XV.
A Serpolette lassan gőzölt ki a kikötőből. Kint a tengerre sötétlilán szállt le az alkonyat és a keleti égen tintaszínű felhőrongyok függtek. A tenger felett most csak az alkonyati szellő suhant végig, az aequinoctium vihara még a szemhatár mögött leselkedett, és a Serpolette biztosan és gyorsan hasította a felborzolt vizet.
A herceg állt a hajóhídon. Előtte volt a térkép és ő mereven és mozdulatlanul nézett le a térképre. Lent a hajóban megvacsorázott a legénység, és vacsora után a hálóteremben csapraverték a pálinkáshordót. A pálinkázó matrózok közé felindultan furakodott be Félixke és lázasan suttogott Vannonival. Vannonitól visszaszáguldott Anniehoz és Annietól újra Vannonihoz. Vannonival megállapodott. De amikor megint Anniehoz indult, a matrózok utána kiáltottak.
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy táncoljon velünk. Vannonit úgyis csak a második őrváltás után kaphatja meg.
Félixke eltűnt és két perc mulva száguldott vissza:
– Táncolna, – mondta – de nem mer. Fél a –.
Gyors mozdulattal maga mögé intett, valahová a hajóhíd irányába. A matrózok kiabáltak:
– Az öreg megengedi. Nem bánja az már. Nem meri azt mondani, hogy nem. Ő meg tőlünk fél.
Egy matróz felment a hajóhídra a herceghez és a herceg rögtön megadta az engedelmet. Félixke vágtatott Anniehoz, és Annie elpirulva és izgatottan kezdett öltözködni. Rövidszoknyás színpadi kosztümöt vett fel; színes selyemharisnyát; gyöngyös cipőt, feszes derekat, de fűző nélkül valót. Félixke segített neki az öltözködésben, a buzgalomtól szinte rángatózva ugrált körülötte, néha megállott egy másodpercre, nézte Anniet és ilyenkor felhangzott ujjongó kis nevetése. Annie készen volt; belenézett a tükörbe, a szenet mégegyszer végighúzta a szemöldökén, felvette a köpönyegét és izgatottan és borzongva indult ki a folyosóra. Félixke boldogan futkározott körülötte.
A folyosó végén eléjük állott Ridarsky. Az arca halálsápadt volt és hideg szemében az őrület lángja lobogott.
– Hová? – kérdezte rekedten.
Annie dühtől remegve nézett vele farkasszemet és úgy látszott, körömmel fog a szemének esni. De nem ezt tette. Jobbra hajlott, mintha jobb felé akarná kikerülni. Ridarsky gyorsan elébe hajlott. Annie ekkor kisiklott balfelé és futni kezdett. Ridarsky utána fordult, de Félixke ekkor belekapaszkodott a karjába. Félixkét nehezen tudta lerázni magáról. Kétszer kellett odacsapnia a folyosó falához, míg Félixke, mint egy pióca, aki teleszítta magát, lehullott róla. Annie nagy egérutat kapott. Ridarsky bőszülten vetette utána magát.
Annie sikoltozva menekült előle és Ridarsky csak a hálóterem ajtajában tudta utólérni. Az Annie sikoltozásának a hangjára azonban itt kitódultak a matrózok. Annie mögéjük menekült. Ridarsky oda akart jutni Anniehoz, elparancsolta előle a matrózokat, dühöngve fenyegette őket, a szája szélén hab jelent meg, a revolvere után nyúlt, a matrózok azonban a fenyegetéseit kinevették és amikor a revolvere után nyúlt, akkor öt matróz összenyalábolta, magasra emelte, felvitte a lépcsőn és kidobta a fedélzetre.
Ridarsky hallotta maga mögött a matrózok röhögését. Vissza akart fordulni, de a röhögés megállította. Megszégyenülést és undort érzett, elfordult a lépcsőtől és leült egy kötélcsomóra. A hálóterem felől azonban nemsokára énekhang hallatszott; erre felugrott és az agya újra vonaglani kezdett a dühtől. Őrjöngve járt ide-oda; néha megállt és rémült csodálkozással felnézett a hajóhídra, ahol a herceg magas alakja sötétlett, azután folytatta tehetetlen és őrjöngő bolyongását a fedélzeten.
