XIII.
A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes kikötőben.
A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.
– Hová mégy? – kérdezte fenyegetően. – Miért mégy?
– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem kell forradalmat csinálnod.
A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha csodálkoznék a maga szenvedésén.
Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és lesietett a hálószobájába.
A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan és rendetlenül gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a folyosón, bejelentette neki.
– Csomagoltat – mondta bevezetés nélkül, halkan és magánkívül.
A herceg ránézett és nem felelt.
– De partra akar szállni – folytatta Ridarsky kétségbeesve.
A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten és vonagló szájjal várta Anniet.
Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.
– Elég volt – mondta Félixkének.
Félixke bámulva nézett rá.
– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én megkeresem.
– Takarodj! – kiáltotta Annie.
Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult.
– Nem jön még? – kérdezte reszketve.
– Nem, – felete Félixke. – Nem megyünk partra. Itt maradunk.
A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől, bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt, halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.
– Én – mondta halkan – mégis elmegyek. Ennek végét vetem.
A herceg szótlanul bólintott.
– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd elküldök.
A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető tekintettel nézte őt.
– Akar valamit Szedlák? – kérdezte a herceg.
– Nem, fenség, semmit.
Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete újra meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva, de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…! De minek? Itt maradni?… Meddig?
Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. – Most mit? – Most hová?