A régi jó táblabirák: Regény

«Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj bevégzettnek mondatik.»

«Minden rendben van.»

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a párbajtól önkényt elállni?

Mindkettő nemet mondott.

«Úgy tessék helyre állani.»

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy tolvajlámpát állítanak. Húsz lépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor mindketten egyszerre lőnek…

… Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól húsz lépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

… A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra zúzva repült szét, – a másik viselőjével együtt felbukott.

Öt percz múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg czimborák elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen – és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna, kiáltana, de nem bir megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom lekötve tartja…

… A vőlegény ott ül ágya mellett és gyöngéden néz alvó arczára. Nem állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, oda hajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint a ki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak kebelére és fejét odavonja magához, és arczát oda teszi szívére és rebeg reszkető szóval:

– Oh milyen jó, hogy itt vagy.

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott: férjed korhely, esküvője éjén elhagy vidám czimborák miatt. Miért is szeretsz engem?

A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arczczal – és mosolyogva.

– Oh mi rosszat álmodtam felőled. A mint elaludtam, egyszerre úgy tetszék, mintha épen akkor lépnél ki szobámból, s a mint hallgatóztam, úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy percz alatt fel voltam öltözve és kimentem utánad; – ez mind álom volt; – ott két férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, te nem hallottad azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem ezt; azzal felültél a szekérre s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én egyedül maradtam a sötétségben, éreztem mint fú a szél, láttam a felhőket rohanni az égen, s a hogy te elmentél, elindultam utánad erdőn, mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, a hol soha sem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani, kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen hallottam, a mint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt közelebb húzódva néztem, mit csinálnak? Egyszerre négy a férfiak közől hátravonult s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a másik arczczal állt felém. Irtóztató volt az: a te arczodat ismertem meg abban! oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de nem birtam megmozdulni, nem birtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le voltak kötve: a hogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, én láttam, mint emeltétek fel a pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen fejednek czélzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és lélekzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem helyemből s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled kezét, s a lövés eldördült, s én felébredtem. Oh milyen jó, hogy te itt vagy…

Fenyéry áhitattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan mondá neki:

– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.

– De meg a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.

– Az ajtó csattanása volt az, szólt kedvesét nyugtatva az ifju férj s a szép fejecskét oda vonta keblére szeliden és haját lesimogatá.

– De mily hevesen ver szíved, suttogá a szép menyasszony.

– A bortól van az kedvesem, szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már a rokon-nők, férjes és özvegy asszonyok, kik ősi szép szokás szerint érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső főkötőt.

Úgy vezetik őt ki a világ elé.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, a minek titkos értelme: «én boldog vagyok, szeretek.»

Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a főkötővel minden arcz.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jó kedvéről; csak Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént egy mellékszobába s ott oly sopánkodó arczczal, a minőtől minden szó nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:

– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!

Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett reá.

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszakán, melyen veled megesküdött, elment a háztól s félóra járásnyira innen pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon mult, hogy főbe nem lötte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem megvallotta szegény fiu az egész esetet, úgy a hogy történt, még azt is megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember; én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! meg nem virradnék vele egy fedél alatt. A ki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a menyasszonyát, hogy verekedjék, ez csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól, kivel Fenyérynek soha sem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta magát érdekesebbé tenni e mesével.

– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt?

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét s oly édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy a ki látta őket, a szíve örült rajta.

Kivéve Dobokynét, a ki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry?

Kapott azután furcsábbnál furcsább feleleteket és csodálatos arczokat a kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott kalandozott, lövöldözött másra és hagyott magára lőni, majd kikaczagták volna azt szépen s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt s jelentésteljesen súgá fülébe:

– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte azt, a mit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, a kinek oly erős szíve van.

Soha sem kérdezősködött az esemény felől tőle.

V. ROSSZ MUNKA.

István gróf újra megjelent a brenóczi vendéglőben, egyedül leánya által kisérve. Ügynöke által előre tudatá Krénfyvel, hogy a Fenyérytől elfoglalt birtok iránt jogát akarja vitatni, minthogy évei végén érezve magát, nem akar lelkén egy olyan terhet a másvilágra vinni, s a birtokot elébbeni tulajdonosának vissza kivánja adni.

Krénfy úr személyesen kivánt értekezni a méltóságos úrral, a kinek igy nem volt más teendője, mint lejönni Brenóczra, a hol ezúttal valószínűleg nem várták sem illuminatióval, sem diadalkapukkal.

Cynthia szüntelen atyja mellett volt. Az öreg gróf nem is volt már ember leánya nélkül; ha az néhány pillanatra elhagyta őt, olyan volt, mint az elhagyott, gyámoltalan gyermek, s éjszaka, a hányszor fölébredt, mindig fölcsengeté Cynthiát, ki rendesen a szomszéd szobában rendezte fekhelyét, nyugtalanul kérdezve, ha ott van-e? Éjszaka különösen ingerlékeny volt a gróf. És Cynthia mindannyiszor felkelt, pongyoláját felölté, kiment hozzá, adott neki, a mit kért, majd vizet, majd orvosságot, majd jelentéktelen, haszontalan tárgyakat, a mikre szüksége nem volt, kihallgatá türelmesen képzelgő panaszait, álomlátásait, megnyugtatá s úgy hagyta ismét magára.

Szegény gróf, nem tudna már élni, ha leánya ott nem volna mellette.

