– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves barátom, Illés gróf, csak pontban tiz órakor, Cynthia grófnő pedig tizenkettőkor.
Ezt már tudta Krénfy úr, mert a pitvarnoktól is hallá.
– De egy szivarral talán szolgálhatok? szólt még egy kisérletet téve, s három rendbeli szivar-ládikát tolva a gróf úr elé. Cabanos, valódi Havannah…
– Köszönöm, nem szivarozom.
Csupa rendkivüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha valamit kinál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkivüliségeit se ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét soha sem iszik, s napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellenne tudni a haszonbérlő úrnak.
Illés grófot már aztán nem is merte kinálni semmivel.
– Bátrak voltunk, kezdé István gróf, nagysád sokszor tanusított szives indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára egyszerre három évre előlegezze, mely szivességért mi viszont készek vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi nem birtunk magunknak kimagyarázni, mely a mily meglepő rejtély előttünk, ép oly kellemes leend annak megoldását hallanunk.
Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajczárral zsebében, mintha mondaná: «elhiszem, hogy kellemes fog lenni».
E szavakra Illés gróf is felhagyott az üveg-almáriumokba rakott ritkaságok szemszurkálásával (fixer) s odalépett a beszélőkhöz, egyik lábát feltéve az asztalra s merev szemét Krénfy úrra szegezve.
Krénfy úr megpróbálta egyenesen ő hozzá intézni feleletét, megkisértve, ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által is mozdítani?
– Igen is. Azt irtam, – volt szerencsém irni – méltóságtoknak, miszerint kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem szaporítani, sőt még azon felül négyezer darab aranyat adni kölcsön méltóságtoknak minden kamat nélkül.
Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arczával tekinte a két grófra. István gróf mosolygott és fejét malasztteljesen ingatá; Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üveg szemekkel, a mikkel az elébb.
– És mi legyen az a föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő ajánlatot tevé? kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva helyre.
– Az csekélység, a mi méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe. Én csak a czímet, a haszonbér czímét akarom másra változtatni. Majd annak is okát adom, miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget, a mi hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még a ki törvényes kamatra ad is, rendkivüli ember most, az több mint kereszténység. Én adom kamat nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt fogok behajtani.
Krénfy úr erősen apostrophálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.
– A mit ez ajánlatért kivánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint puszta haszonbérlőnek, itt nagyon precair helyzetem van. Igen kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem, különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közőlök a Fenyéry, a másik a Tarnóczy…
Krénfy úr arra volt készen, hogy a mint ezen neveket kimondja, a brenóczi grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat s a falhoz hajigálnak mindent, a mi megmozdítható.
Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha hirét sem hallotta volna azoknak, a kikről beszélnek; a mi Krénfy urat úgy megzavarta, hogy egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.
… – Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, boszantanak, s ha panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom, hogy mit vétett nekik Brenócz, mert én nem vétettem nekik semmit. Mindenre azt válaszolják: ön nem úr Brenóczban, csak haszonbérlő. Egyenesen azon törekszenek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják, hogy a brenóczi uradalmat szépen rendbe hoztam s ez nem akar nekik tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenócz?
A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenócz vétkét, pedig Krénfy úr kétszer is kérdezé.
– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát, mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni, utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a boszantást, a kártételt és zsarolásokat. – Tessék figyelemmel kisérni méltóságtoknak, a mit mondok: csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha, dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestül, öregestül itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok, s minthogy egymástól nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságtól? Ha azt mondom, hogy a brenóczi uradalom parasztjai közől minden tizediket bátran fel lehetne akasztani, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni, egy cseppet sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza kifejezésemet. A tekintetes vármegye, a helyett, hogy a szegény üldözött, boszantott, károsított birtokost ótalmazná, mit cselekszik? Imhol ni: kiküldenek egy deputatiót, hogy tegyen vizsgálatot országszerte, vajjon miért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely naplopóknak télire valójok, el kell foglalni a legelső legjobb uradalmi magtárt, a mit legközelebb kapnak s arra a parasztságot rászabadítani. Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Oh nem. Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Oh nem. Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóczi és kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; a kit felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! méltóztassék elhinni, hogy igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, a ki ősi nemes ember, armalista, cortesvezér és mivel e napokban világos adósságot, tetszik érteni? vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén hat, mond: «hat botütéssel» frissítteték fel. Ilyen a dolog állása Brenóczon!
Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak a két kezével hadonázott az asztal felett, hanem a két lábával is az asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét ovatosan a szék alá húzni.
De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a nemes gróf arczán, most egy perczre elmult onnan s az érzett bántalom valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy a ki így nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.
Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát s mintha gondolatai egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz, hogy szabad-e neki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia grófnőnek küldeni?
István gróf első perczre összeránczolá homlokát erre a kérdésre, hanem azután egyszerre visszatért ismét arczának mosolygása. Fejével kegyesen inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó inasnak, hogy hova vigye azt az ananászt, milyen tányérra tegye, és mit mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy látta-e már azt az Attila-tallért ott a régi pénzgyűjteményben, melyet folyvást bámulni látszott.
Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek volt benne, kénytelen volt feleletet adni.
– Láttam; szólt oly száraz hangon, a milyent nem tudnak utánozni az önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. Azt a gyárat is ismerem, a hol készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön feltételeket szab. Halljuk azokat.
Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés grófnak.
– Igen is. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni. Csak annyit mondok, hogy énnékem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe futnom méltóságtokhoz elégtétel végett; hanem én olyan állást akarok magamnak biztosítani, a mi engemet valódi urává tegyen rendelkezéseimnek.
Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, a mit mondani készül.
– Nincs róla fogalmam, szólt István gróf szárazon.
– Mondám, úgy-e bár? hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e birtokot újólag megtartani? Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól van, nemde. Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen van. E szerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bizzák azt. Úgy-e bár? E szerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kivánom, miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a czíme; hanem – zálog. Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a brenóczi uradalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem a határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év mulva ismét birtokosai lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háboríttatlanul élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.
Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész gondolattal, hogy a brenóczi hat hegy közötti tér, melyet még Zobor idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy hat perczre is egy jött-ment új nemesnek birtokába jusson, a mit a hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni?
Az újabb brenóczi urak nem oly büszkék.
István gróf igen elégült arczczal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert pontban nyolcz órakor szokott mosdani. Krénfy úr kivánata olyan bagatella, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi a fiskális.
Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kivánná e vételbe a kastélyt és egyéb épületeket betudatni.
– Szivesen, szivesen, sietett felelni Illés gróf és szeretett volna már menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem igérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.
– Akár még az ősi brenóczi sirboltot is, viszonzá Illés gróf sietve; ha addig meghal ön, miattam oda temetkezhetik valamennyi brenóczi és maróti urak és asszonyságok közé. Adieu!
Azzal elkapta a sipkáját s futott csuklós lábával ki a szobából, sem a házi úrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.
Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem birta két példányban, egyikkel Illés grófot kisérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék, másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után, eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb menuett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.
Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón. Az etiquette szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a vendég és amaz a gazda.
A lépcsők aljáig kiséré őt le Krénfy úr hajadon fővel. István gróf hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül elfogadhassa mind lakás-, mint étkezésre.
István gróf azt állítá, hogy rendkivüli szerencséjének fogja tartani.
A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt, úgy köszöngetett vissza.
Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön s termeibe érve, kitörő örömmel járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az imént, s a markába vett négy krajczárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe, tenyerével újra elkapva, mint valami yongleur, titkosan suttogva magában ez elmés mulatság között: «ezekkel ugyan könnyen elbántunk».
IV. CYNTHIA GRÓFNŐ.
Délután hét óra volt, a brenóczi vártoronyban ebédre harangoztak.
A kis falusi egyház tornyában pedig épen akkor harangoztak az éjszakai imára.
Hejh sok ember nem mondhatá el azon este amaz imát, mely ekkép kezdődik: «a ki ételt, italt adott…» Éhen, szomjan be sokan feküdtek le aludni, a kiknek nem kellene felébredni többé.
A léha csőcselék! a renyhe, iszákos pórhad! ugyan ki búsulna miattok? Ember volt is, lesz is több a kelletinél; nem kell félteni, hogy kiveszszen a faj. Ugyan ki ügyelne arra, a mit ők beszélnek? Nincs mit enni? nincs egy falat kenyér a háznál? sőt vannak házak, a hol a kenyeret hírből sem ismerik? sőt még azt is mondják, hogy vannak családok, a miknek nincs fogalmuk arról, hogy milyen lehet a meleg étel? Ugyan ki hinne el ilyen badar beszédeket? Tessék, méltóságos uraim! Rakva az asztal. A négy világrész inyletes étkei mosolyognak előttünk. A mi a szemnek és inynek kedves, ezüst tálczákon, aranyozott edényben, délszaki virágok között. A szakácsmesterség művészetté, tudománynyá emelve mutatja be remekeit. Nagyobb pompát nem hiszem, hogy a maison doreé-ban, vagy fréres provenceaux-nál találhassatok; magános úri banquettekről nem is szólok, azok ismeretesek már. És ezt a pompát, ezt a duskálkodást a ti szerény helyettesetek, a ti jószágaitok haszonbérlője szerezte. Oh itt valójában láthatjátok, hogy jó világ van, tejben, vajban uszik az ország!
Krénfy úr a legelegánsabb salonöltözékben jelenék meg méltóságos vendégei előtt; csupa fehér és fekete.
A hivatalos iratok már készen vannak, aláirva, meg is pecsételve, az összegek megszámlálva, kifizetve, a kastély termei mind hosszában nyitva és fényesen kivilágítva; a mint Krénfy úr a hosszú sor ajtókon végig tekint, büszkén gondolhat rá, hogy ő itt most már korlátlan úr Brenóczon – hat évig – s ki tudja: tán még azután is?
Ez a gondolat nagy önbizalmat önt szivébe uri vendégeivel szemben. Többé nem érzi olyan pakfongizűnek István gróf mosolygását, mely mindig ideges izgatottságba hozta, nem fullad el Illés gróf viasz tekintetétől, mely gondolatait meg szokta akasztani. Otthon érzi magát.
Sőt úgy szólván nem is igen iparkodik a két grófnak udvarolni. Oh ezuttal sokkal érdekesebb tárgya van jelen az udvarlásnak, ki a hódolat adóját magához vonzza: egy szép, egy rendkivüli bájakkal megajándékozott hölgy, egy tündérnő a tüneményes századokból.
Egymás között úgy szoktuk őt nevezni, hogy «Cynthia grófnő».
És ha ez a nyolcz egymásba nyiló terem mind úgy tele volna ragyogó szépségekkel, mint tele van ragyogó lámpákkal, még akkor is ő volna ott a legszebb és ha Krénfy úron kívül még annyi férfi volna jelen, a hánynál ő magát e perczben különb embernek érzi, az mind valamennyi Cynthia felé volna fordulva, mint fordulnak a széles képű napraforgók a magasan járó nap felé, mely annyit törődik velök, mint a többi zöldségekkel.
Valódi venusi szépség. Bájosan telt idomok, miknek arányát a legizletesebb öltözék emeli, s miken bizonyos kéjes hanyagság ömlik el, kezei a legvakítóbb fehérek, minőkről valaha európai költő álmodott; Krénfy úr szemei majd átégetik azt a könnyű csipke ujjacskát, melynek finom himzetein át még folytatása látható a szép kezeknek. Arcza szebb, mint a paphoszi istennőé, mert a szerelem istenasszonyának kicsiny szemeket adott a költészet, minőké az édes epedések; míg Cynthia szemei a legnagyobb két drágakő azok között, a miket a gyémántnál is nagyobbra becsülnek.
Szerencse a világra, a boldogtalan fiatalságra és különösen Krénfy úrra nézve, hogy e szemek rendesen le vannak sütve, hogy a hosszú fekete szempillák szinte árnyékot vetnek az alabastrom arczra. Oh ég, ha ezek a szemek még villámokat is lövellnek, ha ez arcz még pirul is, ha ez ajkak még megszólalnak, ki véd meg halandó embert ellenök?
Az egész alak feltünő küljellege bizonyos nyugodt hanyagság, mely mondhatlan lágyságot kölcsönöz minden idomnak, minden vonásnak, de ez nem az erőtlenség kifejezése, hanem a fejedelmi oroszláni erő és szépség nyugalmáé, mely bizonyos az ellenállhatlanságáról, mely tudja, hogy szava, tekintete mindenható és nem akar azzal minden csekély tárgy ellenében visszaélni. Az oroszlánnőt nem ingerli fel a játszó egérke.
Oh pedig Krénfy mennyire szerette játszani az egeret! csupa kézzé és lábbá lett, hogy bájos vendégének kényelmére, mulattatására mindent elkövessen, a mit hódolata találékonyságában megsejt.
Cynthia mindezen apró kedveskedést igen szivesen fogadja. Krénfy úr soha sem tudhatja meg az ő arczáról, hogy nem követett-e el valami ügyetlenséget, nem dicsekedett-e ostobaságokkal, nem kinálkozott-e helytelenül? oh azok a magas delnők nagyon különbözők a táblabiró világ hölgyeitől. Itt a legelső ügyetlenség után szemedbe kaczagnak, izetlenkedéseidre fintorítanak, udvarlásod ha nem tetszik, hátat fordítanak érte. Ám a finom körökben ily kellemetlenség mind nem érhet. Ott meg nem bántanak hibáid felfedezésével; ha ügyetlenséget követsz el, alkalmat szolgáltatnak rá, hogy kövess el még többet; végig hallgatják unalmas adomáidat, érdektelen magánügyeidet a legőszintébb csodálkozással; ha szerelmes vagy, nem kaczagnak érte; ha nagy bolond vagy, hagynak még egyszer akkorára nőni.
Krénfy úr büszkesége semmiben sem talált annyi elégtételt, mint midőn méltóságos vendégeit feldiszített termeiben végig vezetheté. István gróf nem győzte eléggé magasztalni azt az izlést, azt a finom elrendezési tapintatot, a mit Krénfy úr e kastély feldiszítésében tanúsított. Krénfy úr rá hagyta magát venni, hogy minden kútforrást megnevezzen, a miből ezt a tudományt tanulta. István gróf tudakozódott a szőnyegek, függönyök ára után. Krénfy úr mindent megmondott és esküdött rá, hogy igazat mond; Cynthia grófnő meg is tapintá a selymet s fejével bólinta, hogy az igen finom.
Krénfy úr egészen meg volt őrülve örömében s tökéletesen elhitte, hogy ő most a legelegánsabb ember a szárazföldön.
Hogy fognak majd te rajtad mulatni egymás között a brenóczi grófok. Minden szó, a mit kimondasz, elmés, csipős anecdotonná van öntve. Nem mondanál-e még többet is?
