8. A MAGYAR SAJTÓ
Egyenesen érthetetlen, hogyan született meg az a szállóige, hogy Magyarország a politikai iskolázottság országa.
Politikai iskolázottság… Magyarországon sok becses erő, a magyar közéletben sok értékes tulajdonság van, de a politikai iskolázottságot igazán hiába keresi itt a – leglelkiismeretesebb társadalmi kutatás Diogenes-lámpája:
Két párt és két ember között – három évvel ezelőtt – bizonyára az volt a legalapvetőbb politikai különbség, hogy az egyik negyvennyolcas, a másik hatvanhetes. Ez volt a legmélyebb szakadék, a legnagyobb távolság, zenit és nadir. Gróf Apponyi Albertnek egy keserűségében született elhatározása ezt az óriási távolságot egy szép napon mégis áthidalta. Apponyi hatvanhetesből – máról-holnapra – negyvennyolcassá tudott lenni. Egy hazafias lélek bizonyára csak nagy forrongások, aggodalmak, lelki tusák és tépelődések után jut egy ilyen nagy elhatározásra. És – csodálatos – mikor barátaival, hiveivel, harminc-negyven főből álló pártjával közölte elhatározását, a harminc-negyven ember egyszerre szintén úgy érezte, hogy a hatvanhetes alapba vetett hite megingott. A csodálatos nagy változást, a töprengésekkel és lelki tusákkal járót, a harminc-negyven ember velecsinálta a vezérrel. Tegnap még ők is hatvanhetesek voltak, ma ők is csak a negyvennyolcas programmtól tudták várni a haza javát.
Még ez is rendben van. A harminc-negyven a vezérrel együtt élt, látták a vívódásait és töprengéseinek a visszhangja az ő lelkükben is megszólalt. De azután jöttek a választások…
A harminc-negyven embert hatvanhetes programmal választották meg. A választóknak tudniok kellett, miért szavaztak a hatvanhetes programmra. A harminc-negyven érthette a vezér változását. De az ezrek és a tizezrek. A távollevők… A politikai finomságok és a személyes rancuneok iránt érzéketlenek… Nekik ragaszkodniok kellett a hatvanhéthez, amelyben négy évvel ezelőtt a haza üdvét látták.
Nem ez történt. A harmincat-negyvenet az új negyvennyolcas programmal épen úgy megválasztották, mint a hatvanhetessel. Nem csak Apponyi Albert feküdt le este hatvanhetesnek, hogy reggel negyvennyolcas gyanánt keljen fel, hanem a választók ezrei és tízezrei is. De akkor: milyen volt az ő hatvanhetes meggyőződésük ereje, és milyen lett az ő új negyvennyolcas vallásuk tudatossága és értelmessége? Tudták-e ezek a választók, mit jelent hatvanhetesnek lenni és tudták-e később, mit jelent negyvennyolcasnak lenni?
Miért beszéljünk egyébként a választókról? A függetlenségi párt nagy győzelme után a függetlenségi körben nyílt értekezleten vita folyt arról: benne van-e az általános választójog a függetlenségi programmban. És Bartha Miklós és Károlyi István hangosan, és több tucat képviselő halkan amellett plaidirozott, hogy nincs benne. Kossuth Ferenc döntötte el egy határozott »De benne van«-nal a kérdést. A függetlenségi párt vezértagjai nem tudták, hogy egy ilyen döntő fontosságú követelés benne van-e a pártprogrammban.
Arról, ami a koalició kormányra jutása óta történt, jobb nem beszélni. Mit is beszéljünk tovább? A példa fáj. Magyarországról meg lehet állapítani, hogy nem a politikai iskolázottságnak, hanem a politikai iskolázatlanságnak a klasszikus hazája.
Hiszen tudjuk mi, hogy ennek a rémítő zavarodottságnak, ennek a lelki kuszáltságnak mi a magyarázata. Egyelőre azonban elég ennyi: a magyar közélet teljes zavarodottsága, a közönség teljes politikai iskolázatlansága meglátszik a magyar sajtón is.
Lapok, külföldi lapok is, ritkán állnak pártszolgálatba. Az újságot a szabad mozgásában a feszes pártprogramm gátolja. Az újság nem elveket akar terjeszteni, hanem terjeszkedni akar bármilyen elv rovására. A lapok legnagyobb részének büszkén hirdetett pártatlansága igazában nem etikai elv, hanem – ha öntudatlanul is – üzleti. A párthoz, vagy egy szorosan meghatározott pártprogrammhoz való tartozóság gátolja meg a szabad mozgást. A pártatlan újság azonban felhasználhat minden áramlást lent és minden szellőt fent, hogy a hajóját jó vizekre juttassa.
A külföldi lapok sem szeretik a hangos színvallást, a magyar lapok egyenesen rettegnek tőle. Egy bátor szó jobbra vagy balra valamely nagy kérdésben külföldi laptól is elriaszthat egy csoport olvasót; a magyar lap ilyenkor az egész olvasóközönségéért retteg.
