I.
A kék hajóraj második diviziója az imént kapott az első divizió zászlóshajójáról parancsot. A forró augusztusi nap alatt azonban a hadgyakorlat vége felé közeledett. Nyugat felől pontosan látszottak már a támadó vörös hajóraj füstölgő kéményei.
A visszatérő páncélos cirkálók sietve menekültek be a sorhajók mögé és az első divizió zászlóshajója erre ontotta az új parancsokat. A négy fehér óriáshajó előbb füstölögve formált kettős sort, azután egyes sort, hogy nemsokára besorakozzék saját zászlóshajója mögé egy egyenes sorba.
A két hajóhadosztály – négy-négy sorhajó – most csaknem egy magasságban gőzölt nyugat felé. A második divizió zászlóshajójának a parancsnoki hídján ott állott Péter herceg, a hajóhadosztály parancsnoka. A messzelátót időről időre a szeméhez emelte és idegesen, bosszusan és megvetően figyelte az első divizió zászlóshajóján a jelzőárbócot.
– Nézze, – mondta – nézze Ridarsky, mit művel az ott. – Nézze azt a lázas tevékenységet. – Mire azután ott leszünk a vörösek előtt, nem tud már mit parancsolni, mert minden lehetséges parancsot kiadott.
Ridarsky báró, a herceg szolgálattevő kamarása, egy lépést tett előre. Jóval kisebb volt a hatalmas termetű hercegnél; az arca szögletes, a szája mosolygó, de hideg és elszánt. Előre lépett egyet és halkan nevetni kezdett.
– Mit nevet Ridarsky? – kérdezte a herceg.
– Fenség, – mondta Ridarsky mosolyogva – félek, hogy nem szabad… Nagy tiszteletlenség.
– Csak ki vele. – No, egy-kettő.
– Azon nevetek, – mi történnék, ha fenségednek most elfogyna a türelme, és a zászlók útján azt jeleztetné vissza: »kedves cousin, ennek már megint egy nagy szamárság lesz a vége«.
A herceg elnevette magát. Egy másodpercig szinte kísértést érzett… mi volna, ha megtenné?… az egész hajóraj, amely őt imádja és unokafivérét gyűlöli, ujjongana… a nagy hajók táncolnának a röhögéstől… és ez legalább nyílt szakítás volna, visszacsinálhatatlan botrány, vége lenne mindennek, ő itthagyna mindent, ugyis itthagy mindent, de itthagyná az emlékét egy példátlan megfenyítésnek is, itthagyná is az emlékét annak, hogy kérlelhetetlen ellenfelének a király előtt és ezer meg ezer tengerész előtt vágta az arcába a megvetését…
De azután elmosolyodott. Gyöngéd pillantással nézte végig Ridarskyt. Ezekért az ötletekért, a bátorságáért, a kíméletlen kritikájáért, a csipős szavaiért lett kedvence a fiatal katonatiszt. Gyöngéden végignézte és komolyan mondta:
– Nem, Ridarsky. – Ellenség előtt vagyunk, – ha csak játékellenség előtt is. – Egyelőre tegyük meg, amit parancsolnak; – ha szerencsénk van, nem rohanunk bele az ő záróhajójukba.
A parancs, amelyet az első divizió zászlóshajójáról Miklós herceg a viceadmirális küldött, az volt, hogy az egyenes sorban haladó második divizió kanyarodjék nyolc vonalnyit jobbra. A kanyarodás azzal a veszedelemmel járt, hogy az élen haladó zászlóshajó – a Péter hercegé – beleütközik a tőle jobbra levő első divizió utolsó hajójába, amelynél a kanyarodás megkezdésekor már magasabban állott. Az összeütközés meg is történt volna, ha Péter herceg ki nem adja azokat a parancsokat, amelyeket a viceadmirális elfelejtett a manőver megkezdése előtt kiadni. Kiadta a parancsokat, az összeütközés elmaradt, és Péter herceg fájdalmas melankóliával gondolt rá, hogy most az egész hajóraj tudja, hogy ő tette jóvá a kapkodó, izgatott, gőgös és zsarnok viceadmirális hibáját, csak a király nem fogja tudni…
… A király környezetében minden ember ellensége neki. A király környezetében minden ember a Miklós herceg embere. A király vakon bízik Miklósban. – A hajóraj eközben odaért a vörös flottához. Megkezdődött az ágyuzás és azzal ért véget, hogy a király hajójáról a döntőbírák zászlójelzés útján a Miklós herceg flottáját mondották ki győztesnek.
