A régi jó táblabirák: Regény

– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?

– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát, kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk. Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst huszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete szájú úr.

– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta. Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb; már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást? Megmondta azt az a fekete szájú úr mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig a nagy urak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.

– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.

– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.

«Hallgass asszony, hallgass.»

– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.

– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem ugatnak a kutyák.

– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit parancsolnak?

Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az alispán.

– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.

– Mióta birája kegyelmed e falunak?

– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.

– Ez előtt? Hát most nem?

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik az mind.

– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.

– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok állását.

A biró aggodalmasan csóválta fejét.

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha sem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.

– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.

– Családja is van?

– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.

– Nem szenvednek szükséget?

– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember volna úgy ellátva.

– Szeretném a kenyeröket látni.

A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az? Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.

A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta vállát.

– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát, melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül használni!

– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.

– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.1)

Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs földesura e falunak?

Az öreg nagy jámborul felsohajtott.

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, a mi az ő gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e a tavasz?

– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?

– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,2) a mit őszszel learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:

– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?

– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most fektetjük a terítőre.

A biró nagyot sohajtott.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».

A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá.

Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arczok fogadták a látogatókat, de azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem lehetett hozzájok intézni.

Egy udvaron eléjök rohant a háziasszony s rimánkodva kérte őket, hogy ne menjenek be a házba, mert a gazda épen most akasztotta fel magát a mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz, csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen inséggel szemközt. A vad, veszett farkas agoniája, mely a hosszú télben, a vakandtúrás emésztetlen földétől kinlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra; némelyik hosszú tűrésből, másik tehetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban, szólt a biró egy épületre mutatva, melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve, négy vagy öt asszonyt láttak az urak nagy foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja kihallatszott közőlök.

– Mit csinálnak kendtek? kérdezé a biró.

Popákné nagy lélekzetet vett, hogy egyszerre elmondhassa a történetet.

– Nézzék tekintetes uraim, nézze kegyelmed biró uram: odabenn fekszik megrontva a Katka három gyermekével. Egész héten át a boszorkánynál dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt igérték neki, hogy majd kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este kenyeret sütött belőle, s ime a mint evett belőle gyermekeivel együtt, mint a kit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjokban a földet rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden ütésre kiáltva: «nesze átkozott boszorkány.» Valahányszor ütnek rajta, azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni s maga bement a házba. Valóban az egész háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön s különösen végtagjaiban érzett hasgató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. A ki a szabad levegőről belépett, szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, a mi a szoba levegőjét terhelé; az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a fojtó szag nem akart tisztulni.

– Tudom már, mi ez? szólt az alispán. Ez a kenyér vadóczos.

A vadóczos buza a legkínzóbb méreg; a ki abból evett, egész teste üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok eczetet! szólt az alispán, kinek hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben való teendőkről.

– Ah jó uraim, ily fényűzési czikk ebben a faluban nem található!

– Nincs az mi nálunk, uram, szólt a biró, hanem itt a szeszgyárban kádakban áll, mert ott eczetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda, kiáltott Popákné, nem ad abból a boszorkány egy gyűszűre valót sem. Elment már a garabonczás is, mert itt volt, s ő is azt mondta, hogy keresetlen füvet, meg eczetet kell a rontás ellen a szájokba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, a míg mi ki nem füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; tartsátok a tűzre.

– Ugyan asszony, hallgass! szólalt meg az öreg Popák valahonnan a sutból. A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garabonczásod.

Ez alatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül. A ki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy ezek az urak majd csodákat fognak tenni. Hiszen csodának fogadták a csapást, csodától várhatták a menekülést.

Elkisérte az egész csoport a három táblabirót a kéményes házig.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnak s a milyen nagy volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepén egy roppant nagy nemzeti czimer, négy folyójával, három zöld halmával, kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betükkel felirva e sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

«Salva Guardia.»

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak sem, a tulajdonos engedelme, vagy birói itélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak oda érkezte előtt, egy sajátságos alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg, hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katona-köpenyeggel iparkodott magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát. Fején vastag bőrkarimájú posztósapka volt, mely sehogy sem volt elég szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével volt benőve, mint a ki rendesen szokott beretválkozni, de csak minden sátoros ünnepen egyszer.

