JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

IX. KÖTET

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

VALAMI ELŐSZÓFÉLE.

Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei!

Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcseség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsohajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évei!

Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.

Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabirái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arczok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörüség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.

Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak.

Pár év mulva azután már könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, későbben még több hely jutott egy embernek; az ismerős arczok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak, az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közől, kitől a többiek felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam ülök az asztalnál.

Olyan forma érzéssel veszem kezembe a tollat, mint a ki arra gondol, hogy ideje lesz már megirni azt a testamentomot.

Mik voltak hát azok a táblabirák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint puszta csúfolódást? Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a czímet a neve mögé irta, a nélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valami egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz, tartóztatták a sietőket s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát megmondani, mik voltak a táblabirák? Ezek a bebalzsamozatlan mumiái egy pyramidtalan kornak, ezek az eleven petrefactumai és fossiliái egy özönvíz előtti világnak, mely úgy elsülyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés hyperboræok országa?…

… Oh az valóban sajátságos világ volt.

Még akkor a gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok volt rá bizva a magánosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz sokat ért akkor a világban.

Ha közvész, ha Isten csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt, jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szivét szólítá fel a könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?

A régi jó táblabirákhoz.

Ha érczakarattal, törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?

A régi jó táblabirák.

Bölcseséggel – kevés pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?

A régi jó táblabirák.

Ki őrizte meg a nép szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt legelől vallás, tudományok, erények utain?

A jó öreg táblabirák.

És végre kik voltak azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy nyolczszáz évi viszontagsága alatt el nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, a nemzet mégis megélt, felvirult, megerősödött?

Mind, mind ezek a kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabirák.

A táblabiró volt az ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója, birája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és könyvmegvevője.

Most mindezekre külön ember születik, a jó régi táblabirák az emlékezetből is elmultak már.

Adagiummá, gúnyos példaszóvá vált a táblabiró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket ki akar gúnyolni s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…

… «Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni».

Én ugyan nem vagyok Cato, de azok sem dii, a kiknek tetszik a táblabirák fölött elménczkedni.

Azért, ki a «régi jó táblabirák» czime alatt mulatságos anecdoton-gyűjteményt vél találni, mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem csalatkozni s idejét rossz helyen capitalizálja.

Azonban arról legalább senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a «régi jó táblabirák» sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke lehessen.

ELSŐ RÉSZ.

I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ.

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes catastropha sem történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni. Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn véres arczczal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon, s kiknek viselt dolgaikról olyan szép regényeket sikerül irni a költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú dæmonai a halálnak, kik a ragályos légben repkednek, egy lehellet, egy ölelés tőlük halottá teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele, hurczoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől s kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a kellemes érzést, a mit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

Egy erdős hegyoldalban állunk, a honnan két vármegye határát lehet belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott szinű; a völgyvágányok keskeny tisztásain még töretlen az ugar s mint egy sárga szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan fákat, mik nem kinálnak se virágot, se gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt, érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyuló fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható csekély ér, de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor haragjában fölgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet s meghordja kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig usznak a vizben s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva várják a veszély végét, vagy végveszélyöket.

S ez a csapás minden másod, harmad évben elő szokott fordulni; a jámbor gazda soha sem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módu falvak egyike, míg a földes uraság haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani hamuzsir-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról neveztek így, már harmadszor épült ujra, a szorongatott lakosok elhagyták régi helyöket s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek faragott kövét nem birta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőbül volt a templom, most már csak fábul van, rongyos az is, a szomszéd faluból jár bele a pap vasárnaponként imádkozni.

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedült mészkemencze, mely körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős gyökerei keresztül nyulongnak a döczögős ösvényen s megy tova kiismerhetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban, szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből kilátszik egy szent kép, melyre tavaly aratáskor koszorút akasztottak, száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúcz van felállítva; arra van felirva csodarossz irással, hogy ezen a helyen ölték meg ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilencz garasáért és egy málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ s mond egy miatyánkot érte.

Az út zivataros záporesésektől két felől ki van mosva, néhol akkora kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb? úri hintók nem igen járnak erre, s azoknak a hosszú csörömpölő szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok, nincsen munka, nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó.

Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közől; sápadt, kiapadt arczok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik kaszanyeleikre fektetve visznek magokkal egy-egy öreg embert, ki nem birta már tovább a járást s az emberi fáradságtól leroskadt; utánuk síró asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, a ki járni tud, sírva-ríva ödöng utánok, tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton elmaradt közőlök.

