A régi jó táblabirák: Regény

– Én láttam, suttogá Cynthia.

– És nagy mosolyogva súgá Irénének, hogy bizonyára azon váltó több mint valószinűtlen, az a váltó – hamis.

– Istenem!

– Azaz, hogy Tarnóczy elfogadó aláirása valódi; a forgató Vanhagené szinte az, hanem a kibocsátóé, az a hamis.

– Istenem! Istenem! Nem értem, a mit ön beszél. Megőrülök, de nem értem; kiálta Cynthia, kétségbeesetten tördelve kezeit.

– Szegény Irén, ő épen így kétségbe volt esve, midőn azt mondá, hogy nem érti a dolgot, pedig akkor már értette. A tény tehát ez: Tarnóczy egy váltót adott el Vanhagennek, a mit az, Buchheimer nevét becsülve, beváltott; a váltó Krénfyhez került, mint Tarnóczy régi hitelezőjéhez, s midőn ez a váltót Buchheimernek bemutatá, ez azt állította, hogy az aláirás hamisított.

– Eszem elhagy, eszem elhagy! rebegé a szerencsétlen grófnő.

– Krénfy megmutatta a levelet, melyben Buchheimer tudatá vele a fölfedezést. Semmi kétség sem lehetett iránta.

– És mi történt tovább?

– A mi legtermészetesebb. Irénnek nem volt más választása, mint vagy bátyját tíz évi gályarabságra itélve tudni, vagy elfogadni érte a váltóösszeg teljes értékeig a kezességet. Ő igen természetesen az utóbbit tevé és tönkre jutott általa.

Cynthia keservesen kínlódva borult pamlag-vánkosára. Hasztalan. Nem tudott sírni.

– És most csupán annyit kérek kegyedtől, kedves grófnő, hogy ha lenne annyi bizalommal irántam, miszerint tudatná velem Tarnóczy hollétét.

– Miért? kérdezé Cynthia, lázasan égő szemekkel tekintve Leonorára.

– Hogy megírhassam neki, miszerint testvérére többé nem számolhat, tehát intézze a szerint jövendő napjait.

Cynthia indulatosan kelt föl helyéből és íróasztalához sietett.

– Én magam fogok neki írni! szólt egészen elváltozott hangon.

– Grófnő! Kegyed megigérte atyjának, hogy soha sem fog neki többé írni.

– Igen; megigértem és meg is esküdtem rá; az Isten nevére esküdtem, azt mondtam, hogy kárhozzam el, legyek egész életemben szerencsétlen, ha valaha reá is gondolok. És mégis írni fogok neki. Megírom, hogy mily irtóztatóan rágalmaztatik, mert rágalom, iszonyú költemény az egész és lehetetlen még a gondolat is reá. Én ismerem őt, lelke nemes és tiszta; könnyelmű volt mindig, de becstelen soha. Ez nem lehet. Ez csak egy rút, pokoli játék egy megkötözött emberrel, a ki nem védheti magát. De én feloldom őt!

– Mit akar kegyed tenni?

– Megírom neki, hogy jőjjön haza.

– És ha találkozni fog kegyed testvérével?…

– Akkor – itéljen közöttük az Isten…

– Grófnő, az Istenért, ön rettentő balesetet fog előidézni.

– Az meglehet. De a legrettentőbb baleset is jobb a gyalázatnál. Irtóztam egykor azon gondolatnál, hogy Tarnóczyt vagy bátyámat egymás kezétől megöletve lássam, most hidegen gondolok rá; a halál tisztesség, de a becstelen név kétségbeesés. Én tagadom, én nem hiszem, hogy ő becstelen! Én inkább megölöm őt, mint hogy azt hagyjam róla mondani. Menjen haza kegyed Tarnóczy kisasszonyhoz és mondja meg neki Leonora, hogy két hét mulva testvérét látni fogja, – meglehet, hogy holtan, de mindenesetre tisztán.

Leonora egészen megzavarodva kelt föl helyéről, ez indulatroham, e felháborodott női alak látása egészen kivette józan nyugalmából. Meg volt rettenve, mint a gyermek, ki tűzzel játszott s most a háztetőn látja kiütni. Látta, hogy a kisebb veszélyből nagyobbat csinált, s a teendőkön nem bír uralkodni.

Még szólni akart valamit Cynthiának, de az leült íróasztala mellé s hevesen írt reszkető kezével s nem felelt többé sem kértére, sem búcsúszavára; azt sem vette észre, mikor elment.

A jó Leonora ijedten futott haza Irénhez és otthon nem merte elmondani, a mi vele történt, hanem hallgatott róla, mint a csínt tevő gyermek, öntudatát rosszul rejtő arczczal.

Cynthia megírta a levelet és mielőtt lepecsételné, még egyszer elolvasá azt.

Oh milyen keserű volt e sorokat olvasnia! Így széttépni önnön szivét.

– Nem! nem tehette ő azt, kiálta fájdalma túlömlő mértékében; s mintha elégtételt akarna adni a kedves eltiport emléknek, előkeresé asztalkája rejtekéből azt az eldugott arczképet, melyre nem volt szabad gondolnia többé, még egyszer megnézte biráló és mégis szerető szemmel azt a nyájas, deli arczot, azzal a büszke, nemes homlokkal, azokkal az igazmondó szemekkel s mentül tovább nézett reá, annál erősebben hitte, hogy ez nem lehetett aljas, s mintha le akarná tisztítani róla a méltatlan gyanú homályát, mintha bocsánatot akarna kérni tőle, hogy benne kételkedett, ajkaihoz szorítá azt és hévvel összecsókolá és könyei megeredtek ekkor és ráhullottak a kedves képre és szíve megkönnyebbült bele.

