2. A KÖZÖNSÉG
A közönség, amelyről itt annyi rossz iródott le, mi hát, milyen hát milyenek az érzései, indulatai; ki ismeri, ki látta szemtől-szembe?
A közönséget, a közönség ízlését, a közönség kegyosztogató kedvét, szeszélyeit senki sem ismeri. A legöregebb, a legtapasztaltabb, a legélesebb elméjű kiadók és szerkesztők sem. A siker az újságcsinálásban még sokkal rejtelmesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb valami, mint a színpadon. Van egy-két tapogatózó feltevés, van egy-két megállapítás, de egészében véve, az újság voltaképen egy nagy sötétségbe prédikál vagy rikoltoz bele és csak akkor tudja meg, hogy jól beszélt, ha taps hangzik fel a sötétségből válaszul a szavára.
Egy régi, tapasztalt lapkiadó a közönségről való tapasztalatait ebbe a goromba, de velős mondásba szokta összefoglalni:
– Külön-külön mindannyian okos, józan, finomlelkű és finom ízlésű gentlemanek. De együtt: egy csürhe.
Egy illedelmesebb és tudományosabb magyarázat nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy ön és én és ő, mihelyt tömegben vagyunk, nem a magunk lelkének a törvényei szerint gondolkozunk, hanem a tömeg lelkének a törvényei szerint. Az érzéseink és a cselekedeteink a kollektiv lélekből fakadnak, és a legnagyobb ostobaságot követi el az, aki – ha velünk, tömeggel dolga van – egy kiművelt, kifinomodott, érzékeny és finyás egyéni lélekre számít, ahelyett, hogy az ösztöneinek engedő, az indulatait soha nem fékező, nem válogatós kollektiv lélekre számítana.
Az újságolvasó közönség kollektiv lelkének bizonyára megvannak a maga törvényei. Ezeket a törvényeket azonban a szerkesztőségek és az adminisztrációk nem ismerik, és csak valamely különös hatodik érzék, az újságcsináló ösztön súgja meg a legtöbb esetben mit kell tenni, hogyan kell írni. A meglepetések azonban mindennaposak.
Csodálatos például, hogy bizonyos dolgokban mennyire hiányzik a közönség kritikája. Van rá eset, hogy egy igazán kiváló író – egy íróművész, egy nagytudású szikrázó elméjű chroniqueur – teremt például valami új krónikafajtát. A közönség el van ragadtatva tőle, a lapnak és az írónak óriási sikerei vannak. Az író azután elmegy a laptól, vagy meghal, vagy abbahagyja a dolgot. És ugyanazon a helyen, ugyanolyan betükből más írja a krónikát. Hiányzik az első író tudása, elméssége, írásművészete. És a közönség észre sem veszi a változást. De azután a második író is elmegy a laptól. És egy harmadik jön. A harmadik is írja ugyanott, ugyanazt a krónikát. És a krónika most már teljesen elzüllött. Lapos, ízetlen, tudálékos, nagyképű, dadogó, ostoba. És a közönség észre sem veszi a változást.
Miért? Ha mindegy, hogy ki írja azt a krónikát, miért fogadta akkor egy hangos és a kiadónak a Wertheim-szekrényét is örömmel megborzongató újjongás az első krónikát: az okosat, a szellemeset, a művészit? És ha a művészet volt az, ami a krónikának születésekor sikert szerzett, miért nem utasítja vissza a közönség a lapos utánzást? És másutt meg miért csillog a legmagasabb rendű újságírói és írói művészet hiába? Azt lehetne mondani, hogy a közönség konzervativ, ragaszkodik az újságja formájához, betűihez, papirjához. Ebben van is igazság. De akkor meg miért elég néha egy egészen jelentéktelen hiba arra, hogy nagy tömegek elforduljanak egy újságtól és miért veszíti el egy – kiadói szempontból – elhibázott campagne miatt némely újság az egész olvasóközönségét? Holott vannak lapok, amelyekből minden kihullott már, ami valaha sikert szerzett nekik és a sikerük még mindig olyan nagy, mint a legfényesebb napjaikban. A kollektiv lélek titkai ezek.
Valamelyes biztossággal a sikerre csak akkor lehet számítani, ha ennek a nagy, rejtelmes, sötét léleknek az indulatait érintik újjal. Ha feltünő, meglepő, elkápráztató, dühbe hozó, kárörömet ébresztő hirrel lehet neki szolgálni.
És itt eljutottunk ahhoz a nagy kérdéshez, az újságcsinálásnak ahhoz a minden órában aktuális kérdéséhez: mi a szenzáció?
