A nap végsugarai épen akkor ragyogtak Pécsi Simon palotája fölött, midőn a foglyot vivő szekér a Miklós-kapu felé fordult, hogy a vársánczi börtönhöz érjen.
Tehát el kell válni a fényűzés büszke emlékétől, hogy a törvény kezébe szolgáltatott egy földalatti szoba sötét üregéből vagy soha sem, vagy a bakó elébe lépjen ki.
Pécsi, bármennyire le volt verve, nem állhatá meg, hogy szemét föl ne emelje.
Szétzúzott szobrokat, kivágott élőfákat, betört ablakokat, ledöntött márványoszlopokat, félig leszaggatott házfödelet, dúlást, romokat látott.
– Az állam jobban gondoskodhatott volna saját vagyonáról! szólt Pécsi hideg mosolylyal; de egyszerre fájó húr rezdült meg keblében: – Boldog Isten, mi lesz belőled Deborah, hiszen már koldus vagy.
– Azon különbséggel, atyám! válaszolá Deborah, hogy a koldus fillért és szánalmat követel a világtól; én csak feledtetést.
– Ej, ej! – nógatta fejét Pécsi, mint látom, széttépték drága könyveimet,… ni, ni! ott egy tört darabja a zodiakusnak,… s hát ez nem a nagyobbik távcső burkolata-e?… A tolvajok, a zsiványok, kiszurták lelki szememet! Elsötétül előttem az ég, homályban fogok bolyongani,… ők megfosztottak világomtól!
Deborah szivében tőrszúrás volt atyjának minden szava.
– Oh! én hóbortos vén ember! – sóhajtá Pécsi magához térve, – silány papirtekercsek, tört üvegdarabok, s a holt tudomány elszórt részecskéi miatt kesergek, a helyett, hogy élő kedves gyermekem szerencsétlensége töltené be egész valómat. Megbocsáthatsz-e egyűgyűségemért, Deborah?
– Imádkozni fogok, atyám! hogy legyen még valami, a mit éretted föláldozhassak! – szólt a Pécsi leánya méla bánattal.
Ekkor a szekér már a börtönhöz ért.
Deborah börtöne tágas volt: az egész világ, ellenben a Pécsié egy földalatti keskeny üreg.
*
Ősi székely szokás volt, hogy a honárulók házát a nép a földdel egyenlővé tegye.
Egyébiránt gyakran megtörtént nálok – s ez a politikai nézetek változandósága mellett természetes is, – hogy a mit közerővel szétbontottak, azt szintén közerővel újra fölépítették.
A szombatosok üldözői Pécsinél e szokást akarák majmolni, s már jó messze haladtak a rombolás művében, midőn Kassai István, ki nem szerette volna ellensége bukását magánboszú eredményéül tekintetni, fegyvereseket küldött, szétugratá a rombolókat, s egypárt közülök, mert fosztogattak, rögtönitélőszék elébe hurczoltata.
Még csökönyös gyűlölői is dicséretre méltónak találták ez eljárását, melynek érdemét emelte, hogy épen legközelebbi rokona s örököse meggyilkoltatása miatti bánatja közt védelmezé ekkora erélylyel a rendet, feledvén, miként Pécsi a borzasztó merénylet okozói közt említtetik.
Kevesebb ügyességet tanusítottak a megyei tisztviselők és városi hatóságok.
A balázsfalvi befogatások tudniillik nagy ellenhatást gerjesztének a szombatosok iránt.
Kivált a Székelyföldön a tömeg némelyiknek vagyonát dulta föl; másnak személyét is bántalmazta. S miután a szombatosok inkább titkos társaság voltak, mint bevallott hitfelekezet, el lehetett képzelni, hány ártatlant gyanusítottak, s hányat károsítottak csupán csak magánboszúból.
Voltak, kik hogy védelmet nyerjenek, a hatóságnál sürgették saját elfogatásukat; voltak, kik magok is szombatosok lévén, hogy a multat feledtessék és a figyelmet másfelé irányozzák, bujdosó hitsorsosaik ellen vezérlék a poroszlókat.
Szóval, megtörtént mindaz, mi hasonló alkalomkor rendesen szokott. Bár kétségkívül a sötét képnek fényes ellentétei is mutatkoztak egyesek nemeslelkűségében.
Hiszszük, hogy volt, ki e terhes napokban a szentkönyv parancsai közül arra emlékezett leginkább: szeressed ellenségeidet is.
A deési országgyűlés kihirdetése a balázsfalvi zavarra rögtön történvén, az igazgató főbiró a megyei börtönből igyekezett mielőbb odaszállíttatni a bűnösöket, kik fölött az országgyűlésen a törvényszéki tábla vala itéletet mondandó.
Deésen nem volt hely és bilincs annyi fogoly számára.
A nagy templomot jelölték tehát ki börtönül.
Ez közbotránkozást szült.
S különben is már lázzá fokozódott a szombatosok elleni düh, és e járványos láz épen akkor bírt legnagyobb belerővel, midőn a legveszélyesebb szombatost, Kádárt kisérte két őr a börtönből az egyházba.
Az új Jeruzsálem látnoka büszkén, ragyogó arczczal ment az utczán. Szerette bilincseit, örvendett a gúnynak, áhitozá a szenvedést.
A nép fenyegetve közeledett felé.
Kádár megáldá szidalmazóit.
Ezek a látnok csodálatos modora miatt még bőszebbé lettek, s már nemcsak nyelvökkel, hanem kezeikkel is akarák bántalmazni.
Tódultak hozzá, de a két őr egészen át lévén hatva a kötelességérzettől, puska-agygyal kezdé hátraterelni az igen közel lépőket, miből huzalkodás támadt.
