– Ah, ön most is tréfál, ön gúnyt űz az én érzelmeimből.
– Nem akartam azt. Szóljon kegyed világosabban.
– Ah… hiszen ért ön engemet jól…
– Nem merem kegyed szavait magyarázni. Az én kezembe Isten életet nem adott, hogy azt osztogassam.
– De adott halált…
– Mint büntetést… Ha kegyed Krénfyre gondol…
– A név mindegy. Én csak egy embert látok magam előtt, ki börtöne rostélyán halálfélelemmel várja itéletét. Ah, barátom, ön irtóztató próbát tenne szivéről, hogyha ez ember irgalomesdő szavára siket maradna akkor, midőn egy nőnek szerelmet esküszik.
Az alispán nagyon elszomorodék.
– Ez az ember gyilkolt és csalt…
– Jól tudom.
– Ez az ember ezer meg ezer jó lakóját e hazának ördögi számítással juttatá koldusbotra, korai sírba… Egész nemzedékeket ölt ki…
– Mind igaz.
– Ez az ember halálra vádolt egy ártatlan nőt oly bűnnel, melyet saját maga követett el…
– Azt én mind tudom. Legyen megbüntetve érte, keményen, szigorúan. Csak ne halállal, ne ezzel a soha meg nem javítható itélettel. Én nem Krénfy bűnhödése, én a halálbüntetés ellen beszélek. Olvasta ön a hírlapokban, mily szívreható vezérszózatokat irtak mások is e tárgy ellen; hogyne mondhatná hát azt egy nő, a ki érzékeny szívvel van megverve, leendő férjének: ne tedd ezt, ne fertőztesd be ezt a kezet az ember vérével, ezt a szép fehér kezet, melyen minden csepp vér úgy meg fog látszani.
És ezt mondva, oda szorítá a delnő ajkaihoz és meleg lihegő kebléhez vőlegénye kezét, csókjaival és szive hő dobogásával hevítve azt át és gyöngéden simogatva kezeivel azt a kedves, azt az imádott kezet…
Az alispán gyöngéden visszavonta kezét, összefonta karjait, és szólt:
– Kedvesem. Ha egy éhhalál üldözte nyomorult néhány garasért megölt valakit az úton, azt is elitélem, de a földi legmagasabb kegyelmet fölhívom számára, mert bűnét menti az éhség. De ezen ember gazdag és hatalmas. Megyénkben majd minden úr lekötelezettje; mióta el van fogva, mindenünnen ismeretlen emberek jöttek elő, hogy őt kimentsék, megmozgattak minden rugót kiszabadítására, vállvetve dolgoztak, hogy rám és nálamnál hatalmasabb emberekre befolyást gyakoroljanak; ezt az embert, – ezt el fogom itélni és ki fogom végeztetni.
Dobokyné felsikoltott és görcsöket kapott e szavakra. Szemei fehéreikkel fordultak fölfelé s keble oly sebesen hullámzott, koronkinti görcsös fuldoklásoktól elszorítva…
Az alispán odahajolt hozzá; a delnő eltaszítá őt magától.
– Menjen ön. Menjen ön, lihegé. Én irtózom öntől. Ne öljön meg. Ne érintsen kezével.
Lippay néhány pillanatig mereven állt előtte, mint a kinek lelke nem bírja végig gondolattal azt, a mit szemei látnak.
Egy nagy, megrendítő sóhaj hagyta el erős keblét.
Még egyszer gyöngéden szólt menyasszonyához, ki görcsös vonaglásaiban a pamlagról leeső félben volt.
– Kedvesem…
– Távozzék ön! rebegé a delnő, visszautasítva vőlegénye segítő karját, s festői alakzatban rogyott le a szőnyegre.
Lippay szót fogadott, kiment a szobából, felöltötte téli kabátját és eltávozott. Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a szobaleányt tudósítsa róla, miszerint úrnője odabenn fekszik a padlaton elájulva.
Gondolta, majd fölkel onnan, ha megunja.
«Régi szerelmen nem fog a rozsda…?»
XIV. VAS KÉZ.
Félmilliót igért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha itéletét a törvényfolyam végeig elhalasztja.
Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes itéletért, nem bűnei elnézéseért igért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány napért, a mire oly nagy szüksége lehetett.
Az alispánnak ez intés volt arra, hogy siessen!
Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép fejjel fog e bajból kimenekülni.
Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul bíró és közvádló, s talán akkor dül el a per sorsa, midőn a vádlott rég sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más becsületes ember.
Aztán Magyarország nincs is chinai fallal körülkerítve; ott mehet ki rajta az ember, a hol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját irásban adja ki. Kereshetik azután a jó táblabirák, ha egyszer a vasuton ül.
Lenczné sokat fáradt benne, hogy helytartótanácsi parancsolatot eszközöljön ki, mely Krénfy itéletét felfüggeszsze, s igen valószinű, hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.
Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új átlábolhatatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van nyerve!
Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Nehányan a törvényszék tagjai közől elmaradtak, azokért kocsit küldött és elhozatta őket.
Semmi ok sem volt az itélet halogatására.
Minden tette, minden szava Krénfynek, a mi a gyilkosság estéjen történt, nyomról-nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából épen annyi hiányzott, a mennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól, mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.
Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által mérgezteté meg a grófot, a mi bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.
És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly átkozottul használt a bűntény eszközéül…
Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a husáért, a véreért, a rajta levő takaróért?
A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül és arczaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete.
Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlök még egyszer: ha hitök szerint és igazán szólottak-e?
A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem birják. Oly esdve néz a tanúkra egyenkint, úgy nyújtja feléjök néha lánczos kezeit, mintha könyörögne nekik, hogy vonják vissza, a miket mondottak; ne feleljenek reá ily irtóztató vádakat!
És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot csörrentve a lánczczal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását.
Lenczné maga sem birta egy szóval is meghazudtolni, a mit legelőször vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.
Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védni magát, hogy mindent merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott bebonyolítani a világos kérdéseket, a miket Fenyéry ismét oly szépen lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.
Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az itéletet. Nem akart semmit sem elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit, saját kéziratát.
A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie. Cynthiát kelle Krénfyvel szembeállítani.
Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad. Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a legrosszabbtól félti a grófnőt.
Azonban meg kelle történnie. A törvénytevés nem udvarias munka.
A mellékajtók szétnyíltak, egy halavány hölgy lépett a terembe; fekete öltöny, fehér arcz, a bánat színe mind a kettő.
Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé; a hölgy csak lép előre, mint a ki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat lánczokkal kezein, sem a poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.
Fenyéry eléje megy, s megállítja őt a terem közepén:
– Maradjon itt, Cynthia.
Az ő szavára fölrezzen, s a mint legelső pillanata az asztalon álló feszületre esik, oda rohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival borítja el azt és elkezd zokogni hevesen.
Fenyéry fölemeli őt és kéri, hogy feleljen a birák kérdéseire.
A delnő rendbeszedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt állítja, hogy készen van. Felelhet.
Az alispán a formaszerinti kérdést intézi hozzá:
– Kegyed neve Brenóczy Maróth Cynthia grófnő?
A leány siet tagadólag inteni fejével.
