A régi jó táblabirák: Regény

VIII. RÓBERT.

Illés gróf másnap még egyszer elment Fenyéryhez. Most már nem mondta azt, hogy tudni sem akar a perről, most érdekelte azt minden részleteiben megismerni. Nem tartá reménytelennek, hogy ő is találjon valami mentő körülményt Cynthia számára, hogy tán valami új világot fedezhet fel, a mi Fenyéry figyelmét elkerülte.

Meg volt lepetve a mély lélektani igazságok által, mikkel az ügyvéd a vádlók minden terhelő szavát megczáfolni igyekezett. De utoljára is ezek még nem tények. Hihetetlenné teszik a bűnt, de nem törlik el; védik az áldozatot a törvény pallosától, de nem mutatják meg, hogy hova csapjon le hát?

– Az is be fog következni, mondá Fenyéry, miután az iratokat végig nézette a gróffal. Én csak egy embert találok e gyilkosságban bűnösnek, és azt nem bocsátom ki kezemből, bár mint tegyem szerét, az el fog bukni, az meg fog lakolni.

– És ki az?

– Az Krénfy.

– Hogyan? maga a vádló?

– Okaim vannak hinni, hogy az üvegcsék tartalmát ő cserélte el, s úgy küldte vissza a megboldogult grófnak. A körülmények összeütnek. A gróf azért jött Brenóczra, hogy őt egy rég óhajtott szerzeményétől megfoszsza. – Azon esti beszélgetéskor Krénfy nemcsak ellent nem mondott a grófnak, de szokatlanul alázatos volt iránta, s minden kivánatát ráhagyta, csupán azt kérte, hogy törvényes lépéseket ne tegyen a gróf. Tudta jól, hogy a gróf mily képzelődő, s számtalan esetet ismerhetett, a midőn a cholerint puszta megijedésre megkapják nagyon fogékony idegzetű emberek, erre bizton számíthatott. Gondolhatta, hogy ekkor a gróf szokott gyógyszereit okvetlenül beveszi, s minthogy azok még erősebb jelenségeit fogják előidézni a betegségnek, az adagokat ismételni fogja, míg azok bevégzik munkájokat. Ez mind így történt, most ha egyéb szándéka nem lett volna, mint a grófot megölni, engedhette, hogy azt eltemessék békével, halálát a megfoghatatlan járványnak számították volna be, s senki sem tudakozódott volna a síroktól többet. De egy másik gondolatja is volt neki. Ő engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik a grófnő iránt. Cynthia grófnő mindent elmondott nekem. Én ügyvédje vagyok, védelmezője, előttem föl kellett tárnia minden titkát. Ez a férfi ő belé őrülten szerelmes. Még most is az, különben nem bánnék ily irtózatosan vele. A grófnő egy izben kegyetlenül bánt ez emberrel, engedte őt a legőrültebb remény tetőpontjáig hevülni, s akkor egyszerre eltünt előle. Ezt soha sem fogja az neki megbocsátani. Ő nem a grófnőbe, nem a fényes összeköttetésbe szerelmes, egyedül a bűbájos hölgyért őrjöng. Cynthiának csak egy szavába kerül, hogy ő elárulja magát. De nekem ennél még több kell, én a tényt, a fényes világos tényt akarom bemutatni a világ előtt, úgy, a hogy én azt magam előtt látom, a hogy pillanatról pillanatra le tudnám rajzolni a jelenetet, a tanúk összesúgásait, a bizonyságtevő eszközöket és megesküdném rá, hogy így történt az, nem másképen. Hanem erre csak egy mód van. Szétválasztani a tanúkat és a vádlót, meggátolni az érintkezést közöttük, ellentmondásba hozni őket egymással. Itt a nehézség. Ha nyiltan lépek föl, óvatosak lesznek és elkészülnek előre. Hatósági erőt nem hívhatok föl ellenük, mert Krénfy gazdag és tekintélyes birtokos, a kit a törvény kímélni tartozik. De azért mégis fején tartom a kezemet és fogadom önnek, hogy nem veszem el azt addig, a míg e fej a kezemben nem marad.

Illés meghatva hallgatá az ügyvéd szavait s arczának viaszába új incarnat kezdett vegyülni.

A két hölgy kinn ült az alatt a nyári lak félig üveggel borított előtermében. A déli nap szépen sütött, erdő, mező még egyszer álmodozni kezdett a muló nyárról, a nyiló virágokról, eper illatáról, bohó ibolyák, szamóczák meg hagyták magukat csalni, s másodszor kezdtek virágozni, pedig a fehér ökörnyál selyme szállong már a levegőben, mintha valami rokonszenvű tündér eregetné orsójáról e szálakat, honnan jönnek, miből lesznek? másik tündér összeszedi e szálakat, szövi, fonja szemfedőnek a szép természet számára, napsugáros osztovátán. Olyan szomorú mindenki, a ki azt látja!

Őszi virág hasadása, őszi napnak ragyogása, elkésett bimbó a fákon, társaitól elmaradt vándor madárka, oly jól illenek a szívhez, a kinek most öröme van, de már tudja, sejti, érzi, hogy az csak egy perczig tartó, hogy azután már a tél jön, az el nem kerülhető tél és mindennek vége, hamva, a mi most úgy mosolyog.