Ekkor a hátul állók kövekkel hajigáltak az őrökre, s főleg Kádárra.
Nő sikoltása hangzott a közzajon át.
Egy gyászba öltözött fiatal és igéző szépségű asszony bontakozott ki a csoportból, nyargalt, a merre a kövek repültek.
Egyik őrt a nép lefegyverzé s elfogta, a másikat megszalasztá.
Kádár rendre áldotta a köveket, melyek homlokát, mellét, arczát érték. Képéről folyt a vér, ajkáról az áldás.
Utóbb szédülni kezdett, s csodálatos ábrák rémedeztek szeme előtt.
Mintha valaki átkarolta volna térdeit, s mintha hallaná: – Atyám! a te kegyelmedtől én is várok annyi áldást, a mennyit egy kőre adtál, mely téged megsebzett!… Fuldoklok, tünik eszméletem,… atyám… ah! elkéstél a bocsánattal!
Kádár még nyögésről, hörgésről álmadozott; még bolyongtak zúzott agyában homályos eszmék s körüle Jefta alakjához hasonlító képek; még bírt erővel, hogy egy lihegő nesz, egy szellemsohaj felé mozdítsa meg kezét, de új kő hullott rá s összeroskada épen a templom csarnokánál.
XIII.
Deboráhn kívül, kit a megtagadott, de a válság pillanatában egész jogát ismét visszakövetelő szerelem, éleslátóvá tőn, – volt még más is, ki állhatatosan hitte, hogy Kassai Elemér a Pécsi-ház iránti rokonszenvnek lőn áldozatává,… s ez maga a nagybátya, ez Kassai István, a Pécsi Simon esküdt ellensége vala.
A régi gyűlölet és boszú a legtörvényesebb formában nyert kielégítést.
Ki hihette volna, hogy a sors, mint a vadász jól kitanított vérebe, Kassai számára oly biztosan vegye üdözőbe Pécsit?
Nagy volt a diadal, nagy.
Kassai épen ennyit remélni nem mert.
Összeomlott a Pécsi-ház, nemcsak falai dőltek le, hanem alapköve is kifeszíttetett, s a föld, melyen feküdt, hamuval van behintve… a gyalázattal, a megvetéssel; de a Kassai-ház sem épülhet föl. Nagy halommal gyűjtettek anyagszerek, roppant sok tégla, mész, faragott kő van együtt – értjük a zsugorgatott pénzt, az érdemmel és fondorsággal szerzett tekintélyt, a vásárlott és kipörlött uradalmakat; – de mit érnek ez anyagok, ha nincs pallér, ki századokkal daczoló épületet teremtsen belőlök? mit ér az, hogy a Kassai-család hatalmasabb lehetett volna a lenézett, gúnyolt, s talán irigylett aristocratákénál, mit ér a nélkülözésekkel és kapzsiságokkal sokra jogosított kilátás, ha Elemér meghalt, ha nincs fiörökös?
A cynikus, a családgőgöt megvető, a polgári származását hánytorgató Kassai István, ki Pécsit fölfuvalkodásáért kárhoztatá, az unokaöcs halála után érzé, hogy végtére sem lett volna sem nevetséges, sem megbélyegző, ha a történetkönyvekben gyakran fordult volna elő e név: Kassai.
Ennél még szomorítóbb tény volt az, hogy az öreg úr a temetéskor érzé határozottan a kimult iránti vonzódását.
Alig tudott megválni a koporsótól, pedig haragudni akart a bezárt tetemre, s volt is oka rá boszankodni.
Elhagyatva érezte magát, noha azelőtt sem volt sokat Elemérrel.
Most már pusztának hitte lakását, pedig épen annyi ember él nála, mint eddig, hisz’ Elemérnek, bár unokaöcscséül tekinté, soha sem adott szállást.
Tünődik, hogy már Elemér nem kér tőle pénzt, ámbár ezt a szegény ifjú eddig sem tevé.
Fölforr minden vére, ha meggondolja, hogy Pécsi Deborah annyi kecsegtetés után visszautasította Elemér kezét, s mégis Deborah csak koldussá lőn, de Elemér, a megbántott fél, halottá.
Minő példátlan igazságtalanság ez!
Hát ilyen a boszú?
A Pécsiéknek sírni kellett volna, neki nevetni.
S most ő erőltetve kaczag föl, s megijed saját hangjától.
És oh! mily dühössé teszi Kassait, hogy az a nagy harcz, mely az erszénykötő- s a szűcsivadék közt folyt, tulajdonkép a legerősebb lendületet Elemér miatt nyerte, s mégis ez egész éltében az ellenséghez szított, s halálával csalhatatlanúl bebizonyította, hogy csak nagybátyját kárhoztatja.
A botor ifjú, a háladatlan rokon!
