A némber csinos, azonban pipere nélküli öltözéke a vén Dajka szemében is föltünt.
A püspök vendége szép szavakkal említé azt a bizalmat, melylyel ismeretlen létére iránta, a tiszta korú, helyzetű és valódilag keresztyén férfiú iránt viseltetik.
Dicséretében nem volt semmi túlzó és behizelgő, de Dajka püspök mégis azt hitte, hogy lekötelezőbb modorban ritkán beszéltek vele.
Csak akkor hökkent meg egy kevéssé, midőn a vendégnek, ki magát Bodó Klárának nevezé, kivánságát meghallá.
– A kegyelmes nagyasszony – szólt, e czím alatt a fejedelemnét értve – nem szereti, ha az udvarmesternőn kívül más akar az ő magas személyéhez valaki részére bejáratot eszközölni. A palota szabályai most szigorúabbak, mint Bethlen Gábor ő felsége uralkodása alatt. Nem azért, mintha dicső fejedelemnénk gőgös, fényüző és a külsőségekhez túlságosan ragaszkodó volna, mint a brandenburgi nő. Isten mentsen! fenséges asszonyunknál nincs alázatosabb szolgája egyházunknak. Azonban részszerint már sokan éltek vissza jószívűségével; részszerint pedig azzal gyanúsítják, hogy férjére még országos dolgokban is szeret befolyást gyakorolni. Ezért tartja szükségesnek, hogy a ki valami ügyben kiván kihallgattatást nyerni, e végett Petneháziné asszonyhoz folyamodjék.
– A mely dologban a fejedelemné lába elébe akarok borulni, arról én egy szóval sem adhatnék Petneházinénak fölvilágosítást. Kegyelmed, nagytiszteletű püspök uram, a közönséges kiváncsiság behatásain kívül áll, helyzete és évei fölül emelik a világ gyarlóságain, s a szent sátor alatt és az erős Sion templomában nem őrizték inkább a frigyládát, mint adott szavát meg tudná kegyelmed tartani és a titkot keblébe elzárni. S mégis nem birok erővel, magának a püspök úrnak is megvallani az okot, melyért a fejedelemnő színe elébe kell lépnem. Szabadon csak annak nyilhatnék meg szivem, ki oly szent, mint kegyelmed: de nő. Csak Lorántffy Zsuzsánna, Erdély fejedelemnéje, ki a női szív minden gyöngéivel és erényeivel bír, s ki a hatalom eszközeivel is tudja támogatni, a mit igaznak hisz, csak az asszonyok asszonya hallhatja meg panaszaimat. Előtte tárom föl keblemet. Csak ő menthet, vagy semmisíthet meg. Petneháziné, kétségtelenül derék és szeretetre méltó asszonyság; de fog-e a nélkül, hogy kérdezne s a nélkül, hogy neki valamit elbeszéljek, a fejedelemné szine elébe vezetni? A ki egy csoport panaszlót naponként elutasít és bebocsát, az előtt a könnycsepp nem jelent annyit, mint másoknál. A ki kötelességet teljesít, midőn reményeket tör szét, a fájdalom éles szinezéséhez szokott, s hogy meg lehessen hatva, többet kiván, mint a mit én mondhatnék.
– Ime, megint egy elcsábított, megint korunk kicsapongásainak egy áldozatja! gondolá a püspök. Hiában! ha az egyházi fenyíték tágul, veszve van az erkölcs! – Leányom, – szólt atyai szemrehányással, – a fejedelemné szigorú. Megbünteti a bűnöst, ki a csábítás aljas eszközeihez folyamodott; de a méltó fenyítést az ellen is használja, a ki a sátán kisértésének engedett.
Klára meg volt ütődve, midőn a püspök oly czélzatot tett, mely Laczkó élményeire látszott vonatkozással bírni.
– Az istenre hivatkozom, hogy a vád minden súlya a csábítóra fog esni, – szólt átható kifejezéssel arczán s mély fölindulással keblében.
Csak ne volna főkötő a kontyán! A fejedelemné még szigorúbb a tévedt nők, mint az elámított leányok iránt, s jól teszi. Izrael népe megkövezte a hűtlen asszonyt. S bár Üdvözítőnk egy alkalomkor mondá: az vesse rá az első követ, a ki ártatlan; ezzel nem akarta a könyörületet a szigor helyére léptetni és föloldani a bűnt.
– Leányom! ha a fejedelemné ő fenségénél kopogtatunk és szine elébe bocsátanak: akkor nem lehet többé visszahúzodni, vonakodni, tétovázni. Hasztalan bánnád meg e fontos lépést, melyet most sürgetsz. Nagyasszonyunk nem tűrne semmi elhallgatást vagy kibékülést, s neheztelésének következményei rád nézve is iszonyúak lehetnek.
– Csak kihallgattatást akarok, a többit Isten bölcseségére bizom.
– Jól van leányom! Én mindent elkövetek. – Csak ne volna legalább főkötője!
– S mikorra remélhetem sorsom eldőlését?
– Holnap, mint hiszem, már a fejedelemné előtt leszesz.
Klára hálától áradozó kebellel hajlott az aggastyán kezéhez, s ajkaival érinté.
Dajka püspök, midőn magára maradt, sokáig gondolkozott a világ esendősége felől. Mily fiatal, mily szép, mily szerény és kellemes nő tévedt a kárhozat ösvényére; pedig nem élünk Báthori Gábor korában, midőn a csábítás vezére egyszersmind az ország feje volt. Rákóczi ő nagysága hű férj, a fejedelemné a tiszta erkölcs tükre, a női erények példányképe. S mégis…!
Ez eszmék a jámbor püspök kedélyére kellemetlenűl hatottak.
De azután szeme előtt lebegett a kedves ártatlan alak, mely épen most hagyta el a szobát.
– Lehetetlen, hogy ily tiszta külső oly fekete bűnt és undok rothadást rejtsen magába. Iszonyúnak kellett lenni a csábításnak. S hátha még minden jóvá tehető! hátha még csak a veszély volt hozzá közel s nem a bűn!
Dajka e szelid elmélkedések közt elhatározá, hogy Klára iránt a legkimélőbb bánásra igyekszik a fejedelemnőt hangolni.
– De vajon nem keverem magam ellenségeskedésbe az ország valamelyik főurával? – e kérdés megvillant a püspök agyában. Előkelő házak feslettségét fölleplezni minden időben veszélyes volt. Azonban nem kötelessége-e a hivek erkölcse fölött őrködnie?
S mit féltsen egy görnyedt nyakú, ezüst fürtű aggastyán?