Alkonyodott és a hajók indultak a kikötő felé. Péter herceg átszállt egy gőzbárkára és csendes, de ideges parancsára, a bárkának minden ereje megfeszítésével, sustorogva kellett a part felé repülnie. A gépész aggódva nézegetett fel a hercegre, amikor a gyorsaság újra meg újra nem volt elegendő neki, de a herceg nem törődött az aggódó pillantásokkal. Elmerülve nézte a ziháló gépet, amelynek csattogó munkájától az egész kis hajó remegett, és fájdalmasan élvezte a kínzást és a veszedelmet. Imádta a gépeket, milyen elmés remekmű ez a kis gép is, – hogy kínlódik most, – milyen hörögve és zakatolva tiltakozik ellene, hogy ilyen méltatlanul gyötörjék, – meddig tűri vajjon? – még egy perc és fellázad…
– Gyorsabban!
A gépész elsápadt, de engedelmeskedett. Ridarsky elhúzódott a herceg háta mögül. A bárka suhogva repült a csendes vízen, de az egész teste remegett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg komoran és összeszorított ajakkal élvezte a veszedelmet. A gép esztelenül és süketítően zakatolt; ha a rohanás még egy percig tart, felrobban; – ekkor azonban beérkeztek a kikötőbe, a gépész sápadtan törölgette a homlokáról a verejtéket, a herceg pedig szótlanul partraszállt és indult a lakására.
A lakásán megsimogatta fehér orosz agarát, Monsiegneurt, azután, a Szedlák segitségével, csendesen és elgondolkozva átöltözködött.
– Van fenségednek még valami parancsa? – kérdezte halkan az öreg lakáj.
A herceg szórakozottan nézett az öreg lakáj símára borotvált, papos arcába. A lakáj várt. A herceg nem szólt. A lakáj egy alázatos mozdulatot tett. Ekkor a herceg megrezzent, mint aki álomból ébred fel és gyorsan mondta:
– Semmi, Szedlák. – Köszönöm.
Szedlák felemelte a herceg köpönyegét, a karjára vette és egy lépést tett hátrafelé. Készült rá, hogy a herceget lekíséri a kocsijáig. A herceg azonban ekkor visszafordult és belenézett az arcába. A tekintete most nem volt üres és álmodó; látó tekintet volt. A herceg arca kipirult és a lágy pillantású szürke szem mélyén tűz lobbant fel.
– Szedlák, – mondta röviden és keményen – elmegy Lind kisasszonyhoz és megmondja neki, hogy a tiszti kaszinó után egyenesen hozzámegyek. – Úgy tizenegy óra tájban. – Talán féltizenkettő is lesz.
A lakáj mozdulatlanul állott. Alig lehetett látni, hogy az ajka nyílik.
– Igenis, fenség.
A herceg indult, de egy-két lépés után megint visszafordult. A fejét felemelte és a hangja még keményebb lett.
– És hogy a kaszinóban ott lesz a király is.
– Igenis, fenség.
A herceg egy másodpercre elnézett a levegőbe. Azután megreccsent a hangja:
– És hogy… hogy hírt viszek neki.
– Igenis, fenség.
A lakáj mozdulatlanul állott. Dús, hófehér hajával, tiszta és szabályos fejével, fekete ruhájában, most egészen olyan volt, mint egy ismeretlen vallás előkelő és hallgatag főpapja.
– Köszönöm, Szedlák.
A herceg megfordult és siető, kemény lépésekkel lement a lépcsőn.
A tisztikaszinóban a bankett alatt némán ült a helyén és egyre növekvő ingerültséggel hallgatta a pohárköszöntőket. Gyűlölte és megvetette ezt a hangot, ezeket a kongó és kihívó, de lendülettelen és elkopott szavakat, a hivatalból való lelkesedést, az alázatot, a szolgaságot, amelynek itt minden szó jelképezője volt. Egyszer találkozott a tekintete a Miklós herceg hideg tekintetével. És egyszer érezte, hogy a király nagy és bús szeme hosszan pihen rajta.
Nem nézett fel. De amikor ez a nagy és bús szem másfelé fordult, akkor halkan és óvatosan ő kereste fel a királyt a tekintetével. A király hajlott háttal ült az asztalfőn. Vékony és rövid orra szinte áttetsző volt, mintha fehér viaszból lett volna; összecsukott száját elfödte barna bajusza és rövid szakálla, amelybe már ősz szálak vegyültek. A szája két oldalán két erős ránc húzódott lefelé, és ráncosodott már szokatlan magasságú homloka is. És a haja a halántékán már egészen ősz volt. Igy ült ott búsan és fáradtan az asztalfőn és az arca csak akkor lett élő ember arcává, ha hosszú szempilláit felemelte és a barna karikák közül, amelyeket álmatlanság és fáradság rajzolt a szeme alá, kivilágított aranybarna, meleg, nagy szeme.