Mint szerette volna Kassai saját tíz körmével kikaparni a földből a halottat, mint szerette volna bár egy perczig a végzettől életengedélyt nyerni a holttest számára, hogy maga elébe állítsa s fölemelt ököllel magyarázza meg neki: – Te ostoba voltál, midőn nem láttad be, hogy Pécsi Simon az ország törvényei szerint rég megérdemelte a halált, és az én boszúm jogos volt. Te bárgyú birka voltál, midőn Deborah miatt a halálba rohantál, mert a szíve gyökeréig romlott leány, kineveti ábrándozásodat, hiczogva megy egy lágy kezű, sima modorú, régi családú úrfi-bábhoz nőül, s a mennyasszonyi ágy élvei közt, mosolyogva regéli el, hogy egy holdkóros ifjú érette elárulta nagybátyját, érette megöleté magát, holott szerelme vissza volt utasítva, holott oltározásáért galléránál fogva dobták ki a házból. He! He! elbeszél mindent. Vagy talán azt hiszed, hogy, mert szegénynyé lett, nem kap férjet? Szép hús, csábító alak, ért a tetszelgéshez. Azzal ne biztasd magad, hogy pártában marad. Férjhez megy és elmeséli őrültségedet. Én is kaczagok rajtad; he! he! majd én is kaczagok… Ej! azt sem érdemled meg. Mi közöm hozzád! Kitagadlak, mást nevezek örökösömmé,… nem… ha haldokolni fogok, fölnyittatom a ládákat, kiszóratom az utczára aranyaimat, ezüsteimet, minden filléremet, hogy szedjék föl a koldusok, s legyen belőlök úr, részeges úr, dobzódó úr, nagy úr, erdélyi fő-fő ember. Szétszóratom összes vagyonomat. Egy batkát sem kapsz tőlem többé, ostoba fiú! S már most tüstént takarodjál innen. Bújj be a koporsóba! Mit bánom én, ha meghaltál is!
A szombatosok ellen folyt elővizsgálatokból kitünt, hogy Elemér magára ment Pécsi várába. Kassai igen könnyen meggyőződhetett, hogy a főbiró nagy titokban intézte a szükséges lépéseket, s hogy Elemér ezen az uton nem értesült a történendőkről.
Dühe, haragja iszonyú vala.
– Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért! Csak azt tudhatnám meg! sóhajtá Kassai oly baljóslatú arczczal, melyre minden kigondolható veszély volt az ellen fölirva, a ki a titkot az unokaöcscsel közlé s a szerencsétlen válság okozója volt.
– Csak azt tudhatnám meg! tört ki még legszorgosabb foglalkozásai közt is a vén Kassai, s ilyenkor eldobta a tollat, fenyegetőzött öklével, s erős álla mozgott a fölindulás miatt.
Néha az ebéd alatt kikönyökölt, magába mélyedt, s ajkáról ellebbent e sóhaj: – Csak azt tudhatnám meg!
A szegény titkár a pörre vonatkozó adatokkal terhelt kocsival még Fehérvár határához sem ért, midőn meghallá védurának csodálatos és fölötte veszedelmes sóhaját.
Nem is volt többé kedve a kocsist nógatni, sőt eddigi szokása ellenére sajnálkozott a kifáradt lovakon, s maga említé, hogy helyes volna még egyszer abrakoltatni.
– Minek, nemzetes uram! hisz’ már orrunk előtt a város.
– Dehogy van, atyafi, dehogy van! válaszolta a gyanús sóhajról értesült férfiú, ki most már sokkal inkább félt a nagybátyától, mint a mennyire az unokaöcscsét, az ifjú patronust sajnálá.
– Félóra alatt otthon leszünk – mondá a kocsis.
– Isten mentsen! rebegé a titkár, de magát kiigazítva folytatá: – Ha az Isten megsegít, jókor leszünk Fehérváron. Azonban a lovak párolognak s ő nagysága haragszik, ha a szegény állatokat elcsigázzuk. Hajtson be kend e korcsmába, hogy harapjanak valamit.
Midőn pedig a titkár az ivószobába lépett, fölfedezé, hogy ő éhes, mint a farkas, s azt is állítá és semmi ellenvéleményre nem talált, hogy kocsisa szomjas, mint a gödény.
E megállapított tények eredménye roppant elkésés vala, s Kassai már rég aludt, midőn óhajtva várt titkára megérkezett.
De a mi halad, azért még nem marad el.
Reggel a subalternusnak találkozni kellett főnökével.
– Jó hogy itt van, domine frater. Egyébiránt megoldhatta volna elébb is a szekérkereket. Nem látom át: mi szükség volt annyit időzni szanaszét. Ha négy kézzel fáradnánk kettő helyett, úgy sem győznők a sok munkát.
– Okiratokat kellett, nagyságos uram! a szombatosok működéseiről szerezni, s annyit hoztam, hogy a birák többet fognak e lázadók tetteiről tudni, mint saját magok.
– Tűzbe vetheti kend azokat. Utolsó tettökön kívül másról hallani sem akarunk. Rémítő dolgok történtek Balázsfalván… Csak azt szeretném tudni, hogy ki figyelmeztette Elemért a titkos gyűlésre, he! csak azt mondaná meg valaki nekem!
A titkár tapogatódzva szólt: – Talán véletlenül ment ifjú urunk a várba.
– Bolond beszéd! Csak ügyesen kell nyomozni, s fogadom, hogy kikerítjük a bűnöst. Lepecsételtem Elemér iratait, s még ma átvizsgáljuk. Ha a zsebében czédula vagy levél volt, az már a törvényes vádlónál van. A katonák általában közlékeny természetűek, s Elemér nyilt jellemű vala. Lehetetlen, hogy ne fecsegett volna poharazás közt… mert ők unatkozásból is ittak, s rajta hamar kifogott a bor. A legényét is lehetne vallatni. Általában az ügyes fürkésző ezer módot talál a való földerítésére. E percztől fogva tehát kend egyeben se törje fejét, mint Elemér gyilkosának kézrekerítésén. Mert nem a szombatosok ölték meg őt, hanem az, a ki közéjök csalta. Mihelyt fölfedezi kend a bűnöst, száz aranyat fog tőlem kapni. Érti-e? száz aranyat! Ne aludjék többé éjjel, ne legyen nyugta nappal! Csak rajta, csak rajta! Száz aranyat kap… tőlem kap. Mondom, száz aranyat… még meg is toldva egypárral, tízzel, húszszal… megtoldva sokkal. Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért!