Cynthiának régóta volt oly öröme mint most. Bátyja őt védelmezni jött. Ez mondhatatlan békét hozott szivére.

Midőn a hideg férfinak választania kellett a gyűlölet és a szeretet között, nem birta tovább megtagadni szivét. Ez vigasztaló tudat volt. E vád, e gonosz per kimenetele csak mint egy sötét végpont látszott előtte, mely néha fenyegető óriás alakká szörnyed föl, majd végtelen kinzó távolba tünik el. És a mi túl van rajta, az ott a tél, a hideg, vigasztalan tél, egyetlen sugára nélkül a meleg reménynek, egyetlen gondolat nélkül, mely vigasztalást ad.

Miért is védik az ő életét oly nagyon? Mit adhat az élet ő neki ezentúl? Mi van ott a távolban? A hét napjai sorban, csak annyiban különbözők egymástól, hogy az egyiket így hívják, a másikat amúgy. A mi más embert érdekel, az ő rá nézve mind nem létez. A szív verése csak arra való, hogy az időt perczekre oszsza, ezt egy jó óra is megteszi; van-e valami még, a mi azt sebesebb lüktetésre kényszerítse?

Talán egyetlen boldogságérzet nála még a napsugár melege, mely halvány arczára süt, ezt is csak az emberi test növényéletének csodálatos organismusa érzi, az hat öntudatlanul a rab lélekre vissza…

… Az udvaron férfi léptek hangzanak végig, s a nyitott verandában, a Cynthia arczára sütő napsugár előtt egy alak jelen meg, – egy férfi, – egy álomrém…

A két hölgy ijedten tekint reá, a hang elhal ajkaikon, szemeik, mint az álomjáróké, merednek reá és visszarettenve hanyatlik hátra mind a kettő.

Valami rémalak ez talán?

Nem: egy deli szép ifju férfi, kinek gyönyörű arczvonásihoz oly rosszul illik a bánatos szomorúság. Fedetlen feje Antinousénál tökéletesebb, a nagy szenvedély, nagy szenvedés csak meglátszani tud, de nem rontani szép arczán.

Levette kalapját és odalépett a két hölgyhöz, a kik nem merték neki azt mondani: hozott Isten. Megfogta az egyik kezét, és azután a másikét, ajkaihoz emelte mind a kettőt egymás után.

És azután szemeit mondhatatlan fájdalommal függeszté az egyik hölgy arczára, – és az Cynthia volt, és azután bánatosan nézett a másikra. Szemeinek bánata könyeket csalt Irén szemeibe és szemeinek bűbája reszketni kényszeríté Cynthiát és önmagából kikelni, mint mindig, a midőn e szemek szemeibe néztek.

Azután ott összeroskadt előttük a férfi, mint a halál sebét hazavivő vad, s a két hölgy kezeit összefonva arcza előtt, reá borult és sírt.

– Mennyit,… mennyit vétettem ellenetek…

– Róbert! szól elfojtott, erőszakosan letört sikoltással Irén, a jövevény nyakába borulva, mintha el akarná őt testével takarni emberek szemei elől.

– Róbert! susogja, alig merve hangot adni Cynthia, s félve huzódik el tőle, mintha rettegne elhinni, hogy őt maga előtt látja.

Az ifju most felnéz reá, s szemeinek bátor tekintetével kényszeríti a hölgyet, hogy szünjék meg remegni és nézzen reá.

– Hívtál. Én megjöttem. Jókor érkeztem meg?

«Oh, nem jókor!» szerette volna neki mondani mind a kettő, «a leggonoszabb pillanatban vagy itt», és egyik sem mert hozzá hangosan beszélni, hiszen Illés itt van a mellékszobában, csak két ajtó választja el őket egymástól.

Milyen keveset tud az ember beszélni akkor, mikor legtöbb mondanivalója van! Milyen furcsa szindarabok jönnének akkor létre, ha a költők úgy akarnák fölléptetni az embereket, a hogy vannak: ott, a hol legszomorúbb a tragédia, csak nézne egyik ember a másik szemébe, csak elfordulna egymástól, a nélkül, hogy egy jóravaló szót el tudna mondani, a nélkül, hogy egy plasticai mozdulatot tudna tenni.

Hanem ha azt a némaságot, azt az elsápadást tudná kifejezni valaki, az volna ám a művész, s ha azt le tudná irni valaki, a mi azon belül van, az volna ám a költő.

Egy fiatal ember, a ki könnyelmű gondatlansággal, a mi bűnnek alig volt tán nagyobb, mint egy nyíló virág leszakítása, szerencsétlenné tette magát és azt a két lényt, a kit egyedül szeretett a világon: testvérét és kedvesét, – és most visszajött messze, messze földről, hogy igazságot szolgáltasson nekik, valahogy, akárhogy; hogy bebizonyítsa előttük, mennyire szerette őket mégis? ha máskép nem, úgy, hogy megölje magát előttük, a mi azután megint milyen szép vigasztalás lenne azokra nézve; mit mondhatna azon pillanatban nekik, midőn őket együtt találja? midőn látja kedvesét maga előtt, oly halaványan, és minden csepp vér szivében azt dobogja, hogy ez arczról ő lopta el a rózsákat.

Irénnek legtöbb esze van mindnyájok között. Ő nyeri vissza gondolatait legelébb.