A mint egy zilált karaván eltünt, már nyomban jön a másik; szegény háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujokban visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez már az utolsó. A kis gyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsit várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik, ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából épen az út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek, ezt mohó sietséggel rohanja meg mindenik, egymást eltaszigálják érte, kiki felveszi kezébe egyenkint, megnézi, megszagolja, s undorodva hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják. Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás! néhány romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánját is elfödék a fenyők árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült, mintegy sereghajtó gyanánt még egy öreg ember czammog alá a hegyi úton, hosszú, száraz, öles férfi, ki a mint megáll a tisztáson, a hol az alkonyodó nap rásüthet a fenyő közől, úgy tünik elő, mint az erdők mesés vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet egészen fehér hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal kirakott tarisznya van keresztül vetve, fejéről levette a széles karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő sincs rajta.

Balkezét egy kis hat-hét éves leányka fogja, szép kis szőke gyermek, tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt kikelt a harasztból, elsietett hirnöke a tavasznak, talán ő abban többet lát?

Ez az öreg ember legalább van száz esztendős; mennyi mindent kellene neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad alatt elfelejtse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái közől való, talán a legutolsó valamennyi közől.

– Marina! szól az öreg ember, a mint onnan a hegyoldalról a világot nézi; nézd csak gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld szinéig milyen veres… Még a felhők is mind, – a föld meg olyan fekete. Soha sem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan s nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta könnyíteni a menésben; a köveket, a mik útjában voltak, félre taszította lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: «és a fák is milyen veresek, és a kövek mind, mind. Soha sem értem ezt, uram Isten».

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek fehérlettek; más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a jámbor szemei elé; a hetes inség szomorú hallucinatiója ez a veres szín, mely körüle eget, földet befest.

A vén ember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta az utat a Kárpátoktól a bánáti rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán. Egész évig abból tartotta családját, a mit így keresett. Még tavaly is lenn volt az alföldön s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen különös az, hogy most alig birja magát, hogy valahol egy kereszt, egy szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni és azután az imádság nem jut eszébe, a mit pedig olyan jól tudott máskor; a gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; a mint a szent képet meglátták szemei, két térde megroskadt alatta s ott maradt, kezeit összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok s ha szekér talál jönni, elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út magasán előtünik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van festve, a saraglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté, kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva, lapoczkáikat egymásnak vetik s jól kinyujtott nyakkal, eleresztett farkkal, alákonyult füllel engedik magokat a lejtőn nagy kényelmesen aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepükantár rángatására. A három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönös, mokány paripa, a hátán látszó tur fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven sebei tomporán tanusítják, milyen jó gondját szokták viselni; a lógós még csak harmadfű csikó, melyet barbar fösvénység idejekorán szekér elé fogott. Két lába csupa seb belül, a mint az istrángon keresztül szokott hágni.

A kocsis-ülésen ketten ülnek; egy pofonütni való ficzkó, kerek kalapban, tulipános szűrben, fazékkarimamentében vágott hajjal, a ki vagy alszik, vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, a ki nagy úr most, mert urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a végét szíva, a mit máskor a pipába szokás dugni.

A bőr-ülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor mindenki vesz fel magára valami idegent. A mi a nagy előbőrös sipka miatt arczából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből, sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az arcz alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és szakáll oly módon vannak nyirva és borotválva, miszerint az ajkakon alul összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat jobbrul-balrul, a kocsis nyűtte az ostort rajtok és káromolta a gazdájokat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt kerékkötő lánczot és még azt is, a ki a lovat, szekeret kigondolta.

Még hozzá az az öreg ember ott az út közepén, a ki épen a kerékvágásba térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá.

De az öreg ember nem látott sem lovat, sem embert.

A lakatképű úr felemelkedett üléséből, pálczájával megbökve kocsisa hátát.

– Kiálts arra az emberre, hogy menjen az útból.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni, mordult ez vissza durczásan s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! sürgeté az úr, mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta, hanem én.

– No hát kiáltson rá az úr maga, feleselt a kocsis.

– Tudod, hogy én nem értek a nyelvén.

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! szólt nagyot káromkodva a ficzkó s kieresztve hosszú ostorát, a mint sebesen közeledének a térdepelő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra s az ősz férfi, kinek nem volt ereje rögtön felkelni onnan, önkénytelen emelé kezét magasra; talán az éghez?

A lovaknak több becsületérzésök volt, mint gazdáiknak, mert azok e pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döczögős útfélre, s a kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők mellett.

A lakatképű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, ő előtte térdepelnek, s ő feléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! kiálta vissza rájok. Részeg gazember! Pálinkára való kellene, úgy-e? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az utonálló rablónál.