A titkár iszonyú kinokat szenvedett.
Mit használt, hogy Elemér lezárolt papirjai között nem találtatott meg a szerencsétlen levél, melyet túlbuzgóságból irt az ifjú pártfogónak!
Hisz’ a katonatisztek archivuma a tarsoly és dolmányzseb szokott lenni. Gondolnak is ők arra, hogy szeleverdiségök miatt más járhat pórul! Még a szerelmesleveleket is ide s oda dobják! Ki tudná, honnan jön egyszerre napvilágra a bősz titok, melynek birtokáért a fukar Kassai száz aranyat s még többet igért?
Elárulhatja azt egy még nem használt lőportöltény, vagy egy véka zabról adott nyugta, melyet Elemér, nem lévén kéznél hirtelen más papirja, a levél hátára irt.
S minő átkozott helyzet, midőn valaki száz arany dij mellett saját maga ellen nyomoz és nem hagyják pihenni, mindig nógatják, mindig kergetik!
Aztán mondaná bár valaha Kassai, hogy kilenczvenkilencz aranyat ad, s ezzel bizonyítaná be, hogy kedélye csillapult, de mindig az a rémítő száz hangzik a szerencsétlen titkár fülébe! Ettől végre is lehetetlen meg nem őrülni!
Valóságos aranyiszonyba esett.
Még az ajtósark nyikorgását is aranypengésnek hitte, s e szerencsétlen érczet nem merte volna szobájában tartani, ha rudakkal hozták volna is ajándékba.
És a mi legrémítőbb, Kassai nemcsak reá bizta a bűnös kutatását.
Ő nagysága minden ebéden elsóhajtozza: – Száz aranyat, s még sokkal többet is adnék, ha megtudhatnám, hogy ki figyelmeztette Elemért!
Ezt naponként hallják a papirok közt turkáló irnokok, kiknek zsebök üres, lelkiismeretök nincs, s darab idő óta nem akarnak henyélni, és mint a molyok örökké csak a betűkön rágódnak.
A titkár látva e gyanus szorgalmat, hallva, hogy a száz arany nem akar apadni, kétségbeesésig gyötri magát. Nyilt ellenséget lát minden olvasóban, s a ki csak egy perczig pihen, azt alattomos leskedőnek véli.
Fél az idegenektől, a háziaktól, az uri rendtől, a cselédektől, s félni, rettegni kezd saját magától.
Arczát hol igen pirosnak, hol igen halványnak véli, s aggódik, mert legkönnyebb a gyanút szinekkel ébreszteni föl.
Ha kaczag, tettetésnek gondolhatják, ha komor, akkor lelkének állapotját árulja el. Mit tegyen? S bár legalább, midőn alszik, bátorságban lehetne! De hátha álmában beszélni fog? Hátha egész éjjel a szerencsétlen levél tartalmát szavalja el? Ki járhat utána, hogy nincs-e úgy? Ki biztosítja őt, hogy nem alvajáró, s hogy nem megy be Kassaihoz megvallani azt, mit ébren titkol?
Eszébe jutott a régi irókból és a régi mesékből az a számos eset, midőn a nők hallgatóztak férjeik álmára, s reggel elmondák a baktriai, árméniai s más eféle királynak, hogy mily veszélyes titok nyomára jöttek.
Szerencséjére neki nincs ugyan neje, s nem is fog lenni… de nem tarthat-e attól, hogy valaki az ágy alá búvik, a szekrényben lappang, az ajtónál, ablaknál hallgatózik éjféltől hajnalig?
A titkár alig merte szemét behunyni.
Aggodalmai, álmatlansága elronták étvágyát, könnyű kedélyét, s munkára képességét.
Kassai mindig butábbnak tartá őt, s méltán.
Egészsége is szenvedett.
– Helyzetem elviselhetetlen! sóhajtá a ritka esetekben, midőn mert sóhajtani.
*
Kassai sem birt igazán örülni.
A fejedelem lefoglaltatta Pécsi birtokait, de már melyiket kérje ő királyi adomány mellett?
Most először kezdé gyanítani, hogy tulajdonkép halála napjáig megérheti a vagyonnal, melyet magáénak mond.
Ha cselédei lopnának, ha a rablók fölfeszítenék a pénzes ládákat, ha a zálogban tartott aranyneműek és drágakövek véletlen háborúk alkalmával Krimbe vagy Prágába vitetnének is,… talán ki tudna jönni uradalmainak jövedelméből. S kinek hagyja, ha meghal, földjét, pénzét? Talán a leányágnak? Nem tagadhatni ugyan, hogy a nők is emberek, de ő még sem gondolt nőrokonaira s azok rája.
Igaz, hogy élvezet volna Pécsi tulajdonába behelyezkedni,… kivált ha még ez a vén gonosztevő lefejeztetése előtt történhetnék. Megpukkadna Pécsi mérgében. De más oldala is van a dolognak.
Miután a fejedelemné Szőke Pista életéből nehány körülményt ismer, nagy óvatossággal kell lenni.
Való ugyan, hogy a szökött jobbágy a szombatosok gyűlésén semmi határozottat nem mondott, s már most a halál által gátolva van a kiegészítő vallomások tételében, de ha Kassai mohón kapdos a Pécsi vagyona után, a fejedelemné még elhitetheti Rákóczi Györgygyel, hogy nemcsak a törvény, hanem magánboszú, magánérdek is járult Pécsi megbuktatásához.
Ez mérsékletet javasolna a martalékból osztakozásnál.
De hogy kivánjon valaki keveset, ha sokat is nyerhet?