Péter herceg sokáig nézte a királyt; összehasonlította a maga sudár és erős negyvennégy évét ennek a fáradt fiatal férfinak a harminchárom évével; de az öröm és a büszkeség helyett, amelyet magában fel akart idézni, elszorult a szíve. A vacsora után, amikor a király befejezte a cerclejét, megadta a jelt a táncra és egyszerre odafordult hozzá, hogy bevonja egy pálmákkal diszített fülkébe, a szívének ez az összeszorulása olyan kínzó lett, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kellett lélegzetet vennie, mert különben oda kellett volna kapnia a szívéhez. Nagy lélegzetet vett és a királlyal, aki karonfogta, belépett a fülkébe. Kint mindenki tudta, miről van szó, és akik a közelben voltak, halkan összebólogattak.
Bent a fülkében a király fáradtan leült a félköralakú márványpadra és maga mellé vonta Péter herceget is. A király mozdulata, most is és az előbb is, amikor szótlanul karonfogta, bizalmas volt. A herceg nagy melegséget érzett a szíve körül.
Egy másodpercig hallgatva ültek, azután a király felemelte keskeny fehér kezét és csendesen rátette a Péter herceg izmos barna kezére.
– A kabinetfőnököm – mondta halkan – ma délután referált a kívánságodról. És én nem akarok a válasszal egy napot sem várni.
Elhallgatott. A hangja azonban bizalmas volt és meleg, úgy hogy Péter herceg felindultan megkérdezte:
– És… teljesíted a kérésemet?
A válasz lágyan és csendesen hangzott el, de Péter herceget meglepte és megbántotta.
– Nem? – kérdezte elsápadva és nagyon halkan.
– Nem – szólt még egyszer csendesen és gyöngéden a király.
A szemét állandóan lesütötte, a szempillája csak egy másodpercre rebbent fel, de fel nem nyílott egy percre sem.
– Nem – mondta még egyszer lesütött szemmel és elgondolkozva.
Hosszú szünet támadt. Péter herceg remegő térddel akart felkelni.
– Minthogy az okaidat nem kívánod velem közölni, – mondta közben – feltételezem, hogy az okot ismét a környezetedben kereshetem, amely már annyiszor…
A király megfogta a kezét és nem engedte felállni.
– Hidd el, – mondta melegen – hidd el nekem végre, hogy megint rossz helyen keresed az okot.
Péter herceg kipirulva fordult feléje. De a király még mindig lesütötte a szemét és ő nem tudott vele szembenézni.
– Az ok – mondta elgondolkozva a király – a te választottad személyében van.
Péter herceg gyors lélegzetet vett és ez a heves lélegzetvétel úgy hangzott, mint egy halk hördülés. A király megnyugtatóan emelte fel a kezét.
– Nem – mondta – azok a jelentések, amelyeket kaptam, semmi rosszat róla nem tudnak.
– Akkor hát? – kérdezte halkan Péter herceg.
– A jelenéről semmi rosszat – folytatta elgondolkozva a király. – Egy év óta, amióta te az érdeklődéseddel kitünteted, teljesen kifogástalan életet él.
– De? – kérdezte rekedten Péter herceg.
A király várt a válasszal. Elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, a szemét még mindig lesütve tartotta és azután szakadozottan, tagoltan, szinte energikusan mondta.
– De én azt kívánom, hogy a nő érintetlenül lépjen be a házasságba.
Péter herceg gyors mozdulattal felemelte a kezét, hogy végigsimítsa zúgó homlokát. Megdöbbentette és felháborította ez a gőgös és hideg mondat. Embertelennek és oktalannak érezte ezt a szigorúságot és úgy áradt az ajkára a mondanivalója, hogy dadogni kezdett.
– Egy nő, – mondta dadogva – a nő… a lelkében hordja a tisztaságát, nem a külső érintetlenségében; és százszor érintetlenebb lehet valaki, aki…
Lázasan beszélt; a király lesütött szemmel hallgatta, de időről időre szótlanul megrázta a fejét. Péter herceg végre kétségbeesve kifakadt.