A szekér rohanó döczögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát szekerestül. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

A mint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott térdepelt az öreg ember kis leánykája mellett, keze akkor is fölemelkedve.

– No csak jőjjek megint vissza s találjalak megint ottan! fenyegetőzék a kocsis tépett istrángjait kötözve boszusan.

* * *

– Vezess be engem az erdőbe, Marina; szólt az öreg ember, s nagy fáradsággal birt már térdeiről fölállani.

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, a honnan még a szentképet lehetett látni, ott az öreg ember lefeküdt egy gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kis leánykát oda ültette mellé és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebeledbe és menj vele, a meddig benne tart; csak mindig arra felé tarts, a merről a napot kelni látod; a hol a hegyek elvégződnek, ottan laknak a jó emberek, azok majd pártodat fogják. A gyermek hallgatta okosan, a mit az öreg beszélt.

– Azután ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha kérdik, ki leánykája vagy? mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek voltak; mondd, hogy volt kilencz testvéred, egygyel kevesebb, mint a hány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia, három leánya és a szépapádat is ismerted. Tudod úgy-e, hogy én vagyok a szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok? mondd azt, hogy valamennyien alusznak az urnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak itten jó emberek ótalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd kis leánykám.

A gyermek fejével intett némán.

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öreg ember utána mondá azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes arczát.

– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.

És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik; sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?

Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat felkölteni.

– Hát senkid sincs, a hova mehess?

– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.

– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több, vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.

A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes állatot és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.

Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal, melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét, melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei villogtak leránczolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.

A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé tegyen.

Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor karavánnal.

A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják hová? talán a hol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad közőlök valami csekélységet.

Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik előtte.

– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?

A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.

– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.

– Csókolj kezet szépen, Marina.

A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a nagytekintélyű úrnak.

– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a mi legelőször eszébe jut.

A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.

Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt forintos bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön körülfogták a három idegen urat.

– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városról-városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért, a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró, sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon.

Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.

– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s még most is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:

– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez?

Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.

– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!

– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe: «ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»

– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra? van ám még fiam!»

Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utólérte.

– Hol késett oly soká?

– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük.

Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.

– Optimista, idealista…

– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott neki, s melybe még belé sem harapott.

– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?

A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg adomára:

– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr elkomolyodva.

– Ott a szent képen túl – az Istennél.

– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.

A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.

A jó úr vigasztalni akarta.

– Mikor temették el nagyapádat?

– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Mikor volt ez, kis leányom?

– Még akkor fenn volt a nap.

– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?

– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is, odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét, rátartotta fülét a mellére.

– Ez az ember nincs még meghalva.

Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud lenni.

– Nincs meghalva.

A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró körülnézett, rájok rivalt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».

– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.

– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta-formára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál meleg leves egészen magához téríti.

– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.

– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű magyar találmánynak.

A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.

A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.

Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni, szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz szabadulni.

A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.

– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát. Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy fogjon és kettő rakja!»

A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán viczispánnak.

Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:

– Hát ismer kend engem?

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta ismerem.

A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.

– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?

Az öreg csak fejével intette az igent.

– Kend akkor is volt már hetven éves.

Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.

Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.

– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…

Azzal betakargatá s útnak ereszté.

– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.

– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő rajta is «meglássék»…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a hol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel járt, a segélylyel sietni kellett.

A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult törekvéssel iparkodott a két száj-szegletet felhúzni egész a szemekig s gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem vette volna őket.

Hanem az alispán épen eléje állt.

– Miért sírnak azok az asszonyok?

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva, úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel, gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?

– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember; én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.

– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.

– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem. Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.

– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt közéjök:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a tehenet. Nos aztán.

– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?

– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik botot, a mennyit tetszik.

Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.

– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.

Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend urát, a haszonbérlőt?

– Nagyságos Krénffy Adolf úr.

– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti kereskedőknek.

– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja magát legjobban?

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon, akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?

A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.

– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna, hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.

Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák, tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenóczig, addig is beszélhettek vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált volna feledni.

Az alispán arcza egészen halavány volt.

Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait, csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».

– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra? eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe, ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva, s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva, azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén kiálta:

– Nemes ember vagyok.

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az embertől.

– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak: végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló, capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az egész vármegye!

A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak előállani…

A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos, gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést vallatásnak tartja.

– Nagy nálatok az inség?

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát, ethicát, logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe, inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány, a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik; az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök, az mind üszöggé válik.

«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette elől, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek képe volt elől és hátul.

«Hallgass asszony, hallgass».

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal, hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé? mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.