Épen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó, reménylő népcsoporttal.

Valami férfihang a kapun belülről felelgetett neki kifelé.

– Nincs itthon? szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy utolsót ütve a kapura. No hát legyen ott, a hol én gondolom! Nem adhatsz magadtól? No hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével lyukakat fúrhatott a lehámlott vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun s a biró fenhangon kiáltá, hogy nyissák ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonynyal.

– Takarodjatok innen! kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang, élesen vontatott fajkiejtéssel. Szemtelen koldusok! Egész nap itt ácsorogtak, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog ideje van, akkor nem jöttök, úgy-e? hanem most jó volna az ingyenáldás. Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok, kieresztem a kapu alatt a kutyákat s azok majd megmutatják, merre az út hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor biró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná, mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam úgy-e? hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! szólt vad elégtétel hangján a garabonczás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése végig zúgott a belső folyosókon a nélkül, hogy emberi viszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! gúnyolódék éles, csufondáros hangon a garabonczás. Hamarább kinyilik a mennyország kapuja egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék csak az emberek azt, a mit én mondok; majd tudom, nyitva volna egy pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák, bornyuk, szamarak az emberek, igavonó barmok, a kik azt gondolják, hogy azért vannak ezek a hegyes fogak a szájokban, hogy kenyeret egyenek velök. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki? Miért? azért, mert nincs annyi szivök, a mennyit egy hangya elbir! Hallgatna csak én rám valaki.

Az ifju idealista azt hivé, hogy emberére talált s megkérdezé komolyan a természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább czélravezető rendszabálynak?

A garabonczás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, a mik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét bocsátani ki ajkain a mondandó szónak s halkan susogva akarta azt elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas épület itt, a milyen magas négy ölnyire a föld felett s a milyen mély két ölnyire a föld alatt, olyan szinültig van töltve élelmi szerekkel, a mikkel száz ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: én uram, én Istenem! pedig nem fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, a ki odabenn van, nevet rajtok, és nem fog adni egy falat kenyeret, és nem fog adni egy szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifju úrhoz, s mintha ahoz, a mit most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta abba balkezéből görcsös botját s dühödten kiálta, a házra mutatva:

– Fejszét, kanóczot neki!

Az ifjú táblabiró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a biró pedig dorgáló szóval inté meg a nyugtalan embert.

– Ugyan, ugyan Márton, hogy beszélhetsz ilyen helytelenül?

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s félkézzel rátámaszkodva.

– Hogy miért beszélek én igy? Hát miért beszélnék én másképen? A kutya azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek? Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy piszok vagyok, a kit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki vesz számba egy olyan lelket, mint az enyim?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! feddé a zúgolódót a biró, kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durczás ember lehuzta sipkaernyőjét arczára s mintha lassudan akarna beszélni, mély hangon mondá a birónak:

– Ha valaki kérdőre fog azért, a mit most beszéltem, azt fogom mondani: részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat. Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta szinét sem láttam semmi italnak s hetek óta gyökérrel élek. Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass Márton, csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály; becsüld meg magadat itt ez urak előtt, a kik épen azért jöttek, hogy a nép sorsán bölcs rendeleteikkel segítsenek.

A garabonczás ember hangosan felkaczagott e szavakra; nem felelt semmit, csak kaczagott, mutatta kezével, mutatta arczával, mennyire lenézi, semmibe veszi azt az eszmét, a mit a biró mondott, s mint a ki fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is ment onnan, folyvást erőtetve a kaczagást és fejét rázva és kezével eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tiz lépésnyi távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban neki foghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak! Kiálta felcsattanó szóval. Hát tudják azt az urak, hogy mi baja van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől, fáradságtól, testi sanyaruságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra valaki, a ki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy ezek az urak itten nem különbözők a többiektől, szólt és megemelinté sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét; ezek az urak jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni? Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten? hogy egy hónap mulva ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Reczeptet irnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak szegény ember. Meggyógyulsz tőle ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni? Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja a mit bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, a hogy a papok beszélik? No hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon az égből? ma, még ma, és itt ezen a helyen, mert holnap már késő lesz, mert tiz mértföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az égből?