A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme mereven és rendületlenül szegződött rá a térképnek egy pontjára. Kint barnára borult a lila alkonyat; az esti szél szakadozott lökésekben érkezett meg; a keleti ég felhőrongyai feljebb nyomúltak az égre, a tenger megfeketedett és a fekete hullámokon fehér habtarajak táncoltak.
A nagy hálóteremben Annie énekelt. A matrózok félkörben ültek körülötte és dübörögve tapsoltak, ha egy-egy számot befejezett. Annie kipirult arccal és ragyogó szemmel állott a félkör közepén; hajlongott, mosolygott, felemelte a kezét, félrehajtotta a fejét és tánclépéseket tett. Színpadon volt. Elragadtatástól és mámortól fátyolos szeme mindenkire úgy tűzött rá, mintha mindenkinek külön tenne vallomást. Az egész közönségéé volt. Mindenkinek odaígérte magát, mert mindenkit meg kellett hódítania, de amikor a szeme teleszítta magát a többiek elragadtatásával, akkor újra meg újra visszatért Vannonihoz és ellágyulva pihent meg rajta. Vannoni csendesen mosolyogva pödörgette vékony bajuszát.
A matrózok nem tudtak betelni az Annie énekével és a játékával. De Annie azután castagnetteet vett elő és táncolt nekik. Kipirultan és lihegve táncolt; egészen átadta magát annak a forró vágynak, amely feléje ömlött, mint egy izzó áradás és felemelte és ringatta őt, mint egy símogató folyó; a lélegzetek forrók lettek és a nagy hálóterem hőséggel telt meg; a castagnette csattogott, az Annie tánca szédítő és süvöltő szélvésszé, perzselő forgataggá lett; fellobogott még, mint egy lángoló forgószél, azután Annie mámorosan, kimerülten és mosolyogva roskadt össze a félkör közepén.
A matrózok őrjöngtek. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy Annie bágyadt zsákmány gyanánt van odadobva közéjük; rá fognak rohanni; mindjárt kések villognak és vér folyik; de Annie felemelte a kezét.
– Szomjas vagyok – mondta hangosan.
Az Annie felemelt keze megállította őket. Remegve és lihegve állottak meg és még nem tudták, mit tegyenek.
– Gyorsan – mondta Annie. – Meghalok a szomjúságtól. Pezsgőt akarok.
Két matróz elszaladt pezsgőért. Bementek Szedlákhoz. Szedlák még ébren volt. Fekete ruhában, fehér hajjal, tisztán és nyugodtan ült a kabinjában és imádkozott. A matrózok berontottak hozzá és ő nyugodtan és komolyan nézett fel rájuk.
– Pezsgőt öreg – mondták neki a matrózok. – Az asszonynak kell.
– Csak ha őfensége megengedi – felelte nyugodtan Szedlák.
Az egyik matróz veréssel akarta Szedláktól a pezsgőt kikényszeríteni, a másik azonban elszaladt a herceghez. A herceg hívatta Szedlákot:
– Szedlák, – mondta neki, – adjon oda mindent, amit kérnek.
Szedlák menni akart. De a hercegnek még valami jutott eszébe:
– Vigyen le Szedlák – mondta – a gépházba is néhány üveg pezsgőt. A gépnek minden erejét ki akarom venni, hadd dolgozzanak odalent.
A matrózok csodálkozva kapták fel a fejüket. Szedlák azonban hosszan és komolyan nézett a hercegre, szótlanul meghajolt, teljesítette a herceg parancsait, azután visszament a kabinjába, leült az asztal elé és tovább imádkozott.
A herceg egyedül maradt a fedélzeten. Az éjszaka ekkorra leszállott; a keleti ég szürke felhőrongyai fekete kárpittá sűrűsödtek. A fekete kárpit lassan nyomult előre és legsűrűbb feketeségébe lent a szemhatár szélén némán lobbanó villámok rajzoltak kék vonalakat. A szél lökései egyre erősödtek, de lent a gépházban is erősebben dolgozott a gép, a csavar zúgva fúrta bele magát a vízbe, és a Serpolette még ingadozás nélkül siklott előre a fehértajtékú fekete hullámokon. A herceg felemelte a szemét a térképről és körültekintett a nagy éjszakában. Kietlen egyedülvalóságban állott a nagy fekete tenger felett. Olyan volt, mintha már az örök semmiségek felett lebegne, és a herceg megborzadt kietlen egyedülvalóságának hideg fenségétől. Mintha csillagnyi magasságból ereszkednék lefelé: a feketén zúgó vizek felett eltekintett emberlakta, meleg tájak felé és egy szívverésnyi időre elöntötte annak a szeretetnek a melegsége, amelyet az ember iránt érzett volt. Emberek. Embermilliók. Emberiség.