Ennek két következménye van. Vagy az, hogy olyan dolgokban, amelyek a külföldön a politika nagy vizválasztói, hogy ilyen dolgokban a lapok jó része nem mer határozott véleményt mondani, hanem elelmélkedik, elszellemeskedik, a szavakkal eljátszogat körülötte (gondoljon mindenki például arra, hogyan viselkedtek a lapok a szekularizáció kérdésével szemben); vagy az, hogy némelyik újság a legtarkább és legképtelenebbül összeszedett nézetekkel traktálja az olvasóközönségét. Van újság, amely a polgári radikalizmus egész csomó követelése mellett a nemzetiségek kiirtását követeli. Más lap az izzó sovinizmus himnuszai után az állami iskola ellen, a fajszeretet lángoló kitörései közepette a nagybirtok parcellázása ellen, az önálló vámterület dicséretével egy lélekzetre a nagyipar ellen, a demokratikus haladással együtt kivételes törvények mellett, a házszabályok szentségével együtt egy csomó képviselő kipofozása mellett ír. Nem tudják, mi a perspektivája például az önálló vámterületnek, mi a tartalma a demokrácia jelszavainak.
Azaz: talán tudják. De lehetetlen, hogy közönségünknek őszintén elmondják. Az agrárius színezetű negyvennyolcas újság olvasója megköveteli a lapjától az önálló vámterület hazafias hangoztatását, de dühösen hördülne fel, ha a lapja megmagyarázná neki az önálló vámterület igazi jelentőségét. Igy van azután, hogy az itt említett agrárius olvasó negyvennyolcas újságot olvas, de a negyvennyolcas újságnak soha sem szabad a negyvennyolcas jelszavak tartalmát megmutatnia; így van, hogy a zsidó kereskedők, zsidó rabbinusok boldogtalanok, ha egy napon nem kapják meg szívükhöz nőtt újságjukat: a nagybirtokos arisztokráciának nemzeti jelszavakból élő, kereskedelem-ellenes lapját, amely időről-időre – a plébános előfizetők kedvéért – egy kis hazafias antiszemitizmust is megereszt. Igy van, hogy két hét mulva ugyanaz a lap, ugyanazon a helyen az ellenkezőjét írhatja annak, amit két héttel ezelőtt írt, így van, hogy a magyar újságok nagy része – kellő óvatossággal – csaknem minden elvet megtagadhat; és csaknem minden elvet elfogadhat. A közönség iskolázatlan.
Ez a közönség, a lapok nagy részét fentartó magyar középosztály nincsen tisztában a maga érdekeivel. Különös társadalmi kapillaritás útján átvette a nagybirtokosság és a hivatalviselő dzsentri egész gondolkozását. A meggyőződései és jelszavai nagybirtokos-meggyőződések és nagybirtokosjelszavak. A fájdalmai azonban polgári fájdalmak. Innen a zavarodottság, a gondolkozás kuszáltsága, a lap-előfizető megbizhatatlansága. A magyar polgári középosztálynak nincsenek kidolgozott, egész politikai programmjai, kialakult, teljes, befejezett meggyőződései, nincsenek élesen elhatárolt pártalakulásai: nincsenek tehát magyar lapok, amelyeknek élesen elhatárolt, tiszta és világos programmjuk van.
A kialakulatlanságnak gazdasági okai vannak. A termelés régi rendje azonban kiadott minden erőt, ami benne volt. A nagybirtokos osztályuralom utolsó átout-ja a negyvennyolcasság volt. Az erejevesztett termelési rendet és a ráépült politikai uralmat azonban semmi sem tarthatja már sokáig életben.
Az osztályok tudatára ébrednek a maguk érdekeinek; az eddig elhomályosított osztálytagozódás a legnehezebb járású agyvelő számára is világossá lesz; a polgári osztály megalkotja a maga politikai programmjait. És a lapjaitól megköveteli a maga meggyőződéseinek a hirdetését.
Nem jöhet többé egy új függetlenségi párt, amely fölvesz a programmjába hetet, havat, kéket, zöldet, mindent, amiről azt gondolja, hogy a választóknak tetszik, fölvesz anélkül, hogy csak egy programmpontját is a maga értéke szerint értékelné és a maga igazi jelentőségében megérteni akarná. Nem jöhet többé omnibusz-programm, amely meghódít minden elégedetlenséget és amely demokratikus lobogó alatt feduális csempészárút szállít. Ki van játszva az utolsó átout.
Az osztálytagozódás azután nyílt színvallást követel a lapoktól. Akkor minden lapnak tudnia kell, mit akar, mert tudnia kell, mit vár tőle a közönsége. Sok lapra keserves napokat fog hozni ez az átmenet, de a lapok nagyrészének szellemi és erkölcsi nivóját emeli. Mert az élesen körvonalazott pártprogramm korlátokat állít a vezércikkekben űzött szemérmetlen előfizető-fogdosás elé; és mert a pártellenőrzés, amelyet nem kell, hogy egy bizottság gyakoroljon, amelyet épen a pártéletadta politikai iskolázottság végez, ez az ellenőrzés erős korlátokat rak az üzletkötések, a megfizetett írások és a megfizetett – elhallgatások elé. (Aminthogy sokszor a legkényesebb kérdésekről egy-egy igaz szót, néha egészen egyformán hangzót a Népszavá-ban és az Alkotmány-ban lehet találni. Két »elfogult« pártlapban: a szociáldemokratában és a klerikálisban.)
Pártoknak: osztályoknak harca szüli a haladást. Ez alól az igazság alól a sajtó sem kivétel. Ha itt-ott nem is demonstrálja még ezt az igazságot, az igéretét már megmutatja. És zavaros, sokszor piszkos áradásában mindenképen, a fejlődés korábbi vagy későbbi stádiumában egyformán – újra csak ezt kell mondani – a haladás örök ritmusa lüktet.