És azután kivéve azt rámájából, szeliden, fájdalmasan szívéhez szorítá, meggyújtott egy viaszgyertyát s föléje tartá a képet. A láng beléharapott s lassanként terjedt tovább; már a szép homlokot érte, utána elhamvadtak a szemek és az ajk még akkor is mosolygott; és ezután az egész képet ellepte a láng; ő kezében tartá azt az utolsó szegletig, s midőn elbocsátá azt, az égő kép felszállt csendesen a magasba, s csendesen leszállt újra, egy feketévé égett szemfödél, melyen fényes szikrák tünedeznek, mint kigyóznak a sírok veres férgei a fekete szemfödelen.

És azután lepecsételé a levelet…

… – Mitől veresek szemeid? kérdé István gróf leányától, midőn esti sétáiból visszatért hozzá. Kit sirattál?…

– Egy embert, a ki meghal, válaszolá Cynthia.

Már akkor útban volt a levél; saját maga vitte azt el egy külvárosi postahivatalba, hogy senki se tudjon róla.

Néhány hét mulhatott el ez esemény óta, a midőn a bayonnei vasút egyik állomásán, a mint két szemközt jövő vonat egymást bevárta, a Páris felől érkező vonatból, épen azon perczben, a hogy az ellenkező irányba menendő másik vonat elindulását jelezték, egy utas nagysietve rohant elő s iparkodott a másik vonatba felkapaszkodni.

Fiatal ember volt, viselete és arcza felől könnyen angolnak lehete tartani, egyik lábára észrevehetőleg biczczentett; egész úti készülete egy kis hosszukás bőrtokból állt, a mi úgy nézett ki, mint valami hegedűtok, vagy valami nagyon kicsiny koporsó.

A Párisból jött vonat kalauza utána iramodott s még a lépcsőknél elfogta.

– Uram, ön nem az igazi kocsiba ül. Ez a vonat vissza viszi önt Párisba.

– Tudom. Úgy akarom.

– De podgyásza emezen van s ez Bayonneig meg nem áll.

– Majd érte jövök.

– Köpenyét is ott feledte. Pedig hideg van.

– Hagyjon nekem békét. Mi baja önnek azzal, ha én fázom?

– Legalább váltson elébb jegyet.

– Nem érek rá.

Azzal félrelökte a kalauzt s felugrált féllábbal a vaslépcsőkön; jobbra-balra taszigálta a szájtátó embereket s befurakodott a waggonba; kiveszekedte magát a másik kalauzzal, de vissza nem hagyta magát utasítni.

A mozdony azon perczben füttyentett s a vonat robogva megindult.

A különös utas körülnézett s egy üresen talált helyre leült.

Az átelleni ülést egy fiatal, deli arczú férfi tartá elfoglalva, szép fekete körszakállal, tojásdad, halavány arczczal és sugár szemöldökkel, a mik nyilt, bátor szemeit e perczben észrevehető borúval látszottak beárnyazni. Kezében Boz regényeinek egy füzetét tartá és szivarozott.

Az utas, ki átellenét elfoglalá, udvariasan üdvözlé őt.

– Jó reggelt, uram.

Ez rá tekintett. Megemelte kalapját.

– Köszönöm, uram. Jó reggelt.

És azzal olvasott tovább.

Átellenese rosszul ült helyén. Lábait nem nyújthatá ki.

– Nem engedné meg ön, uram, ha úgy tetszik, hogy lábainkat kereszteznők? Így mind a ketten kényelmesebben ülünk.

– Igen szívesen.

– Nekem rossz lábam van. Megbocsát ön. Hasonló szívességekben meg kell az utasoknak egymással egyezniök. Rossz lábam van. Valamikor egy golyót kaptam a tomporomba, egy csuklóm meg van sérülve.

Az átellenben ülő ifju kinézett a mellettök elrepülő tájakra, s egykedvűen bocsátá ki szivarfüstjét az ablakon keresztül. Azután ismét könyvébe nézett s olvasott érdekletten. Lehete látni, mint fordít egyik lapot a másik után s szemei a sorokat kisérik.

– Érdekes művel van kegyed elfoglalva, uram? kérdé a különös utas az olvasó ifjut.

– Boz regénye, felelé ez, megmutatva a czímet. Chuzzlevit Márton.

– Ah, és pedig Chruihshank tollrajzaival. Ismerem, én is olvastam. Igen érdekes regény. Hányadik kötetnél jár ön?

– Ez az utolsó.

– Az a legérdekesebb. Olvasta ön már azt a fejezetet, a hol a principális üldözi előle futó bizományosát?

– Épen ott járok.

– Az nagyon érdekfeszítő. Ez a Boz oly elevenen tud írni, hogy az ember szinte magát képzeli annak a helyzetében, a kit üldöznek, nemde, uram?

A kérdezett tovább olvasta a regényt s úgy látszott, nem akarta nagyon folytatni a beszélgetést, míg úti társa újra belé nem kötött.

– Ha szabad kérnem: szivarom kialudt, engedje az önével meggyújtanom.

– Tessék.