– Minden pompás, minden díszes! szólt István gróf, finom taglejtéssel hozzá. Csupán csak egy hiányzik még, csak egyet nélkülöz minden tárgy, és ez: találja ki nagysád…
Krénfy úr olyan lett, mint a rák, mert kitalálta, de nem merte ráfogni.
– És ez: egy elegáns, mívelt, kedves nő, a mi hiányzik e kastélyból.
Krénfy úr a világ minden kincseiért fel nem merte volna e perczben a szemeit emelni, mert ha történetesen Cynthia grófnő szemeivel találkoznék, rögtön elájulna.
– No de majd az is megkerül, az is megjön; biztatá őt nyájasan a derék gróf és barátságos leereszkedéssel veregetett vállára.
Cynthia grófnő légvonatról panaszkodott. Krénfy úr észrevette, hogy a shawlt ő viszi karján s törte magát a többieken keresztül azt a grófnő vállaira feladni.
Oh ez valóban kegyetlenség volt a grófnőtől, hogy a szegény embernek ennyi szabadságot engedett.
Krénfy úr dolgozó szobájába is elvezette vendégeit. Ott állt iróasztala felett egy embertelen nagyságú arczkép, melyet valami vándor művész mázolhatott koszt, kvártély árában, s a minek Krénfy urat kellett volna ábrázolni, ki, hogy jobban ráismerjenek, oda festette arany óralánczát, ezüstgombú sétabotját, keztyűjét, kalapját, s szokatlan félrenéző állásban állt ott a falon, egyik kezét mellényébe dugva, de úgy, hogy a gyűrűs ujja kívül maradjon. A kóbor Apelles kedveskedésből még egy nagy smaragd inggombot is festett neki, melylyel akkor nem birt.
Az arczképet természetesen mindenki igen sikerültnek találta; csupán annyit jegyzett meg István gróf, hogy a festő mégis nem igen tudott hizelkedni, mert Krénfy úr sokkal fiatalabb a valóságban, mint a képen.
Illés gróf pedig a legnagyobb komolysággal mondá, hogy ennek a képnek nem itt kellene állani a dolgozó szobában, hanem egyenesen az elfogadási teremben, a hol a brenóczi ősök képei állanak, a kik épen úgy tulajdonosai voltak a várnak, mint Krénfy úr s ennélfogva az ő arczképét is ugyanazon hely illeti.
A jámbor bohó elhitte, a mit beszéltek, s rögtön inasok után kiáltott, szeget veretett a főterem falába s oda akasztatá arczképét a sok pánczélos, prémes és aranysujtásos ős dalia közé. A sok rámába festett kisértet csak úgy nézett reá azon nagy haragos szemöldök alól; kinek kard, kinek buzogány volt a kezében: mit akar ez itt azzal a kis nádpálczával?
A méltóságos vendégek igen meg voltak elégedve ezzel a tréfával. Azután tovább mentek bámulni Krénfy úr comfortját.
Cynthia grófnő elmaradt az erkélyszobában, mely a palota egyik szögletét képezé s a nyitott ablakhoz lépve, bámulni látszott az épen feljövő holdat, mely sápadt rózsaszínnel utánozza a hajnalt.
Krénfy úr egy lépéssel hátra maradt a grófoktól, hogy Cynthia grófnőnek gyöngéden megjegyezhesse, miszerint nem jó a nyitott ablaknál állni, mert az ember könnyen náthát kap.
A grófnő elfogult, ábrándos hangon szólt:
– Ez volt az én legkedvesebb helyem, mikor Brenóczon laktunk. Itt ültem gyakran egész éjfélutánig s megvártam, míg az esteli csillagból újra hajnali csillag lesz.
És a mint hosszú szempilláit megrezzenté, Krénfy úrnak úgy tetszék, mintha a hold fényénél két teljes könycsepp ragyogna azok alatt. Hajlandó volt azoknak saját magyarázatot adni.
Cynthia grófnő azután a tulsó ajtóhoz lépdelt s mintha ott jutna hirtelen valami eszébe, visszafordult s az átelleni üres falra mutatott azzal a szép fehér kezével.
– Ott állt az én arczképem.
Cynthia grófnő azzal ismét odább barangolt, szép hattyúnyakát hanyagul félrehajtva, mintha még az a kedves fejecske is nehéz hajzatával terhére volna, hosszú shawljával a földet seperte végig, csak a két végét tartva karjain. Krénfy úr kétszer is feladta azt vállaira, de egy percz mulva megint a földön volt; míg az úrnőjét kisérő komorna meg nem rántá Krénfy úr kabátját, fülébe súgva:
– Sohse bántsa a nagyságos úr; a grófnő szeret mindig valamit húzni maga után. Néha csupa szenvedélyből lebontatja a haját s két lépésnyire húzza maga után a földön, úgy jár fel s alá órahosszat a szobában.
Krénfy úr szivében megállt a verés: két lépésnyire úszik utána ez a hajhullám, mint valami fekete hegyi patak, mely a szikláról aláomlik. Ezt a gondolatot nehéz elviselni.
Az utólért grófok el nem tudták gondolni, Krénfy urat mi lelte? Olyan alázatos, olyan pirulékony lett, mint egy ünnepi legatus diák. Előhozta, hogy mégis jobban meggondolá és azt sehogy sem tartja helyeselhetőnek, hogy az ő arczképe ott függjön annyi méltóságos és excellentiás úré között s ezerszer engedelmet kér, hogy egy perczig is annyira elhagyta magát önhittsége által ragadtatni. Hiszen az ő arczképének e kastély bármelyik zúgában lehetni is nagy megtiszteltetés. Azért ő azt menten le fogja onnan vétetni.
A két gróf egymás szeme közé nézett. Ez a Krénfy, úgy látszik, mégis kezd eszéhez térni.
Pedig csak akkor kezdett még az eszétől eltérni.
Egyik ott ácsorgó inasnak néhány szót súgott fülébe. Valamit erősen magyarázni látszott, azután végig vezeté méltóságos vendégeit díszes termein, egész a téli kertig: ott letépett egy csomó virágot Cynthia grófnő számára, s a világot érzé forogni maga körül, midőn Cynthia az egyik biborpiros cactusrózsát minden gond és számítás nélkül oda tűzte féloldalt hajába. Minden oly tébolyító szépen illik neki!
Innen ismét vissza kellett fordulni s ugyanazon termeken végig haladni az ebédlőig.
A mint a két gróf előment, szótlanul, változatlan arczczal és a mint abba az erkélyterembe beléptek, hol Cynthia az elébb ábrándozni hátramaradt, egyszerre megállt mind a kettő, s mind a két arczon a kaczagáshoz készülő vidámság derűje jelent meg egy pillanatra, Illés gróf egy hahotai hangot is adott, de melyet rögtön félbeszakított, s István gróf zsebkendőjét rántá elő, abba takarta arczát.
Krénfy úr arczképe már akkor ott volt az erkélyszoba falán. Átellenben azon helylyel, melyet Cynthia mutatott neki, mint az ő arczképe hajdani helyét.