– Oh nem, oh nem. Én nem vagyok grófnő, – az én anyám egy szegény katona leánya volt; az én nevem… az én nevem?… oh uram Istenem, ki mondja meg, hogy mi az én nevem?
Fenyéry megszorítá kezét.
– Cynthia, Cynthia, térjen ön magához; nézzen szét és lássa meg, hol van?
Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket s végig bámult vele minden jelenlevőt; azután végig simítá kezével homlokát:
Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat meggyilkoltam. Ugy-e bár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen feküdt szegény öreg ember, orvosságot kért tőlem és én mérget adtam neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat, egy két cseppet az egyikből, – egy-kettő a másikból, – egy-kettő a harmadikból; huh! milyen arcza volt a halálnak. Én magam, én magam öltem őt meg. – Miért öltem őt meg? miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…
A komoly táblabirák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit vadul járatá végig a termen, egyik arczról a másikra.
Végre meglelte azt, a kit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott egy szegletben, kinek arczáról az élet minden színe eltávozott, s kinek kezein a reszketéstől zizeregtek a lánczszemek.
Cynthia hirtelen odalépett hozzá, s rámutatott márvány ujjával.
– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön tudja jól. A birák kérdezik…
Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az alispán lábához.
– Irgalom, uram! irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a tömlöczre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El vagyok veszve! El vagyok veszve!
Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly kétségbeesetten ragaszkodott birája kezéhez, hogy alig lehetett onnan eltépni.
A kérlelhetetlen biró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen, irgalmat nem igérő szóval kérdé tőle:
– Feleljen ön. Melyik itt a gyilkos; az-e ott, vagy ön?
Mint a végső itélet mennydörgés szavára, roskadt össze az ember e kérdésre.
– Én vagyok… lihegé és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy eszméletlen alakot tartának karjainál fogva fölemelve, mely öntudatlanul engedte magát tova hurczoltatni.
A grófnő összetett kezekkel állt ott és már elfeledte a jelenet közötti összefüggést.
Előtte egy ősz ember ült a birák sorában, valami vén táblabiró, annak suttogva mondá, odahajolva füléhez:
– Meg ne mondják ezt Illésnek.
Azzal csendesen elhagyta magát vezettetni Fenyéry által.
Fenyéry könyezve tért vissza a terembe.
– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog tébolyodni, – monda halkan Érkeletynek.
– Nem fog idejönni többet, szólt az alispán szigorúan.
E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náczi bácsi volt az, az egész világ Náczi bácsija; ő is táblabiró, neki is joga van belépni a terembe. Okvetetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos beszédje van vele.
Az alispán szigorú arczvonásai nem akarták viszonozni Náczi úr ügyeskedő mosolygását.
– Mi tetszik? kérdezé nagyon szárazon.
Az odahajolt füléhez és súgva mondá:
– Dobokynétól egy levéllel jövők.
– Majd később, most komolyabb ügyünk van.
– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.
Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert a nyakáról.
– De olvasd el hát.
Lippay azt is megtette a kedveért, hogy feltöré a levelet s átfutotta azt.
Náczi bácsi aggódva vizsgálta arczvonásait, mialatt az átolvasá.
Az érczkemény vonások meg sem mozdultak ezalatt.
E sorok voltak a levélbe irva:
«Ha ön ma halálitéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár előtt. Dobokyné.»
Az alispán nagy hidegen egy kis arany karikát vont le balkeze ujjáról s odanyujtá azt a küldöttnek.
– «Tessék.» – Most térjünk a dologra.
Náczi bácsi hüledezve távozott el s kopasz fejét köröskörül vakargatta. Rettenetes ember ez az alispán!
Azután bezáratták az ajtókat, a birákon kívül mindenki eltávozott; ezek odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán halk, szilárd szava hangzott, mint a ki valamit toll alá mond.
E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy pesti ügyvéde az előterembe s rögtöni bebocsátást követelt. Roppant nagy pecsétes levél volt kezében.
Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék épen itéletet hoz.
Az ember átalkodott volt, czivakodni kezde az őrökkel s dörömbözött a bezárt ajtón.
Néhány percz mulva az alispán parancsolá, hogy nyissák fel az ajtót.
Az ügyvéd rohant inkább, mint lépett a terembe.
– Uraim! «Parancsolatot» hoztam! – kiálta az alispán elé tartva a pecsétes levelet; – Krénfy szabadon védheti magát.
Az alispán csendesen nézett le rá. Egy kis fehér pálcza volt kezében.
– Már késő, az itélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő felkentjénél.
Azzal kettétörte a pálczát s maga elé veté az asztalra.
Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, az alatt az alispán felegyenesedék székéből s dörgő férfihangon mondá, hogy meghallhaták a szomszéd termekben is.
– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos sujtja, a mi az utonállót. Mi itéltünk a bűnös felett, s nyugodtan várjuk, hogy megitéltessünk.
És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak és rámondták az «úgy van!»-t.
Az alispán rányomta a pecsétet az okiratra.
Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha!
XV. A MI A HOMLOKRA VAN IRVA…
Van egy borzasztó gondolat, a mit az emberek olyan könnyedén mondanak ki, mint a legközönyösebb hírmondást, a mit egymásnak elbeszélni szokás.
Gyakran hallhatni, sőt mi több, olvashatni lapokban: ez vagy amaz ismerősünk, a kit okos, nevezetes embernek tanultunk ismerni, tán egy közhitelű tudós, vagy egy szép lelkű költő, hírhedett művésznő, valami tiszteletben álló család érdekelt tagja, azon a sötét úton kezd járni, melynek megőrülés a neve.
Irtózatos!
Kimondani valakire, hogy ez meg fog tébolyodni; hogy már homlokára van irva, hogy meg kell őrülnie, szemeiből, arczvonásaiból minden ember olvashatja azt, érezheti azt az aggasztó nyomást szívén, ha vele beszél, ha messziről meglátja.
Még most csak útban van feléje; még nem tépi öltözeteit, még nem keresi az öngyilkolás módjait, még nem tombol, nem ordít; – de már hallgat, már figyelmez az emberekre; sejti, hogy néha nem szokott rendesen beszélni s tartózkodik azt észrevétetni másokkal, hogy lelkében minő visszás érzések tombolnak egymáson; még most csendesen megül a templomban, tisztes öreg emberek mellett, de már nem mer rájok tekinteni, mert érzi, hogy valaki más, nem ő maga, a ki lelkén belül lakik, úgy ösztönzi, úgy nógatja, hogy kaczagjon fel a legájtatosabb szónoklat közepett s azt a tisztes agg embert ott maga mellett ragadja torkon azzal a kézzel, melynek ereje ellenállhatatlan.
És mindez már a homlokra van irva.
Hiába rejti, hiába hunyja le szemeit, hogy ne lássanak beléjök; hiába hallgat, hogy szavaiból ki ne vehessék; az emberek tudják, megismerték, beszélnek róla, lapokba kinyomtatják, világhírré lesz, hogy ő meg fog őrülni, elveszti az eszét.