– Róbert, ne térdelj itt. Kelj föl és jer szobánkba. Pihenj meg.

– Majd Tarnóczon, felelt fonákul az ifju.

Irén átérté ez önvádló feleletet, s biztatólag mondá testvérének:

– Ne gondolj arra most, Róbert. Engem megáldott az Isten. Derék, jó férjem van. Boldogságban, bőségben élünk.

– Oh, azt is tudom. Mindent kikérdeztem már. Férjed derék ember. Téged szeret, Cynthiát védi; egyetlen ember, a ki előtt elpirulok, a ki előtt reszketek. Lesznek majd mások, a kik előttem fognak reszketni… Itthon van-e Fenyéry?

– Mit akarsz? kérdezé Irén, rettentő erőszakkal kényszerítve arczát, hogy az iszonyatot, mit szive érez, el ne árulja. Férjem most nem szólhat veled, majd később, egy óra mulva. Jer addig mi hozzánk, beszéld el nekünk, mint érkeztél haza? Annyi minden mondanivalónk lehet nekünk is, neked is. Hagyd férjemet dolgozni most.

A kedves hölgy olyan nyájasan kérte, hogy a jövevény semmit sem gyaníthatott e kérelem alatt mást, mint szives testvéri enyelgést.

– De, kedvesem, a miért én jöttem, annál sürgősebb dolog sem rám, sem rád, sem rá nézve nincs (e szónál Cynthiára nézett). Nyolcz napja nem alszom, éjjel, nappal úton vagyok. Ezt nem azért tettem, hogy itt előttetek sírjak.

Azzal belépett az előterembe, kezét elvonva testvére kezéből, s az onnan nyíló ajtók közől kiválasztva azt, mely fölé nagy betűkkel volt az «iroda» szó jegyezve, egyenesen annak indult.

Cynthia e perczig meg nem mozdult helyéből, hanem a mint Róbertet e végzetes küszöbhöz látta közelítni, mint a ki egyszerre fölébred, felszökött ültéből s Róbert elé rohanva, átkarolta azt és visszaerőszakolta onnan, mi alatt szemei oly vadul forogtak, hogy az ifju megrettent tőlök.

A leány azon állapotban volt, a midőn egy sikoltás, egy őrült mentségkiáltás úgy megkönnyítené a szivet, de annak nem szabad hallatszani, mert akkor el vannak árulva.

– Mi ez? Miért akartok gátolni, hogy ide bemenjek?

– Szerencsétlen, suttogá Cynthia a kétségbeesés félig zokogó, félig lihegő hangján, – bátyám van odabenn, Illés…

Róbert elmosolyodott, aztán lebontá Cynthia karját nyakáról, s szomorú nyugalommal mondá a két hölgynek:

– Bohó gyermekek, ti. Ezt most a legkisebb baj, a mi rám nézve létez.

Azzal odalépett az ajtóhoz, s bekoczogtatott rajta.

Két hang kiálta belülről egyszerre:

– Szabad…

És azzal felnyílt az ajtó.

Valaki nyitotta belülről, ugyanakkor, a midőn Róbert kivülről fordítá el a kilincset.

Az Illés gróf volt.

Az ajtónyílásnál egyszerre szemközt találkoztak mind a ketten.

Cynthia, mint egy élettelen szobor állt mögöttük, Irén vállán tartva kezét, nagy szemei egészen kerekre felnyílva világítának e jelenetre, mint a bűvlámpa fénylencséje a falon támadó képre, mely ön-ábravilágából lépett elő. Azt sem tudta már: egyéb-e ez, mint egy jelenet a bűvlámpából, egy álomkép, egy hallucinatio?… Csak egy mécs elfuvása, egy fölébresztő szó, és – nincs ott semmi…

– Ah, mi ismét találkozunk! monda Illés gróf, a mint meglátta Tarnóczyt, s cordialiter nyujtá eléje kezét.

– Hamarább, mint reméltük, viszonza Tarnóczy és elfogadta az eléje nyujtott kezet és nyájasan, bizalmasan megrázták egymás kezét mint két jó ismerős, a kiknél elvégzett dolog, hogy mikor egymást meglátták, örüljenek.

Cynthia bámulva néze rájok. Ez nem lehet alakoskodás, ez nem lehet összebeszélés, nem egyetértés mások csalására. Oly véletlenül találkoztak, hogy egymás rögtöni láttára lehetetlen volt igazi érzelmeiket bár csak egy pillanatra is el nem árulniok. Évek óta keresték egymást halálra és most, midőn a véletlen összehozza őket, mosolyognak és kezet nyujtanak egymásnak…

Az ajtó becsukódott a két férfi mögött, s az egész talányos jelenet eltünt, mint az álom, mint a képzelet, mint a bűvlámpa ködképe.

De Cynthia még azután is ott maradt állva, és nézett maga elé, és képzelte látni az eltünt alakokat, iparkodott megérteni őket és arcza olyan volt, mint a márvány.

Irén megdöbbent, a mint reá tekinte.

– Cynthia! Cynthia! suttogá és odavonta magához és megcsókolá hideg arczát.

A leány ekkor rettent föl. Körültekinte szótlanul. Kezével, mozgó ujjaival ábrándosan ellejtett homloka előtt. Még egy párszor ismételte ezt a sejtelmes mozdulatot kezével és azután hosszút és nagyot sóhajtott…

Csak akkor tért egészen magához.