– De bocsáss meg – ha énnekem jó így…
A király ekkor egy másodpercre feltekintett rá. Aranybarna nagy szeméből egy kutató, rejtelmes és bús tekintet érte a herceget. Azután újra lesütötte a szemét és nyugodtan mondta:
– De énnekem lehetetlen a beleegyezésemet adnom hozzá. Helytelennek tartom. Veszedelmesnek tartom. Bűnnek tartom.
Hallgatott egy másodpercig, azután csendes mozdulatot tett a kezével:
– És milyen érzésekkel várod azt, hogy fiad legyen tőle? Egy nőtől, aki már a másé volt?
A kezét ismét felemelte és széles, lezáró és elintéző mozdulatot tett vele:
– Ha egy… egy polgárleányt választottál volna, segítségedre lettem volna: vagy úgy, hogy morganatikus házasságot köss vele, vagy úgy, hogy megadtam volna neked azt a címet, amelyet kértél; de ebben nem lehetek segítségedre. A nőnek érintetlenül kell a házasságba belépnie.
– De hiszen ő nem tudhatta, hogy idővel megismerkedik velem…
A király megrázta a fejét.
– Mindegy. Őriznie kellett volna magát a jövendő férje számára.
Péter herceg tehetetlen kétségbeesést érzett, elbágyadva hajtotta le a fejét és egy másodpercre behúnyta a szemét. Behúnyt szeme előtt a nem látó szem félhomályában ekkor egyszerre élesen, körvonalazottan, fényes világításban megjelent az Annie szőke feje. Péter herceg szomjasan meredt rá erre a közeli, szinte megfogható vizióra, egyetlen másodperc alatt teleszívta a lelkét ennek a látványnak az üdítő, friss szépségével, a lelke megkönnyebbült, a haragja feltámadt, kinyitotta a szemét, felugrott a padról és bőséges, heves és remegő szóáradatban bejelentette a királynak, hogy mi az ő válasza erre a visszautasításra. A király szótlanul hallgatta.
Péter herceg most elmondott mindent. Elmondta, mennyit szenvedett eddig is; és hogy a zsarnokságnak és az alázatnak az az atmoszférája, amelyben élnie kellett, úgyis elviselhetetlen volt a számára. Ujra elmondta, hogy a király egész kormányzati rendszerét rossznak tartja és hogy a hadsereget és a haditengerészetet a mai irgalmatlan és esztelen fegyelmezés lealacsonyítja és megrontja. A katona ember; és az embernek jogai vannak; és az emberrel, akár katona, akár nem, úgy kell bánni, amint emberhez méltó. Végül halkabban, de nyugodt ajakkal és felemelt fővel elmondta, hogy mivel a király sem az ő személyes kívánságait teljesíteni nem akarja, sem azokat a javaslatokat nem hallgatja meg, amelyeket ő, az ország és a dinasztia érdekében, többízben elébe terjesztett, ő a haditengerészetben viselt rangjáról lemond, a királyi házból kilép, polgári nevet vesz fel és az országot elhagyja.
Szálasan, keményen, erősen állott a király előtt. A király meggörnyedt háttal ült a padon és lesütötte a szemét. De amikor Péter herceg befejezte a mondanivalóját azzal, hogy a királyi házból kilép és az országot elhagyja, akkor egyetlen heves mozdulattal felállott.
– Azt te nem fogod megtenni – mondta remegő hangon, amelyről nem lehetett tudni, a könyörgés több-e benne, vagy a fenyegetés. – Nem akarom megérni, hogy te is térden állva könyörögj előttem, hogy fogadjalak vissza, mint Vladimir, az ősz hajával. Te azt nem fogod megtenni.
– Ah, – felelte Péter herceg – megteszem. Én nem vagyok romlott és léha élvező, mint Vladimir. Én boldogan dobok el mindent és vissza sohasem kívánok majd semmit. Mert ez az állapot nekem gyűlöletes és az ittmaradás az szenvedés.
A király ekkor egészen közel lépett hozzá. Halvány arcába egy vérhullám szökött fel és felemelt keze remegett.
– Hát azt hiszed, – kérdezte reszketve – hogy nekem csupa gyönyörűség itt maradni?
Péter herceg meglepetve bámult rá. A király szája vonaglott és lehúnyt szempillái remegtek, mintha könnyeket rejtegettek volna maguk mögött. Vékony fehér kezét rátette a Péter herceg karjára és a vékony fehér kéz úgy szorította át a herceg karját, mint egy vasgyűrü.
– Hát te is azt hiszed, – mondta reszketve – hogy nekem jó itt? Ridegnek lenni? Kéréseket megtagadni? Nem szeretnék én is jobban elmenni a ligur tengerpartra egy villába a hegyoldalon, lejárni a tengerhez és egész nap nézni, amint a gyerekeim játszanak a homokban?