A garabonczás égrenéző daczczal fordítá fejét az urak felé s diadalmas dühvel állt meg ott előttük, felszólítása czáfolhatatlanságán megvetve lábait.

A nép eszejárását a sophismák könnyen eltérítik, a körülállók arczaiból igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garabonczásnak alkalmasint igaza van.

– No hát hogyan hull a manna az égből? rikácsolá a garabonczás veszélyes jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva s farkasszerű vigyorgással mutatta elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, a mely más egyébre látszik rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont figyelmet s a félretekintők a veszedelmes országuton egy merészen megrakott szekeret láttak alájönni hat ökrös fogattal, melynek szédelgős tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér olaszos négyszegkalap fedé, azaz hogy épen nem fedé a delnő fejét, csupán hátulsó himzetével takarta kontyát, elől pedig szabadon láttatva à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül világoskékek, arcza a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen bőkezüleg van szabva a természet alkotó kezétől, mindamellett sem látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait alulról eltakarja. Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy ezek a fogak igen szép hófehérek és az egész arcz minden exaltalt kinézése mellett sem kellemetlen. Termetét csipőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegélylyel, a mely ismét csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű, s igen zöldzsinóros viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fentisztelt hölgy nem szokta izlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak szokásban.

A társzekér épen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult népség közé, a midőn a garabonczás azon borzasztó trilemmába hozta az érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullassanak az égből, vagy segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, a mint odaért, rögtön megállítá a társzekeret s patheticus hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! üdvözlöm önöket. Érdemes helységbiró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen ön közelebb; – ön pedig általam ezuttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú, értse meg ezuttal, hogy igen is vannak esetek, a midőn manna hull az égből…

A megszólítottak egyenkint bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan viseletén, hirlapi stylben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább felötlővé, hogy ő névszerint szólítá meg az urakat, azok közől pedig egy sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben látta volna.

A fenntisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán épen számított is reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok neveiken nevezhetni, a míg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira nincsen is szükség, legkevésbbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, a kinek ihletét, óhajtatát, belső hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény ismeretlen kiván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne, még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, a mikért pirulni szokott és ő neki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni, mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegyricon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiscális észrevéve, mint ifjú és udvarias férfi, sietett karját nyujtani elé.

– Kérem! köszönöm! szabódék az érdekes delnő. Én le tudok szállni magam is; jártam nyaktörőbb helyeken is, a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a lengyelnyergen; egy férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok, holott egy fontos missiót kellene elvégeznem. Igen uraim, egy fontos missiót, mely önök küldetésével összhangban áll. És épen azon összhang magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, a kinek én itt szerény jelképe vagyok, megérté önök küldetésének czélját, azon nagy és nemes czélt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s elhatározá, hogy ismeretlenül, láttatlanul egy parányát képzendi azon közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő lelkesült leirása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni s előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon körülményen, hogy épen ezen perczben érkezhetém, a midőn csaknem felhíva volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák lételében okszerű és rationalis észlelet tilt is hinnünk, de azt még is tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezérczikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész segélykezét s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a táblabiró urak előtt, nem mellőzve a mellett azt a kegyességgel párosult fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár megbizatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az én gyarló tehetségeimet. Oh kérem! Csekélységem érzete nem tűr czáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, a ki megtudva a közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta, megnyittatá tárházait, éléskamaráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt faluról-falura, hogy a míg a nemes megye átható rendszabályai végleges mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prosopopoeával, mint Lázár a pásztor a velenczei tizek szőnyegét s egész halmazát a frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arcza e perczben a diadaltól sugárzott, ma tökéletes joga volt; egy szekér kenyér különb tünemény volt e pillanatban, mint minden varázslata a magiának.

– Ime uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom; tudniillik azon dicső lény nevében, a ki által magam is megbizatva vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak esetek, a midőn mégis hull manna az égből.