De ettől a pillanattól kezdve el látszott veszteni valamit lelkéből, a mi azontúl mindig távolabb, távolabb tünt el tőle…

Irén sietett őt kivinni a kertbe; a virágok legjobb védelmezők a lélek zűrzavara ellen, hisz az ő beszédök ép oly titokteljes, miként a lelkeké.

Mintegy félóra mulva a verandából a három férfit látták magok felé közelíteni. Illés gróf kezét Róbert karjába akasztva biczegett előre. Fenyéry hátuk mögött jött.

A két hölgy csak Fenyéry arczát nézte. Ez a másik kettő nem birt hitellel előttök. Azonban Fenyéry arczán sem volt semmi megdöbbentő, semmi baljóslat. Ellenkezőleg, valami félreismerhetetlen elégültség árulá el magát vonásaiban.

Illés gróf udvariasan lépett a hölgyek elé, s valami kevés hajlamot mutatott az enyelgésre is.

– Tisztelt úrnőim, itt hozom önöknek a tékozló fiut, fogadják szivesen. Ezt a másik kedves emberöket magammal viszem, a kibe, köztünk mondva, hogy ő meg ne hallja, nemcsak önök ketten, de én magam is szerelmes vagyok, daczára annak, hogy tegnap egy egészséges pofont tartott számomra készen letéteményképen. Azonban itt hagyom helyette ezt az elveszett Józsefet, a ki önöket az ideig mulattatni fogja. Cynthia grófnő, önt fölmentem minden aggodalom alól, mi Tarnóczyval régebben találkoztunk már, s elvégeztük a mi ránk tartozó ügyeket; most pedig az önökre tartozókban járunk…

– Ne beszéljen ki mindent, figyelmezteté Fenyéry a háta mögül.

Illés gróf szájára ütött.

– No, lássák, tisztelt hölgyeim, én udvarias akartam lenni, hogy néhány titkot elmondjak, a mi bennünket érdekel, de Fenyéry úr megtiltja. Fenyéry úr pedig most mindnyájunknak parancsol. Tehát még egyszer bocsánat velünk, áldás önökkel.

Illés és Fenyéry a gróf előrobogó hintajához siettek; Róbert mintegy önkénytelen odáig akarta őket kisérni, hanem Irén karjába fűzte karját és ott marasztá nálok.

Illés elérté ezt, s gyöngéden intve kalapjával, monda Irénnek:

– Önre bizom az őrködést Róbert felett, tisztelt úrnő. Ne féljen ön, nem fog utánam jönni, itt marad önöknél, ha kiverik, sem megy innen tova.

Azzal felült a kocsiba, s még onnan is üdvözlé a nőket, kik méla bámulattal néztek utána.

Cynthia ismét azt a mozdulatot tevé kezével homloka előtt, mint a ki felhőket űz lelke elől.

IX. KIS-AMSTERDAM.

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amsterdam még két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ezt az új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négy ötöd része kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvencz eszméje volt, hogy e lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van földesurának, sokkal czélszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott; mely nem birja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik, minthogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, minthogy öltözeteért fáraszsza magát; minden leleményessége abból áll, hogy háromezer hold erdőből tud faragni egy pár sütőteknőt és egy csomó főző-kanalat, s csinál turót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a zab, learatja, s megeszi szalmástul.

Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda három lépésnyi kenderföldön annyi czérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, s a hol két tehénnel annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak s azokat ügyesen tudta keresztül vinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet fölbiztassa a Magyarországba vándorlásra, a hol, mint tudva van, tej és méz foly a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos szélhámoskodás nem volt Krénfy úr inyére. Éhes, koplaló népséget épen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai agenturákból, felső Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek, kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak be magokkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy a mi a telepítéseket illeti, arra nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen megy, de a kinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen «zöld ágra nem jutni». Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.

A hollandinak volt négy figyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, a mibe fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet, erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kimíveletlen Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, a mire alkuszik, s személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kiséretében. Megtekintett mindent practice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé, hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a fű, a mi itt terem, nem adhat jó tejet, a helyett mást kell vetni, a víz folyását zsilipekkel kell szabályozni, a mikor az majd hajókázható is lesz, a házakat természetesen egészen máskép kell építeni, a hogy azok Németalföldön láthatók s Borneóban, meg Malabárban czélszerűen vannak az ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a helylyel, irtani nem igen kellett, a mi az ős prairiekban leggonoszabb feladat, s a föld minősége (televényes agyag, némi alkalis savakkal vegyülve) különösen gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. A mihez egyébiránt egy czukorfőző gyárt is fog alapítani.

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre nézve a burgundi répaültetés. Hát vajjon a festőbuzért termesztik-e itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga is szivesen vállalkoznék a vételre, mert ez az országban rendkivül keresett termék.