Péter herceg megdöbbenve hallgatott. Soha ilyen lázas szavakat senki a királytól még nem hallott, soha senki nem is sejtette, hogy a király nem élvezi az uralkodást, hanem szenved tőle. De akkor miért…? De akkor hogyan…? Száz kérdés rajzott fel az elméjében; és még mielőtt végiggondolhatta volna őket, már meg is kapta rájuk a választ.
A király néhány heves lélegzetet vett, azután felemelte kipirult fejét, és lesütött szeme most egyszerre felnyílott.
– De bennünket – mondta hangosan – Isten rendelt arra a helyre, amelyen vagyunk.
Aranybarna, nagy, bús szeme mélyén fényesen világító lángolás gyulladt ki.
– Amit cselekszünk, – mondta csendes áhítattal – azt Isten akaratából tesszük.
Egy rajongó mozdulattal kitárta a karját, mintha mondani akart volna még valamit. De nem szólt. A karját lassan, szinte szégyenkezve leeresztette, a pirosság eltűnt az arcáról; az arca az a fáradt viaszk-arc lett, amely a vacsoránál volt; szempillái fáradtan készültek leereszkedni és aranybarna szemében kis szikrákká sziporkázott szét a rajongó, világító tűz. Úgy látszott, szégyenkezve és fáradtan egészen elhallgat; úgy látszott, szótlanul megfordul és kimegy; már indult kifelé, de az utolsó másodpercben még visszafordult, hogy egyetlen sötét szóval befejezze a mondanivalóját.
– És aki a helyét elhagyja, – mondta mozdulatlanul, halkan és komoran – az Isten ellen vétkezik.
Azután megfordult és kiment. Péter herceg megdöbbenve bámult utána és minden lélekjelenlétére és minden energiájára szüksége volt, hogy meg tudjon mozdulni és hogy a pálmadíszes fülkét rögtön utána elhagyja. A társaságnak odakint felesleges rögtön megtudnia, mi volt a beszélgetésük eredménye.
Kiment a terembe, elvegyült az emberek közé, nézte a királyt, akinek a sápadt arcáról ismét nem lehetett semmiféle indulatot leolvasni, és igyekezett elfogulatlanul és nyugodtan beszélgetni azokkal, akik elébe akadtak. De a lelke meg volt zavarva és fel volt zaklatva. Hát ez is lehetséges? Hát van ember még, aki ezt a primitív istenhitet hordozza magában? És nem azért hordja, hogy másokra hasson vele, hanem féltetten, szégyenletten és titokban minden bajának ez a megnyugvása és minden cselekedetének ez a magyarázata. Hiszen az ilyen ember nem is lehet igazi bizalommal az olyan fajtájú ember iránt, mint ő, aki szabad minden lelki babonától és aki felemelt fejjel néz szembe az univerzum minden titkával. Nézte a királyt: a sápadt arca megint fáradt és mozdulatlan. Sápadt és fáradt zsarnok – gondolta – és Isten van vele. Megborzongott és nyugtalanságot és aggodalmat érzett.
Tizenegy óra elmult és ő bizonytalanul és tétovázva járt ide-oda a termekben. Annie most már várja. Várja; de ő nem tudta magát elszánni az indulásra. Nem tudott elszakadni ettől a környezettől, amelyet unt és gyűlölt; és egy-egy téveteg és bizonytalan gondolat, amelyet jóformán megszületni sem engedett, verejtékessé tette a homlokát.
Elmult negyedtizenkettő. Azután féltizenkettő és háromnegyedtizenkettő. A Péter herceg nyugtalansága egyre nagyobb lett, a szíve rémülten vert és időről időre fel kellett emelnie a kezét, hogy letörölje verejtékező homlokát. Mielőtt az óra azonban tizenkettőt ütött volna, a termekben különös mozgás támadt. Péter herceg egy fiatal tiszttől megkérdezte a mozgás okát. A fiatal tiszt feszesen, de mosolyogva válaszolt:
– Maxwell őrnagy bemutatja ő felségének Ladyt.
– Kit?
– Ladyt.
Péter herceg még mindig nem értette. A fiatal tiszt erre elmondta, hogy Maxwell őrnagy Afrikából hozott volt egy fiatal, nőstény orangutangot. A nagy majom, amely imádja az őrnagyot, többet tud, mint minden híressé vált társa, amely eddig Európában szerepelt. Az urak az egyetemről napok óta tanulmányozzák és azt állítják, hogy Lady szenzáció az állatpszichológia területén. Lady egyébként napok óta velünk eszik a tiszti étkezőben. A fenség siessen, ha a bemutatást látni akarja.