Valami gonosz, átkozott szellem ez a megőrülés, mely eleinte csak mint az árnyék követi áldozata lépteit, megjelen előtte, mint kis parányi szörny, a kit még el lehet tapodni; apró tusákra ingerli ellenfelét, lehagyja magát verni és újra megnő, és körmeit a lélekbe vájja, és karját a szív körül fonja, hogy nem lehet tőle szabadulni, és űz és kerget; és a midőn azt hiszi martaléka, hogy elfutott, megmenekült előle, már akkor ismét ott ül mellette és szemébe vigyorog és újra meg újra elmondja előtte azt az eszmét, azon szókat, a miket a lélek úgy szeretne nem hallani, elfeledni, soha, soha nem tudottá tenni.
Az egyiknek azt susogja: hogy káromolja magában az Istent.
A másiknak azt, hogy számláljon tizenháromig, és rettenjen meg, ha épen a tizenhármasnál megszólítják.
A megcsalt menyasszonynak egyre azon szavakat suttogja fülébe, miket hűtlen vőlegénye mondott neki; aggódó családapának a szűk napokat, a kikerülhetlen éhhalált, a költőnek hanyatló erejét, vágyai bukását; búvárkodó tudósnak a megtörhetlen paradoxont…
És látják őket az emberek fokról-fokra hanyatlani, látják zavart arczokkal járni az utczán, ismerőseik mellett félénken elsuhanni; magas ablakokból mély vizekbe vágyó tekintettel alá leskelődni, szép sima késekkel, töltött fegyverekkel mosolyogva játszani. Látják, mint beszélgetnek magokban, mint borzadnak össze minden ok nélkül és mondják rólok: «ez meg fog őrülni, ez nemsokára tébolyodott lesz». És nem gondolnak rá, hogy ez mily irtóztató mondás volt!
E csodálatos átokvonások soha sem voltak még szebb homlokra irva, mint a szegény letört Cynthiáéra.
Ez a rút démon is nagyobb gyönyörrel üldözi azt, a mi szép, a mi erős, a mi vele daczol.
Cynthia gyermekkorától fogva sokat szenvedett. Voltak pillanatai, a mikor környezői azt állíták róla, hogy úgy viseli magát mint egy tébolyodott.
Anyjának kedélyállapota, ki sokat és rendkívüli szenvedéseket állt ki, midőn őt szive alatt hordozá, sokat tehetett a leány idegzetére.
A sok évi feszült aggodalom, mely testvére és kedvese haláltusáiból eredt, valami hihetetlen hidegséget kölcsönzött külsejének, mely már magában hasonlatos volt valami józan őrültséghez, mely hallgat akkor, midőn más nevet, s örömtől, nyájasságtól meg nem indítható.
A Maróthon töltött éj határozatai csak egy alapjából kiforgatott lélek kétségbeesett tusája lehettek.
Rejtegetett titkának felfedezése s István gróf kegyetlen fellépte leánya ellenében még jobban megrendíték egész kedélyét, s ha ama rákövetkezett irtózatos vád rögtön ki nem oltá lelkében az ész lankatag világát, ez csak azon lelki erőről tesz tanuságot, melyet a természet pazar kézzel ruháza rá.
Sokáig járt azután azon keskeny úton, mely vezet az örvény szelén, messze elvezet, néha egész a csendes sírig. E keskeny ösvény a búskomolyság. Csak egy érintés, csak egy botlás kell a járónak még és azután leszédül; mindig lejebb, mindig lejebb; végre azután lebukik…
Mikor Róbert és Illés találkoztak ott szemei előtt… ez volt a lejtő a keskeny útról!
Ez esemény minden következmény nélkül maradt ez időre; de valahányszor eszébe jutott az, mindig érzékeny lázt kapott és semmi sem tudta azt lelkéből elverni.
A törvényszék előtt kiállt irtózatokat alig birta ellensúlyozni bátyjának szokatlan, testvéri részvéte, s hogy azokból ép észszel tudott megtérni, egyedül környezetének köszönhetni. A kedves, jólelkű Irén napfényes kedélye, Fenyéry nyílt, hajlékony lelke nagy befolyással voltak Cynthiára.
Odahaza e tárgyat soha sem említék meg előtte s e miatt Fenyéry még őszszel sem vitte be családját a városba, hogy ismerős látogatók gondatlansága meg ne zavarja e figyelmet.
Hanem a legutolsó kihallgatás után, melyben Cynthia már szinte úgy viselte magát, mint a ki már félig meg van tébolyodva, a grófnő maga hozta elő e tárgyat minduntalan. Szeretett felőle vitatkozni.
Cynthia abból a különös szempontból vette fel a dolgot, hogy a biráknak egyáltalában nincs igazuk, a midőn Krénfyt ítélik halálra Brenóczy István gróf meggyilkolásáért, mert hiszen nem Krénfy, hanem ő adta a mérget tulajdon kezével a grófnak; tehát egyedül ő gyilkos.
Hajh, sok álmatlan éjszakán át sugdosta neki ezt a szózatot füleibe amaz elűzhetlen démon, a midőn e gondolat rémes szívdobogást és hideg verítéket szült nála; a midőn szeretett volna az elől futni, mennyire világ van és kést verni saját szivébe!… Most már örömest, sőt gyakran hevesen beszélt e tárgyról; kétségbeejté vele a szelid Irént, s vitatkozott felőle Fenyéryvel, mint valami férfi.
Egy napon valami városi ismerős látogatta meg Fenyéryéket oda kinn, valami nyájas, öreg asszonyság, ki ott látva Cynthiát, kötelességének tartá őt szivéből üdvözölni, a miért e gonosz Krénfy irtóztató rágalmaiból kiszabadult s vigasztalásul hitte elmondani, hogy e hatalmas gonosztevő minden bizonynyal elveendi bűneinek díját, mert ótalmazói már Bécset is megjárták a nélkül, hogy számára valami orvoslatot hoztak volna haza. A magas kanczellária nemcsak hogy meg nem rótta Lippayt és a törvényszéket azon vakmerő tetteért, hogy egy felsőbb törvényhatóság parancsát félreveték, sőt különösen megdicsérte őket példás szigoruságukért s az itéletet megerősíté, mely nem sokára végre fog hajtatni.
A közlékeny asszonyság még azt is elmondá bizalmasan, hogy ez itélet megsemmisítéseért még maga Dobokyné is felfáradott Bécsbe s ott eljárta az eljárandókat, azt adva okul, hogy nem bir megmaradni azzal a gondolattal, miszerint egy férfi, kit ő oly nagyon szeret, embertársának gyilkosává legyen. Dobokyné még tán most is azt hiszi, hogy semmit sem tudnak a szép ajándékok felől, mikkel nála Krénfy védői áldoztak? Mikor aztán látta, hogy semmit sem segíthet, ellenkezőleg az alispán szigorúsága által még újabb dicsőséget szerzett magának s oda fenn is magasztalják, akkor Dobokyné megbánta a dolgot s nagylelkű akart lenni. Elküldte Náczi bácsit Lippayhoz egy levéllel, melybe visszakért jegygyűrűje volt zárva; Lippay fel sem akarta azt bontani. Náczi bácsi, ki egy betűig tudott mindent, a mi a levélben volt írva (mert az a posta díja, hogy elébb ő olvassa el a levelet), hüledezve kérte az alispánt, hogy de bizony olvassa el, mert abban Dobokyné azt irja, hogy ő kész feledni a történteket s nagylelkű megbocsátani azon férfinak, ki menyasszonyának első kérelmét meg tudta tagadni s majd ő imádkozik az éghez, hogy a mit Lippay vétett az emberiség ellen, azt neki bocsássa meg. Lippay nagyon megköszönte a szivességet, s a levél hátuljára azt irta «trop tard». Náczi bácsi nem ismerős e históriai szavakkal, különben nem vitte volna vissza a levelet Dobokynénak, a ki rögtön, a mint e szavakat megpillantá, ott szemeláttára elájult.