A mint Krénfy úr megtudta a gróf megérkezését, rögtön sietett a vendéglőbe.

Azt hiszi tán valaki, hogy Krénfy úr haragszik, hogy czivakodni, erőszakoskodni jött, hogy vakmerő szándékai vannak? oh nem. Egyes egyedül jön, brachium és assistentia nélkül, egészen fegyvertelenül, még csak egy botot, még csak egy prókátort sem hozott magával.

A legnagyobb nyájassággal, a legalázatosabb képpel üdvözli a grófot és leányát.

István gróf készen volt rá, hogy egy perlekedő, kifogásokkal teljes sértett felet fog benne találni, ki keresztül lábolhatatlan okiratokkal, bonyolódott szövevényekkel jön őt megkötözni s rettegett e gondolattól és azt hivé, hogy a martyrok között foglaland helyet, ha ezt dicsően kiállta.

Cynthia is készen volt rá, hogy egy gúnyolódó férfit fog találni, ki elég gonosz játékot űzni egy nő legkényesebb titkaival, ki őt atyja előtt megalázni, megszégyeníteni jön; de nem félt tőle s hitte magában, hogy érzéketlen tud maradni.

Mily nagy volt meglepetésök, midőn ezek helyett egy udvarias, illedelmes férfi lépett eléjök, a ki legelébb is a méltóságos gróf egészségi állapotáról tudakozódik, a méltóságos kisasszonynak alázatos bókokat mond, s állítja, hogy szívéből örül, midőn őket láthatni szerencséje van, bár eléggé sajnálja, hogy nem egyenesen ő hozzá szállottak a kastélyba. Elfogadásukra még most is éppen úgy minden készen van, miként legutóbb, midőn oly rövid ideig lehetett szerencséje a méltóságos grófi családhoz. Cynthia grófnő szobái azon módon vannak, senki azóta még csak a lábát sem tette azokba.

Cynthia úgy undorodott e beszédtől, úgy érezte magát e szavakra, mintha kigyók simogatnák. Azt akarta, hogy Krénfy álljon előtte a maga alakjában s ketté vágta beszédét:

– Hagyjuk az alakoskodást, uram; atyám előtt nem titok, sőt úgy hiszem, az egész világ tudja, hogy én eltávozásunk éjszakáján egy egész órát töltöttem önnél, s hogy azon szobákban azután egy butort sem hagyott ön mozdulatlanul, engemet keresve mindenütt. Ez közbeszéd tárgya.

Krénfy úr a csodálkozás, a megfoghatatlan bámulat kétségbeesését iparkodott kifejezni.

– Drága nagysád, ez irtóztató, ez hihetetlen, a mit ön nekem mond. Én hallgattam e tény felől, miként a sír; én nagysádnak és egész méltóságos családjának a legmélyebb tisztelője vagyok. Én meg tudok hajolni azon okok előtt, melyek nagysádat azon lépésre vezették; és a milyen kész segédkezet nyujtottam akkor, úgy hallgattam e tény felől később; ha kibeszélték, az más valaki volt; nagysád emlékezni fog rá, csak gondolkozzék rajta, hogy találkozott azon éjszakán valakivel; paraszt embereknek adott pénzt. No ugy-e bár? Hát nem azok árulták-e el a titkot? Bizonyosan. A paraszt háládatlan, czudar, ahhoz hozzá fér, de nemes ember nem árulja el hölgyek titkát.

Az igaz nemes büszkeség által még undokabb lesz a jött-ment egész lénye; hogy még a kegyes István gróf sem állhatá meg, hogy félbe ne szakítsa, beleszólva reszketeg szavával:

– Hallgassunk erről, uram, térjünk saját dolgunkra.

– Instálom, méltóságos uram, szólt Krénfy úr, nem engedve magát nemes buzgalmából kizavarni, én tisztán akarok állani méltóságtok előtt; én méltóságod családjának tartozom minden javammal, a mivel e földön birok, nemességemmel, állásommal, s hálátlanabb volnék a felnevelt farkasnál s megérdemleném, hogy leüssenek egy bottal, ha csak a legkisebb szenyfoltot is eltűrném méltóságod családjának nevén; azért én e nyilatkozattal tartozom magamnak, saját becsületérzésemnek, hogy tőlem semmi rágalom méltóságtok ellen ki nem jött soha, sőt én esküszöm mindenre, a mi előttem szent, hogy a méltóságos kisasszony a legtisztább okokból volt szives akkor hozzám leereszkedni.

A derék, becsületes ember még sírt is utoljára.

Cynthia most már kezdett tőle – félni, s nagy, méla szemeit erősen ez ember arczára függeszté, mint olvasá egykor, hogy ezt szokták mérges kigyókkal, veszett fenevadakkal tenni, azok nem állják ki a rájok szegzett szemet, s bántatlanul hagyják az embert.

Valóban Krénfy sem állhatá ki e szemek merő nézését s ha néha szemközt pillanta véletlenül, beleakadt a beszédbe s hirtelen félrekapta a szemeit s homloka izzadni látszott azon gondolattól, hogy ezek a szemek egyre oly változatlanul néznek reá.

– Instálom alássan, én szavaimat tettekkel szoktam bebizonyítani; mondá a jeles férfiú, István grófhoz beszélve, kire bátrabban nézhetett. És erre legújabb tanúság az, hogy most itt vagyok és kinyilatkoztatom, hogy méltóságodnak velem közlött kivánatai ellen nincsen semmi kifogásom.