De ez a szívverés elmult. A vér, amely forrón áradt szét a szívéből, hidegen folyt vissza a szívébe. »Nekik is jobb így« – gondolta hideg szívvel. »Jó azt hinniök, hogy boldog voltam« – gondolta. Ismét csillagnyi messzeségben volt minden élőtől; lehajtotta a fejét a térkép fölé, megkereste azt a pontot, amelyen mereven és konokul pihent volt a szeme, és a Serpolette zúgva rohant vele előre a kietlen egyedülvalóság fekete útján.
A sötétségben és a nyugalomban azonban a háta mögött halk neszt hallott. Megborzadva fordult vissza. Ridarsky állott mögötte, szorosan közel hozzá. Szögletes fehér arca a fekete karikákkal a szeme körül, olyan volt, mint egy halotti maszk. A herceg borzadva lépett félre előle. Ridarsky nem nézett rá, hanem előrehajolt a térkép fölé. Felemelte a jobb kezét és mutatóujja remegve keresett a térképen egy pontot. A herceg megmozdult, hogy félretolja, Ridarsky azonban ekkorra végigment a kezével a hajó útján és eljutott ahhoz a ponthoz, amelyet keresett. Rászorította az ujját erre a pontra.
– Ezért? – mondta lihegve. – Ezért engedi…
Kiegyenesedett. Belenézett a herceg szemébe.
– De én, – mondta – én nem akarom, hogy…
Nem fejezte be. A herceg pillantása most olyan volt, hogy a lélegzete elakadt tőle. Őrjöngő szemében a rémület lángja lobogott fel. Megfordult és a halálfélelem üvöltése tört ki az ajkán.
– Matrózok! – üvöltötte – matrózok!
Megfordult és futni kezdett. Üvöltése felverte az éjszakát, belehasított a hajó zúgásába és átvágott a hajó falain. A nagy hálóteremben elhallgatott utána a lárma és a matrózok tolongva rohantak fel a lépcsőn a fedélzetre.
Ekkor ott volt már a herceg is, és az ő kiáltása most hangosabb volt a Ridarsky elfulladó üvöltésénél.
– Fogjátok el – kiáltotta a herceg – és csukjátok be a szobájába.
– Őt fogjátok el – üvöltötte elfulladva Ridarsky. – El akar pusztítani mindent.
A matrózok haboztak, de ekkor gyorsan megszólalt Annie. Rámutatott Ridarskyra.
– Őt fogjátok el, – mondta hangosan. – Hiszen ő akar engem megölni. Ott van a zsebében a revolvere.
A herceg felemelte a kezét és parancsolóan intett. A matrózok erre rávetették magukat Ridarskyra. Ridarsky őrjöngve védekezett. Ordítva akarta a matrózoknak megmagyarázni, milyen veszedelem fenyegeti őket, de mert közben rúgott és harapott és a revolvere után nyúlt, a matrózok harsogva nyomták el és nem engedték beszélni. Boldog részegségben töltötték ki rajta a gyűlöletüket. Aki tehette, rúgott rajta egyet, és ha meg akart szólalni, a szájára ütöttek. A Ridarsky vékony ajka habos volt, fekete karikás szeme már csak vérrel befuttatott fehérségét mutatta. De amikor már egészen le volt gyűrve és leteperten lihegve feküdt a földön és öt matróz ült rajta, akkor is védekezett. Amikor az öt matróz felemelte, hogy elviszi, akkor újra dermesztő üvöltés tört ki a száján és amikor az egyik matróz be akarta fogni a száját, akkor úgy beleharapott ebbe a kézbe, hogy a gazdája véresen rántotta vissza. A matróz rögtön utána megfogta vérző kezével a Ridarsky elvett revolverét, és a revolver agyával főbe ütötte Ridarskyt. Ridarsky az ütéstől elkábult; a matrózok bedobták a szobájába, rázárták az ajtót, azután zajongva és jókedvüen mentek vissza a hálóterembe.
