A SAJTÓ
A pohárköszöntő alacsony műfaj. És minden pohárköszöntők között a legundorítóbbak azok, amelyeket hivatalos és nem hivatalos cécóknál – utolsóelőttinek, de lehetőleg utolsónak – kelletlenül, sőt néha fogcsikorgatva a sajtóra szokás mondani.
Ahány ilyen pohárköszöntőt hallottam, abban még mindben intézménynek nevezték a sajtót. A sajtó: intézmény! Mintha a mértékhitelesítő hivatalról vagy a bábolnai gyógykovács-tanfolyamról volna szó.
Mindig nevetségesnek találtam, ha a sajtót felköszöntötték. A sajtónak nem jár felköszöntő sehol, a sajtónak nem jár köszönet semmiért. Ha a sajtó segített megteremteni: lelencházat, rabsegélyző-egyletet, tulipán-szövetséget, az nem érdem, amelyért köszönet fizetsége jár. A sajtó segített, mert ez a természete. Segített, mert nem tehetett másképen.
Aki ujságíró ezt nem érti, az megérdemli, hogy a jelenlétében felköszöntsék és intézménynek nevezzék a sajtót. Intézménynek, mint a mértékhitelesitő hivatalt. Aki érti, az bosszankodni fog a kelletlen pohárköszöntőkön. Mert tudja, hogy a sajtó nem intézmény, nem embereknek, egyesüléseknek, társadalmaknak tudatos csinálmánya, hanem része a társadalomnak, maga a társadalom. Valamikor, a lelkesedés fiatal éveiben úgy mondtuk ezt, hogy a sajtó az emberiség nagy organizmusának szívedobbanása. Ma annyit mondunk, hogy a sajtó természeti jelenség, mint maga a társadalom.
A sajtót így kell és csak így lehet nézni. A sajtó annyi, mint az a társadalom, amelyben él. Aki sajtót mond, társadalmat mond.