A jámbor meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e perczben a delnőhöz s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá; angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok, tiltakozék a derék hölgy a czímek és tiszteletbeli csókok ellen. Ne engem magasztaljatok, ne én értem imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért. Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, a minőt az oltárképre festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy kis eleven czukorbáb, a kinek csak a szárnyai hiányzanak, hogy elröpüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban, ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és malaszt van azzal, a mihez ő hozzá ért.

A tisztelt delnő annyira elhagyta magát ragadtatni ékesszólása által, hogy szemei megteltek könyekkel, a mi azt bizonyítja, hogy nála, mint a «palócz dalok» költőjénél, a legtarkább rhetori flosculusok mind valódi érzés szüleményei.

A tisztelt táblabiró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb volna az élelmiszerek kiosztása végett a biró házához visszatérniök.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy álomlátó kék szemeit, s az ihlet patheticus hangján viszonzá:

– Sőt épen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e találkozásban is a fatum intő ujját veszem észre, mely magneticus erővel fogja körül a mindenséget s jelenségeit adja a népek harczaiban ép úgy, mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren. Épen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain belől lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait és semmi sem leend sötét lelkének oly sulyos büntetése, mintha itt szemei láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségök hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, a mik itt történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa boszuját, feltakarta a ponyvát egészen s hangos szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Ime földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok, mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok most a gastricus nedvek nagyon fölizgultak, s a túlterhelés könnyen rendszert zavar. Ime itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, a mi képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábbadozók számára. Biró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy küldetését a táblabiró urakra ruházta, s tiz percz alatt kiüríté az egész szekeret. A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba, míg az érdemes hölgy egyenkint előszedegetett holmit a kifogyhatatlan ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez só, imez pedig czukor, ez meg itten őrölt kávé, a czukor a kávéhoz való. Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomruak számára. Ebben a katulyában piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néha napján a pesti vendéglőkben nincs olyan gondoskodás a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint a mennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A biró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, a kinek nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a biró semmit, s figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; a míg nekik lesz, ők is eltartanak engem.

– Hát kend Márton miért nem megy oda? nógatá Popákné, könyökkel taszítva a garabonczást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára könyökölve.

– Nem kell! nem ehetném! mordult ez vissza s boszúsan távozott el onnan, görcsös botjával nagyokat ütve a földre.

Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy haragosan csapott volna be egy ablakot.

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében legőszintébb hálánkat. Ha azon nehány szó után, a mit kegyed felőle mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, soha sem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője ő e vidéknek és még sem tudja senki, hogy kicsoda? sem azt, hogy hol lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy angyal, uraim, a ki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy megismerjék, önök soha sem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Akkor tudassa kegyed vele hódolatunkat.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy néhány ez alkalomra illő emlékmondatot az éhség tornyának, e Bábelnek falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, a mennyinek szükségét érzi, szólt az alispán jókedvűen mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet utitáskájából s igen szép irással felirta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»3)

A másik oldalra balfelől franczia jelmondatot irt:

«Les Cannibals devorent leurs ennemis; mais tu devore tes compatriotes.»4)

– Egy kis insultus biz ez, monda az alispán, de hosszú dolog volna érte pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő s krétát vett elő helyette; a krétával pedig a kettős kapura irta Tilly emlékmondatát:

«Komm in einer Stunde wieder!»5)

– Így!

A delnő teljesen meg volt elégedve a satisfactióval. Látszott rajta, hogy ha ezt végbe nem viheti, talán bele betegszik. S miután az említett házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami új divatú regényt, megfordíttatá szekerét s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért az országútra, általok odáig kisértetve.

A ház előtt csak nehány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a rájok nézve kibetüzhetetlen mondatokat.

– Látjátok, magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné, az a czifra asszony6) még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most a mit az ide irt két felől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificzamodik a lába.

– És most, szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével, nem kérek önöktől uraim egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek felől. Tudják önök: a ki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené, ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha megismernék a földön. Azért uraim titoktartást kérek.

A táblabiró urak kezet adtak a felszólításra s oly szent és törhetetlen titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagy gyűlésen esküdnének az l. p. d. betük titkos és rémséges értelmére emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy családot kell meglátogatnunk, szólt az alispán a búcsúvétel után.