Hajdan, mikor még itt laktak a brenóczi grófok, mikor még Illés gróf és Cynthia grófnő kicsiny gyermekek voltak (rossz, makacs gyermek volt mind a kettő), azt az erkély-szobát tartották bűnhödő szobának, ide küldték a kis grófot vagy grófnőt, ha leczkéjét meg nem tanulta, ha makacskodott, ha tiszteletlen volt nevelői iránt s egyéb ily dolgokért, a mikért szegény ember fiát jól megverik, s azzal átestek a dolgon. Az ő büntetésök pedig az volt, hogy a bűnhödő teremben kellett órákat tölteniök egyedül, játék és mulatság nélkül, néha ozsonna nélkül is. Azért a kis gróf és kis grófnő ezt az erkély-szobát gyermekkorukban elnevezték «csunya szobának». Mikor azután már nagyobbak lettek, Illés gróf már kártyázott és párbajokat vítt, Cynthia grófnő bálba járt és hódolatokat fogadott el, akkor megtörtént néha, hogy egyik-másik rokonukra megharagudtak, kinek arczképe a családi képtárban függött s akkor azt büntetésül betették a «csunya szobába». Elégszer megtörtént, hogy Cynthia grófnő Illés gróf képét, emez pedig hugáét száműzte a csunya szobába, a miből aztán sok érdekes, tréfával kezdett, haraggal végzett jelenet támadt elő; Cynthia egyszer meggyújtotta a házat miatta, hogy bezárt arczképéhez nem juthatott; akkor István gróf levétette az ajtót a szobáról sarkaival együtt. Cynthia arczképe azonban eltünt és ő semmi kérésre, semmi fenyegetésre meg nem mondta, hogy az hová lett?
Ebben a csunya szobában akasztatta fel becses képmását Krénfy úr, szembe azzal a helylyel, a mit Cynthia mutatott neki. És a két gróf ezt megpillantotta, minden mesterséges és természetes komolysága daczára is alig birta visszafojtani azt a bőszült vágyat, mely a nevetést erőszakolja, s mely minden indulatrohamok között a legnehezebben leküzdhető.
Vajjon hogy jöhetett Krénfy úr arra a gondolatra, hogy magát a csunya szobába akaszsza fel?
Cynthia grófnő, mintha semmiről sem tudna, sétált nagy lanyhán Krénfy úr mellett, hosszú selyem pilláit sötét szemeire eresztve, s telt piros ajkát ábrándosan lepittyesztve, míg István gróf arczát kendőjébe rejté, Illés gróf pedig nagyokat rándult, egyszer-egyszer félbe szakasztott – ha! kiáltásokat hallatva.
– Valami bajuk van a méltóságos uraknak? aggódék Krénfy úr szorgalmasan.
– Oh semmi, felelt Cynthia grófnő. István grófnak náthája van, Illés gróf pedig köhög.
Hm. Ezeknek a grófoknak még a tüsszögésök és köhögésök is egészen másféle, mint a közönséges embereké.
Ebéd előtt még annyi időnek kellett telni, a míg a brenóczi grófok Krénfy úr előtt a kastélynak eddig zárva tartott osztályát felnyittaták.
Mindössze három szoba volt abban, mely említést érdemel. Az egyikben régi, ó-divatú butorok voltak, a másikban ócska zászlók, öltözetek, a harmadikban mindenféle régi fegyvernemű. A brenóczi grófok hajdan nagy becsben tartották ezeket az ócskaságokat, maga István gróf is emlékszik olyan időkre, a mikor a történeti ereklyékre nagyon büszke volt.
Ez a büszkesége föléledni látszott, a midőn e rég zárva tartott terem ajtaja fölnyilt előtte s ő ismét belépett rajta, s ez apáról fiura hagyott, minden divat és használaton kívüli fényes ékszereket megpillantá.
Krénfy úr vigyorogva állt meg ugyanazon tárgyak előtt, mik a brenóczi grófokat egy fejjel nagyobbakká látszottak tenni; s gondolta magában: «ejnye, ejnye, miért nem adják el a méltóságos urak ezt a sok furcsaságot? szép pénzt bekaphatnának belőlök!» s ezzel a gondolattal vizsgálgatá a szép drágaköves kardot, emaillos függórák, s vésett tálak gyűjteményét.
István gróf különös büszkeséggel mutatott fel egy buzogányt, mely barna volt már egészen az időtől, csak a gerézdjein látszottak ki az apró arany arabeszkek. Krénfy úrnak is különösen látszott az tetszeni.
István gróf látta, hogy a nagyságos úrnak is van régiséggyűjteménye s nagylelkű akart lenni, meg akará ajándékozni buzogányával.
E végett elmondá annak historiai sorsát, mint viselte azt IV. Béla idejében egy Maróthi bán, hogy látszik meg a horpadás gerezdjén, melylyel Athlamos tatárvezér sisakját, koponyáját betörte. Sisak és koponya is ott áll mellette. Ugyan ez a buzogány volt az később, mely Róbert Károly szerencsétlen havasalföldi hadjárata alkalmával Bazarád vajda kezébe került, az ajándékozta azt később Blaku bojárjának, ki Báthory István idejében, mint lengyel követ azzal kedveskedett a király legkedvesebb emberének Zornyrszkynak, míg végre ennek a leányát, a szép Zornyrszka Stefaniát egy brenóczi Maróth gróf Bécsben megismerve, nőül vevé, s a lengyel családi tárban megismeré e buzogányt, és akkor minden egyéb menyasszonyi hozományról lemondva, csupán ezt kérte magának. Így került vissza a nevezetes műdarab Brenóczra.
Krénfy úr e beszéd alatt jobbra-balra forgatta a kezébe vett buzogányt, nézegeté s mikor István gróf elmondta a historicumokat, azt kérdezé tőle:
– Ezüstből van ez?
A nemes úr egy végtelenül hideg tekintetet vetett rá e kérdésre.
– Nem. Vasból van.
Azzal kivette a kezéből a buzogányt, mely pedig valóban tömör ezüst volt s oda állítá vissza helyére. Többet azután nem is beszélt neki ereklyéi felől, hanem csak arra kérte, hogy rakassa azokat mind ládákra és küldje fel utána postán. A czímzetre irja azt, hogy értékök százezer pengő.
(Hm. Talán mégis ezüstből vannak ezek a furcsaságok?…)
«Messieurs et madames, le diner est servi!»
A kölcsönvett pitvarnok e hivatalos salonnyelven tett hirdetése adott új lendületet a társalgásnak, a kölcsönvett inasok siettek a szárnyajtókat szétcsapni s az ebédlő előfüggönyeit félrevonni.
Krénfy úr egy merész vállalatot kisérle meg. Bátorkodott, mint házi úr, karjával kinálni meg Cynthia grófnőt.
A delnő elfogadta karját, a mi Krénfy urat a büszkeség tetőpontjára helyezé.
A mint így diadallal vezeti elegáns vendégeit szőnyeges teremein át, egyszer csak előtte terem Miska kocsis, azon szurtosan és borzasan, a hogy máskor szokott lenni, s egy fél csizmát hoz a kezében, még pedig úgy, hogy a lyukas talpát tartotta kifelé s mint a vak légy, mely senkit sem néz, csak elkezdi Krénfy úrnak az úri vendégek előtt:
– Köszönteti a csizmadia nagy uramat, nem foltozza meg a csizmát nyolcz garason alul, azt is előre akarja látni.
Krénfy urat majd a guta ütötte meg, közel volt hozzá, hogy ott hagyva Cynthia grófnőt, ott mindjárt felpofozza Miskát. Szerencséjére a kölcsönvett komornyiknak volt annyi találékonysága, hogy nyakon ragadta a kocsist s kituszkolta a szobából, odakinn rátámadva, hogy miért jön ilyen részegen a kastélyba, midőn a nagyságos urat meg nem tudja különböztetni az ispántól.