Cynthia elbámult. Micsoda ármány van ez ember fejében most?

– A Fenyéry-jószág ügyében? kérdé a gróf.

– Igen is; Fenyéry uradalma ügyében. Azt ugyan én foglaltam el, mint a kin a sérelem történt, s miután hat évig törvényes birtokosa vagyok a brenóczi uradalomnak, ragaszkodhatnám azon jogelvhez, hogy «accessorium sequitur suum principale», azonban elismerem, hogy a curia, melyen a sérelem történt, örökjog szerint a brenóczi grófoké, így a sérelem is az övék, így a sérelem díja is az; nekem különben is teljes kárpótlás adatott elrablott vagyonaimért, perköltségeim megtéríttettek, én egész készséggel bocsátom méltóságtok kezére a Fenyéry-uradalmat, úgy sem javítottam benne semmit, úgy adom vissza, a hogy átvettem, nem nyertem és nem vesztettem rajta semmit.

Cynthia valami jéghidegséget érzett szívén végig futni. Miért ez ember oly engedékeny most? Épen most, midőn haragot, dühöt várnak tőle. Mi van e nagylelkűség mögött?

Hogy ez ily könnyű szerrel lemond arról, a miért már annyit áldozott? Mert hiszen az egész zálog-szerződést, mi neki annyiba került, csak azért tette, hogy a megye erőhatalmának ellene álljon, hogy a köznép nyomorából meggazdagulhasson, s a ki ezt meghíusítá, most oly könnyen engedi menekülni. Mi rosszat akarhat ez most?

– És mi viszonzást kiván ön tőlünk ez engedékenységért? kérdé Cynthia, remélve, hogy Krénfy bizonyosan újabb hat zálog-évet fog követelni.

– Én? – semmit, épen semmit.

– Hogyan? kérdé István gróf elcsodálkozva. Ön mit sem kiván tőlem?

– Mint mondám, éppen semmit. A kérdés igen világos, méltóságodnak igaza van. Én pedig az egész Fenyéry-uradalomért nem tenném, hogy méltóságoddal pörbe keveredjem. Remélem, hogy nem tetszett semmi törvényes lépéseket tenni?

– Nem tettem.

– Csak ezt az egyet kérem. Ezért könyörgök egész alázattal, ne tessék törvény elé hozni ez ügyet. Nekem a nélkül is annyi a rosszakaróm. Azt mondanák, ni ez a gonosz Krénfy még az ő ősi jóltevőivel is pörbe elegyedett. Ezt nem viselhetném el. Azért könyörgök, csak törvényes lépéseket ne; csak prókátor ne avatkozzék bele. Mi elvégezzük ezt magunk szépen, illedelmesen.

A jámbor férfiu olyan szépen tudott könyörögni, esdekelni, hogy az embernek kedve lett volna megragadni a gallérját s kilökni az ajtón.

A titokteljes, a megfoghatatlan rendesen aggasztó szokott lenni; az ember nem örömest hall beszélni alakokat, mik láthatatlanok, legyenek azok angyalok, vagy ördögök, s megretten mosolygó ellenségétől, a kinek nagy, igen nagy okot adott arra, hogy haragudjék és a ki szíves, megelőző képet mutat mégis.

– Ez ügy részünkről, reménylem, be van fejezve; szólt kezeit morzsolva Krénfy. Semmi sincs egyéb hátra, mint hogy az illető okiratokat ügyvédemmel feltétessem, a mi holnap reggelig, úgy hiszem, elkészülhet; nem lehetne szerencsém az ideig felajánlani méltóságtoknak a kastélybani szállásukat? ott több kényelem és szolgálat lehetne méltóságtok rendelkezésére, mint ez igénytelen vendéglőben, mely bizony nem igen fényesen van felszerelve.

István gróf valami borzadást érzett idegeiben e szavaknál; önkénytelen az és a vérből jő; ki tudja, mi okból?

Cynthia sietett választ adni, mielőtt atyja szólhatott volna.

– A gróf jobb szeret itt, unja a sok embert és inkább az elvonultságot, mint a kényelmet keresi.

Krénfy arczán valami sötét nyomot hagyott ez a válasz.

– De legalább azon szerencsében fogok részesülhetni, hogy méltóságtokat ebédre megvendégelhessem.

Én nem tudom, helyesen érzett-e István gróf, midőn ez ajánlatra újólag megborzadtak idegei, de megvallom, hogy olyan emberrel, a kit nagyon megbántottam s mégis mosolyogni látom, én sem szeretnék egy asztalnál ebédelni.

Cynthia hirtelen válaszolt:

– Köszönjük, uram; atyám nem fogadhat el meghivásokat vendégségre, mert hasonszenvi gyógymóddal él s e miatt nem élvezhet más eledelt, mint a mit én saját felügyeletem alatt készíttetek.

– Hiszen tudnék én is olyan ételeket számára külön főzetni. Szakácsot tartok. Ért mindenhez.

– Nagyon lekötelez, uram, de a szakács még sem ért a homœopathiához, egy zellerlevél az egész orvosszert hatástalanná teheti.