A hollandi ezt tárczájába jegyzé.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláiratták vele az egyezséget, miszerint egy hollandi telepítő, mint örök birtokos Kallósfalván helyet foglalhasson, a mit a gróf teljesen helybenhagyott, néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesuri tartozások megváltásaért, a mik különben éven át alig mentek mindössze száz forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár hónap mulva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Oh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, a minőket a fővároson keresztül vonultokban látni szoktunk: rongyos targonczába fogva maga a családfő, meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok, ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elől a társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje: «Könyörüljetek a szegény vándorlókon». A hollandi telepítvényesek mind szép deli egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség elől szöktek hazájokból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér, kurtaszarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú rokolyákban, férfiak hamuszin vagy világos kék leffentyűs kabátokban, nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindenkinek volt zacskóval tallérpénzecskéje, az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magokkal, melynek statusquoban tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig mind olyan életvidám szint, olyan önelégült gömbölyűséget hozott magával, a milyennek csak valaha festették a németalföldi költők a csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; a mit egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de a ki persze practicus ember levén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehez a tekintetes táblabiró urak, a kiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker hátramaradt, s kurtaszárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá cordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki valami hosszú phrazist, melyből inkább az arczkifejezés, mint a szavak után itélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni, hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:

– Te is megfordítod három esztendő mulva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s a keserű végét szívod. Adieu.

… Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb a pipa szárát megfordítva dugni a szájába.

Kallósfalva még fenmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közőlök elébbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák, meg a falu hajdani birája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, a hol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak magok téglát égetni sajátos módon, minden kemencze nélkül, abból keresztgerendázattal magas, tornáczos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, czifrán kifaragott furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta, merész ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges zsilipeket alkalmaztak reá, miknélfogva a szükséges vizet kellő erőben lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteget megöntözni vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér, szép vörös külsejű gazdasági lakot építtetett magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel, egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután neki fogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első őszszel azokkal a drága angol buzafajokkal, a miknek aczéla és sikere kitesz a bánáti buzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót zabfajokat, a kék luczernát és turnipszet, meg a félmázsára növő burgundi répákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban, ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádog kantákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és magasztalá az ifju tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új telepet a fenhéjázó «Kis-Amsterdám» névvel ruházza fel.

A fiatal ember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék, ennyi ezer, meg ezer mérő repczére van szerződése egy pesti kereskedővel, másikkal nagymennyiségű festőbuzér gyökérre és ismét roppant mennyiségű czukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol sem értenek e három czikk termesztéséhez és most kénytelen lesz azt drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinculuma van a kereskedőknél, a mit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell, kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, a min az ifju ember nagyon sértve érezte magát. Itt Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit, tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon arany elvre, miszerint «nincs rossz föld, hanem rossz a gazda.»

Ekkor Krénfy komoly arczot csinált. Fölemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, a mi negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám koczkáztatni egy fiatal ember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még az nap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt, hogy fogadja azt el, mint szerződési kötvényt, a miért ő neki bizonyos napra a kivánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna? elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szünt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait földicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, a mihez a telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy példánygazdaságot teremtenek, melynek mintáján az egész magyar felvidék egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák, meg a volt biró és a száz évet élt öreg földész álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták magok között: nem jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: «nincs rossz föld, csak rossz gazda!» s ez gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály alól kivételek.

Van gonosz, átkozott, rosszakaratú föld, a minek gyógyíthatatlan hibáit becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak «maleficiuma» van. Az ilyen maleficus föld az, a mit a száz meg száz év óta ott lakó gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor telepítőkre. Ez inség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül. Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam, vagy tó sehol közelében és mégis minden őszszel és tavaszszal megjelen rajta ez a gyógyíthatatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz, mint a dagasztott kovász, a hová az ember a pálczáját leszúrja, szökőkút bugygyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember napos lázt kap tőle, még a ki megszokta is. Próbálták már a rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is; sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztül vezetni, s vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb rész felett. S nem mult el félszázad, hogy a csodaföld elnyelte a hidat oszlopostul együtt, úgy hogy míg az előtt szénás szekér mehetett el alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt, melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni s maga látott a míveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s mérhetetlen ismeretbőséggel birt; költsége is volt rá. Tiz esztendő alatt bele költött ismét húszezer forintot, a nélkül, hogy a gazdaságnak olyan nemét fölfedezte volna, a mit ott sikerrel lehetett volna űzni. A hol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, a hol a nélkül hagyta, ott ki sem kelt; lábas jószágai embertől soha nem hallott bajokban vesztek el; tiz év mulva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt ezek közől az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s más felé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a természet ébredése, mint más sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz átokterhes szél, mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szünt, akkor kitartott három napig és ha három nap véget nem vetett neki, fujt három hétig folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, a mi növény csak kényes volt virágára, levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó, vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint ezek az ide törődött, hosszúszőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal, sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket küldték haza gazdáiknak.

Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak az útjokat álló sziklavölgyben s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább utat…

Szegény jó hollandusok.

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át új telepítvényüket. A föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő és leány is, még az apró kis gyermekek is leltek munkát, s oly vigan, oly jó kedvvel ment mind az.

– Látjátok, ti naplopók! szokta Boros uram mondogatni a hajdani kallósfalviaknak, ha velök találkozott a hollandiak viruló árpaföldei között. Igy dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt, hogy ezek a czifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Úgy lőn.