Péter herceg a játékszoba felé tartott, ahol a bemutatásnak meg kellett történnie, még idejekorán ért oda és tanuja lett a következő jelenetnek.
A játékszoba baloldali részén egy fényes társaság állott: a király és kísérete, hercegek, főpapok, tábornokok, admirálisok és miniszterek. A király éppen a jobboldali ajtó felé fordult: érdeklődve tett egy lépést előre; a kíséret pedig visszahúzódott, hogy a király érdeklődését ne zavarja. A király így egy nagy félkör közepén egyedül állott. A jobboldali ajtón pedig, amely felé arccal fordult, belépett egy fantasztikus és csodálatos pár: Maxwell őrnagy és Lady.
Ladyt háremhölgynek öltöztették fel: piros selyemmellénybe, piros selyembugyogóba és cifra papucsba. A fejére keleti fejdíszt raktak, a jobb kezébe legyezőt. A balkarját bedugta a Maxwell őrnagy karja alá; és apró lépésekkel így jött vele a szoba közepéig.
A szoba közepén, pár lépésre a király előtt Maxwell őrnagy megállott és mosolyogva mondta:
– Felséged kegyes engedelmével bátor vagyok Ladyt bemutatni…
Lady erre hátravonta a ballábát és meghajtotta a fejét. Mélyen bókolt, mint az udvarnál szokás. A kíséretben egy két halk nevetés hangzott fel. De a király még nem nevetett, és így a nevetések mögötte is elhallgattak. A király hallgatott és csodálkozó, szinte bús és megdöbbent tekintettel nézte Ladyt.
Lady a mély bókolás alatt kivonta a karját a Maxwell őrnagy karjából. A bókolás után pedig kiegyenesedett és három lépést tett előre a király felé. Mikor ott volt egészen előtte, akkor felemelte a jobbkezét és barátságos, megszokott, széles mozdulattal kézszorítással nyujtotta feléje.
A Lady szőrös és nagy keze kézszorításra emelkedett és azután úgy maradt a levegőben egy–két–három–négy–öt hosszú másodpercig. Az ötödik másodperc eltelte után Maxwell őrnagy gyorsan odaugrott Ladyhez és megparancsolta neki, hogy eressze le a kezét; de ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a király öt másodpercig kínos helyzetben volt. A szeme ijedten, nagyranyílt volt; a szája körül különös, tehetetlen vonás keletkezett. Nem volt hozzászokva, hogy kezet nyujtsanak neki; a majomkéz, amely bátor mozdulattal nyúlt feléje, egy kis borzongással is töltötte el; sem arra nem tudta volt elszánni magát, hogy megszorítsa a feléje nyujtott kezet, sem arra, hogy elutasítsa. Az egyik mozdulatot lealacsonyítónak érezte, a másikat nevetségesnek. Igy történt, hogy a király zavarba jött a majom előtt. És hogy öt másodpercnyi kínos helyzet támadt, amely csak akkor ért véget, amikor Maxwell őrnagy közbelépett és Lady hozzáfogott egyéb produkcióihoz.
Péter herceg azonban ezekre a produkciókra már nem volt kíváncsi. Amikor ezek a produkciók kezdődtek, ő sarkon fordult és elment. Átsietett a termeken, lement a lépcsőn és beült a kocsijába.
– Hajts – mondta a kocsisnak. – Gyorsan.
A város templomtornyaiban tizenkettőt ütöttek az órák, vele repült a kocsi az Annie lakása felé és ő boldog nagy lélegzettel szítta be a hűvös éjszaka levegőjét. Szabad volt a melle és a szíve és a feje; és úgy érezte, hogy a lelke tele van nevetéssel. Ugy érezte, hogy hangosan nevetnie kell az örömtől; és ki kell nevetnie az elmult órája minden ijedt gondolatát; és hangosan kacagnia kell azokon a babonákon, amelyek szabad lelkét egy rossz órára borússá tették és megzavarták.
* * *
A kocsi megállott, Péter herceg kiszökött belőle és három fokot ugrott át egyszerre, amint felrohant a lépcsőn. Az előszobában azonban meglepetve állott meg. Az előszobában ugyanis rendesen, csinosan, feszesen egy fiatalember ült. A kis bajuszáról a herceg azt következtette, hogy elmult húsz éves, de az arca rózsás volt, mint egy gyereké és a magassága akkora, mint egy alacsony tizenhat éves fiué. A széken úgy ült, mint a rendes gyerekek az iskolában, a térdére ráfektette két apró kezét; amikor azonban a herceg belépett és csodálkozó pillantást vetett rá, akkor felugrott, kihúzta magát és katonásan jelentkezett.
