5. A SAJTÓ KORRUPCIÓJA
Magán a publicitáson, az egészen legitim, nyiltan csinált és csaknem teljesen kifogástalan hirdetés-üzleten kívül háromféle dolgot szokás a sajtótól vásárolni:
1. dícséretet,
2. elhallgatást,
3. az igazságnak, a becsületes meggyőződésnek, a közérdeket szolgáló ítélkezésnek az ellenkezőjét: közgazdasági cikkekben, riportcikkekben, vezércikkekben.
Az első ellen alig lehet szólni. Ha az új bárók és új udvari tanácsosok becses életrajzukat sokszorítva kívánják a közönség elé terjeszteni, ne sajnáljanak érte egy kis pénzt. Amikor nyilvánvaló dolog, hogy a báróságokat és udvari tanácsosságokat pénzért árusítják, amikor tehát odafenn üzletnek tekintik azt, ami üzlet és amire eddig is csak a régiség rakott tiszteletet gerjesztő patinát, nevetséges volna, ha az újságok, ha üzleti vállalkozások ilyenkor finnyássági görcsbe esnének. Amikor cégéres tökfilkókról politikai tekintetek és más tekintetek miatt napról-napra az áhítat hangján kell írni, nevetséges volna, ha a báró úr nem kaphatna a pénzéért néhány jó szót. Ebben az üzletben egy van, ami kifogásolható, az, hogy nem űzik elég nyiltan. Ha nyíltan és bevallottan űznék, ha nyilvánvaló volna, hogy a báró úr sokszor épen úgy tartozik a – sokszor üzleti érdekeit is szolgáló – dícsérő sorokért az obulusokat lefizetni, mint a Van Houten kakaó, akkor ez az üzlet majdnem olyan korrektté válnék, mint a hirdetési üzlet. Megütközni csak az ütközhetnék meg rajta, aki templomi szószéknek tekinti az újságot, ahelyett hogy üzleti vállalkozásnak tekintené, aki kinyilatkoztatás gyanánt olvassa a nyomtatott írást, ahelyett, hogy gyenge és gyarló emberi szó gyanánt olvasná.
… Meg lehet vásárolni a sajtó hallgatását. Hallgasson olyankor, amikor lármát kellene ütnie. Itt kevés a mentség. Még kevesebb ott, ahol hazugságokat vásárolnak meg a sajtótól.
Meg kell azonban mondani, hogy erre kevés a példa. A leglazább erkölcsű újságok is ritkán vállalkoznak rá, hogy – politikát kivéve, ahol amúgy is folyton hazudni kell – nyilvánvaló, legtöbbször a legnaivabb ember számára is átlátszó hazugságok ódiumát magukra vegyék. Igazi közérdek ellen ritkán ír az újság; legfeljebb hallgat róla.
Ez is elég súlyos. Két meggondolás enyhíti azt az ítéletet, amelyet a rút elhallgatásokról mondanunk kellene. Az egyik az, hogy nagy visszaéléseknél, nagy panamáknál, úgynevezett nagy disznóságoknál a legritkább esetben sikerül a teljes elhallgattatás. A megvásárolhatóságnak van egy határa; ezen a határon túl nyugtalankodni kezd a sajtó, egy újság belefuj a vészkürtbe és a többi követi. (Igaz, hogy az azután nagyon nagy disznóság legyen.) A másik meggondolás az, hogy a sajtó megvásároltsága magában még sohasem tett lehetővé semmiféle visszaélést. Előbb a parlamentnek, városi és megyei közgyűléseknek, tisztviselői karoknak kell hallgatniok és csak azután jön a sajtó hallgatása. A Panama-csatorna emberei előbb vették meg a politikusokat, azután a sajtót.