– Nem akarok gyufával bánni, az ember könnyen kárt tehet vele szorosságban. Köszönöm.

A vonat ekkor lassítani kezdé futását, annak jeléül, hogy állomáshoz közeledik. Ilyenkor az utasok mind kinéznek az ablakon; még a ki százszor látta is már azt az egész környéket.

– Tisztelt uram. Nem találja ön ezt a kis erdőt itt a vonal mellett regényes fekvésűnek? kérdé a furcsa utazó szomszédjától.

– Meglehetősen az; szólt ez, futólag tekintve oda.

– Nem volna önnek kedve egy sétát tenni velem ebben az erdőben.

– Épen nem.

– Hm. Úgy látszik, hogy arczomnak kellett megváltozni. Ön hihetőleg nem ismer rám.

– Oh igen. Ön Brenóczy Illés gróf.

– Nagyon örülök, hogy van szerencsém. És kegyed, nemde, Tarnóczy úr? tekintetes nemes és vitézlő?

– Találva van, nem is volt titok soha.

– Mi olyan régen nem láttuk egymást, pedig én annyiszor akartam önnél tisztelegni.

– Pedig, uram, most sem állhatok önnek szolgálatjára.

– Nem értem önt. Sehogy sem értem, hogy mit akar mondani? Tán csak nem azt értette alatta, hogy nem akar velem megvívni? Ah, bocsánat, hogy ezt kérdezhettem.

– Pedig azt akartam mondani. Nekem tíz nap alatt okvetlen Magyarországon kell lennem s ott meglehet, hogy hónapokig nem fogok életemmel rendelkezhetni.

Illés gróf végtelen megvetéssel mondá:

– Ön nyomorult, gyáva.

Tarnóczynak még szemöldei sem mozdultak meg e szóra. Nehéz sohajjal hörgé:

– Most nem felelhetek e szóra.

– És ha én önt arczul köpöm?

– Venni fogom zsebkendőmet és letörlöm arczomat, s még csak arra sem használom kezemet, hogy önt összezúzzam, mert nem akarok rendőrségi vitába keveredni, hogy napokat veszítsek, a mik rám nézve drágák.

Illés gróf sápadtabb volt még a vértelen viaszképeknél is.

A vaskocsi füttyöngve, dörögve ment odább s Illés gróf megint nem beszélhetett megkapott ellenfelével tovább, mert a kerekek zuhogása nem hagyta hanggá válni a halk beszédet, s e beszéd nem volt olyan, a mit fenhangon lehessen folytatni. Kénytelen volt dühének mondhatlan szavait elhalasztani egy egész állomásig, a hol a gőzvonat újra megállt, a dübörgés újra szóhoz hagyta jönni az embereket.

Akkor újra megelevenült ez a viasz álarcz és hevesen szólt ellenfeléhez.

– Ön visszautazik Magyarországra?

– Az meglehet.

– Önt hítta valaki, tudósította levél által?

– Erre nem felelek.

– Én esküszöm önnek, hogy ha ön a határon belép, annak, ki önt haza hívta, gonoszabb élete lesz a pokolba jutottakénál.

A fenyegetett vállat vont és azt mondta, hogy egy szót sem ért belőle.

A vaskocsi újra rákezdé a mennydörgést, Illés gróf újra hátrahanyatlott ülésébe, ajka és minden tagja reszketett. Ismét egy hosszú állomásig kellett várakoznia, míg beszédét folytathatá.

Oh az válogatott kínzás neme: a rohanó gőzmozdonyon találkozni rég keresett ellenféllel, a kivel annyi halaszthatlan suttogni valója volna, rémes, haragos szavakból, s valahányszor a düh folyamában van már, mindig kiveretni abból ettől az ostoba zuhogó, dübörgő vasgép hangjaitól, mely annyira nem törődik a rajta ülők idegeivel.

Most egy kissé hosszabb nyugvásköz következett; a kalauzok öt perczet ajándékoztak az utasoknak, miket a mennydörgő csoda pihenésül kegyeskedett nekik engedni.

Tarnóczy felkelt és az ajtó felé indult.

– Hová megy ön, uram? kiálta a gróf, megragadva az ifju kezét.

– Szomjas vagyok, egy pohár vizet akarok inni.

– Maradjon, ide hozom.

S azzal maga futott biczegő lábával a vizet áruló pórleánykákhoz, kik a vonat mellett álltak, megvette egytől a vizet poharastul, oda vetett neki érte öt frankot s egy pillanat mulva megint ott volt.

Tarnóczy megköszönte a szívességet s visszaadá az üres poharat. Illés gróf kidobta azt az ablakon.

És azután oda hajolt ismét ellenfele füléhez s mintha valami nyájas dolgot közlene vele, suttogá:

– Önnek sok ismerőse van Magyarországon, a kik önre, mint derék, lovagias, bátor férfiura emlékeznek.

– Meglehet.

– Én elfogom azon embereknek mondani, hogy ön egy haszontalan, gyáva nemember, a ki ellenfele szitkait tűri.

– Gondolom, hogy el is fogják hinni.

– Többet teszek; nyílt levelet írok mindazon városok casinóihoz, a hol ön valaha mint vendég, vagy rendes tag megfordult; tudtul adom önnek gyávaságát s követelni fogom, hogy az ön nevét törüljék ki könyveikből.

– Azt hihetőleg mindenütt meg fogják tenni, mert én nem fogom az ellenkezőt bebizonyítani.