Krénfy úr már a kalapot kezében tartá, hogy induljon, hanem elébb még igen alkalmasnak találá elmondani azon elmés megjegyzését, miszerint most már kétszeres oka van a homœopathia ellen anthipathiával lenni, melyet utoljára is nem tart egyébnek bohóságnál, a mivel az emberek önmagokat csalják, egy rendbe sorozva azt az amuletekkel, bölcsek köveivel és mindenféle ráolvasással.

Krénfy úr elmés kezdett lenni; Krénfy úr ok nélkül nem vesztegeti az elmésséget.

István grófnak ez volt az egyetlen még megsebezhető pontja. Büszkeséggel nem gondolt már, gazdagság nem érdekelte, csak a napok becse emelkedett még előtte azon arányban, a melyben azok száma fogyott, a hogy nagy, nehéz betegeknél szokott lenni, kik minden orvoson keresztül estek már, s végre lelnek valamit, a minek hatását érzik, vagy képzelik érezni bomlásnak induló életszervezetükön, s azután képzelnek betegségeket, mikben nem szenvedtek s látják a mindenható gyógyszer erejét, mely azokkal megküzd és olyan erős hitök van abban, mint a túlvilágban, melyet szeretnének még távol tudni.

István gróf előtt csak a homœopathiát nem volt szabad gyalázni, mást mindent. E szónál kijött egykedvűségéből, megfogta Krénfy kezét, nem engedte elmenni, elmondta neki a halhatlan Hahnemann csoda rendszerét, felmagasztalá az egyszerű, természetes eszméket, a meglepő kisérleteket, megmagyarázott neki mindent, akár egy professor; egészen tűzbe jött bele.

Krénfy eleinte azzal a gúnyos mosolygással hallgatta szavait, mely úgy sérti az igazi beteget, ki valódi baja mellett száz mást képzel érezni, a miket nem akarnak elhinni neki; – később azonban a figyelem, a bámulat kifejezését vette fel arcza; kezdett meglepetve lenni azon nagyszerű példák által, miket István gróf saját tapasztalásából hordott fel neki; egészen megtért, megvallá, hogy ő bizony még soha hasonszenvi gyógyszert nem is látott, fogalma sincs az egészről, csak felületesen itélt, mások insinuátiói után.

Ah, ezt tehát meg kellett neki mutatni! István gróf elővevé azt a kis szekrénykét, melyben egész gyógyszertárát hordá, s felnyitá előtte az apró üvegcsékkel tele tartalmat.

Krénfy csodálkozott, mint egy diák, ki először lát életében kitömött colibrit. Mind kezébe fogdosta egyenkint a parányi üvegcséket; némelyikben átlátszó folyadék volt, másokban finom fehér por, ismét másban apró fehér golyócskák, ráírva mindegyikre a név: «aconitum» – «belladonna» – «helleborus.»

Arczán a borzadást akarta utánozni.

– De az Istenért, hisz ezek mind halálos mérgek.

István gróf mosolygott ez együgyűségen.

– Csak egy milliomod része egy méregcseppnek!

– És mégis van ennek valami hatása?

– És csoda hatása!

Krénfy úr fejét csóválta és olyan képet csinált, mint a ki hisz; mert nem mer nem hinni.

– Hát például volna itt olyan gyógyszer, mely ezt az új betegséget, ezt a cholerát is képes volna meggyógyítani?

István gróf összerándult e szóra, ajkai elhalványultak egyszerre; reszketeg hangon kérdezé:

– Voltak talán e helységben is cholera-esetek?

– Itt még nem, de a szomszéd Tarnóczfalván már többen estek bele huszonötnél, s négyen kívül mind belehalt. Egyet az útfélen láttam. Valami irtóztató volt. Egész arcza fekete, tagjai összezsugorodva.

– Uram! szólt közbe Cynthia, ne beszéljen ön erről; atyámra nagyon hat, ha a choleráról kell beszélni.

Krénfy úr úgy tett, mint a ki most veszi észre magát s iparkodott hibáját helyrehozni.

– Oh kérem, mi nálunk nincsen mitől félni; Brenóczfalva egészséges hely, magas hegyek között fekszik, jó levegője van, ha az egész világon ragály volna is, itt nem lehet. Tessék ez iránt megnyugodni.

Ezzel azután vette a kalapját s igen nyájasan üdvözölve a grófot és a grófnőt, eltávozott, eltanulhatatlan ügyetlenséggel tanusítva megbánt szavai fölötti zavarát.

Cynthia vette észre, hogy atyja most már megint nehezen fog menekülni beteges képzelődésétől, s hogy ezt kiverje fejéből, elővette István gróf kedvencz olvasmányát, a «divina comœdiát» s elkezdett neki felolvasni belőle.

Midőn az első ének után megállt, azt mondá neki a gróf:

– Nekem úgy tetszik, mintha az egyik szekéren, mely velünk Tarnóczfalva alatt találkozott, egy halott lett volna…

– Ah, dehogy. Élő ember volt az, ott hevert a szalmán, még köszönt is nekünk.

– Nem vettem észre… De mégis, úgy gondolom, hogy az a két nő, a ki a szekér után ment, sírt.

– Sőt ellenkezőleg; igen jó kedvűek voltak, nem is a szekeret kisérték, mert az elhagyta őket.

A gróf tovább töprenkedett, s látszott egész arczáról, hogy gondolatai másutt járnak, mint a divina comœdia szavain.

Cynthia sietett őt mentül hamarább lefektetni, beadta szokott gyógyszerét, s igérte, hogy nem fog addig eltávozni, a míg atyja el nem alszik.