És a törvények szerint, nem kell-e az elitélt honárulók birtokát a hű alattvalóknak adományozni? S ha Kassai nem áll a folyamodók közt első sorban, majd föllép Szeredi vagy más gyűlölt főúr, s magához ragadja az oroszlánrészt.
Ily küzdések, ily habozások járultak még az unokaöcs kimulta miatt támadt bánat mellé, s keseríték a vén Kassai István napjait.
A tevékenység enyhített szenvedésein, de a bosszú nem nyujtá azt az élvezetet, melyet igért. Pécsi letiportatása után, ő a vetélytárs, ő a halálos ellenség, hanyatlani kezdett egészségben. Inkább érzé, mint azelőtt az aggkor terhét. Teste még összébb esett, nyaka még inkább meggörbedt s kedélye még zuzmarásabbá lőn.
XIV.
Párttusa nélkül folyt le a szombatosok pöre.
Hagyták a birákat itélni.
Semmi vélemény nem tört lándzsát Pécsiért.
A szép s most a megaláztatásban magával kiengesztelődni áhító Deborah, kért, esdeklett mindenütt, hogy enyhíthesse atyja sorsát. Sajnálták őt, s részvéttel voltak atyja iránt, még azok közül is sokan, kik az új és gőgös családot, míg a szerencse által elkényeztetve vala, ritkán látogatták meg, s leszólani szerették. Pécsi nem nagyon panaszolhatott egykori irigylőinek gúnyaira, nem a sárra, melylyel a törpék a bukott nagyságot dobálják. Kimélettel viseltettek iránta, de tévedéseit kellő szempontból felfogni, magas szellemét, nemes indulatját a mérlegbe vetni és a szigort ez által ellensúlyozni senki sem tudta. Külső szerencsétlenségéért sajnálták, a békóért, a börtönért, a kikerülhetetlen büntetésért; sajnálták úgy, a mint a koldust, a nyomorékot, az égetteket szokás. A könyörület játssza a főszerepet s nem azon mély megilletődés, azon megdöbbenéssel vegyült szánalom, mely a hatalmasok bukását kiséri.
Kassai érezvén, mekkora értéktelenítés rejlik az ilynemű részvétben, elégült vala a közhangulattal, kivált miután sem azt nem remélhette, hogy az aristocratia Pécsi védelméért a politikában hamis helyzeteket foglaljon el; sem arra nem számíthatott, hogy egyes dühönczök megkövezzék Pécsit az országos teremben, mint Kádárt a nép az utczán.
Kassai éles-látását lángoló bosszuvágya nem homályosítá el. Ő sejté, miként a pártok egyértelmű kárhoztatása, épen azért, mert az erősebb szenvedélyeket nem hívja küzdőhomokra, Pécsi életét megmentheti.
– Vagyona okvetlenül elvesz, de feje nyakán maradhat – gondolá. A fejedelem meg fog neki kegyelmezni. Hadd, tegye! Van a mi inkább fáj a bárdnál. Miért ne engedjük, hogy Pécsit a szégyen és szűkölködés döntse sirba. Neje birtoka leánya alsó-szoknyáira is aligha elég. Mikótól talán kap néha alamizsnát, de hová lesz büszkesége? Egy ország ügyeit vezette, he! he! s most az ügyefogyottakkal együtt várja-e másoktól a jóllakhatás kedvezményét? Minden aranyat, melyet a többi urak dobnak neki, egyenesen a porból kell fölvennie. A születés gőgje nem tagadhatja meg magát, midőn a felvergődöttek gőgjét megszégyeníteni alkalmat talál Pécsi tapasztalni fogja ezt. Hadd éljen tehát!
Kassai e nézetből elhatározá, hogy nem fog azok útjába állani, kik az itélet kihirdetése után, Pécsi lefejeztetését a fejedelmi kegyelem által óhajtják elhárítani.
Nemcsak finom sophismák, hanem más tekintetek is hathattak a korlátnok engedékenységére.
A pör folyama meglehetősen beburkolta mindazt, a mit ő bosszuból tett, miért ébreszteni tehát ismét föl az alvó gyanut? Vagy nem visszatartózkodó-e még most is a fejedelemné? Ha a nagy úr Pécsi meghalt, miért ne éljen a koldus Pécsi? Miért ne szerezné meg Kassai a fejedelemné teljes bizalmát ily olcsó áron?
*
Ütött az itélet kihirdetésének órája.
Mindenki tudta, hogy halál és jószágvesztés vár a szombatosokra.
S mégis lázas izgatottság uralkodott a karok és rendek közt.
A királyi tábla tagjai a felperes fiscus teljes keresetén marasztván a szerencsétlen vádlottakat, a törvénykezési teremből az országosba léptek, hogy az eredmény nyilvánosságra hozassék.
Előbb a vádirat olvastatott fel, hogy az itélet értelme világosságra jöjjön.
Kassai szerénységből itélőmesternek hivatta ugyan magát, de ezen alárendeltebb állás terhétől rég föl volt mentve.
Ő is csak mint országgyűlési tag jelent meg a teremben s nem nagyon figyelt a vádiratra, mint a melyet már többször volt alkalma olvasni. A helyett inkább Pécsi arczán legeltette szemét, inkább azt akarta ellesni, mily vászonfehér lesz ez arcz, mint rezzennek meg az izmok, midőn a vádirat végén a director jószág- és fővesztést kér.
A felolvasó itélőmester épen e csattanós ponthoz ért.