Dajka elgondolá, mi szép alkalma leend egyszersmind az evangelikus rendek ügyét a fejedelemné szivére kötni.
S ha az udvarba megy, ha magát neheztelésekre és gyanukra teszi ki, miért ne ragadja meg a kinálkozó alkalmat politikai czélokra is?
Dajka elhatározá, hogy a Törökországból vett levelet közleni fogja a fejedelemnével, hogy élénk vonásokkal fogja ecsetelni a felső megyei evangelikusok helyzetét, hogy keményen megtámadja Kassai ravasz eljárásait, s igyekszik a fejedelemné által annak kieszközlésére hatni, hogy a magas portánál a háború engedélyezése komolyan sürgettessék.
– Mint fog reám Kassai István uram haragudni? De hiszen most sem barátom. Elhiv ebédre, mosolyog szemembe, de gyűlöl. Kő szive van. Lágyítsa meg az Isten, nem irányomban – mert miért tartanék tőle? – de a segélyért rimánkodó és könnyekben fürdő anyaszentegyházunk iránt.
VI.
Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.
Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy az öreg urat még az őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis szitkozódnak a testőrök!
Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz lépésre.
Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.
Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.
S van-e, a ki ne ismerné őt?
Épen ez a baj.
Merre forduljon?
Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?
Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.
A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s kétségtelenül valami cselen töri fejét.
Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok minden szép tulajdonait.
Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt, belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb szenvedései felől.
Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar keresztül vinni.
– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, – még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a fejedelemnéhez.
A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd! lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti, hogy nem cselszövésben jár.
De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak a «nemesi társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.
A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét, jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak; mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!
– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.
Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.
Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.
A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.
Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.
Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony redők.
– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom, hogy nagytiszteletűségedhez a mult kedden nem lehetett szerencsém. Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed, hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.
– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat, mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.
– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja be ő fenségének?
– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.
Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. – A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos leányzó, he! he!
Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is égették, meggyulasztották arczát.
Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk sikoltás: Hisz ez Kassai!!
– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he! – mondá vigyorogva a korlátnok.
Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá, mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.
– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!
– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.
Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő kezet.
– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.
– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek, hogy sietnünk kell. Jer, leányom!
– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon esetben, ha kezem ifju kéz volna.
Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a lépcsőn.
A püspök teli telt aggodalmakkal.
Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel birt.
S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot, a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.
Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.
– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez
E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek, Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.
– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.
– Százszor nagyobb a gonoszsága.
– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.
– Mert soha sem látott.
– S te hol láttad őt?
– Sehol.
– S hogyan ismertél rá?
– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.
– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú nagybátya, mint a világ hiszi.
– S vannak még rokonai is?
– Van unokaöcscse. S nem ismered?
Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.
– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?
– Nem.
– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy, hogy…
A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a szavakat, melyek már ajkain lebegtek.
Szerencséjére a palotánál voltak.
Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.
S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó, és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.
A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.
Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította, hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.
Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.
Klára közűlök majd mindeniket megismerte.
Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.
S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.
A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha nem volt egész fővel magasabb.
Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon mesékre, melyeket a kis Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban vertek.
A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.
Tárt szobákon mentek keresztül.
A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.
Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok másai lehetnének.
Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!
A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély. Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor, vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén fekszik.
A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen derültté, magatartása biztossá vált.
Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek, tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.
Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid, mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett, mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében élnek.
Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.
A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber, kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy családja ellen emel panaszt.
Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.
Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.
Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában, czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel birtak, hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely kellemetlenségnek ki ne tegyék.
De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.
Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó párt malmára hajtani a vizet.
Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!
S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?
Kassai István képtelen a csábításra koránál, Kassai Elemér pedig jelleménél fogva.
Egyébnek kell tehát fönforogni.
És ekkor nem követett-e el maga a püspök talán még nagyobb megbántást Klára ellen, mint Kassai?
Vagy nem czélzott-e a fejedelemnénél csábításra, megcsalatásra?
Nincs-e a magas nő, bár homályos szavakkal, mintegy arra előkészítve, hogy egy tévedt nő vagy leányzó esd becsületének helyreállításáért?
S mit használ, ha a kifejezések befátyolozottak voltak, midőn a fejedelemné éles fölfogású, s beható tekintettel bir?
Mit használ, hogy a püspök csak sejtelemről beszélt, holott a némberek tiszta hirét, a gyanu legvékonyabb köde is elsötétíté.
Ilyforma elmélkedések fordultak meg a jámbor Dajka János elméjében.
Igen kényelmetlenül érinté kedélyét mind Kassai, mind Klára.
Mit tegyen?
Gondolkozásra nem volt ideje, mert a nyilt teremsor végén az apród hirtelen föltárta a végzetes ajtót. Két kis szobába lehetett most betekinteni, s ottan látható volt a fejedelemné alakja, a mint a háttérben egy palotahölgy kezéből nehéz vászondarabokat vesz át, s figyelmesen vizsgálva rak az asztalra.
A püspök karon fogta védenczét, bátorítván őt.
Klára az első megdöbbenés után elég időt vett, hogy szemét a fejedelemnére vethesse.
Erdély és a magyarországi részek nagyasszonya alig haladta túl a negyvenedik évet s viruló egészségnek örvendett.
Vonalai inkább jellemzetesek mint finomak, s egészséges kinézésű arczán bizonyos parancsoló kifejezés, bizonyos áhitatos szigor mérséklé a jókedvet, az életteljt és a szertelen tevékenységi vágyat, mely más előzmények mellett és más életviszonyok közt, mindent magához sodró végletig fejlődhetett volna ki.
Rákócziné néhány lépést tett a püspök felé, ki a szerényen hátravonult Klárát magához inté.
– Istenem! tanu előtt kell nyilatkozni! – gondolá a szombatosnő s minden ereje és nyugalma, melylyel szívét a szelid ős-képek biztatásai betöltötték, mint a fészekből a madár, egyszerre elröppent.
– Élnek-e szülőid, Bodó Klára? – tudakolta a fejedelemné, miután a püspök az alázatos bemutatást s védenczének a legmagasabb kegyben ajánlását bevégezvén, engedelmet kért, hogy Zsófia herczegkisasszonynál tehesse tiszteletét.
– Meghaltak, kegyelmes asszonyom!
– S kinek mentél gyámsága alá?
– Még néhai édes anyám kimulása előtt szerencsém akadt.
A fejedelemné szigorú tekintetet vetett Klárára.
– Egy derék, egy nemes érzésű férfiu boldoggá tett keze- és szivével.
– S te az ő jóságát hálátlansággal jutalmazád?