Ott künn sötét volt már az utczán, csak a hazatérő marhák tocsogása hallatszott még az ablakok alatt, egy-egy elhaladó lámpás vetett futó világot az ablakon át a szobába, melyet az éji lámpa fél homályban tartott; Cynthia maga is feküdni készült; atyja csendesen kezdett szenderegni.

Ekkor nehéz lépések kopogása hangzik végig a folyosón s az előszobában levő szobaleányt valami durva férfihang nagy rimánkodva kéri, hogy az Isten szent szerelmeért nyissa ki az ajtót, mert nagy baj van, nagyságos Krénfy úr most mindjárt ebben a nyomban meghal, – cholerában.

Cynthia gondolatsebesen szökött ki az előszobába, megakadályozandó a rossz hír hozóját a hangos beszédben. Már ekkor késő volt; a gróf első szenderéből fölébredt a jajveszéklésre s ijedten kérdezé annak okát s kivánta, hogy bocsássák elé a hirnököt.

Az ispán volt az. A mint belépett, egyszerre elkezdte nagy rémüléssel beszélni a grófnak, hogy a nagyságos úr, a mint hazaérkezett, rögtön görcsöket kapott, utána két cselédje esett mindjárt cholerába. Krénfy úr őt küldte lóhalálába a méltóságos úrhoz, hogy ha tud neki valamit azon orvosságokból adni, küldje rögtön, mert mindjárt meghal.

István gróf rögtön előkérte gyógyszeres szekrényét s valódi orvosi lelkiismeretességgel vevé elő az apró phiolákat. Az a gondolat, hogy valakit meg kell gyógyítani, rendesen szokatlan erőt ad az embernek, ezért nagy epidemia idején maguk az orvosok legkevésbbé érzik magukat annak kitéve, kik legtöbbet forognak benne. A ki megijed, annak vége van.

Három üvegcsét választa ki a gróf, s irónnal mind a hármat számokkal jegyzé meg.

– Ide figyeljen ön. E három üveg közől az első számmal jegyzett: «chamomilla», ez azon esetben adandó be, ha a görcsök kisebb mértékben vannak; a második: «veratrum», ez akkor használandó, ha a görcs nehéz félelemmel van összekötve; a harmadik: «sulphur», csak a legvégső esetben alkalmazható, mikor a beteg már egészen elkékült. Húsz cseppet kell egy pohárba cseppenteni, ugyanannyi kávéskanál vízzel. Abból minden öt perczben egy kanálkával kell nyújtani a betegnek és befedni jól, s testét flanellel dörzsölni, míg a görcsök meg nem szünnek. A pohár be legyen fedve, s a szobát semmi szagos szerrel, vagy eczettel füstölni nem szabad. Az üvegcséket azonnal vissza kell hozni. Értette ön?

Az ispán kezet csókolt s nagy rohanással futott le onnan, keresztül-kasul gázolva a sáros utczán, míg léptei a kastély körül elhangzottak.

Öt percz mulva ismét visszatért a három üveggel. Cynthia eléje ment a folyosóig s azt súgta neki, hogy odabenn atyjának mondja azt, miszerint a betegek már jobban vannak.

Az ispán azt mondá, de ostoba képe megczáfolta szavait. István gróf szemei a legrosszabbat olvashatták arról: a beteg képzelődésnél nincsen gyanakodóbb inquisitor.

Az üvegek, mikből nehány csepp látszott hiányzani, a szekrénykébe ismét visszatétettek.

Cynthia kérte a grófot, hogy már most nyugodjék el, és ne gondoljon semmi rosszra, hiszen gyógyszerei csalhatlanok.

A gróf betakarózott, s azon kezdett panaszkodni, hogy fázik és úgy veszi észre, mintha ütere lassabban verne. Cynthiának meg kellett számlálnia érverését, hogy meggyőzze, miszerint az most is hatvankettőt számít egy percz alatt, miként tegnap.

Mintegy öt percz mulva nyugtalanul mondá a gróf, hogy ő tintát és papirt szeretne kapni, mert írni akar Illés grófnak, hogy ha ő el nem végezhetné ez ügyet a Fenyéry-uradalommal, folytassa Illés.

– Minek volna az? nyugtatá őt Cynthia. Hiszen reggel az egészet rendbe lehet hozni.

– Reggel, reggel! sóhajtja a gróf, mikor a reggel olyan messze van, s az ember olyan mulandó!

Cynthia kérte, hogy verje ezt ki fejéből és nyugodjék meg Istenben.

A gróf egyre nyugtalanabb kezdett lenni; panaszlá, hogy valami idegen nyomást érez tagjaiban, hogy kezei, lábai hidegülnek, hogy úgy fél, úgy szorong: nem tudja miért? Szeretné, ha Cynthia a chamomillát átadná neki, mert ő komolyan rosszul van.

Cynthia elővevé az üvegcsét, s három cseppet töltve egy kávéskanálnyi víz közé, azt átnyújtá atyjának.

Néhány pillanat mulva a gróf a legirtóztatóbb görcsökben kezdett szenvedni, homloka meghült, arcza elkékült, lábai hátra zsugorodtak és lélekzete elnehezült.

– Add gyorsan a veratrumot! lihegé halálos szorongással, s kétségbeesett vágygyal ragadá ki leánya kezéből a kanalat, melybe az újabb szer három cseppje volt töltve.