Krénfy úrnak pedig minden ize reszketett a düh és szégyen miatt. Ha kaczagni találnának rajta! Nem tették azt. A két gróf utazási tervekről beszélt s észre sem látszott venni a kitaszigált cselédet, Cynthia grófnő pedig arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti ő a fenyőfák illatát; mikor itt lakott, volt egy nyugágya, mely mindig friss fenyőlevéllel volt töltve, s a mitől más elájul, a fehér szurok szagát többre becsüli bármi illatszernél, s ennélfogva milyen boldogoknak tartja azokat az embereket, a kik a vastag terpentint főzik.
Ez a bizarr beszéd kiverte Krénfy úr fejéből a csizma okozta kudarczot; azt hitte, senki sem is vette észre zavarát, hisz az előkelő uraknak nem szokásuk észrevenni a parasztot.
Azután asztalhoz kelle ülni, a mi Krénfy urat ismét újabb zavarba hozta, mert nem tudta, hogy kit illet az asztalfőhez ültetés, István grófot-e, vagy őt magát, mint házi urat. A grófot kinálta elébb, s mint meg volt lepetve, midőn ez azt mondá, hagy az a hely Cynthia grófnőt illeti.
Oh hisz ezt magától is fel kellett volna érnie észszel! Hiszen hallotta már a gróftól, hogy Cynthia a család zsarnoka, kegyencze.
A rossz lelkiismeret sehol nem nyilvánul oly erősen, mint ha felkapott ember ebédel együtt igazi nagy urakkal; Krénfy úr minden perczben megzavarta magát az által, hogy majd István gróf finom franczia modorát akarta utánozni, majd ismét Illés gróf amerikai kényelme tetszett meg neki; ha pedig épen Cynthia grófnőre talált tekinteni, akkor megállt lelkében a gondolat és kezében a villa; ez nem azon prózai tünemény, melyet hétköznapi nyelven evésnek neveznek, ez költészet, ez plastica, ez ideál, mint a lepkék mézszivása, mint a galambok szem-szedése, mint a mythoszi istennők ambrozia-szürcsölése.
Cynthia grófnő semmi húsfélét sem eszik. Az vadítja az embert. Az eszme maga is borzasztó egy nőre nézve. A farkasokkal, rókákkal állani egy koszton. Ha rá néz Krénfy úr, neki ad igazat. Illés gróf ellenben csupán húsfélét eszik és pedig sokat, és nem látszik rajta, hogy rág valamit. Egyik kezében a kés, másikban a villa, egy percz alatt összevágott, el is takarított mindent, a mi előtte volt. És ennek is igaza van. Az evés egy szükséges prózai, unalmas dolog: czélszerű azon minél rövidebben általesni.
István gróf csak vizet iszik s minden evése abból áll, hogy a mely étel mellett rizskását talál, azt leszedi, s a mártásokat kenyérszeletekkel felitatja. Csupa merő rendkívüli emberek! Mennyire különbözik evésök is más közönséges emberétől, a ki az evés dolgát gyönyörűségnek találja s egymásnak jó étvágyat kiván.
Illés grófnak ezenfelül még az a rendkívülisége is van, hogy a társaságot azzal mulattassa: ez vagy amaz ételt mivel szokás páczolni, micsoda szerekkel teszik azt a bort édessé, pezsgővé, nehézzé; mitől lesz ez a sajtnemű olyan sárga; mivel hizlalják ezt a tekenős békát, hogy olyan fehér legyen a húsa? s több efféle izletes dolgokat, a miknek tudása után kedve volna az embernek, mind ezeket a dolgokat kihajigálni az ablakon, és nem enni egyebet száraz kenyérnél. Illés gróf azonban mindezt igen jó tréfának tartja. Igazi yankee-ötletek. István grófnak elég nagyszerű alkalma van ilyenkor bebizonyíthatni, mennyire tud arczával nem csak szivén, de gyomrán is uralkodni, a mi Krénfy úrnak kevésbbé sikerül; ő majd kékül, majd zöldül, a mint Illés gróf észrevételei folytán villára szúrt legizesebb falatjait visszateszi a tányérra s úgy szeretné, hogy gondolatait ő is azon tündéri mezőkre tudná vinni, a hol Cynthia szép lelke jár, s a hová nem hallatszanak Illés gróf rendkívüli chemiai és technologiai ismertetései.
Krénfy úr egy tál császármadár felhozatala alkalmát meg akarta ragadni azon czélra, hogy egy régen kigondolt áldomást igyék a brenóczi Maróth grófok és Cynthia grófnő egészségére, a midőn az igazi pitvarnok, Jakab, besompolyogva a bérencz inasok között, egy levelet hoz a kezében s azzal urához iparkodik közelíteni. A bérencz pitvarnok észrevette a fiut, s attól tartva, hogy az is valami ügyetlenséget jön elkövetni, útját állta, s kérdőre vevé, hogy mit akar?
– Ez a levél nagyon sürgetős, stafétán jött, az van ráirva.
– Nem tudod, te féleszű! suttogá, karjába csipve az ideiglenes pitvarnok, hogy becsületes pitvarnoknak a levelet, mikor vendégek előtt adja át, tálczára kell tenni.
Jakab megértve az etiquette-szabályt, kifordult a konyhába, felfedezett valahol egy nagy huszonnégy személyre való theacsészés tálczát s arra téve a levelet, úgy hozta azt vissza az ebédlőbe.
– Nagyságos, – méltóságos, – ez a levél… hebegé odatartva az asztalra a tálczát levelestül. A jámbor azt is feledte, hogy kinek hozta azt?
Az asztalnál ülők természetesen mind a levélre tekintettek, melynek boritékczímje oly szép gömbölyű betükkel volt írva, mint a felfűzött gyöngysorok.
Ezt az irást mind a négyen látszottak ismerni, mert az a rögtöni arczváltozás, a mit e sorok látása előidézett, elárulá meglepetésöket.
Legfeltünőbb volt e hatás Illés gróf arczán. Mintha valami belső tűz a viaszmázt egyszerre leolvasztotta volna róla, minden vonása megelevenült, fellázadt, összerándult; ő volt az egyetlen, a ki a levél után nyult, a ki elvette azt a nagy tálczáról, indulatosan megfordítá mindkét lapjáról előre hátra s azután oda adta azt Krénfy úrnak, ki alig merte eléje kinyujtani kezét.
– Ez önnek van írva.
Krénfy úr csak tétovázva merte elfogadni a levelet.
– Tessék. Önnek szól.
– Óh könyörgöm. Én nem állok ezen úrral semmi összeköttetésben, mentegetőzék az elhalványult férfi, én nem tudom, miért irhat ő énnekem.
– Hisz ön még azt sem tudja, hogy ki irja e levelet?
– Óh igen, kérem alássan, ismerem jól ezt a hátrafelé dülő irást, így nem ír senki se rajta kívül. Ez a levél bizonyos Tarnóczy úrtól jön.
A mint ez a név ki volt mondva, egyszerre visszanyerték a grófi vendégek elébbi nyugalmukat s Illés gróf menten elkezdett egy adomát közrebocsátani: hogyan etette ő meg több nagy urak társaságában egy lateinerrel a bogáncsfejeket árticsóka helyett, a mire Cynthia grófnő azt jegyezte meg, hogy vannak lények, a miknek a bogáncskóró ideál; István gróf mosolygott a tréfás szóváltásra; csak Krénfy úr reszketett még egy kicsinyt, ha arra a levélre gondolt, melyet olvasatlanul dugott el asztalkendője alá; mígnem arra a gondolatra jött, hogy talán nem is ezek a brenóczi grófok azok, a kik a Tarnóczyakkal örök viszálkodásban éltek és nem Cynthia grófnő az, a kibe egy vakmerő Tarnóczy szerelmes lenni merészelt és nem ezen Illés gróf az, a kinek a tomporába lőtt ugyanazon kalandor ifjú ugyanazon ügy miatt.