Junius közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép hegyes háztetők czifra ablakainak feszülve, valamennyi ház cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utczákba, a vaskéményeket kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá fölfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül koczogtató vendég elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit, megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nött, oly hidegen, hogy szinte hasította az emberek arczát, a legerősebb fák csikorogva adták meg magokat alatta s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott galyak elrepültek a falu tulsó végére, s tíz kútgém közől sok volt, ha megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték, hogy néhány óra mulva majd megszünik az, mint más tisztességes vihar. Ez azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának sodorva apró szivaroknak. Hajh, a mezőkre senki gondolni sem mert. Milyen pusztulás lehet ott most.

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította nyugalomra az éjszakát; folytatta, a mit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el róluk az úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszüntek csikorogni, ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömböléssel, a kürtőkben elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

A mint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség bámulata fogott el minden szivet; a háztetők, a fák, a kerítések mind, mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az éjszaki dér!

Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges czukorral.

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mint ha egy csatázó tábor hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide? A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését; sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amsterdámi határban nem volt minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott egy-egy rézrozsda zöldségű szalag: a régi lakosok zabföldei, a mik jó ismerősek voltak már azzal a gonosz látogatóval, s egyedül birtak daczolni vele.

Az ifju tőzsér a repczébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, a kitől vette, az ismét Krénfy bizományosa volt, úgy, hogy az tulajdon repczéjét adta el neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a czékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást igért az ifju gazdának ez első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az szerencse, ha az ember a legelső vételben nem nyer, majd a másodikban annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett eredménynyel, mert gonosz holt földdel volt bajok, mégis tűrhető szüretet lehetett belőlök remélni.

Szent-Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért sietnek úgy?

Egy vén száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyöl az erdőben, s a hörcsök betakarta lyukát, Szent-Mihály nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egy pár hétig mindent a földben akar hagyni, mert a czékla most kapja valódi édességét, s a buzér szine most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak ő rá figyeljen. Neki is van hatszáz zsákra való krumplija. A míg ő nem kezdi azt szedetni, ne hallgasson a parasztokra.

Három nap mulva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a telepítvényes répái és gyökerei úgy oda fagytak a földbe, hogy azokhoz tavaszig hozzájok sem lehetett nyulni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatal ember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki, hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édes apja volna.

Az alispán megsimogatta a megrettent fiu fejét, s azt mondta neki:

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, a mid megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig tanuld meg, hogy a hol ingyen földdel kinálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még az nap visszaindult Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi történik tovább?

A mit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három, négy felé csinált magának új medret a legmíveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskó-paloták nagy része összedűlt, odaveszett a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk, elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó házi állatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak el; csodára maradt meg közőlök itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a tájat, lég, hegyek, füvek, minden kártékonyak voltak rájok. A jámbor telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Soha sem mult el a járvány az új lakósokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyik, forró láz és patécs váltogaták egymást, mint különös rossz szellemei e tájnak, melyek állandó lakásul választák magoknak ezt a völgyzacskót, s különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszünt örülni az ingyen adott földnek; valóban azt a hat lábnyi kis tért saját hazájokban is megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna Istentől kiszabva.

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a régiek között. Arczaik épen azt a földfakó színt vették fel, a mi azoké, ruháik épen úgy elrongyosodtak, házaik épen úgy meg voltak támogatva karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér ép olyan ritkaság volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol igen jól tudták felfogni ez inség nagyságát, s méreg-pénzért, átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a mulhatlan vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

A mint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt az egész colonia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

Alkonyat elmult már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A kis-amsterdámi utczán egy hat, hét éves parasztlányka megy végig, félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle, hol jársz te itt kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki: «itt voltam a szépapámnál, a száz esztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.»

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utczán, idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniok. Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kis leány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a leányka, a midőn meglátja.

– No, mit akarsz? rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja egy kis leánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? hát soha sem hal az meg? No hát hol van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni. Most mindjárt kapom ezt a pipát és úgy verem a fejedhez, hogy…

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kikapni a szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is megtéphetem a hajadat, s azt mondta a leánynak, hogy jőjjön hát vele, majd előszólítja a gazdát.

Egy sikos, bűzös folyosón vezette végig a leánykát, mely körül látszott futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon.

Egy füstös szobaajtón bekoczogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé fölemeltetett belülről, azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig megszokta elébb nézni, hogy ki koczogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, a mit Krénfy szórakozottan dugott zsebébe.

A leányka mondá, hogy arról irás is kellene. Azt majd ád az ispán.

Boros uram morogva ment a kanczelláriának nevezett füstszoba felé, irni.

Ekkor a kis leány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyujtá azt Krénfy úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a nagyságos úrnak.

– Ki adta azt?

– Bele van irva a neve.

Krénfy úr bement a szobába, mert oda kinn már oly sötét volt, hogy nem lehetett olvasni.

A kis leány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában, az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, húszszor, számtalanszor.

Nem győzte a várakozást tovább, bekoczogtatott az ajtón.

– Mi kell? hangzott belülről oly ilyedt szó, hogy Marina szinte elfutott tőle.

– Nem tetszik semmit izenni vissza?

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt, mindjárt utánad fog menni, s elviszi az izenetet; ne szólj felőle senkinek.

A leányka iparkodott kifelé.