– Királyi fenségednek alázatosan jelentem: Bordeau Félix, rajzoló.
A herceg még mindig értelmetlenül nézett le a rózsás arcú, szőke bajuszos kis fiura; ekkor azonban kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent az Annie csillogó, de borzas és álmos szőke feje. Annie az első másodpercben észre sem vette, mi történt, csak azután látta meg, hogy az óriási herceg előtt feszesen ott állt a kis szőke fiu és hogy a herceg kérdő tekintettel néz őrá. Ekkor nevetni kezdett:
– Ah, – mondta – igen: Félixke. Félixkének én mondtam, hogy várjon. Csak jőjjön be fenség, – majd elmondom.
A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:
– Egy cseppet se voltam ám álmos – mondta mosolyogva. – El akartam aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.
Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége gyorsan eltűnt; a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe. Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:
A herceg a kezébe fogta szőke fejét és megcsókolta az ajkát.
– Jót – felelte. – Az enyém leszel.
Annie összecsapta a kezét:
– A király beleegyezik? – kérdezte felujjongva.
– Nem – felelte Péter herceg nyugodtan.
Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az aggodalmában.
– Hát akkor hogyan? – kérdezte végre szorongva Annie.
– Ugy, – felelte a herceg boldogan és büszkén – hogy nem törődöm többé az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent, – címet, rangot, hatalmat, vállrojtot – mindent odaadok és téged választalak helyette.
Az Annie kék szeme elborult.
– Mindent… odaadsz… értem? – kérdezte remegő szájjal.
A herceg megölelte, simogatta, az ölébe vette:
– No… Annie, – mondta meghatva – szerelmem, kislányom, nem kell elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog, nem értékek azok, amiket odaadok, – boldog vagyok, hogy kiszabadulok. – Óh, szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, – örülj te is, ne lássam a könnyeket, ne sírj, ne sírj, nem akarom, hogy sírj…
A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha hozzáfogott, hogy mond valamit, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére és a nehéz könnycseppek, amelyek a szeméből hullottak, egymásután peregtek le a herceg kék uniformisán.
A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta sírásban remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.
– Hát eljössz-e hozzám így is? – kérdezte azután halkan. Választhatsz, hogy mi akarsz lenni; Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed: magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem kaphatsz. Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?
Annie felnézett rá. A zokogása még nem állott el egészen. Még lélegzet után kapkodva szorította a szívére a kezét és szakadozottan lihegve és magánkívül tördelte:
– Értem!… Én értem!
De amikor a herceg újra megkérdezte:
– Hát eljössz hozzám? Szeretsz?
Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte, megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.
– Imádlak – mondta.
A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette és boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.
– Válassz nevet, – mondta neki – mert holnap már visszaadom nekik a régi nevemet.
Jókedvüen és nevetve válogattak nevet és végre megállapodtak abban, hogy a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.
– Most válassz foglalkozást – mondta a herceg. Az leszek, amit akarsz. Legyek színigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.
A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután a herceg komolyan mondta:
– Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló léha és szánalmas declassé lenni. Nem is tudnék. A szabadság nekem úgy ér valamit, ha dolgozhatom. Én termékeny munkát akarok végezni.
Az Annie szőke feje hevesen bólogatva intett három igent egymásután. A herceg megfogta finom és gödrös állát:
– Akarsz-e velem elindulni a szép nagy világba? A hajómon, amelyet magam vezetek és amelynek te leszel az úrnője.
Annie tapsolt örömében:
– A Hódító Róberten?
– Azon. De a nevét megváltoztatom és a hajót átalakíttatom. Az őseimet visszaadom nekik; nincs többé ősöm; és gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy egy ilyen nemes, szép és erős építmény meddő luxushajó legyen. Gépeket akarok rajta szállítani, olyan vidékre, ahol a legnagyobb áldás a gép. Vagy olajat, dongát, cukrot, – akármit…
Annie elgondolkozva hallgatott. A herceg is gondolkozva nézett maga elé.
– A hajómnak is te adj új nevet – mondta csendesen. Valami szép és vidám nevet. A hajóm legyen az öröm hajója. A vidámság hajója. A boldogság hajója.
Annienak erre ismét jó kedve támadt és villámgyorsan egy csomó csengő és nagyhangzású nevet ajánlott a hercegnek.