Az egész ebéd igen vigan ment azután végbe, a kölcsönös toasztok nem vesztek kárba; Krénfy úr maga olyan jókedvű lett, hogy még zongorázott is ebéd után, egészen Lisztet utánozva feje hajigálásával. Illés gróf komolyan állítá, hogy valami nyilvános hangversenyben kellene hallatnia magát. Elhitte. A zongora is valami fölséges! Azt is elhitte.
– Óh, hát még az, a mit Cynthia grófnő szobájába vitettem! hetvenkedék a derék úr. (Ez a zongora is bérbe volt véve.)
Illés gróf említé, hogy Cynthia grófnő gyönyörűen zongorázik.
Krénfy úr a hetedik égbe készült, ha e bájos ujjaktól néhány accordot hallhatna.
Cynthia grófnő mosolygott és engedett; átment az egész társasággal a neki szánt vendégi lakosztályba, helyet foglalt a fehér gyökérfa-zongora előtti causeuse-on, s bűbájos ujjait végig futtatá az ábrándos hangszeren, valami felismerhetlen dallam változatait adva elő.
– Ah superb! ah fameus! sohajtozék Krénfy úr, fejével ütve a taktust, mint a hogy affektált ábrándozók szokták, a midőn legnagyobb elragadtatása közepett karja alá nyúl Illés gróf, azzal a száraz, hideg automat kézzel s azt súgja fülébe, hogy jőjjön csak egy kissé a szomszéd terembe.
István gróf a másik felől fogta meg Krénfy úr karját, s így kivezették szépen három négy termen keresztül, a hol nem hallhatta az ábrándos zongora-hangokat többé, s ott leültették magok közé, midőn egyedül voltak s ott azt kérdezé tőle Illés gróf röviden és szárazon:
– Uram, mi volt azon levélbe írva?
Ha Krénfy úr birt volna azzal a középkori, furcsa tulajdonnal, a mit lovagiasságnak neveznek, erre a kérdésre ilyenformát felelt volna:
Uram, a levélre azért ütnek pecsétet, hogy annak tartalmát csak az tudja meg, a kihez czímezve van. Az én leveleim tartalma engem illet és ahhoz önöknek semmi közük nincsen. Ha nem tetszik önöknek ez a válasz, tudok a kertben egy szép kis magányos helyet, a hol valamelyikünk, a ki megsértve érzi magát, háborítatlanul elégtételt vehet.
Szerencsére Krénfy úrba ebből az ábrándos szenvből egy cseppnyi sem szorult; Illés gróf sem intézett volna hasonló kérdést más bárkihez. Az érdemes úr szép nyugodtan keblébe nyult, kivette a levelet és odaadta Illés grófnak, hogy olvassa el.
Egy negyed óra mulva azután a három úr visszatért ismét azon teremhez, a hol Cynthia grófnőt a zongoránál hagyta.
Már nem zongorázott a grófnő, sőt ott sem volt már. Jakab a pitvarnok értesíté az urakat, hogy a méltóságos kisasszony visszament a vendéglőbe, az uti holmikat ide szállítandó, s társalkodónéjának meghagyta, hogy addig zárja be a zongoraterem kertre nyiló ajtaját. A grófnő nagyon sensitive a nyitott ajtók ellenében.
A gróf urak ezt igen helyesnek találták s Krénfy úrral nagy hálálkodások közt kezet szorítva, ők is visszamentek a vendéglőbe.
Öt percz mulva jött Illés gróf pitvarnoka, a ki Krénfy urat annyiszor felköltötte az éjjel, hozott ötven aranyat s azokat urai parancsából az úri cselédség között kiosztotta. Egyszersmind tudatá Krénfy úrral urai üdvözletét, kik sajnálják, hogy nem vehetik tovább igénybe vendégszeretetét, miután még ez óranegyedben visszaindulnak Bécsbe.
Krénfy úr annyira nem volt ura indulatainak, mik e rögtöni utazás fölötti sajnálatából eredtek, hogy még a vendégpitvarnoknak is elfelejtett ajándékot adni, a miért ez viszont elfelejtett minden szép üzenetet, a mit Krénfy úr a méltóságos urak és Cynthia grófnő számára küldött.
A hintók már készen álltak a vendéglő udvarán, felpakolva bőrládák, kalaptartók, nyeregben az előfogatosok, köpenyegben a hajduk.
Illés gróf, Cynthia grófnő a fogadó legbelső szobájában voltak együtt. István gróf egy mellékteremben.
Cynthia látta, mint veszi fel Illés gróf útiköpenyét; Illés gróf is látta, mint készül el Cynthia grófnő otthoni piperéjével, egyik sem szólítá meg a másikat.
István gróf egy kis asztalnál ült és patienceozott. Azt a nagy Laudon-patienceot játszotta két tuczat kártyával, a mi olyan érdekes és figyelemvonzó, a mire őt maga Soult maréchal tanította, a ki szinte szenvedélyes patience-játszó volt. A nagy emberek mind igen szenvedélyes patience-játszók.
Mikor Illés gróf az utolsó gombot bekapcsolá kamasliján, a postakürt épen akkor szólalt meg az ablak alatt.
– Készen van ön az útra? kérdé Cynthiától.
– Én? – Nem.
– Úgy jó volna, ha sietne, mert ön miatt késni fogunk.
– Én mit sem tudok az útról.
– De én tudok. Rögtön vissza kell mennünk.
– Miért? Nem értem az okát.
– Kegyed kiváncsi.
– Nem vagyok az. Ön mehet, mikor akar, de én itt maradok.
– Itt? Hol?
– Ebben a vendéglőben.
– Csodálatos! És miért maradna ön itt, ha én és István gróf utazunk?
– Én nem azért jöttem ide, hogy a brenóczi uradalmak pusztulását megünnepelni segítsem; nem azért követtem önöket ide, hogy egy bolonddal többet megismerjek, hanem azért, hogy anyám sirját meglátogassam, a hol hat év óta nem voltam.
A grófnő deli arcza büszke méltósággal fordult e szavak alatt testvéréhez, s csak az utóbbi szavaknál szemeibe tóduló köny kényszeríté, hogy szempilláit e büszke szemekre lezárja.
Illés gróf hideg gúnynyal tekinte rá.
Cynthia grófnő megbánta, hogy érzékenységet mutatott s azután hanyag nyugalommal veté hozzá:
– Én nem kivánom öntől, hogy nekem higyjen. Gondolja azt, hogy csak komédiázok, hanem azután gondoljon arra is, hogy igen jól komédiázok.
Illés grófban forrni látszott e szóra az automatokban nem sejtett vér. Közelebb lépett Cynthiához.
– Ön már fenyegetett bennünket egyszer ezzel a szóval.