Erre még rosszabbul lett, arczán szederjes foltok ütöttek ki, ajkai tajtékot túrtak, szemei elveszték fényöket és szava elállt.

Cynthia kétségbeesetten borult a gróf kínlódó tetemére s a kezébe akadt ruhával elkezdé annak kezeit, lábait dörzsölni. Hasztalan, mind hasztalan. Minden pillanat növelé annak halálveszélyét; nyelve alig mozdult már szájában; alig birt annyit rebegni: «a sulphurt!» Cynthia hirtelen felszakítá azt is; s a mint a kínlódó beteg ajkai átvették azt, mintha a guta ütötte volna meg rögtön, egyet rázkódott, minden tagja kinyúlt, megmerevült, – két percz mulva meg volt halva.

VI. A VÁD.

Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!

Mint ifju kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke, öregségére finom udvaroncz, aggkorában kegyes pietista; most már csendes, zártszemű ember, mint a többiek, a kik ott várnak reá a brenóczi sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: ime helyre hozza hibáját, már most mindig itthon fog maradni. A halottak hűségesek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenóczon nagy temetés leend, sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán, melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét halott; a feketén bevont falak czímerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia grófnő rendelkezheték kivánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét szobákban, gyászruhája, fehér arcza nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arczába világítottak, mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kiváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják. Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassankint vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félre állnak előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, a mit eddig rá függesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arczú emberek, a kik épen nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a ravataltól, mintha megrettentek volna.

Mit jelent ez?

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és ő neki nincs senkije, a kinek e perczben vállára boruljon, a kinek kezét megszorítsa, a kinek súgva mondhassa: «oh mi fáj itten!»

– Én oda megyek hozzá… susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e szegény, szegény leányt.

Fenyéry jóváhagyólag inte s maga vezette oda nejét Cynthiához.

A mint Irén odalépett hozzá, a mint megfogta a hölgy kezét, az nem állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, a ki épen legtöbb szenvedését neki köszönheti?

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta magához Cynthiát és rebegve mondá neki:

– Jőjjön e helyről, grófnő. Kérem, jőjjön innen.

– Hiszen már temetni fogják; suttogá Cynthia.

– Ne legyen itt a temetésen. Távozzék azalatt innen. Jőjjön mi hozzánk, férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírboltig. Én szeretek a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja s ezt nem akarta bevallani. Most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek, hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.

Hanem a helyett egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arczczal jártak-keltek ottan, s kik közől Cynthia egyet sem ismert, előlépett, hátradugva mindkét kezét s igen száraz hangon mondá:

– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már Kallósfalván találkozánk egyszer.

Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem?

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát s hevesen kérte Cynthiát:

– Kérem önt az Istenre, jőjjön innen, jőjjön el velem, hagyja el e kastélyt és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen, – ne kérdezzen semmit, Cynthia; vonszolá őt mindig szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett s az is készteté, hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt olyan ténynek kell megelőznie, a mit nőnek nem jó megtudni.

Valóban a nők mind elhagyták már a halottas termet.

– Meg kell-e hát tébolyulnom! kiálta kétségbeesetten a leány. Én itt maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt?

– Én nem fogom azt megmondani.

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arczába. Ismeretlen irás volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett s azon bölcs észrevételt bocsátá közre:

– Vajjon, ha Brenóczy Cynthia grófnő ő méltósága innen most eltávozik, ki fog érette «jót állani?»

– Én! sietett rá felelni Fenyéry.

Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve mondá:

– Én értem «jót állani?» Hogyan? Mi okból?

A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.

– Uram, mondá Fenyéry, ha van önnek szive, ne szóljon itt…

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szivére hivatkozni. A szinpadi hatás kiszámított páthoszával lépett ez a ravatal elé s hosszú száraz ujjával a hulla szederjes arczára mutatva, mondá el kellemetlenül rezgő hangon e szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga elé kapott a levegőbe s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén ölébe szegve, kit estében magával ránta alá s nyitott ajkai, nyitott szemei hang, fény nélkül maradtak.

Mi volt a vád?

Egy fiatal leány méreggel ölte meg az atyját.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki míveltségű, első rangú, szellemdús, mindenkitől bámult, a kit az ország legderekabb ifjai imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek «mentségek» a világ előtt? Ezek «vádak». Mentül csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével, annál erősebben elhiszik azt.

De különben is minden körülmény ellene szól.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf hasonszenvi gyógyszerei közől, mert némi lankadtságot és borzongást érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért s akkor az ő és Lenzné jelenlétében történt, hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből, Lenzné félelmesen mondá neki: hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez, hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva annak.

Mind a két tanú látta, hogy az állat öt percz alatt megdermedt.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e felfödözését közölni a gróffal, miután azt hitte, hogy a grófnőnek csupán ő ellene volt boszúja.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak találá azon időszakot, a midőn egy új, ismeretlen betegség általánosan pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni: hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk, a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azon kívül a gróf cselédjei azt is bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt egy időben a grófnő, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s ugyanakkor megütötte a guta a féltestét.

A vádra következett boncztani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban mérgezés által halt meg. A mérgek, a miktől meghalt, mind növényi szerek voltak: morphium, sisakvirág és borostyánmeggy, ugyanezen szerek találtattak a hasonszenvi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum és sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának egymásután.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő, vagy maga a gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal tőlök.