Az alispán nem házasodik. A helyett egygyel több adomával bir kifogyhatlan emlékében.
Cynthia akkor egy szót sem szólt a mendemondákhoz; hanem, a mint a beszédes asszonyság eltávozott, azt súgta Irénnek, hogy ő okvetlenül akar az alispánnal beszélni még ma.
Kérelmét tudatták Lippayval s az elég udvarias volt az erdei lakban megjelenni délután.
Az elmúlt viharnak semmi nyoma sem látszott a derék úr arczán, ismét jókedvű, örök adomákban kifogyhatlan tréfás úr volt ő, a kivel senki sem ereszkedik komoly értekezésbe.
Cynthia legelső szava az volt hozzá: hogy mi fog történni Krénfyvel?
– Bizony, kedves grófnő, azzal olyasmi történik, a mire a czigány azt mondta, hogy ő ezt «soha ki nem állja».
– Meg fogják ölni? kérdé Cynthia.
– Csak egy kicsinyt, vigasztalá Lippay.
Cynthia visszahátrált. A háborgó kedélyeket semmi sem téríti meg oly könnyen, mint ha valaki élczeket mond nekik, s sophismáiknak még furcsább sophismákat tud ellenökbe állítani.
– De uram, nem Krénfy a gyilkos, hanem én vagyok az, egyedül én. Tulajdon magam adtam atyámnak a mérget.
Lippay jól tudta olvasni azt, a mi a homlokra volt irva.
Meg nem zavart nyugalommal viszonzá:
– Ha szigorúan vesszük a dolgot, legközelebb áll a bűntényhez a kanál, mely a mérget nyújtotta; az pedig ép oly eldöntetlen kérdés marad, mint csata előtt az ujonczé, a ki vén káplárjától azt kérdezte: «melyik már a rosszabb; a puska-e vagy a golyóbis?»
Cynthia elnevette magát e furcsa válaszra; első nevetés volt ez ajkain már hónapok óta. Maga is csodálkozni látszott rajta.
Az alispán csupa tréfa és kedély volt ellenében; nem hagyta vitatkozásra kerülni a kérdést, szüntelen adomázott és végül egészen felderíté a hölgy búskomorságát; azt hitetve el vele, hogy még a kérdéses per sokáig el fog húzódni, addig sokat lehet e tárgyról vitatkozniok; számtalan prókátor meg fog abban őszülni és kopaszodni.
Midőn Lippay eltávozott a háztól, Irén a kerten keresztül kisérte őt.
– Köszönöm, nagyon köszönöm önnek, hogy eljött; önnek kedélye valódi balzsam Cynthia lelkületére.
– Tudok én még nálamnál jobb orvost is, szólt az alispán.
Irén kérte, hogy nevezze meg azt.
– Hozassa ide kegyed Leonorát. Kegyed kértére bizonyosan elhagyja ő egy időre pesti állomását. Ez a derék hölgy két hét alatt úgy helyre disputálja Cynthia eszét, mintha soha semmi baja sem lett volna neki. Jót állok érte.
Irén nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék ez ötletre. Azonban, a mint az alispán eltávozott, rögtön leült és irt Leonorának, ki akkor Pesten egy nevelőnő intézetet vezényelt nagy életbölcseséggel és tudománynyal.
XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA.
Az engedett félév elmúlt.
Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Páris közötti meghatározott állomáson.
Két ifju mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot, jöttek vele felkért tanúképen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott várakoztak ellenfelökre.
Akkor nem érkezett az.
A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden újabban érkező vonatot meg lehete látni.
Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert jelenni e helyen, vagy nem?
Az egyik igenlé, a másik tagadta a kérdést: fogadtak rá.
Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon esetre, ha Róbert szavának áll és a kitűzött helyre megérkezik.
Akkor ő bizonyosan derék lovagias fiu leend.
Venni fogják pisztolyaikat és kisétálnak együtt a közeli erdőbe.
Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog lövöldözni.
A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk szeme előtt.
A vívók helyeikre állnak, az egyik segéd csattantani fog kezével.
Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát és Róbert szívére czélozva, azt fogja tőle kérdeni:
«Állítja-e ön még most is azt, hogy hugomat szereti?»
«Igen».
«Akar-e ön lemondani róla e pillanatban?»
«Nem».
Illés gróf ekkor el fogja hajítani a pisztolyt kezéből.
«No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza és vegye el Isten szent hirével és legyenek boldogok».
Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.
Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, a mit Albion valamennyi különcze irigyelni fog rendezőjétől.
Szegény Cynthia! legalább ő is boldog lesz azután, – emberi fogalmak szerint…
… Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, a ki a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkos rendőrség ügynökei; Róbert nem érkezett.
Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezde beszélni s társait gúnyolta nagyhivőségökért.
Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.
«Ah! persze!» gúnyolódék kétkedő segéde, «csakhogy egyszer megszabadulhatott. Együgyüség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Már most majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.»
Illés halvány volt a dühtől, ha arra gondolt, hogy ez valóban meglehet.
Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cynicus embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve belsejét valakinek és épen akkor volt az az egy czudar és hitvány.
Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója biztosítá őket, hogy azon túl mai nap nem fog több érkezni.
Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a pálya mentében.
Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi s néhány percz múlva ott állt a tüsszögő ércz-csoda a pályafő előtt s a rövid időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolyó utasok, beburkolva, felpakolva és siettek a kivilágított terem felé.
Illés minden férfinak utját állta. A ki csak nagyon kiválólag messziről nem hordá magán a látható különbség jeleit, a ki csak egy kicsit hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett keresztül esnie.
Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyölt, dörömbölt és elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.
Egy perczig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, a ki megfoghatlan okokból legutoljára maradt.
Senki sem jött többé.
Illés dühtől remegve lépett be a szobába, hol társai vártak rá.
– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! mondá nekik és szinte sírt bele.
E pillanatban a vasuti hordár lépett a szobába s Brenóczy Illés gróf után tudakozódott. Két levél van a számára, ez állomás pályafőjéhez czímezve.
Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert irását s dühösen szakítá azt fel.
Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át lassankint a gróf arcza, mindig szelidebb, mindig meghatottabbá lett, két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely utoljára végig gördült arczán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy «köny».
Azzal meghatottan fordult társaihoz s reszketeg hangon mondá nekik:
– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, a hol erről szó támad, kinyilatkoztassák, hogy «Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes, lovagias ifju volt».
Azzal odanyujtá az egyiknek a levelet, hogy olvassa fel azt.
Szép, nyugodt kézzel irt sorok voltak.
«Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel találkozhatni többé. Azt a félévet, melyet ön nekem ajándékozott, jól haszonra fordítottam. Megczáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének; megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből s én minden teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy én nekem nincs miért Francziaországba utaznom többé. Én elismerem önnek azon jogát, hogy engem megöljön s nincs szándékom magamat tovább védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan jól fogok czélozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt. Lőjje ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az czélba talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, a miket ez életben vétettem önnek. Tisztelője Róbert».
Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry irta, tudatva a gróffal a kettős szomorú hirt és rokona végakaratát, mely szerint a levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kivánta küldetni.
És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe orczáját s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan, keservesen.
XVII. A HOLLÓK, A FARKASOK.
A hó még a szokottnál is korábban lehullt ez évben a kallósfalvi mezőkön. Kis-Amsterdám romladozó gunyhóiba már október elején belátogattak a tél énekesei: a hollók, a farkasok.
A zuzmara, mely a hollót kiriasztja fészkéből; a förmeteg, mely a farkast berkéből kiszólongatja s beszorítja emberek lakásai közelébe, egy más fenevad lakóját az erdőknek is előhítta rejtekéből, egy vészkárogó őszült hollót, egy magányában megdühödött farkast, egy öreg kóbor gyilkost, a ki havak óta járt egyik erdőről a másikra, farkasokkal, hollókkal osztva szomorú tanyáját.
Ott lakott velök egy berekben. Tűrte a hideget, éhséget, mint ezek a vadállatok. És talán még valami rosszabbat is, mint az éhség; a mit a farkas nem érez, ha véres száját megnyalja, a «vér nehéz emlékét» a jóllakás után.
Két rossz ellenség: zivatar és az éh az országútra kergetik a vadállatot, éhség és zivatar – és a lélek nehéz gondolatjai űzték a csavargót emberi lak felé.
Éjszakánként csak úgy kerülgette néha az ismerős falut, – mint a farkas; el-elsompolygott a legutolsó házig; onnan megint vissza botorkázott.
A nagy vörös ház udvarán messziről vonítottak rá az ebek, ha közelgett; éreznek azok valamit. Soha sem mert egészen közel menni hozzá. Pedig úgy szerette volna tudni, miért nem füstöl annak kéménye soha? miért nincsenek ablakai kivilágítva, mint máskor?
Ezen a félen nem mert a faluba bejönni. Egészen megkerülte a helységet, hogy a tulsó oldalra jusson.
Ott álltak a régi kallósfalviak elszórt sárkunyhói. Kiismerte közőlök, melyik az öreg Sztropkó Mihályé. Oda lopódzott hozzá; belesett az ablakán, s látta, hogy a vén ember most is ott ül a tűz mellett és kosarakat fon. Bizony, száz és egynehány esztendős korában ritka ember fon kosarat.
Háromszor is a kilincsre tette kezét, mindannyiszor visszalépett; végre neki szánta magát és benyitott a kis lak ajtaján.
Csak maga volt az öreg Sztropkó Mihály, ő is erőtlen aggastyán, nem volt tőle mit remegni.
A mint a tűz világánál megismerte a csavargót, meg sem látszott tőle ijedni, jó estét kivánt neki és kinálta, hogy üljön le a tűzhely mellé.
A gyilkos tétova szemmel tekinte szét a szobában s azután leült a tűz mellé egy alacsony fazsámolyra s elkezdte kezeit melegítni.
– Honnan, honnan, Márton öcsém? kérdé tőle a vén ember, csendesen folytatva munkáját.
– Az erdőből, a berekből; válaszolt ez rekedt hangon.
A vén ember fejét csóválta.
– «Azóta» mindig ott kinn vagy?
– «Azóta» mindig.
– Éhes vagy, ugy-e?
– Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Régóta nem ettem semmit.
– Nesze kenyér.
A csavargó elvette azt és evett mohón. Kis idő mulva újra megszólalt:
– De szép fehér kenyered van.
– Kis unokám hordja azt a fiscalis úrtól, a ki a jó kisasszonyt Tarnóczfalván elvette; azok tartanak engem. Oda is vettek volna magukhoz, de én már csak jobb szeretek itthon lenni, a meddig még el kell élnem.
A vén gyilkos szinte pironkodva merészlé a kérdést:
– Hát a fiscalis, meg a felesége, az a jó kisasszony, hogyan vannak?
– Jó dolguk van, Márton öcsém. Megint visszakapták a tarnóczi és fenyéri jószágaikat a fekete szájú úr halála után.
– Micsoda? riadt fel a csavargó, szemeit felmeresztve. Krénfy meghalt?
– Meghalt-e? Hát még azt sem tudod? Meg bizony, még pedig nagyon kedve ellen.
– Kedve ellen?
– Nagyon sokat nem tudsz te hát Márton öcsém, a mi a világban történt; már most elhiszem, hogy mindig az erdőben laktál, mert ezt minden ember tudja a környékben.
– Mondd el.
– Jaj, Márton. Rossz ember volt az. Nemcsak minket bántott, de az urak tálába is belekanalászott. Hamis leveleket irt, mérget kevert s megölte az öreg Brenóczy István grófot méreg által.
A csavargó bámulatában nagyot ütött botjával a földre.
– Hát aztán? hát aztán mi lett belőle? sürgeté türelmetlenül.
– Mi lett belőle? Kitudták a dolgot; elküldtek a drága úrért hat fegyveres pandurt, vasra verték szörnyen, úgy vitték a vármegye házára.
– Vasra verték! kiálta Márton és szemei szikráztak; vasra verték, mint valami közönséges gonosztevőt!
– Ezerszer ezer forintot igért a gazdag úr az itélő biráknak, ha megkegyelmeznek neki; tudod mi az, Márton? ezer forint, és ezerszer annyi! Hanem az alispán úr azt mondta rá: meghalsz! és nem kellett senkinek az ezerszer ezer forint.
– És meghalt? meghalt? megöletett?
– Ott voltam a halálán én is. Tenger volt a nép, a ki messze földről összesereglett erre a hírre, erre a látványra. Ott voltam, ott álltam közel hozzá.
– Ott voltál? Láttad tulajdon szemeiddel? nem álmodtad azt?
– Tulajdon szemeimmel néztem végig, a mint oda hozták, a mint levették félig ájultan a szekérről, a mint beköték szemeit s leültették egy alacsony kartalan székre, a mint a hóhér oda jött és leveté kabátját, s kivette egy hosszú tokból azt a kétélű kardot s a mint a vér három ágban szökelt fel a magasba egy pillanat mulva, s a fej elgurult három lépésnyire s a mint megállt, még kétszer felnyitotta a szemeit, mintha a körül álló népet akarta volna ijeszteni.
A gyilkos kimeredt szemekkel bámult a beszélő öregre, ki a véres jelenet emlékét oly undorító elevenen tudta előtte elmondani.
– És bizonyos vagy felőle, hogy ő maga volt az? Krénfy a gazdag úr, a kit lefejeztek, nem valaki más, valami elitélt zsivány, gyujtogató, a kinek olcsó az élete, a kit felöltöztettek az ő ruháiba, hogy a népet elbolondítsák vele? Mi?
– Bizony maga volt az Krénfy, Márton öcsém. Olyan igaz, mint hogy te nem voltál. Elitélték, kivégezték. Sehol sem kapott kegyelmet.