– Beteg család! kiálta fel a hölgy. És ezt nekem nem mondták önök elébb uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni. Hisz minden kötelességek közt legelső az, melylyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden ajtónak meg kell nyilni, a beteg mindenkinek rokona, a beteg szolgának kérelme parancsolat az ő urára nézve, a betegség a legellenállhatlanabb tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyüt a hatalmasok fölé.

E dicséretes phrasisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s formaszerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök között orvos, vannak önöknek gyógyszereik? értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabiró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, a rendesebb orvosi segély érkezteig eczettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Eczettel! olajjal! tejjel! szólt nemes pathosszal a delnő; pfuj, pfuj, allopathia! moslék keverés! mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! saignare, purgare, postremo clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare! Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a piczi kis ládikát itt kezemben, ezekkel az apró üvegecsékkel. Mi van ezekben? apró mákszemek. És ezen mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatatlan Hahnemann utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenkint, kiket decoctumok, emplastrumok és cataplasmák rég a föld alá vittek volna. Járok vele vidékről vidékre.

A táblabirák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki egyedül érdemel dicsőitést. Én csak szerény neophita vagyok, csak a hivők egyike.

A derék úrhölgy nem akart legkisebb érdemet is magán száradni engedni.

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a facultasnak teljesen megfelelő léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé, csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezuttal sem a homeopathia, sem az allopathia nem szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételével. A szerencsétlen szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el volt már hanyagolva, mint hogy a segély későn ne érkezett légyen számukra.

Mire az urak visszatértek, már akkorra ők kiszenvedtek valamennyien.

Ott feküdtek eltorzult arczokkal, összezsugorodott tagokkal a földön. Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, a mint ránézett, a mint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé, hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… szólt a felölelt haldoklónak arczát a lámpa fénye felé fordítva, melyet az ifju ügyész tartott kezében; ez a viaszkép a halál munkája.

Egyiken sem lehetett segíteni többé.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis,7) szólt Hahneman derék tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját.

Az alispán pedig vett egy papirt, belehajtogatott egy darabot a vadóczos kenyérből s azt mindhármuk gyűrűikkel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklónál gyóntató pap? kérdé az ősz táblabiró Popáknétól, ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. Fölvették-e a halál szentségeit?

– Ah, uram! felelt az asszony felsóhajtva, ha az egész vármegye mind pap volna, s ez az egész folyó mind szentelt viz volna, még sem lenne elég azokat mind beszentelni, a kik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, a honnan úgy kihalt szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, a ki a többieket megsirassa.

A vén garabonczás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanúl eltávozni.

– Ezeken még sem tudtak segíteni.

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjunak nevezett biróra hagyva, együtt elkisérték a delnőt szekeréig s ugyanazon nyaktörős úton, melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, a hol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlök az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről biztosítva a táblabiró urakat, melyet azok szinte azon módon viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, épen azon az úton volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt maradtak minden búcsúvétel daczára, a mi az érdemes úrhölgynek nem csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett s kifehéríté az utat az erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni.

Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgynek, másik hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét s elől hagyva járatni az urak hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, forrón elbúcsúzék tőlök; a midőn ismét kölcsönösen megigérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután gondolkozni mind a két fél, midőn a táblabirák elől hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, a melyen a delnő szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele olyan meghivólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú emeletes kastély, melynek fehér oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis nádfedeles paraszt házak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! semmi sem költ oly boldog otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni. Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd falu nem messze van. Vagy talán csak a biróval van itt is dolguk, s egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfedeles tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; a mi most már nem történt meg minden vigabb szinezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg s midőn ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre kisült, hogy a táblabiró urak épen csak ide szándékoztak jönni, a hova az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott elő. Hiszen így ő maga vezette e férfiakat az ő rejtelmes, titkos, jóltevő tündérkéje nyomára, a kinek titkait semmiféle halandó embernek nem lett volna szabad tudni, annál kevésbbé egy hivatalos deputatiónak kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örökidőkre felirni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő e zavarának kifejezésére.