Ridarsky egyedül maradt a kabinjában. Kábultan feküdt egy ideig a földön, azután megtapogatta fájó fejét és szédülve felült. Körülnézett. Körülötte sötétség volt; kintről behallatszott a Serpolette gépének a lihegése és a csavar sziszegő zúgása. A Serpolette zúgva haladt előre. Ridarsky felugrott és ököllel esett neki a bezárt ajtónak. A bezárt ajtó azonban nem engedett. A Ridarsky két ökle véresen hullott le. A feje szédült; tántorogva tett egy-két lépést, azután összeesett. A szoba padlóján fekve hallgatta még egy ideig a Serpolette zúgását, a nagy hálóterem zsivajára fülelt még egy kicsit, azután odavonszolta magát az ágyához és felült rá. Belenyúlt a zsebébe és kivette a morfiumfecskendőjét. A karján kikeresett egy helyet, a tűt beleszúrta a karjába, a fecskendőt megnyomta, azután csendesen végigfeküdt az ágyon.
A fedélzeten ismét egyedül állott a herceg. A gépházba újra meg újra azt a parancsot küldte, hogy több gőzt és gyorsabban. A gép lihegve dolgozott lent és a Serpolette zugva haladt előre. A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme a térképen mereven és rendületlenül szegeződött a Farrar-szirtekre. A keleti szemhatáron kéken cikáztak a villámok és a sötéten dagadó felhőkárpit belenyelte nagy feketéségébe a csillagokat. A herceg felnézett az égre és nézte, hogyan halnak meg fent a csillagok. Most a Déli Koronán a sor. Ragyogó koronája a déli égnek…!
Nézte a csillagokat, de most már nem gondolt földi dolgokra. Arra gondolt, hogy nem tud nyugodtan szembe nézni az univerzum titkaival, hanem kérdő és aggódó lélekkel fordul feléjük. A Déli Korona. Napok. Világok. Végtelenségek és örökkévalóságok. Minek nyugtalankodni? Egy vagyok az egész univerzummal. De onnan fentről erénynek és bűnnek nincs értelme; mindenki azért élt, amit épen cselekedett; és onnan fentről minden földi dolog egyforma. Lehajolt a térképre és nézte a Farrar-szirteket.
A nagy hálóteremben pattogtak a pezsgőspalackok, és matrózhangszerek szóltak. Néger banjo pengett és délszláv tambura; a matrózok ittak és énekeltek. Annie táncolt nekik, azután táncolt velük is. Félixke ült a földön, egy pezsgőspalack állott mellette, azt néha felemelte, sietve ivott belőle, és lázasan rajzolt. Annie sorra táncolt már a matrózokkal, csak Vannonival nem táncolt még. A matrózok kiabálva és nevetve követelték, hogy táncoljon Vannonival is. Vannoni odalépett Anniehoz és Annie eltikkadva adta át a derekát az ölelésének. A banjo és a tambura pengett, Vannoni magához szorította Anniet, Félixke magánkivül, szinte rángatózva rajzolt, és a matrózok lihegve nézték a táncot. Vannoni magához szorította Anniet, a tánc vad és tüzes öleléssé lett, a lihegő kör szűkebbre szorult körülöttük, és esztelen kiáltások biztatták Vannonit. Vannoni föléje hajolt a tikkadt Annienak, megfogta a selyemderék felső részét és egy részeg mozdulattal letépte. A selyemrongyok közül kivillant az Annie fehér teste, a matrózok mámoros, elnyújtott vonításban törtek ki.
A herceg állt a hajóhídon és meghallotta az üvöltésüket egy másodpercre. De a részeg hajó mögött már bömbölt a vihar. A fekete felhőkárpit beborította az eget és a kék villámok már a menybolt tetejétől a menybolt aljáig cikáztak végig. Lent a gépházban lihegett a kazán és az egész hajó reszketett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg állott a hajóhídon, nézte a térképet. A Serpolette süvöltve zúgott előre, eljutott a Farrar-szirtekig, zúgva rohant a szirtekre, és egyetlen reccsenéssel tört százezer darabra. Egy robbanás; a hajó szétomló testéből tűz szökik fel, néhány halálordítás, de a vihar itt van már, minden elhallgat, csak a vihar bömböl, és a Serpolette felett zúg az örök tenger.