A szörnyű tény okozója egyedül a grófnő lehet…

… A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt itélve, mielőtt itéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a biróság hivatalos védőjeül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a birák védiratait, mikben a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könyeztek rajta s a szív megrontá nálok az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófnő szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában. Ennek köszönheté egyedül, hogy ama borzasztó napokban meg nem tébolyodott.

Iréne rokonai eleget elszörnyűködtek a balga nő ez oktalan önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), «hogy mit gondol? az ég szerelmeért! egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele barátkozni, egy házban lakni. Örökre elidegenít mindenkit magától? Mit gondol? hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik s helyette Fenyéryt fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész védelemmel, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A legnagyobb pártfogói már is elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött ő az alispántól a grófnő ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt felelte: «hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy a ki vétkesnek fog találtatni, az meghal, ez is bizonyos». Ezek voltak saját szavai. Tehát iparkodjék Irén menekülni valahogy e kellemetlen helyzetből, mert az mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnőt a siralomházba.»

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta s nem szólt felőlök senkinek, s nem felelt rájok semmit.

– Én nem hiszem, mondá magában, ha az egész világ hiszi is.

Sokszor szemközt ült Cynthiával; némán, hosszasan elnézett annak szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit néz azokban? s azután megragadá védnője kis kezét s szivéhez szorítva, mondá neki:

– Ugy-e nincs ott, a mit mondanak rám?

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből. Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnőt.

Irént megcsókolá, a grófnővel kezet szorított. Mindketten észrevették, hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.

Végre oda hajolt a két hölgyhöz és sugárzó arczczal suttogja:

– Nyomon vagyok.

Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.

– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén iróasztaláról papirt és tollat vett fel s oda helyezé azokat Cynthia elé.

– Irja a grófnő, a mit tollába mondok.

Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt iratta vele:

«Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem…»

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e ez?

– Csak írja le kegyed és folytassa:

«Nyujtson ön módot a megszabadulásra és kivánjon tőlem bármit, rabja leszek.»

Cynthia leírta azt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába s keblébe dugta.

– Kinek szól az? kérdé Cynthia.

– Azt majd megtudja kegyed később.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni erőnek erejével Fenyéryvel.

– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon, szólt boszusan az ügyvéd.

– Megértettem uram, szólt a cseléd sarkában jövő idegen, de nem fogadtam szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába s békével üdvözlé a hölgyeket, kik mindketten visszarettenni látszottak tőle.

Fenyéry eléje állt s szigorú hangon mondá neki:

– Ez nőm hálószobája, uram!

– Nem soká maradok, szólt az idegen; úgy hiszem ugyan, hogy itt midenki tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arczom elváltozott egy idő óta, azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle zihált és szemei haragtól égtek. Alig birta kimondani, a mit akart, oly egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem elég érthetően.

– Valóban érthető volt, szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb bizonyságait adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön engemet rútul megsértett ma és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy önt rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt, bekövetkezik, a mit mondtam. Én ismerem önt, mint hires veszekedőt, de nálam czélt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez s kezét megfogva, némán látszott könyörögni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia, szólt Illés, legkisebb megindulás nélkül. Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam mondom el; pedig én nekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

Fenyéry elsötétült arczczal nézett rá s nem szólt.

– Nos uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.

– Ez undok per miatt.

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! nekem is apám volt, a kit megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése, mikor azt keresik, hogy ki ölte meg?

Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, a mit akarok; pedig én nem tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a pör javában foly, s ingerálom magamat; – ugy-e így nevezik azt műnyelven? – No hát. Beavatkozom és pedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnőt a vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabad lábon, önnek a kezességére itt az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

Cynthia fájdalom és ijedtség sziszszenésével szökött fel e szóra.

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replicát, a milyet még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replica volt, mondhatom, egy párisi jury előtt elmondva, világhirűvé tenné az ügyvéd urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replicától, s bizalmasan oda mentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kivánt engedékenységért tán ötezer forintot. No, no; az hiba volt, elismerem, ön majd pofon vágott érte, a mi kár lett volna; egy kis félreértés volt az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy a mit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arczát, Fenyéry pedig leült neje mellé s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég nyugalma Illés gróf arczára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk között a legokosabb.

– No, no, uram, ne itéljen ön a per elején, hallgassa végig, a mit mondok. Cynthia itt «nincs jó helyen» az ön házában. A törvényszék előtt azt mondom: «nincs biztos helyen.» Köztünk azt mondom: «nagyon biztos helyen van.» És ez rossz! Ez igen rossz…

Fenyéry most egyszerre figyelni kezdett rá.

A gróf sárga, viasz arczán valami borongó fájdalom látszott honolni. Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon mondá:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan, méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a birák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol a gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per eredménye, egy betüt sem akarok belőle látni. A mi az én teendőm volt, arról már intézkedtem. Mától fogva minden nap készen vannak az előfogatok állomásról-állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek «Ohio» a neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt vannak nálam a szükséges utilevelek és váltók százezer dollár értékig. Ért már most engemet, uram?

Fenyéry némán inte.