Illés gróf ajkai egészen elsárgultak.

– Bár mibe kerüljön, találni fogok olyan lapot, mely hirdetményemet felveszi, melyben én önt az egész világ előtt névről-névre egy becstelen, megvetendő embernek fogom nyilvánítani.

Tarnóczy hideg mosolylyal vevé félbenhagyott olvasmányát kezébe s a legközönyösebb hangon válaszolá:

– Mondhatom önnek, hogy mindezek a dolgok, a miket ön nekem itt elmondott, engem legkevésbbé sem érdekelnek.

A tűz-evő szörny megint rákezdte füttyeit, zuhaját, a suttogásnak megint el kellett némulni. Illés gróf tíz perczig gondolkozhatott a jövő szón, melylyel megszakadt beszédét megint újra kezdje.

Alig várta, hogy a dörömbözés lassulni kezdjen, midőn megfogva ellenfele kezét, hogy az olvasott könyvet elvonja szemei elől s az ő rámeresztett kőszemeibe nézni kényszerítse, azt suttogá neki:

– Önnek él Magyarországon egy leánytestvére, a kiről azt mondják, hogy szép, fiatal és ártatlan.

Tarnóczy most egyszerre vadul tekintett Illés gróf arczára.

– Mi köze önnek ahhoz?

– Én e nőt úton-útfélen bántalmazni fogom mindazon sérelmekkel, a mikkel egy minden tekintetet félretevő férfi egy üldözött nőt bántalmazni képes; bemocskolom jó nevét, nyilvánosan fogom kigúnyolni.

Tarnóczy képe egészen elsötétült, ajkai kékes-veressé kezdtek duzzadni. Csaknem a hörgéssel határos hangon viszonzá:

– Akkor ön azt képzeli magában, hogy egész Magyarországon nincs egy férfi, ki ha egy ártatlan nőt bántalmaznak, kezét felemelje s az üldözőt leüsse.

– Sőt erre számítok: ön nem lesz az a derék férfi, hanem lesz más; mert egy szép, ártatlan gyermeknek bizonyosan van imádója, választottja, ki ön helyett meg fog jelenni előttem. És én akkor ezt a derék, bátor, jeles ifjut, akárki lesz, nekem mindegy, azt fogom megölni ön helyett. Mert szavamra mondom, uram, hogy kezem nem reszket soha s a mióta utólszor láttuk egymást, nem tettem egyebet, mint lőni tanultam. Megölöm, a kit szemközt állítanak velem. S ez nem gascognade, uram, hanem az egyetlen egy hit, a mi még szívemben van.

Tarnóczy letette a könyvet kezéből s odavonva ellenfele fejét ajkaihoz, fülébe súgott.

A mozdony rohant már ismét, de szavát megérté azért ádáz ellenfele.

Ön nem gyanítja az okot, mely engem Magyarországra visszatérni kényszerít. Ez nem kaland, nem szerelem; hanem egy átkozott ármány, mely ellen testvéremet akarom megvédeni. A míg ezt be nem fejeztem, addig nem vagyok senkié, addig életemmel nincs rendelkezésem. Láthatja ön, hogy e perczben önnek semmi szava sem indít meg, hogy kihivását elfogadjam. Ön tapasztalhatá máskor, hogy a halálnak mertem szemébe nézni, sőt tudtam azt ellenfelemre visszafordítani. Az én kezem sem reszket, az én kezem is bir azzal az átokkal, hogy a hol ártani kell, ott ne hibázzon. Nem is találok az életen semmi szeretni valót, a miért azt saját magamért féltsem s igazat adok önnek, a midőn azt állítja, hogy egyikünk nélkül, akár mind a kettőnk nélkül is, ellehet a világ. Azért azt mondom önnek: a legközelebbi állomás nevét jegyezzük fel tárczáinkba, az úgy hiszem elég alkalmas hely leend. Irjuk fel ezt a napot is, melyen találkoztunk. Én mától számítandó hat hónap mulva ugyane helyre visszatérek s önnek minden kivánatára készen állok. Nem fog sem betegség, sem semmi természeti hatalom gátolni, hogy önnel itt találkozhassam. Ha ön megbizik adott szavamban, akkor az egész áldozat, melyet ön számomra hoz, csupán félévi várakozásból áll; ha a rendelt időre meg nem jelennék, akkor azután szabadságában áll önnek mindazon fenyegetéseket foganatosítni, a miket imént elsorolt. Ha pedig ön ez ajánlatomat el nem fogadná és engemet vagy bárkit azok közül, a kik előttem becsesek, ez idő alatt bántana, megsértene, meggyalázna, akkor én a legelső bottal, a mi a kezembe akad, leütöm önt, mint a kutyát. – Tessék gondolkozni rajta.

A két összehajolt fő ismét széjjel vált egymástól, mindkettő saját karszéke támlájába temetkezve. A kik látták őket, idegenek, gondolhatták magokban: milyen jó barátok lehetnek, milyen nyájasan suttognak együtt, bizonyosan régen nem látták egymást.

Az elért állomáson azután Illés gróf felállt, megnézte az indóházra felirt állomás nevét, feljegyzé azt utitárczájába, a napot utána irta és sugva mondá Tarnóczynak:

– Elfogadtam.

Azzal vevé kis koporsóforma tokját, melyben pisztolyai voltak, s indulni készült.