– Teljes szivemből igyekeztem gondolatait is teljesíteni; s bár soha panasza nem volt ellenem, úgy hiszem, sokkal maradtam adósa, mert szerelmemen kívül mivel fizethettem volna azon végtelen boldogságért, melyen hét év óta részeltetett? Kegyelmes asszonyom! jámbor életű, nagy müveltségű, gyöngéd érzelmű férj neje vagyok, s két angyal anyja. Az ég minden áldása szállott reám, érdemetlenre.
– Gyalázat! gyalázat!… midőn ily bűnös vagy s még szinem elébe mersz jönni?
Klára megrettenve tekintett a fejedelemnére.
– A hűtlenséget a férj rosszasága sem menti, s midőn férjed érdemeit hozod föl, még megköveztetésedet is szelid itéletnek kell hogy tartsd.
– Asszonyom! ki mondotta, hogy hűtlen volnék?… Szent Istenem! úgy nézek-e én ki?
Klára feledve minden illemet, megragadta a fejedelemné kezét.
– Szombatos vagyok… Hitsorsosaink közt nincs elvetemült nő.
Ekkor észrevevé helytelen magaviseletét, arczán eláradt könnyekkel omlott a fejedelemné lábaihoz.
– Bocsánat! kegyelmes asszonyom, megbocsáthatatlan vakmerőségemért! Térden állva esdeklek, ne utasítson ki méltó haragjában! Midőn e teremből távoztam, végem van, s vége egy egész családnak!
– Kelj föl, Klára! Az Istent is nem térdünkkel, szivünkben tiszteljük. Miért borultál le egy szegény szolgáló előtt, ki épen csak úgy tartozik, mint te, az alázatosság köntösében járni. Bálvány vagyok-e én? Mit sírsz? mit zokogsz? Kelj föl hamar!
Mekkora zavarban lett volna a tisztes, az ősz fürtű püspök, ha e jelenetnek tanujává lett volna; de ő már a lépcsőkön is lement, s Zsófia herczegkisasszony fényes lakához közelít. Útközben alkalmasint azon eszmével tépelődött, hogy talán Klára felől tévedésben volt, s elejtett czélzataival félrevezette a fejedelemnét is; mik lesznek ily botlás következményei? nem fog-e neheztelni a nagyasszony? s mekkora hordereje lehet annak, ha ő csakugyan rosszul fogta föl védencze panaszának mivoltát? Ezek mind oly kérdések, melyek az érdemes férfiut bizonyára elkisérik a herczegleány termeibe is.
Egyébiránt a jámbor püspök félreértése a végzet teljesülését segítette elő, mert Rákócziné a közelebbi időkben annyira óvakodott oly dolgokba vegyülni, melyek szorosan nem tartoztak köréhez, hogy a püspök minden közbenjárása hasztalan lett volna, ha az erkölcsiség kényes pontja nem forog fönn. Klára soha sem nyert volna kihallgatást, ha a csábítás megbüntetése, a ballépések jóvá tétele, a hiterkölcsös élet terjesztése nem lett volna azon czél, melyért Lorántffi Zsuzsánna, a kegyes és tisztaéletű nő minden egyéb tekintetet háttérbe szorít. E kérdésben ő nem akart óvakodó lenni, itt mindig kész volt férjére nyilt és vissza nem utasítható befolyást gyakorolni.
VII.
Klára fölemelkedve, a nagyasszony kezét megcsókolá.
– Töröld le könnyeidet. Ne fuldokolj; úgy szavadat érteni nem tudom. Pihenj előbb, s azután beszélj!… Mily iszonyú tévedések martalékává lehet az emberi értelem! – sohajtá a fejedelemné, míg Klára kendőjével törölgeté szemeit. – Lengyelországból a leglázasabb képzelődés teremtményei jönnek be hozzánk, s ti makacs sectáriusok azt állítjátok, hogy az vallás, hogy az istentisztelet, s hogy az a szentkönyv meg nem hamisított tana. Még csodálkoztok, ha az ország törvényei szigorral lépnek föl ellenetek. Férjem, a fejedelem, remélvén, hogy a szombatosok a tévedések átkos örvényéről az igazság útjára önként vissza fognak térni, példátlan engedékenységgel hagyta aludni a törvényt; de már béketűrése egészen kifogyott, csordultig megtelt vétkeitek pohara. Egy csöpp még hozzá, s elkezdődik a büntetés, föltámad megrontásotokra a törvény.
– Férjem már szenvedett is büntetést. Börtönbe volt zárva; – szólt lassú hangon Klára.
– Hol? – kérdé hévvel a nagyasszony.
– Itt, Fehérvárott.
– Az nincs úgy!… S ha úgy történt volna is, a törvénynek tétetett elég. És te e miatt jöttél hozzám panaszra?
– Nem, kegyelmes asszonyom. Én egy hallatlan, csodálatos és általam is megfoghatatlan ügyben járulok a fejedelemné… s nem is az ő, hanem a legigazságosabb és legszentebb akaratú asszony elébe… Hogyan tudnám férfiaknak elmondani azt, a minek egy része, míg keblembe temetve csak iszonyú titok, csak védelem nélküli megsemmisülés; de gyöngédtelen kedélyek előtt föltárva ezerszer rosszabb, mint a halál, mert a gyalázat lehet.
A szombatosnő szép csengő hangja, erélyes szavai, lángoló tekintete, a vonalok ártatlan kifejezésével és szűzies szemérmével együtt, a nemes indulatú fejedelemnére megnyerő hatást gyakoroltak.
– Beszélj, – mondá szeliden.
A kis szombatosnő a költészet és élethűség csodálatos varázsával, mely mindent megelevenít és a szem elébe hoz, beszélte el férje rejtélyes helyzetét, az első aggodalmon kezdve az első gyanuig, úgy, a mint élményeibe szőve voltak, úgy a mint történek, ugy a mint fejlődtek Kassai elleni váddá.
Midőn a Pécsi «remetesége» előtti jelenetet lerajzolá, a fejedelemné élénkén tudakolt azon főúr külsőjéről, ki kémnek mondá Laczkó Istvánt.
– A hold bágyadt fénye és rémületem, – szólt Klára, – nem engedték, hogy arczvonalait fölfoghassam. Kicsiny, száraz s hanyatló korú úr lehetett. Hangja éles, kellemetlen volt. Sasorra, hosszú keskeny feje mélyen él emlékemben. Ha jól meg tudtam különböztetni, kék ruhát hordott.
– Nejét gyászolja, – mondá a fejedelemné. – Folytasd férjed történetét.