– A míg ön «kezességet» vállal testvéremért, addig én nem tehetek semmit; addig olyan lánczczal van ő ide kötve, a mit nem lehet felnyitni. A mint ön átadja őt a hatóságnak és megszünik érte felelős lenni, az nap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez nem volt nagy mesterség. Az ablakvasakat ki fogják fürészelni s Cynthia negyvennyolcz óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, a mit akar. – Ezt kivántam én, uram, már most kérem önt, hogy válaszoljon komolyan.

Cynthia szívdobogva, sápadt arczczal leste Fenyéry szavait.

Az ifju ügyvéd egy perczig gondolkozni látszott, azután nyugodtan felelt.

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam. Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.

– A mi önnek ajánlatát illeti, uram, folytatá Fenyéry, azt bizton és bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! a gyilkos lakolni fog, ez Istenbeni bizalmam!

Cynthia, mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez s mielőtt ez akadályozhatta volna, oda borult lábaihoz és megragadta kezét és hevesen csókolá azt össze.

– Köszönöm! köszönöm! köszönöm!

Nem birt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.

Illés gróf oda hajolt hozzá és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén átölelte a szegény leányt és segített neki sírni és nem haragudott rá azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem bir tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét és azt mondá neki:

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt megteszi, a mit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a házi asszonyt, bocsánatot kért és eltávozott.

VII. A RÉM.

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenóczfalva felé. A székvárosból jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása volt a miatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyujtani, mert Krénfy úr egy hosszú ládát tétetett be a kocsiba a lábaikhoz; félt, hogy onnan kivülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig felhúzni.

A kocsis mellett a bakon ült az ispán, a kinek jó volt ott is.

Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, a ki az útfélen elmaradt itt-amott?

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenóczvárt rejtő sziklák közé, egy paraszt szekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen magános utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla s ez takarva tartá arcza felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak, finom szabású orr látszottak ki alóla s egy pillanatra a sötét, villogó szemek; a mely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a vért és arczát rángatózásba hozni.

Mintha pisztolylyal czéloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét hintója vánkosaiba s önkénytelen kapott a mellette ülő kezéhez, a ki hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban s ki akart ugrani belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? suttogá fülébe, az első ijedtség rejthetlen hevével.

– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz volt ijedtségét így elárulnia.

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.

– Látta ezt az embert, a ki itt mellettünk elment?

– Nem igen néztem én meg.

– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?

Boros nem látott semmit.

– Nem vette észre, hogy a mint rám nézett, egyszerre a puskájához kapott?

Boros azt sem látta.

– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?

Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vont.

– Valami tollszedő zsidó lehet.

Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.

Minden perczben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.

Félórával hamarább értek Brenóczra, mint rendes járás mellett lehetett; a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, a ki megérdemlené, hogy maga is igás ló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő pitvarnokához:

– Nem keresett senki?

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost, bőrkereskedőt, hajtsárt és jobbágyot, a ki eszébe jutott.

Krénfy türelmetlenül sarkalá:

– … Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen köpenyegben?…

Az inas nem tudott róla semmit.

A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, a mit akar.

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott és szidta magában minden szidhatóját, a ki ilyen útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidülne mind a három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jőjjön vele, hozza el mind a két puskát.

– Rossz idő lesz most «kacsázni»; szólt boszus tréfával az ispán.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe, sürgeté őt Krénfy s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik csappantyun?

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson.

– Hová a pokolba? kérdezé a kocsis illedelmesen.

– Úgy? ezt elfeledte megmondani. Tarnóczra s onnan meg tovább, még az éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét s elkezdett hajtani kifelé a rázós, döczögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket s a sár elől-hátul fecskendett reájok. Azt szokták mondani: «úgy mennek, mint a kiket veszteni visznek».

Egészen elsötétült, mire Tarnóczra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem merte bocsátani térdei közől a kétcsövű puskát s hüvelykét folyvást sárkányán tartotta.

Boros egy párszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi?

A tarnóczi kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva; gazdag birkás birta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlök, vagy földet tömjön a csőbe.

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtoshoz, s előidézve azt savók és turók edényei közől, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, turóba markolt kezeszárával félretörölve haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott, hogy biz ő nála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatal ember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a sajtos akart neki adni egy egész gomolya turót, ha ott marad.

Újra felült a szekérbe, mellette a két puska, meg az ispán.

Késő este volt már, a Tarnóczy-utcza csöndes volt, nem járt rajta senki.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit öntött ki épen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Te asszony, jer ide.

A jámbor szót fogadott.

– Nem láttál alkonyat tájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Oh dehogy nem, viszonza az asszony. De láttam ám, szép, gyönyörű fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer? én nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? neveden szólított és kérdezősködött, ugy-e bár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban? és hogy hová távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony?

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te azután útba igazítottad ugy-e bár? Megmondtad, hogy hol található az új birtokos? És ő feljegyzett mindent a tárczájába, és azt mondta, hogy vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől s azt felelte rá, hogy ő nem mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit.

Krénfy dörmögve mondá magában:

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél, pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is emlegetik ezek a czudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott s vitte őket hegyen-völgyön keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyet halnak is; úgy mentek, mint a kiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított füstöt, a szűk ablakon a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért zörgetett, anyira el volt az változva, Borosnak kellett szólni, hogy kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön s lázasan botlott be Lenzné szobájába ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve, de Krénfy dúlt arczának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve lépett oda hozzá a férfi s a félelem hangján suttogá fülébe: «Tarnóczy itt van».