A vén gyilkos dörmögve kelt föl helyéből.
– Hm, hm, Mihály, ez nagy dolog, ez nehéz dolog. Ez már más, egészen más. Nem hallottad, kerestek-e engemet nagyon.
– Nálam nem keresett senki, Márton.
– Ugy-e bár? Mit gondolsz? Ha megfognának, nem itélnének fogságra, hanem egyenesen kivégeznének?
– Bizony, Márton, aligha azt nem hiszem.
– Mihály. Nem hallottad, van-e az én fejemre valami díj téve?
– Micsoda? szólt az öreg, mint a ki nem akarja a kérdést érteni.
– No a hogy szoktak díjt tenni a hollókra, farkasokra, a mik kárt tesznek, a ki ennyit meg ennyit behoz, kap egy forintot, két forintot. Mit kap, a ki engemet elfog? Tíz, – húsz forintot, – tán ötvenet is? Mi?
– Meglehet biz az…
– Mihály! szólt kevés vártatva a gyilkos. Fogj el engemet.
– Én? öcsém. Bár magam tudjak a lábamon állni, ha nem fog valaki. Mit beszélsz te nekem?
– Tudod, Mihály, ez az eset nagyon megzavart engem. Ha egy ily nagy urat utolért az igazság keze, hát akkor egy ilyen szegény gazdátlan kutya, mint én, mit bújja az erdőket, mi? Az gyilkolt: megölték; én gyilkoltam: nem az-e a rend, hogy engem is megöljenek?
Mihály gazda nem felelt, csak fejével bólintott a kérdésre.
A vén csavargó lassú hangon kérdezé.
– Sok ember összegyűl olyankor, úgy-e? a birák urak elmondják a népnek, hogy kit miért büntetnek meg? szép beszédet tartanak, okosat, tanúságost? ugy-e bár: pap is jön oda, jámbor tiszteletes úr s beszél a más világról, az úr Istenről és annak az irgalmáról? annak megmondhatja az elitélt, mit vétett életében és megkönnyebbül aztán bele? és azután mondják azt is ugy-e, hogy «Isten legyen irgalmas, kegyelmes szegény nyomorult lelkének!» s imádkoznak, mikor ő haldokol, ugy-e?
– Igen, igen; hagyá helyben az öreg.
– Mihály, Mihály; szólt a gyilkos szorongó kebellel. Tedd meg azt nekem. Régi jó ismeretségből, régi barátságból; nem azért az ötven forintért, a mit kapnál; hanem az én hozzám való jó indulatból; vezess be engemet a városba, vezess be most mindjárt; el birsz te odáig jönni; majd én reám támaszkodol az úton. Én magam is elmehetnék, de látod, nincsen bátorságom. Ha betévedek az erdőkbe egyedül, megint nem merek belőlök kijönni. De te majd biztatni fogsz az úton, elvezetsz egész a vármegye házáig; Mihály, jó öreg Mihály.
A vén ember csak a fejét csóválta s nem felelt rá semmit; hanem annyit mondott, hogy késő már az idő, az utak hóval befúva, eltévedhetnének valahol. Inkább háljon az éjjel a csavargó az ő házában; reggel majd beszélhetnek arról.
– S nem félsz te velem egy házban aludni éjjel? kérdé Márton, ki szinte kérkedett azzal, a mi félelmetes volt rajta.
– Száz és öt év óta hajtom le minden éjjel fejemet az Isten kezébe; ő tudja, mikor nem kell felvirradnom többet, szólt az öreg nyugodt lélekkel, s mohából puha fekhelyt csinált csodálatos vendége számára s azzal lefeküdtek mind a ketten.
A hamvadozó tűz világa derengeté meg egy ideig a kis lak sötétjét; az altató homálynál még sokáig elbeszélgetett egymással a két öreg. A gyilkos elmondatta magának hosszasan, körülményesen mindazon jeleneteket, a mik egy szegény veszendő lélek átmenetét képezik e világról a másikra.
A gyilkos sokáig is eltalált aludni a jó puha mohágyon.
Ilyen kényelemhez nem volt az ő teste szokva; zörgő haraszt ébresztése, rekedt holló károgása, széltől csikorgó száraz fa, arczhoz tapadó maró dér szokták őt felköltögetni. Már a nap is besütött a kis ház ablakán, midőn felnyitá szemeit.
Gazdája étellel, itallal kinálta, a mint felkászolódott; mi sem kellett neki, csak egy kis vizet kért, hogy «megmosdjék».
Ez is régen történt vele.
– Már most menjünk; szólt Mihályhoz, midőn készen volt a rövid öltözéssel.
– Tehát csakugyan fel akarod magadat adni?
Nem jól cselekszem-e? ugy-e, hogy igen? – legalább vége lesz már egyszer.
Mihály felölté szűrét, vette botját s kikisérve zord vendégét, ment vele a havas úton végig. A csavargó biztatta, hogy csak támaszkodjék az ő vállára, ha elfárad.
A mint a szál erdőn keresztül ment a két öreg, valami ijedelmes sikoltozás állítá meg egyszerre lépteiket. Az útfélről egy pórnő rohant elő, ki annyira meg volt ijedve s féltében úgy futott, hogy meg sem látta a két férfit, a míg az öreg Sztropkó meg nem szólította.
Akkor meg oda rohant hozzájok és térdre esve előttök, beszélt őrjöngő hadarással össze-vissza értetlen dolgokat, a miből csak azt a szót lehetett megérteni: «a farkas, a veszett farkas.»
Egy veszett farkas rémítette már hetek óta a környéket, berontott a falvakba fényes nappal s a templomból jövő embereket összemarta és ismét elfutott. Azok elhaltak irtózatos halállal. Sehogy sem bírták elölni, hasztalan rendeztek ellene hajtó vadászatot; magát a fegyveres vadászt is összetépte. A megyétől nagy jutalom volt kitűzve a bőrére, a ki azt behozná!
A megrémült nő nagy nehezen birta kimagyarázni, annyira eszén kivül volt a rémülettől, hogy reggel fát keresni kiment az erdőre, nem messze a háztól. Itt van az a szénégető tanya mellett, a férje szenet vitt a városba, ő egyedül volt, midőn hirtelen kis gyermekét hallja sikoltozni a házban; erre visszasietett, s a mint be akart lépni a nyitva hagyott ajtón, akkor látja, hogy egy irtóztató nagy farkas van a szobában, véres szemekkel, tajtékot turó szájjal; ő ijedtében hirtelen becsapta az ajtót és elfutott. Azután jutott csak eszébe, hogy a kis gyermek ott maradt a szobában, felkötve egy lepedőben, szokás szerint, a gerendára.
A szegény némber e szóknál kétségbeesve veté magát a férfiak lábaihoz; a gyermeke ott van a farkas torka előtt!
A vén csavargó szemei úgy villogtak e szavakra! Egy perczig sem gondolkozott; megfogta az öreg Sztropkó kezét.
– Mihály! Már most hagyj el és térj vissza. Én megyek.
– Hová? kérdezé az öreg kalauz aggódva.
A gyilkos csodálatos arczczal tekinte fel az égre és kezét szívére nyomva, mondá:
– Az én «birám» elé!