Mély csend volt a teremben, a lélekzés is elállott. Kassai kettős éllel szegzé a rab Pécsire szemét. Nem volt miért átalja e vérlázító kiváncsiságot, mert egy oszlop árnyában foglalván helyet, a közönség elől fedve vala. Merőn nézett, kéjelgve nézett a vén emberre, ki Elemértől megtagadta leánya kezét s most saját kezén elég súlyos bilincset hord.
Pszt! már következik a határozó szó.
Bozontos szemöldei alól villogott szürke szeme.
«A fejedelmi fiscus, olvasá az itélőmester, támaszkodva az idézett törvényekre és országos határozatokra, a vádlottakra külön és általában mindenikre kivétel nélkül, jószág- és fővesztési büntetést kér… de a fővesztésre nézve megválthatólag.»
Kassai vissza rántá Pécsiről tekintetét s haraggal fordult az itélőmesterhez, mintha ez rosszul olvasta volna el a közvádló kivánságát.
Hiszen tegnap nem volt benn az életet biztosító záradék.
S hogyan szúrta oda a közvádló, a törvény szigorát kijátszva?
A foglyokról tüstént leveretett a bilincs.
Kiki a szombatosságért csak vagyonát ejté el, de fejét szabadon vihette azon bizonytalan helyre, hol mások kegyéből hajlékot és tápot kap.
Pécsi hetvenegy faluval s temérdek ingóvagyonnal lett könnyebbé.
S többet ennél tulajdonkép nem is akart Kassai elérni.
De mégis lehangolta őt a mód, melylyel történt.
Rebesgették, hogy a Fehérvárról véletlenül Deésre jött György urfi erélyes közbenjárásának köszönhetni a fordulatot, biztos forrás után állították, hogy a fejedelem épen a végperczben hivatta a directort és saját kezével jegyezte föl a szelidebb követelést.
Mindenesetre Kassait senki sem kérdezte meg. A hallgatag Rákóczi először bánt vele úgy, mint elviselt tanácsosaival általában szokott.
Valami előérzet mondá, hogy most az ideje koczkáztatni helyzetét, mert különben a kivétel szabálylyá válik, s kegyelmet veszthet, midőn a bukást nem is álmodja.
De annyi ellenség közepett visszavonulással fenyegetőzni istenkisértés volna – gondolá érettebb megfontolás után.
S neki szüksége van a hatalomra.
Neki egészség a munkásság, éltető levegő a parancsolás!
Mit tegyen azon izgatások nélkül, melyek a magas polcz veszélyeivel és dicsőségével, ármányaival és sikerével járnak? A régi családúakat az előitélet a henyeség párnáján, a poharak közt átvirrasztott éjek alatt sem tartja tiszteletre érdemetleneknek, de a porból kiemelkedetteknek szüntelen kell ártani, használni, hogy tekintélyök ne csorbuljon.
Aztán hátha a fejedelem csak mulékony behatást követett? hátha minden utógondolat nélkül mellőzte őt?
E szempontok súlyát többre becsülte Kassai, mint az óvó-intő sejtelmet.
S valóban Rákóczi öreg szolgája iránt egyenlőn nyájas vala.
Nem emlegeté a szombatosok elleni pör fejlődését s Kassai sem pendítette meg e kérdést.
Óvatosan hallgatott az uralkodó és kedvelt tanácsosa.
XV.
Az elkobzott birtokok összekuszált gombolyékhoz hasonlítnak.
Rendezésök igen nehéz.
A Pécsié különben sem volt tiszta vagyon, melyhez senki ne formálhatott volna igényt.
Többnyire szerzemény lévén, a legtarkább jogczímek és feltételek mellett biratott.
Mihelyt tehát az állam hatalmába került, száz meg száz család indíta pört, tiltakozott az adományozás ellen, tagadta a királyi jog fönforoghatását és a fiscusra szállás esetét.
Legterjedelmesebb urodalmai közül nehány épen nem tartatott zsiros koncznak, melyért marakodni lehessen.
Maga Balázsfalva is a kétségesek közé számittatott.
Kassai nyugton várta be a perczet, melyben a zsákmány felől biztosan lehetett eligazodni.
Engedte, hogy Pécsi barátjai törjék meg a jeget, hogy ők adjanak előbb kérelmet hűségöknek az elitélt vagyonából díjazására.
Midőn ezek zörgetni kezdettek, körülnézett, s úgy találta, hogy az andrásfalvi urodalom volna számára a legczélszerűbb, mert sem adósság nem terheli, sem jogigények nem ostromolják.
Továbbá, nem oly nagy kiterjedésű, hogy Rákóczi a haza törvényei ellenére a fiscus kezei közt tartani akarná s nem oly kevés jövedelmü, hogy a legdúsabb ember se örvendhetne, ha többi birtokaihoz csatolnia sikerülne.
Ez urodalom jövedelme a kényelmes, a tekintélyes középszerűség vágyaihoz volt szabva.
S Kassai kedvelte az andrásfalvi tág kastélyt, mely legkevésbbé sem hasonlított az aristocraták büszke váraihoz, kedvelte a kert vén árnyékos fáit, a hatkerekű malmot a kristálytiszta pataknál, a legeltetésre alkalmas pagonyt, a fekete szántóföldeket, a jámbor népet, mely szorgalmas hétköznap és áradozó kedvü vasárnaponként.
Az öreg úr, ismert rondasága mellett is, legalább elméletileg tudta, mi egy kies idylli kép? mi a csendélet? mi a takarékos bőség?
Szóval, szerelmes lett Andrásfalvába.
– Oda fogok visszavonulni, ha hivatalomat leteszem, gondolá s az adományozás kieszközlésének könnyű és biztos módján kezdé fejét törni.
Segélyeszközökben gazdag elméje hamar eligazodott a teendők iránt.