Krénfy homlokán annyi izzadtságcseppek gyöngyöztek, mint a legkegyetlenebb őszi dér. Arcza halovány volt és minden vonását eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni. Félelem-e az? gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés? vagy undok sovárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány perczig tanácskozik magában azzal a négy réz krajczárral zsebében, a mik csörömpölve csengnek ujjai közt, azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, a mit minden negyedik lépésnél maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül iróasztala elé, a fedett dolgozó-lámpa csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvassa azt a rejtélyes levelet, még egyszer végig tanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a tollszárat és még sem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy dictálja neki, hogy mit irjon.

Végre lehajol a papirra és ir. Ir és ir, és újra kitöröl mindent, a mit irt. Megint újra kezdi, keze reszket s tollvonásai néha olyat rándulnak, hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélekzik. Azután összehajtja levélalakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Czímet akar irni: nem, az rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ir a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráirja a czímet. A keze úgy remeg, midőn e nevet leirta.

Most összegyűri a levéltöredékeket s a lámpánál meggyujtja azokat. Néhány papirszelet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kivül-belül megnézi: nincs-e rajtok valami irás?

– Boros! kiált s a hang szinte torkán akad. Boros!

Boros uram odakinn kiabál az udvaron s nem hallja, hogy hívják.

Krénfy összetöri a csengetyűt, még sem birja az ispánt maga elé idézni.

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt az alatt. Észrevette, hogy valami magas ember ott ólálkodik a kapu előtt s hirtelen elészólítva négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert s hirtelen rárohanva, elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! rivall rá Boros uram, ugyanazzal a bottal hadonázva, a mit a csavargó kezéből facsartak ki ketten-hárman. Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz megölni?

A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.

– Melyitek volt az, a ki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert jönni a semmiházi. És épen tegnap veszett el egy egész kenyér, a mint a folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

– Egy fél kenyér; felele a csavargó tompán.

– Ahá! Nem megmondtam. Vegyétek csak ki a táskájából.

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz, sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, a milyet néhol úri házaknál a lánczos kutyák számára sütnek.

– A ti kenyeretek volt-e ez? kérdé a csavargó szomorúan.

A legények elszégyenlették magokat. Nem, ilyen kenyeret nálunk a kutyák sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába s mondták neki, hogy menjen Isten hirével.

– De többet akár ide se jőjj, rivalt rá az ispán. Tudod?

A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.

– Nesze botod is; mondá neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit felelt vissza:

– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát s rettentő megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli, hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté kiabálta magát utána s személyesen kényszerült őt felkeresni.

Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat látott, egyszerre megszokott juhászulni s egy percz alatt visszanyerte azt a jó cseléd pofáját, a mi olyan nagyra becsülendő volt nála.

– Tessék parancsolni.

– Jőjjön velem a szobába.

Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes halk hangon mondá neki:

– Ide figyeljen ön. Mit igértem én önnek azon esetben, ha egyszer véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?

– Azt, hogy magával visz és tizezer forinttal biztosít.

– Igen. Mostanában nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Ért ön engem?

– Hogyne.

Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették, tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abban akarja hagyni az egész szédelgést és a nála levő készpénzeket, mint res factit tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát. Olyan sokan tették ezt már. Boros uram ezt sem bánta.

– De ezt senkinek sem szabad sejdíteni. Még «ennek» sem itt! Tudja?

Boros uram mosolygott. A «hárpia» volt ez alatt értve. Az okát is tudta: miért?

– Most fogja ön ezt a levelet s vigye el – oda, a hova czímezve van. Mondja meg, hogy a grófnővel egyedül kell beszélnie. Mikor ott lesz, szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja. Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófnő gyűrűjével. Érti? Nem a magáéval, hanem a grófnő gyűrűjével. Akkor várja meg a grófnő válaszát és jőjjön vissza rögtön.

– Talán még ma oda menjek?

– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti s nem kell a lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkivül is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják magoknál; ha kelleni fog, ő majd előhívja a grófnőt s tudósítja a felől, hogy ön beszélni akar vele. Még reggelre vissza is kell jönni.

Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegébe. Onnan legkevésbbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a szabad ég alatt.

Krénfy azután egy bőhasú pálinkás üveget vett elő üveges szekrényéből s kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra?

Boros uram először hozzá nyúlt; hanem azután jutott eszébe «valami» s csak megtörülte tőle a száját.

– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnóczon a zsidónál. Tudja: a kocsmában jobban esik.

«Valami» jutott eszébe, a mi nem engedte jó kedvvel nyúlni olyan italhoz, a mit Krénfy úr töltöget a más poharába.

– De csak siessen hát és jól vigyázzon mindenre.

Boros hunyorított a szemével, mint a ki jól érti a másikat. A kapuban rágyujtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s neki indult az alkonyati útnak.

X. A PUSZTA HÁZ.

A kis Marina kiment a falu végére, a hogy Krénfy úr megparancsolá neki, odáig, a hol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a puszta ház küszöbében és várt az ispánra.

Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amsterdám házaiban megvilágosult egy-egy ablak s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház ablakain át. A kis leány fázott és félt.

Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, a míg ott kellett várnia; de azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen fontos dolgot bízott, midőn azon levelet tőle küldte el, s hogy a hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.

Ez bátorítá a kis pórleány szívét, – őt e nagy okos úr, jóltevője, fontos ügygyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép grófkisasszonynak, a ki mindig olyan jó volt iránta.