Azzal markába kapta görcsös botját, azt az emlékezetes botot, s megcsóválva azt a levegőben, mondá a némbernek: – Asszony, most jerünk a törvényszékre.
A jámbor nő nem értette bár, mit beszél e vad tekintetű ember biróról és törvényszékről neki; de a mint látta, hogy az sebesen megindul a mutatott táj felé, ő is utána szaladt, gyermekét védeni. A vén Sztropkó is elővont egy hosszú evőkést sarúja szárából s erejétől telhetőleg ügetett utánok, elszántan odaadni Istennek ezt az ő százados életét, ha úgy kell.
A csavargó hamarább oda ért a szénégető házához, mint a némber és az agg.
Kis alacsony viskó volt az a lak, melynek tetejét két felől a föld tartá; a közepébe rótt ajtó tetején volt egy kis nyílás, mely ablak gyanánt szolgált neki. E kis ablakon betekinte Márton a lak belsejébe.
A közép szarufára, mely a két tetőt összetartá, volt felakasztva két végénél fogva egy darócz lepedő, abban hintálózott egy kis ölbeli csecsemő, a ki egyre sírt, szepegett, hogy miért hintázzák olyan nagyon; nem tudott még egyebet mondani, mint a minden gyermek első tudományát: «mama.»
Volt kinek mondania azt, hogy «mama»; egy roppant fenevad keringelt alá s fel a szobában, fujtatva dühösen szétnyílt orrlyukain keresztül; lompos, csuhasz szőre szétborzadva meredt nyakán és görbe hátán végig; hosszú, vastag farkát hasa alá csapta, füleit előre hegyezte, a véres tajték habzott lihegő száján; így járt alá s fel bőszülten a szűk házban, fejét a földnek szegezve, s ha olykor valami gúnyába, vánkosba botlott, azt dühödten marczangolta széllyel, a foszlányokat maga körül hányva. Majd megint szilajan föltekintett a síró gyermek felé, s vérben forgó szemei zöld szikrákat hánytak a düh és éhség miatt, s azzal roppant szökésekkel ugrált fel utána. A daróczlepedőből alácsüggő rongyok tanúsíták, hogy fogaival mindig elérte azt, nem sok kell már hozzá, hogy azt egészen lerántsa.
A mint a fenevad a csavargó közellétét megérezte, hirtelen ott hagyta a gyermeket, s lábait előre feszítve és torkát kinyujtva, elkezde bőszülten űvölteni, hogy az undok hang hallatára a gyermek anyja megrémülve állt meg és nem mert közelebb menni házához.
A csavargó megdöngette öklével az ajtót:
– Én velem beszélj, vén gonosztevő, én velem! kiálta a vadállatra, görcsös botját kétszer-háromszor markolva, míg jó fogást talált rajta; s ekkor felrántá a tolózárt és betaszítá maga előtt az ajtót.
– Akarsz-e velem beszélni, vén sátán? akarsz-e most? kiálta a farkasra és arcza dühödtebb volt, mint amazé és fején épen úgy borzadtak az ősz fürtök, mint a fenevad szőrei.
Az lesüté sunda fejét, véres szemeivel leránczolt homloka alól ellenségére nézett, néhányszor megmutatá neki csattogó sárga fogait, s azt az elfojtott kurrogást hallatá, melyben a megszorított fenevad a félelem és düh indulatát fejezi ki, azzal egyszerre egy tompa röffenéssel neki ugrott ellenének.
A súlyos bot nagyott süvöltött a levegőben s tompa zuhanással csapott le. Ah, ez volt a csapás! Ez még az ispánnak adottnál is rettenetesebb volt. A fenevad visszaesett tőle három lépésnyire. Ha a fejét éri, meg sem mozdult volna többet. Egy hang nélkül lefeküdt a lak közepére, úgy látszott, hogy nincs már ereje sem állani, sem elfutni, oldalai erősen fujtattak, s a nyaka görcsösen rángatózott.
Márton be akarta végezni munkáját s közelebb lépett hozzá, feje fölé emelve botját, hogy a lankadó vadállatot egy második csapással agyonüsse. Azon pillanatban a legyőzöttnek hitt fenevad mint a villám szökött fel halálos fektéből s ellenfele nyakába ugorva, annak mellébe és vállába meríté fogait.
A csavargó egy irtóztató ordítást hallatott s elvetve magától a botot, hirtelen torkon ragadta a vadállatot, mely minden erejével azon volt, hogy ellenfele arczát marhassa össze. A csavargó elkapta végre a dühödt vad sötétkék nyelvét, mely dagadtan vonaglott elő eltátott torkából s annál fogva legyűrte azt maga alá a földre.
Ott néhány pillanatig egymáson hánykodva küzdöttek, végre a csavargó neki feszíté izmos térdét a vadállat szügyének, hogy csontjai ropogtak bele, s így tartá ott a földre szorítva.
A vén Sztropkó azon pillanatban érkezett oda.
– Már ez be van végezve, suttogá a csavargó. Mihály, ez fogas prókátor volt.
Mihály látta, hogy Márton karjából és melléből csorog a vér s azt akarta bekötözni.
– Ne törődjél már én velem; hanem vedd le azt a gyermeket és vidd az anyjához. Hívd közelebb. Hadd lássak rá, mikor azt a gyermeket átöleli. Jól van. Ez jól van. E bizony már meg sem mozdul. Mi ketten elbántunk egymással.
A farkas utolsót vonaglott térdei alatt.
– Mihály, jó Mihály, szólt most a csavargó, nem kell nekem most már veled a városba mennem. Nem lesz nekem több biróval dolgom itt ezen a földön. Légy hozzám azzal a jóval, híjj nekem ide egy papot. De siess vele, mert azután majd késő talál lenni. Tedd meg azt, jó Mihály.
Az öreg azonnal sietett Tarnóczfalvára, mely közelebb esett. Csak maga maradt ott a nő gyermekével.
– Jó asszony, mondá neki a csavargó, te most zárd rám ezt a házat. Jól bereteszeld az ajtót, feszíts eléje egy pár erős karót, hogy belülről ki ne lehessen törni. És azután két napig feléje se jőjj ennek a háznak. Megmondd a falubelieknek is, hogy bárminő ordítozást, jajgatást hallanak ide benn, tájékára se jőjjenek. Csak azután, ha minden lecsendesült, jöhetnek ide, három-négy nappal utána. Akkor se jőjjenek be, hanem gyujtsanak jó sok kénkövet, a milyennel a méheket füstölik, hányják be az ablakon s várják meg, míg elég, elpárolog. Mikor azután kinyitják a házat, ti minden vakolatot tisztára leverjetek innen, a faneműt hamus lúggal lemossátok, a szoba földjét pedig egy ásónyomnyira kihányjátok innen. És azután, ha ráértek, azt a két hullát, a mit itt találtok, ássátok el valahova, valami félreeső helyre jó mélyen; – de ne egymás mellé. Ne egymás mellé. Igaz ugyan, hogy életökben nem sokat különböztek egymástól, de azért mégis – ne egymás mellé. Igy, fiam; már most zárd be az ajtódat és hagyj magamra. Ne félj. Nem lopok én el innen semmit.