Midőn Klára az ifjunak, ki haza kisérte, másodszori látogatást említé, Rákócziné megint kérdé:
– S milyen alakú volt?
A szombatosnő a legpontosabb személyes leírását adá.
– Valóban furcsa! Hisz ez Kassai István unokaöcscse! És miért keresett föl még aznap este tégedet?
– E levelet adta át.
Klára átnyujtja a férj búcsúsorait, s csak akkor, midőn Rákócziné figyelmesen kezd olvasni, jutott eszébe, hogy Erdély uralkodójának nejét sérthetik a levél némely kifejezései.
– Alattvalóink még eddig nem költöztek sem a török hódoltságokba, sem a magyar király birtokaiba. Prága a cselszövőknek, Stambul az árulóknak nyitá meg kapuit: Erdély az üldözötteknek adott menhelyet. Ez történetünk; ebből következett dicsőségünk és szenvedésünk. Férjed kibujdosást tanácsol, de országunk határain csak azok szoktak átszökni, kik törvényeink igazságos boszujától félnek. Lehet, hogy Kassai István uram ő kegyelme szigorú volt férjed iránt; de az is megtörténhetik, hogy csak jogát követeli fölöttetek.
A fejedelemné a szombatosnő halálsápadt arczára tekintett, s megszánva a szenvedőt, kegyteljes mosolylyal kérdé:
– S csakugyan képes volnál annyi módon, mint férjednek említéd, a mindennapi kenyeret megkeresni?
– Isten és jó emberek segítségével igenis.
A fejedelemné csöngetett, s e jelre a szolgálattevő palotahölgy lépett be.
– Ez az a leányzó, – szólt a fejedelemné, – a kit oly régen kerestettem. Bodó Klárának hívják. Lakása udvarunk nemes hölgyei közt leend. Szakmáját add neki át.
Klára nem tudta mire magyarázni e nyilatkozatot de érzé, hogy sorsának jobb fordulatára vezethet. Könynyel szemében csókolta meg a fejedelemné kezét. A könny a kis Endréért villogott feketeselyem pilláin. Vajon mi történik a fiával, kit a fogadósnő gondjaira bízott? S mitevő leend ő, az anya és nő, mint hajadon? Mily balhelyzetbe jutott. De ha a fejedelemné parancsolja!
Klára visszautasítva minden okoskodást, mely ostromlá és üldözé, csendesen kisérte a palotahölgyet.
Lépcsőkön mentek le és a nőszemélyzet szobáin haladtak tovább, mígnem óriás boltozatú s nagy ablakoktól világított terembe értek.
Itt hosszú asztalokon végekben vagy munka alatt roppant mennyiségű kelme feküdt.
Nehéz selyem ruhák, melyeket szét kellett bontani, palástra szánt bíbor és tengerzöld bársony, drága csipke finom lenszövet mellett, ezüst-, aranygyöngy és tarka színű fonalak sodrásra, szegélyekre, rojtokra, varrásra, himzésre rendeltetve, igen kényes természetű tűzés, mely az erős szemet is próbára teszi s közben durvább nemű nőmunkák, ezek vették a nagyteremben legalább húsz nő szorgalmát igénybe.
Klára belépése hatást tett a társaságra.
Különböző, többnyire fiatal és kecses arcz fordult felé.
Némely kéz félretette egy kevéssé a munkát; némely fürt a lehajtott főről mélyebben gördült a himző-ráma felé, s e fátyol alól biztosabb kémlési szabadságot engedett a szemérmes, de kiváncsi tekintetnek; némely kérdő fekete, némely beszédes kökény és határozatlan akaratú kékszem pihent Klára vonásain, öltözékén, s mesés parányiságú papucsáig is letévedt.
Volt leány, ki kláris-ajkait bigyeszté, s volt, a ki sajátságosan mosolygott.
A szombatosnő észrevevé, hogy egypár közülök jelekkel is beszél; de ha vajon mellette vagy ellene cserélnek eszmét, sejteni sem tudta.
A társaság egészben inkább jó, mint rossz benyomást tett rája.
A palotahölgy a teremből ékesen butorozott szobába vezeté Klárát.
Puha pamlagon éltes asszonyság ült, orrán kerek szemüveggel, lábzsámolyán borzas ölebbel.
Csinosan öltözött apród olvasott föl egy kegyes értekezést, oly hanghordással, mely a szószéki ékesenszólás elég hű utánzása volt, s néha majdnem éneklésbe ment át.
Épen érdekes hely következett, mit világosan tanusított az, hogy a szemüveges asszony az ajtónyiláskor mutatóujját intőleg emelte a belépők felé, s Klára vezetője, ki a házi szokásokkal ismeretes volt, mozdulatlan és áhitatos figyelemmel állott meg, míg az apród egy igen hosszú s kenetes körmondatot orrhangokkal befejezett.
– Kedvesem, mi járatban vagy? – kérdé a pamlagon ülő.
– A fejedelemné ő fensége parancsolá, hogy mondjam meg édes asszonynénémnek, hogy e leányzó az (ekkor Klárára mutatott), kit oly régen kerestetett.
Az udvarmesternő levevé szemüvegét, hogy jobban lásson, azután ismét föltette, hogy még jobban lásson, s midőn így sem nyugodhatott meg, nyájasan tudakolá a palotahölgytől:
– Úgy-e, kedves hugom, ezt a derék leányt Kalotaszegi Borbálának hivják?
– Igenis, Bodó Klárának – válaszolta a palotahölgy. – Ő fensége kegyelmes rendelete szerint az udvar nemes hölgyei közé tartozik.
Az udvarmesternő fölkel a pamlagról, Klárához közeledik, s megcsókolja homlokát, ki e szívességet kézcsókkal viszonozza.
– Kegyelmes asszonyunknak forma-készítőre volt szüksége, ki a himzők, varrók és hurkolók számára szép mintákat rajzoljon, s ezért küldött, édes gyermekem, utánad… csakhogy azt nem tudom képzelni, hogy miért hivnak téged a mostani neveden?
– Az a fejedelemné titka, – válaszolá Klára.
– Nekem kellett volna téged a mi kegyelmes nagyasszonyunkhoz bevezetni. S hogyan jutottál az ő fensége szine elébe?
– Nagyságos asszonyom! az is a fejedelemné titka.
Petneházyné aligha örvendett a rejtélyen, mely az idegen nőt előle elleplezé. Nem minden csipősség nélkül mondá tehát:
– Jöjj velem, «fejedelemné titka», hogy mutassam meg szobádat, a hol lakni fogsz, jelöljem ki a helyet, a hol dolgoznod kell, és vezesselek a többi nemes kisasszonyokhoz.