– Nem, – mondta mosolyogva és gondolkozva a herceg – valami vidámabbat. Valamit… valamit… tudod mit?… a legkedvesebb szerepedet, – melyik volt az?
– Szép Heléna.
– Talán ezt. Ez például egészen jó volna. De inkább mást… gondolkozzunk csak… miben láttalak először… A cornevillei harangokban.
– Serpolette! – kiáltotta Annie.
– Serpolette – mondta boldogan a herceg. Sohasem felejtem el, amikor kurta szoknyádban kijöttél a színpadra. – Serpolette! Serpolette!
Megállapodtak benne, hogy a hajónak Serpolette lesz az új neve. Azután boldogan beszélgettek még a jövendőről és azután, mikor Annie elfáradt és álmosodni kezdett, a herceg felállt és menni készült. Vette a köpönyegét, de közben megállott:
– Igaz, – mondta – hát ez a fiatalember az előszobában?
– Jaj Istenem, – kiáltotta Annie – Félixke… hisz az szegény azóta elaludt ott.
Kinyitotta az előszoba ajtaját. De Félixke nem aludt. Rózsásan, nyugodtan, egyenesen ült a székén, pontosan a térdére rakott kézzel, és az ajtónyílásra feszesen felállott.
– Várj csak Félixke – mondta Annie. – Még csak egy percet.
Visszajött a herceghez.
– Hát ki ez a Félixke? – kérdezte a herceg. – Mit tud? Honnan jön? Csak nem volt katona?… katonásan jelentkezik… de ezzel a termettel legfeljebb a klarinétot fujhatta a bandában.
Annie lázasan keresgélt az asztalon valamit. Végre megtalálta, amit keresett.
– Mit tud? – mondta. – Ezt tudja.
Egy papirlapot tett a herceg elé. A papirlapon egy százfrankos bankjegy tökéletes rajza volt látható.
– Ami igaz, az igaz – mondta fejcsóválva a herceg. – Ez tökéletes.
– Úgy-e hogy tökéletes – szólt Annie. És ezt itt csinálta előttem egy óra alatt. Mert én kíváncsi voltam rá, hogy hogyan csinálja.
– Hogy hogyan csinálja! Hát máskor is csinálja?
Annie csodálkozva nézett a hercegre.
– Hiszen ezért csukták be – mondta kissé méltatlankodva.
– Hát be volt csukva? – kérdezte elámulva a herceg.
– Be. Képzelje, olyan fiatalon. Húszéves alig volt. – Gazság.
– No gazságnak éppen nem lehet mondani. De most tudom legalább, hol tanulta meg ezt a katonás jelentkezést.
– A börtönben tanulta meg szegény – mondta Annie felháborodva. – Szegény fiu! Hát be kell csukni az ilyent?! – Ilyen tehetség! – Taníttatni kellene. – Mit csináljon, ha éhezett. – Egy ilyen jó kis fiu, mink mindig együtt játszottunk, az ő apja suszter volt a nagy Polarics-házban, az enyém házmester. Hát ő is több akart lenni, mint az apja. De nem iskolázhatott. És most éhesen jött fel ide énhozzám… gyalog jön egy hete… seholsem akarják befogadni… én adtam neki enni…
A herceg mosolyogva nézte az Annie elérzékenyülését.
– Igen, – mondta – igaz: ezek a bűnök a társadalom bűnei. Egész társadalmunk a tehetségek esztelen elpazarlására van berendezve. Ezt a fiatalembert a te kegyelmedből majd megmentjük valahogyan.
– De hogyan?
– Hm… nekem szükségem lesz valami titkárfélére… diktálni akarok neki egy nagyobb munkát… ha egyelőre vállalkoznék arra, hogy eljön velünk?
– Hogyne, hogyne…
Annie tapsolt örömében, odaszaladt az ajtóhoz és közölte Félixkével, hogy eljön velük egy világkörüli, nagyszerű hajóútra. Azután elküldte Félixkét. A herceg ekkor halkan megkérdezte, nem volna-e Félixkének haladéktalanul valami pénzbeli támogatásra szüksége.
– Óh, én már adtam neki – felelte Annie.
Az arca ragyogott a jóságtól. Félixkét így tehát elküldték, a herceg hosszan és melegen elbúcsuzott Annietól, aztán indult hazafelé.
* * *
Ez volt az utolsó nap, amelyet Péter herceg nevének, címének és rangjának birtokában töltött. Másnap letette nevét, címét és rangját, és megkezdődött számára a szabad élet.