A némber szót fogadott; eltorlaszolta az ajtót s az istállóba vonult gyermekével, míg férje és a szomszéd falu hites emberei Mihály hívására megérkeztek. A jó tisztelendő úr is eljött, ki midőn be akart menni a gunyhóba, a csavargó kiszólt, hogy már nem lehet bemenni, ő maga is bekötözte az ajtót belülről.
Csak a kis ajtónyíláson át beszélgethettek egymással.
A vén gyilkosnak olyan sok mondani valója volt; a hit embere alig talált számára vigasztalást.
A csavargó végre megnyugasztalódott.
Véghetetlen, határtalan az úrnak kegyelme! Jó azt megtudni szegény bűnös embernek.
– Fognak-e én értem imádkozni? kérdé reszkető hangon a csavargó, mint a ki nem mer kérdésére igent remélni.
A pap megigérte azt neki.
– A csengetyűt is meg fogják-e húzni, mikor meghalok?
A lelkész ezzel is biztatta.
– És nem temetnek el a…
Ezt nem mondta el tovább. Az akasztófát értette. Minek volna oly sokat kérni egyszerre? Az ember ne legyen oly telhetetlen.
A lelkész szemeit törülte a könyektől, midőn eltávozott. Hisz a bűnös halála is csak szomorú.
A falubeliek még akartak beszélni Mártonnal, hanem ő nyers hangon kiszólt hozzájok, hogy ő vele többet ne szóljon senki, hanem engedjék meghalni magában.
Lassankint elszállingóztak az emberek, magukkal vivén a gunyhó családját is; csak a vén Sztropkó Mihály várt még ott a nyilásnál. Márton kiszólt hozzá:
– Mihály, öreg Mihály. Eredj fel most már a vármegyére és mondd meg az uraknak, hogy az a két üldözött farkas, a kire díjt tűztek ki: – itt van együtt mind a kettő.
Kevés vártatva tompa hangon megint megszólalt:
– És ahhoz a grófkisasszonyhoz is menj fel, a kivel annyi sok szerencsétlenség történt és mondd meg neki… magam sem tudom már, hogy mit? Áldjon meg az Isten téged.
– Mit mondjak meg? beszélj, Márton.
– Azt, súgá a csavargó, hogy én nem árultam el őtet, ne higyje azt ám én rólam.
Őrjöng ez már, gondolá magában Mihály és ott várt még késő estig; hanem hogy többször szólt be az ajtón s választ soha sem kapott rá, azt hitte, hogy már meg is halt a csavargó s haza ment a hírével.
Nem is hallották neki semmi neszét többé. Illetlen volna az, hogy mikor valaki oly irtóztató kínnal hal meg, még ijesztő ordításával is háborítsa a csendes világot.
XVIII. TEMETETLEN HALOTT.
Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket a csodálatos regényeket, a miknek soha sincsen végök és mindig érdekesek. Egy ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a többiek folytatják. És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét, mint meghalt volna!…
Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok, szaporodó, felnövő tagokkal; ifju leány, délczeg legény megkezdik a regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek nagyra, az élet újra kezdődik velök, csoda változataival és ennek soha sincs vége.
De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi; előtte csak az ős sírboltok néma kisértetei. A sors, az a minden költők nagy mestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit s nem kérdi olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem?
A fenyéri és tarnóczfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza, csarnokaikat a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy kis fiu, egy kis leány, és azután megint egy kis fiu, a ki már beszélni tanul. Minden ember felismeri arczaikon az apa szép, nemes vonásait s az anya okos, finom tekintetét. A két uradalmat egy hosszú jegenyefákkal beszegett sétány-út köti össze, melyen úgy robognak az úri vendégek hintói s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig vásárra járnának egyiktől a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa boldogságról tanúskodik, még magok az emberek is, a kiknél pedig ugyan ritka eset, hogy valami ürügyet ne találjanak a panaszra. Új élet kezdődik itten.
Alig órányira innen áll a brenóczi urak kastélya, némán, zajtalanul. Minden ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani kezd már a vakolat s tarkán mutatja a különböző színt, a mikkel egymásra befestették. A hol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az, s a lecsavart viharfogókat senkinek sem jut eszébe helyre egyengetni. Az angol kert utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben, töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magokat védni a természet ellen, mely vissza látszik kérni tőlök a földet, melyből vétettek s fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a húzók, nincs rájok szüksége senkinek, a nagy kocsiszinek üresen tátongnak a kastélylyal szemben, s egy régibb akol épen düledezőben áll s csak magasabb jóváhagyásra vár, hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs körül; nincs senkinek itten semmi dolga, sóhajtalan a ház… Egy régi élet jár vége felé.
A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet, kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem is más az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas műveltségű, gazdagsága felülmulja a környék legnagyobb uraiét; miért, hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifju, kinek szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet lehűt, megfagyaszt egyetlen egy szó, a mit az emberek titkon, susogva szoktak egymásnak megmondani, s a mitől úgy elsápad, a ki legelőször hallja.
A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a «kiszenvedett» Cynthia. Ne higyjetek e piros arczszínnek, a beszélő ajkaknak, meghalt ő már; ez, a mi itt jár közöttünk, csak egy szép eleven szobor, melynek kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni hideg borzadályt kelt az ember szívében.
Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy ő milyen boldog most, hogy nem is kivánhatna több örömet a világon, mint a mennyivel őt az ég elhalmozta. És arcza, szemei, mosolygása oly hűn bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most megnyugodva, sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor azután elmondja boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató tagjain; szegény ábrándozó! azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy ő azoknak anyja. Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke legfőbb öröméről, ápolja, cziczomázza őket, tanítgatja olvasni, irni a nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy elaltassa.
Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; a nélkül nagyon, nagyon sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát nem hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor, midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely a dérfestette erdőket megaranyozza, azon elmult órákat juttatja eszébe, a miknek veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel visszás dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul magok elé s nem látszik ismerni senkit.
Ilyenkor egy perczig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén oda viszi hozzá gyermekeit, a kik Cynthiát «kis mamának» nevezik; az alispán eljár hozzájok kifogyhatlan anekdotáival, a mik Cynthiát gyakran megnevettetik, s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára, a miket e szegény rabok, a nők, találtak fel idejök rövidítésére. Mond neki jóslatokat arczvonásokból, tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.
Ah, a bölcs philosoph nő oly erőszakot követ el magán, hogy órahosszat kártyát vet Cynthiának, a mi annak kedélyét teljesen el tudja foglalni és mikor azután a jó Leonora össze-vissza jövendöl neki mindenféle balgaságot: boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő kedvest, nagy, ismeretlen örömet, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy hisz neki, úgy örül rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a kártyában a zöld fákat hol jónak, hol rossznak mondja, a mint távolabb vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki tudja azt magyarázni, hogy a felhőkkel és nappal való conjuncturák rendelik ezt így, vagy amúgy.
Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával kártyát vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak találta. A véletlen pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szívkirály a szívdelnő mellé került. A kik ezt a nemes tudományt értik, tudni fogják, hogy ez nagyszerű jelenség. Cynthia magán kívül volt örömében: az alispán úrnak házasság áll, még pedig nagyon közeli házasság. Ez derék, ez nagyon jeles!