Klára csinos kis szállást kapott s név szerint megismerte azon leányokat, kik félórával előbb nagy kiváncsisággal függeszték reá szemeiket.
*
Ezalatt a fejedelemné fontos intézkedéseket tett.
Laczkó István történetét minden részleteivel összefoglalván, nem kétkedett, hogy Kassainak érdekelve kellett lenni a fejleményekben.
Klára elbeszélése két dologról győzte meg, arról, hogy a korlátnok törvényes joggal bir a szombatos pap személye fölött, s arról, hogy e jogával való fenyegetéssel vette rá a szerencsétlent a szombatosok és főleg Pécsi Simon elleni kémkedésre.
Rákócziné, bár a hit kérdéseiben férjénél szigorúabb volt, a szombatosok tévelyeit nem üldözé. Udvarában több oly cselédre lehetett találni, kiket rosszakaróik e rajongókhoz szítással vádoltak. De ha a fejedelemné a kitagadott és törvényesen megbélyegzett felekezet esküdt ellensége is lett volna, azért még sem szünnék meg erélyes jellemének egész hevével kárhoztatni azt az eljárást, melynek gyanuja Kassait terhelé.
Laczkó rögtöni eltünését is inkább hitte Kassai boszújának, mint akár öngyilkosság, akár megszökés eredményének.
Egy perczig tehát azzal küzdött, vajon nem volna-e czélszerűbb Kassait magához hivatni és nyilatkozatra birni; de gyakorlati eszével hamar belátta, hogy minden elsietés az eredményt koczkáztatná.
S bár mennyire volt Klára arczára az őszinteség kinyomva, és előadása az igazságnak bármily kétségtelen bélyegét hordá magán, mégis szabad-e, illő-e a bűn jelenségeinek megállapítása nélkül hitelt adni oly vádnak, mely becsületet sérthet, s be sem bizonyítva homályt vet arra, a ki ellen intéztetik?
A szombatosnő elbeszélése az elővizsgálatra több kiinduló pontot nyujtott, mert a börtönőr tanuskodhatott Laczkó bezáratásáról; Fridrik, a pék, Fehérváron mulatása körülményeiről adhatna fölvilágosítást; azon társaság végre, mely Pécsi Simon nyári laka előtt megtámadta, ez iszonyú jelenet részleteit, s talán okait is fölleplezhetné.
Klára leirásából a fejedelemné Kassai Elemérre tüstént ráismert; a kiméletlen öreg úrban pedig, ki az izgágát előidézte, Szeredit gyanítá.
S nem csalatkozott.
Szeredi a legapróbb részletekig elbeszélte a történteket, s midőn rokonától, a fejedelemnétől meghallá Laczkó eltünését, a Kassai ellen forralt boszutól hajtva, sokat változtatott a szerencsétlen szombatos felőli véleményén.
– A jámbor, az érdemes férfiu! – sóhajtá. – Látszott egész valóján, hogy nincs bűnre, aljasodásra teremtve; de a ki Kassaihoz közel jut, ha angyal volna is, előbb-utóbb számot tarthat a kárhozatra. Mondtam én mindig nagysádtoknak, hogy Dajka püspök és Csulai uram minden ékesszólása sem tisztíthat annyit az erkölcsökön, mint a mennyit Kassai magaviselete egy óra alatt ront. Ha a becsületesség aranyrúd volna, az ő lehelletére rozsdát kapna; pedig az aranyat nem szokta a rozsda bántani. Ő fensége a fejedelem magas kegye szerint rendelkezhetik alattvalói fölött. Oszthat méltóságokat és hatalmat függetlenül. De én Kassai uramat azon izmaeliták utódjának képzelem, kik az Árpádház végivadékai alatt meglopták a kincstárt s a királyi korona pántjának legszebb köveit, a nép szeretetét és az országnagyok hűségét, kifeszíték százados helyeikből, hogy a gyémántot üveggel pótolják, mely hamar törik, s ha épen is maradna, akkor sem érne semmit. Kassai uram nem való az én uram-fejedelmem tanácskozó termébe… őszintén mondom, az előszobájába sem méltó. Boldog Isten! mit nem tehetett azzal az emberséges Laczkó Istvánnal is? A jámbor férfiu kétségkívül nem akart Pécsi ellen föladó és hamis tanu lenni. Az én atyai dorgálásom is hathatott kedélyére. Bizonyosan kikérte a vén farizeustól, hogy vele ne készíttessen koholt okmányokat, ne kovácsoltasson hamis vádakat; s íme, Kassai a Marosba dobatta, vagy megfojtatta és holttestét a mult éjjel az akasztófa alá temetteté. Az én kegyelmes fejedelmem nem akar nekem hitelt adni, s tudom, nagyságod is ki fog szidni e szavaimért; de engem nemcsak alattvalói hűség, hanem a vér legszentebb kötelékei is csatolnak a Rákócziak és Lorántffiakhoz. Ha a vén Szeredi hallgat, akkor ki merje megmondani az igazat? Ha én sem vagyok elszánva uram fejedelmem és családja neheztelését fejemre vonni, hogy a dicsően uralkodó háznak használhassak, vajon akkor kicsoda fogná helyzetét koczkáztatni azért, hogy öntudata előtt megérdemelhesse a kegyelmet, melyet igaz szándéka miatt elveszt?
Rákócziné rég megszokta Szeredi vádaskodásait, élczeit és sopánkodását. Majdnem oly keveset adott, mint a férje, e vén rokon politikai nézeteire. De tudta, hogy senki sem bír jobban kifürkészni titkokat és senki sem hajlandóbb egy kevés botrányért tömérdek időt, fáradságot hozni áldozatul. Szeredinek a kósza fecsegés mellett az ildomos hallgatás is tulajdona volt. A fejedelemnének, minthogy Klára előadása tevékenységre ingerelte, épen ily emberre volt szüksége.
– Nem arról van most szó, – mondá feddőleg – hogy kegyelmed miként vélekedik a mi legfőbb tanácsosunk hivataloskodása és magánélete felől. Jól tudjuk, hogy a kik a kormány élén állanak, vádoltatni szoktak azok által, kik nem vesznek a kormányzásban részt. Midőn Pécsi volt a kanczellár, kegyelmed őt tartotta a legrosszabb embernek, most helyébe Kassai lépett, most ő legbűnösebb… míg a váradi kapitányság betöltve nem lesz.
– A leendő váradi kapitány elleni vád könnyen vonhatna nyakamra notapört. De ezt sem tekintve, hiszem tehát, hogy mindig a legrosszabb embernek marad Kassai.