Voltaképen senki sem tudja, de minden újságíró érzi; keveset okoskodnak róla, de mindíg meg akarják csinálni; az újságműhelyekben mindíg az ajkon lebegő szó, a közvélemény nagy izgatószere, az újságfogyasztás, a példányszám csodahatású emelője: a szenzáció.
Szenzáció minden, ami tömegindulatot rezzent meg; mint ahogy villamosütésre megrezzen az élő test, úgy rezzen meg és úgy rezzenjen meg a szenzációra a tömeglélek. Ami általános örömet vagy – még inkább – kárörömet, ami százezreknek bánatot vagy részvétet okoz, ami nagyon várt, vagy nagyon váratlan, nagyon örvendetes vagy nagyon megdöbbentő: az a hír szenzáció.
Egy kis olvasótáborra a legnagyobb szenzáció lehet a fehérnye titkának a megtalálása. De ez nem újságszenzáció. Ujságszenzáció az, hogy egy cigányprimás megszöktetett egy grófkisasszonyt.
A szenzáció körülbelül az egyetlen újságanyag, amelynek a hatására biztosan lehet számítani. Itt is nagy csalódások érhetik az embert, de egy jól értékelt, a szerkesztőségben jól megérzett, jól feltálalt és ügyesen kiröpített szenzáció majdnem mindig felveri a maga széles hullámgyűrűit a közönségben.
Ennek azután a legtermészetesebb következménye az, hogy minden újság igyekszik minél több és minél nagyobb szenzációval szolgálni. Eseményes időkben ez könnyű dolog. Eseményes idők különben is emelik az újságfogyasztást; így a magyar újságfogyasztás eddig kétségtelenül az úgynevezett nemzeti ellenállás idején érte el a maximumát. Ilyenkor szenzációkkal szolgálni – minden lapnak, amelynek a hírszolgálata, összeköttetései, szerkesztősége jó és erős – könnyen megy.
Mikor azonban az eseményes idők elmúlnak, mikor a verseny élesedik és az amugy is hanyatló újságfogyasztást minden áron galvanizálni kell, akkor jönnek a csinált szenzációk. A gazdag, nagy külföldi lapok expediciókat szerveznek; Gordon Bennet elküldi Stanleyt Afrikába, egy másik amerikai lap elküldi Wellmannt léghajón az északi sarkra, a Lokalanzeiger külön hajót küld a Wellmann felszállásához, a magyar lap pedig, már az amelyik, titkokat kapar ki, gazságokat »nyomoz ki«, panamákat »leplez le«. A komoly szenzációknak megmaradtak a keretei; a nagy betűk, a nagy címek, a kiáltó tipográfia. Ezeket a kereteket meg kell tölteni tartalommal; így lesz a szimpla öngyilkosságokból óriási dráma, így lesznek jó családapákból liliomtipró gazemberek, így lesz a semmitmondó politikai hírből aljas hazaárulás.
Mindez elsősorban az utcának dolgozó lapokra vonatkozik. Itt, ahol nincs meg a megbízható, stabilis előfizető tábor, ahol a járókelők zsebéből ki kell csikarni a sout vagy a pennyt, itt teremnek legbővebben azok a szenzációk, amelyeket csak az újságírói ügyesség vagy kiadói lelkiismeretlenség tett szenzációvá.
Lehet mondani nagyon súlyos és nagyon korholó szavakat a szenzációnak erről a kereséséről. Mondanak is. Akik azonban a korholó szavakat elmondják olyankor, amikor tógát öltenek, vagy amikor valamely szenzáció az ő bőrükre ment, amikor tehát a maguk lelke szerint beszélnek, ugyanazok mohó olvasóivá és élvezőivé válnak minden szenzációnak, mihelyt valami különös ok – az itélkezés akarata, vagy a megbántottság fájdalma – ki nem emeli őket a tömegből. Mihelyt ők is benne vannak a tömegben, mindjárt a kollektiv lélek érzései szerint éreznek.
Ha külön-külön beszélsz azokkal az emberekkel, akik az utcán két krajcárt vagy egy krajcárt kikaparnak a zsebükből egy ujságért, bizonyára kevés vérszomjas, mészárlásban gyönyörködő, vérszagot szerető embert találsz közöttük. Derék, jó, lágyszivü emberek. És egy budapesti krajcáros lap hosszu évek óta a legnagyobb sikereket akkor aratta, mikor Petróné meggyilkolta, feldarabolta, gyermekkocsiban az utcán végigtolta az öreg ékszerészt és amikor a lap minden nap hasábokat irt erről az undoritó gyilkosságról. A közönség vért akar, a közönségnek megvan tehát az ő akarata.