– Ne szorítanók meg egymás kezét? kérdé visszafordulva Tarnóczytól.

– Igaz, szólt ez és odanyujtá a magáét.

A kalauz megint elfogta a grófot, hogy hová megy? helyét Párisig fizette. Hanem ez biztosítá, hogy a gyorsvonatot meg akarja ott várni, s azzal visszautazik elébbi útvonalára.

Hagyták menni és nevettek rajta.

«Ilyen különczök ezek az angol utazók!»

III. CSAK EGYEDÜL?

«Miként lehet meggazdagodni?»

Alig van eleven phantasiával biró ember, a kinek ez az eszme, a kivitel különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz meg száz ó meg új költő remekelt már e feladat legragyogóbb megoldásában.

… «A hősnek gazdag unokabátyja halt meg Mexicóban, ráhagyta millióit.»

Vagy pedig:

… «Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.»

Ez is szép és mindenek fölött regényes. – Aztán meg ez:

… «Katonává lett, harczba ment, fölvitte fővezérségig, herczegséget kapott, nagy úr lett belőle.»

Ez is igen szép alkalmat nyujt rendkívüli hőstettek és kalandok leirására. – Jobb még a következő:

… «Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott akkora gyémántot, mint az öklöm.»

Igen érdekes ethnographiai leirásokat lehet csatolni hozzá. Továbbá:

… «Gazdag ember fia beleesett a Dunába, a hős utána ugrott, a fiut kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.»

Ez igazán érzékeny is. Hát még:

… «Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany juhászbundával, mondott neki három számot, a hős betette a lutriba, ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni?»

Ez nem csak szép, de népszerű is. Hasonlóul:

… «Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz. Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel bebizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.»

Ez is gyakran megtörténik. Azután…

… «Szegény fiu, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak; az egyiket egy herczegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy viczekirály, a mik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párisba, ott megesküsznek, lesznek belőlök nagy urak.»

Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:

«Mikor egy titokteljes pártfogó, a ki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst minden nyomon követi, s mire észreveszi, már tele rakta zsebeit bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál fogva.»

Ez a megoldás tagadhatatlanul legtöbbet ér.

Íme én előlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyémet hiába küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, a mire más rá nem tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a legköltészetnélkülibb, a mi másnak senkinek sem kellett, a mi által még csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Fenyéry vagyonának elvesztése után hirhedett ember lett az országban.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, melylyel neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt. (Értem a közvélemény alatt nem azt a kis várost, a melyben lakott.)

Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.

«Dat Justinianus honores.»

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte őt; egyszerre elhalmozták megbizásokkal, gazdag uradalmak ráruházták ügyészségeiket s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védenczei bizalmát; esze, becsületessége, önzetlen szive oly elismerést szerzének számára, mely nem csak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenczeitől kap, úri módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulató lakra van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés hasznot hajt.

Tehát már fölösleges összegei vannak.

Kis városban az ilyen embert jó partienek nevezik.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez botrány, miszerint egy ilyen fiatal ember, ki magát actus majoris potentiæval bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agentiáiból; a kinek tulajdonképen silentiumot kellett volna kapni, per te s tu van valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az utczán, az országbiró barátságosan levelez vele s azonkívül valamennyi fiatal ügyvéd, mintha ő volna a czéhmesterök, úgy jár hozzá, munkát, tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét? ügyvédi esküdtszéket, juryt akar felállítani, melyben magok az ügyvédek detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló, huza-vona collegákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replica, sem szóbeli vita, a hol a vén sasok valami módon szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiæt. És azután mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a biró pedig kitörülte veres plajbászszal.

Gonosz a világ!

Irénnek mindennap kell hallani a mende-mondákat Fenyéryről, hol a legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy Tarnóczfalvát végképen el kellett hagynia? Nem volt más mód. Át kellett azt engedni Krénfynek. Iréne nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott tönkre. Oh én sok derék regényirót ismertem, de olyan derék regényiró, mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt határozták a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan egész nyarakat eltöltött nála Tarnóczfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyekre a város haut voléeja (értve azokat, a kik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentül több oldalú legyen. Maga a szép Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és közelebb rokonok leánykái, az első kis piros pozsgás barna, tűzszemű leányka, eleven arczczal, jókedvű tekintettel, a ki úgy tánczolja a mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja meghalt, az atyja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az utóbbi pedig egy magas sugár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos szemekkel, különös szépen tánczolja a keringőt. Leendő férjétől csak annyit kiván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

A mióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a szépség, a kinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek. Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy társaságokban, a hol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kis leányt, a ki fülig szerelmes belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert azzal nagyon derangirozná magát; arra pedig, hogy őt elcsábítsa, ő nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne. Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb imádója, mint egy-egy ma született patvarista, a ki még nem mer a többi gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a véghetetlen sok franczia négyest, keringőt és lengyelt, a mire a többi delnők tánczot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy apprehensióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb szakmánynál, s valakinek épen vis-a-vis-ra van szüksége, vagy valamelyik patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is bejut a tánczba. Szegényke, milyen rosszul tánczol! Semmi kellem, semmi báj tánczában. Mintha senkit sem látna maga körül s tánczosai kezeit szövő osztovátáknak nézné, a miket phlegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt, mint különös nevezetességet szokták emlegetni Lippay alispán évenkint megtartott szüretjét.

Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképen viselte magát a jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a legjobb hazai bort, melyről legháladatosabban emlegetnek bennünket a külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben évről-évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd megye székvárosából is átjött az egész czigánybanda, melyet a vidéki földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; a minek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik patronatusa alatt álltak, piros attilába, sárga nadrágba varratta, a primásnak kócsagot is adott s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik czigányja fogja kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük, négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a czigányait, s a gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egy pár hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem tesz semmit.

Lippay ezuttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet. Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt kisasszonyával.

«Hát a harmadik hol maradt?» Igen természetes dolog volt, hogy minden ember ezt a kérdést intézte hozzá, a ki családi körével ismerős volt.

«Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.» Ezt válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem a hol bizalmas akart lenni, a hol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: nagyon természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, ki megszokta, hogy körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, a hol kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak: önmagáért senkit sem szeretnek.

S ha olyankor Csejti Gazsi épen közel talált lenni, nem mulasztá el Dobokyné, hogy felemelt ujjával czélzatosan meg ne fenyegesse, mintha ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

«Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…»

Szokása e mondat tulsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga leányka őrjöng utánam, mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

«Szerencsés kópé ez a Gazsi», mondják a pajtások, körülfogva az ellenállhatatlan hódítót. «Nincs olyan leány, a kit el ne bolondítana, hej sokan sírva néznek utána.»

«Csitt, uraim, egy szót se erről», tiltakozik Csejti Gazsi, inggallérját komolyan fölhúzva orra hegyéig. «Ez delikát kérdés, a miben férfiak kötelessége a hallgatás.»

Ez még több ürügy a faggatásra.

«De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánynyal. Elégszer elárultad magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán a titkos levélke? nono. Jobb lesz megadni magadat.»

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni nem illik, hogy igaz lovag soha sem árulja el hölgye titkát s hogy az ő talizmánja épen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért tőle hiába is akarnak bármit kivenni Iréne felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből aztán mindenki gyaníthat jót és gonoszat Iréne felől, a hogy tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, a kivel bátran köthet akárki bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha, mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban s Dobokyné unokahugait mulattatva, nem látszik ügyelni Csejti renommisticus beszédeire.

Az egyik szép unokahug lefoglalta őt az első quadrillera. Életkérdés, hogy ki lesz az átellenes?

– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? indítványozza Fenyéry.

Az indítvány általános pártolásra talál.

Fenyéry oda fordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve s szivélyesen fülébe súg.

– Uram, a hogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső férfi, a kiben becsületérzés van, önnek egy pofont adjon… Vegye úgy, mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg fogja tőlem kapni.

Azzal ismét vissza megy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.

– Nos, lesz önnek «átellenese?» kérdi ez.

– Bizonyosan lesz, felel Fenyéry.

– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint a mik rendén vannak; nézze, most két barátjával beszél s mind a hárman úgy mutogatnak rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen a füzértánczban előtánczos, Gazsi-e vagy én?

A kis barna olyan jóízűn nevetett e furcsaságnak.

Mikor azonban a czigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrilleban a kis barna nemcsak hogy átellenes, sőt tánczos nélkül maradt. Ha valahol nem fognak egy patvaristát, a ki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt s feltette magában, hogy Fenyéryt e dologért szigorú számadásra fogja vonni.

Mint az árva hamupepejke, az örömtelen házban, egyedül ült Iréne, még halványabb, mint valaha.

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt, melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra azt olvassa. «Az éjféli ház» az, egyszerű története egy szerető menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, a míg meghal a várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik abba:

… «Minden szellem éjfélen túl alszik csendesen.»

A míg mások víg táncz, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú eseményeket, hogy a kivel hasonló történik, megsirathassa magát bennök.

Künn az utczán paripadobogás hallik, épen mint az éjféli ház előtt.

Épen mint az éjféli házban.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang tudakozódik, s egy pillanat mulva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifju egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arcza egészen kipirult.

– Csak egyedül? kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez és az érzésnek oly kevés szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könynyel terhesek és e két nagy köny alól egy könyv soraira tekint most is és alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! a költő megtanít arra, a mi a szíveknek fájni szokott:

Fenyéry oda tekintett és értette a szemrehányást.

– Mi régóta nem láttuk egymást. Szólt reszketeg hangon a leánykához.

– Nagyon régen, viszonza ez és hangjában oly igazi fájdalom volt.

– De azért nem változtunk.

– Ön engem igen igen elfeledett.

Az ifju szabadságot vett magának, hogy oda üljön a leányka mellé.

– Kedves Iréne, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem, hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy pihenésre mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a birákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel kegyed azt az eszmét, mely arról tanuskodik, hogy én kegyedről emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni; fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra, hogy ez az ember emlékezik arra, a ki neki egy időben így szólt: ha szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész, sorsodat enyimhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt; s hogy ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: «íme újra gazdagságot szereztem, boldog vagyok, nevem becsült»; akarsz-e így elfogadni? Én így tettem, s várom itéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott méregcsepptől rögtön eczetté változik? Én egy másikat mondok arról a méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé válik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s bánatból ismét örömet; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért ti nektek nem is beszélek. Hanem elmondom ti nektek érző, szerető, gyönge szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától, hogy az, a mióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy a míg a jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, a minek partját nem látta, hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából és azt mondá szívében: boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki: mosolyogjon, mosolygott, – ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt kivánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Kedves Irén, nekem nagy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.