Mosolyogva koczkáztatta e megjegyzést Szeredi, s a fejedelemné sem akará észrevenni a benne rejlő gúnyt. Hisz nagyobbik fiának kapitánysága a leggondosabban őrzött udvari titok volt.
– Kegyelmedet egészen haszonvehetetlenné teszi rögzött gyűlölete; pedig épen hű szolgálatát akarám igénybe venni.
– Rendelkezzék fönséged fáradságom, vagyonom, életem fölött s rögtön tapasztalni fogja, hogy jobbágyi kötelességem elől minden más tekintet háttérbe vonul.
– Szeretném tudni, mi történt Laczkó Istvánnal? Gyanítom ugyan, hogy kétségtelenül jogos okból, Kassai uram hatalmába esett, de szeretném erről bizonyossá tétetni.
– Legfölebb egy hó alatt mindenről értesülve lesz nagyságod. Laczkó Istvánt vagy élve, vagy halva előkerítem. Ha Kassai, mint a bitang marhát, vásáron adta is el, faluról-falura fogom nyomon kisérni, míg rátalálok; ha négyfelé vágatta is, mint régen az országos rablókat szokták, mind a négy részt ki fogom kutatni, hogy együtt hozhassam el.
– Ekkora buzgóságra nincs szükségem. Elég lesz, ha kegyelmed az elveszett egyén sorsáról értesít. Tájékozásul szolgálhat az a nézetem, hogy Kassai uram valószínüleg Laczkót szökött jobbágyként vitette valamelyik jószágába.
– Most értem már a jámbor férfiunak hozzám intézett végszavait. Fönséged bölcsesége új világot derített fejemben. Menten a munkához fogok.
– De kettőt kötök ki. Először, maradjon minden titokban; másodszor, kegyelmed Kassai indokainak kutatásába ne elegyedjék. Csak arról értesítsen bennünket, hol van Laczkó és minő állapotban?
– Szigoruan fogom nagyságod utasítását követni, válaszolá mély bókkal Szeredi.
A fejedelemné kegyesen nyujtá kezét a rokonnak, melyet ez a régi barátság és a magas rang iránt tartozó tisztelet vegyületével emelt ajkaihoz.
Szeredi távozása után visszajött Dajka püspök.
– Tisztelendő atyám! a kegyelmed védenczét erkölcsös magaviseleteért udvarom nemes leányai közé soroztattam be.
A szegény püspök égni vélte lába alatt a szőnyeget.
– Fönséged kimondhatatlanul kegyes, – szólt el nem palástolható zavarral.
– Reménylem, hogy Bodó Klárában sok ügyességgel biró egyénre tettem szert, ki szorgalmával a többi kisasszonyoknak is jó példát fog adni.
– Mindenesetre a választás rendkívül szerencsés volt. Klára eszét eléggé tanusítja az is, hogy engem ráfogások és hazugság nélkül tudott tévútra vezetni, s így szerzett magának alkalmat a fenséged szine elébe jutásra.
A különben szelid Dajka e megjegyzésében az átalláshoz némi keserűség is csatlakozott.
– S hogy találta kegyelmed a herczegkisasszonyt? – tudakolá a fejedelemné, a társalgásnak más irányt adva.
– Épen midőn bejelentettek, hajékét tépte le s eltávozott, hogy újra fodroztassa fürteit.
– A szeszélyes gyermek! s püspök uram nem dorgálta meg?
– Leültem, s vártam, míg visszatér.
– S akkor?
– Akkor Zsófia kisasszony elővétette új ruháit, s okvetetlenül tudni akarta, melyiket tartom közülök legszebbnek?
– Soha sem jön meg az esze! – sohajtá a fejedelemné. – S kegyelmed miként utasítá őt rendre?
– Mondám, hogy világi hiábavalóságokhoz nem értek; de arra megfogta kezemet, s nem akart a ruhatártól elereszteni, míg itéletet nem hozok öltözékeinek szépségeiről. Azt állítá, hogy inkább sírni is kész, mintsem szabadon bocsásson, ha nézetemet nem fejtem ki.
– Ezért szigorúan meg fogom szidni. S kegyelmed mit tett?
– Itéletet hoztam, s egy világos narancsszinűnek adtam elsőséget.
A fejedelemné mosolygott.
– S mit monda Zsófi?
– Összecsapta kezét, kaczagott, és azt állítá, hogy semmit sem értek a ruhához, mert a mit megdicsértem, annak a színe és szabása a legszerencsétlenebb.
– S kegyelmed, püspök uram, mit válaszolt?
– Csak azt, hogy már most én szeretném tudni, vajon mit tart a herczegkisasszony Az áhitatos lelkek számára virágokkal beültetett és gyomoktól kitakarított kert felől, melyet a mult vasárnap olvasás végett átadtam?
– Ez igen helyes kérdés volt. S mit mondott Zsófi?
– Előmutatá a könyvet, és láttam, hogy eléggé szét volt tépve.
– Legalább tehát tanulmányozta! – vigasztalá magát és a püspököt a fejedelemné.
– Úgy hivém, és ennélfogva kérdeztem, melyik virága a kertnek tetszik leginkább?
– S mit felelt?
– Hogy az ilyen virágokhoz ő csak annyit ért, mint én a nővirágokhoz.
– Addig olvastatom vele, – szólt haraggal a fejedelemné, – addig olvastatom a püspök uram könyvét, míg könyv nélkül mondja el.
– Ez esetben új példányt hozok, fönséges asszonyom, mert a régi már nem állja ki a hosszas forgatást.
*
A fejedelemné a püspök távozása után is néhány perczig neheztelt Zsófiára; de a Rákócziak e szeszélyes és elkényeztetett leány irányában gyöngédek, sőt gyakran gyöngék voltak; úgy a férj, mint az asszony. Kápráztatta szemeiket a Báthori család dicsköre. A Báthoriak közül vajda, országbiró, nádorispán, fejedelem, s halhatatlan emlékű király volt már azon korban, mikor a Rákóczi és Lorántffi név csak keskeny körben volt ismeretes.
A hatalomra jutott új családok nagy áldozatok árán is keresik a régi családokkal való rokonságot, s bár a nyugodt kedélyű és biztos itéletű Rákócziné soha sem nyomhatta el azt az aggodalmát, hogy fiát Zsófia boldoggá nem fogja tenni; de gyanui és szorongásai ellen mindig talált oszlató szert a herczegkisasszony fiatal éveiben.