Tudta, mennyire szeretné Rákóczi a közóhajtás által magát arra vétetni, hogy fiát a váradi kapitánysággal ajándékozza meg.
Ezt akará tehát Kassai kieszközölni.
Csak azután folyamodott volna Andrásfalváért.
Tervét elősegíté az ifju herczeg menyegzőjének közelgése.
Nem kétkedett, hogy a fejedelem az első kihirdetéskor, ősi magyar szokás szerint, kérni fogja mind az arát, mind a vőlegényt, hogy adjanak alkalmat valami óhajuk teljesítésére.
S ha Rákóczi e kedélyes szokásról meg is feledkeznék, könnyű volna számára, bizonyos óvatosság mellett, a titok leplét egy kevéssé szellőztetni.
Csak Báthori Zsófia ne vonakodjék, csak ő engedjen befolyást szivére, csak ő győzze le szeszélyét, csak ő hozza elő, hogy igen óhajtaná vőlegényét a nász napján váradi kapitánynak üdvözölhetni s bizonyosan Erdély összegyűlt főurai hangos éljenzések által fogják tanusítani helyeslésöket.
De a makacs Zsófia megnyerése volt a gordiusi csomó.
Kassai a régibb tapasztalás után magát képtelennek hitte a herczegkisasszonynál bármi beszinlésekre.
Talált azonban a kitűzött czél végrehajtására más és csalhatatlannak látszó módot.
E percz óta a váradi kapitányság kérdése össze volt fűzve az andrásfalvi uradalom sorsával, és Andrásfalva adományozása visszariasztotta volna a megint hetvenkedni kezdő Szeredit, s az aristocratákat, kik a török portánál ármánykodnak s a fejedelemnénél gyakrabban jelennek meg, mint kellene.
*
Siessünk Kassai rideg szobáiból a herczegkisasszony dísztermébe.
Báthory Zsófia már virágzó szépségű hajadonná serdült fel. Kedélye azon gyermekded és szeszélyes maradt, mi eddig volt, idegei oly fogékonyak, szemeiben az öröm és bánat oly hamar cseréli a könnyeket, szándékai oly döntők és mégis fontolatlanok, akaratja oly makacs és hajlítható, mint a mult tavaszon; de termete teljesebb, igézőbb s megtartva az eszményi formákat, földi vágyakra gyulasztóbb. Eljött az idő, hogy a párta helyett menyasszonyi koszorút tegyenek fejére.
Az első kihirdetés a legközelebbi vasárnap történik, hosszú ima és még hosszabb prédikáczió után.
Szükség volt pedig, György urfi bosszúságára, hogy az esküvőt három kihirdetés előzze meg.
A legmagasabb helyzetűek sem vonhatták ki e szokás alól magokat. S Rákóczi különösen kedvelte az egyházi szertartásokat egész szélességökben. Nem engedett volna el belőlök semmit, s takarékossága mellett is ily alkalmakkor nagy áldozatokra volt kész, sőt még a fitogtatási vágyat sem győzhette le egészen. Most a menyegzői ünnepélyt több mint fejedelmi pompa által akarta emlékezetessé tenni. Korán láttak az előkészületekhez.
Minden az óramutató pontosságával haladt. Még Petneházinénak sem volt ideje zsémbelni, még Anna néninek sem hizelkedni, s oly szigorú vala a rend, hogy a herczeglány kedvelt ruhái közül egynek sem történt baja s annál kevésbbé lehete számítani akár egy filigrán mű széttörésére, akár egy drágakő elveszésére.
Végre a fény, ragyogás, élénkség, siker egyformasága untatá Zsófit. A megelégedés lehangoló hatását érezé s vágyódott valami, habár kedvetlen után is, mely őt felelevenítse.
Ekkor hallá meg, noha csak kéz alatt, annak neszét, hogy a fejedelem minden kikötés nélkül fogja teljesíteni egy kivánságát.
Agyában tüstént a legtarkább álmok és vágyak rajlottak.
Egy különben fösvény ház elkényeztetett bábja lévén, a mit csak a pénz, a kényelem és fényüzés számára előteremthetett, azt ő vagy már birta, vagy rendes úton, minden ünnepi alkalom felhasználása nélkül, megszerezheté.
Csipkék, ékszerek, pompás fogatok, bibor és selyem minő ingerrel hathattak volna rá, ki máshoz nem is szokott s ki e téren versenytársat Erdély úrnői közt nem találhatott.
Gyermekéveiben már a bőség finnyássá tette s eltompítá a rendes, a megszokott iránti fogékonyságát.
Zsófi, mihelyt a teremben gyorsan járva, keresni kezdé, hogy mit kivánjon, tüstént az elérhetetlen álmok tündérországába lépett, s oly követeléseket gondolt ki, melyeket csak a varázsvessző és a magiai tudomány bírt volna létesíteni, pedig Rákóczi eléggé prózai kinézésű s jellemű férfiú volt arra, hogy benne Salamon király emberfölötti tulajdonait még Zsófi sem vélje megtalálhatónak.
A szép leány egészen a képek és ábrándok világában ringatá magát, mint a könnyű ezüst légben a paradicsommadár, mely a keleti néphit szerint, soha a földet lábával nem érinti.
Egymást válták fel röpke, csillogó vágyai, melyeket csak azon erőtlen és mindenható szellemek teljesíthettek volna, melyek néhány bűvös szó által a varázslók rabjai ugyan, de különben az elemeknek is feltétlenül parancsolnak és az anyag, a tér, az idő korlátait nem ismerik.