A leányka oda simult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék bennem. Hogy a mit mondok, ne kérdezze, miért? de teljesítse. Hogyha kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyimre. Ugy-e, megigéri ezt?

A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.

– Mert pár nap mulva különös dolgok fognak kegyed körül történni, a miket mind úgy kell fogadnia, a hogy én mondom. Meg van-e kegyed győződve a felől, hogy minden gondolatom, szándékom egy czél után megy: kegyedet igen igen boldoggá tenni?

A leányka zokogva rejté az ifju keblére arczát. Boldog volt. Hitt.

Fenyéry annyira elhagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és arczát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból ülő helyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Fenyéry susogva mondá, tán hogy magát igazolja:

– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint te érted élni.

Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e perczben sem mondott igazat és vétkezett az igazság ellen, a midőn azt mondta, hogy kedveseért élni akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Épen azon járt az esze, hogy Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor én nekem nagyon jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy titkolódzó alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet akar neki szerezni, épen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást és akkor emlékezzék meg arra, a mit kértem. Most pedig keresse fel valahol Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? egy perczben a meny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arczán nem látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.

Az ifju megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is, harmadszor is; hisz ez már csak az övé volt, ezt már joga volt megcsókolni.

Néhány percz mulva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkeresve Dobokynét, mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.

– Ime, nagysád az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte. Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiu, a ki példányképe lehet minden igazi arszlánnak és a városi mendemonda úgy alakult, miszerint ez a gavallér nem restelt félmértföldet lovagolni, hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség belekeverni.

Fenyéry azután helyre hozta hibáját a két szép unokahúgnál is, a kik természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat tánczolt, vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött genialis toasztokat mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázó szobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánok, mit tudnak abban a füstös szobában mívelni, s abbeli haragjokat megizenni el is küldék Náczi bácsit, az egész világ Náczi bácsiját, hogy kergesse ki a házból a fiatalságot. Csunyaság az!

Náczi bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi, meg két más ifju ember nagy titkolódzva vonultak félre, s a mint őt meglátják, abba hagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint rajtok tör.

– Mit bujkáltok, titkolództok? micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok vannak, s akkor meg vagytok ölve.

– Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.

– Ne bolondozz te. – Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulató lakban tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá este nyolcz órára.

– Micsoda? esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Már most elmehetsz.

Náczi bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahugnak és azután az egész világnak; kétségbe esve, ha olyan embert talált, a ki már tudta a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet. Hogy Fenyéry esti nyolcz órára megérkezik menyasszonyával az erdei lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kiséretében, húsz lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére s harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

A ki elesik, azt eltemetik szépen és soha senki sem fogja azt a képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán, melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkisérlék elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart róla.

Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi holdvilágnál.

Irén még ébren volt, várta őket.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Iréne nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi tréfát követett el velök! Minden ember csodálkozott a kedvén! ő különben igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt, hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egy részt jó, hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kaczagott, nevetett, valamit suttogva meséltek egymásnak, a mire azután ismét élesen felvisítottak. El nem birtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, a miket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el? senki sem tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről. Vajjon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy leányt s holnap esküvőre vigye, ugye-e bár? az minden rend ellen van. Aztán a leányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafirung, butorok nem készülnek el egy percz alatt. Talán mégis más valaki lesz, a kit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de a kit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahug előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizirozni. El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közőlök választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem cziczomázta magát s nem futott el semmi neszre; most is azt az egyszerű perkail ruháját vette fel, azzal a kis köténykével, a mit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül; hanem hiszen mi szüksége is volt e tündér termetnek földi szövedék varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilencz óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős társaságot látott belépni elfogadó teremébe.

Elől a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző és Fenyéry.

Ez tehát csakugyan nem tréfa.

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta. Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arcza maradt nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, a mit nő-szív helyez a férfiban.

– Kedves hugomasszony, szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz, mi egy kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifju pár életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb ügy, a mi valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves hugomasszony előtt az ő szívének legforróbb óhajtásában, a mit is mi örömmel sietünk teljesíteni, bevezetvén magamat, mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry oda lépett Irénhez, s megfogta a leányka remegő kezét.

Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem tudom, hogy tulajdonképen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

Lippay homéri kaczajra fakadt.

– Megijedt ugy-e? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó násznagy.

Dobokyné gyöngéd mosolylyal hálálta meg az édes czélzatot.

A főjegyző szelid publikánus arczczal szólt, Fenyéryre mutatva.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arczán legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a stereotyp ősszokásos kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás mellett, mint a kik régi jó ismerősök, a kik csak most mondják meg a világnak azt, a mit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén? és Fenyéry? szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás minden pantomiáját elkövetve; ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

– Oh, régen! szólt Fenyéry mosolyogva és Irén is intett, hogy úgy van.

– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi titkával. Azt még kevésbbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint ő érte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert én előttem ez az egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most Irénnek anyja vagyok és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk? Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.

– A tarnóczi kastélyban, a küldöttség idejében.

– A hol ön elaludt?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda visszatértem.

– A mikor ön oly udvariatlan volt?

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja viselni, mint enyimet.

