deboráht, kivonni kezdé a kocsiból.

Ez most szégyelvén gyávaságát, szégyelvén remegését, kétségbeejtő eltökéléssel ugrik le a lépcsőn, s a keskeny útárkon átlebbenve, a tarló szélén megáll.

Idegei feszülve vannak, szemei mintegy kiemelkedtek helyeikből, s kezét fölemelve a társzekérre mutatott és kiáltá: – Érzem, hogy ama halott Kassai Elemér! Ki is halhatott volna meg más, midőn házunkat az Isten büntetni szándékozik. Látni akarom a halottat!

A társzekérhez nyargalt s Mikó utána.

– Látnom kell őt, mielőtt a föld a legnemesebb vonalakat örökre elrejti a világ szeme elől! Ah! nem,… nem akarom látni, mert akkor nem maradna elég könnyem atyám számára… Oh! Isten! mily nyomorult ajándékod az élet!

A halottas szekér mellette vonult tovább.

Deborah szoborként állt az út párkányán. Csak ajkai mozogtak, s arczának átlátszóan sápadt vonalai áhitatot fejezének ki. Úgy látszott, a halott lelkéért imádkozik.

*

Mikó hajtatá, űzeté a lovakat, s azok ügetésből iramlásba mentek át s végre fékeresztve vágtattak.

A nép félénken tért ki, vagy a lovak elébe akart állani, vélve, hogy elragadták a kocsit.

A hidashoz éppen akkor értek, midőn fegyveres embereket szállíta az innenső partra.

Ez is igen rossz jelenség volt.

– Prédikáltak-e kegyelmetek vagy… csak gyilkoltak? kérdé fagyos gúnynyal Deborah.

Egy fiatal nemes, ki őt ismerni látszott és a kisded csapat vezetője, nem udvariatlan, de kedélytelen hangon válaszolá: – A szerencsétlenségnek mindig volt joga a keserű szavak használatához. S nagysád e jogot igénybe veszi. Egyébiránt nekünk, kik igen kedvetlen kötelességet teljesíténk, még az a fölösleges mentségünk is van, hogy nem mi valánk a megtámadók.

Ezzel az ifjú lovag csapatostól elszáguldott.

A révészek időhaladék nélkül láttak munkához.

Mihelyt a kocsi bement, eltaszíták a hajót a partról, nem akartak senkit fölvenni, s oly gyorsan forgaták a lapátot, mintha díjért versenyeztek volna.

És arczukon annyi levertség.

– Atyámat minden jobbágya szerette! szólt zokogva Deborah.

A Mikóhoz intézett halk megjegyzést nem hallák ugyan a révészek, s talán a könnyet sem látták, de szivök már jobban hullámzott, mint a Maros, melynek sodró árjával épen most küzdöttek leginkább.

– Az Isten is megveri azokat, kik ránk hozták a tekintetes vármegyét! sóhajtá az egyik.

– Csak szólított volna föl minket a nagyságos úr, csak gyűjtötte volna össze a helységet, úgysegéljen! fustélyainkkal magyaráztuk volna nekik, hogy benn szoros, künn tágas – mondá a másik.

– Bizony akkor pozdorjává törjük… kivált a hajdukat.

– Magát a megyét is.

Mind haragosabban ütötték lapátjaikkal a habot.

Mikó tudakolni akart a történtek felől, de Deborah merev, halvány vonalai visszadöbbenték.

A hajó kiköt.

Megint vágtatnak a lovak és szélgyorsan érkezik a kocsi a vár elébe.

S ime, a kapu zárva, a dobogó fölvonva.

Mikó kiabált, hogy ereszszék be.

Az ablakokban pórias és idegen arczok! senki sem mozdult.

Félittasok szemtelen danája hangzék a melléképületekből, fegyverzörejjel vegyülve.

Éltették a «kopasz Pécsi Simon borát».

Deborah egészen másvilágba volt áttéve, abba, hol lélekzeni nem lehet, hol a fojtó gőztől elalszik a pislogó mécs és az élet.

Trombitarivalgás rázta föl dermedtségéből.

A dobogó recsegve hullott le. A kapu megnyilt.

Négylovas fakószekér jött ki, szalmazsupból rögtönzött üléssel.

A lánczokkal terhelt Pécsi ült hátul s vele szemben két darabont, a lőfegyvert előre tartva, hogy az első gyanus jelre vagy mozdulatra véget vethessen a fogoly napjainak.

A szekeret fedező őrség a szolgabiró által vezettetett.

– Atyám! atyám! kiáltá Deborah a bársonyvánkosu és czímeres kocsiból kiugorva, veled akarom megosztani a lealáztatást. Ah! bár átvehetném békóid felét is, azon súlylyal együtt, mely lelkedet nyomja!… Uraim, én a fogoly leánya vagyok s ki oly lovagiatlan közületek, hogy atyámtól erővel hurczoljon el?… Meg kell állítani a szekeret! Atyám mellé ülök.

Ha a kocsis rögtön nem tartja vissza a fogatot, Deborah széttapodtatik, mert a lovak elébe lépett, s onnan intézé a fedezethez kérelmét, parancsát, büszke szellemének, mely maga ellen támadt fel, sivár erélyével.

Hasztalan tartóztatá vissza Mikó és az apa.

Fölvéteték a szekérbe.

– Ah! kinek vére van ruhádon? kérdé, midőn atyja mellé ült,… kérdé reszketve, suttogó és elhaló hangon.

Pécsi tisztes arcza hamusötétté lett.

– Meg ne mondd! meg ne mondd! – kiáltá Deborah leirhatatlan szorongás közt… Hagyjuk nyugodni a halottakat!

Pécsi arcza mellére hanyatlott; a leány fuldokolva tördelé e szavakat: – Bocsáss meg, oh! bocsáss meg nekem! Látod, már félőrült vagyok… Csak az Istenért! egy nevet ne említsünk soha! Vajon van-e szerencsétlenebb nálunknál?

– El volt tévesztve egész életünk! – sóhajtá Pécsi.

*