Zsófi a bizarr vágyak, a csapongó ötletek miatt előbb kifáradt, elkábult s aztán, mintha a szenvedésért, melyet neki okoztak, büntetni akarná őket, hideg közönynyel, csaknem megvetéssel emlékezett vissza rájok.
– Inkább szeretném, ha helyettem más gondolna számomra valami helyest, valami kielégítőt. Mily kár, hogy az a makacs Klára mindig siratja férjét! Ha most ő itt volna, eredeti elméjével segítene a gondolatszegény Zsófin! Engem magamra hagynak. Engedik, hogy unatkozzam. Még jegyesem is, kinek kötelessége lenne finomnak, gyöngédnek, figyelőnek lenni, már három perczczel… boldog Isten! öt perczczel késett el!
A herczegleánynak ideje sem volt e panaszt egy sohajjal fejezni be, midőn György urfi belép.
XVI.
Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe Kassai terve.
– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál az éjjel?
– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé emlékszem.
– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz a fejedelemtől kivánni.
– S miért kivánnék valamit?
– Mert teljesítését atyám előre megigérte.
– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.
– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?
Zsófi tagadólag billentett fejével.
– Úgy ma fogják előhozni.
– Miből gondolod?
– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.
– S készen vagy vele?
– Sok habozás után.
– És szabad-e tudnom kivánságodat?
– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…
– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod, úgy-e?
– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.
– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek, mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát kivánságod?
– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi uradalom jövedelmét.
Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.
– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?
– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban, szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.
– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz, én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit elhallgatsz, nem engem szeretsz.
– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De egy feltételt kötök ki.
– Engedd hamar hallanom.
– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más óhajtani valód nem volna.
– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.
Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak harczfinak.
S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.
Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem! őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.
A herczegleány megütközéssel tekintett rá.
– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá említtetni.
– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör, sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel fogod ott az időd eltölteni?
A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.
György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás jellemét kitüntetni.
– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém, Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.
– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom, hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség? melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?
– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.
– De közülök a főbbek itt laknak.
– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett, s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes, oly értelmes!
– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.
– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant, medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!
– Gyakran megyek-e?
– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a táborba is kisérték.
– Az felséges volna, herczegnőm!
– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?
– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.
– De ha mind a mellett rabbá lennék?
– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.
– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.
– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!
– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram mesélt nekem?
A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.
– Okvetetlenül, herczegnőm.
– Tánczolunk.
– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!
– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.
– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.
– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?
– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.
– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket, herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül nincs semmire szükségök.
– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.
– Értem, herczegem!
– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és én engedelmes leszek.
– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már távozni?
– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?
– S hogy hívják a főurat?
– Pécsi Simonnak, herczegnőm!
– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?
– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen elvitatni.
– S Deborah békével tűri a csapást?
– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi szövetet hord.
– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!
– Csak a mások véleményét mondottam el.
– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?
– Most hallom először, herczegnőm!
– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet is.
– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.
– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi. Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez, nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.
– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.
– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.
– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok közül valamelyiknek nevét megtudjam?
– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.
– Nem képzelem, hogy…
– Csak folytasd, kérlek!
– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!
– Nevetséges ötlet! De te talán…
– Csak folytasd, kérlek!
– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?
– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…
– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot nem szolgáltattam rá.
– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem adtam-e elég jelét hűségemnek?
– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására – szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.
– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!
– A viszontlátásig, herczegem!
Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: – Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset. Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.
– Ekkor lépett be Anna.
A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes magatartása.
– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá lehetne fogni, hogy könny.
Az udvarmesterné zokogni kezd.
– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.
– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?
– S ezért panaszolsz, Anna?
– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem, maholnap elvisznek.
– De csak nem lehetek feleséged?
– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új személyzettel kell kürülvenni magadat.
– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?
– Az igen nehéz volna, herczegnőm!
– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám, hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.
– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja palotahölgyed vagy komornád!
– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni, miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül elzálogosítá.
– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?
– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.
– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és fényes háztartás terheit.
– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.
– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot, melyet én raktam szemére.
– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak udvarmesternőmnek.
– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.
– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz! új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?
– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.
– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.
A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.
– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk, parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.
Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most csodálkozás közt távozának.
– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden ékszereink közül a legtöbbre becsült.
Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt kezében tartá, úgy tetszik, mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt szenvedne.
A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.
Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:
– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a képesség ellen.
Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen bókolva, hallgatott.
A herczegnő folytatá:
– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e szelid nemtőket visszautasítanunk.
Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott. Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek. Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát vigasztalhatja. A bölcs nem szorul utasításra. Akarom, hogy Klára udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül – tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.
– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el, mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom, egészen megholt a világra nézve.
– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom az ön szerencsecsillagában.
Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel indult.
Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű udvarmesternője segítségével fog elrendezni.
XVII.
Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki állomásra ajánlotta.
Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok gyűléséről?
És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki nekem fölfedezné az árulót!
Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!
Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja, hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?
A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.
Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.
Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a hivatalban, a korcsmákban.
Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.
Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.
Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal belépett a titkár.
– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére, harag nélkül.
– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.
Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.
– Megint sürgeti előléptetését!
– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.
– Mi baja van hát?
– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.
– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.
– Hát miért mondunk le, domine frater?
– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt elégületlenül a titkár.
– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen Szeredi uramhoz?
– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.
– De hát, ki az a Széles Márton?
– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!
– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?
– Állhatatos szándékom.
– És mit fog tenni Széles Mártonnál?
– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.
– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.
– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem, kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint hallám, gyönge oldala a ló.
– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.
– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a kérelmet. Ide leteszem az asztalra.
– Jól van, tedd le!
– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti előlem.
– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.
A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.
Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb volt az őt fenyegető százötven aranytól.