II. JÖTT-MENT (PARVENU).

Hagyjuk el egy kis időre azt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság bálványait, a koplaló, kuczorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő viganós, vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a sok lamentót hallgatni, mikor épen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy Krimiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni;8) akkor álljon elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a felvidéken hogy hal meg egy pár falu éhségben.

Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az æsthesis szabályai szerint nem is volna megengedhető a regényirónak költői leirás tárgyáúl választani. Lássunk már mulatságosabb jeleneteket.

Jeleneteket, a hol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a szomszédok bajával; a hol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élczeit és a gazda jó borát, s az országot ért csapásokat csak a hirlapból olvassa, ebéd után emésztési mulatságul.

Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos kastély emelkedik, a hol a kis ismeretlen czukorbáb, a parányi tündérke lakik, a ki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s leszállt a földre, és pedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére, ottan látszik az erdők között Brenóczfalva.

A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki a hova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behuzták magukat nagy ernyőik alá s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.

A mi pedig őket megijeszté, az valószinűleg nem egyéb, mint ama roppant épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany czimerével, kiülő vaskosarakkal ablakain, nagy nyolczszögű toronynyal bejárása felett, s ócska griffmadarakkal felvonó hidja előtt, a miknek látása azt a fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetöket, s ha akarják, most is atyafiságban állnak velök.

Kivülről bástyái is vannak Brenóczvárnak, azokon egy pár hosszú kereketlen ágyu únja magát, miket a brenóczi grófok nem tartottak elégnek lánczczal odakötni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták, hanem külön szerződvényben is biztosították lételöket, különben a haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlök.

Brenócz vára valódi historiai emlékezettel bir. Ez emlékezet helylyel-közzel nem egészen tiszteletreméltó, hanem a tisztelet a heraldikában úgy sem nyom semmit, itt csak a régiség számít.

Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem azon czélból, hogy a vidéket a tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább, hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.

Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang; – kár hogy elrepedt; – estenként azt huzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó, ki az üldöző tatárok elől az erdőben bolyongott, követte a vigasztaló harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre igérte vezetni, a holott aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvan öles bástyáiról alátaszigálták. Oh a brenóczi urak maig is büszkék ezen historiai emlékű bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.

Ezen rendkivüliségért aztán a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte a főurakat, az lévén szabva a vádlottakra, hogy «ország bajnokával» Isten itélete szerint egyenkint párbajt víjanak, gyalog, avagy lóháton, a hogy rangjok hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék, megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóczi Gerő gróf megállta magáért a sarat s utódai maig is mutogatják azt a nehéz vaskeztyüt, melylyel fogta azt a dárdát, a mivel az ország viadorát letaszította a nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, a miből Gerő gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki engedte magát üttetni a nyeregből szép szerével s meg sem látszott a fogyaték a hombár tartalmán.

Hajh bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az elfogadó-terem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordó tálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdó edényül szolgáltak az asszonyoknak, a csoda-alakokkal kivert gerézdes tányérok, a hólyagos kulacsok, a szenteltviztartók, mind elvándoroltak ismeretlen világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalat és fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.

Elmultak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult az idő, az izmaelita lett úr és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt. Megveszik az úri adósságot is s egy vaskeztyüs poflével nem lehet ezer márkát lefizetni.

A brenóczi grófok jelenleg idegenek az ő hazájokban, csak úgy hirökből hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze? azt nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig van már annyi jövedelme, mint a mennyire adósságaik kamatja rúg.

A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat facsarnak a kőből.

A nagy brenóczi várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.

Egy jött-ment.

Így nevezi a magyar népnyelv a parvenuket.

Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek? de azt igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek, csak a haszon; jönnek, mennek, nem ohajtják azt a földet, melyen laknak.

Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemes ember Magyarországon. Valamelyik korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik brenóczi főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy úr azóta kinyerte az indigenatus taksáján a vámmentességet, kiváltságot s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.

Azért neki választó joga van, s instellatióknál ő is sorba állhat a maga hintajával a díszmenet közé.

A brenóczi kastélyban pedig oly úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a zsebrák barátságért.

A brenóczi urak csupán csak egy szárnyát tarták fenn az ősi várnak saját rendelkezésökre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, a miket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.