– Azt ujra teszem. Önök én velem tehetnek, a mit akarnak, de akkor én is teszem azt, a mit akarok. Önök a brenóczi grófi név büszkeségét emlegetik előttem. Büszkeségem nekem is van elég és ahoz nem szabad közelíteni senkinek. Ha önök engem szabad akaratomra hagynak, ha nem leskelődnek, nem gyanakodnak utánam, fogom tenni azt önkényt, szabad akaratból, a mivel ennek a chimærának, ennek a képzelt brenóczi nagy névnek tartozom; ha önök azt mondják: ehez, vagy ahoz az emberhez ne szóljak, mert az a brenóczi névnek kisebbítése, nem fogok szólani; de ha erővel, erőszakkal akarnak kényszeríteni, ha mint gyermeket ma ide, holnap oda akarnak hurczolni, akkor elfeledem azt, a mit igértem, és eszembe fog jutni az, a mivel fenyegetőztem.
– Ön azzal fenyegetett bennünket, hogy ha akaratát erőszakoljuk, el fogja hagyni szülői házát és szinésznő lesz.
– Igen. Én nagyra becsülöm azt a társadalmi állást, szemeim előtt semmi megaláztatás sem lenne az; de jól tudom, hogy annál irtózatosabb döfés volna ez a ti büszkeségteken, a brenóczi büszke néven; mert ugyanazon Brenóczi Maróth Cynthia grófnő név alatt lépnék oda, a mit az anyakönyvben kaptam. Ezt mondtam és hidd el, hogy meg fogom tenni. Mikor először mondtam, kaczagtál rajta, mikor most mondom, nem kaczagsz. Én jól tudom, hogy szép vagyok, hangom tiszta csengő, indulataimmal tudok bánni, bizton hiszem, hogy szerencsét fognék csinálni e merész pályán is; de ha ellenkező volna az eset, ha kikaczagnának, kicsúfolnának, hallatlanul, az a brenóczi névre nézve csak nagyobb baj volna, mert akkor gúnyt is hoznék reá. Pedig megteszem.
Illés gróf összefont karokkal dült a szék karjára, melyen Cynthia hevert s legnagyobb nyugalommal beszélt bátyjához.
A gróf szájában kialudt a szivar. Összemorzsolta azt s nem gyujtott másikra.
– Önnek bizarr eszméi vannak, Cynthia. Kész vagyok elhinni, hogy ön mindenre képes és lemondok minden hatalmaskodásról. Ön, mint mondá, anyja sírjához akar menni?
– Igen, anyáméhoz. (Illés grófnak más anyja volt.)
– Ez a bizonyos hely Felső-Maróthon van?
– Igen, Maróthon, a hová anyámat méltatlanul száműzék, a hol szenvedett tőlem távol.
– Ezt nem vitatom. Az a hely ide egy óra járásnyira van. Ön hihetőleg kedves dolognak találandja a következő éjszakát azon házban tölteni, a hol anyja meghalt?
– Kétségtelenül.
– Önnek atyja ott fog önnel maradni.
– Ha nem borzad azon szobáktól.
– Óh, nincsenek ily gyöngeségei. Nekem azonban megbocsát ön, ha az alatt útamra megyek; együtt nem maradhatunk.
– Nincs okom tartóztatni.
– Igen jól van. És már most egy okos szót, Cynthia. Ha épen komédiásné akarsz is lenni, előttem ne játszál komédiát. Én keresztül látok rajtad és azt is tudom, a mit gondolsz. Te nem azért akarsz Maróthra menni, vagy itt maradni, hogy ott mezei virágokat keress, s azokat koszorúba fond, hanem: elmondom miért. Te ma az ebéd felett egy levelet láttál átadatni ennek a filkónak oda fenn. Az irást megismerted te is, én is. Láttad, hogy a postabélyegre kívül Strassbourg volt nyomva. Tudod jól, hogy ebből mi következik most?
Cynthia kínos hallgatással inte tagadólag.
– Mondtam azt neked, szólt Illés csaknem susogva és odahajolva hozzá, hogy ha ezen emberről le nem mondasz, én ezt az embert megölöm!
Cynthia halkan susogva rebegé:
– Azt nem engedi megtörténni Isten.
– Az meg fog történni. Egyszer már találkoztam vele, akkor neki kedvezett a szerencse. Különös szerencséje volt. Ez nem fog másodszor lenni. Te tudod jól, hogy én Strassbourgig egy órai alvás kedveért sem állapodom meg. Lemondasz-e?
– Nem; felelt Cynthia határozottan s volt bátorsága sötét szemeinek bátyja félelmetes tekintetével találkozni.
– Nem mondasz le, hanem így gondolkozol: bátyám nem járhat sebesebben, mint a postaszekér, elmaradok Maróthon, onnan levelet irok Tarnóczynak, hogy menjen Strassbourgból és hová menjen s bátyám ismét keresheti őt egyik világ végitől a másikig, úgy-e így van?
– Én felfogadtam, susogá Cynthia, hogy meg fogom gátolni találkozástokat.
– Jól van. Igazságos akarok lenni irántad. Tudtad, hogy egy másodszori találkozásunkból vagy ő, vagy én nem jön élve vissza, és sem azt nem akarod, hogy én öljem meg őt, sem azt, hogy ő öljön meg engem. Ezt elismerem. Nem szokatlan dolog. Tapasztaltam is több izben, hogy Tarnóczy csaknem azon órában távozott el valamely városból, a melyben épen ráakadtam; ez a bujdoklás egy ellenfél elől rá nézve nagyon kínos lehet, mert ő bátor ember. Kár, hogy nem más viszonyba hozta őt a sors velem. Most az egyszer találkozni fogok vele. Igen, igen, most nem fog kijátszhatni. Te így okoskodtál jó leányka: a míg az én bolond bátyám felhányja Strassbourgot, mint egy szénaboglyát, vagy mint egy megyei archivumot, olyan embert keresve, ki álnév alatt él ott, azalatt ez régen megkapta az intő levelet az ismerős betük alatt, odább állhat. Hanem ezúttal nem fog odább állani.
– Azt nem hiszem.
– Hidd el. Be fog várni, mert kénytelen vele. Adott szava, hűsége ellenére.
– Úgy valami irtóztatónak kellett vele történni.
– Nem történt biz azzal semmi borzasztó, csupán csak becsukták valami ki nem fizetett adósságért, a mit úgy hiszem játékban veszte, s most onnan ír a börtönből ennek a régi vampyrjának, hogy Tarnóczy birtokaira, illetőleg testvérjeére, küldjön neki bizonyos összeget, hogy ebből a fatalis helyzetből kiszabaduljon.
Cynthia arcza még fehérebb lett, mint azelőtt volt. Alig látszott rajta, hogy él.
– Ez a pimasz odafenn el hagyta e levelet olvasnom, folytatá Illés gróf, a miből meggyőződtem, hogy az én emberem előlem nem menekülhet. Te hiába intenéd, mert onnan nem eresztik; pénzt sem küldhetnél neki, mert nem tudod, mennyiért van bezárva. Krénfy természetesen egy batkát sem koczkáztat, – már csak irántam való szivességből sem. Most én tehát azt teszem, hogy elmegyek Strassbourgba, felkeresem azt a hitelezőt, a kinek tartozik, magamhoz váltom kötelezvényét, abból csinálok két töltést két pisztolyba, oda állok a börtön ajtajához s mikor kilép rajta, engem fog legelőször meglátni; és azután nem válunk el egymástól többet, mint élő emberek.
Cynthia ajkain az iszony rebegése tört ki.
– Oh te iszonyú ember vagy, Illés.