– De hisz ennyi titkolódzás kétségbeejtő! kiálta fel Dobokyné. Uram, ön nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék, el nem venném Irént egy mennyországért, a kik így tudnak titkolódzni a világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik, szólt az alispán, hogy ők nem egymásnak valók. Szóljuk széjjel őket kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek, a mi rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént. Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. A mellett alattomos, csapodár, a ki korhely pajtások kedveért kegyedet a menyegzői éjszakán oda fogja hagyni, a ki kegyedet a legelső napon a legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No hát érdemes ezekkel beszélni? szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz, míg magában szomorúan gondolta: «pedig a mit mondtam, mind igaz».

– Most tehát nincsen egyéb hátra, szólt a főjegyző, mint a szükséges szertartások végrehajtása.

– Mit ért ez alatt, urambátyám? ijedt fel Dobokyné, talán csak nem azt akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt rögtön megtörténjék?…

– Kedves hugomasszony, épen ezt akarom mondani. A dispensatio, a házasságlevél mind készen van.

– De hát Irén?

– Ő beleegyez.

– Ah, uraim, ez csak tréfa.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik, szólt bele a főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem értem. Kétségbe esem rajta, de nem értem.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném, vigasztalá őt Lippay. Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha ő rájok biznók, képesek volnának mindenféle botrányt elkövetni, fehér keztyű, menyasszonyi koszorú nélkül megesküdni, gyalog, karon fogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk. Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, a mint illik, Málcsi és Luiz kedves hugaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, a hol kegyetekhez és több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Ime három egész órai haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére, ez csak elég? Három óra mulva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak nagyon fog fájni érte a szíve.

A kiknek nem kellett érteni a szomorú czélzást, azok nem értették. A négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé, a hol Fenyéry a törvényszabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő vagyonát felvallotta «hitvestársa» Fenyéryné, született Tarnóczy Irén nevére.

Azután a megye házához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét, mely által minden szerzeményének örököseül Fenyéry-Tarnóczy Irént «egyetlen egy kedves szerető nejét» nevezi ki.

És már most vissza az esküvőre…

IV. A MENYEGZŐI ÉJ.

Az étcsarnokban vigan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám felköszöntések hangzanak; a jó kedvű czimborák hangosan éltetik a vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; a mint éjfél felé közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva nyujtanak neki kezet s elkisérik szobája ajtajáig, ott «boldog éjt» kivánnak neki, boldogságos boldog éjt! a szerencsés vőlegénynek, ki a földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

Boldog, boldog jó éjszakát!

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony szobájáig. Ott viraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És mégis úgy nyomja valami a szivét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy csak egy perczre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kivánja, hogy míg vendégeit a jó kedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Oh, a nő oly könnyen elhiszi azt. A mit a férj mond, az mind igaz.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek, átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az iróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrénye, erre jól gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és titkai.

– Miért álljon ez a kulcs ő nála? kérdi a hölgy csodálkozva.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy valamire szükségem van, a midőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő, érted-e, kedvesem?

– Oh igen! (Ha értette volna.)

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupán csak neked, neked mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

– Értem, értem.

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna esnie és férjét magához szorítni és azt mondani neki: «ne menj ez órában sehova! ne hagyj el engem.»

A nő azt hivé, hogy mindent ért, a mit férje mondott neki.

Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden és szívéhez szorítá szerelmesen és azt mondá neki, hogy alugyék már most nyugodtan.

A menyasszony megigérte, hogy aludni fog csendesen.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry s gyöngéden tekinte vissza; Irén odafutott hozzá és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, a minek örömnek kellett volna lenni, de a mi egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta, úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt, pedig nem az álom bántotta szemeit és soká kínozta még valami ismeretlen szívnyomás, a mi nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit keble fölött, s el nem kezde imádkozni: hogy Isten áldása legyen azon a férfin, a ki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden lépten, minden jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet, kilopták a lelket a testből s elvitték magukkal ismeretlen tündérországokba, a hol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik század a másikhoz csak egy óra.

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, a mint az előtermet elhagyá, csendes léptekkel a mellékfolyosón végig ment, a ház hátulsó ajtaját felnyitá s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant néha rongyos felhőpalástja közől; sietett azután ismét hirtelen betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt oly csendes volt minden.

A mint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy perczre a belső világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul, egy tolvajlámpa futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, épen tizenkét óra, mondá Fenyéry, oda lépve hozzájok.

– Néhány percz óta vagyunk itt csak, felelt neki egy ismerős hang, s a férfi a hátulsó ülésben oda nyujtotta Fenyérynek készen tartott köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tova robogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány percz alatt elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból s megkötötték az akáczfákhoz, mert a kocsisok nem maradhattak mellettök. Egy-egy párbaj-segéd hajtotta mindkét szekérnél a lovakat.

Azután beléptek a temetőbe.

Régi nagy orgonafa-bokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett meglepetéstől félniök.

A párbaj birái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a határozást a sorsra bízták volna.

«Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?»

«Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…»

«Mivel rágalmazta?»

«Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.»

«Sérelem-e ez?»

«Nagy sérelem.»

«Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?»

«Nem. A sértés csak rosszabb lenne az által, mert a gyanút többekkel tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.»

«Van-e joga a kihivónak ez ügyet magáévá tenni?»

«Van, mert e nőnek férje.»

«Micsoda fegyver választandó e párbajra?»

«Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, még pedig nő becsülete.»

«Alkalmas idő-e ez a vívásra?»

«Épen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök rejtély marad.»

«Hányszor lőhetnek a vívók?»