A sajtó a gazdasági és politikai erők megoszlásának a hűséges tükre. Ha a sajtó visszaéléseket hallgat el, akkor azokat a visszaéléseket valószinűleg a sajtó hallgatása nélkül is elkövették volna, mert előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Tessék visszagondolni egy-két igen felháborító üzletre, telekcserékre, üzemmegváltásokra; az újságok egyszer-kétszer makacsul lármáztak, de teljesen hiába. Előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Ha a sajtó hallgat, akkor valószínűleg nem is volna ereje az üzletkötést meggátolni. A közvélemény érzékenysége és ereje kisebb volna, mint azoknak a tőkéknek, politikai és gazdasági hatalmaknak az ereje, amelyek az üzletet meg akarják csinálni. Hozzá kell még tenni, hogy a legtöbb panama csak az emberek érzése szerint panama, hogy forma szerint korrekt üzlet, és hogy piszkos titkocskáit csak olyanok ismerik, akik gondosan hallgatnak róla. Hogy tehát könnyen becsukhatják rágalmazásért azt, aki tolvajt kiabál. Végül, hogy a közvélemény a legritkább esetben hálás a tolvajkiabálásért, hogy támogatással ritkán fizet érte, és hogy viszont a nagy zsákmányolásra induló tőkének a – szervezetlen, sohasem eléggé öntudatos és rettenetes nehezen megmozduló – közvéleménnyel szemben ezer eszköze van a bosszúállásra.
És így, ha szubjektive semmi mentség nincs azok számára, akik hallgatásért pénzt fogadnak el, objektive újra csak meg kell állapítanunk azt, hogy a sajtó nem lehet jobb, mint az a társadalom, amelyben él, hogy a sajtó nem emelkedhetik a környezetének, a talajának, a levegőjének a morálja fölé, hogy a gazdasági erők eloszlásának, a közvélemény érettségének, kulturális fejlődöttségének, politikai iskolázottságának a hű tükre. A kiadók számára nincs mentség, a sajtó számára van.
Hogy az elhallgatásra való alkalmakat némelyik újság azután keresi, az természetes. Minél fejlettebb azonban a sajtó, minél erősebb, minél centralizáltabb, annál kevésbbé válik az elhallgattatásra való hajlandóságból revolverezés. Az az újság, amelyik illegitim mellékjövedelmek nélkül is megél, amelyiknek az előfizetési pénzek és a hirdetési jövedelmek is fejedelmi hasznot hajtanak, az nem fog folyton panamák után szaglászni, hogy legyen mit elhallgatnia.
A magyar sajtóban a termelés teljes anarchiája dühöng. A magyar állapotok teljes züllöttsége és a magyar viszonyok teljes ziláltsága okozza, hogy Budapesten sokkal több lap van, mint amennyi az előfizetőiből megélhet. A szegénység oktalan költekezése ez, az ország szegénységének esztelen, rémült, kapkodó pazarlása. Hogy itt buzgóbban szaglász elhallgatandó panamák után egyik-másik újság, annak ez a szomorú szegénység az oka. A termelésnek ez a sajtóbeli anarchiája óriási krachchal fog – talán nemsokára – végződni. Elhull a férgese; és akik megmaradnak, azok nem fognak a bankdirektorokhoz menni, hogy hallgattassák el őket. Hanem – megvárják, míg a bankdirektorok mennek hozzájuk…
(Ami a kormány szubvencióit illeti, meg kell ismételni ezt: az a lap, amelyik szőröstül-bőröstül eladta magát, elpusztul; és amíg – bár bőséges ellenszolgálatokért – egy jól adminisztrált lap támogatja a kormányt, addig bizonyos, hogy a közönség hangulata még nem ellenzéki hangulat.
Ami pedig a bankok állandó pausáléit illeti, ezek nem olyan tisztességes üzletek, mint ahogy a lapok néha írják, de nem is olyan tisztességtelenek, mint ahogyan professzionátus kártyások képviselőházi beszédekben elpanaszolják. Ez az üzlet egyrészt csak gazdaságilag fejletlen országban virágozhatik; másrészt a bankok tudják, miért fizetnek, harmadszor a pausálénak igazán meg lehet bocsátani, mert a nagy visszaélések elhallgatására a pausálé nem elég. Azért – külön fizetség jár.
Segíteni pedig mindezen nem segíthet más, mint a haladás, a jövő. Amint a sajtó ízléstelenségeinek a kiirtását csak a közízlés emelkedésétől lehet várni, épen úgy csak a politikai érettség fejlődésétől, a gazdasági tudás terjedésétől, a demokratikus társadalmi rendtől, a közönség éber ellenőrzésétől és világos kritikájától lehet várni a sajtó (és a parlament és a magisztrátus) korrupciójának a kiirtását. A siralmasan kritikátlan közönséget ízléstelenségekkel lakatják jól. Az iskolázatlan közvéleményt becsapják. Minden közönségnek és minden közéletnek – óh halhatatlan, bölcs, öreg mondás – olyan sajtója van, mint amilyent megérdemel.