E szárnyosztályokon kivül a többi részei a várkastélynak mind siralmas újításokon mentek keresztül.

A várárokból kivágták a sánczkarókat s helyeiket beültették burgundi répával, a lőrésekből ablakokat vágtak s a casamátákban göbölyöket hizlalnak. A pompás corridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán hajdan a lovagi tornák czímerei alatt szőnyegek lobogtak alá, most az esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöczből igen könnyű volt trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új átalakító leleményességét az, hogy a nyolczszegletű tornyot, melynek ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik, gabonaszeleltetőnek idomította.

Ama terem, hol egykor a brenóczi urak ittak szövetséget a hirhedett kalandor, Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végig húzva az esztrenga, látszik is, nem is a szines kövekből kirakott czímer a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzó teremben most barmokat vágnak, s tulok- és ürü-hullákkal parodiázzák a mult századok regényesebb vérjeleneteit. Szinültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat s visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait hagymakoszorúkkal, s a márványmedenczékben, a hol a brenóczi delnők játszottak az uszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat konyhai limlomot.

A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három huszassal számítva; ezért joga van oly czélszerűvé idomítani azt, a mint rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért átadatott az is neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyuljon; most már ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, a mennyit tetszik. Senki se bánja, ha az ősi falak rettentő frescofestményeit, melyek hálószobája, irókamrája és ebédlője falait diszíték, behúzatja aranyos, ezüstös papirszőnyegekkel, ha a magas hátu karszékeket Mária Terézia korából, mik mind úgy néznek ki, mintha góth torony számára készültek volna mintául, kihányatja a fakamrába s helyettök amerikai vas hintaszékeket állít be; ha a nagy bajuszu arczképek helyébe egy csomó obscurus doctor, poéta és művész kőnyomatú arczképét aggatja fel, a kiket senki sem ismer, maga a gazda sem, mert ő birói foglalás útján jutott hozzájok, s csak arany rámáik kedveért aggatta fel szobái falán.

Ezek a szobák magok, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb elegantiát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényüzési tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi birtokosuk egyenkint kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora szine kirí a többi butorzat közől, az ágy függönyzete nem férfi-szobához való, bőr és bársony bútor izléstelenül van egymással keverve s minden zeg-zúg megrakva azokkal a csecsebecsékkel, mik az izlés embereinek szobáit oly kedélyesekké teszik, de a miket itt nem tudtak hová rakni, s a rendező semmi más czélt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden drága furcsaság lehetőleg szembetünővé legyen téve.

Krénfy úr nemcsak arczképeihez jutott kótya-vetye útján, hanem bútorain kivül még gyűjteményeihez is.

Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes pyramidja ott áll azért az ablakban, – a hol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres classicusok, incunabulák, unicumok, pergamen- és maroquinba kötve. Ritkaság-gyűjteménye is elállja az utat, mely tele van hallatlan rendkivüliségekkel; ásványtára pedig épen szembeötlő.

Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repczeszállítási vinculumban exequáltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképen.

A derék férfi mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani birtokosai a repczekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, a ki kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyady János szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, a ki a görögök idejében olyan derék hőskölteményeket irt; csak ez az egy van az egész világon, senkinek sincs több. Már ezért megadtak volna háromezer forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, a ki háromszor körülhajózta a világot és azokat a szép regényeket irta: das weisse Haus, Fifine és több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt termettek, egytől-egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák, hogy csillog bennök mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a híres platina, a mi épen egy ezer egy százszor becsesebb az aranynál. Ez az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóczi kastély.

Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, a kik kénytelenek tőle hasonló ismertetéseket végig hallgatni, a kik tudniillik pénzt jönnek hozzá kérni s nem mernek neki ellenmondással, vagy unatkozással sérelmére lenni.

Hanem az elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van bejárásuk. A pakrócz emberekkel csak odakünn az előszobában szokott végezni, mely a pompás elfogadó teremtől csak egy ajtó által lévén elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban és pókhálókban s rozzant lábú falóczákban akármelyik pusztai csárdával. A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon czélszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a terem ablakára; így a setétség nem engedi a hiányokat olyan jól észrevenni.