– Nem vagyok az. A legszelidebb, a legnyugalmasabb ember vagyok. Csak egy szavadba kerül és az egész szomorú tréfának vége van. Mi elnevetjük magunkat és azt mondjuk, hogy csak bohóskodtunk. Csak ezt a rövid szót kell kimondanod: «lemondok» és én megfordítom rögtön utamat; lemegyek Erdélybe vaddisznó-vadászatra és úgy elfelejtem az egész dolgot, mintha soha meg sem történt volna, s ha valaki elő találja hozni előttem Tarnóczyt, azt mondom, soha sem hallottam hirét. Nekem egy szavad elég. Ha te e szót kimondád, biztosabb vagyok felőled, mintha annak a kolostornak kulcsait hordanám magammal, a melybe be vagy zárva.
Illés gróf uti köpenyét vevé vállára. A postakocsis újra trombitált.
– Kedves Cynthia, az idő siet. Nekem menni kell. Gondolkozzék, hogy valamit válaszoljon, míg el nem indultam, mert azután késő lehet.
Cynthia megfogá Illés kezét, s kérő tekintettel emelte hozzá szemeit.
– Adjon ön egy napi határidőt.
– Sok lesz.
– Csak holnap reggelig…
Illés gróf megnézte óráját.
– Jól van. Nem bánom. Holnap nyolcz óráig elvárok a válasz után. Én előre megyek a székvárosba s ott nyolcz óráig bevárom önöket, István gróf és ön Maróthon maradhatnak az éjjel, a hol nekem nincs mit keresnem. Az én anyámnak nincs sírhalma, mert az a tengeren halt meg, s a hullámok közé temették. Ön tökéletes ura eszméinek és tetteinek holnap nyolcz óráig; ha négykor felkelnek, hétre már találkozhatnak velem. Egy órát engedek előre nem látott véletlenségekre. Gondolkozzék komolyan arról, a mit mondtam. Adieu!
Illés gróf betekintett még atyjához is, mielőtt eltávozék, megkérdezé: kijött-e a nagy patience? fölfedezte, hogy egy alsó az asztal alá esett, azért nem jöhet ki a játék, a miért István gróf véghetlenül le volt kötelezve.
Azután tudtára adá, hogy a hintók már be vannak fogva, Cynthia szólni fog, ha indulni kell és tudni fogja, hol álljanak meg, a mire István gróf azt mondta, hogy igen jól van, s nagyon megörült, midőn Illés gróf eltávoztával újra kirakhatta kártyáit s nagy örömére az as-ok mind alsó sorba estek.
V. ESTÉTŐL REGGELIG.
Tiz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak a brenóczi fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.
Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!
Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások; messze a helységtől előtünik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind azon faluhoz tartozik.
Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillanta meg a grófnő, melynek nem volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek sírt és jajveszékelt.
István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem Cynthia megállítá a magáét s oda küldé inasát, hogy tudja meg, mi bajok.
A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavaszszal; a gazda itthon hagyta leányát, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig elmentek az alföldre kaszálni, aratni. A mi kis pénzt így szereztek, azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz. Szerencsétlenségökre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzök. A gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézma, robot tartozásban maradt; ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlök a háztetőhöz való épületszereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.
Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van boldogtalanság!
Épen tizenegy óra volt, midőn a maróthi kis lakba behajtattak. Szerény kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem lehetett az eladó levélbe foglalni.
A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A téli zöld repkény már a háztetőt is benőtte s szabadon fonta indáit a bezárt ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmazott a puszpáng, a thúják csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek hűtelenek a földhöz az elmuló nyárral.
A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon szobában, melyben husz év óta laktak; öregek voltak már akkor is, Cynthia soha sem ismerte őket ifjabbaknak.
Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták újra, hogy mondogatták egymásnak, a mint a kandallókban szították a tüzet: «hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis sokkal vígabb volt».
Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz és mégis olyan hideg volt minden szobában.
István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, a honnan egy csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia foglalt el társalkodónéjával.
István gróf föltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábizta, hogy leányának minden mozdulatára vigyázzon, bár ha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy gyanakszik.
Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azon felül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.
István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz s lábait felrakva annak párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha megállva, hallgatózni.
Cynthia, a mióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben, mely épen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd sűrűbbek; egy perczre meg nem áll.
Egyszer mégis abba hagyja a járkálást s leküldi társalkodónéját a kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.
István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, a ki éhes, az nem igen lehet kétségbeesve.
Félóra mulva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné s azt Cynthia grófnőnek felvitte.
Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában István gróf a tizenhatodik patience közepett.
Cynthia grófnő pedig az alatt az ablakban ült s oda csalogatva a nagy szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya nagyokat ugrott örömében s fülhegyeit és farkát csóválta e kedves mulatságra.
Azután ismét újra kezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul tartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.
Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a boldogtalan hölgy, néha felsóhajtva keservesen:
– Oh anyám, édes anyám…
Még csak arczképe sem maradt fenn a meghalt nőnek, melyhez fordulhatna, melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai közt. Egészen magára van hagyatva.
Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.
Segítséget nem lát sehol, senkinek, semmiben.
Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út kijárása.
Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és hová, hogy testvérét megelőzze?
Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt sem bizhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniok kell és akkor egyiknek vége van.
– Oh anyám, édes anyám…
A hold arcza előtt épen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok.
Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség perczei egy erős gondolatot adnak Cynthiának.
A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.
Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná testvérének, miszerint lemond és azután iparkodnék hasznára fordítani azt a bizalmat, melylyel az szilárd igéretében megnyugodott. Cynthiának e gondolat egy perczig sem jutott eszébe.
Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenóczra, – egyedül, – gyalog; – fel fogja keresni Krénfyt, – saját lakán, – éjszaka, – magánosan; – el fogja neki mondani rettegését, őszintén, – világosan; – fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a strassbourgi kereskedőhez; – átadja a magántárczájában levő kis összeget neki; – s leköti, átirja, eladja neki maróthi kis jószágát, ékszereit, mindenét…
Oh a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai voltak magában fel-felsóhajtani: «oh anyám, édes anyám».
Hogy mindezt hogy fogja kivihetni? arra nem gondolt többé.
Uti óráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.
A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi nesz, Illés gróf is bizonyosan lefeküdt.
Cynthia fejére burkolta shawlját, tárczáját keblébe dugta s a nyitott ablakon körültekintett.
Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt birni. Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a hold egészen felhők alá volt borítva.
Azon perczben, a mint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyujtotta kezét szeliden s megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy izmos eb, a helyett, hogy bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hizelgő nyüzsgéssel csúszott lábaihoz s a fejét simító kezet nyalogatá.
Cynthia egy sziszszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki a háziak közől jár az udvaron.
A kertre nyiló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda kerülni; a mint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.
Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét myrtuszbokrok között. Ez volt az ő anyja sírköve.
Itt már szabad volt sírni.
Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szive mélyéből, lelke keservéből, elpanaszlá néma könyeivel anyjának mondhatlan bánatát és kérte szótalan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez éjszakában, e magános útjában.
És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan.
A mint feltekinte, ime a nagy házi eb ott ült mellette.
– Kondor! susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta, midőn nevén hallá magát szólíttatni.
A kertből egy hidon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan visszatekinte, látta, hogy a szelindek utána megy. Gondolta, hogy majd elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikisérte egész az útig és a mint kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult és fejét oda dörzsölte hozzá barátságosan és fogait hizelegve vicsorgatá fel rá, mintha mondani akarná neki: «látod, milyen szép, erős, fehér fogaim vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek én».