Pedig a szél mindig erősebben kezdett fujni, s a hegyeken túl nagy tornyos felhők emelkedtek, a miket megmegvilágított néha a percznyi villám. Milyen tüzes szegélyök van a felhőknek ilyenkor.

Talán még sem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel biztatgatá magát s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan járnak?

A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült utasok, kinszorult munkások futnak, kerülnek előle s úgy igyekszik őket a zivatar megkeríteni, eléjök fordulni, minden oldalról rájok rohanni.

Egy pár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arczára. Talán hamar átmegy, gondolá magában, s belehúzta magát a romhajlékba az eső elől. A ház egykori tetője kettétört szarúfáiról félig lecsúszott az elhagyott tűzhelyre s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben, mely elég jó annak, kit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, a hová meneküljön előle.

Marina behúzta magát e náderesz alá s onnan hallgatá szívdobogva, mint paskolja a zápor a falat, melyet nem birt még jobban lerontani; hogy ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, boszankodva, hogy nagyobb rést nem tud rajtok törni; s félve takarta el szemeit, a mint a villámok czikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták egymásra vissza a menydörgést, mintha ők haragudnának.

Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó zúgása válta fel.

Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a romház nyilásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából. Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.

Szemeit az ajtónyiláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen az alaktalan sötétséget, a midőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget s ebben az ijedelmes fényben alig három lépésnyire rejtekétől egy férfi alakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.

Az ijedtség perczében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám percze alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot tartott magához szorítva.

A leány lélekzését visszafojtva, vonta meg magát rejtekében. Először lehunyta szemeit s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt az való, a mit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.

Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őt nem bántotta soha, ismerte is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be.

Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.

Azt kellene neki mondani: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram».

El is mondta ezt magában tízszer is: «adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyám uram», de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.

Az eső is mulni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott már a nádkévésre, csak egyszer-egyszer emelte fel az eltávozott zivatar villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította más felé.

A rettegő leányka épen elszánta már magát, hogy kijőjjön rejtekéből s hozzá szóljon, a midőn az egyszerre megmozdult, s mint a ki valami hangra figyel, előre hajtotta fejét és a botot kezébe markolta, kétszer-háromszor is megváltoztatá, a míg jó fogást talált rajta és azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.

Néhány pillanat mulva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések közelednének az úton erre felé; a zuppogó sárban elég messziről meg lehetett a tocsogást különböztetni.

A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy aczéllal, kovával tüzet üssön ki, a szikrák minden perczben megvilágosították arczát.

Marina megismerte az ispánt.

Máskor nem igen örült ez ember látásán, de most könnyebbült szívvel látta közeledni s készült eléje szaladni, a midőn az előtte álló alak egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.

A leány ajkán elhalt a kiáltás.

Azon perczben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint a hogy valami súlyos, élettelen test hosszában végig esik a sárba és azután elcsendesült minden; még az égi háború moraja, még a patakzuhogás is, még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékét lepte meg ez a siketség.

Néhány pillanat mulva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangjai közelednének a puszta ház felé, még pedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagy nehézkesen.

A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurczolt maga után. A képzelet ilyenkor segítségökre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körrajzokat – vérrel, mentül több vérrel.

A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, a hová azt elrejthesse.

Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben.

Egyszer kicsúszott kezéből a halott s fejével nagyot koppanva ütődött az omladék falába.

Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád recsegése lábai alatt árulta azt el.

Valóban ez a hely alkalmatos fog lenni.

Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé.

… – Ki az! kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten és az átelleni falhoz tántorodék.

Az elbujt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani.

Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbujt a kévék közől s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a mondattal, a mire már olyan régen készült.

– Adjon az úr Isten kegyelmednek jó estét, Vincze bácsi!

Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vincze bácsinak szólítsa?

Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, a mint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva mondá neki:

– Mit keressz te itten?

– Oh édes Vincze bácsi, a tekintetes fiscalis úr küldött a nagyságos úrhoz…

– Melyik fiscalis? melyik nagyságos úr? mordult rá a csavargó.

– Hát az a fiscalis úr, a kinél a grófkisasszony van, a kit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy irjon valami levelet, a mi annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. – Ugy-e?

A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait.

– És te hogy jöttél mégis ide?

– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a paraszt leányoktól.

Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit s hogy jutottak ezek most eszébe?

– Hát azután?

– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a menydörgésektől, s elbujtam ide a nád közé, azután el találtam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vincze bácsi, talán már el is ment ezóta az ispán úr, nem találkozott vele kegyelmed, Vincze bácsi?

A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden mozdulatát, arczvonását.

– Hogy tudod te, hogy én Vincze bácsi vagyok?

– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes sipkájáról, a mi a fején van.

A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt.

– Hallod-e, Marina! szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a leányka vállát, te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vincze bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni? mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon. – Igen, agyonütöttem, mint a kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édes anyád ölében, mégis fel kellett volna ébredned arra a rettenetes ordításra, a mit az tett. Vagy nem volt az rettenetes ordítás, mi? No felelj! ugy-e, hogy az volt, hogy keresztül járt az embernek a vérén, a velején! Soha sem hallottam ilyen ordítást, soha. – No, ne erőtesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csunya éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.