– Majd megjön az esze, – vigasztalá magát most is, – hisz a tapasztalás mutatja, hogy egyik némber még a párta előtt, a másik csak a főkötő alatt érik meg. Zsófiánál hamar fejlett a test, s épen azért bontakozik ki későn pólyáiból a lélek.
Nem tudjuk, mennyi érvvel bir e nézet; de az bizonyos, hogy Rákóczinét megnyugtatá.
Tevékenysége ismét Klára ügyére irányult.
Néhány sort vetett papirra, s miután a levelet bepecsételte, a szombatosnőt magához parancsolá.
– Könnyezned nem szabad azért, a mit most tőlem hallani fogsz, s kivált udvarom előtt egy sóhajjal sem árulhatod el bánatodat.
Klára viaszsápadt lett.
– Férjed sorsa függ lelkierődtől!
Klára összeszorította ajkait, mintha daczolni akarna a kíneszközökkel, melyek testére alkalmaztatnak.
– Fiadat az ide alig félórára fekvő Portusra viszik. Jámbor, istenfélő házban fog növekedni, míg ismét átveheted. Az özvegy, kihez e levél szól, a kis Endrét saját édes magzatának fogja tekinteni. Tüstént megrendelem az örményesi uradalom igazgatójának, hogy keresse föl a csecsemő leányodat, s vigye magához. Nálam bátorságban van! barátnődnél rátalálhatnak. Nincs-e valami jegyed, melyet az áttért szombatosnő ismer?
– Csak a mátkagyűrűm. Jefta volt a nyoszolyóleány, midőn az evangelikusok szertartása szerint férjhez mentem.
Míg a szent ereklyét Klára lehúzta ujjairól, megeredtek szemének könnyei.
– Nem parancsoltam-e, hogy rendben tartsd magad? – szólt a fejedelemné komor arczczal.
– Csak ne hullanának rám a boltozat kövei! – gondolá Klára, forogni vélvén maga körül a termet.
– Ha gyönge vagy, távozzál innen! – ismétlé a nagyasszony.
Klára mozdulatlanul állott, mintha szellemek lánczolták volna föloldhatatlan kötelékkel a padlózathoz. A vért lázas szíve orczájára hajtotta, de onnan megint visszautasítá eltökélése. Arcza fehér rózsa és piros rózsa volt fölváltva, míg néhány másodpercz alatt a súlyegyen helyreállott, s a szenvedő szombatosnő úgy nézett ki, mintha álmából ébredt volna föl, s nem tudná, mi rezzenté el a phantastikus képeket, melyek körüllebegték.
– Már távozhatol, – mondá a nagyasszony. – Sokat foglalkozzál, hogy kevés időd maradjon a gondolkozásra.
VIII.
Gyulai nem tartott sokat a szombatosságot fenyegető veszélyekről, s azt sem hivé, hogy Pécsi Simon, midőn a hitújítás kérdése komolylyá válnék, még egy hajszálát is meggörbíteni hagyja a fényes kövű új Jeruzsálem miatt.
De bár mekkora Tamás volt a Deborah atyjának elvszilárdságában, bár mennyire hitte, hogy a volt korlátnok minden ábrándossága mellett sokkal tapasztaltabb róka, mintsem az együgyű kezek vetette tőrben magát elfogassa, mégis az estéli borzasztó jelenet, Szeredi bélyegző szavai, és a kémkedéssel vádolt Laczkó dühe s megaláztatása akkora befolyást gyakoroltak kedélyére, hogy soha sem tudta szemeit behunyni, álmában is titkos kémek álarczát látta letépni, és az ájuldozó nők alakját eltakaró sűrű fátyolokra boszankodott.
Ah, a fátyol, s hogy Elemér jött az ájult némber segítségére, ébren is nagyon nyugtalanítá az ifju kamarást.
Mit beszéljen el már Anna néninek, midőn a történet regényes része mást illet? Neki csak mellékszerep jutott, s a tudakolóknak azt sem fogja megmondhatni, hogy az a Klára, kinek nevét kétségbeeséssel hangoztatta a kém, kék vagy fekete szemből ejté-e ki a könnyet, midőn magához tért, s fájdalmas mosolylyal vagy mosolygásban elhalt fájdalommal hálálta meg a hazakisérő lovag részvétét… És minő lény lehetett Klára? Ha bűbájjal bir, úgy Elemér még Fehérvárott mulat. És vajon elutazott-e?
Gyulai Ferencz e gondolatra odahagyta szobáját, s betekintett Elemér szállására.
Takarítottak, rendeztek. Új lakosa volt, szintén a testőrtisztek közül.
– Vagy Klára szépsége kisebb szerencsétlenségénél, vagy pedig Elemér inkább szereti Deboráht, mint saját maga hiszi, – ez elmés megjegyzéssel tért vissza Gyulai.
– S most már mit csináljak újdonságommal? – fűzé tovább eszméit. – A nő nem látszik különös érdekkel bírni, s én teremtsek-e részére szépséget, szellemet és kalandot? Azután Elemér nevét sem hozhatom föl oly történetnél, melyben Szeredi tulajdonkép Kassai István uram ellen is szólott, a nélkül, hogy az unokaöcs által rendreutasíttatnék. Kassai István ő kegyelmét szintén nem nevezhetem meg, mert ha fecsegésem fülébe jutna, szörnyen neheztelne reám, s haragja előmenetelemet gátolhatná. Tehát a cselekményből még a magamén kívül legalább két nevet ki kell hagynom. Sőt kérdés, mit csináljak Szeredi ő nagyságával is? Fölingereljem-e ellene a hatalmas Kassait, holott éles nyelvével maga is eléggé bőszíti magára? S mi hasznom lesz, ha hireszteléseim miatt végre a fejedelemné rokona, vagy a fejedelem első tanácsosa között kell választanom, föltéve, hogy mind a kettőt egyszerre nem veszítem el? Hüm! Az előmenetelre szükségesebb a hallgatás, mint a beszéd. Bízzuk Szeredi ő nagysága csatlósaira a botrány terjesztését; mi fiatal kamarások, kikre szép jövő néz, legyünk titkolódzók, midőn a nyiltság haszna kétséges… De, hát Pécsi se tudjon semmit a történtekről?… Kár volna nyugtalanítani, midőn veszélytől komolyan nem tarthat. A szombatosság sajátságos őrjöngés lehet; de az ország nyugalmát fenyegető bűnné még Kassai sem bélyegezheti. Azonban, midőn a boldogult Bethlen Gábor fejedelem Pécsit börtönbe csukatta, a szombatossági vád is keringésbe hozatott, hogy a lázadási kisérleteket rejtélyes nevével fedje. Atyámtól hallám a kegyvesztett korlátnok czimborálását az elégületlenekkel. S vajon most is nem ilyent szaglál-e Kassai ő kegyelmessége? A pártok békétlenek, Zólyomi rokonai a portát ingerlik a fejedelem ellen, a katholikus urak hátratételről panaszkodnak, a palatinus titkos küldöttjei által rokonszenvet toborz. S midőn a huzalkodásra annyi jelszó és kedv van, csodáljam-e, ha a különcz észjárású Pécsi oly viszonyok közé bonyolítja magát, mely halálos ellenségét végdiadalra s őt bilincs közé vezetheti. Leányára s hetven falvára nincs ugyan sok vágyam, de csak annak szolgáljunk-e, kitől szerencsénket várjuk? Ez nagy önzés volna. S miért ne figyelmeztetném, bár általánosan, Pécsit arról, hogy kémek veszik körül, lesik lépteit, szavait? Azonban hátha részletek után tudakol? Akkor inkább rejtélyes maradok, mint csevegő. A homályos szavak, a ködbe takart czélzatok Pécsire nagyobb benyomást tesznek, mint az elősorolt tények s az indokolt vélemény. Meglátogatom őt és figyelmeztetem.
Gyulainál a gondolatra hamar szokott a tett következni.
Mihelyt foglalatosságait elvégezte, s az udvarban reá többé nem volt szükség, a «remeteség» felé tartott, de alig ért a Miklós-kaputól a külvárosba, alig kezdett azon utczára belejteni, hol a mult este csatlósok állották el Szőke István útját, midőn kápráztató fény özönlött feléje.
Bár felleges és sötétszürke est volt, melynek holdja bujkált és csillagai csak lopva mosolyogtak a komor ég kárpítjáról, Pécsi lakása tündérin csillogott, világosan és nevetőn. Száz meg száz színes lámpa derítette föl a kert útját, és ösvényeit.
Czímeres hintók, czifra csatlósok és huszárok állottak az oszlopos folyosó előtt, és sok szolgakéz lobogtatott fáklyát, emelve a világítást, mely különben is pazar és magát fitogtató volt.
A kéjlak minden ablakain a csillárok fénye reszketett, kivévén azon rejtelmes szobát, hol a zodiacusban forgottak a bolygók s a végzet titkait szokták az ábrándozó Pécsihez lehozni.
Gyulai a kapunál vissza akart térni, mert csak a házi kis körre számított, csak Pécsivel kivánt találkozni; de megzendült a nagy terem, gyorsan lebegtek el az ablakok előtt az árnyak, s a zene és táncz, a kiváncsiság és élvezetvágy ostromolni kezdte a mulatságra hajló, a víg kedvű ifjut.
Akkor még a szoros illem helyett a szívesség kormányozta a társadalmat. Az egyosztályú egyének, ha a házban, hol a vigalom vert tanyát, idegenek nem voltak, nem vártak formaszerinti meghivást, s örömmel látott vendégei valának a házi úrnak, ki büszke volt arra, hogy lakomáiban és tánczestélyein sokan vesznek részt.
Gyulai némi tétova után a folyosónak tartott, s csak a mint az ékes szobákon s az urak és delnők csoportozata közt tovább haladott, kezdé mindinkább érezni, hogy a társaság, melybe lépett, több igényű, mint rögtönzött alkalmakkor kell lennie.
Később tudta meg, hogy a házi úr születése napját üli.
Az üdvözlések azon időben elmaradhatatlanok voltak, s elég czifra szavakkal fejezte ki azokat minden új érkező.
Gyulai is siet Pécsit fölkeresni.
Kornis Zsigmond, Mikó, Haller Péter és Kemény János társaságában találja.
Az öreg úr magas, egyenes, méltóságteljes alakja, arczának szelid, de komoly kifejezésével, a figyelmes nagy szemekkel, melyeken mégis visszatükrözött a merengés, és a gondolkodó homlokkal, melyen a derű, mint a napsugár a gyér fellegek közt, játszott és el-eltünt, oly különös hatást gyakoroltak most Gyulaira, hogy a porból felvergődött férfiút hajlandó lett volna királyok ivadékának vélni, vagy legalább azon római senatorok egyikének, kik nem szorultak trónra a végett, hogy uralkodjanak és a pártfogásért esdő tartományok hódolatát elfogadják.
Pécsi szerencsés és baljóslatú napot ünnepelt. Kedélyében csodálatosan szőtte be magát a szorongás az öröm közé, s az elhagyatás érzése a kielégített büszkeség nyilatkozataihoz ellentétül vegyült.
Hogyne örvendene, midőn maga sem tudja miért, oly sok főember is megemlékezett születése napjáról, kik évek óta e részben példás feledékenységet mutattak? S hogyne sülyedne merengésbe, midőn a mult éjjel, a mint az éjfél közeledett, az állatkör a legfenyegetőbb csoportozatokat tüntette föl, s neve napjának hajnala közé az életveszély a családi romlás sötét árnyait veté? Mely halandó tudná eltalálni a végzet ujjmutatásait? Miért látogatják csoportosan a kegyvesztett államférfiut épen akkor, midőn az ég kegye felől leginkább kétkedik? Melyik a rossz jel már? melyik a biztató? melyik az óvaintő? Az emberek mosolygó vagy a csillagok komor arczára tekintsen-e az, ki a mától a holnap számára utasítást akar venni?
Nem rajzoljuk tovább az astrolog kételyeit, mert Pécsit a legkellemesebb meglepetés várja.
A fejedelemfi, a remélt trónutód, megérkezése jelentetett.
Ennyi kitüntetést a volt korlátnok még sem várt.
Bethlen Gáborral, a nagy uralkodóval több évig állott ugyan baráti viszonyban, de az udvar kedvezéseitől elszoktatva, s oly hosszas idő alatt még az aristrokratia büszkébb részétől is mellőzve, természetes vala, hogy György úrfi látogatása most mélyebb benyomást gyakorolt Pécsire, mint régen maga a római császár által történt kitüntetése is.
A csarnokig ment magas vendége elébe, ki a kiséretéhez tartozó fiatal urak egész csoportjával jelent meg.
Az agg férfiu a daliás, de negéddel telt ifju előtt kész lesz vala talán magát a túlságig lealázni, ha méltóságos termete s vonalainak imponáló kinyomata a szolgaiság jeleinek fölvételére egészen alkalmassá tenni képtelen nem lett volna.
György úrfi baráti kezet szorított az öreggel s a jövő perczben a nők társaságába vegyült.